Jóslat 14. rész

Megmaradtak a hátamon a szimbólumok, örökké emlékeztetve, hogy volt egy időszak, amikor semmi sem volt átlagos. Amolyan határvonalként választja el azokat az időket, amikor még gondtalan egyetemista voltam, azoktól, amikor tetteim már rányomták a bélyegét az életemre. Ha egy kellemes ötórai tea alkalmával leültetnénk egymással szembe a régi Hayleit és az újat, megvizsgálhatnánk, mire képes a változás.

Már nem az az ember vagyok, aki aznap kisétált az egyetem ajtaján, abban a hiszem, hogy hazamegy, dumál Somirával, aztán beül egy akkor még fontosnak tartott sorozat elé és másnap kipihentem hagyja ki az egyetemet, hogy idejét a galériában töltse, vendégek között szlalomozva. Annak az embernek nem nyomták a lelkét a ki nem mondott dolgok, az el nem hangzó sajnálomok és az emberölés kínzósága sem tekergett, kígyó módjára a nyakára. Nem érzett tátongó hiányérzetet szőke lányok láttán, abban a hiszemben, hogy ő áll a zebránál, ő várja az egyetem vasrácsos ajtaja előtt vagy ő pakol a közért sárga bevásárlókosarába.

Elköltöztem anyukámtól és egy apró, ám otthonos albérletet vettem ki, nem messze a régi munkahelyemtől, egy velencei szűkösségű kis utcácskában. Anya megnyugvással fogadta, hogy amerikai kalandom után, végre saját lábra szeretnék állni. Ha tudta volna, hogy se Amerikában nem jártam, se nem vagyok határozott és eltökélt, biztos vagyok benne, hogy a régi szobámba zár és pszichiátert fogad. Összecsapta örömében a tenyerét, amikor kijelentettem megszűntek a rémálom és úgy néz ki, soha többé nem jelennek meg rajtam jelek. Úgy engedett utamra, mint egy bölcs bagoly a kisfiókáját, azzal a nézéssel, hogy húzzál már innen, mert elegem van belőle, hogy minduntalan visszajössz és emlékeztetsz rá, milyen apád nélkül élni.

Visszamentem az egyetemre, kitaláltam egy díszhuzatba csomagolt kis történetet az amerikai cserediákprogramról és úgy tettem, mintha ez teljesen normális lenne. Viszont rettentő fura volt, hogy Somira úgy megy el mellettem nap, mint nap, hogy rám se néz. Elhatároztam, újra a barátja próbálok lenni. Ha nagyon a barátja akarsz lenni valakinek, az általában hatalmas pofára esésként végződik. Hiába húztunk le egymás mellett két évet, ő semmire sem emlékezett, én meg álltam és sejtelmesen mosolyogtam, amikor a családjáról beszélt. Ő meg úgy nézett rám, hogy „hé csajszi, honnan tudhatnád, hogy anyám lelécelt, ha még soha az életben nem mondtam?” Pislogtam, mint a magára hagyott kölyökkutya és azt kívántam bár bele sem fogtam volna. Somira elkönyvelt fogyatékosként, de azért jól esett, hogy reggelente néha levágott elém egy pohár kávét és megkérdezte, mi újság dilinyófalván.

Én mégis mindig rájuk gondoltam. Hiába beszélt az oktató az összes inspiráló energiájával a hangjában, hiába imádtam a grafikai munkák elkészítését, minduntalan beúsztak a képbe. Mi lehet Mollyval? Vajon együtt van még Mikevel? Hogyan folytatták az életüket? Mi van Karával és miért nem keresett meg, hogy a szemembe vágja, hogy egy utolsó söpredék vagyok, aki megölte az apját és a jó dolgokat az életében.

A gyakorlati oktatóm kijelentette, hogy gyökeres változás mutatkozott meg az elkészült festményeimben. Már nem dolgozom furcsa árnyalatokkal, és úgy kerülöm a vidám színeket, mint macska a vizes kádat. A fekete és fehér egymásba olvadó keveréke jelent meg a festményeimen, beborítva szürkeséggel a vászont, eltorzítva az arcokat és a vidámság úgy tűnt tova a képekről, mint egy nyári zápor, gyorsan, de annál szívtépőbben. Ezek után igyekezz megmagyarázni ez emberkének ott előtted, hogy nem történt semmi, Amerika csodás hely és rengeteget tanultál. Ja, arról, hogy hogyan öld meg, annak az embernek az apját, akibe beleszerettél.

Vállaltam egy új munkát a városban, még véletlenül sem a külvárosban, ahol közel lennék anyámhoz, mert a végén, még ne adj isten, meg akarna látogatni. Szóval a belváros zűrös forgatagában ráakadtam egy apró, éppen nyitásra készülő könyvesboltra, ami senki mércéjével mérve nem volt átlagosnak mondható. A polcok kísértetiesen hasonlítottak Kara szobájában felállított szekrény polcaira. A könyvesbolt színek szerint rendezett könyvei vidáman integettek felém, mintha élőlények lennének. Egy percre elhittem, hogy tényleg azok. A hely bájosan valósította meg a csendben kávézva olvasás varázslatos világát. Tetovált barista srác mosolygott rám első nap a pult mögül és megkérdezte miben segíthet. Én sem hittem el, hogy felvesznek mellé és egy könyvesbolti kávézó tervezőgrafikusa leszek. Szerintem nem voltak tisztában a tervezőgrafikus fogalommal, mert egy online weboldal designjét kérték, illetve állandó rendrakást és a vendégek kiszolgálását is. Én lettem a mindenes, ebben az apró, szokatlan kis boltban, ahol a színes könyvek mellé kávé járt és a vendégek vidám barna asztalokhoz ülhettek a választott könyvükkel.

A hely üzemeltetője egy pocakos, mosolygós öregember. Frey, a tetovált barista srác szerint valahol a hatvan és a halál között lehet. Szóval kortalan főnököm nem volt tisztában az üzlet lényegével, hiszen a könyveket nem volt muszáj megvásárolnod, ott hagyhattad, miután kiolvastad. Nem értettem a lényegét, hiszen ebből nem származik haszon. Ennyi erővel lehetne egy sima kávézó is, ahol könyveket olvashatsz, erre már van példa bőven. Viszont minek is hirdetjük magunkat könyvesboltként, ha nem kell könyvet vennie a vendégnek, csak megissza a kávéját, olvas egy jót, aztán kisétál a csilingelő ajtón. Egy hónap után vettem a bátorságot és megkérdeztem Martint, a főnökömet, a pocakos ürgét, hogy miért csinálja, hiszen jóformán a kávé árán kívül semmi összeg nem folyik be és az üzlet a legnagyobb jóindulatommal sem nevezhető jól jövedelmező helynek. Azt válaszolta rá, hogy az emberek arcát figyeljem, amikor végeznek egy könyvvel, megisszák a kávéjuk utolsó kortyát és kimennek az ajtón.

