Jóslat 12. rész

Mondhatnám, hogy könnyű átlépni a bázist körülvevő határt, hiszen egyetlen lépés, hogyan lehetne nehéz? De kinek hazudnék tulajdonképpen? Csak az állok a szitáló esőben, hátizsákomban a könyvvel, lábamban a nemakarás mázsás súlyával. Kiskoromban sokszor előfordult, hogy nem akartam iskolába menni, felkelni reggel és nézni a társaim unott arcát, akik éppen úgy utálták az egész intézményt, mint jómagam. Nem akartam tanulni és naphosszat ülni a padban, kibámulni az ablakon és várni, hogy a percek peregjenek. Táncolni akartam a tornádó előtti szélben, amikor mindenki más menekül; az arcomba csapó szelet akartam, az eső hideg cseppjeit a karomon; futni valamiért, ami megér ennyit. Üvölteni egy magányos hegy csúcsán, miközben a nap éppen lerúgja magáról az esti takarót. Egy kietlen földúton a gázpedálra taposni, míg tudatosul, hogy jogosítványom sincsen. Összekeverni a rendeléseket egy tengerparti ebédlőben, szabadkozni, hogy csak az első napom, aztán nevetni a saját zavaromon. Képet festeni Róla, mert hullomásra aludta az arcát az éjszaka és most morogva húzza magára a bolyhos takarót a reggeli csókja, majd kávéja után könyörögve. Összekeverni a csekkbefizetési dátumokat és széjjel tépni a büntetőszelvényt. Keresni a szemüvegem a rendetlenségben, fájó háttal, nem tudva hova támasztottam a botomat, miközben Ő a fotelből egyenesen a fejem tetején trónoló szemüveg lencséjébe néz.

Élni akartam.

Élni akarok. 

De ez nem kívánságműsor.

A nagyokosok azt mondják a változás jó dolog, hogy a rosszra jó dolog jön. Bekaphatják. Fogadok, hogy egyikük se sétált még a biztos halál felé ezekkel a szavakkal. Én megyek, a változás jön és senki nem lesz már ugyanaz az ember ebben a buborékban. Én meg vagy meghalok vagy meghalok. Most mondd, hogy a változás a személyiséged épülését hordozza, hogy több leszel tőle! Én nem több leszek, hanem egy marék csont meg bogár, pár méterrel a cipőm talpa alatt. Éljen a változás!

Nagy igazság, hogy akkor jövünk rá, mennyi jó volt az életünkben, ha már elmúlt. Most, hogy magam mögött kéne hagynom, rájövök, hogy nem akarom. Nem akarok elmenni, nem akarok senkit megölni, vissza akarom kapni azokat a napokat, amikor boldog voltam. Vissza akarom kapni a lehetőséget, hogy újra hibázhassak, remélve, hogy ezúttal nem ugyanitt kötök ki. Állva, az esőben, a nagy változás előtt.

Kérlek, ha létezel te odafönt, ne engedd, hogy ez történjen. Forgassuk vissza és én leszek a mintaember. Jó ember leszek! Hallod!? – kiáltom felfelé fordított arccal, de válasz nem érkezik. Nem értem mit gondoltam, nem is hiszek istenben. 

Az erős emberekre nagy terhet rónak. Suttogja a kis manó a fejemben. Csendben bólogatok és próbálom elhinni, hogy tényleg így van. Életem huszonkét évében, remélem nem voltam elviselhetetlenül borzalmas. Nem bántottam senkit. Többnyire. Becsületes voltam, próbáltam jól cselekedni és embert sem öltem.

Még.

Ez jónak számít? Felhozhatok bármit mentségként, ami enyhítőként szolgál, ha megítélnek? Megítélnek egyáltalán?

Dolgoztam egyszer egy kedves, albán sráccal a galériában, aki több évet lehúzott egy hospice intézményben. Azt mondta, a halála előtt mindenki megtér istenhez. Két kérdésem lenne: Melyik istenhez és mi a baj velem, hogy még most sem vagyok vallásos. Pedig lenne okom rá, hogy térden állva rimánkodjak a jobb ítélet reményében.

Visszanézek a bázisra, ködbe veszik az Intézet fehérre meszelt fala és a faházak esőszítta deszkája. Még az erdő sem mutatja semmi jelét a nyugodt, békés reggelnek. Néma hallgatásba zárt kitörni készülő hurrikán.

A vihar előtti csend előszeleként teszek egy tétova lépést előre. Állok az itt és ott között és várom, hogy a teste nekem csapódjon, újra érezzem a szorítását a karomon és megmentsen a sorsomtól. De Kara nem jön, én meg maximum a mellkasomban érzek szorítást. Hogyan is jöhetne, hiszen egy fehér kórházi ágyon fekszik olyan mattfehér arccal, hogy ezt a színárnyalatot a világhírű Van Gogh is megirigyelné. Abban sem vagyok biztos, ha nem feküdne ott, jönne.

Nem vagyok egyszerű eset, már a mágiás felfordulás előtt sem voltam az. Foghatjuk apa eltűnésére vagy anya bezárkózására és elhidegülésére, de a gyanakvás a bőröm alá ivódott és ezekután gyakorlatilag lehetetlenné vált bárkiben megbíznom. Takarózhatok a szeretethiány pokrócával, a megfelelni akarás pizsamájában bújva, de a lényegen nem változtat. Nehéz eset lettem, akit ha megközelítesz veszett kutyaként harap a kezedbe, de ha kibírod örökre melletted marad és tűzbe is ugrik érted. Persze előbb túl kell élned vele pár hónapot, ami alatt többször bánt meg, mint ahány óra van egy napban és ezután sem lesz szentírás, hogy nem küld el úgy melegebb éghajlatra, hogy soha többet nem találsz vissza.

Nem akartam megbántani Karát. Hirtelen haragú vagyok, gyanakvó és vészhelyzet esetén úgy védem magam, mint a tigrismama a kölykeit. De ezúttal nem mértem fel, hogy aki előttem áll nem az ellenségem, hanem az az ember, akit mindenkinél jobban megszerettem. Beleszerettem és hozta magával, hogy néhány sáncot le kellett bontanom magam körül, ő beléphetett, míg én védtelenné váltam és ez ijesztő volt. Nem kimagyarázni akarom magam, de első gondolatként a legjobb védekezés a támadás elvéhez folyamodtam és nem számítottam rá, hogy Kara bombaként robban és miután vérig sértettük egymást, ott harapva a másikba, ahol a legjobban fáj, kirohan apám földalatti birodalmából, rálépve a második lépcsőfokra.

Soha nem voltam még senkire ennyire dühös, mint akkor magamra. Hallottam a földet érés tompa puffanását olyan hangokkal együtt, amiket eszem ágában sem volt soha hallani. A csonttörés pont ilyen. Az üreg a hangokat a háromszorosára növelte, így Kara kapkodó lélegzetétét és fájdalmas szisszenését is hallottam. Annyira gyorsan történt, az egyik pillanatban még morogva rohant, a másikban már feküdt lent. Az egyik pillanatban kiabáltam, a másikban torkomra fagyott az ijedtség.

A helyzet akkor sem lehetne kétségbeejtőbb, ha egy százhúsz emeletes tömbház oldalán egyensúlyoznék egy tortával a kezemben, bokára tekeredett cipőfűzővel, tüsszentésre készülve.

