Jóslat 13.rész

Sikítva térek magamhoz apám lenti birodalmában, nem tudva mi a valóság és mi az álom. Rémültem tapogatom a homlokomon a lövés helyét, amikor nyávogást hallok a folyósórendszer felől.

Nem. Nem. Nem.

Őrült módjára rohanok a macska után. Ugyanúgy ül, mint ahogy az előbb, az Intézet szürke lépcsőjén, bolyhos bundáját nyalogatva. A távolt fürkészem, keresem az alakját és a kezében szorongatott fekete pisztolyt.

Senki sincs itt, csak egy üres nejlonzacskót fúj a szél a faházak irányába.

Vissza kell fordítanom vagy legalább enyhető megoldást találni. Hogyan hagyhattam, hogy elemésszen és magával rántson?

Határozott léptekkel indulok meg Kara otthona felé. Az emeleten hosszas turkálás után előrántom nagyanyám által rám hagyott könyvet a hátizsákomból és reménnyel telve ülök le Kara fehér asztalához. Fáradtan nyikorog alattam a forgószék, miközben kapkodó kezem és lázasan fürkésző szemem keresi a megoldást. A megoldást, aminek léteznie kell! Biztos vagyok benne, hogy legalább egy félmondat szól a varázslat utáni életről. „Hogyan éld túl, ha a mágusvilág összes borzadálya beléd csapódott és most kínlódsz, miközben csak csendben megdöglenél.”

 Nem. Nyilván nincs ilyen fejezet.

Kara, bárcsak itt lennél. Suttogom félhangosan, mire ravasz kattanását hallom.

Nem nézek felé, az agyam játszik és ez is ugyanúgy végződik. Minek is kínoznám magam, azzal, hogy ránézek. Még a végén elhinném, hogy ez a valóság és tényleg meg kell győznöm, hogy nem tűntetett el maradéktalanul a mágia.

 Önelégült vigyorral kapom fel a fejem, amikor megfogan a gondolat. Lustán dőlök hátra a székében és lassú pillantásokkal méregetem. Ugyanaz a sáros bakancs és sárga kabát, mint előzőleg. Két kézzel fogja marokra a pisztolyt, értetlenül nézve.

– Ez úgysem a valóság, bármit megtehetek – suttogom ajkamba harapva. Lassan simogatom a tekintetemmel, nem törődve döbbent pillantásával.

– Ez nem lehetsz te – mondja teljes bizonyossággal a hangjában.

– Ezt múltkor is mondtad, mielőtt golyót repítettél a koponyámba.

– Miről beszélsz?

– Mielőtt elkezdenél tesztelni, hogy én, tényleg én vagyok-e, elmondom, igen és az utolsó sor tényleg az volt, hogy szeretlek. De már mindegy, hiszen nem vagy valódi, én meg időközben megőrültem, és ha a kecses kis kacsód meghúzza a ravaszt, talpig izzadtságban úszva ébredek fel valahol. Aztán csendben várom, hogy valamelyik sötét lény magával húzzon, míg végül, újra elém toppansz és végig zongorázzuk, ahogy lelősz. Mókás, mi? Nem is gondoltam, hogy ilyen érzés, amikor valaki megőrül. Reálisnak tűnik, kézzelfogható az asztal, a te alakod is, a hangod hallatán még mindig manók golfoznak az agyamban, tehát ha bárki azt kérdezné, normálisnak érzem-e magam, azt válaszolnám: hogy a fenébe ne! Gondolom innen van, hogy az őrültek nem látják be, hogy őrültek. Mert a világból, már egy teljesen más szeletet fognak fel. A saját igazságukat.

