Jóslat 15.rész

 

Napokig csak fekszem és bámulom a fehér plafont az ágyam felett. Szabadságot vettem ki a kávézóban és határidőhalasztást kértem a grafika oktatómtól. Ennyire tellett nélküle. Nincs energiám, nincs életkedvem, semmim sincs. Nem akarok már semmit. A két utcányira lévő bevásárlóközpont gondolatára is kiráz a hideg, nem bírnék emberek közé menni vagy elsétálni odáig. A felhalmozott tartalékaimból próbálok némi kaját magamba tuszkolni, nehogy az legyen, hogy az új nyílászárók kinyitása is nehézséget jelent. Márpedig nehézséget jelent.   

Katrin két naponta érdeklődik mit csináltam, hogy érzem magam, nem megyünk-e moziba vagy sétálni, nincs-e kedvem Calebbel bevásárolni, de folyton kitérek a találkozó elől egy-egy számomra frappánsnak tűnő kifogással. Csak aludni akarok és semmi mást, pláne nem embereket magam köré. Belefolyni a párna repedéseibe és nem szállni ki többé, ennél csodálatosabb érzés nincs a világon. A puha takaró védelmezően ölel körül és tudom, hogy nem növeszt lábakat és hagy magamra, nem bánt meg és vágja nekem, hogy mindent elrontottam, csak csendben fekszik rajtam és meleg ölelésébe von. Kell ennél jobb?

Cseng a telefonom, de arra sem veszem a fáradtságot, hogy megnézzem ki hív, úgysem venném fel senkinek. Kitartó, állapítom meg, amikor öt percenként kezd új zümmögésbe az éjjeliszekrényen, odanyúlok, lehalkítom és a kispárnát magamhoz ölelve hunyom le a szemem. Tökéletesre fejlesztett problémamegoldó képeséggel rendelkezem. Önelégült mosolyomat immár semmi sem törölheti le. Kivéve egy valami. Egy nagyon bosszantó valami, amit úgy hívnak, hogy a bejárati ajtó csengője. Brutális hangerővel száguld be a szobába, hogy tönkre tegye a békés szunyókálásom, másodpercek alatt okozzon életretörő fejfájást és amúgysem rózsás kedvemet még mélyebbre taszítsa.

Majd elmegy, akárki is az, gondolom magamban és a fejemre húzom a takarót. De a csengő nem hallgat el, sőt kiegészül Katrin dörömbölő ordításával: ha nem nyitom ki, betöri. Magamban gyorsan lezongorázom, ha megteszi, mennyi emberrel kell kapcsolatba lépnem. Főbérlő, asztalos, lakatos. A rohadt életbe! – kiáltok fel és az ajtóhoz robogok. 

– Jézus Mária – borzad el Katrin, amikor meglát. Csak forgatom a szemem, mert Katrin mindig mindent túldramatizál. Tény hogy régen voltam kint és mostanában nincs étvágyam, de ennyire azért nem kéne szörnyülködnie. –  Mikor fürödtél te utoljára? – kérdezi akkora döbbenettel, hogy elgondolkodom, lehet kicsit régebben, mint az ildomos lenne. – Ne! Inkább ne válaszolj, nem akarom tudni, de most fix, hogy le fogsz!

–  Hagyjál már Katrin – mondom hátat fordítva eltúlzott fintorainak és légies könnyedséggel vetem magam a kanapé karjai közé. – Mit akarsz tőlem? 

– Azt, hogy menj fürödni.

– Arra értettem, hogy miért jöttél – motyogom lehunyva a szemem.

– Nem vagyok hülye Haylei, tudom miért kérdezted. Elmondom, miután lefürödtél.

– Nem mondanád el most, aztán lépnél le?

– Húzzál fürödni Haylei vagy így ráncigállak ki az utcára és ismersz, én megteszem! 

– Most miért vagy ilyen velem? 

– Néztél már tükörbe te idióta? Haylei neked sürgősen segítségre van szükséged és már azért átkozom magam, hogy nem jöttem előbb. 

– Túldramatizálod. 

– Ne kelljem leöntenem valamivel, Haylei! Ébredj fel és nyomás a fürdőbe! 

– Ha megteszem békén hagysz és elmész? – kérdezem vázolva az egyezséget.

Bólint, mire csigákat megszégyenítő lassúsággal ülésbe nyomom magam, megpihenek, aztán nagy levegőt veszek és felállok. Úgy nézek Katrinra, mintha ezért olimpiai aranyérmet érdemelnék, de látom rajta, hogy nem örül velem, így csak csendben a fürdő felé csoszogok. 
Egy óra múlva letusolva, tiszta ruhában dőlök le újra a kanapéra.  

– Remek. Mivel semmi, ismétlem rohadtul semmi nem volt a hűtődben leugrottam pár dologért és csináltam rántottát. 

– Nem vagyok éhes.

– Nézd Haylei, ennyire érdekel – mutat semleges arcára, amikor odanézek. 

– Azt ígérted elmész, ha letusoltam.

–  Irtó hülye vagy, ha elhitted. 

– Mégis mit akarsz még tőlem? – kiáltok fel kétségbeesetten. – Elfáradtam, hagyhatnál pihenni végre. 

– Mégis mibe fáradtál el? A zuhanyozásba? Ne röhögtess!

– Katrin csak hagyjál békén nagyon szépen kérlek – mondom és befelé fordulok a kanapén.

– Kara járt nálunk tegnap. Téged keresett. 

– Hogy mi? – fordulok az irányába.

– Állítólag nem vetted fel neki a telefont. Milyen meglepő, ugye? Így nálunk keresett, mire közöltem, hogy nemcsak neki nem veszed fel. Senkinek! 

– Baszki.

– Bizony baszki. Megadtam neki a címedet – mondja bólogatva. – Ez ám a baszki!

– Hogy mit csináltál?

– Most már örülsz, hogy én jöttem előbb, igaz? Hát hálás is lehetsz, mert borzalmasan nézel ki még így is. Mint valami kriptalakó szörny, aki minden órában dementorral csókolózik.

– Most mit csináljak?

– A lakásoddal, a kinézetteddel vagy magaddal? – kérdezi karba tett kézzel.

– Katrin!

– Őszinte leszek veled Haylei, amikor Karára néztem tegnap majdnem félrenyeltem a narancslevemet, de te a mai napon lekörözted. És ez elég nagy szó. Fogalmam sincs, mit akartok még egymástól, de jobban tönkretenni egymást, már nem tudjátok. Kara még viszonylag tartja magát és csak az látja, hogy romokban van, aki jobban ismeri. De te? Konkrétan egy mosógépbe zárt szerencsétlen macska jobban nézne ki, egy rövidmosás után.

– Nem tudom, hogyan másszak vissza az életbe – mormogom a párnába.

– Helyetted én nem tehetek semmit, de jó célnak tűnik összekapni magadat annyira, hogy Kara ne meneküljön el visítva, ha meglát.

– Kara nem olyan lány.

– Nem. Igaz. De mivel egymás nélkül nem tudtok élni, mint azt a mellékelt ábra is mutatja, el kéne érni, hogy Kara ismét oda meg vissza legyen tőled. A mostani fizimiskád pedig egyáltalán nem elbűvölő.

