Macska egér, egyszer elér 11. rész

Bizonyára csak egy próbariadó, de mindenképpen a menedékhelyre kell mennünk, ami még mélyebben van a föld alatt, de nem kell aggódnod, számos kijárattal van összeköttetésben. – mondta Sam és hipergyorsan felsegített az ágyról az oxigénpalackommal együtt. Pontosan tudta ki melyik lenti lakrészt kapja riadó esetén, merre kell menni és mit kell tenni. Én pedig csak bámultam tátott szájjal, csodálkozva, hogy egyetlen árva lélek sem volt az épületben, aki fejvesztve menekült volna, vagy ne tudta volna merre is kell mennie.

–          Évek óta készülnek rá, hogy valaki porig bombázza őket, ne lepődj meg, hogy ezek után már nem esnek kétségbe, ha megszólal a riadót jelző csengő, ami mostanában elég sokszor előfordul. – szólalt meg Sam hátra sem fordulva. – Elviszlek a számomra kijelölt szobába és utána nézek, hogy ezúttal mi történt, de hogy ne unatkozz, áthívom Miát.

–          Félsz, hogy megszököm egy bombabiztos földalatti bunkerből? – néztem rá kérdőn

–          Nem, attól félek, hogy nem fogsz levegőt kapni és megfulladsz, mire visszajövök és nem tudod feltenni a kérdéseidet, amik már a szüleimmel történő találkozás óta foglalkoztatnak. – felelte egy gyors puszi után.

Alig pislogtam kettőt Sam már ott sem volt, csak az üres szürke falak néztek vissza rám, meg egy magányosan álló, kék huzatos ágy a sarokban. Ablak itt sem volt, de ezen már meg sem lepődtem, hiszen mélyen a föld belsejében voltunk. A riadót jelző csengő elhallgatott, az ajtón kívüli hangok is egyre jobban lecsendesedtek, mindenki bement a lakrészébe és várta a fejleményeket, a bombázás hangját vagy a lágy dallamot, mely a riadó végét jelezte. Csak a szellőztető rendszer idegen kattogása hallatszott a szobában, illetve az oxigénpalackom szörcsögése, mikor mélyeket szippantottam belőle.

Idegesen összerezzentem, mikor Mia minden kopogás nélkül robbant be az ajtón és vigyorogva nagy lendülettel vágta be maga után.

–          Ezt most miért kellett? –néztem rá kérdőn

–          Nem szoktam gondolkodni, mielőtt cselekszem. –felelte vállrándítva

–          Az feltűnt. – szemforgatva mutattam az ágyra, hogy üljön le, ha már testőrnek szegődött mellém. – Mesélj valamit Samről, milyen gyerek volt? –törtem meg a közénk  ékelődő csendet, mely kezdett kínossá válni.

–          Szerintem rossz embert kérdezel. – húzta széles mosolyra a száját és kisördögöt utánozva összedörzsölte a kezét, mintha valami pokoli nagy turpisságra készülne.

–          Nem szokott a múltjáról beszélni.

–          Azt nem is csodálom. – felelte Mia törökülésben az ágytámlának dőlve. Én lábaimat átkarolva kényelmesen elhelyezkedtem az ágy másik térfelén és államat a térdemre helyezve vártam a történet kezdetét.

–          Mit szeretnél tudni?

–          Milyen gyerek volt, mikor döntött úgy, hogy elmegy, miért választotta a katonaságot?

–          Ezt tényleg nem tőlem kéne kérdezned. – felelte nagyot sóhajtva, de azért belekezdett. 18 éves volt, amikor felbolygatta a család életét azzal, hogy egy lányt hozott haza egy pasi helyett, ez akkor még viszonylag, hát hogy is fogalmazzak, hogy ne bántsalak meg, szóval nem igazán támogatta, ezt akkoriban senki sem. Most azért már jobban szemet hunynak felette az emberek, de akkor ez teljesen másképp ment. 14 éves voltam akkor és nem sok mindent értettem a történtekből, csak azt, hogy apa őrjöng, Mich teljesen elveszti az eszét, anya csak maga elé meredve ül a kanapén, Sam pedig kétségbeesetten áll a nappali kellős közepén, karba tett kézzel.

Tudod, akkor még azt hitték, ha eltiltják a lánytól, akkor majd egyik napról a másikra visszaváltozik a régi Sammé és majd a fiúkat kezdi el nézegetni. A kis naivok. – kuncogott fel Mia egy pillanatra, aztán egyből folytatta. – Gondolom azt sejted, hogy nem így történt. Egy hónapra rá Szamanta kitalálta, hogy ő katona lesz, és mint egy beépített ember onnan fog nekünk jelenteni. Csak később tudtam meg, hogy igazából, nem hazafiságból ment el, hanem, mert nem tudott tovább itt élni úgy, hogy nem lehet azzal, akit szeret. Mindenki tudta, hogy boldogtalan és az lesz neki a legjobb, ha tényleg elmegy, még akkor is, ha ez rendkívül veszélyes is. 3 éven át hírét se hallottuk, be kellett épülnie, nekünk pedig meg kellett szokni azt az űrt, amit maga után hagyott.  Nem sokkal később a másik bátyám, őt még nem ismered, Gregor, se bírta tovább itt és elment az eszesekhez ugyanezzel az indokkal. Aztán Sam elkezdett hazajárni és mindig rengeteg új információt hozott, egyik alkalommal, mikor itt tartózkodott pedig megismerkedett Tomassal, összejöttek, mindenki örült, csak azt nem tudni, hogy Sam is ugyanilyen boldog volt e, mint mindenki más. Eddigre semmilyen érzelmet nem közvetített, nem láttuk rajta azt se, ha boldog és azt se, ha végtelenül szomorú.

