Két lány, egy szerelem

Jóslat 6. rész Elfogytak a szavak. Sírni lenne kedvem. A kétségbeesés szorítja a torkom, fekszem az oldalamra szorított kézzel és reménykedem, hogy megnyílik alattam az ágy, a rugók masszává válnak, a földbe kráter keletkezik és együtt folyunk bele a semmibe. Emlékszem a hangra, amikor kinyílt az első üveg és megcsapott a szörnyűség. Sistergett, mint egy… Tovább »

Jóslat 5. rész Vannak szavak, amik soha nem hagynak békén, mint az elvárások partnerei kézenfogva járkálnak agyad macskaköves útján, le egészen a szívedig és ocsmány módon nem, hogy eltűnnének, visszasétálnak az agyadba. Az emberek elvárásokat támasztanak a másikkal szemben. Elvárják, hogy köszönj, hogy kedves, mosolygós legyél, még akkor is, amikor legszívesebben mindenkinek az arcába üvöltenél,… Tovább »

Jóslat 4. rész A napok sérülten vánszorognak és nem leszünk okosabbak. Többnyire a többiek keresgélnek, én meg botorkálok, ahova kell. Csinálom, amit kitalálnak, de egyetlen dolgon jár az eszem: hogy visszavonhatatlanul elszúrtam. Kara utolsó mondatát pörgetem a fejemben, pattan egyik lebenyről a másikra. Szemközt vág, de a szívemig nem engedem. A tornácon hagyta a régi… Tovább »

Jóslat 3. rész Két hét telt el, mióta akaratom ellenére a bázisra hoztak. Életem képkockái egy kirakhatatlan tízezer darabos puzzle-vé változtak és megkérdőjeleződött minden, amiben eddig hittem. Lehet, hogy jobban megismertem Mikeot és Mollyt is, akik mindig a közelemben vannak és felhívják a figyelmem, hogy az élet nem aggódásból és komor hallgatásból áll csupán, azonban… Tovább »

Jóslat 2.rész Az Intézet egy mindennapi bentlakásos iskola képét is festhette volna, de nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem így volt. A gerendás tetőszerkezet szálkái, egyedül élték önálló életüket, mintha még külön gondolataik is lettek volna, mégis egységként tartották a mohazöld zsalukat az épület tetején. Az európai kastélyépítészet csúcspontjának nevezném azt a… Tovább »

Jóslat 1.rész   Hét óra tizenöt perc, állok a fürdőszobai virágmintás tükör előtt és tapogatom elnyűtt arcomat. A kialvatlanság csipáin keresztül a világ sosem tűnik egy ebéd utáni könnyed pihenésnek. Széthúzom a bőrt, hogy legalább egy bolhányi időre ne lássam az „én megmondtam, hogy ez lesz” feliratú fekete karikákat a szemem alatt.  Az egyetem harmadik… Tovább »