Hogy hol rontottam el legelőször? Amikor beadtam a derekam és levittem apám birodalmába? Amikor a fejemhez vágott vádak után felvettem a harcot és visszavágtam? Amikor engedtem, hogy dühösen távozzon? Vagy amikor otthagytam egy kórházi ágyon, egyetlen búcsúlevéllel az asztalon, tudva, hogy soha többet nem látom?

Egyik sem.

Két nappal ezelőtt történt.

Fremliék nincs mit veszíteni alapon, (szerintem nagyon is van) újabb körutazásra indultak érinte valami dzsungelszerű susnyást az egyenlítő környékén – legalábbis az elküldött képből következtetve -, ami Frida szerint a világ legcsodálatosabb helye, de van egy olyan sejtésem, hogy ezzel Fremli nem ért egyet. Az elküldött képen legalább nyolcvan szúnyogcsípés piroslik az arcán és a mosolya, minden csak nem őszinte. Szemében leginkább a beletörődött kétségbeesés csillog, míg Frida egy banánfa előtt pózol, akkora vigyorral, ami már ijesztő. Biztonság kedvéért megkértem Karát küldje át nekem is és, ha úgy érezném, utálom az életem, csak előveszem, ránézek Fremli arcára és egyből rájövök: Lehetne ennél sokkal rosszabb. Például lehetnék én az a pasi, akit a felesége elcipel magával a dzsungelba, hivatkozva a párás levegő hasznosságára, miközben szúnyogok és egyéb ismeretlen eredetű bogarak mászkálnak a testrészeimen, legalább kétszáz fok van, nem érzem a lábamat a gyaloglástól és ki tudnék inni egy kutat egy ültő helyemben. Aztán hamar rájöttem, hogy a saját életem ennél sokkal kétségbeejtőbb, de azért lementettem a képet. Ki tudja, lehet még jól jön.

Frida megkérte Karát, hogy távollétükben öntözze meg a virágait, mert a szaharai életmódra nem készítette fel őket és félő, mire hazaérnek csak pár szottyos gombóc marad a párkányon. Ott voltam a kérésnél és a szottyos gombóc szókapcsolatnál félrenyeltem a narancslevet, aztán megpróbáltam úgy tenni, mintha nem fulladoznék és az összes szénsav nem az orromban bugyogna tovább, miközben Kara próbált nem nevetni és biztosította Fridát: a növényei biztonságban lesznek. Szerintem egyikünk sem hitte el, hogy Kara nem dögleszti ki őket az első adandó alkalommal, ami végül meg is történt, elvégre Frida növényei pont annyira nem bírják a szárazságot, mint a negyven napos esőzést, Kara jóvoltából.

Ültem Fridáék konyhaszékében és figyeltem, ahogy Kara hóbortos professzorként simogatta képzeletbeli szakállát a növények elrohadt leveleit mustrálgatva, fejben elképesztő matematikai műveleteket végezve, hogy rájöjjön a hibára, hol rontotta el. Nem szívesen mondtam volna meg, hogy az bizony a túlöntözéstől dögledezik és a föld tetején az a szőrös akármi, az penész, de lemondó sóhajából ítélve, valószínűleg ő is rájött.

– Nem elég, hogy Fridáék, úgy utazgatnak, mintha nem lenne veszélyben az életük, de még a növényeik sem viselkednek normálisan – morogta, míg csendesen a háta mögé osontam és átöleltem a derekát, hogy a fülébe súghassam:

– Bűbáj van rajtuk, biztonságban vannak és azt hiszem a növények… hogyan is fogalmazzak…

– Ne kímélj.

– Lehet, hogy újat kéne szereznünk.

– És honnan?

– Láttam közel a bázishoz egy kertészetet, a Mayás incidens után.

– Ugye tudod, hogy tél van? – kérdezte felém fordulva.

– És télen nem nőnek növények?

– Komoly zoologiai tanulmányokra szorulsz – közölte olyan komoly arccal, hogy képtelen voltam nem szemközt röhögni.

– A botanika a szó, amit keresel, a zoologia pedig az állattannak felel meg. Ciki – nyomom meg hosszan a betűket.

Karba tett kézzel bámult rám.

– Eltévesztettem, de ha már a tanulmányoknál tartunk, ideje lenne tágítani az anatómiai ismereteidet.

– Ez a legperverzebb mondat, amit valaha hallottam tőled és mi a baj az ismereteimmel, még nem panaszkodtál rájuk.

– Attól függetlenül, hogy nem mondom, lehet vannak  – közelített sunyi vigyorral.

Megsértődve tettem karba a kezem, aztán az ajtó felé indultam.

– Nincsenek, nincsenek csak húzom az agyadat. Ne már Haylei! Kérlek. Haylei?

Válaszra sem méltatva nyitottam ki Fremliék ajtaját.

– Ne csináld már, szeretlek.

Ez volt a pillanat, amikor a szívverésem elszabadult kutya módjára lódult neki, én meg ott maradtam az ajtóban a pórázzal. Lassan fordultam meg, míg agyam összepakolt és a világ másik végébe hajókázott, egy hawaii-i nyaralásra. Utólag visszagondolva esélyem sem volt bármit mondani. Hogyan mondhattam volna, amikor semmi sincs a hátamon bizonyítékként? Csak akkor jön elő az utolsó rúna, ha szerelembe esem. Akkora arcon csapásként ért ez a nyolc betű és a tény, hogy a hátam üres, hogy csak álltam tőle pár lépésre olyan tekintettel, amitől grimaszba torzult az arca. Mit kellett volna mondanom? Bármi, ami elhangzik, hazugság. Ha kimondom se hitte volna. Honnan tudhattam volna, hogy másnap összeveszünk, lezuhan, ez a szar meg a hátamra jön? Honnan?!

Tudtam, hogy szeretem, de azt nem, hogy szerelemmel szeretem-e. Utólag megállapítom, hogy én vagyok a világon legnagyobb marhája. Nem maradtam volna vele, ha nem lettem volna szerelmes. De nem lehet visszacsinálni. Nem mondtam ki és pont. Ő pedig úgy zuhant le, hogy azt hitte köztünk ennyi volt mindennek.

Hangos sóhajtással fogadom el, hogy elcsesztem.

De attól, hogy egy dolgot elrontunk nem muszáj az egészet, így a sárban csoszogva lélegzetnyi csusszanással lépek ki a mágia köréből és várom, hogy Friedrich megtaláljon, rám kapcsolódjon és lezárjuk végre a több éve tartó huzavonát. Vagy így, vagy úgy. A barátaim szabadságot érdemelnek, nem egy életen át tartó börtönfalat maguk köré. Nekik legalább ott lesz az újrakezdés lehetősége a zsebükben. Ők még kihozhatnak ebből az életből valamit, hogy az utolsó pillanatban ne csak az maradjon, hogy elcsesztem. Van esélyük egy jobb életre és nem én leszek az, aki megfosztja őket ettől.

Ezúttal jól cselekszem.

Érzem, hogy pillanatok leforgása alatt összekapcsolódunk és már nem is ott állok, hanem a jól ismert szürke vízpartos erdő, sikamlós talaján, egy maréknyi csontvázszerű, gennyes köntösű szellem előtt. Friedrich diadalittas mosollyal lebeg elő közülük. Nem olyan, mint első találkozásunkkor. Arca beesett, aszott, járomcsontja szinte átszúrja orra vonalát. Fekete köntöse alatt a bordacsontok dudorán kívül nem látszik semmi. Lassú, öreges mozdulatokkal lebeg közelebb, mintha élete utolsó energiafoszlányát használná el, aztán nem maradna semmi több. Mellkasa hosszas hallgatás után, hörögve emelkedik egyet-egyet.

