Hogyan tovább 7. rész

 

 

7.RÉSZ

 

2 héttel később

 

–          Kate, mindjárt jövök, elvihetem a kocsidat? – kiáltottam be a konyhába, ahol Kate éppen a vacsorát készítette kettőnknek.

–          Persze vidd csak! – szólt vissza belemélyülve a rántott csirke rejtelmeibe

 

Pár pillanat múlva felkaptam a sportcipőm, levettem a kocsi kulcsot a szarvasagancsos akasztóról és már nyitottam volna ki villámgyorsan az ajtót, amikor Kate feltette a kérdést, amire nem akartam válaszolni.

–          Hova mész amúgy?

–          Ő, erre most mindenképpen kell válaszolnom? – kérdeztem vissza furcsa hangsúllyal, mire egyből kijött a konyhából és elővette a mindentudó Kate tekintetét.

–          Miért érzem azt, hogy ennek megint nem lesz jó vége? – nézett rám komolyan a felhúzott szemöldöke alól és keresztbe tette a kezeit

–          Nem tudom, valószínűleg, mert nem lesz?

–          Szóval nem akarom tudni, hova mész. – húzta össze a szemöldökét

–          Ne, aggódj, mikor hazaérek, már tudni fogod. – feleltem és kisétáltam az ajtón.

Benhez indultam, egyrészt kellettek már a ruháim, másrészt a kocsi kulcsom, harmadrészt, pedig jól be akartam neki olvasni. Az az üzenet, nem hagyott nyugodni és ezt Kate is pontosan tudta.

Lassan hajtottam az albérletünk felé, szépen sorjában gondoltam végig, mit is fogok mondani neki, de egyik verzió sem tetszett igazán. Mire az ajtónk elé értem már nem is akartam ott lenni, de nem volt mit tenni, előbányásztam a kulcsomat a sporttáskámból és a zárba helyeztem.

Nem sokat kellett az ajtóval babrálnom, ugyanis az hirtelen kivágódott és Ben állt előtte teljes valójában. Csak bámultunk egymásra, egyikőnk sem tudta, hogy most mit is kellene mondania. Hiába gyakoroltam el annyiszor a kocsiban, most egy épkézláb mondat sem jutott az eszembe. Alice, Ben barátnője mentett meg bennünket.

–          Szia Sarah! Örülök, hogy látlak, ne álldogálj már ott, gyere be. – intett és befelé húzott, el Ben mellett. Éppen tacot készítettem, kérsz?

–          Szia, Alice! Köszönöm, de nem, csak pár cuccomért jöttem. – szabadkoztam és a szobám irányába mutattam. Akkor én megyek is. – mondtam kitöltve a kellemetlen csendet, amely hirtelen beállt közöttünk és a szobám felé indultam.

Minden ugyanott volt, ahol hagytam, Ben egy centit sem mozdított semmit. Gyorsan összepakoltam a szükséges holmimat, mintha betolakodó lennék a saját otthonomban, majd leültem az ágyamra, ahol annyi álmatlan éjszakát töltöttem el. Sokat változtam a kórház óta, nemcsak megerősödtem, tehát nem csak külsőleg, hanem belsőleg is, hanem belül is sokat változtam. Katevel egyre közelebb kerültünk egymáshoz és rengeteget nevettünk az utóbbi időben, azonban Ben nélkül minden olyan más volt. És most nem tudtam, hogyan hozzam rendbe azt, ami történt.

–          Min gondolkodsz? – kérdezte Ben az ajtónak támaszkodva

–          Azon, hogy mennyi csetreszt felhalmoztam.

–          Csetreszt? – kérdezett vissza furcsa nézéssel

–          Aha, tudod. Lom. Szemét.

–          Nem a szó jelentésével volt a bajom. – felelte

–          Hát? – néztem rá tanácstalanul

–          Csak meglepett, hogy mennyire átvetted Kate beszédét.

