Jóslat 10.rész

Mindenki életében akadnak hullámvölgyek, amikor vígan autózik egy képzeletbeli szerpentinen, szúnyogok millióit kenve szét az ablakon. Fel a dombra, le a dombról, közben kattog az agy, mert persze gyártja a lehetséges végkimeneteleket, mikor ér véget a kaptató és melyik lesz az a pillanat, amikor olyan sebeséggel indul meg a lejtőn, hogy lehetetlen lesz megállítani.

Próbálom keretek közé szorítani az agyam lázas problémafelvetéseit, miközben figyelem, ahogy Kara reggelit készít a konyhájában. Vannak azok az undorító romantikus filmek, amikről már a címet olvasva sejteni lehet, hogy lesz bennük egy hasonló jelenet, mégis megnézed, hátha egyszer számodra is eljön ez a pillanat. Addig meg milyen jó érzés valaki más boldogságában úszkálni.

Jelenleg nyakig merülök a saját kis minifilmemben, várva a snittet, amikor észrevesz, megfordul és megkapom a reggeli ölelésadagom. De addig még van időm komótos lassúsággal megszemlélni kék rövidnadrágba bújtatott hosszú lábát és formás fenekét. Visszagondolva tudat alatt világ életemben megnéztem a lányokat, csak akkor még nem járt vele ez a kellemes bizsergető érzés, ami minduntalan átcikázik rajtam, ahányszor Kara feltűnik a közelemben. Fejtegettem már párszor, mi fogott meg benne, de nem találtam rá választ, mert minden apró dolga képes előhozni a pillangókat a hasamban, még azok is, amik kezdetben az idegrángás küszöbére sodortak.

Minden percben magam mellett akarom tudni. Ölelni és pólója alatt fonni körül a derekát, élvezni a nyakamra hintett csókjait. De az örömöm nem felhőtlen, mert Kara a hetekkel ezelőtti utolsó figyelemelterelésem óta nem feküdt le velem. Vagy nála, vagy nálam alszunk el, átölel, átölelem, aztán várom, hogy tegyen egyetlen apró lépést, mondjuk egy pihekönnyű csók bárhová, de nem. Olyan érzés, mint az az idegtépő játék, amibe pénzt dobsz és egy kart irányítva kell megfognod a számodra legszimpatikusabb plüssfigurát. Nézed a műanyag üvegfalon keresztül, hogy már majdnem a kampók között van, szinte érzed a plüss selymes értintését, aztán a kar hátraugrik, mert lejárt az idő. A plüss meg ott marad a plexi mögött, egyetlen karnyújtásnyira, de nem törheted szét a gépet, hiszen azzal elrontanál mindent. Ilyen érzés a karjaiban aludni el, ott van, ott van, de sokkal többet akarsz belőle. És itt kezdődik az agyalás. Már nem akarja? Nem nézek ki jól, nem gerjed rám? Mondja már meg, mi a szent szűzmária baja van!

De Kara nem mondja, én meg összeszorított fogakkal, a bugyim nyugalmát rég elfelejtve próbálok anélkül hozzáérni, hogy összeugorjon az alhasam. Próbálom úgy megcsókolni, hogy ne képzeljem el, mi lenne, ha egyszer végre tovább menne a csóknál. Sokkal rosszabb, ha tudod mitől fosztanak meg. Amikor nem csináltam soha, csak bólogattam, hogy oké, oké mások szexelnek, de könyörgöm ott van a jobb vagy bal kezem, nehogy ez legyen a legnagyobb problémám. Képzelőerőm van és már meg is oldva a probléma.

Meg a francokat! A nyomába sem ér, mert Karát akarom, a kellemesen borzongató érintését, az ajkait, a bőrét az enyém alatt. És annyira nehéz elképzelni, hogy nem akarja, nem igényli és ez hozza magával a következő ismételten felmerülő gondolatot. Lehet nem engem akar? De akkor miért nem mondja meg?