Nem félek. Most értem meg igazán, mit érez, aki elhatározza, hogy megöli magát. Átérzem azt a nyomorult feszengést az élet és halál között, vívódom önmagammal, aztán a végső elhatározás köntösében feszítve megnyugszom. Elfogadtam, hogy ez lesz, ez van megírva, ez a Sorsom. Hiába veti be Friedrich a szokásos megfélemlítési eszközeit, hiába látom apám csontvázzá aszott alakját, hiába néz rám a mama, szemek nélküli szürke tekintettel, már nincsenek itt. Friedrich viszont meggondolatlanul azt hiszi, hogy ugyanaz a gyenge, mit sem értő virágszál áll előtte, mint kezdetben.

Egyikünk sem szabadul ki innen élve. Ez pont olyan lesz, mint az élet.

Magabiztosan dugom zsebre a kezem. Látom magam előtt, ahogy elmormolom a könyv utolsó fejezetét és felborul a mágusvilág rendje. Mert senki nem sejti, amit én már tudok.

 – Önként sétáltál ki a körből. Áruld el mi hozott hozzám, lányom? – Reszelős, hörgő hangon szólal meg. Lassú méregető pillantással sétál körülöttem, mint a tigris a vacsorája körül.

– Nem vagyok a lánya és alkut ajánlok. – Megtorpan és mesterkélt karlendítéssel jelzi, hogy hallgat. Aztán inkább csendre int és fejét hátra vetve kacagni kezd.

– Idejöttél a világomba, az én szellemeim közé és te bocsátkozol alkuba? Óh, kicsi Haylei, mondd, honnan ez a nagy bátorság? Honnan a merészség, hogy egy bölcs mágus elé állj és alkut ajánlj a világ urának? A kezemben van a te életed is. Mégis Nekem akarsz alkut ajánlani? – hörgő nevetésébe a szellemek is becsatlakoznak. Hangjuk akár a vasba maró reszelő hangja, fémesen karcol.

– Nem tud megölni, amíg nem segítek, mert velem együtt maga is eltűnik. Az alakja lassan a homályba veszik, egyre kevesebb szellem van az uralma alatt és fájdalmat okoz az irányításuk. Hörgő hangja nem igéz meg annyi fület, teste már nem vonzza a lányok tekintetét. Undorodnak magától az emberek. És mi lenne, ha nem kapná meg, amit akar? Jól gondolja, meghalna – vigyorgom pökhendien, mire éles körmök marnak a torkomba.

Messzire mentem, de csak ezzel érhetem el a célom.  

Légzése akár a halottak utolsó szippantásának bugyogása. Arcát kékeszöld árnyalatúra színezik az elhalni készülő erek, amik már csak néhány liter vért pumpálnak ide-oda. Ugyanazt a vért évek óta. Megújulásra képtelen sejtjei fiatalságért kiáltva haldokolnak az arcomtól pár centire.

– Lehet, hogy nem ölhetlek meg, de megkínozhatlak, mint apádat.  

– A legjobb barátjára gondol?

Hirtelen szűnik meg a szorítása, levegőért kapkodva rogyok a földre, onnan figyelem alakjának mélázó lépteit.

– Az a féreg nem volt a barátom! Elvette volna, amiért egész életemben küzdöttem, pusztán mert megtetszett neki az örök élet gondolata. Az apád számító, erkölcstelen senkiházi volt, Haylei.

– Akárcsak maga, Friedrich.

Vicsorogva kapja felém a fejét, de nem jön közelebb. Villám sebességgel száguld apám szelleme felé, ami egyetlen legyintéssel válik fehér foszló köddé. Halálsikolyát kétszeresére növeli az erdő lappangó sötétsége. Friedrich görnyedt testtartása árulkodó. Ez az aprócska színjáték sokkal többet vett el belőle, mint belőlem.

A térdemre támaszkodva állok fel, nyugodtan lerázogatom a rám tapadt sarat, majd a zsebembe rejtett tőrt hirtelen előrántom. Friedrich felordít, felém iramodik, de megállásra készteti, a szívemhez szorított penge közelsége. Oszlopmerev, szürke tekintettel bámulja határozott kezem vonalát.

– Nem tennéd meg! 

– Valóban? Elvette a barátaimat, el kellett hagynom a helyet, ahol szerettem élni, apám emlékét beszennyezte. Nincsenek céljaim, vágyam csak egy akad. Valóban úgy véli, hogy nem tenném meg? Kifogyott az időből Friedrich, vesztésre áll.

– Mondd az alkudat! – ordít rám mennydörgő hangon. Orrából vércsík szivárog, én pedig remegni kezdek.

– Engedje szabadon őket! – intek a fejemmel a szellemek alakja felé Friedrich peidg vigyorogva teszi őket a levegővel egyenlővé. Fekete por formájában hullanak a sáros talajra. Túl sok színjáték Friedrich, fogy az ereje. Mondanám, de csak csendben bólintok.  – Rájöttem hogyan hívható felszínre a szerelem rúnája nélkül a képességem. Segítek, de a vérével kell megesküdnie, hogy több embert nem öl meg.

– Úgy véled a véremhez kötött mágia, megakadályoz, hogy gondolkodás nélkül öljelek meg?  Amikor a kezemben van az irányítás, nem kockáztatom meg, hogy elvedd tőlem, Haylei. Te semmiképpen nem maradsz életben.

– Nem rólam van szó, hanem mindenki másról. Többé nem ölhet meg senkit és…

– Téged mi cél vezérel, kislány? Te mindenhogyan meghalsz. Mit számít a jövő?

– Nem akarok meghalni Friedrich. Megkapja amit akar, de utána még meg kell ölnie és egy szóval sem mondtam, hogy szabad kezet adok. Harcolni fogok életem utolsó lélegzetvételéig.

– Milyen mágiát találtál és hol? – Kétkedő pillantással méreget, felvont szemöldöke alól tekintete lassan vándorol a tőr és a kezem között.

– Apám rám hagyott egy könyvet, ami készségesen a szolgálatomba szegődött. Általa képes vagyok életet adni, de nagy ára van.

– Hatalmas szavak egy ilyen kis lánytól, mint te. Milyen ára, Haylei?

– Utána megtudjuk, Friedrich. A kérdés, hogy tényleg akarja vagy meghátrál egyetlen ismeretlentől.

Friedrich csontos, szürke kezében penge villan. Sercenő hangot ad az elszáradt húsba mélyedt él, egyre mélyebbre vág, látni a fájdalom ráncainak összehúzódását homloka oldalsó szegletében. Felém nyújtja vértől vöröslő kezét, ami hideg tapintással simul a tenyerembe.

A kötőbűbájhoz tényleg kell a vére, de eszem ágában sincsen megkötni Friedrich vérét.

Lehunyom a szemem, amikor marni kezdik a könnyek.

Vége kell, hogy legyen.

Ajkamat idegen hanghordozással hagyják el az ismeretlen szavak, ahogy a nagymamám által rám hagyott könyv visszafordíthatatlan varázslatát mormogják. Perzselő forrósággal izzik fel a hátamon a rúnák sora, émelygés szorítja a torkom, kezemben megremeg Friedrich keze. Több ezernyi fehér vattaszerű fonállal kapcsolódik hozzám. De nem csak ő.