– Tegyük fel, hogy maradt benned Hayleiből…

– Nem teszünk fel semmit sehova, egyrészről, mert nem teafőző vagyok, másrészről meg nincsen értelme. Nem veszekszem a saját agyam által kreált Karával, akár egy pisztolyt lenget előttem akár nem. Tudod, mit fogok csinálni? – mondom felállva a székről. – Megcsókollak és nem érdekel, ha közben meghúzod a ravaszt, mert újra és újra meg fogom tenni, ahányszor az agyam levetíti. Akár megtalálom a könyvben a megoldást, akár nem. Nem érdekel ebben a pillanatban. Mert fogalmam sincsen, mikor éreztem utoljára ezt.

Mosolyogva hajolok a szájához, érzem, ahogy a kezében szorongatott pisztoly csöve a bordámnak nyomódik. Nem csókol vissza, ezért erőszakosan szétfeszítem az ajkait és lágyan a nyelvéhez érek. Mintha tapintási készségét elvesztett kezem, újra visszakapta volna a képességét és most a mohóság erejével akarná bepótolni az elvesztegetett időt.

– Hogy ez mennyire hiányzott… – suttogom a szájába, miközben az ágya felé kormányzom. Nem áll ellen, hagyja, hogy az ágyra döntsem és fölé magasodjak. Karja nem ölel át, nem húz magához, ajkai nem csókolnak vissza.

A nyaka hajlatába temetem az arcom.

– Húzd meg azt a ravaszt Kara! Legyünk túl rajta, mert bármennyire is kívánom, nyomába sem ér annak, ami köztünk volt. Az agyam nem tudja kellő pontosággal elképzelni, milyen lenne, ha szeretnél.

– Haylei, fogalmam sincs min mentél keresztül, abban sem vagyok biztos, hogy ez nem egy ócska trükk – suttogja szorosan körém fonva a kezeit. – De mindegy, mert belesétáltam.

– Hogy nekem mennyire fog fájni, ha ezek után meghúzod a ravaszt.

– Azt hittem menni fog, de… Bízom benned, pedig… Mindegy. Haylei, vissza lehet fordítani. Haylei? Haylei? Itt vagy?

– Ühüm – suttogom az álom vékony határán egyensúlyozva. Olyan jó érzés, ahogy átölel, hogy újra érzem az illatát, hallom szívének dobogását, hangjának lágy dallamát. Már az sem érdekel, ha felkelve újra egyedül leszek. Csak az számít, hogy most itt van.

Nem akarom kinyitni a szemem, még pár pillanatig szeretném abban a hitben ringatni magam, hogy itt van és engem néz. Kétségbeesetten kívánom, hogy öleljen át és suttogja, hogy semmi sem az én hibám, hogy jó ember vagyok, nem tehetek semmiről, nem öltem meg senkit és nem tettem semmi rosszat.

Nem fekszik mellettem. Egyedül vagyok a szobájában, miközben arról álmodozom, hogy itt van. Áltatom magam. Olyan jó lenne felébredni és kacagni az egészen. Mert csak egy rossz álom volt, Friedrich, a képességem, a borzalmak, a mágia. Csak Kara ne. Ő legyen az az ember, aki magabiztosan besétál a grafikaórámra és felrúgja az összes kordont, amit magam köré pakoltam. Elmosolyodom a gondolatra, aztán tapintatos köhintést hallok magam mellől.

Kipattan a szemem és hisztérikus sikítás kíséretében vágódok le az ágyról. Villám sebeséggel ugrom fel a földről és hátrálok a falhoz. Úgy bámulom, mintha kísértetet látnék, pedig csak Kara fekszik az ágyán, ugyanolyan rémülten, mint ahogy én nézhetek ki.

– Nem. Nem. Nem. Ez nem lehet a valóság! Mondd, hogy nem történt meg! – kérlelem remegő kezemet szorítva.

– Amennyiben arra gondolsz, hogy fegyvert szegeztem rád és te megcsókoltál. De. Az megtörtént.

Idegesen járkálni kezdek, beletúrok a hajamba, a falnak támasztom a homlokom és Kara zavart szemébe nézek. – El kell menned, bármikor előjöhetnek és olyankor nem tudok magamról. Azt hittem, hogy nem vagy valóságos, mert agyonlőttél egy hasonló helyzet alkalmával és az agyam… de te totálisan valóságosan itt ülsz és akkora veszélyben vagy, hogy az felfoghatatlan. Menned kell, Kara!