Az agyalás soha véget nem érő órái következnek és lassan már az sem nyugtat meg, ha hallom lassú szuszogását az éjszaka közepén, mert akkor újra eszembe jut, hogy volt idő amikor megkaptam. Olyan ez, mint valami eszméletlen durva böjt a húsvéti időszakban, amikor megfogadod, hogy nem laksz jól negyven napig, hiába hallucinálod be, hogy egy grillcsirke sétál az asztalodon, hiába látod kolbásznak a kilincset, hiába folyik a csoki a falról, akkor sem eszel. De még annak is van jó oldala és enyhítő körülménye, hiszen saját döntésed szerint cselekszel. Nekem maximum az saját döntés, hogy nem lököm ebben a pillanatban a konyhapultra.

Már nem tudok másra gondolni, ott van állandóan a fejemben, ha órán vagyok, ha sétálunk, ha Fremliék szűk nappalijában ücsörgünk, ami lássuk be nem enyhén kellemetlen, hanem feldolgozhatatlan módon az. Beszélgetnek tőlem fél arasznyira, én pedig azon morfondírozok, mikor fekszik már le velem vagy mennyire jól áll rajta ez a nadrág, netalántán ott felejtem a pólóján a tekintetem, aztán elvörösödöm és megpróbálok a teásbögrém mögé bújni, akkora sikerrel, mintha egy medve próbálna egy fogpiszkáló mögé. A legrosszabb mégis az, amikor eljön az este: fekszem elterülve az ágyán, ő pedig bejelenti, hogy elmegy tusolni. Aztán nekiáll vetkőzni, én meg lekapom a szemüvegem, hogy esélyem se legyen mindent látni belőle, de annyit ér, mint halottnak a csók, mert így is látom, ahogy kínzó lassúsággal kilép a nadrágjából és egy szál melltartóban kivonul a szobából. Hallom, amikor megengedi a vízcsapot és hiába harapok az ajkamba, akkor is elképzelem, ahogy az utolsó ruhadarab is a földre kerül és akkor is nedvesedni kezdek, ha nem akarok. Általában igyekszem valami közömbösre gondolni, amikor nem válik be, undorítóra, amikor az sem, borzongatóra és így tovább, míg egy szál törölközőben be nem lépdel, közölve – miközben a fiókjához oson – hogy elfelejtett pólót bevinni. Ismét romba dől a szépen felépített gondolatelterelő építmény. Mosolygok, közben eljátszva a gondolattal, hogy leszúrom magam a pohárban hagyott szívószállal, de elvetem, mert még van benne limonádé.  Aztán dúdolgatva kimegy, én meg egy párnát szorítok a fejemre, hogy ne hangosan üvöltsek fel.

De visszatérve a saját minifilmrészletemhez, Kara végre megfordul és a szokásos félmosolyával kísérve sétál közelebb, hogy átölelje a derekam.

– Szia! – Egyetlen szót mond mégis összeugrik a gyomrom. Soha nem mond átlagos sziákat, van bennük egy lágy hullám, egy olyan frekvencia, amire az egész lényem berezonál. Nem válaszolok csak a nyaka hajlatába temetem az arcom és beszívom tusfürdőjének nyugtató illatát. Ha nem kéne állnom, újra vissza tudnék aludni a karjaiban. Hozzám képest a kismajom, aki anyukája szőrébe kapaszkodik figyelemért, labdába sem rúghat. – Főztem kávét is – mondja egy apró puszit adva a fülemre, mire jóleső morgás szalad ki a számon. – Erre már felkapod a fejed, mi? – nevet, én meg szívesen megmondanám, hogy nem a kávé keltette fel a figyelmem, de csak elmosolyodok és megrántom a vállam.

– Hogy van ennyi energiád korán reggel és miért vagy rövidnadrágban, amiikor kint legalább mínusz ötven fok.