Az egész azzal a fiúval kezdődött, akit Jereminek hívtak és a forgatókönyv szerint az életadás képességével jött világra.  Képes volt életet lehelni a legaszottabb holttestből, de megölte magát.

A jóslat újraíródott, a Sors megunta, hogy minduntalan ugyanazon forgatókönyv szerint zajlanak az események és dobott egy új kockát a játékba.

Nem tudok életet adni, se a szellemeknek, se Friedrichnek, se senkinek a világon.

Sokkal rosszabbat tudok.

Képes vagyok elszívni az egész mágusvilág sötét erejét, a kétségbeejtő, őrletbe hajszoló mágia bennem talál biztos menedékre. De nem tanultam meg uralkodni rajta, arra kárhoztattam, hogy a borzalmak egyszerre csapódjanak belém, irányíthatatlanul.

Ajkára fagy az üvöltés, amikor rájön, hogy a sötétség, ami az övé volt, most már bennem él tovább. Ezernyi szálon keresztül vágódnak belém a képességek hátrányai, a fájdalom, az elfojtás, az emlékek zűrzavara. Mindenki ott van egy dobozban, ami csak nő és nő.

Kézszorítása gyengül, aztán lassan a földre rogy. Mellkasa nem emelkedik többé, lélegzete elsuhan, szeme szürkén réved a semmibe. A sűrű sötétség tartotta életben és mások energiája, ami bennem él tovább. Sikolyaik a fülemben csengnek, halálhörgésüket visszaveri szívem megvadult üteme.

De a felismerés taszít még mélyebbre.

Friedrich nem volt a velejéig romlott ember. Egyetlen hibája volt kezdettől fogva: Ember volt, aki szeretett.

A világa megszűnik körülöttem, sehol a fátyolos ködbe vont, néma erdő, a sártól duzzadó, nyálkás vízpart. A hátamon fekszem a falevelek között, nem messze a bázis területétől. Arcomba hullik a szemerkélő eső.

Elragadnak a képességek, képtelen vagyok kizárni őket az elmémből. Dobozról, dobozra haladok. Látom Molly vívódását, megértem mérték nélküli evésének okát, érzem Caleb elfojtásának mázsás súlyát, emésztenek a lángjai, perzselik a bőröm, izzó forrósággal öntve el az egész lényemet. Ott vannak Katrin elfelejtett részeinek apró darabkái, lelkének szilánkjai az enyémbe fúródnak. Ajkam sikoltásra nyílna, de képtelen vagyok hangot adni. Van bennem egy lány, aki őrült módjára sarkall ölésre. A fájdalom látványától érzené csak jobban magát. Mike szellemei tanácstalanul álldogálnak a doboz körül és néznek rám, várják, hogy mikor szabadulhatnak ki. Egy kicsit hadd segítsünk! Kérik néma ajakkal, tekintetükben az örök rabszolgaság béklyójával.

Kara emlékzuhatagától kiszorul belőlem a levegő. Az a tucatnyi feldolgozhatatlan emlék, fehér homályként, füstszerűen fonja körül az elmémet. Látom Kara görnyedt alakját, ahogy édesanyjának emlékei a fejébe szállnak, látom a kínlódását, az utálatát, a leírhatatlan fájdalomba torzult arckifejezését.

De a legváratlanabb és megdöbbentőbb tények Friedrich ládájába várnak rám.  

Meddig lehet elmenni, ha a családodról van szó? Bűnös-e az az apa, aki a családja védelmében rátámad a betörőre és dulakodás közben az az életét veszti?

Egy életnyi munkád van abban a házban, dolgozol minden nap, néha túlórázol is csak, hogy a kis család ne szenvedjen hiányt. Jobban szereted őket mindennél, de a kisfiad mégis ott kuporog az asztal alatt, miközben a betörő csavarkulccsal a kezében közelít. Megragadod az asztalon felejtett kést? Megvéded a feleségedet és a fiadat?

Az önvédelemből elkövetett emberölés nehéz kérdés.

De mi van azzal a családapával, akinek szívbeteg gyermeke született? Csak ketten vannak egymásnak. Mindörökké együtt a világgal szemben – mondogatják minduntalan, miközben az apa szorongatja a gyerek kezét a kórház kórtermében, ahova már ötször szaladtak be a héten. A gyerek egyre soványabb, egyre nehezebben veszi a levegőt, naponta kékül el a szája és kapkod levegő után, szemében a félelemmel, hogy talán ez az a pillanat. De még nem. A gyerek lassan fejlődik, kortásaitól eltérő ütemben, így elmaradott mindenben, de akkor is az apja szeme fénye. Akár csontsoványan fekszik a kanapén, miközben nézik a kedvenc filmjüket, akár nehézlégzéssel ébred az éjszaka közepén, ami köhögőrohamba fullad, akár üvölt a fájdalomtól és a kétségbeeséstől, hogy életet akar. Betegség nélküli életet, szabad életet, rohanni akar, szikláról tengerbe fejest ugrani, anélkül, hogy közben leállna az az alig dobogó valami ott a bordacsontok alatt. Az apja kezdetben csak nyugtatgatja, de tudja, hogy el fog jönni a pillanat, amikor… És már előre retteg, mert mi van, ha ez az utolsó mosoly, amit lát, az utolsó duzzogás, az utolsó hajborzolás. Mi van, ha ez az a fertőzés, ami elveszi tőle? Ha ez a hülye nátha mondja ki az utolsó szót? Mi lesz, ha ismét felmegy a láza? Mit fog tenni, ha elfogynak az ötletek, hogyan hozza vissza az életbe a fiát? Mindketten megijednek, amikor a klinikáról hívás érkezik, hogy baleset történt és akad egy donor. Rettegnek, hogy valóban megkapják-e. Izgatottak, mert ha igen, a fiú új esélyt kap az életre. Mehet, ahova akar aggódás nélkül. Az apa nem üvölt többé a párnába kínjában, nem rogy a küszöbre sírva, amikor a fiú iskolában van. Nem érzi többé azt a mások számára felfoghatatlan szorítást, amikor a fia a földön fekszik és nem vesz levegőt. Többé nem kell minden erejét összeszedve fölé hajolnia és újraélesztenie, üvölteni a mentőssel, hogy siessenek már. Elmúlna a tehetetlenség érzése és végre élvezhetné a fia szemében lángoló örömöt és fájdalom nélkül jutna eszébe a felesége, akit már oly rég elveszített.

 Mindketten összetörnek, amikor a szívet végül nem a fiú kapja.

Aztán az apa is beteg lesz és rájön önnön múlandóságára, ami hozza magával a szívfacsaró kérdést, mi lesz a fiával, ha meghal? Melyik apa nem tenne meg mindent, hogy életben maradjon és életben tartsa a fiát is?

Vádolhatom Friedrichet ezután bármivel is? Nem maga miatt akart életben maradni, nem önös indok vezérelte. Igen. Embereket ölt, hogy élhessen. De leginkább azért, hogy a szívbeteg fiával lehessen.

Én pedig megöltem. A lelkiismeretem fémesen fájja vasharapását a szívembe, de nincs időm érzelmekre. Mordrich ládája hirtelen szippant magába, megismertetve egy ember lelkében lakozó legsötétebb sötétséggel.

