16. rész

– Igen. Amikor beletörted a kulcsot a zárba elhatároztam, hogy megteszem. Belemegyek a játékodba és a végén egyedül hagylak, hogy megértsd milyen érzés volt ugyanez. Arcul csapásként ért, amikor megláttam a könnyeket a szemedben. Igaziak voltak. Basszus Haylei, igaziak voltak! – kiáltja idegesen ülve fel az ágyban. Végig simít az arcán és folytatja. – Aztán közelebb mentem és újra előjött a régi érzés. Megcsókoltalak, te pedig ugyanúgy csókoltál vissza, mint anno. Ugyanolyan volt az íz, az ajkaid, minden rohadtul olyan volt, mint télen a bázison, még ugyanolyan totálisan bamba cukisággal pislogtál, mint aki próbál visszajönni az érzéseiből, de alig találja az utat. Én is ezt éreztem és összezavarodtam. Aztán megszólalt a telefonod és újra rájöttem, hogy nem az az ember vagy, akit szerettem és csak ármánykodsz. De tényleg úgy néztél, mint aki sajnálja és kételkedtem benne, hogy ennyire jó színész lennél. Volt egy pillanat, amikor elszontyolodva Calebre néztél és barátságosan megérintetted a könyökét, hogy induljatok. Ekkor leesett, hogy te tényleg azért jöttél, hogy bocsánatot kérj és még mindig érzel irántam valamit. Napokig vívódtam, hogy mit tegyek, mit is akarok valójában, aztán elmentem Katrinékhoz, hogy beszéljek vele. Ez volt az első indok. Valójában csak látni akartalak, de nem voltál ott és Katrin elmondta, hogy már nem veszed fel a telefont. Katrin aggódott és Katrin nem aggódik olyan valaki miatt, akiért nem érdemes. Ekkor esett le másodszor, hogy tényleg érzel irántam valamit. Elgondolkodtam, mi van, ha igaz volt a monológod és nem csak könnyíteni akartál a lelkiismereteden. Katrin megkért, hogy először hadd jöjjön ő, mert szerinte szétcsúsztál és majd helyre ránt és javasol pár ötletet. Ha azt teszed, amit mond, nem az a Haylei vagy, akibe beleszerettem, ha elmondod az igazat, akkor  komolyan gondolod és kész vagy felvállalni a hibáid, nemmellesleg tényleg akarod ezt velem.

– Egy próba volt az egész – nézek rá csalódottan.

– Mert nem akartam, hogy újra megbánts. Nem akartam, hogy újra a földön találjam magam a lábnyomod után. De Haylei, figyelj ide! Két dolog bizonyosodott be amikor megláttalak, hogy te tényleg nagyon megzuhantál és hogy még mindig szeretlek. Rohadtul aggódtam érted, mert ha valakinek nem számítasz, akkor nem alszik egy héten át a melegítőjében az ágyában, te pedig valami egészen hasonlót csináltál. Én meg eldöntöttem, nem érdekel, hogy tartod-e magad Katrin tanácsához vagy sem. Ma akkor is maradok és beszélgetni fogunk. Mert nem csak a szemed olyan, mint a régi Hayleinek vagy nem csak a csókod. Te még mindig ugyanolyan elbaszott módon oldod meg a problémáid, mint régen. Ugyanaz vagy, csak pont olyan szétcsúszott formában, mint én.

Csendesen csóválom a fejem. Nem akarom elhinni, hogy próbákat eszeltek ki. Nem akarom elhinni, hogy Katrin is átvert. Felpattanok az ágyról és ideges járkálásba kezdek.

– Tudom, hogy elcsesztem – szólal meg Kara, amikor látja, hogy nem csillapodok.

– Elmondtam, hogy nem vagyok másnapos! Előhoztam a múltunkat! – kiáltom dühösen.

– Tudom.

– Az ég szerelmére, hogyan voltál képes lefeküdni velem?