– Fél kilenc nálam már inkább a délelőtthöz tartozik és nincs mínusz ötven fok kint. Gyakorlatilag lehetetlen annyi…

– Kuss már – mondom játékosan az ajkaihoz hajolva. Tisztában vagyok vele, hogy saját magamat kínzom, de képtelen vagyok megálljt parancsolni. Kell.  Érezni akarom akkor is, ha nem lehet teljes egészében az enyém. Legalább ennyit kapjak én is! Kis ízelítő a mazochizmus köntösében, pár lágy csók, a nyelve érintése, aminek nyomán még a hátam pár milis pihéi is az ég felé nyújtózkodnak. Átölelem a nyakát, hogy ujjbegyeimmel frissen mosott, lazán összefogott hajába túrhassak, aztán elengedem, mert reggelire csak ennyi járt és jobb meghátrálni, mint beleugrani egy kínos párbeszédbe a párkapcsolati szexualitásról. Akarom mondani a nem létező párkapcsolati szexualitásunkról.

– Jól aludtál? – kérdezi a beépített kerámia főzőlapon készülő reggelit kavargatva. Hálát adok az égnek, hogy háttal áll nekem, így nem látja, ahogy a kezemre tapasztom a szám és saját magammal bírkózom, míg végül csatát nyert hangon, őszinteséget a konyhapult alatti kukába dobva egy igent rebegek. Az igazság az, hogy a válasz egy akkora nem lenne, amekkorára a bázis alapterülete nem lenne elég, pedig több hektárról beszélünk. De persze nem mondom, mert viccesen hangzana: Figyelj Kara, az a helyzet, hogy hetek óta veri a plafont a szexuális kielégületlenségem és nem alszom jól, mert a héten háromszor fordult már elő, hogy azt álmodtam szexelünk, úgy hogy ott feküdtél mellettem. Felébredve kínok között vergődöm, mert milyen kapcsolat az, ahol az egyik fél arról álmodik, hogy a másikkal szexel, olyan részleteséggel, ami pironkodásra adhat okot. És képzeld utána jön a következő egy óra, amikor azon gondolkodom, hozzád érhetek-e, amiről minduntalan lebeszélem magam, hiszen hogy néz ki, ha valakit hajnalban azzal keltesz, hogy szexelnél. Elvégre szereted nem pedig szexrabszolgának tartod. Miután ezt a csatát megnyertem magammal szemben, bár arról veszekedhetnénk, hogy ki a győztes, mert semmiképp sem én. Szóval, ha ettől eltekintünk, jön a következő egy óra morfondírozás, vajon felébredsz-e ha bugyit cserélek, mert nyilvánvalóan kellene, de mégis hogyan magyarázom meg, ha kinyitod a szemed, hogy egy szál átázott fehérneműben állok a ruhásszekrénynél. És zárásul Kara, ha nem robbanok fel a napokban, akkor csoda történt.

Ilyet persze nem mondok, tehát a biccentéssel kísért igen rebegés az egyetlen járható út.

– Biztos? – kétkedve fordul hátra, míg a lefőtt kávé takarásában egy ahát hümmögök, magamban káromkodva, hogy „persze, kérdezd meg még nyolcvanszor és talán nyolcvanegyedikre előhozom, hogy szexeljünk már”. Az igazság az, hogy kétszázötvenedikre se hoznám elő. A prűdség mindenekfelett lett a mottóm.

Ha megkérdezné valaki, mivel foglalkozom biztos lennék a válaszban. Szorongom. A fő foglalkozásom a szorongás lett az utóbbi hónapokban. Sosem tudhatom melyik sarkon vár egy újabb fejbe kólintás a múltamból vagy egy újabb fejlemény, ami rányomja a bélyegét a jövőmre és még a jelenemet sem tudom felhőtlenül élvezni. Élvezni. Legalább a humorom nem hagyott el.

– Kaptunk ebédmeghívást – mondja semlegesen hangon, de Kara soha semmit nem mond semlegesen, szóval érthető az enyhén összeráncolt szemöldökű nézésem.