 

…

 

Csepeg a csap a koszos motelszoba fürdőjében. Több napja hallgatom, ahogy tompa puffanással a lefolyó rácsára érkezik. Próbáltam elzárni, de a tömítés már akkor felmondta a szolgálatot, amikor én még a világon sem voltam. A mosdókagyló, mintha véres lenne, de csak a rozsda miatt néz ki úgy, mintha valakit itt gyilkoltak volna meg. Ezzel nyugtatom magam, míg a mozaikos tükörképemet nézem a mosdó feletti összetörött tükör maradványaiban. Csak nehezen fogom fel, hogy aki visszanéz, az én vagyok. A kád lepattogott festékű peremére ülök és bámulom az egy szobás apró lakás pecsétes, szürke szőnyegét, aminek eredeti színe már rég meghatározhatatlan. Egyre kevésbé örülök ezeknek a tiszta perceknek.

Sok idő telt el. Kínzóan vánszorgó percek, órák, napok és hónapok. Legalábbis nekem már több évnyi időnek tűnik, mióta átléptem a határt.

Igazából fogalmam sincsen mióta élek ebben az omladozó motelszobában.

A sarki éjjelnappali neonvilágítása minden este szörnyeket rajzol a félig leszakadt virágmintás tapétára. Változatos szörnyeket, estéről estére. Csak innen tudom, hogy nem tegnap volt, amikor eljöttem otthonról. Már az összes szörnyet láttam.

De a legfélelmetesebb bennem él.

A dobozok meghatározhatatlan mélysége magába szippantott. Mindig valaki más sötétségében találom magam. Mint az örök fuldokolásra ítélt úszó, csapkodok a karjaimmal, de a felszín elérhetetlen távolságra van. Sosem tudom, melyik lesz az utolsó lélegzetvétel, amiből nincs kiút. A feloldozás csak néha jön, pár óráig tartó csapzottan fetrengésben, de ekkor legalább én tényleg én vagyok. Ilyenkor csak ülök és bámulom a romhalmazt körülöttem és elgondolkodom azon a pengén, amit valaki az egyik fiókban felejtett.

De nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá, inkább választom ismét a fuldoklást, de hogy elfogadjam, soha többé nem látom Karát, azt nem, nem megy. Inkább a gyötrődés, a kínzó percek, de őt nem adom. Hiába vár a sarkon egy újabb és újabb beteges gondolat, emlék, vágy, akkor sem vagyok hajlandó kinyitni a fiókot és kivenni belőle a pengét.

Gyakran úgy térek magamhoz, hogy nem tudom ki vagyok. Halványan még ott derengenek a saját emlékeim homályos, átlátszó halmazai, de tünékeny illanással képesek semmivé foszlani. Elfelejtettem mitől vagyok én, én. Nehéz meghatározni melyek az én emlékeim és melyek valaki más életének sniccei. A tiszta percek a bogarászgatással telnek. Ez vajon saját emlék? Ki az a Kara?

Néha már annyira hiányzik, hogy az ajtó kilincsére teszem a kezem. A rozsdás fém folyton beszínez és mehetek kezet mosni, hogy aztán a tükörbe nézve újra rájöjjek súlyosabb dolgok történének, ha kilépnék innen. Mert mi van, ha útközben ránt be egy emlék? Különben meg mit mondanék neki abban a pár percben, míg tiszta vagyok? Már nem számítana.

Lecsúszok a fürdőkád szélén a szebb napokat is látott fürdőkilépőre, amikor érzem, hogy kezdődni fog. Átölelem a térdem és hagyom, hogy berántson.

 

1880. december 24-e van, szenteste. Apám, kezében borospoharat szorongatva ül az asztalnál. Anyám, apám jelleme által bolhává töpörödve, a küszöbről pislog laposakat. Mintha azzal, hogy apám szemébe nézne, kirobbanthatna egy visszafordíthatatlan, fekélyes járványt. Hiába próbálkozik, percek kérdése csupán és apám elborult elmélye újra elszabadul. Kétségbeesetten nézem a fali aranyozott szélű kakukkos óra mutatóját, zsigereimben a reménykedés szikrájával, hogy Mordrich megjelenik és ezúttal nem történik meg.

Lehunyom a szemem, amikor apám véreres szemmel felpattan az asztaltól, levágja rá az aranytalpú pohár alját és egyenes tartással elém áll.

– Hol van a bátyád?

A szőnyeg bolyhos szélét vizsgálgatom a lába alatt. A fahéj és fenyőillatot elnyomja apám szájából áradó alkohol fojtogató bűze. Megragadja a vállamat és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

– Megnémultál? Azt kérdeztem, hol van a bátyád! – Az erőlködéstől kidagadnak az erek a nyakán, kerek arca vöröslik. Fehér ingje gyűrötten tapad átizzadt szálkás testére. Anyám szájára szorított kézzel igyekszik visszafojtani kitörni készülő, hisztérikus sírását. Alakja a sajnálat és a közbelépés erejétől tűnik még inkább aprónak. Egyszer sem volt elegendő bátorsága hozzá, hogy megtegye.

– Nem tudom, apám – mondom kimérten, szálfaegyen tartással állva apám favágó kezei közé szorulva.

– Soha semmit nem tudsz, te semmirekellő! Mindketten korcsok vagytok! Nézz magadra Friedrich, hogy nézel ki?!  – Mintha egy legyet hessegetne el, olyan egyszerűséggel csattanok a virágos tapétával bevont téglafalnak. – Mindketten beteges, életre érdemtelen szörnyetegek vagytok!

Apám anyám felé indul, míg én lehunyom a szemem. Túl sokszor néztem már végig, ahogy megtörténik. Előre-hátra dülöngélve suttogom Mordrich nevét.

De Mordrich most sem jön, hogy megmentsen minket.

 

…

 

Édesanyám és én csendesek vagyunk. Ebben rá ütöttem. Ő csendesen sírdogál a nappalink méretes foteljébe süllyedve, én csendben rettegek, mikor nyílik az ajtó és lép be az apám. Évek alatt mindketten kifejlesztettük a saját magunk megoldási stratégiáját.

Ő sír, én rettegek.

1887-et írunk, a kapitányság elfogatóparancsot adott ki a bátyámra szándékosan elkövetett emberölés gyanúja miatt.

Anyám zsebkendőt vesz elő és átható tekintettel figyel. Tudja, hogy egyedül én láttam, mi történt azzal a szerencsétlen lánnyal, aki megbízott Mordrichban. Reménykedik, hogy nem kell rács mögött látnia a kedvenc fiát. Ugyanakkor naivan úgy véli, Mordrich inkább meghajlik a törvény szava előtt, mintsem pecsétet tegyen a család hírnevére. De nem ismeri a fiát. Mordrich soha nem jön már le a szobájából vezető falépcsőn.

Soha nem volt egyenes jellem. Ez ember azt hihetné a Skarlettel történtek után erre édesanyám is ráébred és belátja, hogy egyetlen ember van, aki Mordrichot egész életében próbálta megmenteni saját magától. Beszélt az emberekkel, használva képességét és elintézte, hogy a bátyja életben maradhasson. De ezzel csak még mélyebbre taszította, mert Mordrich nem látta be tettei következményét.

Én voltam, aki megmentette és a lehetőségét is eltaszította, hogy valaha jó emberré váljon.

Érdemelhetnék legalább egy megértő pillantást, de csak könyörgő tekintetet kapok. Én rontottam el, tegyek a megoldás érdekében is. Mindenki a saját döntéséért felelős – mondanám anyámnak, de ettől a szenvedéstől megkímélem. Kap éppen elegendőt.