– Úgy, hogy még mindig szeretlek és nagyon akarlak.

– Hogyan bízzak meg ezután benned áruld már el? – tárom szét a karom.

– Sajnálom – suttogja a kezeit tördelve.

– Remek! Ez a szituáció a tetteimmel sem volt egyszerű, de így…

– Legalább rájöttél, hogy én sem vagyok aranyból. Jobb később, mint soha.

– Hogyan tervezted? Mi lesz ezután? Katrin, próba, szex, igazság elmondása, ezután mi jön? Kibékülünk és újra megdugsz, aztán ismét elmondod, hogy próba volt és mivel másodszor is lefeküdtem veled, már nem az az ember vagyok, akibe beleszerettél?

– Kérlek, csak próbáld meg megérteni a helyzetemet. Fogalmam sem volt, hogy ki vagy és mit akarhatsz még tőlem.

– Miért, most hogy szexeltünk, már tudod?

– Ember vagyok Haylei ugyanúgy féltem magam, mint te vagy bárki más. Kigondoltam egy tervet, hátha válaszokat kapok a kérdéseimre és tisztázom az érzéseimet. 

– Mert túl bonyolult lett volna nekem feltenni őket? Sokkal okosabb tervet gyártani és tőrbe csalni a másikat. Igazad van!

– Akarod még ezt az egészet? – kérdezi kétségbeesetten kettőnkre mutatva.

– Nem tudom, hogy ki vagyok, nem tudom, hogy mit akarok, össze vagyok zavarodva – felelem az orrnyergemet masszírozva.

Idegesen járkálok fel-alá a szobámban, ő meg szótlanul figyel. Megtorpanok, ránézek, aztán folytatom a járkálást. Megint megtorpanok, de most nem nézek rá.

– Elmenjek? – kérdezi egyidőben egy elhangzó igennel.

– Mármint nem! Nem arra igen, vagy na… – sóhajtok egyet. – Nem, ne menj el és igen, akarom – nézek rá karba tett kézzel.

– Az jó, mert én is.

– Szóval mi a következő próba? – teszem karba a kezem.

– Haylei!

– Jó abbahagytam – legyintek és leülök az íróasztalom forgószékébe. – Mit szeretnél még tudni?

Igyekszem, hogy hangomból ne legyen kiolvasható a megbántottság, de sikertelenül, mert feláll, elém guggol és a térdemre teszi a tenyerét.

– Hogy mennyire szúrtam el ezzel.

– Úgy értettem, hogy a múltunkkal kapcsolatban, mit szeretnél még tudni – mondom a válla felett a takaróm sárga huzatját bámulva.

– Nézz rám!

Nem teszem.

– Kérlek. – Annyi érzelem van a hangjában, hogy képtelen vagyok nem ránézni. – Tudom, hogy megbántottalak. Ne tegyél úgy, mintha nem történt volna semmi.

– Hát mit kéne tennem?

– Legyél rám dühös vagy bármi, szólj be, olts le, csak kérlek, ne ülj semleges arccal, mert ezzel nem tudok mit kezdeni.

– Ez van Kara, lépjünk tovább és kérdezz!

Mélyet sóhajt és szomorkás mosollyal simogatja meg a combomat. Utálom a testemen végigfutó jóleső érzést.  Hátra tolom a székem és a szekrényhez lépek gatyáért. Mire visszanézek, már ő is nadrágban van és szótlanul figyel az ágyamról. 

– Elmenjünk sétálni? – kérdezi a közénk ékelődő kínos csendben.

– Anyám, el ne kezd! – forgatom a szemem és kimegyek a konyhába. Azonnal követ és szorosan mellém lép, míg felteszem a kávét főni. Odébb lépek bögréért a felső polchoz, de nem érem el a kedvencemet. Már nyúlnék egy másikért, amikor a hátamhoz simul, elnyúl a kezem mellett és leveszi, de nem lép hátrébb tőlem. Érzem a leheletét a tarkómon és összerándul az alhasam.