– És nekem ez azért nem fog tetszeni, mert?

– Mert Calebtől kaptuk, aki összejött Hollyval és most mutatják be egymásnak a két baráti kört.

– Oké – rántom meg a vállam, miközben leülök a pultszékre és lábamat limbálva várom Kara reakcióját.

– Miért nem kérdezed meg ki az a Holly, miért vagy közömbös és miért nem teszel egy epés megjegyzést sem, hogy mennyire rossz ötlet két baráti kört egymásnak engedni?

– Az igazat megvallva nem érdekel Caleb. Mármint örülök, hogy rátalált a szerelem, de miért kellene jobban érdeklődnöm? Gondolom bemutatja a lányt, az meg az ő dolguk, hogyan rendezik a két társaságot.

– Emlékszel a lányra, akinek behúztál egyet, amikor leégett a mozi? – kérdezi Kara ismét semlegesen arccal, amivel már kezd az őrületbe kergetni, mert tudom, hogy valamiben mesterkedik. Vagy rá akar jönni valamire vagy óh, fogalmam sincsen, mit akar kihúzni belőlem! Mint barát, persze érdekel Caleb, de ezen felül hidegen hagy a szerelmi élete és ezzel nem bunkó vagyok, csak más dolgok járnak a fejemben. Fontosabb dolgok, mint Caleb szexuális élete, annak a fényében, hogy én nem rendelkezem ilyennel.

– Emlékszem.

– Hát őt hívják Hollynak.

– Most várod, hogy eltátsam a szám és szörnyülködjek, hogy jézusom ez hogyan lehetséges?

– Nem, kezdem megszokni, hogy soha nem a várt reakciót produkálod – mondja visszasétálva a főzőlaphoz és ennyivel el is intéztük. Legalábbis azt hittem. De a reggeli után Kara egy hang nélküli bámulása már erősen zavarni kezd. Már a fogamat csikorgatom dühömben, ami legfőképpen a szex hiánya miatt van, de Kara furcsasága még rátesz egy lapáttal. Utoljára akkor éreztem így magam, amikor szénhidrátdiétába kezdtem az egyetemi éveim kezdetén és a feszültségi mutatóm kilengése miatt még a postást is olyan komor köszönéssel fogadtam, hogy másnap már nem ő jött. Aminek két oka lehet, az első az előzőekben megfogalmazottak szerint én, illetve a második opció a munkát váltott, ami sanszosabb és jobban is esik a lelkiismeretemnek. Akkor jöttem rá, hogy nem jó úton slattyogok, amikor tíz csapással ütöttem agyon egy berepülő bogarat, pedig már az első ütés után halott volt.

– Haylei?

– Bocsi kérdeztél valamit? – kérdezem magamhoz térve, miközben Kara pillantása csupasz lábamra esik, ami úgy jár a padlón, mintha élete dobszólóját játszaná.

– Mi a baj? – Asztalon összefűzött ujjaiból már tudom, ha nem virítok magyarázatot annak csúnya vége lesz.

– Bocsi leért a kávé – vigyorgom és menekülőre fogva, nyomok egy csókot az ajkára, aztán viharos gyorsasággal a lépcső felé indulok, jelezve ezúttal én veszem birtokba a fürdőszobát.

A zuhany alatt még mindig hallom halk hangú hümmögését, pedig a közelemben sincsen. Agyam úgy játsza vissza a hangját, mintha  konkrét célja lenne az őrületbe kergetés. Ha nem történik valami köztünk valószínűleg a zártosztályon kötök ki, mint első személy, aki a szexmegvonásba kettyósodott bele, de diagnózist soha nem kaphatok, hiszen első nyertesként még azt sem tudják mivel állnak szemben az orvosok. A rossz az benne, a nyilvánvaló szexelhetnéken kívül, hogy Karának gőze sincs róla, mi történhetett és nagy valószínűséggel azt hiszi, Caleb és az új barátnője áll a dolgok hátterében, de nagyobbat nem is tévedhetne.

