Csak egy tánc volt I.

1.0Két lány, egy szerelemhttps://sarah.cafeblog.huSarah18https://sarah.cafeblog.hu/author/sarah18/Csak egy tánc volt I.Csak egy tánc volt I. 1.RÉSZ Lélekszakadva rohanok az táncakadémia bedeszkázott folyosóján. Villámgyorsan cikázik a tekintetem a fekete ajtók között, vajon melyik kell nekem? Szonja rábeszélt, hogy Márk, a leendő férje, velem gyakorolja az esküvői táncukat, míg ő távol van. Ígéretet tettem önmagamnak, hogy soha többet nem megyek táncterem közelébe és a tánc szó végérvényesen és visszavonhatatlanul kikerül a kéziszótáramból. Ennyit a fogadalmaimról. Szonja kisgyerekkorom óta a legjobb barátnőm, már akkor tudtam, hogy együtt fogunk felnőni, amikor kijelentettem, hogy csúnya a rózsaszín fodros szoknyája, ő pedig átjött a kertünkbe és hozzám vágta a Barbie babáját. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ott volt életem minden lényeges pillanatában. Együtt mentünk gimnáziumba, együtt ballagtunk el, majd kezdtünk el hip-hopot tanulni és később oktatni. Ott volt akkor is, amikor megtörtént, aminek soha nem szabadott volna megtörténnie. Most a nagymamájához utazott, segíteni berendezkedni az új otthonba. Egy költözés sohasem fenékig tejfel, pláne nem, ha a hetven éves nagymamádról van szó, aki nem elég, hogy utál mindennemű változást, még hangot is ad neki, förtelmes rikácsolás kíséretében. Tehát Márknak kell segítenem, aki a fekete, kopott, motoros bőrkabátok szerelmese, a fehérjeporban találta meg a mennyországot és súlyzók vannak az agya helyén. Soha senki, nem használná rá a megnyerő fiatalember jelzőt. Első és egyben utolsó hármasban töltött vacsoránk alkalmával, két perc alatt estünk egymásnak, kezdetben szavakkal aztán a székről felpattanva. Ha nincs ott Szonja, mindketten vasrács mögött végezzük. Tehát így állunk, én minden igyekezetemmel rohanok egy táncórára, egy olyan ember segítőjeként, akit legszívesebben egy kanál vízben küldenék a túlvilágra egy tartós sátorozás reményében, a pokol kénköves bugyraiba. A gondolatok örvényszerűen kavarognak a fejemben, miközben szélesre tárom a tizenkilences próbaterem ajtaját. – Szonja nem talált jobbat? – méltatlankodik Márk, minden köszönés nélkül, egy cseppet sem biztató fintor kíséretében. – Ne haragudj a késésért, nagy volt a forgalom. – Márkot szóra sem méltatva fordulok az ajtó mellett meglepetten ácsorgó szőke lány felé. – Semmi baj, Eleanor Daner vagyok, az oktató, de nyugodtan szólíts csak Leának – tér magához és felém nyújtja a kezét. – Alex Hartmann. Szonja pár napig házon kívül van, én helyettesítem – megfogom a felém nyújtott kezét, bamba vigyorgás kíséretében. Van ez a furcsa érzés, mikor találkozol valakivel és elfog az a semmihez sem hasonlítható érzés, hogy már találkoztatok. Ez pontosan ilyen volt. – Bla,bla,bla ki gondolta volna – veti oda Márk gúnyosan. – Istenem, add, hogy ne nyírjam ki! – fohászkodom suttogva. Lea meghallja és egy megértő cinkos mosolyt villant rám. – Akkor gyertek és kezdjük el! – int a terem közepe felé és légies könnyedséggel mutatja be a lépéseket. Kék, fehér kockás inget visel, alatta egy egyszerű fehér toppal, és a táncosok életében elmaradhatatlan, ülepes melegítőnadrággal. – Alex, először neked mutatom meg a kezdő lépéseket. Márk elvileg már tudja, de ő is gyakorolhatja velünk – néz felém, miközben jól kihangsúlyozza az „elvileg” szót. – Hallottad botlábú, nekem már megy, szóval ne