Nem volt semmi különös az emberek reakciójában, néhányan mosolyogva, néhányan nevetve, néhányan a barátjukkal társalogva sétáltak ki. Össze voltam zavarodva. Végül pár hónapnyi hosszas kérlelés után megkaptam a válaszom. Az emberek mosolyogva távoznak az üzletemből. Tudsz olyan üzletet, ahonnét maradéktalanul, minden egyes vevő mosollyal az arcán sétál ki? A válasz után csak meredten bámultam a pocakos ősz Martint, ahogy leül az egyik asztalhoz, kezébe vesz egy sárga borítójú könyvet és rám kacsint.

 

…

Kiejtem a kezemből az elmosatlan kávéscsészéket, amikor egy ne haragudj, zárok mondat után megfordulok a könyvesboltban és meglátom őt. Caleb a régi féloldalas mosolyával néz rám, egy pufi barna kabát alól. Gyorsan kioldja a cipzárt, megvárja míg a jóleső meleg végig fut a karján, majd enyhén felvont szemöldöke alól néz az összetörött edényhalomra a lábam előtt. Mozdulatlanul bámulom, agyam képtelen feldolgozni, hogy tényleg az üzlet közepén ácsorog és nem ugrik nekem egy konyhakéssel vagy nem szegez a homlokomnak egy puskát. Martin fürkésző nézéssel bandukol az ajtó irányába, Caleb mellett elmenve, enyhén felpillant szikár alakjára. Rám pillantva enyhe dorgálást vélek kiolvasni a tekintetéből. Caleb feszélyezetten megköszörüli a torkát, megvakarja bojtos sapkába bújtatott fejét és kérdőn az egyik szék felé néz.

– Szerintem mindkettőnknek lennének kérdései, de ha nem látsz szívesen, el is mehetek.

– Ne! Maradj! Ülj csak le, kérsz egy kávét? – kérdezem piszkos kezemet gyorsan fekete szoknyámba törölve. Caleb mosolyogva helyet foglal, míg az ajtóhoz sétálok és elfordítom a kulcsot. Megrezzen a fémes kattanására. – Ne haragudj, zavar, ha bezárok? Nem szeretném, ha a vendégek, azt hinnék, még nyitva vagyunk.

– Nem, dehogyis, gondolom, nem akarsz megölni.

Megmerevedve nézek rá, ajkam elfehéredik, kezemben remegni kezd a könyvesbolt sárga kulcsa.

– Ne haragudj, nem úgy értettem. Én… sajnálom. Rossz vicc volt.

Biccentek és a pult védelme mögé sietek. Caleb türelmesen vár. Mikor túl hosszúra nyúlik a csend megszólal:

– Tudom, hogy nem akartál látni és hogy az utolsó dolog vagyok, amit kívánsz, de szeretnék illetve nem csak én, válaszokat kapni.

Lassú léptekkel sétálok a pult elé, enyhén nekidőlök és onnan figyelem Caleb zavart kéztördelését.

– Elmesélnéd, miért ölted meg Mordrichot? – suttogja nem nézve a szemembe.

Mély, erőt gyűjtő sóhajtás után kezdek bele a történetbe, onnan indulva, amikor átléptem a bázis határát a nagy változást hozva a világra. Csendben hallgatja halk hangú mondataimat, nem vág közbe, nem biccent, nem hümmög, nem árulkodik egyetlen érzelem sem jelenlegi állapotáról. Nem tudom, hogy elítél-e vagy tényleg csak válaszokat akar és semmit többet. Hagyom, hogy megértse. Elmesélem neki a történteket, Mordrich halálával bezárólag. Aztán csendben figyelem, ahogy megemészti és bólint kettőt. Nem kérdez vissza, nem érdeklik a részletek és a miértek. Nem jövök rá, hogy nem akarja feltépni a sebeim, vagy nem érek már annyit, hogy ilyesmivel foglalkozzon.

– Te szeretnél valamit? – kérdezi az ajtó felé sandítva.

– Mesélnél arról, mi történt veletek? Mit tudsz Mollyról, Mikeről vagy Katrinról?

– Egy háztömbben élünk, nem messze a régi kisvárostól. Egyikőnk sem akart visszamenni a szüleihez végérvényesen, szóval úgy döntöttünk kettesével összeköltözünk, de egy háztömbön belül. Molly még mindig együtt van Mikevel, meg fogsz lepődni, de lefogyott és edzőként dolgozik a helyi fitnesz stúdióban, Mike éppen egy szoftverfejlesztő tanfolyamot végez és oda van a zombis játékokért. A The Walking Dead-ot nézi, végtelenített verzióban és gyakran veszekszik Mollyval, hogy látott pár szellemet a közértben. Valaki nehezen engedi el a múltat. Én Katrinnal élek, aki beiratkozott az egyetemre és ahogy apukája szerette volna, jogász lesz. Viszonylag sokat jár haza, neki jól jött, hogy szabad lehetett. Engem meg betoboroztak és most az akadémián tanulok. Látod, van jó oldala is, ha az ember ennyire egyenetlen testrészekkel rendelkezik. Katonának pont jó vagyok, az erőnlétem meg úgyis meg van.

– Örülök nektek.

– Nem kell udvariaskodnod, nyugodtan megmondhatod, hogy nem érdeklünk, én meg szépen elhúzok.

– Nincsen szó ilyesmiről, de érdekelne miért kerestél meg. Csak… hallani akartad, miért öltem meg Mordrichot?

– Részben, a másik része komplikáltabb. Illetve nem bonyolult… Mindegy. Hiányzol nekünk, Haylei.

Felkapom a fejem és úgy nézek rá, mintha azt állította volna, hogy ő egy ufó és egy másik világról érkezett.

– Nektek az a Haylei hiányzik, akit megismertetek.

– Az a Haylei nem különbözik, attól az embertől, aki most előttem áll.

– Én már nem az a lány vagyok, akit ti szeretnétek, hogy legyek.

– Mi téged akarunk visszakapni. Azt a lányt, aki vagy.

– Nem tudok a barátotok lenni, képtelen vagyok rá, hogy a szemetekbe nézzek, Caleb. Olyan dolgokat tettem, amiket nem kéne elfogadnotok. Gyűlölnötök kellene.

– Talán jobban tennéd, ha nem mondanád meg nekünk, hogyan kellene éreznünk. Talán rá kéne jönnöd, hogy nem vagy rossz ember. – Egy cetlit nyújt felém. – Ezt arra az esetre, ha meggondolnád magad és mégis úgy döntenél, szükséged van a barátaidra. Rajta van a címünk és Haylei, mi tényleg vissza várunk. – Elfordítja a zárban a kulcsot és bánatos mosollyal az arcán készül kilépni az ajtón.