– Nem megyek sehova. Haylei, másfél hónapon át kerestelek. Követtem a nyomokat, mert tudtam, hogy borzalmas dolog történt, hiszen belőlem eltűntek a nyomasztó emlékek, a többiekből is a képességek negatívumai.  Az összes hátrány eltűnt, csak a jó dolgok maradtak. Friedrich holttestét megtaláltuk az erdőben, de te nem voltál sehol. Egy nyamvadt levelet hagytál nekem, én meg, mint az őrültek, indultam a keresésedre. Aztán jöttek a hírek… Hogy valaki… Mindegy. Nem te voltál. Nem konkrétan te voltál.

– Mit tettem?

– Nem számít, az számít, hogy élsz és vissza tudjuk fordítani! Van rá megoldás, mi megtanultunk bánni vele, de téged elemésztenek.

– Nem lehet. Még ha sikerülne, akkor is itt van Mord…

– Együtt megoldjuk. Itt leszek és segítek, kiismerjük és elnyomjuk. Már az is csoda, hogy odabent maradtál.

– Csak közben meghibbantam.

– Nem őrültél meg.

– Honnan tudod?

– Ugyanaz vagy és kész.

Tikkelni kezd a szemem, a kezem kontrollálhatatlan remegésbe kezd. Ijedten pillantok Karára és az ajtóra szegezem a tekintetem.

– Menned…kell itt…van.

Kara nyugodtan az ajtóhoz sétál, kitárja és még utoljára visszafordul.

– Szólj, ha újra itt vagy és kinyitom.

…

Ez marhára nem ér! – Üvöltöm torkom szakadtából apám sötét birodalmában, miközben elcsigázott dühösséggel seprem le a kirakott könyvek halmát az asztalról. A szék barna támlájára támaszkodom és igyekszem megnyugodni.

Mindig ez történik, elhiszed, hogy végre egyenesbe jönnek a dolgaid, hogy nem vagy egyedül a világ összes terhével a nyakadban, aztán újra és újra rá kell döbbenned, hogy az agyad úgy játszik veled, mint hülyegyerek a karikás ostorral. Ugyanúgy csap arcon a valóság, mint a gyereket az ostor vége.

Kara nincs itt és valószínűleg, soha nem fogom igazából látni.

Perifériám szélén feltűnik karba tett kezű alakja. Apám régi szekrényének támaszkodva figyel, én meg elgondolkodva vakarom meg a szemöldököm. Biztos nem véletlen, hogy az agyam állandóan iderakja.

– Kara? Te hozzáférsz a könyvtár tiltott részlegéhez?

A megoldás képzeletbeli kulcsával a kezemben üldögélek, hátamat egy legalább kétszáz éves, kopott szekrénynek támasztva.

Számomra nem bír nagy jelentőséggel a mágiahasználat, mert nem ebben nőttem fel. De mi van azzal, aki élete perceit a mágiával együtt töltötte, aki nap, mint nap szembe nézett vele, míg végül megszokta. Ha elveszem tőlük, nem rontom el visszafordíthatatlanul azt a törékeny világot, amit felépítettek maguknak? Azzal, hogy egyszerű emberek lesznek, apró-cseprő problémákkal, nem ölöm meg őket végérvényesen? Ezután képességek nélkül kellene folytatni, mindazt, amit elkezdtek. De nem tudják folytatni, hiszen valaki egész életét arra áldozta, hogy megtanulja használni a képességét. Nézzük Katrin példáját, vagy bárki másét is nézhetnénk, aki az Intézet falai között létezett. Időt és energiát fektettek olyasmibe, ami másnak felfoghatatlan és jövök én, a vidéki szőke lány, aki mindenkit hibáztat a történtekért csak magát nem és elveszem tőlük, mert képtelen vagyok ennyi szörnyűséggel a testemben létezni.