Lehajtott fejjel ül, amikor nyílik az ajtó és belép a főkapitányság vezetője az apám társaságában. Vonogatják vállukat, simogatják bajszukat, hümmögnek, aztán apám rám emeli kék tekintetét.

Két testvér él, de csak az egyik van jelen.

A család becsülete a tét.

Halkan kattan a bilincs a kezemen. Anyám nem néz a szemembe, amikor elvezetnek.

És Mordrich most sem jön megmenteni.

 

…

 

A telefonom pittyegése ránt vissza a valóságba. Fájó fejjel, kótyagosan a hirtelen váltástól próbálok talpra állni. Megtámasztom magam a szálkás ajtófélfa keretében és a komód irányába sandítok, innen már látni a kijelzőn villogó nevet és a képet. Emlékszem az elkészítésének összes miliszekundumára. Kimerültem feküdtem mellette a hasamon, ő pedig szextől csillogó tekintettel piszkálta a hajamat, amikor hirtelen felugrott, lerántotta rólam a takarót és mindkettőnk telefonjával a kezében tért vissza. Míg a párnába morogtam mélységes döbbenettel előadta, hogy nem tudja a számomat és azonnal el akarja menteni. Csak annyit válaszoltam, hogy fázom és felejtse el. Azt hittem ennyivel elintéztük, mert betakart és addig mocorgott, míg befészkelte magát a mellkasomhoz, de a vaku kattanásánál már sejtettem, hogy hatalmasat hibáztam. Több óra zsarolás és fenyegetőzés után végül levágta a képről a melleimet, de a vigyorgó arcát állította be hívóképként. Meg tudtam volna folytani egy kanál vízben. Napokig szórakozott a hívogatásommal, élvezte nézni, ahogy elvörösödöm és ijedten felkapom a telefont. Aztán hebegek-habogok, amikor rákérdeznek mi az a furcsán homályos dolog a háttérben és miért vigyorog ennyire Kara.

Hiányzik az a mosoly, az az enyhén felvont szemöldök ahányszor hülyeséget mondok, a karba tett kezű sértődős hallgatása, a szája szegletének remegése a visszafojtott nevetéstől. Az illata, az érintésének bizsergetése, a csókja puhasága, a fülembe suttogása. Hallani akarom a hangját, bármennyivel megelégszem, csak pár másodpercre hagy képzeljem el, hogy otthon vagyok, ő pedig a munkából hív, hogy tart hazafele. Egy átlagos pár vagyunk, akik együtt élnek egy kertvárosi apró házban, egy kutyával, aki a verandán horkol.

Akarom tudni, hogy jól van-e, meggyógyult-e, hogy fáj-e a sebe. Szeretném, ha elmondaná, mit érez most. Aggódom érte, mert közelebb van a sötétséghez, semmint azt gondolná. De amíg nem tudja az igazságot az apjáról, biztonságban van.

És ez úgy tartható fenn, ha távol maradok tőle és mindenki mástól is.

De annyira akarom a hangját, hogy az ujjam magától mozdul a zöld telefon ikonja felé. Csak hallgatni fogom és nem szólok semmit. Csak a hangja kell. Magammal küzdve nyomom meg az ikont és emelem a fülemhez a telefont.

– Haylei? – úgy mondja ki a nevemet, mintha maga sem hinnél el, hogy tucatnyi alkalom után végre felvettem. Lerogyok a földre, fejemet az ágy szürke huzatjának döntve úgy markolom a telefont, mintha az életem múlna rajta. – Kérlek, ne rakd le csak hallgass végig! –A számra kell szorítanom a tenyerem. – Nem tudom mi történt, de rendbe tudjuk hozni. Haylei hagyd, hogy seg…

Már felvennem is hiba volt, érzem amint kinyomon a telefont és teljes erőmből a falhoz vágom. Az egyik felem fénysebeséggel rohanna  hozzá, de a józan eszem megállítja. Felhúzom a térdeim és megpróbálok nem sírni. Megpróbálom elfelejteni, hogy az előbb téptem fel a sebeim, de nem szépen lassan, hanem egyetlen mozdulattal rántottam le a ragtapaszt. Megpróbálom elfelejteni a hangját, az esdeklését és… Kit áltatok? Amilyen szerencsém van még súlyos alzheimeresen is emlékeznék rá. Mert rá nem lehet, nem emlékezni. Hogyan tud ennyire fájni két perc?

Uralja az összes gondolatomat a hülye kis hangja. Pedig semmi különleges nincs benne, nem is különösebben szép. Egy szerencsétlen lúzer, aki két évig kajtatott utánam és meg sem tudott megtartani. Akit még a saját apja is magára hagyott, mert kinek kéne egy romhalmaz? Teljesen megkattant az emlékek miatt, beszámíthatatlan, zárt osztályon lenne a helye nem egy iskolában a többi elcseszett kölyök között. Ki engedte ezekután még emberek közé, az is kisebb csoda, ha saját magát nem nyírta ki, a Kattant.

Mi? A fejemre szorított kézzel próbálok szabadulni a gondolataitól. A torkomat kaparja, míg nyelem a friss oxigént és próbálom visszanyomni a dobozba. A telefonom romjaira nézek. Mit tettem?

Az örökké elégedetlen lány megnyugodva üldögél bennem és arcán kaján vigyorral üzeni: most ő irányít.

 

Önző vagyok. Tudom, amint átlépem a motelszoba sárgafém küszöbét és becsukom magam mögött az ajtót. Lassú léptekkel megfontoltan haladok, biccentek a portán üldögélő legalább száz éves hölgynek – sokat volt emberek között és feléjük irányuló utálata leírhatatlan méreteket öltött ezen idő alatt – aki annyit törődik velem, mint a légypiszokkal a porta üvegablakán. A függők gyakran simítanak végig frissen vasalt ingjükön a gondolattal, hogy a mai naptól tiszta vagyok és drog, alkohol a közelembe sem férkőzhet. Én is végigsimítok az ingem anyagán, de a tisztaság fogalmát önmagamra erős jóindulattal sem használnám. A sötét kis krapekok ugyan szunyókálni tértek, de megjósolhatatlan a pillanat, mikor nyitják ki a szemüket. Mégis útnak indultam. Önző módon inkább – vállalva a felelősséget, vagy inkább annak abszolút hiányát – elhatároztam egy szőnyegen hánykolódó éjszaka után, hogy vége: visszamegyek a bázisra. Ha szerencsém van és gyors vagyok, még azelőtt lépem át Kara ajtaját, mielőtt feltörhetne bármi belőlem, ha még nagyobb szerencsém van – aminek esélye egy a kétszázhoz – még arra is lesz időm, hogy Mordrich előtt jómagam avassam be Karát a történtekbe, rávilágítva, hogy az apja nem az, akinek mutatja magát és nem mellesleg a volt barátnője, azaz én, sem vagyok egy makulátlan jellem. Megöltem egy haldokló fiú apját és bármire képes vagyok, ha ezek a kis aranyos szörnyűségek bennem, felébrednek. De Karának joga van tudni az igazságot.