cseszd el az időmet! – jön az újabb epés megjegyzés. Csak egy mély sóhajtással válaszolok, míg magamban legalább tízszer elmantrázom, hogy ne öld meg, nem ér annyit. Táncosként nem okoz nagy fejtörést az alap lépések egymás után rakosgatása, Márkkal ellentétben. Mentségére legyen szólva, ő még részegen sem táncolt soha. Csodálom, hogy bevállalta Szonja kedvéért az esküvői ramazurit. Az egyetlen becsülni való lépése volt. – Jaj, de kis ügyes valaki, bírja még a lábad, mucikám? – Lea meglepődve pillant rám, Márk gúnyos megjegyzése után. – Jobb lesz, ha vigyázol Márk! – Na, akkor mehetünk tovább! – próbálja oldani a feszültséget Lea és Márk elé sétál. – Márk, megmutatom melyik emelést kell megtanulnod, Alex, figyelj légyszíves, hova teszem a lábam. A csípődre fogok ránehezedni, míg te a derekamnál fogva megemelsz és elpörgünk jobbra. Érhető? – Várjál, hogyan? Nem értem. Itt fogjalak? – durván ragadja meg Lea oldalát. – Igen. – És hogyan képzeled? – értetlenkedik tovább Márk. – Figyi, Márk, így! – már nem bírom nézni, amit csinál. Leát magam felé húzom és gyengéden megfogom a derekát. Meglepődik, de feltalálja magát. Elrugaszkodik, megemelem és hármat pörgök vele. Felnevet, amint sportcipős lábára ér. – Igen, pontosan így. – Rám mosolyog, majd Márk felé pillant. – Megpróbáljátok? – Menni fog, nagyfiú? – Menni buzikám! – köpi a szavakat nyersen. A szemem sarkából látom, hogy Lea hirtelen kapja fel a fejét, de az arckifejezését nem látom. – Akkora tapló vagy, hogy az már nekem fáj – mondom mérgesen lépve közelebb hozzá. – Most mi van? Te vagy a leszbikus nem én – közli röhögve, mintha egy jó viccet mondott volna. – Remek. Ha abbahagytad, felemelhetnél és végezhetnénk mára – mondom, miközben fejben legalább háromszor játszom végig, milyen válogatott segédeszközök segítségével venném el az életét. Durván markolja meg az oldalamat. Nagy sebességgel repít körbe, majd gyengédséget nem ismerve dob le a földre. Egyszerűen csak elengedi a csípőm a levegőben. Nagyot csattanok a táncparkett feketére lakkozott deszkáin és az egyik tükör előtt érek földet. Megszeppenve nézek körbe, miközben igyekszem a lábamból induló fájdalmat leküzdeni. – Jól vagy? – ugrik hozzám egyből Lea, leguggol és gyengéden a vállamhoz ér. – Semmi bajom – füllentem faarccal, de ülve maradok. – Nem direkt volt – mondja Márk oda sem nézve, majd macsós lazasággal az ajtó irányába indul. – Akkor Lea, holnap kettőkor itt vagyok! – elköszön és minden egyéb szó nélkül távozik. Csak pislogunk a nagyot csattanó, a fekete ajtót bámulva. – Sajnálom – szólal meg bűnbánóan lesütve a szemét. – Mégis mit? – Nem lett volna szabad kitalálnom, hogy Szonja szervezzen be valakit Márk mellé. Márk egyszerűen csak… – Nem a te hibád, sőt senkié sem. Márk olyan, amilyen, ezen már nem lehet változtatni. – Szonja tudja kezelni és azt hittem, hogy… – Velem talán más lesz – fejezem be a mondatát. – Lea, tényleg nincs semmi gond. – Alexis, ha nem lenne, már felálltál volna! – Olyan tekintettel néz, hogy legszívesebben elsírnám magam. Zavartan nevetek inkább és frusztráltan kifújom a levegőt. – Jó az éleslátásod. – Az első pillanattól kezdve kímélted a jobb lábadat, aztán az előbb Márk rádobott. Szerintem pontosan tudod, hogy van ez, te is táncolsz, látszik a mozgásodból. – Csak táncoltam – tartózkodó mosolyt küldök felé. – Ha belém kapaszkodsz, a kanapéra segítelek. – Tengerkék szemével lágyan