– Caleb? – szólok utána halk hangon.

– Nem utál annyira, mint te utálod önmagadat – mondja visszafordulva. – Ő nem is a történtek miatt haragszik rád, hanem azért, mert elmentél és nem kerested többé. Legalábbis szerintem.

 

…

Az emberekben egyetlen dolog biztosan megegyezik. Boldogok akarnak lenni. Aztán a boldogsághoz vezető út, már egyénenként más kanyarokat tartogat, van, aki a pénzt véli a legmegfelelőbb eszköznek, van, aki az alávetettség érzésétől várja, hogy talán felfigyelnek rá és akkor majd érzi a lelkében megjelenő melegséget. Ebben már eltérnek az emberek, de így vagy úgy egy cél felé robognak. Boldogok akarnak lenni és mindegy, hogy milyen áron, mert bármit megadnának érte. Martin már megértette, miért bír ekkora jelentőséggel az a mosoly. Martin rájött, miért érdemes élni és hogy ő, hogyan érheti el, hogy boldog legyen. A boldogság mindenki számára mást jelent. De mi van akkor, ha a boldogságod csak valaki mással lehet teljes?

Egy hétnyi idő kellett, míg a papírfecni morzsolgatásától eljutottam a végső elhatározásig: meglátogatom őket. Elvégre mi rossz sülhet ki belőle, agyonvernek egy tésztanyújtó deszkával vagy akár még jól is érezhetem magam. Ezt én sem hittem el, de lelkem egy része vágyott újra látni őket. A mély gondolkodások közepette egyre szétszórtabbá váltam, elsétáltam a vendégek mellett, nekimentem a pult szélének és legalább tucatnyi kávéscsésze végezte romokban a földön. Frey csipkelődése kezdett az őrületbe kergetni, A megközelíthetetlen szőke lány, beleszeretett valakibe? – cukkolt minduntalan, miközben önmagam boxjátszmáját vívtam, pár törött kávéscsésze felett.  

Háromszor öltöztem át, mielőtt útnak indultam. Mintha számítana miben is állok eléjük ennyi hónap után, mintha bármit is változtatna a fekete szoknyám vagy a farmerem a történtek sötét pecsétjén. A metrón ülve, fázósan vontam magam köré a kezem, lejjebb húztam a szoknyám és több tucatszor mormogtam el, hogy nem vagyok eszemnél.

De legalább mentem. Noha lábaim szívesebben ücsörögtek volna az otthoni meleg takaró alatt vagy maradtak volna még pár órácskát a metró embertömegében, ahol senkinek sem szúrok szemet. Lehetek szürke egér és nem kell a barátaim elé állni, olyan tettek után, amik megbocsájthatatlanok.

Most itt állok a hatalmas vörös téglás háztömb előtt és toporgok, mint az idióták, mert félek megnyomni azt a nyamvadt kis gombocskát Caleb neve mellett. Egy ősz hajú, bőr retikült szorongató néni, széles mosollyal az arcán tárja ki az üveg lépcsőház ajtaját. Fejével int, hogy nyugodtan szaladjak be. Olyan szívesen mondanám neki, hogy ha már beengedett, mutassa már meg az arany fülbevalógyűjteményét, a félrerakott, ágyhuzatba varrt pénzét és ha már ilyen udvarias volt a szomszédokhoz is átkísérhetne, hátha van egy alig használt plazmatévéjük.

Inkább csendben megköszönöm és lassú léptekkel megyek fel a régi lépcső betonján, hogy újabb toporgó másodperceket töltsek el a hármas számú ajtó előtt, vívódva, hogy gyorsan húzzak innen vagy nyomjam  meg a sárga kis gombot az ajtó mellett.

Caleb nyit ajtót, akkora vigyorral az arcán, ami inkább tűnik elmetegnek, mint baráti üdvözlésnek. Úgy hív be, mintha teljesen normális lenne, hogy beállítok hozzá.

– Szia Haylei, jól időzítettél, mindenki itt van. Ma tartjuk Molly szülinapját.

Tényleg itt vannak. Csendben figyelnek, egyetlen hang nélkül, míg a sáros bakancsomban toporgok az előtér fehér padlóján. Molly, Mike ölében ülve néz tágra nyílt szemekkel. Előtte a szülinapi tortájára épp viasz csepeg a meggyújtott gyertyákból. Caleb előzékeny udvariassággal mutat a kabátomra.

– Nem hiszem, hogy leveszi Caleb. Úgy fest, mint aki mindjárt futva rohan a buszmegállóig és meg sem áll Jeruzsálemig – szólal meg Katrin a konyhai ajtófélfának dőlve. Karba tett kézzel nézi gyorsan emelkedő mellkasomat.

– Boldog szülinapot Molly!

– Szép kezdés! – tapsol Katrin, mire Caleb rámordul, én meg beharapom a szám szélét és összehúzott szemmel nézek Katrinra.

– Rakd takarékra magad Katrin – mondja Mike és Molly vékony alakját odébb rakva ölelésre tárt karokkal jön közelebb. Zavartan veregetem meg a hátát. Hátrébb lép, mire Molly kedves mosoly kíséretében ugyanezt a mozdulatsort játsza el velem. Karom mereven a hátára simul.  

Állunk egymással szemben síri csendben.

– Szerintem ennél kínosabb már nem lesz és eleget szenvedett, szóval le is ülhetnénk sütit enni – szólal meg Katrin és egy vállrándítással az asztalhoz ül.

A mosolyuk, a csipkelődésük és a sütemény háromszögében egyre jobban feloldódtam. Karba tett kézzel, a széken hátra dőlve figyelem, hogyan cukkolják egymást, azzal a baráti, ám enyhén csípős éllel, amit már oly régen elfelejtettem. A kis albérlet nappali asztalánál ülve, rájövök, mennyire hiányoznak az életemből. Képesek voltak elfeledtetni mindazt, amit tettem.

Mosolyogva fogadom, amikor Mike megjegyzi, meddig fogom még ilyen buta vigyorral bámulni őket. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy örökké. De meglepetésükre csak kiöltöm a nyelvem.

– Lám-lám, akad még a lányban némi élet – jegyzi meg Katrin színpadiasan simogatva állát. – Azt hittem maximum a melleid mérete maradt a régi.

– Nem, például a kezem még mindig szívesen szájon vágna – vágom rá egyből.

A többiek nyüzsgése egy másodperc alatt hallgat el. Bámuljuk egymást elszánt nézéssel, aztán Katrin arcán egy apró mosolyféle jelenik meg, ami lassan borítja be az egész arcát, átragadva rám. Kirobban belőle a nevetés, én pedig hosszú hónapok után teljes mosolyra húzom a számat. Látom a többiek fejcsóválást a perifériám szélén, de leginkább Katrin szemében felcsillanó régi fény köti le a figyelmem.