– Nem fogom beengedni, ha jön. 

– Oh, ez a csodás ötlet melyik elbaszott pillanatodban fogalmazódott meg? Rendkívül kreatív vagy Haylei – mondja megvető tapsolás kíséretében. – Ha azt akarod elérni, hogy soha többet ne legyetek együtt, akkor csináld. De mivel az egyetlen dolog, amiről hajlandó vagy beszélni hosszú idő óta, az Kara, így barátilag megjegyezném, ne rontsd el az utolsó esélyed.

– Hogyan érjem el, hogy ne utáljon többé?

– Ne legyél buta. Nem utál. Ha utálna, nem keresett volna nálunk. De vékony a határvonal a próbáljuk meg mégegyszer és a soha többet ne lássuk egymást között.

– Akkor mit tegyek?

– Add önmagad. Egyszer már beléd szeretett, pont emiatt.

– De megváltoztam Katrin, már nem vagyok ugyanaz.

– Még mindig egy idegesítő seggfej vagy, szóval jó pár dolog maradt a régiben.

– Utállak.

– Szerintem is zseniális vagyok, hogy segítek neked. Elsőként elhitethetnéd vele, hogy nem estél millió apró darabra és csak azért nézel ki ennyire szarul, mert mondjuk tegnap kirúgtál a hámból és másnapos vagy.

– Soha nem iszom.

– Milyen fiatal vagy te? – grimaszol, mintha pár rothadt zoknit látna, nem pedig a barátnőjét a kanapén.

– Olyan, akivel anélkül is történik pont elegendő szar.

– Másodikként talán a rendkívül pozitív látásmódodat is megváltoztathatnád – jegyzi meg epésen.

– És miről beszélgessek vele? Vagy egyáltalán mit csináljunk?

– Ha nem nyírtátok volna ki egymás családtagjait, azt mondanám szexeljetek egy hatalmasat, de mivel megtörtént, inkább csak beszélgessetek mindennapi dolgokról, elkerülve a múlt témát.

– Mi másról beszélgetnénk?

– Mit tudom én, csak elő ne hozd a témát. Ez az egyetlen szabály. Semmi múlt! Felfogtad?

– Fel – biccentek.

Hirtelen rúgom ülésbe magam, amikor megszólal a csengő, ijedt pillantással nézve Katrinra.  

– Édes istenem, te magad vagy a két lábon járó szerencsétlenség – mondja az ajtóhoz sétálva. Felpattanok és elkapom a karját.  

– Ki ne nyisd! – sziszegem.

– És mégis meddig akarod bámulni az ajtót? Különben úgyis kiszűrődik a hangunk.

– Katrin segíts! – tátogom, amikor a kilincs felé nyúl.

– Szedd össze magad! – suttogja dühösen és mosolyt villantva nyitja ki az ajtót.

Kara meglepődik, amikor Katrin nyit ajtót és kérdőn váltogatja a tekintetét köztem és Katrin undorító vigyorgása között.

– Rosszkor jövök? – kérdezi felém intézve a szavait, de nekem egyetlen épeszű válasz nem jut az eszembe. Feldolgozhatatlan, hogy itt áll a lakásom ajtajában. Barna bőrdzsekije helyett, most egy feketét visel, de a piros kockás ingjével már találkoztam, talán volt is rajtam egy szex utáni alkalommal. Kara magassága miatt gyakorlatilag bőven a csípőm alá ért és sokkal szexibbnek gondoltam így kilejteni a konyhába vagy a nappaliba. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint az anorexiás diáklány a plus size osztályon vásárolt melegítőjében. Vagy legalábbis az igazság valahol a kettő között van félúton.

– Már épp indulni készültem – ment meg Katrin és kislisszol az ajtómon, el Kara mellett, le a lépcső irányába.

– Haylei jól vagy? – húzza össze a szemöldökét Kara, úgy fürkészve mintha ettől belém láthatna.

– P..persze, cs…csak másnapos vagyok.

Kara nem látja, de Katrin a kezébe temeti az arcát, jelezve, hogy az volt életem legrosszabb alakítása. 

– Nyugi csak másnapos, etesd meg vele a rántottáját és egyből jobban lesz – mondja Katrin Karának aztán dob mindkettőnknek egy puszit és eltűnik a lépcsőfordulóban. Még látom, ahogy odatátogja, hogy „semmi múlt”.

– Bemehetek? – kérdezi Kara zsebre dugott kézzel.

Legalább három ütemet hagy ki a szívem, aztán hátra ugrom és kitárom előtte az ajtót.

– Ne haragudj, persze, gyere csak!

Becsukom mögötte, aztán csak bámulom arcát idiótaként toporogva a küszöb előtt.  

– Menj, edd meg a rántottád! – int a vállával a konyha felé.

– Nem igazán vagyok éhes.

– Én csak parancsot teljesítek, szóval… – mutat ismét a konyha irányába, mire szemforgatva nekiindulok.

Bezsongok attól, hogy követ a konyhámba, leül velem szemben a konyhaasztalhoz és figyel. Annyit mindent mondanék neki: hogy örülök, hogy itt van, hogy látom, hogy látszólag egyben van, hogy hiányzik, de csak csendben turkálom Katrin rántottáját.

– Nyaralni voltál? – érdeklődik, míg igyekszek két falatot letolni a torkomon.

– Nem, miért kérdezed?

– Hívtalak, nem vetted fel és gondoltam, talán nem vagy az országban.

Zavarban van. Ezt nem tudom, hova tenni, így inkább a rántottának szentelem a figyelmem, miközben próbálok egy hihető magyarázatot találni. Végül az igazság mellett döntök.

– Ne haragudj nem figyeltem a telefonom és nem is néztem ki keresett. 

– Semmi baj, feltaláltam magam, elmentem Katrinékhoz, de gondolom ezt ő is elmondta.

Bőszen bólogatok teli szájjal. Kínosabb már csak nehezen lehetne.

– Remélem nem baj, hogy megadta a címed.

– Nem. Nem. Nem. Dehogyis. Nem.

– Nyugi Haylei – mosolyodik el hátra dőlve a székén. A szám belsejét rágcsálom kínomban. Nem jut eszembe semmi, egyetlen épkézláb mondatot sem tudok összerakni. – Szóval másnap? – érdeklődik kedvesen.

– Aha, t…tegnap én és p…pár m…unkatársam megittunk p…pár, ahj – sóhajtok fel a kezembe temetve az arcom. – Honnan tudod, hogy nem vagyok másnapos? – kérdezem, amikor meglátom a félig oldalra döntött fejtartását és az arcára írt üzenetet, hogy: „most komolyan nekem próbálod beadni, hogy másnapos vagy”?

– Csak akkor dadogsz, ha nagyon zavarban vagy, vagy ha hazudsz.

– Katrin meg a hülye ötletei – emelem égnek a tekintetem.

– Figyelj, szerintem bármit is mondott felejtsd el. Ismerlek és nagy valószínűség szerint rájövök, ha nem mondasz igazat. Bár a „nincs nálam a telefonom”-at rendesen benyeltem.