Homlokomat a csempe hideg felületének támasztom, míg a vízcseppek vidáman szánkóznak a hátamon és kezem önmagától indul lefelé a testemen. Megérintem magam, mire jóleső sóhajtás hagyja el a számat és elképzelem, hogy Kara a fürdő csempéjéhez szorít és puha bőrével hozzám simul. Érzem a mellemen a hideg kő érintését, ahogy kemény mellbimbóm nedvesen hozzátapad. Szemlehunyva élvezem, ahogy keze kínzó lassúsággal simogatja a hátamat, a fenekemet, aztán magához szorít, hogy teljes átéléssel a melleimet masszírozhassa. A nyakamba csókol, miközben keze a lábam közé téved én meg hangosan felnyögök és gyorsan a kezemre tapasztom a szám, amikor rájövök  a zuhanyzójában maszturbálok, míg ő kint van a nappaliban. Elzárom a meleg vizes csapot és összeszorítom a fogaimat, miközben a jéghideg víz próbálja lehűteni felhevült testem. Remegek a törölközőbe csavarva, mint a most született őzgida, akinek még nem állt helyre a hőháztartása, döntésképtelenül, hogy fejezzem be amit elkezdtem vagy öltözzek fel és üljek le a nappaliban Kara mellé, hogy újabb pár perc kínzás következzen, míg el nem indulunk.

A kérdéskörnek Kara vet véget, amikor felkiabálva közli, hogy tíz percem maradt elkészülni.

Gyermeki szomorúsággal kapkodom magamra a ruháimat a gondolattal, hogy a világ legrosszabb ötlete volt elkezdeni valamit, aztán nem fejezni be. Rosszabbul érzem magam, mint fürdés előtt, pedig már akkor azt hittem, ennél már nem lehet.

 Kara már az ajtóban toporog a szokásos barna bőrdzsekijében, amiben számomra felfoghatatlan módon a kinti mínuszokban sem fagy halálra, míg én a télikabátom nyakig becipzározásával is csak azt érem el, hogy legalább a melleim nem fagynak le útközben, de az ujjaimat általában valahonnan a jeges kavicsok közül kell előkotorni. Pedig ha aktív szexuális életünk lenne, valószínűleg a szívroham kerülgetne az ujjaim épségét illetően, de mivel ilyesmi nem áll fenn, az ujjaim elvesztése se okoz különösebb traumát.

– Miért nem hordasz kesztyűt? – kérdezi Kara, amikor meglátja, hogy a fagytól lilás körmeimet milyen mélységes szomorúsággal bámulom.

Azért Kara, mert már nem érdekel a sorsuk, úgysem használom őket olyan dolgokra, amikre oly szívesen tenném. Gondolom magamban, de az igazmondás helyett csak megrántom a vállam és engedem, hogy Kara összekulcsolja a kezünket, megakadályozva, hogy tőből lefagyjanak.

– Szokatlanul szótlan vagy – állapítja meg míg én tovább sétálnék, de ő megtorpan és gyengéden maga felé fordít. Ráérősen a fülem mögé simítja a fagyos szélben szétcincált hajtincseimet, aztán két tenyere közé fogja arcomat megmelengetve, miközben azon jár az eszem, hogyan lehetséges, hogy az ő keze meleg, míg az én hőháztartásom valamivel a fagypont alatt van. – Áruld el mi a baj – kéri egy könnyű csók után.

 – Nincsen semmi – hazudom Calebék faháza felé húzva. Kicsit ellenáll aztán beadja a derekát és lazán megszorítja a kezem, hogy ránézzek.

– Külön megyünk be vagy így? – emeli fel összekulcsolt kezünket. Mosolygásra késztet a tekintete, amiben egyszerre van benne, hogy rendben van, ha nem akarom és az is, hogy bárcsak ne engedném el a kezét.