Mint amikor valaki elveszti a szeme világát és többé nem látja felkelni a napot, a jelzőlámpa zöld villogását, a hűtő világítását, a karácsonyi égősor fényeit. Mint aki egy baleset után, többé nem képes lábra állni és örökké ott dörömböl az ajtaján az a megfoghatatlan hiányérzet. Mert „a leszaladok a lépcsőn”, egy olyan álom lesz, ami soha nem valósulhat meg.

Elveszek valamit, ami évek óta a lényük része.   

Amikor elhatározom, hogy megteszem, minden más megvilágításba kerül. Igyekszem magam türtőztetni, de minduntalan beugrik a gondolat, mi van, ha tényleg sikerül és ezután, ott folytathatom, ahol abbahagytam. Magam mögött hagyhatom… cserébe viszont… Mindegy. A kérdés már csak az, hogyan hívjam fel magamra Mordrich figyelmét, mert bizony, mint minden tervemben, ebben is akad egy bökkenő: Mordrich kell hozzá.

A deviáns viselkedésű lány odabent, lelkem mélyén, csábos, követelőző mosollyal libeg elő, vakítóan vörös tűsarkújában. Megkocogtatja agyam egyik lebenyét, majd az Intézet falaira mutat és gyufasercegéshez hasonlító hangot ad ki magából. Na, nem! Morgom magamban, míg a lány komoran bólogat és szívem jobb pitvara köré fonja vékony ujjait. Nem. Nem. Nem. Erősödik a szorítás, mire a vérnyomásom megugrik, szívverésem felgyorsul. Ezt soha nem bocsájtják meg nekem. Suttogom lehorgasztott fejjel bandukolva ki a könyvtárból. Utoljára végig járom az összes termet, apám birodalmát, hosszan elidőzöm Mordrich hatalmas irodájában, aztán Kara kis kuckója felé veszem az irányt. Belépve egyből a régi íróasztalhoz sétálok és emlékektől meggyötörve tépem fel a felső lezárt fiókot. Ott lapul az édesanyja levele mellett az enyém is. Reménykedtem benne, hogy talán kidobja és elfelejt örökre, de szemmel láthatóan nem így történt. Majd ezután.

– Mit csinálsz? – kérdezi Kara terpeszben, csípőre tett kézzel állva az ajtóban. – Ehhez semmi jogod, Haylei és kezdem unni, hogy a magánéletemet újságként kezeled!

Az agyam kísérteties pontossággal utánozza le Kara tüskés stílusát, megnyerő mosolyát és azt a pimasz szemráncolást, amivel képes volt eltűntetni a rosszkedvem. Ha nem lenne ennyire fájdalmas, azt mondanám zseniális kreativitással áldott meg az ég. Kár, hogy ebben a helyeztben, ez már nem áldás.

…

Amit éveken keresztül, kemény munka árán vetettek papírra, adattak ki könyvben most halk ropogással enyészik el. Az Intézet vízszintes tartógerendája vörös lángnyelvek ölelésében ér földet, egy adag füsttel borítva be a környéket. Hallom a könyvek sikítását, a régen használt táblák koppanását, a varázslatos mozaiküvegben élő halak utolsó szívdobbanását. A lángok magasan az ég felé nyújtózkodnak teljes fényességbe vonva a sötét éjszakát. Azt hittem nem jelent semmit. Tévedtem, pont annyira rossz érzés nézni lassú pusztulását, mint rávenni önmagam, hogy szántszándékkal, önnön akaratomból hívjam elő Caleb erejét és borítsam lángba az épületet. Nincsen rá mentségem és nem is keresek. Nem kenem a bennem immáron nyugodtan üldögélő lányra vagy Friedrich és Mordrich ocsmány masszájára, a mágiára vagy bármire. Nem. Én csináltam.