– Kara, én sajnálom, nem ak…

– Shh! Valószínűleg én is ezt tettem volna és ha eltekintünk ettől az egésztől, zseniális megoldás lett volna. Ha nem szólal meg, rá sem jövök – nyugtat meg.

– Esküszöm nem így terveztem. Nem akartam beletörni a kulcsot, de amikor megtörtént, adta magát a történet és annyira rendbe akartam hozni, hogy…

– Nyugi, Haylei. Nyugodj meg jó?

Észre sem vettem, hogy az asztal szélét markolom és úgy kapkodom a levegőt, mint a maratoni futók a cél után.

– Van kedved sétálni egyet? Jót tenne a friss levegő.

– Nem igazán – ingatom a fejem és elkap a rosszullét, amint belegondolok, hogy ki kell tennem a lábamat a házból.

– Rosszul fogalmaztam: Elmegyünk sétálni. – Megértően mosolyog, míg én leizzadom magamról a kisbalantont, hiperventillálok vagy öt percig, aztán eljátszom a gondolattal, hogy befekszem az asztal alá és úgy teszek, mintha ez teljesen normális emberi reakció lenne. De inkább felállok, iszom egy pohár vizet, aztán ránézek és megrázom a fejem.

– Kizárt.

– Haylei, mikor voltál kint utoljára?

– Ezt, hogy érted?

– Ahogy kérdeztem.

– Kara, ehhez nincsen jogod! Idejössz, miután világosan megfogalmaztad, hogy nem akarsz látni és megmondod, hogy mit csináljak? Most komolyan? Elég volt! Katrin azt mondta elő ne hozzam mi történt köztünk, de ez lehetetlen. Szóval miért is jöttél tulajdonképpen?

Lassan tolja hátra a széket, feláll és komoly léptekkel áll meg előttem. Mélyen a szemembe néz, mire csomóvá gömbölyödik a hasam. Hasonló érzés lehet, amikor a macska hasában éppen alakul a lenyalogatott szőrcsomó, ami aztán pár nem túl esztétikus hányásra ösztönző hanggal kivándorol a szőnyeg szélére.

– Eléggé megviselt apám temetése, megviselt, hogy semmi nem maradt a régi életemből, megviselt, hogy a bázis, amit az otthonomnak tekintettem már nem az otthonom. Megviselt, hogy feltűntél és megviselt, amikor elküldtelek. Haylei az már nem férne bele, ha részt kellene vennem a temetéseden.

– Nem értelek, miért kéne?

– Haylei! Én vagyok az, felfogtad? Én állok előtted, szóval hagyjuk a színjátszást! Értesz hozzá és mostanában kifejlesztetted, de inkább ne!

Lesütöm a tekintetem.

– Valami nem okés. Nem veszed fel a telefonjaidat, Katrin aggódik érted. Érted? Katrin! Katrin soha nem aggódik semmi miatt alaptalanul és amikor ő aggódik, akkor már van baj. Azt hiszed merő érdeklődésből kérdeztem, hogy nyaralni voltál-e? Hát nem! Ha igent mondtál volna, egyel kevesebb okom lett volna az aggódásra, mert értelmet nyer a kidöglesztett növényeid látványa az ablakpárkányon – mutat mereven az ablakom felé. Mellesleg nagyon fehér vagy.

Sóhajtva nézek a növényeimre, aztán megfordulok, otthagyom és bemegyek a szobámba.

– Most mit csinálsz? – kérdezi, amikor utolér, zavartan álldogálva az ágyam végében.

– Ledőltem. Fáj a fejem – mondom a párnába fúrt arccal.

– Haylei, az isten szerelmére, ne nehezítsd meg jobban.

– Ennél nehezebb már nem lehet – suttogom lehunyva a szemem.

– Haylei, én melegítőben is kiviszlek és csak te fogod miatta kellemetlenül érezni magad.

– Miért lettem mindenkinek ilyen hirtelen ennyire rohadt fontos? Miért nem tudtok eltűnni és békén hagyni?

– Ezt akarod? Hogy menjek el és hagyjalak békén?

– Még mindig aljasul vitatkozol.

– Miért? Csak egy kérdés volt – rántja meg a vállát.

– Mert tudod, hogy nem rá a válasz, mégis megkérdezed.

– Játszunk akkor fair módon. Kijössz velem sétálni, én pedig maradok.

– És ennek melyik része a fair, áruld már el nekem! Ha nemet mondok elmész.

Felhúzza az egyik szemöldökét, gondolkodik pár másodpercig aztán rávágja: – Egyik sem, de ez van.

– Kara mi a jó életet csinálsz? – kiáltok fel, amikor a csípőm alá nyúl és kiemel az ágyból. Nem válaszol csak vigyorogva az ajtó felé indul.

– Kara tegyél le! – morgom, de a biztonság érdekében azért átkarolom a nyakát.

– Vigyázz a fejedre – nevet, miközben a bejárati ajtót igyekszik kinyitni.

– Hallod, állj! Meggondoltam magam, elmegyek veled, csak hadd vegyek fel melltartót!

– Hm. Szóval nincs rajtad?

– Most úgy teszel, mintha nem szúrtad volna ki már az elején?

– Kivételesen nem néztem, de most hogy említed, tényleg nincs – mondja míg lefelé vándorol a tekintete. – Ez még mindig aranyos – jegyzi meg elvörösödésem piros foltjait nézve.  

– Tegyél le, kérlek.

– Várj akkor már vissza is viszlek.

Átszeli a nappalimat és óvatosan leteszi a lábamat a hálószobám bolyhos szőnyegére.  

– Végig is szeretnéd nézni az átöltözést? – kérdem a szekrényem elé sétálva.  

– Miért lehet?

– Kara! – szinte csak sóhajtom a nevét. Látom, ahogy megfeszül az ökle a zsebében, felém lép két lépést, mire a szekrénynek hátrálok, ekkor megtorpan és visszahátrál az eredeti helyére. Hang nélküli tánclépések csak egyikünk sem tudja a pontos koreográfiát.

Felszisszen, amikor lehúzom magamról a pólót és felé fordulok.

– Haylei, mit művelsz? – esdeklő hangjára megengedek magamnak egy félmosolyt.

– Veszek fel melltartót.

Megcsóválja a fejét és kilépdel a szobából, én meg csalódottan fordulok a szekrény irányába. Remek ötlet volt, Haylei, gratulálok! Nem tudom mire számítottam, de a kezére a csípőmön semmiképp sem. Ijedten perdülök meg, így könnyedén a szekrénynek tol. Átkarolom a nyakát és már csak arra van időm, hogy egy basszust nyögjek a szájába.

– Bocsi – suttogja pár perc után elhajolva tőlem, míg próbálok visszajönni a valóságba. Nem engedem el a nyakát, csak enyhén oldalra billentett fejjel, szavak nélkül kérdezem, hogy miért kért bocsánatot. – Nem hiszem, hogy a történtek után ez lenne a legjobb módja a konfliktusunk megoldásának.

– A konfliktusunk? Te így nevezed a kapcsolatunkat?