– Azért, örülök, hogy megtört a jég, félő volt, hogy senki nem éli túl az összejövetelt – jegyzi meg Caleb, jóllakott mackó módjára dőlve hátra a széken.

Persze nem ment ez ilyen könnyen, hogyan is mehetett volna, elvégre nem egy mesében élünk, ahol egyik pillanatról a másikra tűnik tova a neheztelés és a sötét rémek árnyéka. Újra kezdtük, a legelejéről, mert a bizalmat nehéz megszerezni, és ha egyszer voltál olyan béna, hogy elveszítsd, bizony ezek után csak kínkeserves munka árán képes felvenni régi köntösét. Ha egyáltalán valaha képes lesz rá. Mert hiába kérsz bocsánatot, hiába bánod és fordítanád vissza az idő kerekét, ez nem így működik. Az összetörött kerámiavázát, ha megragasztod, se lesz a régi, így van ez a bizalommal is. Cellux, technokol vagy pillanatragasztó ide vagy oda, amit elrontottál, azt elrontottad.

Egy biztosan állítható, ez mindannyiunknak ugyanolyan nehéz, de legalább próbálkozunk.  

Három hét, ennyi kellett hozzá, hogy gyakorlatilag beköltözzek Katrinék barna kanapéjára. Többet voltam már a kis albérlet, vidám falai között, mint üres otthonomban. Hozzájuk jöttem át, amint vége lett a műszakomnak, vagy egy-egy előadásomnak az egyetemen. Gyakran aludtam a barna kanapéjük ölelésében, tudva, hogy amikor felébredek, nyomnak egy kávét a kezembe és Katrin tesz egy csúnya megjegyzést kócos hajamra. Fura lett volna, ha nem cukkol. Hamar rájöttem, hogy Caleb igencsak egyedül érzi magát, azokban az időkben, amikor Katrin hazalátogat. Mint később kiderült, nem pusztán szülei hívó szava volt a háttérben. Meglepően sok köszönhető a barátságos szomszéd lánynak, aki pont a szülei kertes háza mellett vett meg egy telket és megkapta hozzá Katrin elsöprő rajongását.

Caleb, olykor-olykor elment ugyan randikra, de minduntalan lebiggyedt ajakkal végezte, mellettem ülve a kanapéjukon.

Pont, mint ma is.

Élére vasalt kék ingjét enyhén meglazítja, lerúgja fekete sportcipőjét és frusztrált morgással nyugtázza, hogy ezúttal sem volt szerencséje.

– Ha engem kérdezel, túlságosan igyekszel keresni valakit. Miért nem hagyod, hogy rád találjon?

– Már meg ne haragudj, Haylei, de nem te vagy a megfelelő ember, akinek párkapcsolati tanácsokat kéne adnia!

Grimaszolva ölelem át a térdemet.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani.

– Az igazságért soha ne kérj bocsánatot – mondom szőnyegük bolyhos szélét bámulva.

– Miért nem kérdezel róla?

– Mert hiányzik – suttogom alig hallhatóan pár perc csendes mormogás után. – Pokolian hiányzik és ha megkérdezem, mi van vele, boldog-e, megismerkedett-e valakivel és te azt találod mondani, hogy igen, elvett egy tökéletes lányt, én…

– Nem vett el.

Szorosan behunyom a szemem a néma csendben, aztán homlokomat a térdemre hajtom és onnan nézek féloldalasan Caleb szemébe.

– Mesélj róla!

Caleb megcsóválja a fejét, feláll a kanapéról, elővesz egy cetlit és a kezembe nyomja.

– Nem mesélek, kérdezd meg magad! Ez egy egyetem címe, keddenként fél kettőkor szokott órát tartani, a B6-os nagyelőadóban. Felkérte a bölcsész tanszék, hogy tartson előadásokat úgy általában a misztikum világáról. A kis hülyék semmit nem sejtenek – vigyorog Caleb és újra lehuppan mellém. – Sokan járnak az órájára, ha akarsz, megfigyelsz, ha akarsz, beszélsz vele, vagy üzenetet hagysz. Azt hallottam abban jó vagy.

– Mire számítsak?

– Honnan tudhatnám?

– Te láttad utána… nos, az után, hogy én… megöltem az apját – nyögöm ki nagy nehezen.

– Nézd, az után is elég rosszul nézett ki, hogy egy levelet hagytál neki, míg ő lábadozott, az esése miatt. Még rosszabbul, miután rájött, hogy Friedrich után beléd kerültek a képességek hátulütői, mert tudtuk milyen érzés lehet. Úgy keresett téged, mint még soha senkit, aztán arra jött haza, hogy az Intézet porig égett és az apját megölted. Azt sem tudom, ha velem történt volna, én hogyan reagálnék. De nem utál annyira, mint te magadat.

– Honnan veszed, hogy utálom magam?

– Onnan, hogy még Katrin is észrevette.

 

Így kerültem ebbe a helyzetbe. Az utolsó sorban ülök, a többi egyetemista között és rendszertelenül dobogó szívvel bámulom vékony alakját.

Levágatta a haját, ami most alig ér, álla vonaláig. Visszafojtom a levegőt, amikor az előadás hevében leveszi fekete blézerét és feltűrt ingujja alól előbukkannak a rúnái. Furcsa, hogy róla sem tűntek el. Laza stílusával és könnyed poénjaival már az első pillanatban megfogja az összes egyetemista figyelmét. Látom a fiúk izzadt tenyértörlését, meg néhány lány lapos pillantását. Legszívesebben a képükbe üvölteném, hogy gyorsan szedjék rendbe a mocskos gondolataikat. Aztán rájövök, hogy nincs jogom hozzá. Vele kapcsolatban már semmihez sincsen jogom. Nem kellene itt ülnöm és figyelnem, hallanom a hangját.

De most, hogy itt vagyok, már nem állhatok fel és sétálhatok ki, mert biztosan rám nézne. Maradok a helyemen és elképzelem, milyen lenne, ha nem történt volna meg, ami megtörtént. Itt találkoztunk volna az egyetemen, botrányba fulladt volna kapcsolatunk, ennek ellenére boldogan sétáltunk volna ki az ajtón, hogy aztán egy kék fülű macskával együtt, hármasban éljük le az életünket. De nem így történt, és fogalmam sincsen, hogyan lehetne rendbe hozni. Azt akarom, hogy rám is ilyen mosolygó pillantással nézzen, mint arra a lányra, aki akkora hülyeséget kérdezett, hogy már majdnem felnevettem. Még idejében visszafogtam magam, tekintve, hogy senki sem húzta mosolyra az arcát. Nekik ez egy egyszerű kérdés volt csupán, de mivel én benne éltem abban a világban, orbitális nagy baromságnak hatott.