– Majdnem minden szabad percünket együtt töltjük, az esetek nagytöbbségében te is lemondod a barátaid invitálását és ekképpen teszek én is, hogy kötelező elfoglaltságaim után hozzád menjek. Szerintem tudják, hogy nem monopolyzni megyek át Kara.

Meglepődöm, amikor hirtelen hozzám hajol és hevesen megcsókol. Elfelejtem mit akartam mondani és a csókján kívül nem jut el más az agyamig. Lefagyok a hirtelenségtől és a ténytől, hogy mennyire kívánom. A nyelve érintése elegendő, hogy önmagamról megfelejtkezve simuljak hozzá és öleljem át a nyakát. Felszisszenve veszi kézbe az ujjaimat, miközben majdnem sírhatnékom van, hogy abbahagyta a csókot. A hiányérzet úgy kínoz, mintha életcélként tűzte volna ki, hogy megnyomorítja az életem.

– Nagyon, nagyon hideg a kezed, szóval mennünk kell.

Tudod hova kéne mennünk? Vissza a házadba, át a nappalin, miközben lerúgod magadról a cipődet az összes ruháddal együtt, aztán az ágyra esünk és végre lehúzod rólam a bugyimat. Mondanám, ha lenne végre bátorságom hozzá, de csak reményvesztetten bólintok és hagyom, hogy megfogva a kezem Calebék faháza felé húzzon.

 

Holly pont annyira szimpatikus, mint amikor a véleménymeghatározó első benyomást tette rám pár héttel ezelőtt, annyi különbséggel, hogy most talán nem húzok be neki, de csak Calebre való tekintettel. Aztán mégis eljátszottam a gondolattal, hogy szájon kenem az egyik italtálcával vastag vakolás mögé bújtatott arcát, de mivel Kara eléggé kiborulna tőle, nyugton ülök és hallgatom, ahogy a legújabb beszerzett ruhaszettjéről áradozik, pár lesajnáló pillantást vetve a pólómra. Utálata kézzelfogható méreteket ölt, miután észleli, hogy Caleb pillantása két másodpercenként az arcomra téved, majd Karáéra vándorol és grimaszban ér véget. Holly nem jött még rá, hogy a felém küldött megöllek pillantásai pont annyira érdekelnek, mint Caleb, de ami késik, nem múlik, csak éppen hozzám hasonlóan képtelen időben beállítani. Annak azért örülök, hogy Caleb barátai lefedik az én baráti körömet, szóval Molly nyugalmat küldő kacsintása valahogy visszahoz az életbe és kissé eltereli a figyelmem Kara válláról, ami ahányszor az italáért nyúl, lágyan az enyémhez simul. Holly három hasonlóan szituált barátnője még a talán elviselem kategóriába tartozik, de sajnos az első gondolatom, miszerint a műkörmök és körömcipők mögött egyszerű lelkek rejtőznek, igaznak bizonyul és ezzel nem vagyok nyélből elítélő, csupán tényként megállapítom, hogy világunk ennél nem is állhatna távolabb egymástól. Én is szeretem a szép ruhákat, a blúzokat és a szoknyákért is ölni tudnék, de néha csak a fekete farmeromat és a pólómat akarom és nem ég bennem a vágy, hogy két tonna alapozót kenjek reggelenként az arcomra, de ez rendben van és nem ítélem el, hogy ők nem így döntöttek. Legalábbis igyekszem.

Calebék faháza ugyanolyan elrendezésű, mint a miénk Katrinnal, azzal a különbséggel, hogy náluk a szobák nem egy folyosóra nyílnak aztán lépcső és egyből bejárati ajtó, hanem van egy közös konyha és egy nappalinak is nevezhető tér, ahol jelenleg is ülünk egy hatalmas asztal körül.

A többi lakótárs az összejövetel alkalmából inkább úgy döntött nem lesz itthon, de szerintem csak megtudták, hogy Holly és a három barátnője is itt lesz, így inkább biztos távolságba húzódtak.