– Nem vagyunk kapcsolatban.

– A volt kapcsolatunkat – javítom ki magam.

– Még mindig képes vagy minden szarba belekötni.

Lehunyom a szemem és megállom, hogy nem szólok vissza.

– Kara, tulajdonképpen mi van köztünk? – emelem fel a tekintetem, miután lenyugodtam.  

– Ha a jelen pillanatra értjük – pillant le a mellkasára, amihez még mindig szorosan hozzányomódik póló nélküli testem – semmi. Konkrétan semmi. – Mosolya abban a pillanatban hervad le az arcáról, amikor meglátja a tekintetem. – Nem a növényeidet jöttem leellenőrizni vagy a kanapéd bőrülését, Haylei.

– Azt tudom, elvileg aggódtál miattam. De van bármi más érzésed is velem kapcsolatban vagy…

– Egy: nem csak elvileg aggódtam miattad, sőt aggódok, mert nyilvánvalóan depressziós vagy. Kettő: ha nem éreznék semmit irántad, nem lennél a szekrényedhez préselve, felső nélkül.

– Azt hittem azt csak a véletlenek hozták így.

– Hát kétségkívül nem terveztem, hogy nem uralkodok magamon és felnyomlak a szekrényre. De hoztad a szokásos formád.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most bók volt vagy burkolt sértés – felelem az ajkaira nézve – de semmiképp sem értem a vádat.

– Hadd mondjak egy példát. Most mit csinálsz?

– Ő… mit? – nézek rá értetlenül.

– Bámulod a számat, miközben belülről rágcsálod az ajkad és úgy nézel, hogy legszívesebben már rég lerángattam volna rólad a maradék ruhádat és emellé még teszed az ártatlant és feleannyira se vagy tudatában mit vált ki belőlem.

– Nem direkt csinálom – mentegetőzöm fejemet a szekrénynek döntve. A nyakamra vetett pillantásából tudom, hogy ez megint valami olyan, amit ő szexinek gondol, de nekem csak simán elfáradt a nyakam. – Szóval a nyilvánvaló szexuális öhm feszültségen kívül van más is köztünk?

– A nyilvánvaló szexuális feszültségünk már pont elég ok, hogy ezt a kérdést megvitassuk.

Elmosolyodva csóválom meg a fejem.

– Te vagy az egyetlen ember a világon, aki ebből poént csinál és gondolkodás nélkül tud visszaszólni nekem.

– Edződtem a téli hónapokban – rántja meg a vállát szexi félmosollyal. Nagyot nyelve nyugtázom, hogy erre legalább öt fokot emelkedett a testhőmérsékletem.

– Szóval most hogyan tovább?

– Tulajdonképpen azért jöttem át, hogy beszélgessünk. Nekem is van egy csomó kérdésem és talán te is szeretnél tudni pár dolgot.

– Katrin első kikötése szerint, ha vissza akarlak szerezni, ne emlegessük a múltat.

– Katrinnal részben azért szakítottam, mert nem tudtuk megbeszélni a problémáinkat, folyton kertelt, kihátrált a beszélgetésből és ha rágyújtom a házat, se hozta volna elő, hogy mit rontottunk el. De várjunk csak, hogy volt a mondatod közepe? Ha vissza akarlak szerezni?

– Egy egyetemen tanítasz, azt hittem rendelkezel megfelelő intelligenciával, hogy rágyere, nem azért mentem be az órádra, mert új barátokat akartam szerezni.

– Azt hittem csak könnyíteni akarsz a lelkiismereteden.

– Te aludtál a monológom közben, amikor kifejtettem, hogy miért nem kerestelek már előbb, hogy próbáltam életet építeni, de nem tudtam, mert hiányzott valami. Valaki – javítom ki magam.

– Főleg az ragadt meg, hogy ki akartad mondatni velem, hogy utállak.

– Nem akartam, csak könnyebb lett volna utána.

– Dehogy lett volna – rázza meg a fejét dühösen.

– Hova is tart ez a beszélgetés? – kérdezem csüggedten engedve el a nyakát. – Mert fura, hogy vitatkozunk, közben pedig ide vagyok nyomva póló nélkül.

– Fázol?

– Nem csak elfáradtak a lábaim. Egy hete csak feküdtem és… Kara! – ijedten kapok a válla után, amikor a combom alá nyúl és magához szorítva megemel. Hátam a szekrény hideg felületének nyomódik, lábam pedig átkulcsolja a derekát.

– Lábak megoldva – vigyorog és közelebb hajol a számhoz.

– Ezt nem hiszem el – motyogom és engedem, hogy megcsókoljon. – Mi a fenét csinálunk?  

– Mit szeretnél? Engedjelek el, veszel fel valamit és megyünk sétálni vagy…?

– Ez így nem ér, mert ha azt mondom, ne menjünk, hanem valami mást csináljunk, akkor megint azt hiszed, hogy csak arra kellesz. De, ha belegondolok, hogy elengedsz… – nem fejezem be a mondatot, csak nyelek egy nagyot, mire Kara homlokát az enyémhez érinti és elmosolyodik.

– Ha engedek neked, nem fogunk sétálni menni.

– Hála istennek – horkantok fel, majd megkapom a szokásos grimaszt Karától.

– Leteszlek és megyünk levegőzni – jelenti ki és már nyúlna a lábamhoz, amikor szorosabbra fonom a karomat, a lapockájánál fogva ölelem magamhoz és a lábaim sem engedik el a derekát. – Ez így macerás lesz – jegyzi meg a kezemre pillantva.  

– Nem akarok kimenni Kara.

– Ezt már mondtad párszor, szóval mi legyen?

– Még hányszor fogod megkérdezni?

– Amíg ki nem mondod végre.

– Mindig én mondom ki, hogy szexelni akarok! – háborodok fel, aztán csendben Kara vállára dőlök, amikor rájövök mi hagyta el a számat.

– Remek. Most, hogy kimondtad, válaszolok: Nem szexelünk! – mondja teljesen komolyan nézve rám.

– Most ez a bosszúd?

– Bosszúm? Ugye nem gondolsz ilyennek Haylei? Nem azért jöttem, hogy megvádoljalak bármivel vagy a fejedre olvassam a tetteid. Beszélgetni jöttem, hogy ne az legyen, ha bárhol találkozunk vagy a barátaink meghívnak mindkettőnket valahova, hogy ülünk egymás mellett és vágni lehet a feszültséget.

– Beszélgessünk, rendben, akkor legalább csak a szexuális feszültséget kell majd vágni – csattanok fel, aztán mindketten elhallgatunk. – Ne haragudj, sajnálom – rázom meg a fejem zavartan – elengednél?

– Nem.

– Kara, ki a jóég tud kiigazodni rajtad? Idejössz a szekrényhez nyomsz, megcsókolsz aztán kijelented, hogy nem akarsz velem lefeküdni, pedig a cselekedeteid rohadtul mást üzennek – kiáltok fel dühösen. Folytatnám, de hirtelen az ajkamhoz hajol. – Oké, én már tényleg nem értek semmit. Nagyon elfáradtam, összezavarodtam és konkrétan minden bajom van –  újra megcsókol belém fojtva a nyavalygásom következő fejezetét.