Ajkamat rágva dőlök hátra, magamban gyártva a lehetséges kimentelek tucatját. Felállok, a pódiumhoz sétálok és mindenki szeme láttára csókolom meg. Nem ez nem lesz jó, valószínűleg hatalmas pofonban részesítene. Felállok, kisétálok és soha többet nem jövök vissza. Nem, ez sem jó, egyrészről még jobban megbántom, másrészről… hagyjuk. Felteszek neki egy kérdést és várom a reakcióját, ennyi ember előtt csak nem esik a nyakamnak és kezd fujtogatni. Nem ezzel se érek célt, mert Karát ismerve, valószínűleg színtelen, semleges hangon válaszolna és folytatná az előadását, míg én csendben megdöglöm az idő súlyától. Aztán ő kisétálna, egyedül hagyva engem, másfél óra várakozás után. Ergó, ez sem jó.

Két egész tűrhető, ámbár eltérő célt szolgáló ötlet maradt utoljára. Az első, hogy a távozó diákok hadával együtt megyek ki a teremből, csendben, feltűnés nélkül. A másik, hogy megvárom, míg elhagyják a termet és ketten maradunk, aztán szembe nézek a tetteim következményével. A variációk kidolgozása közben egy harmadik ötlet is az eszembe jutott, egy személytelen, de kevesebb fájdalmat jelentő ötlet. Levelet írok neki és itt hagyom az asztalon. Karát ismerve, biztos vagyok benne, hogy szétnéz, mielőtt elhagyná a termet.

Ezt választom, bár nem egészen ilyen felállásban.

A levéllel a kezemben sétálok az egyetemisták tömegében, lefelé a fa lépcsőkön a pódium irányába. Remegek, hideg verejték folyik a gerincemen, a nyelvem kiszáradva tapad a szájpadlásomra. Kara pár diákjával beszélget az előadóvászon előtt álldogálva. Visszafogottan mosolyog és bólogat arra a négy diákra, akik szemükben földöntúli csillogással néznek Karára. Megértem a nézésük okát, valószínűleg én is így nézhettem ki.

Mélázó léptekkel sétálok a fekete, hosszan elnyúló egyetemi tanáriasztal felé. Magam elé bámulva haladok el előttük és lassan az asztalra csúsztatom a levelet. Tudom melyik az a pillanat, amikor észrevesz, szinte égnek állnak tarkóm apró pihéi. A beszélgetés Kara részéről megszakad, de a diákoknak fel sem tűnik a hangulatában beállt változás. Nem merek ránézni, miközben apró egymásutánban rakosgatom a lábam az ajtó irányába. Jobb, bal, ne nézz oda, menj el. Suttogom magamnak, de megtorpanok az ajtóban.

– Srácok, nekem most mennem kell, de a következő óra előtt ezt megbeszéljük – mondja kimért hangon és már hallom is, ahogy a talpak bámulva mennek el mellettem. Ott maradok háttal neki, beesett vállakkal az ajtó, fa faragását bámulva.

Szó nélkül sétál el mellettem, aztán ugyanúgy rám csukja az ajtót, mint a diákjai. Döbbenten pislogok a helyre, ahol az előbb még az alakja állt.

Legalább az asztalról eltűnt a levél.

 

Egy hónapja, minden alkalommal pontban fél kettő előtt öt perccel lépek be a nagyelőadó terembe és ugyanoda ülök le. Van, hogy már bent készíti elő az órát, van, hogy utánam érkezik. Sosem néz rám, mintha azzal, hogy megtenné a világra zúdítaná az összes felgyülemlett gyűlöletét irántam. Képtelen vagyok nem eljönni, muszáj látnom és hallanom a hangját. Én is egy lettem azok közül a diákok közül, akik epekedve várják a következő poénját és megdobban a szívük lusta félmosolyától.

Mindig ülve maradok, amikor vége lesz az órának. Megvárom, míg kimennek és reménykedem, hogy talán ez lesz az az alkalom, amikor rám néz és megszólal végre.

Általában kínosat kattan a lámpa, amikor lekapcsolja a terem világítását és becsukja az ajtót.

– Mi a szarnak mész, már megint? – kérdezi Katrin, miközben sietős, kapkodó mozdulatokkal húzom magamra a bakancsom. – Szerintem elég nyilvánvaló, hogy nem óhajt látni.

Magamra kapom a kabátom, aztán komoly arccal fordulok Katrin felé. – Mert az, hogy nem szól hozzám, tüntetőleg nem vesz figyelembe, egyetlen dologról árulkodik. Arról, hogy még érez irántam valamit.

– Ja, vagy arról, hogy a háta közepébe se kíván.

– Ha így lenne, odasétált volna a legelső alkalommal és a szemembe mondta volna. Mert Kara ilyen.

– Lehet, vagy lehet, hogy áltatod magad és valaki olyan után futsz, aki már nem szeret.

– A lehetben, benne van a talán igen is – válaszolok és bevágom a hátam mögött az ajtót.  

 

Egyenesen rám néz, amikor lihegve berobbanok a termébe. Tekintetünk egyetlen másodperc elejéig egybekapcsolódik, majd fejemet lehajtva, bocsánatot kérve, a helyemre kullogok. Karának kell pár perc, míg visszarázódik a tananyagba, aztán mintha nem történt volna semmi, folytatja. Az óra végeztével ugyanúgy rám kapcsolja a villanyt, mint oly sokszor ezelőtt. Komisz mosolyra húzom a számat, amikor rájövök, mit kell tennem, hogy legalább egyszer rám nézzen.

Egy hét múlva ugyanezen forgatókönyv szerint zajlanak az események, és ugyanígy történik az azt követő héten is. Az ember alapvető reflexe, hogy tanárként az ajtóra néz, amikor az jóval az órakezdet után tárul ki. Elszánt arccal nyitom ki ismét, találkozik tekintetünk és megtörténik az első reakció. Az a bosszús, csendes fejcsóválás az, ami még inkább megerősíti Katrinnak mondott szavaim. Szinte repülve teszem meg az utat az ajtótól a helyem felé és egész órán át le se lehet vakarni a tekintetem róla. Mikor elhagyják a termet és ketten maradunk, felgyorsul a szívverésem. Érzem, hogy ez az a pillanat. Az ajtóhoz sétál, megtorpan, aztán rám néz. Sajnálom, üzenem a tekintetemmel, mire megcsóválja a fejét és leoltja a villanyt. A kezdeti elszántságom semmivé foszlik.  

Új terv kell! Amire már válaszolnia kell, ami kibillenti ebből a tartózkodó semlegességből.  Amire felkapja a fejét és rájön, nem fogok elmenni. Többé már nem.

Elmosolyodom, amikor beúszik a gondolat. Megkocogtatom a skiccfüzetem szélét, aztán lázas munkába fogok.

