Testőr másként 6.rész

–          Azt hittem soha többé nem nyitod ki a szemed, annyit rimánkodtam, hogy történjen már valami, hogy most, amikor megtörtént nem találom a szavakat. – mondta Lea mérhetetlen szomorúsággal a szemében. Tisztán látszott rajta, hogy nem voltak könnyű napjai, mintha egy teljes évszázadot öregedett volna, nyoma sem volt annak a játékos csillogó pillantásnak. Csak feküdtem ott és erőlködtem, hátha meg tudok szólalni, de esélyem sem volt, csak nyeldekeltem, mint valami partra vetett hal, a lélegeztető kissé felsértette a légcsövem és borzalmasan kellemetlen érzéssel járt.

–          Nem tudom, mire emlékszel, nem tudom, mit mondhatnék, így 2 hónapnyi ágyad mellett üldögélés után. – pillantott rám szelíden

2 hónap? Miről beszélsz Lea? – kérdeztem volna, ha kijött volna egyetlen árva hang is a torkomon, de semmi. Csak pislogtam rá meglepetten.

–          Nyugalom, tudom, hogy nem tudsz még beszélni, semmi baj, az orvos azt mondta ne beszéljek neked a történtekről, majd ha már jobban leszel. Tudod, nagyon féltem, hogy elveszítelek, minden egyes nap, míg kómában voltál, azon gondolkodtam, mi lesz, ha egyszer megáll a sípolás és te… Ne haragudj. – szabadkozott frusztráltan

Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved. Elfordítottam a fejem, azt akartam, hogy menjen el, mert ha még marad, végig kell néznie, ahogy elsírom magam. Mintha megérezte volna, felállt és a kabátjáért nyúlt.

–          Majd még jövök. – mondta elhalló hangon és kisietett a szobából, de hiába szedte olyan gyorsan a lábát, a leggördülő első könnycseppet megláttam.

 

 Nem sikerült visszafognom a könnyeim, megáradt patakként csordultak végig az arcomon, hiába üvöltöttem belülről, hiába próbáltam szabadulni a testem nem engedett, meg sem mozdultam, csak a pislogás maradt. Nem lehet, hogy két hónapig kómában voltam, ez lehetetlen, nem történhet meg velem. Nem. Nem. Nem. Ismételgettem magamban reményvesztetten.

Bejött egy ápoló felmérte az állapotokat és nagy sóhajtás hagyta el a száját. Barna haját hátra fogta és megértő mosolyt küldött felém.

–          Meg kell fürdesselek és már nincs szükséged arra sem ott, mutatott a sárga zacskóra mellettem, ami a vizeletemet tárolta.

Lehunytam a szemem és igyekeztem észre sem venni, mit csinál velem, kezdetben beszélt hozzám, aztán mikor látta, hogy semmire nem fogok reagálni felhagyott vele és csendben végezte tovább a dolgát.

Később beugrott anyám is. Olyan meglepődés sugározhatott a szememből, hogy hajlandó volt egyetlen egy érzelmet kicsikarni magából, ami a szemöldökének enyhe megrándulásában nyilvánult meg. Aztán észbe kapott és mintha misem történt volna ledobta a kabátját és nekiállt mondani a magáét, úgy ahogy tette azt életem minden egyes pillanatában, amíg 19 évesen azt nem mondtam elég ebből, elmegyek. Most nyugodtan kiadhatta, hiszen esélyem sem volt ellenkezni, egy magatehetetlen bábuként feküdtem egy kórházi ágyon. Ecsetelte, amit mindig elmondott, hogy tudta, egyszer ez lesz, ha testőr leszek, nem pedig mérnök, ahogy azt ő megálmodta. – Most lehetne egy jól menő céged, amit a kapcsolataimmal beindítottunk volna, semmiben sem szenvednél hiányt, lehetne egy gazdag férjed, nem pedig itt feküdnél darabokban.

Nem tudtam közbe szólni, vagy elküldeni a p*csába, pedig a düh egyre jobban emésztett és egyre jobban a robbanás szélére sodort. Legszívesebben már üvöltöttem volna, de csak egy furcsa hörgés hagyta el a számat, amire felkapta a fejét ugyan, de folytatta ugyanott. Csak ezt a kis zsinórt kellene meghúznom a kezem mellett és az pont rádöntené az egész infúziósállványt. Összeszedtem minden energiámat, minden kis izmom sikoltott a megerőltetéstől, aztán mintha egy gát átszakadt volna a kezem megrándult, a zsinór megfeszült, az állvány pedig fejbe találta anyámat. Anyám sipítozva terült el a földön, a kezemből kiszakadt a kanül, égbekiáltó sípolást hallottam, én pedig győztesen elmosolyodtam, aminek arcizmaim is engedelmeskedtek és mély álomba zuhantam.

 

Mikor felébredtem Jim olvasta az újságot mellettem. Észrevett és elvigyorodott.

–          Megnéztelek volna, amikor Emma nénire rántottad az infúziósállványodat. Gondolom már szívesen agyonlőtted volna.

Egy erőtlen bólintásra futotta, meg egy segélykérő pillantásra.

–          Türelmesnek kell lenned Alex vagy nem fog menni. Tudom, hogy ez most felfoghatatlan nehéz. De ahhoz képest, hogy tegnapelőtt még a 2 hónapos kómádat töltötted ez hatalmas előre lépés.