Nem szóltam rá semmit, nem tudtam mit mondjak, vagy mit ne, így inkább csak néztünk egymásra minden további szó nélkül.

–          Nem kell elmenned. – mondta a táskámra nézve

–          Már elmentem. – mondtam én is a táskára meredve

–          Igaz.

–          A többiek megvannak? – kérdeztem Kriszre, Jackre és az őrsre értve

–          Persze, hogy meg. Nincs senki, aki visszaszólna a beszólásaikra, így kissé unalmas lett a hangulat. Egymást ugyan húzzák még, de az már nem ugyanolyan, mintha téged heccelnének. Hiányzol nekik.

–          Ők is nekem. – mondtam elmosolyodva

–          Nekem is hiányzol. – nyögte ki és egy pókhálót nézegetett a sarokban, ami nagyon érdekesnek bizonyult.

„ Tudod, azt hittem érdemes veled beszélni, de már rájöttem, hogy hiba volt az egész. Világ életedben a saját fejed után mentél és csak magaddal foglalkoztál. Nem tudom, most hol vagy, de nem is érdekel. Neked senki nem ér annyit, hogy félbeszakítsd a saját életed sajnálatát. Szerencsések a szüleid, hogy ezt nem kellett nekik végignézniük.” – idéztem a szöveget, amit nekem írt.

–          Most akkor mégis érdekel? – néztem rá összehúzott szemöldökkel

–          Te képes voltál betanulni az Sms-t? – nézett rám ugyanolyan összehúzott szemöldökkel

–          Nem kellett megtanulni, valahogy megmaradt. – mondtam epésen

–          Sajnálom, de…

–          De? – kontráztam karba tett kézzel

–          A francba is Sarah, kihoztál a sodromból, dühös voltam, alig bírtam magammal. – kiáltotta dühösen

–          Annyira, hogy belegyalogoltál a lelki világomba. Gratulálok. Szép volt tőled. – vágtam hozzá konokul.

–          Valld be, csak azért fájt ennyire, mert totálisan igazat mondtam! – szűrte a fogai között a szavakat, miközben remegett a dühtől

Sajnos a probléma ott kezdődött, hogy én is ugyanilyen állapotban voltam és ez volt az a szikra, ami lángra lobbantotta, az eddig bennem lappangó hurrikánt. Nem gondolkodtam, csak felpattantam az ágyról és bemostam egyet Bennek tiszta erőből. Akkorát reccsent a kezem, hogy azt hittem tőben szakad le és repül el egészen Kínáig.

–          Remek. Gondolom ezt megérdemeltem. – mondta Ben az állára szorított kézzel

–          Meg. – nyögtem és a fájdalomtól elkezdtem ugrálni össze-vissza.

–          Akkor most szent a béke? – kérdezett vissza ferde mosollyal

–          Szent. – suttogtam összeszorított fogakkal továbbra is ugrálva, miközben a csuklómat szorongattam.

–          Nagyon nagyot behúztál, azt hiszem kiakadt az álkapcsom – mondta az állát masszírozva. De te miért ugrálsz Sarah?

–          ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – nyögtem és behajlított háttal dédelgettem tovább a kezem. Azt hiszem eltörött a kezem. – nyöszörögtem

–          Hadni! – mondta Ben és megállított az ugrálásba.

 Mindketten az élettelenül lógó a kezemre néztünk, aminek csukló részén egy jó nagy kidudorodó dolog volt.

–          Mond, hogy az nem a csontod. – rimánkodott Ben

–          De az az. – mondtam remegő kézzel, összeszorított fogsorral.

–          Azt hiszem most lesz egy gyors sürgősségink. Megint. – mondta kezdetben megőrizve komolyságát, majd kitörött belőle a nevetés.

–          Ben, könyörgöm, hagyd abba a nevetést, mert miközben te jól szórakozol, én mindjárt itt fogok megőrülni.

–          Értettem főnök. – mondta aggódva és kirohant a szobából.