–          Mi lett a lánnyal, akit szeretett? – kérdeztem kíváncsian

–          Ő sem bírta itt tovább és amolyan utazó ügynök lett, mint apa. Tudod, hogy mindig felkeresi, azt a kitaszított falut, ahol a legnagyobb szükség van a segítségre. Ez a legveszélyesebb munka, amit csak választhatott magának, de nyilván nem mehetett a katonasághoz, hiszen egyből lebuktak volna Sammel és akkor veled sem találkozott volna a nővérem, szóval jól volt ez így. – Tudod, min lepődtem meg? – kérdezte mosolyogva?

–          Hogy a csúszómászók soha nem botlanak meg? – viccelődtem vigyorogva

–          Ez fájt és nem. Tudod mikor múltkor megjöttetek, Sam nevetett és viccelődött. Nem láttad, mert épp az ágyában kiütve feküdtél miattam, de amikor felfogta, hogy nincs nagy bajod, elkezdett beszélgetni velem, viccelődött és olyan volt, mint régen. Képzelheted én meg bámultam rá tátott szájjal, mint akinek elment a józan esze és nem hisz a szemének. Illetve a délelőtt, mikor bemutatott a családnak, az volt ám az igazi, anya már tudta, hogy újra egy lány van a dologban és félt, hogy vajon Michael, mit fog szólni és hogy milyen veszekedés sül ki belőle, de amikor mindketten meglátták, hogy Sam szeme úgy csillog, mint a frissen csiszolt gyémánt és hogy újra beszél, viccelődik és mosolyog, akkor de beléjük fagyott minden megjegyzés. Látnod kellett volna Alex.

–          Kár, hogy el voltam foglalva, hogy nem kapok levegőt. – néztem rá szomorkásan

–          Tudom, hogy meg volt a saját gondod, feltűnt, amikor kékülni kezdtél. – nevette el magát Mia. Szóval köszönöm, hogy visszahoztad a régi Samet. – mondta komoly, hálás tekintettel.

–          Szívesen, de fogalmam sem volt, mit teszek.

–          Miről nem volt fogalmad sem? – jött a hang az ajtó irányából. Sam lerúgta a sportcipőjét és közelebb jött, hogy megnézze az oxigénpalackom állapotát, majd mikor látta, hogy minden rendben egy puszit nyomott a homlokomra.

–          Semmiről. – mondtam mindentudó mosollyal. Mia kissé elhomályosult szemekkel pattant fel az ágyamról és sietve kifelé indult, de az ajtóból visszafordult és kacsintva egy köszönömöt tátogott felém, majd becsukta az ajtót maga után.

–          Ez meg mi volt? – kérdezte Sam felhúzott szemöldöke alól, meglepődve. – Miről beszéltetek?

–          Miért volt riadó?

–          Kérdéssel válaszolsz a kérdésre, rosszat sejtek.

–          Csak átvettem a szokásodat.

–          Ne legyél szemtelen. – morogta viccelődve karba tett kézzel – Ma este itt kell aludnunk, amíg megtudják a felderítők, miért szállt el a hegy felett egy katonai helikopter.

–          Gyanakodnak rád és utánad küldték? – kérdeztem komoran

–          Fogalmam sincs Alex, csak remélni tudom, hogy valami más van a dologban. Holnap már biztos okosabbak leszünk, ha visszajönnek a fiúk. – vonta meg a vállát. – Szóval miről beszélgettetek? – tért vissza a témára.

–          Rólad. – mondtam és a takaró alá bújtam, sunyi mosollyal kacsingatva rá.

–          Még csak 8 óra, de te már aludni akarsz és még ki is beszéltél a húgommal? Felettébb gyanús vagy nekem.

–          Elmesélte, miért választottad a katonaságot. – mondtam halkan lopva felé pillantva

Összeráncolta a szemöldökét és szó nélkül mellém telepedett az ágyba. A pislákoló villanykörtét kezdte el bámulni és enyhén rágcsálta a szája szélét.

–          Kiarának hívták. Most valamelyik táborba van. – mondta a válla felett oldalról pillantva rám

–          Még mindig szereted? – kérdeztem komolyan nézve rá

Hangos nevetésben tört ki és az oldalára fordult.

–          Ezt most komolyan kérdezted?  – vigyorgott széles mosollyal – Alex, azt mondtam Tomasnak nem megyek hozzá, mert másba vagyok szerelmes, aztán nem sokkal később ide hoztalak, bemutattalak a családomnak és te most azt kérdezed tőlem, szeretem e, Kiarát, akit 6 éve nem láttam? Néha komolyan elgondolkozom, azon, hogy neked van valamilyen rejtélyes agyi problémád, ami nem is olyan rejtélyes. – nevetett fel és egy csókot nyomott a számra.

–          Most arra célzol, hogy retardált vagyok? – tettetett sértődöttséggel néztem rá

–          Ugyan, dehogy – nevetett fel ismét – csak arra, hogy néha nem használod a csinos kis buksidat.  Egyéb bugris kérdés?

–          Hogy értette anyukád, azt hogy 3-4 nap múlva nem az lesz a legnagyobb problémám, hogy fura a levegő?

–          Miért van az, hogy minden megragadja a figyelmed? – morgott egy nagyot  a bajusza alatt, majd ismét rágcsálni kezdte a szája szélét.

–          Hallgatlak.