– Mit csinálsz?

– Segítettem levenni a bögréd.

Meg a francokat, mondanám szívesen, de helyette csak idegesen kifújom a levegőt és a bögrékre mutatok, hogy vegyen le magának is egyet. Hiba volt, jövök rá, amikor megérzem, a fenekemhez nyomódó csípőjét és hozzám préselődő felsőtestét. Féloldalasan hátra pillantok vigyorgó arcára, aztán türtőztetem magam és nem hajolok az ajkához, csak kikapom a kezéből a bögrét. Cseppet sem nyugodtan a konyhapultra vágom és a mosogatószivacs után nyúlok. Megengedem a vizet, amikor Kara lassított felvételben átnyúl előttem a konyharuháért, miközben bal vállamhoz simul. Nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy a karom a melle között van. Dühösen összeszorítom a fogam és csendben utálom magam a gondolataim miatt.

– Upsz bocsi – suttogja az arcomtól fél centire, amikor sikerül megkaparintani a rongyot és díjat nyert büszkeséggel egyenesedik fel, de továbbra is aktívan megsérti a személyes teremet. Utálom, hogy az egész lényem akarja a csókját és a bőre érintését. Magamba akarom szívni az illatát és lehámozni róla a ruháit. A lába közé nyalni és hallgatni, ahogy mélyeket nyög. De helyette mereven a mosogatószer után nyúlok.

– Mit csinálsz? – kérdezem, amikor úgy veszi át tőlem a vizes bögrét, hogy ismét teljesen hozzám simul.

– Eltörölgetem a bögrét.

– Kara! – morgom figyelmeztetően, mire ártatlan pillantást kapok. – Ne játszd a hülyét, mert úgy maradsz.

– Fogalmam sincs miről beszélsz.

– Nem vagy fair.

– Mert te az voltál, amikor póló nélkül elnyúltál az ágyon? – kérdezi miközben leteszi a bögrét és a csípőmre simítja a tenyerét.

– Engedj el – kérem a kezére nézve.

Fejét ingatja és simogatni kezdi a csípőm, aztán feljebb csúszik a keze az oldalamra, míg háromszor elátkozom azt a kellemes bizsergést, ami az összes porcikámba költözik. Erősen tartom magam és mogorván nézek a szemébe. Elmosolyodik, közelebb hajol, keze az oldalam simogatásáról a nyakamra tevődik át. Gyengéden cirógatnak az ujjbegyei, hátra tűrik a szőke kallódó tincseim, hüvelykujja átszalad az arcélemen, hogy a számnál álljon meg. Ajka centikre a számtól nyílik szóra:

– Vicces, ahogy tartani próbálod magad, de a reakciód már az első pillanattól kezdve elárul.

Alig fejezi be a mondatot, amikor magamhoz rántom. Erősen fogom a tarkóját, ajkam pedig felhevültem falja az övét. Nyelve érintésére felnyögök és a pólója alá nyúlok. Megmarkolom a mellét, aztán gyengéden az ujjam közé csippentem a bimbóját. Nyögésétől megszakad a csókunk, de hamar visszatalálok az ajkához. A nadrágjába nyúlva markolom meg a fenékét, mire belemosolyog a csókunkba. Meglepődik, amikor a konyhapultnak tolom, a feneke alá nyúlok és felteszem a pultra. Görnyedve hajol fölém, hogy ajkait újra az enyémre tapaszthassa, de a mellkasánál fogva gyengéden tolom hátra, aztán kigombolom a nadrágját. Megérti mit szeretnék és engedelmesen megemeli magát a konyhalapon. Kertelés nélkül hajtom félre fekete franciabugyiját és nyalok a lába közé. Élvezem az ízét, felizgat a nyögése és mély sóhajtásai.