mosolyog, miközben a terem végében lustán terpeszkedő, kopott, barna kanapé felé mutat. – Kizárt, hogy elbírsz. – A tükörnek támaszkodom, felhúzom az ép lábamat és lazán rákönyökölök. – Kikérem magamnak! – tettetett sértettség bujkál a hangjában, én pedig beleegyezően bólintok. – Karold át a nyakam! – Így akarsz megemelni? – a fülébe suttogok, miközben a nyaka köré fonom a karomat. Nem válaszol, csak óvatosan megemel és pár lélegzetvétel után már a kanapéról pislogok rá. Megpróbálom megmozdítani a lábamat. Fáj, de lassan enged a nyomásnak. – Látod semmi bajom, csak berozsdásodtam. – Óvatosan állok talpra. – Berozsdásodtál? Aha, hát persze – közli fejét lassan ingatva. Egy köszönöm puszit nyomok az arcára, ami nemcsak őt, de engem is meglep, majd pár perc csendes egymás szemébe nézést követően az ajtó felé indulok. – Kizárt dolog, hogy egyedül hazaengedjelek. Hozom a kocsikulcsom! – Semmi bajom, ne fáradj – motyogom, míg felkapja a tornazsákját. Már az ajtóhoz araszoltam és a kilincsen a kezem, mikor megállít. – Alex, tényleg nem engedlek el – megfogja a karomat, hogy esélyem se legyen mozdulni. Megreked köztünk a levegő. – Ilyen lábbal meg pláne nem! – Jelentőségteljesen a lábamra néz, majd újra rajtam állapodik meg a tekintete. Barátságos mosolyt küld felém, bennem pedig felolvadni valahol mélyen egy arasznyi rész. – Rendben – felelem visszafogottan, ő pedig becsukja mögöttem a táncterem megkopott, fekete ajtaját. Lea kocsijában az idő valahogy elillan és végtelenné olvad. Úgy ugrálunk egyik témáról a másikra, mintha évek óta ismernénk egymást. Se nem unalmas, se nem elcsépelt, se nem közhelyszerű. Régóta nem nevettem már ilyen önfeledtem és gondtalanul. A Szonjával közös albérletünk elé érve mindketten kissé elhallgatunk. Csak ülök az anyósülésen és bámulom a lakásunk előtti zöld kukákat. Nem látszik leszbikusnak, én meg rettegek attól, hogy visszautasít, így inkább nem kérdezek tőle az égvilágon semmit. – Hát, megérkeztünk – jelentem be megtörve a közénk ékelődő pillanatnyi csendet. – Köszönöm, hogy haza hoztál! – Ez volt a legkevesebb. Alex, mi… – valaki mellettem megkocogtatja a kocsi üvegét. Legnagyobb megrökönyödésemre Szonja vigyorog be az ablakon. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében szállok ki az autóból, hogy nevető barátnőm nyakába ugorjak. – Mit keresel itthon? Nem a kedves mamánál kéne lenned? – cukkolom csípőre tett kézzel. – Egy héttel elnézte a naptárt! – grimaszolva forgatja a szemét. – Csak jövő héten költözik. – Komolyan mondom, nem is ő lett volna, ha nem rendez valami hasonló műsort a költözése köré. – Szia, Lea! – integet be Szonja a kocsiba, majd felém fordulva kacsint egyet. – Szia, Szonja! – örülök, hogy végül maradsz. Alexis ma megszenvedte Márk modorát. – Miért? – kérdezi Szonja ledöbbenve. Tudtam, hogy kellemetlen lesz Lea mondandója, így gyorsan közbeléptem, úgysem újkeletű dolog Márk tahósága. – Semmi különös, jó hogy már itt vagy! - ölelem át Szonját hátulról. Lea, köszönöm, hogy segítettél, de rohannom kell dolgozni. – Nincs mit Alex. – Este találkozunk! – kiáltom oda Szonjának és már sántikálok is az utcánk végében álló magányos buszmegállóhoz. A szél még egy kósza kérdést sodor felém Szonjáék irányából. Mi történt már megint a lábával? … – Márk történt – feleli Lea nagy sóhajtással, miközben ujja ritmusosan dobol a kormány szürke felületén. – Ezt, hogy érted? – Szonja