A furcsa hangokra Alice is benézett a szobába, először mosolyogva, majd miután meglátta a kezemből kiálló dudort, fennakadtak a szemei. Igazán nagyra azonban csak akkor nyitotta, amikor Ben visszatért egy jeges töröközővel, félig elcsúszott állkapoccsal.

–          Mi az istent csináltatok? – kérdezte ellenkezést nem tűrve

–          Majd a kocsiban elmondom. – hadarta Ben pöszén, furán beszélve és kifelé vezetett a lakásból

–          Utoljára akkor hajtottál ennyire, amikor lefejeltem a konyhakövet. – suttogtam halkan az anyósülésen ülve

–          Még jó, hogy hajtottam, ha nem hajtok szerintem soha nem találkozol megint Katevel. – válaszolt grimaszolva, alig nyitva ki a száját.

–          Ha. Ha. Ha. – mondtam epésen, majd hátradőltem a csuklómat szorongatva a jeges törülköző alatt.

–          Mindjárt ott vagyunk, csak bírd még egy kicsit. – felelte Ben aggódó hangon

–          Jó, csak ne ilyen hangsúllyal beszélj.

–          Milyen hangsúllyal beszéltem?

–          Mint, aki mindjárt bepisil a félelemtől. Amúgy, hogy tudsz beszélni kiugrott állkapoccsal?

–          Fájdalmasan.

A kórházba érve azonnal a sürgősségire küldtek, az ápolónő pedig majdnem elájult, amikor meglátta a csuklómat és egyből a rendelőbe vezetett, majd futva orvosért rohant.

–          Jó estét! Dr. Hart vagyok. Mi történt? – mondta az ajtón belépő fehér köpenyes, fekete hajú orvos.

–          Jó estét! Köszöntünk egyszerre Bennel. Akkor sem tudtam volna kint hagyni, ha megint behúzok neki egyet, így Alicere maradt a feladat, hogy felhívja Katet és idehívja. Nem irigyeltem érte, pláne úgy, hogy ő sem tudja, pontosan hogyan is törött el a kezem.

–          Ez elég csúnyán néz ki. – mondta Dr. Hart és körbenyomogatta a csontot, mire én hangosan felkiáltottam.

–          Végig szeretné nézni, ahogy felkötözöm arra az állványra a kishölgy kezét és visszatolom a csontot a helyére?  – nézett az orvos Benre kérdő tekintettel

–          Hogy mit csinál? – kérdeztem kiakadva

–          Jól hallotta, kedves. És igen eléggé fájni fog. – nézett felém Dr. Hart szomorkásan

–          Hát inkább nem. – mondta Ben sápadtan

–          Akkor menjen ki és mondja meg a nővérkének, hogy tegye vissza az állkapcsát. – felelte az orvos és a kezemre kezdett el összpontosítani

Ezért megöllek – tátogtam Bennek, míg ő kifelé sétált az ajtón, mint valami kivert kiskutyus.

Bocsi. – tátogta vissza és becsukta maga után az ajtót.

–          Mivel sikerült kiérdemelnie a pasijának, hogy behúzzon egyet neki? – kérdezte Dr. Hart miközben egy gézt kötözött fel a felettem lógó állványra.

–          Nem a pasim doktor úr, és kissé felbosszantott. – feleltem

–          Elnézést. Szólítson csak nyugodtan Robinnak. Heves vérmérséklet?

–          Úgy is fogalmazhatunk.

–          Allergiás valamilyen gyógyszerre?

–          Nem adhat morfiumot.

–          Miért? – kérdezte Robin meglepődve

–          Mert súlyos műtétem volt, és még legalább 4 hónapig nem kaphatok semmilyen anyagot.

–          Most viccel velem, ugye?

–          Nem.

–          Akkor az elkövetkező percek pokolian fognak fájni.

–          Essünk túl rajta. – feleltem beletörődve

A csuklóm felső részéhez erősítette a géz másik végét és gondterhelten rám nézett.

