Hogyan tovább 9. rész

9.RÉSZ

 

Nem szólt semmit, csak meredten bámult ki az ablakon. De legalább már nem őrjöngött.

–          Igazán megnyerő családdal rendelkezel. – mondtam félmosollyal az arcomon. Ha megdöglöm is mosolyt varázsolok arra a viaszfehér, dühös arcra. Határoztam el magamban, majd határozottan a gázra tapostam.

–          Ne, most Sarah.  – szűrte ki mérgesen a szavakat a fogai közül.

–          Igazság szerint sokkal rosszabbra számítottam. – morfondíroztam közben a kormányon dobolva az ujjaimmal.

–          Kösz. – vágta rá sértődötten

–          Azt hittem 2 másodperc után a nyakamnak ugranak, ehelyett rájöttem, hogy a húgod szófosásban szenved, és az anyukád a második legtüneményesebb ember a világon.

–          És apámról mi a véleményed? – kérdezte visszafojtott dühvel a hangjában.

–          Hát nem lennék a közelében disznóvágáskor.

–          Mi? – kérdezett vissza értetlenül, furcsa grimasszal az arcán

–          Most gondolj bele, ugyanilyen hangon kiáltozva kerget egy hatalmas böllérkéssel egy disznót. Szegény disznó a látványtól szörnyethal. – feleltem megjátszott reszketéssel vegyes félelemmel a hangomban.

Megremegett a szája széle és az ablak irányába bámult, nehogy felnevessen.

–          Anyukád meg a rózsaszín házatok árnyékában méltatlankodva kiált utána, hogy „na de Jorg” hagyd azt a szerencsétlen disznót. – vékonyított hangon, anyukáját utánozva színészkedtem a kormány mögött.

Nem bírta tovább és halkan felkuncogott.

–          Nem vagy normális. – nyugtázta a történteket egy nagy sóhajtás kíséretében.

–          Sose voltam. – feleltem vállrándítva. Mindenesetre azt hittem nekiugrasz apukádnak és annyira megijedtem, hogy jobbnak láttam kereket oldani.

–          Ha nem vagy ott biztos megteszem. – mondta lehajtott fejjel

–          Várjál, hiba csúszott a hipotézisedbe. Ha nem lettem volna ott, nem tört volna ki a „rostonrózsás” forradalom második felvonása. – okoskodtam vigyorogva

–          Javíthatatlan vagy. – Hátradőlt az ülésen és újabb sóhajtás hagyta el a száját.

–          Hívd fel anyukádat. – mondtam egy piros lámpánál megállva

–          Miért?

–          Mert nagyon aggódott érted, Heattal együtt.

–          Viccelsz, ha ezt túléljük ez belekerül a családi albumba és tudod ki lesz, aki beleragasztja?

–          Heat.

–          Hát persze, hogy ő, szóval ne mond nekem, hogy aggódott.

–          Pedig tényleg. – Bizonygattam bólogatva.

–          Mit mondjak? – nézett rám kérdőn, kezében a telefonjával

–          Ezt most tőlem kérded? Én nem vagyok valami jó, a konfliktusok megoldásában.

–          Hogyan fogalmazott, amikor azt kérte hívjam fel? – nézett rám várakozóan

–          Hát, igazság szerint tőlem kérte, hogy hívjam fel.

–          Akkor miért nekem mondod, hogy hívjam fel? – kérdezte karba tett kézzel

–          Mert gőzöm sincs, mit mondhatnék neki.

–          Mert aztán nekem nagyon van.

–          Te vagy a lánya.

–          Na, ne mond. Miből jöttél rá? – kérdezte ironikus hangon

–          Kate. – ejtettem ki kedvesen a nevét. Ne idegesíts, vezetek.

–          Jaj, bocs, teljesen elfelejtettem, húzódj le az úttest szélére, cserélünk, te nem is vezethetsz.