Amikor elhajol nem szólok semmit, a vállára hajtom a fejem és hagyom, hogy csináljon, amit akar. Ha le akar rakni, tegye meg, ha nem az is jó.

– Alkut ajánlok. Mivel se beszélgetni nem akarsz, se sétálni, viszont szexelni annál inkább ezért köztes megoldásként azt javaslom, hogy maradunk itthon, mondjuk, hogy teljes legyen az öröm az ágyadban. Nem kell elengedned és teszek még egy engedményt, csak hogy lásd milyen jófej vagyok, bármikor megcsókolhatsz, de beszélgetni fogunk. Kérdezel és kérdezek és nincs nem válaszolok lehetőség. És őszintének kell lenned.

– Ez most úgy hangzott, mintha te nagyon, de nagyon, ismétlem nagyon nem akarnál megcsókolni, pedig ha csak az előző perceket nézzük, nem én hajoltam oda a másikhoz.

– Meg kell várjam, hogy beleköss még háromszor, aztán elfogadd vagy átugorhatunk arra a részre, hogy ágy – int a fejével a párnáim irányába, én pedig megadóan bólintok.

Óvatosan tesz le a takarómra, elhátrál tőlem grimaszolva, aztán felveszi a pólómat a földről és felém nyújtja.

– Ezt vedd fel inkább.

– Miért? – ártatlan tekintettel figyelem, ahogy rám dobja a pólómat és karba teszi a kezét.

– Ehhez annyira értesz! – morogja, míg szűzies pislogás mögé rejtem kitörni készülő nevetésem.

– Nem igazán van kedvem felvenni – jegyzem meg vigyorogva, miközben hosszan elnyújtózom és összekulcsolom a kezem a tarkóm alatt. – Sőt az a helyzet, hogy még így is eléggé melegem van – mondom és a melegítőnadrágom fűzőjéhez nyúlok, amikor elkapja a kezem, lefogja őket és felül a combomra.

– Ezt most azonnal fejezd be! – morogja dühösen, a mellkasomhoz nyomva a kezem.

– Nem értem, mi a problémád. Te nem akarsz szexelni, de nekem melegem van és ugyebár én itthon vagyok, szóval akár könnyíthetnék is a gyötrődésemen – rántom meg a vállam pimaszul.

– Nem mondtam, hogy nem akarok, azt mondtam nem fogunk. És pontosan tudom, hogy mire játszol, szóval még idejében szólok, hogy ne tedd. Bármikor foghatom magam és elmehetek.

–  Milyen értelemben? – kérdezem sunyin és direkt úgy mocorgok alatta, hogy kezemet lefogó ujjai a mellemhez érjenek. Figyelmeztetően mondja ki a nevem, aztán kezemet inkább a fejem fölé helyezi és ott fogja le. – Igazad van, így sokkal jobb – mondom, amikor megérzem, hogy melleim mellkasáról enyhén lelógó pólóját érintik, kellemes bizsergést okozva. Pengevékony vonallá préselődő ajkához akarok hajolni, amikor elfordítja a fejét és dühös hangsúllyal mondja ki a nevem. – Oké, kössünk újabb egyezséget. Nem provokállak tovább, ha leveszed végre a dzsekid.  

– Nem provokálsz, leveszem a dzsekim, te pedig felveszed a pólód – alkudozik, én meg bólintok, mert ez nem egészen az, amit el akartam érni. – Most már jó lesz? – érdeklődöm bosszúsan, amikor magamra kapom a felsőm.

Mellem majdnem átszúrja a póló anyagát, ezét direkt megigazítom, hogy biztosan neki is feltűnjön.

– Kicsinálsz – suttogja kétségbeesett mozdulattal a hajába túrva.

– Hogy mondod? – vigyorgom elnyúlva az ágyon.

– Hónapokkal ezelőtt is az agyamra mentél, de azóta tökéletesítetted és a kezdeti tanácstalanságod valahogy az én káromra átfordult valami egészen mássá.

– A károdra? Érdekes szempont – simogatom az államat, mintha professzorként az én feladatom lenne megfejteni az ember változó szexuális viselkedését.

– Azt ígérted nem provokálsz.

– Nem rossz szándékból csak kíváncsi vagyok, mikor szakad el a cérnád.

– Mit érnél el vele?

– Nem lenne köztünk ez a feszülő kellemetlen valami.

– Nem hiszem, ha szexelünk eltűnne.

Oldalra fordulok és fancsali képpel ölelem át a mellkasomhoz húzott lábaimat.

– Ezt ne csináld.

– Miért mit csinálok?

– Elhagyod magad – mondja törökülésben az ágyamra telepedve elég nagy távolságot hagyva közöttünk. Pár percig szórakozottan mocorog, aztán közelebb csúszik.

– Nem igaz, amúgy meg visszatérve nem vagyok depressziós, csak…

– Csak nincs kedved kimozdulni, enni vagy bármit csinálni alvás helyett – fejezi be a mondatom, miközben keze a karomon lévő heg felé mozdul. Vigyázva húzza végig rajta az ujjat, mintha friss lenne és fájdalmat okozhatna az érintése. Lehunyom a szemem és imádkozom, hogy ne tegye fel a kérdést. – Nem akarod, hogy megkérdezzem igaz?

– Akkor történt, amikor leégett az intézet – fogalmazok a lényegi információkat kihagyva.

– Muszáj tudnom mi történt– suttogja alig hallhatóan.

– Tudom, de ne egyből ugorjunk bele – kérem csukva tartva a szemem.

– Oké, akkor kérdezz te.

– Hogyan lett belőled tanár? Mármint azt tudtam, hogy anno is tanítottál valamit a bázison, de mégis meglepődtem. Olyan fura volt, hogy te állsz a tábla előtt.

– A bázison nem tanár voltam, inkább csak osztálytermi közegben beszélgettem diákokkal akik nehezebben birkóztak meg a képességeikkel. De félre ne értsd, nem vagyok pszichológus vagy ilyesmi, csak egy idegennek könnyebben megnyílunk, mint ismerősnek, szóval ezt bevállaltam. És képzeld én is jártam egyetemre, így végül diplomát is szereztem, aztán megkértek, hogy maradjak tanítani. Ehhez kellett még pár év, elvégeztem a mesterképzést és most itt vagyok.

– Mindezt a bázison, úgy hogy nem is tudtam róla? – nézek rá döbbenten.

– Aha. Sok mindenről nem beszéltünk anno.

– És nem tartottad fontosnak, hogy elmond, hogy bocs amúgy én is tanulok ám és szívesen beavatlak az életembe.

– Nem. Tényleg nem tartottam fontosnak akkor. De a hangsúly az akkoron van, Haylei.

– Miért most már fontosnak tartod? A történtek után önmagában fura, hogy velem kapcsolatban bármit említésre méltónak tartasz.

– Egyik pillanatban magabiztosan próbálod eltekerni az agyam a másikban meg megkérdőjelezed az összes feléd intézett interakciómat.

– Felém intézett interakció? – kérdezek vissza grimaszolva.