–          Mi történt? – hörögtem alig hallhatóan, kellemetlen grimaszt vágtam hozzá.

Rémültem pillantott rám, majd összecsapta a tenyerét örömében. Basszus mindjárt tudsz beszélni ez nagyon, nagyon király.

–          Az. – tátogtam kevésbé sem lelkesedve

–          Szóval azt akarod, hogy meséljem el mi történt?  Nem fog tetszeni előre mondom. Az orvos is azt mondta, még nem állsz rá készen. De oké oké, ne nézz így.

 

Szóval ott maradtunk ketten Jasminnal azon az éjszakán, mikor te Lea után siettél, aztán nem sokkal később Lea visszajött kissé már lenyugodva, de se te, se pedig Tomas nem volt sehol. Mikor éjjel se értetek haza, se másnap reggel már tudtuk, hogy baj van. Lea tűvé tette értetek a szigetet, aztán hazautazott és felforgatott mindent az apja házában, mi pedig segítetttünk, mert nem tűnhettetek el csak úgy egyik pillanatról a másikra. Voltak kapcsolataim, akik sok dolgot kiderítettek, de azért Lea kapcsolataim meg az enyémek…, hát igen más berkekben mozogtunk. Rendőrség, kikérdezés kikérdezés hátán. Aztán akadt egy fura információ, én elsiklottam volna felette, de Lea megszállottá vált, teljesen kifordult magából, nem omlott össze, hanem viaszszoborrá válva, semmi érzelmet kimutatva kutatta a nyomokat. Így akadt rá Derek Hort nevére. Kiderült, hogy az apja, Tomas, nem éppen tisztességes üzletet folytat és hogyan tett szert a vagyonára. Házkutatást indítványozott Derek házában és meg is kapta az engedélyt, képzelheted mekkorát néztünk, amikor a pincéjében egy kész haditervet találtunk, Tomas elfogásával kapcsolatban. Pontos helyek, címek minden ott volt előttünk, arra azonban egyikünk sem számított, hogy amikor beront a rendőrség a raktárépületbe te rommá leszel verve Tomasnak meg jóformán a haja szála se görbült. Tudod Alex, amikor megláttalak ott a földön én is majdnem elájultam, annyi volt ott a vér és minden más, hogy …. Elhallgatott és kifelé kezdett el bámulna az ablakon. Pár perc után nagy sóhajtással folytatta.

Az egyik lábad rapittyára volt törve, te pedig nem lélegeztél. Érted, Alex? A rohammentősök kétségbe voltak esve, hogy most élesszenek újra vagy jöhet a hullazsák. Aztán Lea rájuk üvöltött, hogy csináljanak már valamit. Igen Lea is ott volt, pedig neki aztán semmi keresnivalója nem volt ott, a rendőrség meg is tiltotta, de őt nem igazán érdekelte rajtad kívül semmi. Amikor meglátott, akkor törött el valami, azt hiszem rájött, hogy te… hosszas hallgatás, én csak meredten bámulok rá, ő pedig a tekintetemet fürkészi. – Hogy te Leának adtad ki magadat és hogy ha életben maradsz az a világ legnagyobb csodája lesz.

 

Hidd el, nem akarod tudni hány órán át voltál műtőben, mert igen sikerült újra éleszteni, de a lábad… Aztán amikor azt hinnéd rosszabb már nem lehet, kijönnek a műtősök és közlik, hogy kómába estél, de a helyreállító műtét sikerült. Lea meg csak sírt egész nap az ágyad mellett, senki sem tehetett semmit, csak vártuk, hogy mit választasz. Kezdtük feladni a reményt, hogy soha többé nem látjuk a mosolyod és nem hallhatjuk a nevetésed. Alex, két nappal ezelőtt megkérdeztek, hogy hogy döntöttünk veled kapcsolatban, majdnem agyonvertem a főorvost. Engem adtál meg vész esetén értesítendőnek, nem anyádat, hála istennek, de kérlek soha többet, ne tedd meg. Nekem kellett volna döntenem, hogy lekapcsoljanak vagy se. Nekem. Lea hallani sem akart róla, majdnem nekem ugrott, amikor meg mertem kérdezni, hogy most mi legyen.

Aztán felébredtél.

–          Alex jól vagy? – rémült meg kissé Jim, mikor rám pillantott

–          A lábam?! – kiáltottam rettentő vékony gyenge hangon. Sikerült kissé megemelni a fejem, de bár ne tettem volna, rengeteg vas lógott ki a bal lábamból. A gép elkezdett jobban pittyegni, mint kellett volna neki, Jim ijedten pattant fel. Berohant egy hosszú barna hajú doktornő és azonnal nyugatót fecskendezett belém. – Mondtam, hogy ne izgassák fel semmivel. – nézett dühösen Jimre, majd felém fordult.

–          Szia Alex, én lennék az orvosod, Mia Merk, adtam be egy nyugtató, mert nem szabad, hogy a vasak elcsússzanak a lábadban. Nem fogok kertelni Alex, majd megismersz és rájössz, hogy az nem az én asztalom. Rettentő súlyos volt az állapotod. A lábad romokban. De én tudom, hogy egy nap még lábra fogsz állni. Nagyon hosszú fizikoterápia vár rád, a haladás lassú lesz, de te erős lány vagy és sikerülni fog.