– Nagyon örülök Molly, hogy így rátaláltatok egymásra Mikevel, olyan szép látni a boldogságotokat – mondja Holly akkor mű mosollyal, hogy hozzá képest Mona Lisa labdába sem rúghat. – És mesélj Haylei ti, hogy ismerkedtetek meg?

A nekem szánt kérdésnek akkora éle van, hogy a konyhapultban szunyókáló bárdunk most biztosan elejtett egy könnycseppet. Mivel Kara épp elmélyülten beszélget a másik oldalán ülő Mikevél, tőle biztosan nem várhatok feloldozást, így Molly felé nézek „egy segíts, vagy kiverem a fogait” nézéssel, de Molly csak egy „válaszolj már” pillantást küld széles mosollyal kísérve.

– Itt a bázison – zárom rövidre, elővéve életem talán legmélyebbről jövő műmosolyát.

– Ne haragudj, hogy ilyen faragatlan vagyok – nevet fel erőltetetten – de ha nem túl intim a kérdés, nem furcsa, hogy fiúk után most egy lánnyal jársz? A szexuális része biztosan nem olyan.

Hányingerem támad a nevetésétől és kétszázra kapcsol a dühmutatóm, de ez csak a lábdobogásomban érhető tetten legalábbis remélem, hogy az arcomon nem látszik. Egy részről ilyet ki kérdez, egy olyan embertől, akit erős túlzással is csak két órája ismer, másrészről mi köze a szexuális életünkhöz, harmadszor, ha most nem fog le valaki úgy ráborítom az asztalt, hogy azt nem éli túl. Mert oké legyen bunkó velem, hiszen a pasija még mindig engem bámul és le kell vezetni a feszültséget, mert mégse csaphat oda mindenki előtt Calebnek. De ez még nem jogosítja fel, hogy a szexuális életünkről érdeklődjön, mintha tudná, hogy Kara hozzám sem ér és az lenne a célja, hogy ezt mindenki orrára kösse.

– Szeretnék valami olyan példát hozni, amit te is meg tudsz érteni. Szóval adott a történet: egy etióp vagy bármilyen másik szegény kisgyereknek felajánlják, hogy választhat magának egy cipőt. Soha életében nem választott még t és azt sem érti, minek van szüksége cipőre, de mivel anyukája csak morzsolgatja a szeme sarkába gyűlő könnycseppeket, így úgy dönt ez nem a hiszti ideje, így rámutat az első cipőre, amit a kedves önkéntes bácsi széles mosollyal átnyújt neki. Mióta megszületett nem volt a lábán cipő, a lábujjai szabad madárként repkedhettek, de most előhozta valaki a kalitkát. Szorít, kemény és legszívesebben eldobná, de anyukája olyan büszkén néz, hogy csak bólogat, amikor megkérdezi a bácsi, hogy kényelmes-e. Aztán a napok telnek, a lába fáj és alig bírja már, nem tud futkározni a barátaival, feltörte a cipő a talpát és minden este csupa véresen húzza elő. Kínok kínját állva ki elmondja az anyukájának, mire másnap egy újabb önkéntes bácsi jön és egy újabb cipőt kell választania, ami hasonló gyötrelmekhez juttatja, mint az első. De anyukája most már dühösen fordul hozzá, amikor sírni kezd a kisfiú, az érvvel, hogy a faluban most ez lett a szokás és az ő fia nem lesz egy koszos utcakölyök, aki cipő nélkül flangál. Aztán a faluba új tanító érkezik, akinek olyan könnyű saru van a lábán, hogy a fiú egyből tudja, végre eljött az ő ideje. Valami hasonló érzés nekem fiúval lenni lány helyett, de nyilván más a szemszögünk, így nem várom, hogy megértsd – mondom Hollynak, aztán figyelem az arcát, ahogy kínkeservesen feldolgozza a párhuzamot.