–          Szóval több dolog is le fogja kötni a figyelmed, amiről már anya tanácsát is kikértem. Szóval elkezdem a kiképzésed holnaptól a csoportok csatájára, illetve szeretném, ha felmennénk a szimulátorterembe és újra visszamennénk az időben. Ne nézz így, csak akkor csináljuk, ha kész vagy rá, ott leszek végig, hogy lerántsam a fejedről a fülest, amikor csak szeretnéd. Valamint szeretném kideríteni mi idézi elő nálad, hogy lelassul a szívverésed, mármint azt tudjuk mitől van, de azt nem, hogy mekkora intenzitású ingerre van szükség ahhoz, hogy lelassuljon. Alex, nem akarok rajtad kísérletezni, bármikor mondhatsz nemet, azt is meg fogom érteni. Ha beleegyezel, kizárólag orvos jelenlétében csinálunk mindent, biztonságos módszerekkel és ott leszek végig.

Kimeredt szemekkel bámultam rá és pár percig csak felháborodva néztem rá.

–          Szóval ki akarod kísérletezni, mekkora külső ingerre van ahhoz szükségem, hogy leálljon a szívem? – kérdeztem dühös képpel – És mégis, hogy tervezed, lenyomsz a víz alá és vársz mikor lép működésbe a dolog?

–          Nem. Félre értesz, soha nem kísérleteznék rajtad. Soha, Alex. Csak azért szeretném kideríteni, hogy meg tudjalak védeni.

–          Ettől nem tudsz, ez az élet Szamanta, ha olyan dolog jön, az ellen nem tehetsz semmit. Nem zárhatsz be egy kalitkába, mint egy madarat, csak azért mert meg akarsz védeni, mert ezzel ölsz meg.

–          Rendben, megértem Alex, semmi olyat nem csinálunk, amit nem szeretnél. – felelte Sam nyugodtan, védekezően felemelve a kezét, majd közelebb szeretett volna csúszni hozzám egy csókra, de elfordítottam a fejem.

–          Hogy fordulhat ilyen meg a fejedben? – néztem rá csalódottan

–          Meg akarlak védeni Alex, tudni szeretném, hogy mi volt az a szer, amit kaptál, hogy milyen hatást fejt ki a szerveidre. Tudni akarom, hogy bánt e téged, azon kívül természetesen, hogy bizonyos helyzetekben pokolian lelassul a szívverésed, ha olyanja van megáll, majd újra indítjuk és minden okés. De azon az áron nem, hogy megutálsz közben, mert azt hiszed, kísérleti patkánynak nézlek, akkor inkább vállalom a kockázatot, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetlek, de legalább úgy, hogy közben szereszt.

Csend. Vívódok magamban, keresem a kifogásokat, keresem a kibúvókat, aztán inkább döntök.

–          Sam erre én most inkább nemet mondok. A kiképzést holnap elkezdhetjük és felmehetünk a szimulációs szobába is, amennyiben nem hagyod, hogy ismét megtörténjen.

–          Rendben, ígérem, nem fogom hagyni. – felelte bólogatva

–          Okés. – mondtam én is biccentve egyet.

Nem bújtam közelebb hozzá, valahogy úgy éreztem szükségem van egy kis távolságra, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat. Sam érezte, hogy most magányra vágyom, ezért egy bátorító mosoly kíséretében lekapcsolta a villanyt, jó éjszakát kívánt és csendben maradt.

Reggel előbb ébredtem fel, mint Sam és lustán az órám után nyúltam. 7-et mutatott, de mivel vaksötét volt semmit sem lehetett érzékelni belőle. Sam egyenletesen szuszogott felém fordulva. Sokat forgolódott az este, éreztem, hogy nem találja a helyét, így félálomban a karjaiba fészkeltem magam, hogy végre megnyugodjon ő is és én is.  Most pedig csak elmélázva figyelem az arca körvonalait, már amennyit ki lehetett venni belőle. Éreztem a bőrömön, ahogy lágyan pihegve fújja ki a levegőt és nem tudtam megállni, hogy közelebb hajolva ne nyomjak egy csókot az ajkára. A nyaka hajlatába fúrtam az arcom és puha puszikat leheltem rá, mire mosolyra húzta a száját és a reggeli vékony hangján szólalt meg.

–          Mivel érdemeltem ki, hogy így ébresztesz fel? – kérdezte, átölelte a derekamat és magához vont.

–          Csak igyekszem kihasználni az utolsó perceket, mielőtt még megölsz a mai nap leforgása alatt. – suttogtam a fülébe, miközben szeretetteljesen simítottam végig az arcán

–          Nem foglak bántani, nincs okod a félelemre.

–          Ajánlom is. – kuncogtam fel kacéran

–          A-a- nevetett fel álmosan Sam. – Tudom, mi jár a fejedben, de nem hagyhatom, hogy olyasmire pazarold a drága erődet, ami életed összes évében még a rendelkezésedre fog állni.

Lebiggyesztett ajakkal néztem rá.

–          Alex, ugye tudod, hogy nem látok semmit a sötétben?

–          Akkor mégis, honnan tudod, hogy valamit látnod kellett volna.

–          Túlságosan ismerlek és biztos vagyok benne, hogy egy szexi grimaszt villantottál az előbb. – mondta majd egy csókot nyomott a számra

–          Miből gondolod, hogy az a valami életem további szakaszában mindig ott lesz? -tettem fel a kérdést, miközben a lovagló ülésbe helyezkedtem rajta és szorosan hozzásimulva csókoltam vissza.

–          Biztosíthatlak róla. – mondta a csípőmre tett kézzel. – De most neked és annak a valaminek fel kell mennie reggelizni valamit és elkezdeni az edzést, miután az a valami kitudakolta, mi volt ez a tegnapi felhajtás.

–          Nem akarok. – feleltem a mellkasára hajtott fejjel

–          Nem akarásnak nyögés a vége. – nevetett fel vidáman a hajamat simogatva.