–          Nyugodtan üvöltsön, és ha el akarna ájulni, akkor inkább ne tegye. Jó?

Erőtlenül bólintottam beleegyezésképpen.

Lassan kezdte el lefelé nyomni a csontot, ami akkora fájdalommal járt mintha, egy teljesen tudatánál lévő ember alkarcsontját nyomná vissza egy orvos a kezén belül. Mentségemre legyen szólva az első pár másodpercben csak fogakat csikorgattam és eszeveszetten szorítottam a rendelő asztalát, amin ültem. Aztán nem bírtam tovább és az üvöltés gyenge kifejezés arra, ami elhagyta a számat.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végül megszólalt Robin.

–          Készen is vagyunk.

–          Most már elájulhatok? – kérdeztem cserepes szájjal, szaporán véve a levegőt.

–          Inkább ne. – mondta furcsa tekintettel

Eloldozta a csuklómra tekert gézt és lassan a testem mellé helyezte a kezem.

–          Kár, hogy pont a jobb keze törött el teljesen. El tud menni röntgenre?

–          Ugye most csak ugrat? – néztem rá szúrós szemmel

–          Nem egészen. Begipszelem a csuklójáig, de szerintem pár ujja is eltörött, ahhoz viszont kellene a röntgen. – mondta félszegen mosolyogva

–          Csak legyünk már túl rajta. – mondtam hátradőlve a rendelő asztalán és beletörődtem, hogy innen nem egyhamar szabadulok

Este révén villámgyorsan bekerültem röntgenre és igaza is lett Robinnak, ugyanis két ujjam törött még el bónuszként. Gyorsan sínbe tette és mosolyogva nézett rám.

–          Készen vagyunk.

–          Hála istennek. – nyögtem az vizsgálóasztalon fekve

–          A barátjának sincs már kutya baja és idővel maga is azt fogja érezni, hogy már nem fáj.

–          Idővel?

–          Úgy pár hónap múlva. – derült egyet a viccén, majd lesegített az ágyról.

–          Nagyon poénos, doktor úr. – szóltam szemforgatva

–          Robin. – javított ki mosolyogva

–          Robin. – helyesbítettem

–          Tudja, két héttel ezelőtt, egy ugyanilyen esetet kezeltem, de az ott lévő hölgyemény háromszor elájult, és visított, mint a veszedelem. Szóval csak azt akarom mondani, hogy maga nagyon bátor lány.

–          Én aztán nem vagyok bátor. – mondta az ajtófélfának dőlve

–          Miből gondolja ezt?

–          Onnan, hogy most ki kell mennem innen és meg kell magyaráznom a barátnőmnek, hogy miért nézek ki úgy, mint akin átment egy úthenger.

–          Bizonyára megértő lesz. – felelte mosolyogva Robin, majd velem tartott Benékhez, hogy minden rendben menjen.

Kate már ott volt és fel- alá járkált idegesen, miközben Ben, akinek már normális mosolya volt és Alice, aggódó tekintettel meredtek rá.

–          Oh, Dr. Roston. – köszöntötte meglepődve Robin Katét.

–          Dr. Hart. – biccentett Kate is és az a nézés, amit kaptam az nem ígért sok jót.

–          Jöjjön, doktornő szeretnék Önnel beszélni.  – mondta Robin és rám kacsintott

Míg Kate, Robin után indult, én lehuppantam Ben mellé a váróba és rámosolyogtam.

–          Fáj? – kérdeztem tőle és az állára mutattam

–          Neked jobban fájt, az üvöltésedből ítélve. – felelte szomorkás mosollyal

–          Kihallatszott? – néztem rá döbbenten

–          Ki. – vágta rá egyből Alice. Katét csak egy hajszálnyi választotta el attól, hogy rátok törje az ajtót.