– Haylei lassíts vagy … – ajkán elhalnak a szavak, amikor belemártom az ujjam. Nyögései nem nyomják el a nedves cuppogás hangját. Csiklójához hajolok, miközben növelem ujjam gyorsaságát. Egy hangos basszussal merevedik meg a teste és rázkódva, apró hullámokban élvez el. Mosolyogva hajolok a szájához, felnyög, amikor megérzi a saját ízét az ajkamon. Lecsusszan a pultról és még megrészegedve az orgazmustól karolja át a nyakam és csókol meg.

Sípolni kezd a kávéfőző, mire elenged és a gatyája után nyúl.

–  Erre nem számítottam.

– Hogy kész lesz a kávé? Pedig várható volt.

Sunyi mosolyomra fejingatással reagál.

– Nem arra, hogy a konyhapulton nyalsz ki.

– Ja, hogy az! – csapok a homlokomra színpadiasan.

– Hayleiiii – elnyújtja a nevem és a csípőmnél fogva fordít maga felé, miután kiöntöttem a kávét a bögrékbe. Az ajkamhoz hajol, átkarolom a nyakát, beengedem a nyelvét és élvezem a simításait.

– Igyuk meg a kávét, mert kihűl – mondom kibontakozva az öleléséből.

Leül velem szemben az asztalhoz és mélázva kavargatja a pohár tartalmát. Felnéz, bámul pár lélegzetvételig, majd megszólal:

 – Ki volt rosszabb ember, apám vagy Friedrich?

Túl csillog a szeme, innen tudom, hogy sokkal jobban érdekli a kérdés, mint mutatja. Lehajtom a fejem és beszélni kezdek.

– A rosszaság szubjektív, senki sem eredendően rossz vagy jó. Mindenkinek megvannak a maga indokai, amiket helyesnek vél. Lehet, hogy számunkra fáj, amit az adott egyén tesz, de neki nem rossz cselekedet. A viselkedés mögött rejtőző okok adják meg a választ mindenre. Csak van akinek jó oka van rá, és van akinek jobb. De ez is nagyon szubjektív.

– Haylei, csak válaszolj!

– Egyikőjük sem volt rossz. Csak ember.

– Embereket öltek, már hogy ne lettek volna rossz emberek!

– Te is lecsapod a szúnyogot a szobádban, élőlényt ölsz, mégsem mondja rád senki, hogy rossz ember vagy. Okkal ölöd meg.

– Egy ember és egy szúnyog életét azért ne helyezd egy szintre.

– Az ok a lényeg – rántom meg a vállam.

– Apámnak jó oka volt rá?

– Élni akart.

– Ez jó oknak számít?

– Kara, elítélheted és utálhatod életed végéig, de nem lesz könnyebb. Csak fogadd el, hogy így alakult és lépj tovább.

– Mert te olyan könnyen elfogadtad, hogy megölték az apádat! Könyörgöm meg akartad ölni Friedrichet!

Belefagyok a mozdulatba, a kezem megáll a levegőben és ujjam nem nyúl tovább a bögrém felé.

Kara is rájön, hogy ezt nem kellett volna, gyorsan átnyúl az asztal felett, hogy megérintse a kezem, de nem engedem.

– És meg is öltem Kara. És az apáddal is ezt tettem és nem lett könnyebb. Nehezebb lett. Nemcsak azért, mert bármit teszek ez a tény már közöttünk marad és valószínűleg előjön minden egyes veszekedésünk alkalmával, hanem mert tényleg megtettem. És hiába csókolsz meg még az isten tudja hányszor, nem foszlik semmivé. Ezzel vagy együtt élünk, vagy külön, de nem változik.

– Akkor együtt! – jelenti ki elegáns határozottsággal és várakozóan a szemembe néz. Még a földre hulló porszemcsék hangját is hallani.

­– Akkor együtt – suttogom és beleszürcsölök a kávémba.

 – Vége –