–          Jó, abban benne vagyok. – vigyorogtam pimaszul, a pociját simogatva.

–          Tényleg javíthatatlan vagy.  – felelte és megfogta a kezem mielőtt az lejjebb vándorolt volna. – Nyomás reggelizni vagy a kínok kínját fogod kiállni és még asszisztálni is fogok hozzá- felelte ördögi kacajt lejtve hozzá és már jobbra is dobott az ágyra, hiába visítottam kapálózva, nem volt mese, a kiképzés átvette felette az uralmat.

…

–          Négy órája megállás nélkül, egyfolytában edzünk, már tele vagyok kék-zöld foltokkal, nem bírok összpontosítani, kicsi boxzsákok ugrálnak a fejem körül, meddig kínozol még? – tettem fel a kérdést Samnek fáradtan elterülve az edzőszivacson, ahova pár másodperccel ezelőtt nagy lendülettel csapódva érkeztem.

–          Gyerünk Alex, ne dramatizáld túl. Kelj fel és folytassuk, ígérem már nincs sok hátra. Pár ütést átveszünk, végig sasszézol a plafonra erősített rudakon és már kész is vagyunk az edzéssel.

–          Kár volt részletezned. – morogtam kissé mérgesen – Elhagyott az erőm. – mondtam és drámaian elterülve folytattam a fekvést a szivacson.

–          Ne már Alex, mit fognak szólni a többiek, ha úgy viszlek haza, hogy semmit nem fejlődtél?

–          Semmit. Neked úgyse merne senki sem szólni. – feleltem pimaszul vigyorogva

–          Kihozol a béketűrésből. Levezető kör is lesz a végén, ha így folytatod. – karba tett kézzel morcosan nézett rám, de sajnos nem hatott meg a dolog és továbbra is pofátlanul vigyorogva tekintettem rá átizzadt ruhámban fekve.  – Te akartad Alexis Ford, nem velem fejezed be ennek az edzésnek a végét. – felelte és már ott sem volt.

–          Ezt, hogy érted, ültem fel hirtelen a szivacsról. Sam? Szamanta? – kiáltottam utána, de ő csak középső ujját felmutatva kifelé ment a teremből.  Pár másodperc múlva Mia ugrált be teljes harci díszében a terembe és vigyorogva fordult hozzám.  

–          Felkelni! Nyomás gyorsabban! – adta ki az instrukciókat

–          Jaj Mia, nehogy már az öregasszony tépje szét a pitbullt. – feleltem röhögve

–          Nem vagyok öregasszony, de nagyon megjárod, ha nem kelsz fel. – felelte kezeit ropogtatva

Nem volt más választásom, tettem, amit mondott, de már előre tudtam ez sokkal jobban fog fájni, mintha Sammel fejeztem volna be.

Gyorsabban Alex, szét vagy esve. Mondta Mia miközben sorozatos támadásba kezdett, nekem pedig a levegővételre alig volt időm, nem még visszatámadni. Meg sem fogok izzadni jött az újabb megállapítás Mia részéről és egyre inkább a vizes medence irányába kezdett el szorítani.

–          Mia, ennek nem lesz jó vége! – figyelmeztettem lopva hátrafelé sandítva, miközben továbbra is az ütései elől menekültem.

–          Támadj már Alexis! – hergelt tovább

Két lépés, ennyi volt már csak köztem és a lassan hullámzó medence között. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni, hogy megint a vízben kötök ki és az egész edzőterem előtt fogok a medence alján maradni, majd szintén az egész terem előtt élesztenek újra, ami határozottan a ciki kategóriába tartozik, tehát muszáj csinálnom valamit. A: Elfutok és megszégyenültem battyogok fel a szobámba. B: Hagyom magam és beleesem a vízbe, ezzel újabb rémálmot váltva valóra. C: Megpróbálok visszatámadni.  Ha az utóbbit választom, egy védekezést ki kell hagynom, ami valószínűleg be fog találni, de ezt kihasználva én is előnyhelyzetbe juthatok. Csinálj már valamit Alex! Mondtam magamban, miközben egyre jobban kezdtem elveszteni a testem és az agyam feletti kontrollt. Döntöttem, mikor már csak egy leheletnyi hely maradt a kondicipőm sarka és a medence pereme között, oldalra léptem, nem védekeztem, hanem beengedtem egy jobb horgost a szemem alá, a felszabadult kezemmel pedig visszatámadtam. Egyikünk sem számított rá, hogy Mia karját megragadva a medence felé lököm, arra meg végképp nem számítottunk, hogy Mia egyensúlyát vesztve hangos loccsanással érkezik a vízbe.

Pár másodperc után vizet köpködve kászálódott ki, míg én döbbenten, szájtátva bámultam a történteket.

–          Basszus, Alex, elázott a hajam, pedig most mostam meg. Mármint nem most a vízben, hanem ez előtt egy fél órával. – méltatlankodott dühösen

–          Azt mindjárt gondoltuk – jött a hátam mögül Sam hangja – Mi van vízbe dobott egy újonc? – kérdezte vigyorogva

–          Az az újonc, a barátnőd és beengedett magának egy ütést, csak hogy megfürdessen, ami nem igazán érte meg, tekintve hogy be fog dagadni az arca.

–          Tudom, láttam – nyögött egyet Sam – de, tudhattad volna, hogy semmi pénzért nem fog a medencébe kikötni.

–          Hát nem. Elvesztetted a nyelvedet Alex? – nézett rám furcsán Mia

–          Egyáltalán nem – feleltem magamhoz térve – csak valami medencés viccen gondolkodtam, de rájöttem már nem is kell.