– Érzés. Minden érzést megkérdőjelezel és kifigurázol.

– Vannak felém érzéseid? – döbbenek le őszintén.

Csak egy teátrális megnyilvánulásnak veszi és karba tett kézzel, összehúzott szemöldökkel mogorván néz rám.

– Figyelmeztetlek ez volt az utolsó beszólás, amit lenyeltem Haylei és sajnálom, ha képtelen vagy felfogni, hogy miattad jöttem ide. Nem csak válaszokat akarok, értsd már meg végre! Hányszor mondjam el, ha nem érzenék semmit, közöltem volna, hogy ne ülj be az óráimra, nem jöttem volna ide, nem csókoltalak volna meg, nem értem volna hozzád, pláne nem nyomtalak volna a szekrényedhez. Mert az emberek többsége, amennyiben nem érez semmit a másik iránt, ilyet nem csinál! Sikerült feldolgozni, felfogni, megérteni?

Sűrűn pislogok, igyekszem másra gondolni, de megállíthatatlanul kibuggyannak. Eltakarom az arcomat, hogy ne lássa a könnyeim vonalát.

– Most miért sírsz? – ijedt hangjától még a vállam is rázkódni kezd. Hátrébb mászom, amikor hozzám akar érni.

– Veled valami nagyon nincs rendben Kara – rázom tagadóan a fejem.

– Miért? Mit tettem?

– Azt mondtad érzel valamit irántam és ez… – megállás nélkül rázom a fejem és mindent bevetek, hogy abbahagyjam a sírást, de nem hat semmi.

– Miért olyan nehéz elfogadnod, hogy még mindig érzek irántad valamit? – dühösen markolja a takaróm fehér szövetét.

– Mert megöltem az apádat – mondom a számra szorított kézzel, megakadályozva a kitörni készülő zokogást.

A takarómat görcsösen szorongató keze lassan ernyed el. A görcs az én testembe költözik és képtelen vagyok abbahagyni a remegést. A takaró redői közé fekszem, hogy ne lássa sírástól maszatos arcomat. Hálát adok az égnek, hogy nem tettem fel szempillaspirált, mert ha az elkenődik, még rondábban néznék ki és biztos vagyok benne, hogy a mostani fizimiskám is nyugodtan indulhatna a legrondábban felpüffedt arc címért a síróbajnokságon.

Halkan mondogatja a nevem, míg megbeszélem magammal, hogy egy szerencsétlen idióta vagyok. Besüpped a matrac a súlya alatt, ahogy közelebb mászik, keze a hátamra simul én meg nagy levegőt veszek és le akarok szállni az ágyról, de elkapja a kezem.

– Nem! Nem engedlek el – mondja és visszahúz magához.

– Kara, engedj el, mert nem tudom abbahagyni – akadozik a hangom a hüppögéstől. Nem törődik vele, átölel én meg a mellkasára hajtom a fejem.

– Tiszta könny lesz a pólód.

– Nem baj, csak taknyos ne legyen.

Nevetésem lassan csuklik vissza sírássá.

– Nincs semmi baj.

– Ne haragudj, nem vagyok túl jól érzelmileg.

– Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor megláttalak az ajtóban. Csak nyugodj meg jó? Itt vagyok.

Csendben ölelem az oldalát, míg szűnik a remegésem és végre a sírást is abbahagyom. Keze nyugtatóan simogatja a hátamat, bele-beletúr a hajamba, pár szálat a kezébe vesz és játékosan egy indokolatlan helyre tűzi, a szemembe söpri, a fülemre tekeri vagy az orromat birizgálja vele. Mikor mosollyal jutalmazom vált egy következő idegesítő helyre, ha nem reagálok addig csinálja, míg meg nem kapja a várt eredményt.

– Azon gondolkozol, hogy jobb lett volna, ha nem tudod, mennyire szét vagyok? – kérdezem, amikor visszanyerem az irányítást és kevésbé érzem magam romhalmaznak, amit bármelyik pillanatban felkaphat a hurrikán és szanaszéjjel repítheti a darabkáit.

– Nem. Azon gondolkodtam, hogy hogy megnőtt a hajad és alapból sejtettem, hogy nem vagy jól. Mert én sem vagyok. A tanteremben mindketten meglepődtünk, hogy az a valami még él köztünk, megcsókoltalak és felrobbant, aztán magunkhoz tértünk, hogy mennyi minden történt a múltban. Azt nem tudom, te mit éreztél, de én megijedtem. Elküldtelek, de az utolsó pillantásod esténként kísértett és nem engedett nyugodni. Szóval míg te folyamatosan aludtál, addig én gyakorlatilag álmatlanul forgolódtam és gyártottam a lehetséges végkimeneteleket.  Vicces, mintha egy testbe kerültünk volna: te kialudtad magad éjjel, nappal pedig az én feladatom élni.

– Ne kend rám az inszomniádat is.

– Félreértesz. Nem téged okollak, hanem magamat. Ha a teremben nem egy öt éves viselkedési színvonalát hozom, nem vonod ki magad a forgalomból hetekre, én meg nem az arcoddal fekszem és kelek.

– Hát bocs, hogy rád néztem, amikor kimentem. Majd máskor húzok zacskót a fejemre.

Az állam alá nyúl, gyengéden megemeli a fejem a mellkasán, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Felfogod a szavaim értelmét, vagy bemagyarázol magadnak valami hülyeséget és ebben ringatózol? Lehet, hogy nem találom a jó szavakat, de olyan ügyeséggel forgatod ki a mondandóm, amire már csak dühvel tudok reagálni.   

– Ne fojtsd el, nyugodtan tépj meg – rántom meg a vállam.

Összeszorítja a fogait és idegesen fújja ki a levegőt.

– Az előbb arra játszottál, hogy elcsábíts, most arra, hogy feldühíts? Mit akarsz elérni tulajdonképpen?

– Védekezem Kara – motyogom a pólójába.

– Azt hallom, csak nem tudom, miért ellenem irányul. Illetve tudom, csak nem értem. Illetve értem, csak ne csináld inkább. – Zavarodott fejingatásánál már régen láttam viccesebbet. Képtelen vagyok nem elmosolyodni. – Ne vigyorogj!

– Pedig elég mókás képet vágtál.

– Tudod, min gondolkodtam? Hogy mi van, ha a mai az utolsó ilyen nap? Mi van, ha nem tudjuk rendbe hozni és örökké köztünk marad a múlt. Hogy kisétálok az ajtódon és…

– Kara! Hadd próbáljak ki valamit – kérem és feljebb mászok hozzá. A csípőjére ülök és megtámasztom magam a nyaka mellet.

– Haylei komolyan meg akarom ezt beszélni.