mereven hajol a kocsi ablakkeretére. – Emelésnél a földhöz vágta Alexet, nem tudott felállni, meghúzhatta a lábát. – Meghúzta, mi? – nyög fel Szonja ironikusan, homlokát a kocsinak támasztva. – Szóval ezért húzta fel a nyúlcipőt. – Nem értelek. – A jobb lábára dobta Márk? – Gondolom, ezt nem onnan tudod, hogy az előbb arra sántított. – Hát nem. – Mi történt a lábával? Olyan fura volt, amikor meg akartam kérdezni. – Kerüli a témát. Nem szabadna elmondanom, de keress rá a Googleban Al Norton néven és mindent megértesz. – Mit fogok találni? – Sok kellemes dolgot nem. – Aranyos lány. – Aranyos? – Szonja enyhén felvont szemöldöke alól néz Leára. Szeme szegletében apró mosoly bujkál. – Végre valaki aranyos neked? – Csend legyen! Este Lea lakásán <ol start="2015"> <li style="text-align: center"> július 8-án hatalmas robajra ébredtek Seattle lakosai. Két autó frontálisan ütközött a 85-ös kilométerkő közelében. A piros jármű férfi vezetője alkohol hatása alatt a túlsó sávba hajtott át és frontálisan ütközött egy fekete Ford, két utasával. </li> </ol> Az ittas férfi és a Ford anyusülésén ülő lány az ütközés pillanatában életüket veszthették, tudtuk meg Krisz Valten rendőrfőkapitánytól. A rendőrök állítása szerint, mire a helyszínre értek már csak egy lány volt életben, aki történetesen a hip-hop táncos Al Norton– írta a Titán lap szerkesztője. Alex Hartmann ugyanaz a személy, mint Al Norton? Az az Al Norton, aki utánozhatatlanul break táncol és hip-hoppozik? – dünnyögi Lea halk hangon, kikerekedett szemekkel bámulva maga elé. – Ezt nem hiszem el!– megragadja a telefonját, hogy gépies mozdulatokkal üsse be Szonja telefonszámát. – Ugye most viccelsz velem? – Elolvastad a cikket? – hallatszik Szonja álmos hangja a vonal végéről. – Igen. Hogyan képes újra élni? – Igazából sehogy. A barátnője volt, aki meghalt mellette. Al, nevet változtatott, abbahagyta a táncolást, amit a lába sem bírt volna és új életet kezdett. Már ha ezt életnek lehet nevezni. – Most mivel foglalkozik? – Ezeket a kérdéseket inkább neki kéne feltenni Lea, szerintem kedvel téged. – Kizárt, hogy tetszem neki – feleli Lea hangos sóhajtás után. – Miből gondolod? – Nem küldött semmiféle jelet, hogy érdekelném. – Nem is fog– sóhajt fel Szonja, miközben grimaszolva forgatja a szemét a vonal túlsó végén. – Tudod mit? Gyere át holnap, beszélgetünk, én meg kitalálok valamit és lelépek, így jobban megismerhetitek egymást – nyomja meg a „jobban” szót ördögi vigyorral. – Holnap szervizbe kell vinnem a kocsimat. – Nem is mondtad, de minden rendben van? – Persze, csak a kocsi eleje esett szét. – Akkor tudok ajánlani egy jó helyet, ahol segítenek neked és nem is drága – mondja Szonja ravaszul dörzsölve a tenyerét. … – Szia, persze, hogy megcsináljuk a kocsidat, hívok mindjárt valakit és megnézi mekkora a kár, ő mond majd neked árat is. Ne aggódj, egyáltalán nem dolgozik drágán és jó arc. Alexis, gyere ide légyszíves! –kiált be hozzám Josh, a főnököm. – Gyere te, ha akarsz valamit! – kiáltom vissza, elmélyülten szerelve egy régi Ford kipufogóját. – Tényleg kedves, csak a modorával vannak problémák. – Sunyi mosollyal hallgatom a mentegetőzést. – A te modoroddal vannak problémák, drágám, nem az enyémmel – közlöm morogva, miközben nyakig olajosan mászok ki az említett fekete kis tragacs alól. Lustán pillantok fel, majdnem felkiáltok, mikor Lea mosolygó kék szeme néz vissza rám – Ó, szia, Lea! – Mint, aki élete nyereményét nyerte meg, úgy vigyorgok a koszos overálomban. – Szia, Alex! – Ismeritek egymást? Akkor én itt sem vagyok! – szólal meg Josh és megkönnyebbülve el is tűnik az autóalkatrészek kupacai között. Egy munkával kevesebb alapon. – Kicsit összetörött a kocsim és Szonja ezt a szervizt adta meg, de nem tudtam, hogy te leszel itt. – A szája szélét rágja, egyik lábáról a másikra állva. – Miért? Nem nézek ki autószerelőnek? – Nem. De. Nem. Vagyis… – Gyere, hadd nézzem meg mekkora a kár – vigyorgom a zavarán, mintha az én pulzusom nem lenne az egekben. Kikerekedett szemekkel szájtátva nézek a kocsija irányába. – Azt mondtad kicsit összetörött, nem pedig, hogy totálkáros az eleje! – Lehet füllentettem – motyogja mellettem. – Aha, kicsit. – Jól van, nagyon – sóhajt durcásan. – Veled minden rendben van? – nézek végig rajta aggódó tekintettel. – Semmi bajom. – Két nap alatt megcsinálom és nem lesz drága – teszem hozzá rosszul értelmezve gondterhelt pillantását. – Alex, én nem azért jöttem ide, hogy kevesebbet fizessek. Én igazán nem tudtam, hogy itt dolgozol. – Tudom, hogy Szonja képzelete megint beindult – nézek rá mosolyogva – megkérhetnélek, hogy járjál be a műhelybe? Szét is kapom és holnapra mondok egy tényleges árat. – Persze, köszönöm szépen! Nem tudom megállni és rajta felejtem a tekintetem. – Alex? Alex? Alex! – hallom meg a nevemet és egyből magamhoz térek a feneke bámulásából. – Balra vagy jobbra álljak? – kérdezi, miközben igyekszik visszafojtani, kitörni készülő nevetését. – Ő, izé, jobbra – felelem balra mutatva. Felhúzott szemöldökkel kérdőn néz rám a szürke kormány mögül. Észbe kapok és a másik irányba kalimpálok, mire kitör belőle a nevetés. Sebesen iszkolok be a műhelybe, odébb rúgok két csavart, csak hogy csináljak valamit zavaromban. Egy alattomos gondolat fészkeli be magát a fejembe: most még aranyos, közvetlen, mosolygós és nem süt róla a szánakozás, de ha Szonja elmondja neki, vagy bárki mástól megtudja, ki vagyok valójában, akkor minden megváltozik. Úgy néz majd rám, mint minden ismerősöm, barátom, partnerem, munkatársam. Szánakozva, hogy lám-lám, ennek a lánynak is derékba tört az élete. Utálom ezt a nézést, kiráz tőle a hideg. Miért is érdekel tulajdonképpen? – Azt nem tudom – mondja Lea karba tett kézzel álldogálva mellettem – de aranyos, hogy megbeszéled magadban. – Mondd, hogy nem mondtam ki hangosan! – Szerintem csak a végét és nekem tetszett. – Tetszett? – Azt hiszem ideje mennem – mondja lassan, miközben a számra pillant. – He? – hümmögöm vissza kissé transzba esve. Tudom, mit akar, látom, vívódik megtegye-e. Közelebb lép és felém nyúl, mire hátrálok egy lépést. – Nem akarod ezt Lea. – Honnan veszed? – Csak… tudom és kész. Hidd el, nem kell ez neked. Keress egy fiút, akivel boldog lehetsz. – Alex, nem a fiúkat szeretem. – Akkor keress egy lányt, aki bejön – nézek rá kínlódva. – Találtam – feleli karba tett kézzel. – Olyat keress, aki tényleg képes érzelmekre. – Találtam – mondja egyszerűen fejét ingatva. Nem érti az ellenállásom. Felveszem a szerszámosládám és a kocsija felé indulok. – Hiába menekülsz el – jelenti ki, de már a kocsija motorháztetőjét nézem, mintha ez lenne életem legfontosabb és legérdekfeszítőbb feladata. Mikor elmegy, lassan lehunyom a szemem és a kocsira dőlök.richhttps://sarah.cafeblog.hu/files/2017/08/5e75cf886a5d9880e116aa9b18b0aef7-150x150.jpg150150