És nem telik bele két perc, Mordrich már mellettem áll egy régi típusú, hosszú csövű revolvert szorongatva. Nem néz rám, egyik kezében tartja a puskát, másik hosszú barna zakója mellett pihen, tekintete a lángoló épület deszkáit fürkészi.

– Várna még pár percet?

– Túl sokáig vártam már. A lányom meggyőzött, hogy megtalál és visszafordítjátok, ami veled történt. Áldásomat adtam, hiszen nekem is boldog napok voltak az életemben. Friedrich meghalt, belőlem eltűntek a kínzó gondolatok. De Kara nem talált rád és te öltél és pusztítottál. Betelt a pohár. Már semmi jó nem maradt benned, egy test vagy, amiben tanyát vertek a rémek és elnyeltek.

– Mordrich, kérem, adjon egy utolsó esélyt. Segítenie kell nekem! Itt vagyok, csak olykor elragadnak és képtelen vagyok uralkodni rajtuk. De vannak tiszta pillanataim, mint a mostani és… – ajkamon a hazugságok, majdnem igaznak érződnek.

– Felgyújtottad az iskolámat, hogy ide csalj. Ezt nevezed tiszta pillanatnak? Haylei, inkább viselem el, hogy Kara soha többé nem beszél velem, mint életben hagyjalak és nézzem, ahogy tovább folytatod a pusztítást.

– Van egy varázslat, amihez kellenek a rúnáim, de elérhetjük, hogy az összes mágia megszűnjön és belőlem is eltűnik, és végre folytathatom az életemet és…

– Megtaláltad a varázslatok varázslatát. Sejtettem, hogy egyszer rátalálsz.

– A legidősebb mágus vére kell hozzá, az én kimondott szavaimmal és vége lesz a szenvedésnek és…  

– És mindenki elveszti a képességét. Senki sem lesz többé különleges, nem tudunk új élőlényeket létrehozni, varászszóra tüzet gyújtani, emlékeket raktározni, láthatatlanná válni és időutazni sem. És mivel képtelen leszek az időutazásra, ebben a világban kell élnem, sejtjeim nem újulnak meg többé és ugyanúgy elenyészek, mint a többi halandó ember. Szinte hónapok leforgása alatt ereszkedik meg a bőröm, lesz gyenge a karom és sorvadok el, mint egy tavaszi virág, a téli fagyban. Meghalok, mint az öcsém. – Lassan fordítja felém a tekintetét, kezében egy centit sem mozdul a pisztoly. – Haylei, te tényleg elhiszed, hogy megsemmisítem a képességeket most, hogy senkit nem súlytanak azok hátrányai? Oly régóta vágytam, hogy, mint a mágusvilág legidősebb tagja, szinte alapítója, elérjem, hogy népem ne kínlódjon tovább. Most, hogy megtörtént valóban azt gondolod, feláldozom mindezt, érted? Kérlek, ne érts félre, kedves Haylei, kedvellek. Kiköpött mása vagy édesapádnak, annak az embernek, aki még Friedrich előtt a barátom volt. Ugyanaz a nyers szókimondás és fekete humor. Karának esélye sem volt ellened, bájos vagy és bárkit képes vagy magadba bolondítani. Mert ennek a képességednek nem vagy tudatában, fogalmad sincsen, mennyire szeretnek az emberek és ez jó tulajdonság, mert távol áll tőled az ármánykodás és befolyásolás. De egyetlen ember élete és több százezer képesség között kell választanom. Remélem megérted a döntésem okát.

Az ember alapvetően a túlélésre van programozva. Miért lenne másképp az én esetemben? Hiába van bennem annyi borzalom, akkor is ott vagyok benn és élni akarok. Eddig nem ismert félelem költözik a bőröm alá, amikor rájövök, Mordrich tényleg meg fogja húzni a ravaszt. Az agyam emelkedni készülő repülőgép gyorsaságával gyártja a rosszabbnál rosszabb kimenetelű ötleteket. Míg végül, a rohanj eltől, eljutunk az öld megig.

– Mindent tudok magáról.