A következő kedden, egy órával előbb érkezem. Csalódottan tapasztalom, hogy a terem ajtaja zárva van, így öles léptekkel a portára megyek. Bájos mosoly kíséretében kérem el a nagyelőadó kulcsát, ám akadályba ütközöm. Hol az oktatói azonosítóm? A mim? Kérdezném, de még idejében visszanyelem és határozott hangon közlöm, hogy Kara segédje vagyok, és a tanárnő elfelejtett azonosítót adni. Kara nevére a portás szaporán bólogatni kezd és a kezembe nyomja a hőn áhított kulcsot.

Aztán azt teszem, amihez értek. Rajzolni kezdek.

Munkám végeztével, kihúzom magam és önelégül mosollyal nézem az alkotásom. Mr. Troy Eston tanár úrnak, biztosan tetszene az újfajta technika, és a szürke szín mentes tábla képe. Jól néz ki, és pont olyan, mint amilyennek lennie kell. Pont olyan, mint élőben.

Behajtom a tábla széleit, eltűntetve a rajzom és leülök a helyemre. Nincs más dolgom, mint várni és figyelni.

Kara késik pár percet, elnézést kér, gyorsan kipakolja a vetítő tartozékait és a kulcs után kutatva kinyitja a tanári asztal legfelső fiókját. A kulcs nyomni kezdi a combomat a zsebemen keresztül. Kara bosszúsan sóhajt, amikor rájön, a mai órán hanyagolnia kell a kivetítőt.

– Hát srácok, akkor folyamodjunk a régi bevált módszerhez – mondja és szélesre tárja a tábla két zöld szárnyát. A teremben kisebb zsongás lesz és Kara belefagy a mozdulatba. Enyhén elnyílt ajakkal figyeli a táblára rajzolt hátam vonalát, a hajam hullámait és a szimbólumok sorát. Látom, ahogy tekintete lassan halad a legfelső rúnától a legutolsóig, ott megállapodik, pár percet, majd mély lélegzetvétellel ragadja meg a táblatörlőt.

Ne, kérlek ne! Tátogom síri csendben.

Surrogó hangot ad a táblán végighúzott törlő.

Ezúttal én vagyok az első, aki az óra végeztével elhagyja a termet.

 

– Elárulod mégis mit vártál? – kérdezi Katrin sírástól szottyadt arcomra nézve, miközben mellém ül a nappalijuk kanapéján.

– Hogy nem törli le – szipogom zsebkendőt szorongatva.

– Nálad volt a kulcs, a táblán a rajzod, hova kellett volna írnia? A falra?

– Mindketten tudjuk, hogy nem praktikum miatt törölte le.

– Annyira megvernélek mindkettőtöket. Karát, mert ribancként viselkedett és nem mondta a szemedbe, téged, mert hülye vagy, és elhitted.

– Katrin?

– Hm?

– Szeretem – suttogom kínlódva nézve szemébe.

– Erre már valószínűleg ő is rájött.

– Talán arra vár, hogy vedd a bátorságot és elé állj – mondja Caleb az ajtófélfának dőlve.

– Vagy arra, hogy végre felhagyjon a zaklatásával – toldja meg Katrin szemforgatva.

– Rajtad áll melyikünk tanácsát választod, Haylei, de válassz és lépjetek tovább, mert mindketten a múltban éltek.

– Ja, mert te olyan könnyen el tudnád felejteni, ha a csajod eltette volna láb alól az apádat? – szegezi neki Katrin.

– Utálom, hogy fikarcnyi empátia sem szorult beléd – morogja Caleb, dühösen legyintve Katrin felé.  

…

 

Egy hét múlva mindketten meglepődünk. Én azért, mert a tanterembe lépve Kara egyből a helyem felé pillant, ő meg azért mert ott ülök. Egy örökkévalóságnak hat, míg végre vége lesz az órának. A hallgatók önfeledt nevetgéléssel hagyják el a termet, érzik a tavasz beköszöntét és a nyár simogató érintését, én meg rájövök, hogy kezdek öreg lenni ehhez. Túl sok a fiatal. Megvárom míg az összes távozik, aztán zsebre dugott kézzel sétálok az ajtóhoz, becsukom, aztán elfordítom a kulcsot. Nincs lehajtott fej, pakolászás, vagy elkapott pillantás. Egyenesen felém néz, amikor megfordulok.

– Nincs mentségem, nincsenek jó szavak és a sajnálom sem ér semmit. Bármilyen szó, már kevés lenne. Elmondhatnám az egész történetet az én szemszögemből, de nem érne semmit, mert a múlt felhánytorgatásával nem tesszük meg nem történté. Elmondhatnám, hogy mennyire sajnálom, elmondhatnám, hogy képtelen voltam a szemedbe nézni, mert féltem mindattól, amit mondani fogsz. De leginkább attól féltem, amit nem mondasz ki. Hónapokon keresztül próbáltam meggyőzni magam, hogy tudok a megbocsájtásod nélkül élni, hogy össze tudok tákolni egy ingatag lábakon álló kis életet. Aztán rájöttem, hogy nem a megbocsájtásod nélkül nem tudok élni. Nélküled nem megy. Legelső alkalommal, amikor leültem abba a padba ott hátul, azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Vágytam rá, hogy észrevegyél, hogy harag villanjon a szemedben. Érezni akartam, hogy utálsz, megvetsz és látni sem akarsz. Kicsit jobban éreztem volna magam, ha kézzelfoghatóan érzem az elutasításod, de te hallgattál. Amikor letörölted a rúnáimat a tábláról, rájöttem, hogy azt kaptam, ami járt. Viszont képtelen lettem volna, úgy elmenni, hogy nem mondom a szemedbe, hogy sajnálom, amit tettem. Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam. Egyetlen dologra kérlek meg. Nincsen jogom ilyesmire, de szeretném a szádból hallani. Hallani akarom, hogy tényleg utálsz, haragszol és azt akarod, hogy elmenjek. Sokan sokfélét gondoltak ezzel kapcsolatban, hogy félreértelmezem a hallgatásod és arra vágysz, hogy végérvényesen kisétáljak az életedből. Kérlek, add meg nekem azt az utolsó mondatot, Kara. – Mint az elvágott fonál ér véget a monológom.

Kara semleges arccal sétál a katedra felé, megtámaszkodik rajta és csendben csóválja a fejét.

– Tényleg karás.

Értetlenkedve kapom fel a fejem.

– A szimbólum. Igazad volt. Tényleg karás.

– Kara, én tényleg… – felemeli a kezét, mikor közelebb lépek.  

– Pont elég nehéz, egy légtérben tartózkodni veled. Ne ugrálj a vékony jégen!

– Hozzád akarok érni.