– Sh, csak pár másodpercre maradj még nyugton – kérem és ajkához hajolok. Már nem lep meg a puhasága vagy a nyelve érintése, a hátamon végig szaladó elektromos áram viszont annál inkább. Keze a csípőmről a nyakamra vándorol, de egy másodpercnyi időre sem szakítja meg a csókunkat. A köztünk lévő kémia meggyújtott minden puskaporos hordót és akkorát robbant, hogy elfelejtettem miért is hajoltam fölé. A forró lehelete a számban, az elfojtott nyögéseink, a csípőm ritmusos mozgása és a mellkasán hagyott kezem, ami kínkeserves erőfeszítés árán, de nem siklik a mellére vagy lejjebb, mind azt üzeni, hogy már megint túl messzire mentünk. Elhajolok tőle, megpróbálok egyenletesen lélegezni és elterelni a figyelmem a lábam között zajló káoszról. – Gondoltál közben a múltunkra? – kérdezem, amikor nehezen ugyan, de sikerül lenyugtatnom magam.

– Mi? Nem! – rázza meg a fejét értetlen tekintettel.

– Gondoltál egy percig is arra, hogy megöltem az apádat?

– Nem.

– Gondoltál rá, hogy ismét eltolj és végleg kisétálj?

– Nem.

– Akkor szerintem elég nagy rá az esély, hogy megoldjuk – vigyorgom, ő meg az ajkába harap. – Nem. Nem. Nem – motyogom fejcsóválva. – Rohadtul ne harapdált itt nekem a szádat! Nem a szürke ötven árnyalatában vagy.

– Ilyen közel vagyok hozzá, hogy megdugjalak – mutatja fel az ujjait, nekem pedig visszatér a lábam közé a bizsergés, hogy másodpercek alatt szétterjedjen mindenhova. Kara keményen meredező mellbimbómra néz. Semmit nem akarok jobban, mint a nyelvét érezni rajta, de csak megcsóválom a fejem és szorosan lehunyom a szemem.

– Azt mondtad nincs szex és…

Meglepődök, amikor felrántja a felsőmet és ajkai közé zárja a mellemet. Felnyögök és engedem, hogy maga fölé húzzon, megtámaszkodom a feje mellett és gyengéden a karomba harapva fojtom el az újabb nyögésemet.

– Kara még most hagyd abba vagy nem lesz rá lehetőség – figyelmeztetem, mire kioldja a melegítőm fűzőjét és minden finomkodás nélkül a bugyimba tolja a kezét.

– Nem hagyom abba – suttogja újra a mellemre hajolva, én meg mélyeket lélegezve engedek neki.

 

Ujja simítására ébredek, ami kanyargós útvonalon járja körbe a hátam felszínét. Körbe rajzolja a rúnák kontúrját, aztán testével közelebb húzódik és nyom egy apró csókot a legutolsó jelre. Jólesően nyújtózom egyet, mély morgás kíséretében és elmosolyodom, amikor nevetve visszahelyezi fenekemről lecsúszott fehér takarót.

– Zavar? – kérdezem féloldalas pillantással.

– Engem nem, csak azt hittem még mindig szégyenlős vagy.

Megrázom a fejem és oldalra gördülök, hogy egy csókot tudjak nyomni az ajkára. Elhajolok, várok pár percet, míg fejben összerakom a kérdést, aztán inkább elvetem és visszateszem a fejem a párnára.

– Mit akartál kérdezni?

– Semmit.

Közelebb jön, szorosan a testemhez simul és mélyen a szemembe néz.

– Szóval mit akartál kérdezni?

Nagyot sóhajtok mielőtt megszólalnék:

– Nem tudom, hogy neked…, mert én… annyira magával ragadott, hogy… – zavaromban inkább a párnába temetem az arcom.

– Tudtam, hogy még mindig szégyenlős vagy – nevet fel és játékosan pirosló fülcimpámba harap. – Azt akartad kérdezni, hogy elmentem-e?

– Nem! Azt hallottam, illetve éreztem csak…

– Csak?

– Jó volt? – nézek rá reménykedve, mire csodálkozva értetlenkedik.

– Érezted, hogy elmentem mégis megkérdezed jó volt-e? Ebben hol a logika?

– Hát attól függetlenül még lehet, hogy nem élvezted, másra gondoltál közben vagy…

– Óh, egek Haylei! Kérlek szépen inkább hallgass el!

– Oké – zárom rövidre és a pólóm után nyúlok.

– Haylei!

– Mi van?

– Nem azért döntöttelek hanyatt, mert mással akartam lefeküdni. Most mit mondhatnék, már akkor végem volt, amikor az ajtóban megláttam, hogy nincs rajtad melltartó – rántja meg a vállát zavartan.

– Nocsak, szóval mégis észrevetted.

– Nem vagyok vak és igen, élveztem és legszívesebben mégegyszer akarnám, de elnézve a nyakadat, már ezt is nehéz lesz kimagyarázni.

– Hogy mi? – kapok a nyakamhoz, aztán a telefonom után, míg végül hosszú szisszenéssel nyugtázom a kiszívást nyomait.

– Sajnálom, attól tartok nem igazán gondolkodtam közben.

– Miért amúgy szoktál? – kacsintok rá sunyin, mire az oldalamba harap. – Na, elég lesz! Ott is nyomokat akarsz?

– Aha, mindenhol. Hogy ne tudd letagadni.

– Nem mintha akarnám.

– Hát ebben nem vagyok annyira biztos. Gondolom megbeszéled majd Katrinékkal.

– Nem tartozik rájuk a szexuális életem Kara.

Kicsit hátrébb húzódik, én meg rájövök, hogy túl kemény volt a hangnem.

– Sajnálom, nem akartam bunkó lenni, csak…

– Csak mostanában az vagy. Értem. Majd megszokom vagy nem – rántja meg a vállát.

– Ne kérlek, ne! – érintem meg az arcát.

– Mit ne?

– Ne legyél ilyen merev, mintha nem bántana, mintha nem érdekelne.

– Fogalmam sincs, hogyan kéne viselkednem.

– Hibának érzed, hogy lefeküdtünk? – kérdezem a plafont bámulva.

– Nem azt érzem hibának, hogy lefeküdtünk, hanem hogy nem beszéltünk előtte. Még mindig annyi kérdőjel van, amit nem tudok. Így nehéz elvonatkoztatni, olyan visszás érzés, löksz és húzol.

– Kara, kérdezz! – nézek rá szelíden és az oldalamra fordulok.

– Ne öltözzünk fel előtte?

– Engem nem zavar, hogy nincs rajtad semmi. Legalább marad valami emlék, ha elmész.

– Honnan veszed, hogy elmegyek.

– Női megérzés – rántom meg a vállam. – Vagy téged zavar, felöltözzek?

A szokásos félmosolyával rázza meg a fejét.

– Először is szeretném, ha tudnád, hogy rohadt leleményes vagy. Az idegeimre mentél, hogy ott ültél a termemben egy szó nélkül, aztán állandóan késtél, így esélyem sem volt figyelmen kívül hagyni a jelenléted. A tábla meg… már értem miért jársz művészsuliba.

– Az fájt – suttogom elnézve a vállán futó fekete tetoválásnyomokat.

– Tudom. Azért csináltam. Akartam, hogy fájjon, aztán rájöttem, hogy ez sokkal jobban fáj nekem. Rossz döntés volt. Szóval szeretnék bocsánatot kérni.

– Hagyjál már Kara, mégis hova írtál volna? A padlóra?

– Nem, de tudom, hogy nem volt szép tőlem.