–          Szóval addig tolószékre vagyok ítélve, mint valami fogyatékos. Jaj, elnézést ez elég ledegradáló volt, elvégre most már én is közéjük tartozom. – nyögtem ki alig hallhatóan.

–          Alex. Ezt ne így fogd fel, életben maradtál, aminek oka van.  Küzdj és meglátod sikerülni fog. Hamarosan kiszedjük a vasakat a lábadból, de nem szabad túlerőltetned magad, mert akkor felrepedhet minden varrat és akkor vissza kell tennünk újból. Kiszedtük, megerősödsz és jöhet a fizikoterápia. Addig fog jönni még Laura, ő lesz ebben a segítséged, nagyon jól végzi a munkáját és kicsit a berozsdásodott felső testedet megmozgatja. Fontos, hogy az izmaid újra a helyre kerüljenek és hogy egyél, mert nagyon sovány vagy. Ezután már csak jobb jöhet. – mondta nagyot kacsintva és kiment

–          Sajnálom. – mondta Jim szomorkásan nézve rám – Nem szabadott volna elmondanom

–          Ja, mert tuti nem tűnt volna fel, hogy Frankenstein lettem. – mondtam epésen – Kérlek Jim most szeretnék egyedül lenni.

–          Rendben, megértem. Akkor majd jövök. – mondta megértően és ő is becsukta maga mögött az ajtót.

 

Az életem romokban, a lábam használhatatlan, a testem gyakorlatilag csak díszként funkcionál. Elkeseredtem, úgy éreztem gyenge vagyok én végig járni az egész kálváriát, míg végre lábra állhatok, ha lábra állhatok egyáltalán valaha. Leán járt az eszem, hogy mennyire lefogyott, mennyire aggódott és milyen boldog volt, amikor magamhoz tértem és hogy mennyire gyönyörű még, így is. Tudtam szörnyű dologra készülök, amivel nemcsak a saját szívemet töröm össze visszavonhatatlanul, hanem az övét is. De sokkal jobb sorsot érdemel, mint, hogy egy kerekesszékes lány mellett öregedjen meg, aki belefáradt küzdeni. Őneki még van lehetősége újrakezdeni, ő még lehet újra boldog, szerelmes, gond nélkül belefeledkezhet az élet kavalkádjába, sétálhat ugrándozva az örömtől. Valaki más el tudja vinni táncolni, boldoggá tudja tenni, el tudja kapni ha felé fut és meg tudja pörgetni kacagva maga körül. Tud gondoskodni róla valaki más, én még magamról sem tudok, ebben az állapotban.

 

Amikor belépett, mintha megérezte volna egyből ellenkezni kezdett.

–          Nem, most kaptalak vissza Alex, kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget. Ilyen képet mindig akkor vágsz, amikor nekem utána nagyon rossz lesz. – mondta kétségbeesetten és lerogyott az ágyam szélére. Kérlek, még csak most kaptalak vissza. – beletemette az arcát a takarómba és gyengéden simogatta a kezem.

Végig futtattam a kezem az arcán, hála istenek ez már ment a pokoli fizikoterápia segítségének köszönhetően. Nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem minden bátorságom és megszólaltam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy jobbat is találhat nálam.

–          Nézd Lea, a dolgok megváltoztak. Én nem kérhetem, hogy örökké mellettem szobrozz.

–          Nem is kell kérned. – mondtam felnézve rám

–          Kérlek, ne nehezítsed meg a dolgom. – kérleltem fejcsóválva

–          Nem szakíthatsz velem, ez, nem ér. – már csorogtak a könnyei, amikor kimondta, nekem pedig lassan kezdett megrepedni a szívem

–          Sajnálom. – suttogtam a szavakat. Nekem most szükségem van egy kis egyedüllétre és hidd el, neked is kell, hogy ne egy tolószékesre kelljen figyelned egész további életedben. Soha nem hagyhatnál el egy ilyen helyzetben, még ha már kiszerettél belőlem, akkor sem.

–          Mert nem szerettem ki belőled. – sírta hangtalanul

–          De egyszer megtörténne, és neked nem olyan az értékrended, hogy elhagyj, még akkor sem, ha boldogtalan vagy. És én ezt nem szeretném megérni, így, jobb, ha most elválnak útjaink, Lea. Sokkal jobb lesz így. – feleltem szomorúan

–          Miért csinálod ezt? – nézett rám mélységes bánattal a szemében – Már nem szeretsz?

–          Sajnálom Lea, sok minden történt. – hazudtam faarccal tekintve rá, már most utáltam magamat, aljadék vagyok, ő itt volt mellettem végig, én pedig miután magamhoz térek, elküldöm. Tényleg nem érdemlem meg.

–          Fogalmam sincsen, miért csinálod ezt, nézett rám megbántottan, de én akkor sem adom fel. – mondta összehúzott szemöldökkel és kiment a teremből.

 

 

Pár óra múlva futva jött be Jim is, hogy közölje mekkora seggfej vagyok. Lea teljesen ki volt akadva, és már látogatni sem látogathat, mert levettem a listáról.