– Kérlek, menj el, Haylei. – Hátat fordítva sétál az ablak irányába.

– Mit kezdjek vele? – kérdezem csüggedten.

– Mivel, mit kezdj?

– A hiányérzettel.

Lassan sétálok közelebb hozzá.

– És én mit kezdjek vele! Hallod Haylei, én mit kezdjek vele! – Indulatosan üti a mellkasát, könnyektől párás szemmel állva előttem. – Nem maradt senkim, anyám nem emlékszik rám. Egyedül maradtam, mégsem tudom azt mondani, hogy tűnj el az életemből.

– Lehet, ha megtennéd, könnyebb lenne.

– Amikor nem voltál benne, sem volt az.

– Nem tudom, mit mondhatnék – mondom a cipőm orrát bámulva.

– Elfogytak a szavak?

– Mint oly sokszor veled kapcsolatban.

Megcsóválja a fejét, a levelem idézett két sorára és az ajtó felé pillant.

– Menjek?

Bólintással válaszol.

– Kara, én nem jövök ide többet.

– Sejtettem.

Pár percig csendben figyeljük egymást, majd az ajtó felé indulok.

– Nem hagyod itt a címed?

– Most úgy teszünk, mintha nem tudnád, hol találsz meg? – Nem szól egy szót sem, csak csendben néz.  – Akkor gondolom, majd keresel.

– Várjak annyit, mint te?

– Jogod van dühösnek lenni és az sem érdekel, ha örökké a fejemhez vágod. Sőt örülnék neki, mert az jelentené, hogy mellettem vagy.

– Nem tudom ott folytatni, ahol abbahagytuk.

– Az jó, mert én sem. – Lassan fordítom el a kulcsot a zárban, hangosat kattan, túl hangosat. – Kara, a portás le szokta ellenőrizni a termeket zárás előtt?

– Nem, miért kérdezed?

– Esküszöm nem direkt csináltam – mutatom fel a törött kulcs rozsdás végét.

– Ugye, nem? – Fejemet a fa ajtónak támasztva nézem, ahogy Kara idegesen rángatja az ajtó kilincsét, majd felfogja, hogy tényleg beletörtem.

– Öt óra van, ha dörömbölünk…

– Holnap tanítási szünet van, Haylei és már régen végzett mindenki, ma én zártam volna a nagytermet is és lent van a tanáriban a telefonom, szóval mondd, hogy a tiéd nálad van.

Lassú fejcsóválással ülök le a padsorok első lépcsőjére.

– Siettem. Valószínűleg Katrinék kanapéján maradt.

Fáradtan rogy le a tanári székbe, lábait nagy terpeszbe teszi, leveszi fekete blézerét, feltűri kék ingje ujját és karba tett kézzel néz rám. Az ablak irányába sandítok, hogy kikerüljem tekintetét.

– A negyedikről nem javaslom.

– Ha arra gondolsz, hogy kiugranék, rosszul gondolkodsz.  

– Nálad sosem tudni.

Frusztráltan pattanok fel a lépcsőről és kezdek zsebre dugott kezű járkálásba.

– Ezzel nem segítesz – masszírozza lehunyt szemmel az orrnyergét.

– Most mit fogunk csinálni?

– Semmit. Várunk.

Sosem tudtam ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy az ölembe hulljon a csoda. Már kiskoromban is inkább a megfékezhetetlen kategóriába tartoztam és ez az évek múltával sem változott. Olykor csodálattal, olykor lenézve tekintettem azokra az emberekre, akik elfogadták, hogy úgy történtek a dolgaik, ahogy. Csodálattal, mert nekem sosem ment volna, lenézve, mert nem tettek semmit a változás érdekében.

Most is képtelen vagyok egy helyben ülni és nézni, ahogy a nagymutató kergeti a kicsit és az órák peregnek. Ha kinagyítjuk a történteket, pontosan azt tettem, amit kiskoromban oly lenéző vállvonással fogadtam mások részéről. Beletörődtem és semmit sem változtattam.

A régi Haylei inkább csendesen leülne a sarokba és várná, hogy rátaláljanak. Az új fogja magát, Kara asztalára ül, lábát lazán lelógatja és belül égi mosollyal élvezi, hogy Kara ott maradt mellette és még a széket sem húzta odébb.

– Mindig ezt csinálod – félbehagyja a mondatot, a fejét rázza. – Belegyalogolsz a határaimba, aztán amikor megszokom, hogy ott vagy, eltűnsz. Aztán nézek, mint Jenő bá karácsonykor az üres halaspult előtt, sopánkodva, hogy idén nem lesz halászlé.

– Eltanultad a hasonlataimat.

– És ez egy újabb dolog, ami tarkón vág, ha megint elmész.

– Nem megyek sehova – mondom mélyen a szemébe nézve. Nem képes tartani a tekintetem súlyát, inkább félrenézve motyog az orra alatt. – Nem megyek sehova – ismétlem el hangosabban.

– És mi erre a biztosíték?

– A szavam.

– A szavad? – nevet fel lekezelően. – Higgyek a szavaknak, mi?

– Igen.

– Mások szavai azt mondják, hogy messze kerüljelek el, jobb, ha soha többé nem tartózkodunk egy légtérben.

– Nem érdekelnek a szavaik, a te szavaid érdekelnek – döntöm felé a testsúlyom, de ő rám sem nézve fordítja oldalra a fejét. – Kara, mit mondanak a te szavaid?

Csendben bámulja a terem pókhálós plafonsarkát. Vontatottan fordítja felém a tekintetét.

– Nem akarom, hogy itt legyél, nehéz rád néznem anélkül, hogy ne arra gondolnék, amit tettél. De nem akarom, hogy megint elmenj, mert lehet, hogy itt van ez az érzés, de ott van a másik is.

– Milyen másik? – lassan hajolok közelebb hozzá. Meg sem mozdul. A cipőjét bámulja, míg én az arca alá hajolok és teszek egy kísérletet az ajkához hajolni. Csikorog a szék, amikor hátrébb tolja a lábával, csalódottan ejtem tenyerem az ölembe. – Ha kidobunk egy széket az ablakon biztos felfigyel valaki – szólalok meg tizenöt percnyi hallgatás után.

– Én itt dolgozom.

– Hát utána, már lehet nem kell. – Még a szája sarka sem rándul a poénomra. – Ne aggódj, a holnapot már nem kell velem töltened, Calebék idejönnek, amint nem érek hozzájuk éjfélre.  

– Náluk laksz most?

– Néha ott alszom.

– Mi a baj az albérleteddel?

– Üres. Nehezen viselem mostanában az egyedüllétet.

– Nehezen viselheted, ha helyette inkább Katrin piszkálódását választottad.

– Meg lehet szokni, legalább vezekelek.

– És segít az önostorozás? Csak kérdeztem, ne nézz így!