– Lépjünk kérlek – motyogom zavartan, aztán meglepődök, amikor közelebb csúszik, megfogja az állam és mélyen a szemembe néz.

– Nem lépünk, mert rá kell jönnöd, hogy nem csak te hibáztál. Nem csak miattad történtek úgy a dolgok, ahogy.

– Oké – suttogom bénultan.

– Most mi a baj?

– Túl közel vagy. – Mellkasom gyorsabban emelkedik, érzem a közelségét és nem tudok másra koncentrálni.

– Baj?

– Nem, csak ne várd, hogy nem reagálok rá – pillantok a mellem irányába, ami kétségbeesetten akarná az érintését. Meglepődök, amikor megkapom és a szája is az enyémre tapad.

– Te se, hogy én meg figyelmen kívül hagyom.

Mosolyogva harapom meg az alsó ajkát, mire heves csókot kapok jutalmul.

– Lehet, hogy beteg ötlet, de mit szólnál hozzá, ha minden egyes válaszod után megkapnád ezt – kérdezi és mélyen csókol meg. – Amolyan válaszképpen, hogy még mindig kellesz.

– Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarnál csókolni, miután elmesélem, hogyan öltem meg az édesapádat Kara. Ezek nem olyan témák, amik ne bolygatnának fel. Valószínűleg először elengedsz, aztán hátrébb húzódsz, felöltözöl és végül elmész. Kicsit igazából az is fura, hogy ezekután mesztelenül fekszel az ágyamban és így beszélgetünk, mert a normális az lenne, ha feszülten ülnénk egymással szemben és idegesen dobolnánk az ujjainkkal az asztallapon.

– A feszültség pipa a részedről – mondja, míg ujjával megsimogatja az oldalam, nekem meg feltűnik, hogy falap merevséggel fekszem már egy ideje. Kiengedem a levegőt és próbálok ellazulni. A pólóm után nyúlok, mire fura mosollyal Kara is felveszi a sajátját.

– Így jobb? – kérdezi és újra az ágyra dől.

– Aha.

– Feszélyez, hogy nincs rajtam póló, oké megjegyeztem.

– Ne már Kara, nem az feszélyez, hogy nincs rajtad póló, hanem hogy gyilkosságokról beszélek, miközben próbálok nem a melledre nézni.

– Nyugi, nyugi megértem – indul meg felém a karja, ami útközben megáll és az ágyra hanyatlik. Csak nézem és utálom, hogy nem ért hozzám. – Most miért nézel így?

– Nem nézek sehogy.

– Ez így nehéz lesz – mondja mély sóhajtással.

– Kérdezz Kara!

– Nem, amíg nem csókolsz meg!

– Mi?

– Mióta megébredtél egyetlen alkalommal értél hozzám és alig hajoltál ide – mutat az ajkára. – Már kezd érdekelni, hogy miért?

Alig fejezi be a mondatot, már az ajkain is vagyok. Finoman kezdem, szinte csak súrolom, játszom a nyelvével, csókolom az ajkait és másodpercek alatt szökik fel a pulzusszámom. Már rég nem átlagos pár másodperces csóknál tartunk. Sokkal inkább szex előtti vágytól fűtött smárolásnál, ahol nem számít a finomkodás, csak érezni akarom, hogy mindenhol hozzám ér.

Mosolyogva hajolok el, amikor rájövök, ha nem teszem, megint szexelni fogunk.

– Oké, oké értem, túlgondoltam – emeli fel a kezét mentegetőzve.

– Örülök, hogy sikerült rávilágítanom – vigyorgom és kiugrom az ágyból.

– Hova mész?

– Bugyiért. – A túlzott csend miatt hátra pillantok. – Azért veszek fel bugyit, mert az előbb, amikor a combomba markoltál smárolás közben benedvesedtem, megint. Szóval leszel szíves abbahagyni a feszes nézésed.

– Meg sem szólaltam Haylei – vigyorog, majd magára ügyeskedi a sajátját a paplan alatt.

Letelepedem a saját térfelemre törökülésben és várakozóan nézek rá.

– Oké, akkor szeretném elmondani mielőtt kérdezek, hogy az apám nem volt tökéletes, voltak hibái és tett dolgokat, amiket soha nem szabadott volna megtenni és nem hibáztatlak, hogy miután beléd kerültek az ő negatív tulajdonságai, tettjei és a megtudtad, hogy ő ölte meg a nagymamádat, végeztél vele.  

– Kara én nem azért öltem meg az apádat, mert megölte a nagyanyámat – mondom lehajtott fejjel, a bal heget simogatva a kezemen. – Azért öltem meg, mert az életemre tört.

Elmesélek neki minden részletet, semmit nem hagyok ki vagy másítok meg. A teljes igazságot mondom. Mert mindenki a teljes igazságot érdemli.  

Mikor befejezem csendben vár pár pillanatot aztán megszólal:

– Sajnálom. Sajnálom, hogy senki nem volt őszinte veled abban az időben.

Meglepődök a válaszán.

– Ennyi? Mármint Kara felfogtad, hogy mit tettem?

– Felfogtam Haylei, hidd el. Volt időm rá, mert elhagytál. Nem tudtam minden részletet, de a lényeget igen. Hogy az apám halott, te pedig elhagytál. Nem volt nehéz összerakni a képet. Megemészteni viszont annál inkább. Ne gondolj szívtelennek, de nem apám halálhíre rázott meg jobban. Nélküle nőttem fel, sokat csalódtam benne és nem álltunk túl közel egymáshoz. Persze az apám volt, akit szerettem. Az rázott meg, hogy másodszor is megtettél valami olyat, amiről korábban a fülem hallatára mondtad, hogy soha. „Mert ha megtenném, nem lenne bennem már semmi emberi”. Ezt mondtad, mégis megtetted. És én el akartam hinni, hogy ez igaz, hogy nem maradt semmi abból a lányból. Mégis egy részem reménykedett benne, hogy megkeresel, elém állsz és elmondod, mi történt. Mikor nem jöttél, beigazolódott, hogy tényleg nem maradt semmi emberi benned. Mert a régi Haylei jött volna és felvállalta volna a tettét. Ekkor kezdtem el haragudni rád. Hogy mit akarsz még így az élettől! Hogyan tudsz élni egyáltalán ezzel a teherrel? Aztán amikor már nem gondoltam életem minden percében rád és a felejtés útjára léptem, betoppantál. Azt hittem feloldozást akarsz, hogy lelkiismeretfurdalásod van, bocsánatot kérsz majd, én megadom és elfelejtjük egymást.

Csendesen ingatom a fejem, míg a paplant bámulom meg a szememből lefolyó könnyeket.

– Nem bizony, te mást akartál. Én meg úgy felháborodtam, hogy még van képed visszakönyörögni magad, mint még soha. És ekkor bizonyosodott be, hogy semmi emberi nincs már benned, te nem az a lány vagy, akibe beleszerettem.

– Most ez a bosszúd igaz? – nézek fel rá sírva. – Elhitetted, hogy te is rendbe akarod hozni, hogy akarsz engem, lefeküdtünk és most megbűnhődök mindenért.

– Igen.