–          Magyarázattal tartozol, mivan a fejedet is beverted vagy mi a fene van veled.

–          Te ezt nem érted, örökre itt ragadt volna mellettem. Neki élnie kell, boldognak kell lennie!

–          Miért ne lehetne az melletted te buta?

–          Mert nem tudok mozogni, nem tudom elvinni sehova, még magamról sem tudok gondoskodni, Jim, holnap egy rehabilitációs intézetbe visznek. Valószínűleg örökre abban a rohadt tolószékben fogok rohadni, nézd ott áll, ugye milyen szexi? Hát kurvára nem.

–          Te teljesen meghibbantál. Feladtad.

–          Nem adtam fel. Nem azt mondtam nem fogom megpróbálni. Csak azt, hogy nem teszem tönkre az ő életét is.

–          Tudod, próbálni nem elég, mellesleg ezzel fogod tönkretenni az élettét és tudod, mit nem csak az övét, hanem a tiedet is. Odavagytok egymásért, de te önző vagy.

–          Ezek után még én vagyok önző?

–          Mi a fenét vársz? Nobel díjat, azért, mert ellököd magadtól?

–          Nem nyitok erről vitát Jim, ez az én döntésem. – feleltem makacsul felszegett állal

–          Oké, de nekem aztán ne sírj, amikor talál valaki mást. – morogta durcásan karba tett kézzel, majd nagy nehezen témát váltott.

Milyen érzés, hogy nincs vas a lábadban?

–          Semmilyen, ugyanúgy nem érzek semmit, mint azelőtt.

–          Majd fogsz.

–          Vagy nem, majd eldől.

–          Csináltam rámpát otthonra, előle is meg hátulra a kert felé is.

–          Köszönöm, néztem rá hálásan.

 

1 hónap múlva

–          Nagyon szépen haladsz Alex. – mondta mosolyogva Laura a fizikoterapeutám

–          Ja, meg tudom mozdítani a nagylábujjam, Laura hagyjál már.

–          Dehogy hagylak, már haladunk a jobb lábadra már rá tudsz állni, a felső tested teljesen jó, a jobb lábadon kell még dolgoznunk és hamarosan lábra fogsz állni. Legyél már egy kicsit boldog, fél óra múlva mész hazaaaaa. – ugrált egy picit mosolyogva. Nagyon kedves és aranyos lány volt, profin értett a munkájához, de több hete már valahogy a nagylábujjmozgatáson kívül nem tudunk haladni mást. Egyszerűen még mindig nem tudtam megmozdítani a lábam bármennyire is erőlködtem.

–          Juhu, mondtam cseppet sem lelkesen.

–          Jaj, Alex. – sóhajtott egy nagyot. Nincs vége ezzel az életednek, hidd el, csak még rá kell gyere. Szóval akkor minden nap 10 kor találkozunk, a címedet felírtam. Ne hajszold agyon magad, mert akár rosszabbodhat is az állapodod. Ha valaki el tud kísérni, a víziterápiát nagyon ajánlom, sok páciensem ment el rá a szerelmével vagy barátjával és mind azt mondta, hogy csudi jó muri, és sokat is segített nekik. Szóval én megfontolnám a te helyedben.

– Kösz Laura. – mondtam és kigurultam a szobájából. A kezem rettentően megerősödött az állandó kerékhajtástól, de nagyon könnyen elfáradtam még mindig. Mindenbe beleütköztem és ügyetlen voltam, hiába engem nem ebbe a székbe teremtettek. Nem mintha bárki mást ebbe teremtettek volna

Beérve a szobámba Jim már az összepakolt ruháim mellett üldögélt vigyorogva, mint aki most nyerte meg a fődíjat a nem is tudom hol.

–          Na hogy ment? – érdeklődött vidáman

–          Szarul, még mindig csak a lábujjam mozog. – feleltem elcsüggedve

–          Oda se neki, majd jobb lesz. Most végre megyünk haza, egy csomó mindent csináltam, hogy könnyebben elérd meg minden.

–          Köszi Jim, egy kincs vagy.

–          Jaja, tudom csak el kéne ásni.

–          Nem ezt akartam mondani. – feleltem szemforgatva

–          Lent vár valaki. – mosolyodott el

Egyből elkomorodtam.

–          Nyugi, nem Lea az. – mondta karba tett kézzel. – Tiszteletben tartja, hogy látni se akarod, de ha megengeded, megjegyezném, hogy eléggé szenved miattad. Nevetséges, hogy nem látogathatott meg, ezért tőlem kérdezett minden egyes áldott nap.

–          Jim. – ejtettem ki a nevét figyelmeztetően.

–       Oké, értem. – morogta váll rándítva és tolni kezdett kifelé az intézetből. Mindenki kedvesen mosolygott, én pedig illedelmesen biccentettem. Nem voltam közkedvelt személy, egyszer egy ápoló azt mondta rettentő savanyú ember vagyok, mondjuk egyet is értettem vele, de többet nem jött hozzám, így megkönnyebbülés is volt. Nem szerettem az utóbbi időben beszélni, inkább a fejemben éltem, semmint  a jelenben.