–          Ajjaj. Bajban vagyok. – nyugtáztam ideges kacaj kíséretében

–          Abban. De nem csak te. – felelte Ben rám kacsintva

–          Ez hiányzott. – mondtam a cipőmet fixírozva közben

–          Nekem is. – szólalt meg Ben komolyan

–          Szánalmasak vagytok. – vágta közbe Alice szemforgatva – Mint két nagyra nőtt gyerek.

–          Köszönjük! – szólaltunk meg véletlenül egyszerre, mire egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés.

–          Örülök, hogy jól szórakoztok. – mondta Kate komoran előttünk állva – De mi most megyünk és Sarah mindent eldalol nekem, hogy ez mégis mi a fene volt. Ti ketten pedig meg vagytok hívva, holnap vacsorára. 8-ra legyetek nálunk. – mondta Kate ellenkezést nem tűrő hangon és az ajtó felé mutatott, hogy mehetünk is.

–          Igenis kapitány! – mosolyogta Ben és színpadiasan egy csókot dobott utánunk

Kifelé sétálva a kórházból Kate nem szólt hozzám egy szót sem, sőt az út alatt sem, amiből pontosan tudtam, hogy óriási bajban vagyok, már megint.

–          Csak azért nem öllek meg, mert Robin elmondta, hogy tette vissza a csontodat. De csak, hogy tudd, rettentő nagy slamasztikában vagy. – mondta Kate, miután becsukta mögöttem a háza ajtaját.

Én csak vigyorogtam rá elégedetten, pedig pokoli fájdalom hasított bele a karomba.

–          Ezen mi olyan vicces Sarah?

–          Azt mondtad, hogy hozzánk. – mosolyogtam rá

–          Hogy? – kérdezett vissza értetlenkedve

–          Azt mondtad, Benéknek, hogy holnap 8-ra legyenek Nálunk. Nálunk. Nem nálam, hanem unk. – vigyorogtam a világ minden boldogságával a szememben.

–          És akkor mi van? – kérdezte továbbra is morcosan

–          Akkor most már együtt vagyunk hivatalosan is? Mert eddig még nem adtál rá választ.

–          Ezt azután kérdezed, miután végighallgattam hogyan üvöltesz a fájdalomtól, miután itt hagytál anélkül, hogy megmondtad volna, hova mész. És az után, hogy behúztál egyet Bennek?

–          Tehát igen? – kérdeztem reménykedve nézve rá

–          Erre majd válaszolok, miután eldaloltad, hogy mi történt. – mondta és intett, hogy helyet foglalhatok a kanapén.

–          Muszáj? – néztem rá kiskutyaszemekkel és a hasamra tettem a begipszelt kezemet

–          Igen. Hallani szeretném, hogy miért van rapittyára törve a kezed és miért volt kiakadva Ben állkapcsa

–          Nem várhat holnapig? – néztem rá félmosollyal

–          Sarah, ma nem vagyok vicces kedvemben. – kaptam meg a kiábrándító választ.

–          Miért kérdezed meg, ha úgyis pontosan tudod, hogy mi történt? – tettem fel a kérdést

–          Mert a szádból akarom hallani.

–          Meggyőztél, de hozzád képest Hitler lelki barát volt. – mondtam morcosan

–          Hallgatlak. – felelte, mintha meg sem hallotta volna a csipkelődésemet.

–          Ben bocsánatot kért, és kifejtette, hogy sajnálja, mire megkérdeztem, hogy akkor nem hiányoztam e neki, amikor azt az sms-t küldte, mindketten felhúztuk magunkat én nem gondolkodtam és behúztam neki egy nagyot. – Ennyi a nagy történet Kate Roston.  – mondtam fél szemmel felé pillantva

–          Jó. – mondta és kiment a szobából

–          Most mi az? – ugrottam egyből fel az ágyról és futottam utána, amennyire a kezem engedte

–          Semmi sincs. Éhes vagy? – nézett rám úgy mintha semmi sem történt volna

–          Ugye, most csak szórakozol velem? Semmi sincs? Nem mondasz rá semmit? Nem mondod, hogy heves a vérmérsékletem és hogy meggondolatlan vagyok? – tártam szét az bal karomat értetlenül.