–          Mindjárt otthon vagyunk, ezt már igazán kibírom. Gyerünk, halljam azt a csörgést, mutattam a telefonjára.

–          Oké legyen. Egyezett bele nem túl vidáman.

Szia anya! Nem nincs semmi baj, jól vagyok.

Igen.

Tényleg semmi bajom már.

Nem tudom.

Oké.

De nélküle?

Rendben.

Szia, én is.

 

Kinyomta a telefont és csendben meredt előre.

–          Na? – kérdeztem bátorítóan rápillantva

–          Két nap múlva átjönnek Heattal meg Tommal.

–          Oké.- mondtam könnyedén és leparkoltam a háztömbünk előtt.

–          Oké? – kérdezett vissza meglepődve

–          Igen, mit vártál? – mosolyogtam rá

–          Hát, hogy legalább annyira fehér leszel, mint odafele menet.

–          Már nem izgulok, ennél furább nehezen lehetne. – vigyorogtam felé hajolva.

–          Mindenből viccet csinálsz. – morgolódott, de nem hajolt el.

…

–          Elfáradtam.  – közöltem miután hangos puffanással megérkeztem az ágyunkba. Kate? – szólaltam meg halkan, de nem folytattam semmivel. Nem tudtam, hogy kérdezzek rá Eleanorra, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, ha nem teszem fel a kérdést, akkor mindig itt fog lebegni kettőnk között. Enyhén rágcsálni kezdtem a szám szélét, miközben Kate kibújt a farmerjából és bebújt a takaró alá. Kicsit tartok tőle, hogy nem válaszol vagy kitér a válaszadás elől. Nem akarom megbántani azzal, hogy felidézek valami számára fájdalmas dolgot. Hogy honnan tudom, hogy fájdalmas? A nézéséből. Mikor az apukája kiejtette ennek a lánynak a nevét, Kate arcán egy eddig ismeretlen érzelem futott át. Nem tudnám világosan megfogalmazni, mi volt az, lehet csak beképzelek valami olyat, ami nem is létezik.

–          A volt barátnőm. – szólalt meg Kate váratlanul

–          Tessék? – néztem rá kérdőn

–          Pontosan látni lehet az arcodon, hogy valamin nagyon agyalsz és mérget vennék rá, hogy azon törpölsz, ki az az Eleanor és mi történt vele.

–          Úgy néz ki nekem már, meg sem kell szólalnom. – mondtam az oldalamra fordulva és várakozóan tekintettem rá, megtámasztva közben a fejem.

–          Mit szeretnél tudni? – kérdezte a plafont bámulva

–          Hogy mi történt. Apukád azt mondta Eleanor összetörte a szívedet.

–          Mindent túldramatizál. – horkantott fel dühösen

Nem igazán van mit elmondani erről. Mondta vállrándítva, majd mikor meglátta a szemforgatásom félmosolyra húzta a száját. Tényleg akarod tudni Sarah Loke?

–          Azt hiszem igen Kate Roston.

–          Megcsalt a bátyámmal. – nyögte ki furcsa mosollyal az arcán és rám nézett várva a hatást.

Köpni, nyelni nem tudtam, pár másodpercig csak bámultam rá, tágra nyitott szemmel kissé elfehéredve.

–          Ugye most csak viccelsz velem? – kérdeztem aztán kissé kétségbeesetten

–          Nem szoktam ilyesmivel viccelni.

–          Ó, te jó ég, amikor megláttál Krisz házában…

–          Igen, azt hittem te is megcsaltál a bátyámmal. Jézusom ne vágj ilyen képet, te nem csaltál meg.

–          Tényleg nem, de ez akkor is…

–          Pokolian kijózanító volt, igen, aztán Ben rávilágított, hogy a helyzet cseppet sem olyan, mint amilyennek látszik. – közölte és gyengéden végisimított az arcomon.

–          Hogyan jöttél rá?