Jasmin állt Jim kocsija mellett és meleg mosolyt küldött felém, úristen mennyire hasonlít Leára a mosolya, a gödröcske az arcán. Elég ebből Alex verd ki a fejedből, azt a lányt. – mondtam magamban mérgesen

–          Szia, Jasmin. – köszöntem szórakozottan

–          Szia, Alex. – szóval tényleg igaz a hír, miszerint nem sokat mosolyogsz, na, mindegy, lesz ez még másképp is. – viccelődött és nagy ölelést kaptam tőle.

–          Szóval mióta vagytok ilyen jóban? – kérdeztem Jimre kacsintva, mire mindketten elvörösödtek én meg horkantottam egyet. Ebből mindhárman tudtuk, hogy igen ők együtt vannak és igen engem a legkevésbé sem zavar.

Jasmin végig csacsogta az utat és a végén még sikerült egy gyenge félmosolyt kierőszakolnia belőlem, mert annyira, de annyira hasonlított Leára, hogy akarva akaratlan figyeltem rá. Jim pedig lovagiasan ki és beemelt a kocsiba, majd a székembe rakott és megmutatta a frissen lakkozott rámpát, amit nekem csinált. Nagyon büszke volt magára, én pedig örültem, hogy ilyen barátom van. Mindent alacsonyabbra fúrt fel, hogy én is el tudjam érni, egy fura fából készült liftfélét épített a lépcső mellé, hogy fel tudjak menni a szobámba és le is tudjak jönni, amikor csak kedvem tartja.

Nagyon gyorsan elment a nap, teljesen kimerültem annak ellenére, hogy miután megjöttünk elnyomott az álom a kanapénkon. Jim minden kérésemet leste, amiért rögtön be is szóltam neki, így egyből visszafogta magát. Egy valamivel azonban nem számoltunk az pedig a fürdés és a wc használata.

–          Szóval, hogy legyen?  – nézett rám Jim kissé tanácstalanul, mikor betölt a fürdőnkbe. Kiengedte már a vizet és most kissé zavarban volt egyik lábáról a másikra állt.

–          Ó a francba fogalmam sincs, de hogy ez nagyon megalázó lesz az is biztos. – mondtam pánikkal a hangomban.

–          Alex, ne most legyél szemérmes, kapjuk le a ruháid és beemellek. – mondta határozottan és a pólóm után nyúlt, mire rávágtam a kezére. Egymásra pillantottunk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. – furcsa érzés volt újra nevetni, ezt észre is vette Jim, de nem szólt rá semmit.

–          Áthívjam Jasmint? ŐŐ vagy Leát? – kérdezte reménykedve

–          Szó sem lehet róla! – vágtam rá egyből

–          Akkor viszont le a pólóval bébi. – mondta vigyorogva – Addig elfordulok és csak beemellek majd.

–          Jim? Te teljesen meghibbantál? Szerinted gatyástól fogok fürdeni?

–          Ja, tényleg, basszus. – mondta és megvakarta a fejét.

–          Jólvan gyerünk ennél rosszabb úgyse lehet – mondtam és levettem a pólómat és vele együtt mindem mást is. Jim pedig kigombolta a gatyám és lerántotta rólam. Mentségére legyen szólva igyekezett félrenézni, de hát mégiscsak be kellett emelnie a kádba.

–          Oké, nyugtázta megkönnyebbülten, mikor bent voltam a vízben. Nem is volt olyan rémes ugye? – nézett rám vigyorogva

–          Fordulsz el, de rögtön. – mondtam némi vizet fröcskölve rá. Nekidőlt a kádnak, így pont nem látott semmit én pedig nyugodtan fürödhettem.

–          Megmossam a hátadat? – kérdezte viccesen

–          Az életeddel játszol. – morogtam és lefröcsköltem még egyszer, mire hangosan felnevetett. Ugye Leának jobban örülnél, ha felajánlotta volna.

–          Jim. – mondtam újra figyelmeztetően

–          Alex?

–          Hm?

–          Ugye tisztában vagy vele, hogy nem tudod leplezni, hogy pokolian hiányzik neked.

–          Tudom. – feleltem és nem mondtam semmi mást sem.

–          Ú, vettem neked fürdőkacsát. – mondta hirtelen és előhúzott egy sárga kacsát, amit ha megnyomsz a közepén felhápog.

–          Nem vagy normális, nevettem el magam még egyszer, mire diadalmas mosoly ült ki az arcára.

–          Ma már ez volt a második nevetésed, valami tudok. – húzta ki magát ültében

Nem sokkal később végeztem, ő pedig gyengéden kiemelt egy székre megtörölgettem magam, ahol tudtam de a többi rá várt, amit mosolyogva el is végzett, miközben egyfolytában poénkodott, hogy most mi lenne, ha nem lennék meleg és miegymás. Vicces volt és én nagyon régóta egész jól kezdtem érezni magam. Segített bemászni az ágyamba is és ahogy szoktuk, ő a kanapémra dőlt és egy kicsit beszélgettünk mielőtt elment volna a szobájába aludni.

–        Letettem a telefont melléd, ha kellek, csak hívj, jó hangosra állítottam a sajátomat, így tuti meghallom. Tudod, ha vécére kell menned vagy bármi más.

–        Köszi Jim, nem is tudom, mi lenne velem nélküled.

–        Ugyan semmiség. Érted bármit. – mondta és ugyan nem láttam a sötétben, de tudtam, hogy mosolyog.