– Neked segít? – Látom, ahogy beharapja a szája szélét, aztán műmosolyra villantja fogait. – Mit hittél, hogy nem ismerlek, ennyire?

– Nem muszáj beszélgetnünk, mert szemmel láthatóan nem fog menni – feleli karba tett kézzel.

– És? Ha elsőre nem megy, akkor hagyjuk abba? Csak kérdeztem ne nézz így – idézem a szavait, mire mérgesen megköszörüli a torkát és karba tett kézzel, tűntetően az ajtóra szegezi tekintetét. – Katrinnak új barátnője van – jegyzem meg egy huzamosabb csend után.

– Találkoztam vele.

– Az új és a régi – vihogok fel egy pillanatra.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Semmire, csak vicces lehetett, „szia, hadd mutassam be az exemet. Mi ő az exed?”

– Jóban maradtunk Katrinnal, és Karaként gondol rám, nem az exeként.

Pár perc kínos csend áll közénk, míg végre megszólal:

–  Megváltoztál.

– Megváltoztam? – Leugrom az asztalról és az ablakon kémlelek ki. Az egyetem udvarán csak pár meleg fénnyel világító lámpa ég. – Miből gondolod?

– Olyan, mintha nem itt lennél, hanem több millió fényévnyire tőlem és egy teljesen más emberrel beszélgetnék.

A könnycseppek csúnya lények, mindig akkor jönnek elő, amikor semmi keresnivalójuk nem lenne az ember arcán.

– Mert valószínűleg tényleg így van. – Hallom, ahogy felemelkedik a székből, mégis meglepődöm, amikor mellém ér és az ablakpárkányra könyököl. Nézi az udvart, aztán felém fordul.

– Most miért sírsz?

– Nem sírok.

– Folynak a könnyeid.

– Belement valami a szemembe.

– Most meglepődtem – suttogja, halántékát az üvegnek támasztva. Onnan nézi az arcomon folyó cseppeket, míg kíméletlenül le nem törlöm a kezemmel.

– Ja, még vannak érzéseim.

– Haylei.

– Mi van? – dühösen fordulok felé, aztán ajkamra fagy, amit mondani akartam. Túl közel van, az illata arcul csap és megbénít. Hosszan nézzük egymást, míg félszegen közelebb nem hajol. Habozik, nyúlna felém, aztán visszaejti kezét a párkányra. Ismét vacillál, míg én levegőt is alig merek venni. Végül hirtelen csókol meg. Talán egy percig tart, talán órákig. Fogalmam sincs. Csak ő létezik és senki más.

– Azért van, ami nem változik – suttogja, míg én döbbenten figyelek fel egy manókézben szorongatott golfütőre az agyam egy eldugott szegletében.

 – Mi..mire érted?

– Úgy csókolsz, mint régen.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog.

Vékony mosolyra húzza a száját, ami gyorsan el is tűnik, egy komolynak szánt fejcsóválás kíséretében, miután csörögni kezd a táskámba rejtett telefon.

– Meg tudom magyarázni – ragadom meg a kezét, amikor eltorzult arccal indulna a hangforrás irányába.

– Mondd, hogy nem hazudtál és nem a te telefonod cseng!  – Olyan arcot vág, amire nem tudok mit mondani. Kiszabadítja a kezét és kikotorja a táskámból a mobilom, aztán vált pár szót Calebbel, majd kinyomja.

Karba font kézzel a tanári asztal szélére ül, onnan mered maga elé.

– Soha nem csókoltál volna meg, ha azt mondom nálam van. Felhívtuk volna Calebéket, kiszabadítanak és többet nem látlak.

– Inkább hazudtál.

– Csak elhallgattam az igazságot. Az nem számít hazugságnak.

– Csak a saját helyzetedet rontod – jegyzi meg szárazon rám sem nézve.

– És te mégis mihez kezdtél volna? Nem tetted volna ugyanezt a helyemben? – kiáltom dühösen gesztikulálva. – Egy rakat dologban hazudtatok nekem! Én is lenyeltem pedig megtehettem volna, hogy utáljalak.

– Haylei! Megölted az apámat – semleges hangjától kiráz a hideg. – És utáltál is, nagyon hosszú ideig.

– Az apád meg megölte a nagymamámat, a fivére pedig az apámat! Most komolyan egymás fejéhez vágjuk ezeket?

– Mi? – értetlen tekintettel kapja fel a fejét. – Hogy értetted azt, hogy az apám megölte a nagyanyádat?

Szorosan lehunyom a szemem, mielőtt válaszolnék.

– A nagyanyám nem Friedrich elől bújkált, hanem az apád elől, mert az apád el akarta tüntetni a nyomait egy régi üggyel kapcsolatban, amit csak ők hárman tudtak. Friedrich telefonját lehallgatták és amikor felhívtad… Mordrich előbb ért oda.

Kara mélyeket lélegezve kezd fel alá sétálni a teremben. Nem tud megnyugodni, én meg nem tudom mihez kezdjek. Görcsösen szorongatja a tanári asztal székét, amikor odamegyek és megérintem a kezét.

– Te itt dolgozol. A rongálás nem a legjobb mód az állásod megtartására.

– Ne érj hozzám!

Elengedem a kezét és két lépést hátrálok.

– A francba is megölted az apámat! – mondja könnycseppekkel a szemében. – Mégis mit vársz tőlem, Haylei? Nem tudok már anélkül rád nézni, hogy ne ez legyen a szemem előtt. Hazugságok, gyilkosság, elhallgatások. Csak ezek maradtak!

Lógnak a levegőben a szavai, mint a pengék a mennyezetre erősítve és ahogy kimondja a pengéket tartó vékony fonal elszakad.

Én az egyik padra ülök, ő a tanári székre roskad. Nem nézünk egymásra. Még akkor sem, amikor Caleb és a gondnok felfeszíti az ajtót.

Caleb döbbenten kapja ide-oda tekintetét, amikor meglát bennünket.

– Minden rendben? – kérdezi, míg felállok és a táskámhoz lépek. Calebhez érve megtorpanok és még utoljára Karára nézek. Bárcsak látnám a szemében azt a pluszt, amit régen is láttam. Hogy akarja és sajnálja, hogy így alakult. Hogy még mindig szeret. De csak meredten bámulja az asztal sarkát.

– Menjünk – mondom Calebnek, biccentek a gondnoknak és kilépek a teremből, Caleb pedig a szokásos méteres léptekkel halad mögöttem. Nem kérdez, csak a kocsija felé int, amikor kilépünk az épületből.  

– Megtennéd, hogy haza viszel? – kérdezem beülve az anyósülésre.

– Jó ötlet ez?

– Egyedül szeretnék lenni. – Caleb komor arccal biccent, aztán lassan felengedi a kuplungot és az albérletem irányába hajt.