–          És miért? – nézett rám kérdőn Mia

–          Fehér felsőben vagy és szerintem nem sportmelltartó van rajtad. – vigyorogtam szelíden

Sam egyből felnevetett, amint tudatosult benne, miről beszélek. Mia arcáról lehervadt a mosoly, mikor meglátta, hogy az edzőteremben lévő férfiak néha-néha, de inkább meglepően sokszor sandítanak felé. – Basszus hozzatok egy törölközőt. – mondta mérgesen

–          Bocsi Mia, alaptanács, csak, hogy máskor tudd, az ellenséggel nem állunk le. – mutattam Sam felé elégedett mosollyal

–          Ellenség? – nézett döbbenten Sam – Miről beszélsz?

–          Gyere el velem átöltözni és részletezem. – mondtam vigyorogva, majd peckesen az edzőterem kijárata felé sétáltam.

…

–          Nem haragszol rám ugye? – tette fel a kérdést Sam, belépve a szobánkba. – Nem számítottam rá, hogy Mia ekkora baromságot talál ki, csak mivel a helyzet úgy hozta, hogy nem bírtam veled, kénytelen voltam valamit kitalálni, ami hasznos a kiképzésed szempontjából.

–          Nyugi Sam, nem fogok kiakadni, vagy dühödten a fejedhez vágni a szoba különböző berendezési tárgyait.  Csak arra kérlek, a jövőben még kerüljük a medencés bulikat, rendben? Félre ne érts, nem azért mert félek, jó igazából azért is, de most egyszerre csak egy akadállyal szeretnék szembenézni és az, hogy újra a múltamban túrázunk jelenleg nekem bőven elég lesz.

–          Tudom, ígérem semmi medence nem fog szóba jönni.

Egy gyors csók előtt egy köszönömöt suttogtam a fülébe, majd összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

–          Azt mondtad kideríted mi történt tegnap. Megjöttek a felderítők? Vagy ez valami olyan információ, amit nem oszthatsz meg velem?

–          Voltam fent még reggeli előtt egy gyors megbeszélésen, de még nem jöttek meg a kiküldött egységek, ami felettébb furcsa, de azonnal rám csipognak, ha van valami fejlemény.  – a derekamat gyengéden átölelte válaszadás közben és puszit lehelt pisze orrom hegyére

–          Értem, ugye tudod, hogy kezdünk olyan nyálasak lenni, mint, amilyenek otthon a táborban a friss, pár napos párok?

–          Feltűnt, de akár hiszed, akár nem, én élvezem. Te szeretnéd kiélni agresszív hajlamaidat?

–          Ezt meg, mégis hogy értsem? Nem is vagyok agresszív. – néztem rá bambán

–          Nem hát, mert mélyen elfojtod, mint általában az érzéseid 90 %- át.

–          Ez meg pláne nem igaz, mostanában egyre több mindent osztok meg veled, szóval ne szekálj.

–          Jó ez mondjuk igaz, visszaszívom, határozottan fejlődő tendenciát mutatsz.

–          Köszönöm. – feleltem elégedetten nézve rá

–          Gyere, menjünk fel a szimulációs szobába, úgyis tudom, hogy élsz-halsz érte, hogy végre túl legyél rajta.

–          A vesémbe látsz. – morogtam hozzábújva

Csókot nyomott a számra, kézen ragadott és már mentünk is felfelé a lépcsőkön, a kanyargós folyosókon ide-oda. Kissé déjá vu érzésem volt, mert pontosan azt történt, mint tegnapelőtt, csak akkor Mia szorongatta ugyanígy a kezemet és akkor merőben tilosban jártunk, így már nem is élveztem annyira. Mondjuk hozzájárulhatott, hogy ebben az esetben pontosan tisztában voltam vele, hova tartunk és mit fogunk csinálni, ami logikusan nem töltött el kitörő örömmel.

–          Tudod, min gondolkodtam? – kérdeztem Samet lépcsőzés közben

–          Hallgatlak.

–          Nem furcsa neked, hogy… hogy is fogalmazzam. Tudod, hogy nem úgy vagy, mint Tomassal.

–          Nem értelek. – nézett rám kérdőn, enyhén felszaladt szemöldökkel

–          Hogy nálunk, nincs meg ez az alárendelt dolog, vagy nem tudom, hogy Tomas és közted volt e, de hogy a hetero párok többségénél vagy a pasi vagy a lány irányít és nálunk meg nem így van. Olyan, mintha egyensúlyban lennénk mindig. Mármint nem mindig, mert néha te vagy, jaj hogy fogalmazzam, hogy ne értsd félre, hogy te vagy uralkodóbb, aztán meg én, de soha nem lépünk túl egy bizonyos ponton, ami már így drasztikusabb lenne. Jaj, nem tudom normálisan megfogalmazni.

–          Azt hiszem értem, mire akarsz kilyukadni. Mindketten ugyanannyira akarjuk birtokolni a másikat, ugyanúgy szeretjük egymást és éppen ezért, nincs is rivalizálás köztünk semmiben. Néha a te, néha pedig az én akaratom érvényesül és ez szerintem alapvetően nem rossz dolog, csak más. Nyilván nem olyan, mint Tomas esetében, mert a pasik többségében benne van ez a dominancia, ami benne is megvolt, de ha arra szeretnél rákérdezni, hogy hiányzik e ez a fajta viszony, akkor azt kell mondjam nem.

–          És nem hiányzik a… szexnél a…

Szembefordult velem, miután kiderülte magát a zavaromon, komolyan a szemembe nézett és két tenyere közé fogta az arcomat.