–        Jim?

–        Hm?

–        Mi lett Derekkel meg Tomassal?

–        Tudtam, hogy egyszer fel fogod tenni, ezt a kérdést. – sóhajtott egy nagyot – Derek meghalt, lelőtte a rendőrség, amikor golyót próbált repíteni Tomas fejébe. Tomas, nos Tomas börtönben van, 10 évet kapott a céges ügyleteiért. Lea azóta egy szót sem váltott vele, pedig megpróbálta az öreg kimagyarázni magát, de ő is sejtette ezúttal ez nem lesz ilyen egyszerű. Jasmin néha bemegy hozzá, általában te meg Lea vagytok az első kérdése, no meg, hogy mi az istenért nem vagytok még együtt.

–        Meg kellett volna döglenie. – morogtam

–        Alex, tudom, hogy őt hibáztatod, de nem ő tehet róla, hogy elraboltak, mert Leának néztek.

–     De arról ő tehet, hogy agyonvertek. Mert ha megmondja azt a rohadt kódot nem történt volna meg, ami megtörtént.

–        Ezt nem tudtam. – hallgatott egy nagyot Jim. – De ezen kár is morfondírozni, ami történt megtörtént.

–        Alex? – kérdezte Jim pár perc hallgatás után

–        Hm?

–        Lea találkozni akar veled.

–        Miért?

–        Mert még mindig szeret.

–        Nem talált senkit? – kérdeztem mintegy mellékesen

–        Nem és nem is fog, ezt garantálhatom, nem tilthatod el magadtól örökre.

–        Miért nem?

–        Mert az nem lenne fair.

 

Nem is tudatosult mikor csúsztam át az álom ködébe, de őt láttam. Boldogok voltunk, Lea mosolygott én tudtam járni és minden annyira, de annyira csodálatos volt. Aztán, mint ahogy minden az életben, ennek az álomnak is vége szakadt. Csak feküdtem az ágyban tanácstalanul, a nap első sugarai már kezdtek beszivárogni a redőny résein keresztül. Mindennek fura világos csillogást adtak, a porszemszéket megvilágította és olyan volt az egész, mintha porország kapujában állnék.

Feljebb toltam magam nagy nehezen az ágyon és szemügyre vettem, mi maradt belőlem. A jobb lábam tele volt vágásnyomokkal, forradásokkal és egyéb piros foltokkal. Ugyan még mindig jobban nézett ki, mint vasakkal együtt, de még nem barátkoztam meg vele és van egy olyan érzésem, hogy nem is igazán fog sikerülni. Elhatároztam én aztán többet nem veszek fel rövidnadrágot és nem megyek sehova, akarom mondani nem gurulok sehova. Annyira lábra akartam állni, futni, mint régen, hogy az leírhatatlan, mint amikor álmodban futsz és arra ébredsz, hogy ráng a lábad. Megijedsz, hogy mi történt, de aztán megnyugodva veszed észre, hogy a lábad még mindig a helyén van és mozgatni is tudod. Csak én már nem tudom.

Rengeteg dolog hiányzott a régi életemből, a reggeli bemelegítés, edzés, a végtelen ökörködés, de legeslegjobban Lea hiányzott. A mosolya, a fura megnyilvánulásai, az állandó makacssága, a csókja. Alig volt alkalmam csókolózni vele, olyan volt mintha egy olyan kincs után epekednél, ami pontosan tudod, hogy soha, de soha nem lehet már a tiéd és ennél szomorúbb dolog nincs a világon.

 

Abbahagytam reggelre az önsajnálatot és átemeltem magam a kerekesszékbe, ami csak egy hajszálon múlt, hogy nem a padlón kötöttem ki, de semmi kedvem nem volt Jim után kiáltani, elvégre nem kérhetem örökké a segítségét.

Lent volt már a konyhánkba és mérgesen nézett rám, amikor begurultam, de a pillantásom azonnal elhallgattatta mielőtt még mondhatott volna akármit.

–          Szóval mára mi a program? – kérdezte egy tál müzli felett csámcsogva

–          Semmi. – mondtam közönyösen

Csak felhúzta a szemöldökét és nem kérdezett semmi mást.

–          Laura pontos volt, mint mindig és kezdődött elölről a megerőltetés. Utáltam magamat azért, hogy már két lábemelés után, úgy izzadtam, mint a lovak, pedig főleg Laura emelte a lábamat, én meg csak erőlködtem. A szokásos 10 emelés után kiterültem a szőnyegen, ahol a gyakorlatokat csináltuk és a fejemre tettem a kezem.

–          Na, mi az feladtuk? – kérdezte Laura furcsa hangsúllyal a hangjában

–          Nem, feleltem pihegve. Csak elfáradtam.

–          Azt hittem túl fogod erőltetni magad, nem pedig fekszel elcsüggedve. – mondta törökülésbe ereszkedve

–          Fáj. – nyögtem ki még mindig fekve

–          Le vannak tapadva az izmaid, még jó, hogy fáj. Ezért mondtam, hogy jót tenne a vízitorna, ott kevésbé fájna a vízben. Gondolkodtál már rajta?

–          És mégis kivel mennék? Jimet nem kérhetem meg állandóan mindenre, neki is van élete, meg munkája.