–          Nem volt nehéz, előbb értem haza vizitről és az ágyunkban csinálták. Nem tudom melyiken lepődtem meg jobban, azon, hogy Eleanor férfiakat is szereti, vagy hogy a bátyám képes volt ilyet tenni. Ott nagyot csalódtam benne, több hónapig nem beszéltünk, aztán mivel a bátyám volt kibékültünk, de soha többé nem lett felhőtlen a viszonyunk.

Eleanor meg sem próbálta megmagyarázni az eset után, csak közölte, hogy már nem szeret és elköltözik. Mintha ezután ez nem lett volna nyilvánvaló. – horkantott egyet Kate majd idegesen simított végig az arcán. – Azt hiszem még soha nem láttam ilyennek. Volt már ideges, nagyrészt miattam, de ez az arckifejezés semmihez sem hasonlítható. – Utána nem alakult túl jól ez életem, folytatta monoton hangon. Az italban találtam megváltást, igen ne nézz így, én az orvos három hónapig holtrészeg voltam. Nem igazán érdekelt semmisem. Volt egy aranyhalam. Állítólag megdöglötten találta meg anya az ágyam végében, de nekem gőzöm sem volt, hogy került oda. Nem takarítottam, nem szellőztettem, nem mozdultam ki, azt ettem, amit 3 hónappal azelőtt felhalmoztam. Egy idegroncs voltam.

–          Hogyan lábaltál ki belőle? – kérdeztem közelebb húzódva hozzá

–          Felhívott a főnököm, aki a legjobb barátom is volt akkoriban, hogy 1 hónapig még fenntartja az állásom, ha addig összeszedem magam, akkor oké, ha nem akkor ennyi volt az orvosi pályafutásom.

–          Ezek szerint sikerült, mert te raktál össze azon az éjszakán, mikor bevittek a sürgősségire.

–          Igen. – mosolyodott el felém pillantva

–          Tudod, örülök, hogy nem adtad fel. Lehet meghaltam volna és soha nem találkoztunk volna. Még a hideg is kiráz.

–          Miért?

–          Mert nélküled nem tudnám leélni az életem. Akármennyire nyálasan hangzik is, nekem nem menne már.

–          Dehogynem te kis butus. – felelte és gyengéd csókot nyomott a számra.

–          Nagyon szeretted igaz? – kérdeztem a csók végeztével

–          Már nem számít mennyire szerettem, mert az a múltban volt, és most már egy szőke lányt szeretek az összes defektjével együtt.

–          Hol bujkál, bemutatsz neki? – kérdeztem átkarolva a derekát

–          Nem vagy vicces. – suttogta a fülembe, majd gyengéden megharapott

–          Aucs. Leharapod a fülem aztán meg varrhatod fel, ne akarj magadnak plusz munkát. – nevettem el magam és játékosan a felkarjába haraptam.

–          Hééé, ez már háború! – sikított fel és fölém gördült.

–          Hogy hívták a haladat? – kérdeztem valaminek a kellős közepén

–          Ugye most csak viccelsz velem? – kérdezte tágra nyílt tekintettel kissé szaggatottan véve a levegőt.

–          ŐŐŐ, lehet ezt nem kellett volna. – mondtam megvakarva a fejem

–          Ebben egyetértünk, – mondta és kigördült mellőlem az ágyból, magára kapta a kinyúlt ingemet és kisétált az ajtón.

A francba Sarah, gratulálok ezt jól megcsináltad. Morogtam magamban és gyorsan belebújtam a melegítőmbe meg egy elém tévedt pólóba.

Kate az asztal tetején ült egy bugyiban és tejet szürcsölgetett a poharamból.

–          Ne haragudj, nem akartalak megbántani. – szólaltam meg az ajtóból

–          Semmi baj, túl komolyan vettem. Pedig téged nem szabad néha túl komolyan venni. – mondta a tejesüveg mögül

–          Sajnálom. – válaszoltam zsebre dugott kézzel

–          Lilinek hívták. Eleanor vette nekem 20. születésnapomra.