–          Alexis Ford én nem a nemedbe szerettem bele, nem azért vagyok veled, mert lány vagy, hanem azért, aki vagy. Nem, nem hiányzik Tomas vagy bárki más nemi szerve és nem is gondolok ilyenre, mert nem érdekel. Beléd vagyok szerelmes, a lelkedbe, az egyéniségedbe, személyiségedbe nem pedig abba, hogy mi van a lábad között.  Ezért a vigyorgásért pedig már megérte felkelni. – tette még hozzá, majd megcsókolt, amit én bátran viszonoztam is.

–          Menjünk, mert a végén még elpirulok- feleltem és beléptem a terembe, ahonnan tegnapelőtt futva menekültem el, abban a reményben, hogy életem leforgása alatt soha többet nem kell betennem ide a lábam. Ismét tévedtem.  

…

Ugyanazok a falak tekintettek rám vissza, mint múltkor, mintha szemrehányást tennének, amiért elbuktam, de újra vissza merészeltem jönni.

–          Tisztázzuk a szabályokat. – szólalt meg Sam, mikor észrevette, hogy idegesen téblábolok a készülék előtt. – Neked az a feladatod, hogy valami olyan helyre menj, ahova vágysz, ha véletlen nem oda kötnél ki, akkor pedig igyekszel úgy alakítani az eseményeket, hogy felülkerekedj rajtuk. A fejedben leszünk, te irányítasz, tudod befolyásolni a dolgokat. Te nem fogsz látni engem, de én mindig ott leszek melletted, segítek, ha nem úgy alakulna a helyzet, ahogy kellene és lényegében mindent látni fogok ezen a kivetítőn itt. – mutatott jobbra, a nagy fehér vászonra. Tudom, hogy ijesztő, de azt is tudom, hogy készen állsz rá, hogy szembe nézz a mumusoddal.

–          Mi lesz, ha most sem sikerül? – kérdeztem csüggedten a fülhallgatóra meredve

–          Semmi. Eljövünk holnap is és holnap után is, ha kell. Nem foglak kevésbé szeretni csak ezért. Ezzel, csak rajtad szeretnék könnyíteni, mert tudom, hogy még mindig rettegsz, annak ellenére, hogy már semmi okod sincsen rá.

–          Rendben csináljuk. – feleltem, feltettem a fülhallgatót és arra gondoltam megálmodom a jövőmet.

 

 

Hirtelen csapott meg a tavasz illata. A szellő lágyan cirógatta az arcomat, még nem nyitottam ki a szemem, élveztem azt a furcsán boldog érzést, ami átjárta testem minden egy porcikáját. A frissen nyírt fű illata, a virágzó fák bódító aromája együtt szállt a kellemes, simogató széllel. Kinyitottam a szemem és csak mosolyogtam mindentudóan. Mezítláb álltam egy hatalmas füves terület kellős közepén, amerre a szeme ellátott fű és virágzó gyümölcsfák voltak mindenütt. A hátam mögött egy felhőkék házikó figyelt engem vidáman. Jobbról egy öreg hinta ráérősen nyikorgott, előtte pedig egy barna kerti asztal álldogált rajta egy lustán elterülő vörös kandúrral.

–          Miért állsz ilyen furán itt? – hozott egy ismerős hangot a szél. Sam volt az és fürkésző tekintettel figyelte visszafogott, mérhetetlenül boldog mosolygásomat.

–          Hol vagyok? – kérdeztem boldogan

–          Ezt, hogy érted? Hát otthon. Tudod család, gyerekek, kertes ház és miegymás. Na de ne viccelődj, mert magától nem festődik le ez a kopott kis hinta Alex. – mondta Sam és egy kanna kék festéket cipelve ballagott az említett szerkezet irányába. Nagy lendítéssel a kandúr mellé tette a vödröt, jaj, de nehéz volt megjegyzéssel, mire a kisállat sértődött képpel ugrott le az asztalról és sétált közelebb hozzám, hogy lábamhoz dörgölőzve fejezze ki ragaszkodását.

–          Bárcsak itt maradhatnék örökre.  – suttogtam a fülébe, amint megláttam egy koromfekete felhőt felém közeledni.

…

–          Szia Alexis, köszönt apám nagyot, amint meglátott a laboratóriumába.

–          Szia – mondtam félelemmel telt hangon. Remegtem pedig nem is történt semmi, egy átlagos vasárnap délután volt. Nem is értettem mi van velem. Miért félek és miért remegek?

–          Gyere, szeretnék neked valamit mutatni. – hívott apám közelebb – Nézd ezeket az aranyos kis hörcsögöket, hát nem csodálatos dolog lenne, ha örökké élnének? Ha nem pusztulnának el, amikor lejár az idejük. Te sem lennél utána annyira mérhetetlenül szomorú és örökké tudnál velük játszani.

–          Apa ez badarság, már hogy tudnék velük örökké játszani, én is meg fogok halni egyszer.

–          Kislányom, gondolkodtál már azon, mi lenne, ha örökké élnénk? Te szeretnél örökké élni?

–          Nem.

–          Nem? – nézett rám döbbenten

–          Ki akarna örökké élni? Soha nem lennék képes végignézni, ahogy meghalnak körülöttem a szeretteim. Minden dolog az életben elveszítené az értékét.

–          Nagyon bölcs vagy, ahhoz képest, hogy milyen fiatal vagy, kicsi lányom. De mi lenne, ha el tudnám érni, hogy senki nem halljon meg?

–          Ha mindenki örökké életben maradna?

–          Csak azok, akiket mindennél jobban szeretünk.

–          Nem is tudom, apa, ez nekem túl bonyolult, anya mindig azt mondogatja, hogy az élet sohasem egyszerű és a döntéseinknek ára van, szóval erre a kérdésre én nem akarok még válaszolni.