Volt egy hangulati váltásom: a buszra felszállva még nyugodt voltam, a helyzethez viszonyítva nem is éreztem magam egy rossz éjszaka eredményének és úgy általánosságban egyfajta elégedettség vett erőt rajtam, amit az ember általában akkor érez, ha jól cselekszik. Leszálltam a buszról és mindez úgy illant tova, mint egy homokvár a hurrikán előszelében. Sutty. Volt nincs. Mint a kistesónak lekent saller, először csak a gondolat volt a fejben, aztán mozdult a kéz és már csak a döbbent tekintet maradt. Meg pár ujj lenyomata az arcon.

Úgy remegtem, mint a hűtőből frissen kivett zselatin, amibe egy időzített bombát rejtettek, lehűtötték és várták a csodát, hátha nem robban fel. Olyan szintű a remény, mint amikor rálépsz egy taposóaknára aztán megemeled a lábad, mert bízol benne, hogy nem szakít apró darabokra. Alapszabály taposóaknákban nem bízol és rohadtul nem szállsz fel a buszra, indulsz el a bázis irányába a volt barátnődhöz, ha a mágusvilág összes lidérce benned sátorozott le.

A percek telnek, a sétám gyorsul, az arousal szintem emelkedik, a pánikszintem valahol a felhők közelében, a szívem ralizik, az agyam és a józan eszem, pedig a motelban pihen és köszönik, ebből az őrültségből ők inkább kimaradnak.

Ekkor szakad el a cérna.

Rohanni kezdek az ismerős erdőn át, száguldok a bokrok között, lábam alatt ropog a megfagyott hó, a fák ágain jégpáncél tükrözi vissza kétségbeesésemet. Valami kaparja a torkomat, de még reménykedek, hogy nem az, amire gondolok és a friss oxigént nyelve igyekszem lejjebb nyomni, ami felébredt odabent.

De szerencsém ezúttal sincs.

Egyre agresszívebben támad, ki akar jutni, be akar rántani egy újabb múltbéli történetbe.

Nincs semmilyen megkönnyebbülés, amikor átlépem a régi határt, csend van. Túlságosan nagy csend. Sehol egy árva lélek, sehol egy mozgó alak, a faházak némán nézik az oldalamra szorított kezem gémberedését. Fázósan ölelem át magam, miközben valaki befelé kényszerítene a saját világába. Sietnem kellene, de erőm megoszlik a futólépés produkálása és a lélegzetvételi nehézségek koordinálása között, így csekély energia jut a doboz tartalmának visszaküldésére.

Rég fordult elő, hogy ennyire célba akartam volna érni, soha nem csattogott még ilyen gyorsan a bakancsom gumis talpa. Kacskaringózva száguldok a faházakon túlra, az ő házához. Erőteljesen dörömbölök az ajtaján, miközben a csáp lerázhatatlanul ragadja meg a torkom hengeres csövét.

Senki nem nyit ajtót.

 Már nyomom le a kilincset, amikor az a valami magával ránt.

Indiában születtem Mumbaitól északkeletre. A klisés történet minket is elért, anya beleszeretett egy turistába, lettem én és kézenfekvő volt, hogy Európába költözünk. Jogi egyetemre mentem és egyik hónapban még normális voltam, a másikban pedig olykor-olykor már láthatatlan. Ezzel alapvetően még meg lehetne barátkozni, ha nem az egyetemi kémiaszakkör megmagyarázhatatlanul szexi, szemüveges vezetőjéért dobogna a szívem, akinek jelenlétében a mágia fellobban és láthatatlanná válok. Erős érzelmi inger hatására aktiválódik, így állhatok a világ legédesebb flótása előtt, láthatatlanul.

Megvan a hétvégén kertben sütögető család képe? Amikor a férj, akiért még mindig megdobban a szív és szambát lejt a tornácon, a grill mellett állva, ősi szakértelemmel fürkészi a szénné égő húst, miközben a két kölyök a kertben agyoncsapni készül egymást egy a szomszédtól ellopott vasrúddal. Visítva üvöltenek megijesztve a kutyát, az egyetlen teremtményt, akiben még soha nem csalódtál, mire az a lábadra pisil, jelezve, hogy újra kéne gondolni a „kiben nem csalódtam még” fogalmát. Ennek ellenére mégis boldogan nézed őket, miközben moszkítók hada telepedik meg a lábadon és arra gondolsz, erre vágytál világ életedben. Mert tényleg erre vágytál.

Ilyen élményem nekem soha nem lesz.

Megvan az első randi előtti gyomorgörcs érzése, amikor a tükörben nézegeted magad és megállapítod, hogy te vagy a legrondább teremtés a világon és a partnered biztosan csak viccelt, amikor randira hívott, mert nem létezik, hogy téged akarjon? Meggyőzöd magad két óra hisztéria után, hogy akkor is elmész és a legjobb formádat hozod, nem öntöd le magad az itallal, nem mész neki semminek, nem eszed le magad és nem lesz kellemetlen a helyzet. Aztán persze leeszed, leiszod magad, majdnem rádöntöd az asztalt a flótásra és tucatnyi alkalommal hozod magad kellemetlen helyzetbe, míg végül hazafelé tartva megnyugszol, mert a katasztrofális történtek ellenére a kezedbe csúsztatja a kezét és az ajtótokig kísér, majd bátortalanul az ajkadhoz hajol, lefejelitek egymást, nevettek aztán végre megcsókol és hazamegy. De lefekvés előtt még kapsz tőle egy üzenetet, hogy nagyon jól érezte magát.

Ilyen élményem sem lesz.

Soha nem lesz párkapcsolatom, férjem, gyerekeim. Soha nem lesz családom. Soha nem fogok szexelni, csókolózni és a párom nyakába kapaszkodva táncolni. Nem fog értem jönni, amikor felhívom egy buliból már enyhén illuminált állapotban, hogy legyen szíves megmondani hol lakunk vagy jöjjön már értem. Mert nem létezik. Nincs kit felhívni.

Olyan az életem, mint egy börtöncella, aminek befalazták a kijáratát és az egyetlen, kávéspohár nagyságú ablak elérhetetlen magasságban van. Nem jut be fény, levegő pedig csak annyi, hogy életben maradjak.

Átérzem, újra élem a lappangó gyötrelmet, a boldogtalan jövő képét, a meg nem értettség béklyóját. Hagyom, hogy megfakítsa a boldog emlékek színét, a nyaralások emlékét, a viccektől könnyes szemek képét, a barátok vigyorát, a siker felemelő érzését. Engedem, hogy elvegye a jó dolgokat, az élet értelmét, a mosoly okát, a siker koronáját, a boldogság szilánkját.

Mindent.

Aztán magamhoz térek.

Kara padlója hidegen érinti az arcomat, fekszem és bámulom a plafonon az egykori beázás sárgás körvonalát. Senki sincs a városban.  Elhagyatott faházak, néma bámulás. Ennyi maradt ebből a világból. Egy korszak lezárult, nem magától, nem önként, ám végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Az összes kőben pulzált, vibrált az erekben, éreztem mégis nehezen fogadtam a létezését, mert realitásvesztett gondolat azt hinni, hogy a modern világban a mágia létezik. Ki hinné el? Különleges képességek, emlékek rablása? Első gondolat a tagadás: nem, ilyen nincs. És mégis van.

Illetve volt.