–          Az igaz, viszont én hallottam egy Lea nevű lányról, aki szívesen segítene.

–          Remek, már te is kezded. – morogtam mérgesen

–          Hát megismerkedtem vele valamelyik nap. Nagyon aranyos lány.

–          Ti megismerkedtetek? – toltam fel magam döbbenten

–          Persze, mondtam neki a víziterápiát, mire mondta, hogy ő szívesen elkísérne, csak te nem szeretnéd, tehát én találtam egy személyt, már csak neked kell beleegyezned. – mondta mosolyogva és újra tornáztatni kezdte a lábam

–          Abból nem esztek. – morogtam összeszorított fogakkal tovább erőlködve

–          Alex, figyelj rám, akarsz járni?

–          Igen. – vágtam rá egyből

–          Akkor eldöntöd, hogy elfogadod e valaki segítségét vagy sem. Ez csak rajtad áll, ha jó neked a székedben, akkor oké, búslakodni akarsz? Nekem oké. Pedig az a lány eléggé érdeklődött irántad, ha érted, hogy értem, ja és ne is titkold a vak is látja. – mondta és felültetett az asztalra – Próbáld meg előre lendíteni – mondta az instrukciókat

–          Ez zsarolás, szorítottam össze a fogaim és próbáltam megmozdítani, de a nagylábujjamon kívül semmi más nem akart mozdulni.

–          Jól van, abbahagyhatod. Mára végeztünk és mivel az a láb nem akar megmozdulni, szerdára be vagy írva víziterápiára, addig döntsd el, kivel jössz. – felelte ellentmondást nem tűrő hangon.

Ekkor lépett be Jim, Jasminnal együtt az ajtón és hangos mi újsággal érdeklődött a helyzet felől. Laura kétségbeesetten, én pedig dühösen néztem rá az asztal tetejéről.

–          Mindent értek. – mondta a fejét tanácstalanul vakargatva

Laura nem sokkal később, én rendbe raktam magam és leültünk a nappaliba. Nem szólt egyikőnk sem semmit, az örökké csacsogó Jasmin is csendbe burkolózott, majd inkább elköszönt és elment. Tovább ültünk csendben én néztem ki az ablakon, Jim pedig engem bámult.

–          Néztél tükörbe mostanában? – kérdezte Jim monoton hangon

–          Tudom, hogy lefogytam.

–          Az nem kifejezés. – bólogatott serényen – Miért nem eszel?

–          Nincs étvágyam, neked sem lenne az én helyemben. – vágtam oda félvállról, őt bántottam pedig semmi okom nem volt rá. Sajnálom, nem úgy gondoltam. – mondtam aztán felé fordulva

–          Semmi baj, mostanában ilyen vagy, de már kezdem megszokni az új Alexet, aki cseppet sem hasonlít régi önmagára. Nem eszik, nem nevet, nem mosolyog, nem csinál semmit csak bámul ki naphosszat az ablakon. Mond, mire gondolsz olyankor?

–          Semmire.

–          Értem. – mondta karba tett kézzel és összevont szemöldökkel – Csinálhatnál végre valamit!

–          Majd nekiállok kötni. – mormoltam a fogam alatt

–          Nem erre gondoltam.

–          Akkor mire? Mit lehet csinálni egy székkel a segged alatt?  

–          Eljárhatnál ide-oda, vannak hasonló helyzetben lévők, nem csak te kerültél az életben tolószékbe. Nem egyedül vagy az univerzumban.

–          Aha, mint az anonim alkoholisták klubja, csak itt tolószékesek lesznek.

–          Ott a paralimpia is. Nézd meg őket megtalálták, amit szeretnek, találd meg te is mit szeretsz még a testőrködésen és kaszkadőrségen kívül.

–          Semmit. – feleltem kifelé bámulva

–          Ne már Alex. Régen annyi mindent csináltál.

–          Ja, mert akkor volt két lábam hozzá.

–          Most is van, csak még feljavulóban vagy, de addig kitalálhatnál valamit, hogy mit kezdj az életeddel, mert ez így…

–          Mert ez így? Fejezd be a mondatod. – néztem rá mérgesen

–          Mert ez így szánalmas, szomorú vagy, Leát nem engeded be, nem csinálsz semmit. Ez így szánalmas. – mondta bosszúsan magára kapta a kabátját és bevágta maga mögött az ajtót.

 

Pár óra múlva visszatért, aminek nagyon örültem, mert már nagyon vécére kellett mennem, de bezárta az ajtót és nem értem el a kulcsot, ami nyitja a vécénket, azt sem igazán értettem mi a fenének csukta be. Mikor segítséget kértem, azonnal bocsánatot kért és lovagiasan tette a dolgát. Kifelé gurulva egy szőrös gombócot pillantottam meg a szőnyegünkön, aki épp égtelen ugatásba kezdett.

–          Ez meg mit keres itt? – néztem meglepődve Jimre

–          Ő itt egy Golden Retriever. – felelte mosolyogva. Mától velünk lesz, most kaptam egy barátomtól. Mi legyen a neve?