–          Basszus, tényleg ne haragudj, nem akartam érzéketlennek tűnni, pedig tudom, hogy sikerült, csak nem tudom, mit mondhatnék.

–          Nem kell semmit mondanod.

–          De kellene. Csak egy köcsög vagyok és nem megy.

–          Dehogy vagy köcsög. Eleanor. Ő volt a köcsög. – nyugtázta vállrándítva

–          Remélem elütötte utána az autó. – mondtam mit sem sejtve. Azonban nem érkezett válasz, ezért Katere kaptam a tekintetem. Ledöbbenten nézett rám, a tejesüveg megállt a kezében és tátva maradt még a szája is.

–          Neee, tényleg elütötte egy autó?

–          Igen. Össze házasodtak egy lánnyal, Murával. Rá 1 évre behozták a rendelőmbe, frontálisan karambolozott, részegen.

–          Uram isten. – suttogtam halálra váltan

–          Nem én műtöttem meg, hanem Sam, a főnököm. Amputálni kellett a lábát, azóta kerekesszékes.

–          Ez eléggé… sokkoló. 

–          Tudod, hányszor kívántam, hogy megkapja, ami neki jár. Rengetegszer. – felelte fejcsóválva- Amikor aztán megtörtént utáltam magamat miatta.

–          Kate, ez egyáltalán nem a te hibád. – mondtam egyből és az asztalhoz sétáltam átölelni.

–          Tudom, mégis úgy éreztem én vagyok a legrosszabb ember a világon, hogy ilyet kívántam. – suttogta a nyakamba, miközben én gyengéden simogattam a hátát megnyugtatásképpen.

–          Mindenki kíván dolgokat, amiket aztán megbán. – mondtam kis puszit hintve a nyakára

–          Tudod, mi a legnevetségesebb az egészben? Hogy Mura végig csalta valaki mással, azért volt részeg aznap. Rájött mindenre.

–          Ezt honnan tudod? – kérdeztem a felhúzott szemöldökkel

–          Onnan, hogy Mura, Sam húga.

–          Ó te jó ég, ez tiszta szappanopera. – sóhajtottam egy nagyot

–          Valami olyasmi. – nyugtázta a vállamon bólogatva

–          Gyere, menjünk aludni, mára már kicsit sok lesz a drámából.

–          Csak remélni tudom, hogy holnaputáni látogatásuk nem végződik ilyen pozitívan. – morogta még szem-forgatva, majd kézen fogott és a szobánk irányába húzott.

…

–          Tom, ő Sarah, Sarah, hagy mutassam be az öcsémet.

–          Szia! – köszöntem és felé nyújtottam a kezem, mire inkább két puszit nyomott az arcomra.

–          Szia, és hagyjuk a formalitást. – mondta vigyorogva és lehuppant a kanapénkra.

Kate szorosan mellém ült le és megfogta a kezem. Egy darabig csendben ültünk, senki sem tudta, hogy törje meg a csenget vagy mit mondjon a másiknak. Végül nagyon kreatívan elkezdtünk az időjárásról beszélgetni, kissé tanácstalanul néztem Katere, hogy dobjon fel már valami témát, de hasonló tekintettel találtam magam szembe, mint amit én éreztem.

–          Ez elég ciki. – nyögte ki Heat nem sokkal később

–          Heat! – förmedt rá mindenki egyszerre

–          Most mondjátok, hogy nem az. – morogta karba tett kézzel durcásan hatra dőlve a fotelban.

–          Hallottam múltkor majdnem nekimentél apának. – szólalt meg Tom, majd látva Kate tekintetét egy puszit küldött felé.

–          Mostanában amúgy elég fura. – húzta el a száját Heat is.

–          Krisszel mindig is voltak gondok, szóval ne vedd magadra Sarah – mondta Kate anyukája barátságosan és sajnálom, az én fiam, nekem kellett volna megnevelni.