Elkeseredetten sétálok fel a szobájába. Karás rendben sorakoznak az új könyvespolcon a megtépett borítójú könyvek. Bakancsom dobogásán kívül semmi nesz nem hallatszik, a fa ágai szomorúan nyúlnak át Kara ágya felett. A hónapok óta érintetlen takaróján apró porszemek játszanak fogócskát. Óvatosan dőlök bele az ágyába, lerúgom a cipőmet, bebújok a takaró alá és mélyen a párnába temetem az arcomat. Nem érzem az illatát vagy nem emlékszem, hogy ez az ő illata-e. Halványan dereng, hogy volt valahogy, meg voltunk ketten és örömmámorban úsztam, ő meg a hátamat simogatva mormogott. De túl sok a kérdőjel.

Varjak károgására térek magamhoz, ijedten pillogva, percekig tudatlanul. Hol vagyok?

Mielőtt újra magába szippantana a mágia, papírt és ceruzát ragadok Kara asztaláról.

 

Segíts. Legyen végre vége.

 

Egyszer vissza fog jönni, meglátja a cetlit és Karában van annyi belátás, hogy helyesen cselekszik. Megkeres és…

Csak tartanánk már ott.

Az Intézet üres folyosóin sétálok, bámulom a híres emberek kiaggatott portréját a falon, mert az iskolák alapvető szokása, hogy tele teszik a folyosót számos fontos ember képével, jelezve: a tanulásnak eredménye van. Nem számít, hogy fogalmad sincsen, kit nézel vagy mit alkotott, a lényeg, hogy ott lógjon. Fontos. Iskola híres filozófusok, kémikusok stb. képei nélkül nem létezik. Olyan lenne, mint a pöttyös labda pötty nélkül, a kórház beteg nélkül, az ajtó kilincs nélkül. Utóbbiak esetében felvonnánk a szemöldökünk, de feltűnne az iskola esetében ugyanez?

 Végig húzom az ujjam a porlepte ablakpárkányokon, odébb tolok néhány széket, csak hogy csináljak valamit, aztán a könyvtár felé kanyarodok. A lábam előbb tudja az utat, mintsem a fejemben megfoganhatna a gondolat, hogy lemegyek a titkos folyosón át, apám régi birodalmába. Fel fog kavarni és talán elveszi tőlem a maradék saját gondolatomat is, de már úgyis mindegy.

Ugyanúgy néz ki, ahogy hónapokkal ezelőtt Karával hagytuk. A két palackzöld üveg körül hártyás fekete réteget képezett az alvadt vér. Emlékszem Kara feldúlt mozdulatára, ahogy belerúg a gondos, idegtépő ideig tartó munkám gyümölcsébe, hallom az üvegszilánkok sikítását a betonon. Az ő sikítása is a fülemben cseng.

Lefekszem a poros, kosztól feketéllő betonra, ami megnyugtató hideg érintéssel simul a hátamhoz. Kaparászó hangot hallok apám szekrénye felől, mire hirtelen ülésbe rúgom magam. Aztán felpattanok és riadtan bámulom a sötétséget, félelemmel telve hallgatva a szívdobogásom.

Felsóhajtok, amikor a lábamhoz ér puha bundája. Kerregő nyávogását visszaverik a terem kőszobrai.

– A frászt hoztad rám – simogatom meg Katrin kék fülű teremtményét. – Hát itt maradtál? Miért hagyott magadra, Kara? – kérdezem letelepedve mellé, de választ nem kapok. Összekuporodom, ő pedig a hasamnál gömbölyödik apró gombóccá. – Ha előjön a sötétségem, el kell menekülnöd – suttogom puha bundájába temetve a tenyerem.

Izzadtságban úszva térek magamhoz. A beton hideg érintésétől borzongás fut végig a gerincemen. Panaszos nyávogást hallok a könyvtár felöli eldugott folyosórendszer felől. Fáradtan, remegő lábakkal botorkálok a hang irányába. Nem tudom melyik a rosszabb, Friedrich bőrében lenni vagy megérteni, hogyan alakult át egy helyes szőke kölyök, érzelmek nélküli, undort keltő alakká, egy apává, aki elvesztette szem elől a reményt. Érzem a lelkéig hatoló szavak harapását, amik belőlem is ugyanúgy kimarnak egy darabot.

„Sajnáljuk, a donor szíve nem megfelelő a fiának.”

Ismerjük a történet végét. Belehaltam a fiam megmentésébe.

 Mi? Nem. Haylei vagyok, Haylei vagyok. Nem haltam meg. Suttogom Katrin macskájának nyávogását követve. Gyorsan halad előttem, látom eltűnni bolyhos farkának végét a könyvtár ajtajában.

Az Intézet egérszürke betonlépcsőjén üldögélve találok rá. Gyengéden túrok bele a szőrébe, miközben a korlát lepattogott fekete festékű rácsának dőlök. Fázósan ölelem át a lábamat, míg a kék macska apró bolyhocskáit bámulom.

Fémeset kattan a ravasz. Sárga bakancsáról megszáradt sár pattog le, ahogy lábujjai idegesen fészkelődnek a cipőben. Vontatott lassúsággal emelem arcára a tekintetem. Hogyan is felejthettem el ezeket a kék szemeket? Megkönnyebbült félmosollyal nyugtázom, hogy mindjárt vége. Lehunyom a szemem és bágyadtan a korlátnak támaszkodom. A macska puha tappancsaival ugrik fel az ölembe.

– Kölyök, odébb kell menned. Mókás flótás vagy, de nem ez a legjobb alkalom – suttogom kék füléhez hajolva.

– Haylei?

Nem nézek fel. A hangja olyat mozgat meg bennem, amit nem szabadna.

– Haylei? – kétkedő hangjára, kiteszem a macskát az ölemből és szorosan a fülemre szorítom a kezem. Homlokomat felhúzott térdemre hajtva várom, hogy vége legyen.

Nem történik semmi.

– Kara… húzd… már… meg… a ravaszt – Hosszas szüneteket hagyva suttogom el a mondatot.

Nem történik semmi. Maszatos arccal szorongatja a fekete revolvert. Mint a repülőgépbalesetet szenvedett pilóta, néz rám, fejcsóválva, mintha képtelen lenne befogadni a látványt.

– Nem lehet, hogy benne élj! Nem. Nem. Te már nem lehetsz…

– Kara, húzd már meg azt a rohadt ravaszt! Kifutok az időből! – mondom és érzem, ahogy előmászik a dobozából.

Nagyra nyitott szemekkel néz rám. Kell pár perc, majd összehúzott szemöldökkel szegezi nekem a kérdést:

– Mi volt a leveled utolsó sora?

– Nem érünk rá, hogy tesztelgess, Kara! Ha nem tűnt volna fel, bármelyik pillanatban…

– Mi volt a leveled utolsó sora? – vág idegesen a szavamba.

– Az, hogy segíts, legyen végre vége.  

– A másiknak! – Remegő kézzel, halotti komolysággal ejti ki a szavakat.

– Bárki hozzáférhet az emlékeimhez éppen úgy mondhatja ezeket a szavakat és ettől még nem leszel biztos benne, hogy én, én vagyok.

– Mondd ki!

Lehunyom a szemem, mikor csípni kezdik a könnyek.

– Miért nem vagy képes meghúzni a ravaszt?

– Mi volt az utolsó mondat, Haylei?

– Az, hogy szeretlek! Hogy nem megy, nem tudok semmit mondani, mert szeretlek! A francba is, most már húzd meg azt a kicseszett ravaszt!

A dörrenésre kapom fel a fejem. Fel sem fogom a puskapor szagát és az éles fájdalmat.

Végre szabad vagyok.