–          Szétszedek mindent, össze szőrözőm  a gatyádat és állandóan ugatok legyen a neve. – mondtam vállrándítva

–          Ez aztán a lelkesedés. Sokat leszel vele, szóval jobb, ha tanítani kezded, vagy sok rosszaságot fog csinálni. Na én mentem dolgozni, egy óra múlva benéz Jasmin azt mondta. Majd engedd be. Addig jó szórakozást a kutyával. – mondta és már indult is kifelé

–          Jim, ezt nem hagyhatod itt velem, mit kezdjek vele? – kérdeztem kétségbeesetten

–          Hát azt, majd kitalálod. – felelte és már ott sem volt

–          Basszus. – káromkodtam el magam. Nem leszünk barátok. – mutattam rá ellenségesen – Hiába nézel így. – feleltem és elgurultam mellette. Kifelé kezdtem el bámulni, úgy ahogy minden egyes nap idáig. Azonban a szőrgombóc elkezdett nyüszíteni.

–          Most meg mi a bajod. – néztem rá bosszúsan – Jól van kapsz mondjuk kaját. Továbbra is ült ott és nyüszített. – Mit akarsz tőlem? Ki kell menni? Csak nézett rám a kis kutyaszemeivel.  Kinyitottam az ajtót, mire kiviharzott rajta, én pedig imádkoztam, hogy nehogy visszajöjjön, de nem volt szerencsém, két másodperc múlva már kaparta az ajtót és boldogan nyalogatta a cipőmet.

Na, remek, most már békén hagyhatnál. – mondtam neki, de a sors nem így rendelkezett, elkezdett körülöttem futkosni, mint egy eszement vadállat.  Állj meg, ül, fekszik! – kiáltottam rá, egyikkel sem értem el semmit. Tiszta erőből húzkodni kezdte a gatyámat, amire aztán tényleg kijöttem a sodromból. Tűnj innen te piszok! Teljesen kikeltem magamból, és a bal lábamra állva igyekeztem feltápászkodni, és utána vetni magam, de nem sikerült. Nagyot csattanva terültem el a padlón, az a kis piszok kutya pedig, kapva kapott az alkalmon, hogy a székemet a pince irányába húzza. Morgott hozzá és csak hátrált vele a pincelépcső irányába. Te rohadék meg ne próbáld! – kiáltottam mérgesen és felé igyekeztem kúszni. Már késő volt, a foga mélyen belemélyedt a kerékbe, ami szépen kidurrant a kutya erre megijedt és elengedte a széket, ami nagy robajjal megindult lefelé a lépcsőn, aminek alján csak a pinceajtó állította meg.

Tudta, hogy rosszat csinált, ezért lesütött szemekkel ült le a szőnyeg sarkára és búsan tekintett rám.

Hát én, kinyírlak, te kutya! – morogtam dühösen a padlón fekve. A méreg ismét felgyülemlett bennem, teljes erőmből lendültem irányába, de természetesen kitért előlem, a kanapéhoz mászva párnákkal kezdtem el bombázni. Mire csak boldogan ugrált el a súlyos párnák elől. A párnákat egy hamutartó követte, ami nagy durranással tört szilánkosra a padlón. A kutyának egy haja szála se görbült, én pedig magamba roskadva dőltem neki a falnak, ahova nagy nehezen sikerült elmászni.

–          Ne nézz rám úgy, mintha értenél! – üvöltöttem rá és mintha átszakadt volna bennem valami, bő patakokban kezdett folyni a könnyem.

Megállt a farokcsóválásban, búsan tekintett rám és laposkúszásban araszolt felém, majd szorosan hozzám bújt. Én pedig szórakozottan elkezdtem vakargatni a fejét, ami rettentően puha volt.

–          Nehogy azt hidd, hogy barátok vagyunk, csak mert láttál bőgni, te vakarcs. – suttogtam erőtlenül. Vakarcs. – megvan a neved te kis … görény. – nyögtem ki nagy nehezen, majd letettem a padlóra a fejem. Rettentően elfáradtam és jobbat nem tudtam kitalálni, mint hogy megvárom, míg Jim hazaér, mert Jasmint már nem tudom beengedni. Félálomban még éreztem, ahogy Vakarcs olyan szorosan bújik hozzám, mintha mindig is egyek lettünk volna. Nem tudtam megállni, hogy át ne öleljem, mire elégedett nyöszörgés volt a válasz, aztán mély álomba zuhantam.

Távolról mintha hallottam volna, ahogy Jim nyitja az ajtót, majd hangosan elkáromkodja magát és Jasminnal együtt hozzám szaladnak.

–          Jól van?

–          Semmi baja, alszik, jó mélyen.

–          Mi a fene történt itt?

–          Gőzöm sincs.

–          Mondtam, hogy nem jó ötlet a kutya.

–          Aha, azért szorongatja mi?

–          Nem volt eseménytelen délutánjuk, mint valami csatatér, úgy néz ki minden.

–          Szerintem a kutya megvívta a csatáját a gazdájával.

–          Hát, mondjuk van benne valami. Segítek rendet rakni, te meg addig vidd fel Jim.

–          Okés.

Erős karokat éreztem magam körül, mire Vakarcs kissé morogni kezdett, Jim pedig megnyugtatta a kutyát, hogy csak felviszem a gazdit, rendben? Jöhetsz szerintem már te is, legfeljebb Alex kicsit bosszús lesz reggel.