Csak elmosolyodott és a konyhapultnak dőlt félrebillentett fejjel.

–          Miért akartad, hogy én mondjam ki? – kérdeztem, mikor leesett a tízforintos

–          Én nem ítélkezem. – mondta mosolyogva

–          Mióta? – kérdeztem döbbenetet mímelve

Felnevetett és felpattan a pultra, majd tördelni kezdte a kezeit.

–          Ajjaj. – suttogtam – Most valami olyan jön, amit nem akarok hallani, azt hiszem. Kérlek, mond, hogy nem szakítasz velem. – néztem rá könyörgő tekintettel

–          Nem dehogyis. – vágta rá egyből, leugrott az asztalról és hozzám sietett. Kaptam egy csókot és a fülembe súgta, hogy soha nem fog elhagyni.

–          Akkor? Mit szerettél volna mondani? – csak akkor szoktad tördelni a kezeidet, ha számomra valami nem kellemes jön

–          Ez nem igaz. – mondta és újból megcsókolt

–          De, nagyon is igaz, ugyanis, már most engesztelsz a csókjaiddal, amikor még nem mondtál semmit. – feleltem legörbített szájjal

–          Na, jó, essünk túl rajta. – mondta és egy nagy levegőt vett. Be akarlak mutatni a családomnak. – hadarta el gyorsan és várta a reakciómat.

Először teljesen lefagytam, majd ledöbbentem, aztán bepánikoltam. Pár percig tátogtam, majd kinyögtem:

–          A családodnak? Annak a családnak, akinek egyik tagját, nevezetesen a legidősebb bátyádat életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a közbenjárásommal?

–          Jogosan csuktad le Sarah. Rengeteg embert ölt meg. – mondta összeszorított fogakkal Kate

–          A bátyádat csuktam le és már önmagában az is csoda, hogy ezek után szóba állsz velem, sőt együtt élünk.

–          Krisz meg akart ölni Sarah, amit sosem fogok tudni neki megbocsátani.

–          Ami önmagában is hatalmas probléma Kate. Ezért is nem kéne, hogy …

–          Hogy? – nézett rám kérdőn

–          Nekem ez nem megy. – mondtam kétségbeesetten – Lecsuktam a bátyádat.

–          A családom tudja, hogy mit művelt Krisz, tehát nyugodj meg. Nem fog semmi történni.

–          Ízekre szednek. – suttogtam teljes pánikban, mire ő nagy nevetésben tört ki.

–          Dehogy szednek, meg akarnak ismerni. – felelte és a karjaiba vont

–          Az probléma, nagyon nagy probléma. – leheltem a nyakába. Én nem vagyok szórakoztató, nem tudok egy értelmes mondatot kinyögni, lecsuktam a bátyádat, téged pedig több hónapnyi kínzásra ítéltelek. Ezek után is szeretnél bemutatni a családodnak?

–          Igen. – vágta rá egyből, gondolkodás nélkül.

–          Te nem vagy normális, esküszöm. – mondtam a szemébe nézve

–          Nem muszáj most egyből. Meg nem is így gondoltam, majd ha kész leszel rá, csak akkor. – simított végig gyengéden az arcomon

–          Akkor olyan 60 év múlva is jó lesz? – pillantottam rá reménykedve

–          Nem. Bár kecsegtető, hogy még akkor is velem akarsz lenni.

Elmosolyodtam és újból hozzábújtam.

–          Mióta velem vagy egyre bújósabb lettél. – jelentette ki a hajamat simogatva

–          Megolvasztottad a kőszobrot. – nevettem el magam

–          Na, gyere, pihenjünk le, mert már alig állsz a lábadon, amit nem is csodálok. – mondta és a hálószoba felé húzta az ép kezemet.