–          Én azt akarom kislányom, hogy te örökké élj. – szólalt meg apám fásult, meleg hangon, kezében egy furcsa színű injekciót tartva. Felém lépett én pedig rémülten tekintettem rá. Pontosan tudtam mi következik.

–          Szamanta vedd le. – kiáltottam el magam.

–          Ki az a Szamanta? – nézett rám apám kérdőn, de ekkorra már vége szakadt a szimulációnak.

–          Alex, jól érzed magad? – kérdezte Sam előttem guggolva

–          Aha, ez közel volt. – mondtam, miközben lihegve támasztottam meg magam a falon – Ne haragudj, hogy meg sem próbáltam opciókat keresni és megváltoztatni a fejemben a dolgokat, csak azt hiszem bepánikoltam.

–          Semmi baj, Alex, már az is hatalmas előre lépés, hogy rájöttél a végén, hogy szimuláció és ki tudsz belőle lépni. Ne bagatellizáld el a dolgokat, ez igenis fejlődés és nagyon büszke vagyok rád. – mondta komolyan figyelve minden mozdulatom

–          Holnap megpróbáljuk még egyszer, de most menjünk innen, rendben? – mondtam egy mély sóhajtás után

–          Mit szeretnél csinálni? – kérdezte a kezem után nyúlva

–          Baj, ha fogalmam sincsen?

–          Biztos van valami, ami érdekelne itt nem? Még 1 órám van a megbeszélésig, szóval addig bármit csinálhatunk, amit csak szeretnél.

–          Nem tudom.

–          Mit?

–          Hogy mit csináljunk.

–          Mihez van kedved?

–          Mondom, hogy nem tudom, semmihez sincs.

Pár perc néma csendbe burkolództunk lefelé sétálva a hely főtere felé. Zsebre dugott kézzel ballagtam Sam mellett, aki éppen a szőke haját kötötte lófarokba, mindig ezt tette, ha frusztrált volt. Nem akartam, hogy ő igya meg a levét a hirtelen hangulatváltozásomnak, így közöltem vele, hogy egyedül szeretnék maradni. Ő meg csak bámult rám, mint aki teljesen nem érti a dolgot, valószínűleg tényleg nem értette, nem is érthette, nem az ő fejében fogalmazódott meg egész életének értelmetlensége. Mielőtt még ellenkezhetett volna gyorsan másik irányba indultam, kezdetben csak a környezetemre figyeltem. A lapos tetejű, apró, faépítésű házikókra, a közöttük vezető kacskaringós útra, a hegy ólomszürke falaira.  Aztán egyre jobban belemerültem a saját gondolataimba, nem figyelve arra merre is haladok, mi mellett megyek el, vagy ki láthat meg.

Nem is igazán az borított ki, hogy újra láttam apámat, mert valljuk be, már kezdem megszokni, hogy újra és újra kísért. Hanem a jövő sokkal jobban megijesztett, mert tudtam, hogy lehetetlen azt elérni, amire vágyom. Hogy is lehetne ilyen rendszer keretein belül megvalósítható, hogy Sammel egy kertes házban éljünk, legyen gyerekünk és a legnagyobb gondunk az legyen, hogy milyen színű a kerti hinta valamint, hogy a kis kölyök megfelelő nevelésben részesüljön. Ez nem olyan dolog, ami kézzelfogható és lehetséges. Soha nem lesznek olyan körülmények, amelyek elősegítenék ennek a megvalósítását. Ha viszont ez nem valósítható meg, akkor, hogy leszünk valaha nyugodtak és felhőtlenül boldogok. Negativitás ide vagy oda ez nem lehetséges. Aztán felmerült bennem a gondolat, mit tettem én, hogy bármi is megváltozzon. Eljöttem Sammel egy katonai kiképzőközpontba, hogy ne az utcán halljak meg. Megtanultam többé-kevésbé minden elméleti és gyakorlati technikát, amit ugyan még csiszolgatni kell, de már haladok vele. Elmentem az öcsémhez, ahol életem legnagyobb kudarcát könyveltem el, azzal, hogy nem tudtam magammal hozni és egy teljesen más életritmust és célt választott magának. Végül most itt vagy Sammel egy titkos, rendszertől távoli, földalatti bunkerben, lényegében bujkálva minden és mindenki elől. Semmi olyat nem tettem, ami valahogy tovább lendítené a társadalmat ebből a gödörből ahová került. Semmit nem tettem azért, hogy olyan felhőtlenül boldog lehessek, mint a szimulációban.

Az egyetlen jó dolog az életemben az Sam és a barátaim, de természetesen Sam vezeti a listát. Nem tudom, mit csinálnék nélküle, de túlságosan meg akar menteni és én most nem akarom, hogy megmentsenek. El akarom felejteni egy kicsit a múltamat, nem elfutni előle, csak kicsit magam mögött, hagyni és valami olyat tenni, amire akkor is büszke lehetek, ha valamilyen okból már nem leszek az élők sorában. Már bánom, hogy nem hallgattam végig Simont, az öcsémet. Vajon mire készülhetnek, mi van, ha ott sokkal nagyobb szükség van rám? Már nem akarok részt venni a csoportok csatájában, semmi értelme az egésznek. Meg akarom változtatni a dolgokat, hogy legalább a következő generációnak meg legyen az esélye a boldogságra, arra a felhőtlen nyugalomra, ami valószínűleg nekem soha nem adatik meg.