– Nem, kedves Haylei, minden rosszat tudsz rólam – hangsúlyozza ki mélyen a szemembe nézve. – Tudom milyen azokkal a gondolattokkal élni, amik benned vannak. Mert az enyémek voltak. Sokat gyötrődtem miattuk.

– Annyi embert megölt, Mordrich. Annyi ártatlan embert.

– Rosszkor voltak rossz helyen. Az élet nem arra való, hogy másokra pazarold. Csak a saját életed számít és ha másokon vezet a rögös út, mit lehet tenni? – rántja meg a vállát széttárt karokkal.

– Megölte a nagymamámat.

– Túl sokat tudott. Régen elkövettem a hibát, hogy megbíztam az emberekben. Később kellett korrigálnom.

– Elhitette, hogy Friedrich volt az, Karának is hazudott!

– Az öcsém nagymértékben megnehezítette az életem, így adóztam a tette előtt. Karát, nos Karának meg sem szabadott volna születnie, de gyenge voltam és a szerelem túl emberi érzése magával ragadott. Megölni már nem volt erőm, hiszen kiköpött édesanyja. Látod én is tanúsítok emberi gyengeséget. De nem fogok neked választ adni, tetteimre. – Nem vívódik, arca nyugodt, keze nem reszket, hangot sem ad sajnálatának. Egyetlen érzelem sincs az arcán, ami arról árulkodna, hogy sajnálja és nem akarja megtenni.

Mert úgy jött ide, hogy mindenképpen megteszi.

Mert Mordrich világ életében gyilkolással oldotta meg a problémáit. Miután Friedrich feladta a védelmét és fiának szentelte az életét, Mordrichnak egyedül kellett boldogulnia. Míg végül mindketten egy célért kezdtek harcolni. Életet akartak, csak Friedrich inkább a fiának, Mordrich pedig önmagának.

Kiütöm a kezéből a pisztolyt és a cső után vetem magam. A lendület erejétől közelebb sodródom a lángoló épülethez. Mordrich teste keményen nyom a sárba, amikor rajtam ér földet. Mindketten a pisztoly után kapunk. Kicsúszik a kezemből és pár méterre áll meg a pattogó deszkáktól. Megütöm Mordrich arcát, majd felfelé lököm a testem. Megragadja a lábamat és maga felé ránt, halkan mormog, mire éles fájdalom hasít a fejembe. Fejbe rúgom és megkaparintom a pisztolyt. Halkan mondom el a varázslatot, és megvárom, hogy Mordrich ökle az államon landoljon. Az erejétől a perzselő deszkák közé esem. Belemar a bal felkaromba a fájdalom, felordítok és odébb gurulok, aztán lihegve figyelem, ahogy Mordrich felettem áll kezében a pisztollyal.

– Üzensz valamit Karának? – kérdezi komoly hangon, kibiztosítva a pisztolyt.

– Azt, hogy sajnálom – suttogom a szememet lehunyva. Összerezzenek az eldördülő pisztoly hangjától, a puskapor szaga rátelepedik az orrom belsejére. Tompa puffanással ér földet a teste és kissé élesebb, karcos hangon hullik ki kezéből a fegyver.

Egyetlen varázslattal öltem meg Kara apját, hogy életben maradjak.

Mordrich lassan haldokló testéhez lépek, szemében fájdalom csillogását látom, egyenetlen levegővétele kínlódásról árulkodik. A barna kabát alatt csendesen szivárgó vércsíkra téved a tekintetem. Lehajolok, beletenyerelek, megfogom Mordrich gyenge kezét és elsuttogom a varázslatot, ami megsemmisíti mindazt, amiért évszázadokon keresztül küzdött.

Így hullanak semmivé az álmok, így ér véget egy élet, így huny ki a szemből a csillogás, így vándorol valaki lelke lassan a túlvilág kapujába.

Így ér véget egy korszak.

És ezután már képtelen lesz tükörbe nézni a lány, akiben már nem ismerek magamra.