–          Anya ne butáskodj. – méltatlankodott Kate egyből.

–          Nem beszéltél vele azóta, igaz? – kérdezte Kate anyukája

–          Még kérded? Anya, nem szeretnék vele a közeljövőben beszélni, és a közeljövő alatt, azt értem, hogy soha a büdös életbe.

Nyomott csend telepedett ránk Kate válasza után. Mindenki ugyanarra gondolt. Kriszt előbb-utóbb szabadlábra helyezik jó magaviselet miatt, lehet hogy évek múltával csak, de akkor is kikerül egyszer. Bűnbánást mindenki tud tettetni, a rendszer pedig ki fogja engedni, akárhány embert is ölt meg ezelőtt. Igen, az idő tényleg sok mindenre gyógyír, a felejtés legjobb eszköze. Azonban vannak dolgok, amiket nem szabad elfelejteni. Azoknak az ártatlan gyerekeknek halálát, akiket ő tett el láb alól. Vannak olyan hibák, amikre nincs mentség és nincs bocsánat.

Bármi is történt a múltban az a jelenünkre is rányomta a bélyeget. Hiába is igyekeztünk átlagos családként társalogni egy teljesen random délután. Érthető okokból mindig ott lebegett valami, aminek nehéz nevet adni, de rendesen elszívta a levegőt mindenki elől.

Mi történt veled, jött az ijedt kérdés Katetől, miután kikísérte a családját és meglátta az arckifejezésem. Csak ültem a konyhapult tetején, a megszokott helyemen, a megszokott ingemben és ledöbbenten szorongattam a telefonom.

3 perccel ezelőtt

–          Hallo, tessék, itt Sarah Loke. – szóltam bele a telefonba, melyen egy ismeretlen szám villogott kitartóan.

–          Hello Sarah, jött a válasz a vonal másik végéről. Mély orrhangzós férfihang. Ugyanaz a hang, ami néha még álmomban is kísért, egyből megfagyott a vér az ereimben, egyszerre fáztam és éreztem rettentő forrónak a levegőt. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után meg bírtam szólalni.

–          Mit akarsz Krisz, és hogy jutottál telefonhoz. – köptem utálattal a szavakat

–          Vannak kapcsolataim kicsi Sarah, és mindig is lesznek. Hogy van a kis hugicám? Nem vette fel a telefont, pedig őt is kerestem. – nevette el magát

–          Felfordul tőled a gyomrom. – közöltem ellenségesen

–          Ne legyél ennyire undok Sarah, nem áll jól, ha mérges vagy. Nem mellesleg kitől örökölted a szívósságot, ennyi kokóval a véredben az is kisebb csodának számít, hogy élsz, erre te még normálisan is teszed azt. Nem tudom, hogy a rohadt életbe élted túl, de ha rajtam múlik kisszívem, te aztán nem úszod meg.

–          Mi a fenét akarsz tőlem Krisz, nem kérek a fenyegetésedből, hidegen hagy. Abban a rohadt cellában fogsz megdögleni, ha rajtam múlik.

–          Nem hiszem, ha jól hallottam még nem dolgozol, itt meg úgy mozgatom a szálakat, ahogy nekem tetszik.

–          Mi a fenének hívtál? – kérdeztem teljesen kikelve magamból

–          Hu, de mérges valaki. Nyugi cicám. Csak üdvözölni akartalak és közölni, hogy nem volt szép dolog egy romos cellába juttatni és nem tetszik az sem, hogy dugod a húgomat.

–          Nem, érdekel, hogy mi tetszik neked Krisz és mi nem, mert egy rohadt börtönben vagy tőlem messze és mint említettem ott is fogsz megrothadni. – közöltem, majd kinyomtam a telefont.

 

Ekkor lépett be Kate az ajtón és nézett ijedt tekintettel rám.