Mire feleszméltem a gondolkodásból már fogalmam sem volt, hol vagyok. Hatalmas üvegházak álltak előttem, jobbról pedig egy tábla, a bunkert elhagyni tilos felirattal. Mikor tartott engem valaha is vissza egy piros táblás figyelmeztetés, meg egy zárt ajtó? Könnyűszerrel kinyitottam a hullámcsatommal, és megmosolyogtam magam, hogy lám-lám milyen hasznos volt ezt is megtanulni. Kilépve viszonylag nagy szél csapott meg, mivel elég magasan voltam. Egy erkély volt kialakítva a hegy oldalában. Nagy levegőket vettem az immár teljesen valóságos, nem mű hatású levegőből. Olyan érzés volt, mintha tiéd lenne a végtelen világ, mintha lehetőséged lenne megérinteni a felhők alját, láttad a többi hegy oldalát, sőt a tetejükön, némelyiknek még fehér hó is kivehető volt.  Magasan voltam, fáztam is egy kicsit, de kárpótolt az a csodálatos kilátás, ami a szemem elé tárult. Alattam sűrű köd fedte el a helyet, mintha direkt generálták volna, hogy az illetéktelenek soha nem találhassák meg. Leültem az kitüremkedés legszélére és lelógattam a lábaimat. Ha belegondolok elég rémisztő volt látni a lábam alatt elterülő végtelen mélységet. Ha kicsit morfondírozik az ember és elképzeli, ahogy egyensúlyát vesztve zuhan lefelé a hegy oldala mellett, egyből beleszédül a végeláthatatlan mélységbe és enyhe halálfélelem keríti hatalmába. Ha birtokolnék ilyesmit, bizonyára megborzongva húzódnék távolabb, de pont ellenkezőleg, inkább vonzott a mélység. Úgy szállni alá, mint szürke sas, aki uralja az egész égboltot. Elég beteg dolog, de tudom, miért vágyom rá. A szabadságért, olyan szabad akarok lenni, mint az a sas, minden kötöttség nélkül, minden megbélyegzés nélkül, minden kirekesztő szabály nélkül, csak 100%-ban élvezni az életet azzal az emberrel, akit mindennél jobban szeretek.

Ekkor nyikordult meg a hátam mögött az ajtó és Sam nézett rám megkönnyebbülve. Nem szidott le, hogy olyan helyen járok már megint, ahol nem kéne, minden szó nélkül foglalt helyet mellettem és lógatta le a lábait a nagy semmibe.

–          El kell mennem innen. – szólaltam meg pár perc néma csend után

–          Rettegtem attól, hogy valami hasonlót fogsz mondani. – felelt Sam maga elé meredve

–          Kell egy cél az életembe. Vissza akarok menni az öcsémhez és valamit tenni, amivel megváltoztathatom a dolgokat.

–          Nem vagy boldog velem?  – kérdezte még mindig nem fordulva felém

–          Nem erről van szó, tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. De nem lehet olyan jövőnk itt, amilyet szeretnénk magunknak. Én nem tudok bujkálni egész életemben, nekem ez nem megy.

–          Bárcsak ne vittelek volna fel a szimulációs szobába. – morogta beesett vállakkal

–          Hidd el jobb ez így, végre tudom, hogy mit kell tennem.

–          De én nem mehetek veled.

–          Neked itt van dolgod. Itt van az, amiért dolgoztál, illetve dolgozol még mindig.

–          Nem akarlak elveszíteni, még csak most kaptalak meg. – mondta miközben egy könnycsepp gördült le az arcán

–          Nem örökre megyek el, Sam.  De nem lehetek boldog veled, annak a tudatában, hogy gyakorlatilag semmi jövőnk és csak bujkálunk egy bunkerban. Félre ne érts csodálatos helyet hoztatok létre…

–          De neked kell a levegő, kell egy családi ház, kell a kandúr a hintával és kell a nyugalom. – fejezte be a mondatomat.

–          És kellesz hozzá te is. – mondtam letörölve az arcáról az elkallódott könnycseppet.

–          A szívem azt súgja, azonnal zárjalak be valahova – nevetett fel keserűen

–          A kis okos buksid, pedig azt, hogy engedj szabadon.

–          Nem leszek ott veled, hogy megvédjelek, hogy újra indítsam a szívedet, ha leáll.

–          Vigyázni fogok magamra.

–          Két kikötéssel engedlek utadra. – mondta megkeményedve Sam, egy hosszabb hallgatást követően.

–          Mi lenne az? – kérdeztem enyhén felhúzott szemöldökkel

–          Kimegy egy felderítő arra a bázisra, ahol az öcséd van és tisztának nyilvánítja, tehát nincs beadva senkinek az a szer, amitől zombivá válnak.

–          Rendben ezt elfogadom és mi a másik.

–          Hogy 1 év múlva viszontláthatlak, ha törik, ha szakad, ha én vihetlek el az öcsédhez kocsival és ha megígéred, hogy nem halsz meg. 

–          Ez nem két dolog Sam. – mosolyodtam el – De elfogadom.

–          Most egyszerre utállak és szeretlek pokolian

–          Miért?

–          Utállak, mert elhagysz és rajongok érted, mert keresed a dolgokat, amik boldoggá tehetnek és van célod.

–          Megígérsz nekem valamit? – kérdeztem mélyen a kék szemeibe nézve

–          Mit?

–          Hogy nem leszel végtelenül szomorú, ha elmegyek, és nem temetkezel a munkába, nem öleted meg magad, tartod a családoddal a kapcsolatot és nem felejtesz el.

–          Ez sem egy dolog, Alex. – mondta szomorúan mosolyogva

–          Kérlek, ígérd meg. – kérleltem

–          Megígérem.

–          Nagyon szeretlek. – mondtam a homlokának döntve a buksim

–          Nem tudsz mondani, olyan dolgot, aminél ne szeretnélek jobban Alex. – mondta szomorúan Sam.