– Aranyos történetecske – mondja míg megállapítom, vékony hangját alkalmazni lehetne a vallatások során, előbb törnének meg a bűnelkövetők semmint azt bárki gondolná. Barna göndör haját hátra dobja, míg újfent elgondolkodom, hogyan volt képes Caleb, pont őt összeszedni. Méregzöld szemeitől szívinfarktust lehet kapni, nem erekciót. – Sütöttem pitét, Haylei lennél szíves segíteni? – kérdezi a konyha felé mutatva mindenki erős döbbenetére. Az egy dolog, hogy sütött pitét, bár ha megejthetek egy csúnya megjegyzést, nem néztem volna ki belőle, de hogy engem kér meg, hogy segítsek, erre nem találok szavakat. A beállt csendben hallom a láthatatlan feszültségszálak zizegését. Vajon ha meggyilkolom a konyhában a barátaim segítenek eltemetni vagy egyedül kell gödröt ásnom a hátsó kertben?

Kara összehúzott szemöldökkel néz, míg bólintok és lassú léptekkel követem Hollyt, kriptába illő csendet hagyva magam után.

– Feszültnek tűnsz, nem érzed jól magad? – kérdezi a sütőhöz lépve és előveszi az amúgy meglepően finom kinézetű pitét, aztán int, hogy a tányérokat a jobb oldali szekrényben találom.

– Nem vagyok feszült – vetem oda, míg fejben vizualizálom, ahogy egyik tányér véletlenül felé repül. De nem engedek a csábításnak és inkább leteszem a konyhapultra.

– Gondoltam jót tenne, ha beszélgetnénk egy kicsit. Tudod, mint nő a nővel színjáték nélkül. Szeretem Calebet és nem tetszik, hogy cérnán rángatod. Nagyon szép volt a történeted, de nem veszem be, hogy egyik pillanatról a másikra a lányokra buksz. Átlátok rajtad és a gyenge terveden, amivel be akarod hálózni Calebet és ott fogok neked keresztbe tenni, ahol csak tudok – suttogja annyi gyűlölettel a hangjában, amitől először megijedek aztán röhöghetnékem támad.

– Az a baj veled Holly, hogy rendkívül egyszerű lány vagy és azt hiszed körülötted forog a világ és mindent tudsz mindenkiről, az ember árnyékát is ismered, de ki kell ábrándítsalak. Mivel túl egyszerűen működsz, nem látod a fától az erdőt.

– Okosnak hiszed magad, igaz? Tegyük fel, hogy elhiszem, de akkor miért velem van Caleb és nem veled?

– Jézusom Holly! Felfognád végre, hogy Karával vagyok. Tudod, ott ül kint és ha eddig nem tűnt volna fel, akkor elárulom neked, lány!

– Ragaszkodsz a történetedhez, legyen! De ha némi emberség is szorult a kiálhatatlan személyedbe, akkor abbahagyod Kara ámítását és leszállsz Calebről egy életre.

– Az nem létezik, hogy ennyire sötét vagy – forgatom a szemem dühösen. – Nem érdekel Caleb. Betűzzem le, hogy megértsd? Nem én irányítom a pasid nézését, így nem is tehetek róla, hogy úgy néz rám, ahogy. Ezt neked kéne megbeszélni vele, nem egy harmadik személyt bevonni, akit pont annyira érdekel a kapcsolatotok, mint az a növényi tej ott a hűtő tetején.

– Nem értem, mit esznek benned az emberek. Karának eddig jó ízlése volt a kapcsolatait illetően, hiszen Katrin különleges, de benned nincsen semmi, ami megfogná az embert, ezért sem értem Caleb imádatát. Így Haylei, úgy Haylei, mindenhol csak a te hülye kis neved.

– Mi? – kapom fel a fejem Katrin nevére. – Hogy értetted azt, hogy Karának jó az ízlése, hiszen Katrin különleges?

– Jaj, hogy nem tudtad? – teszi a szája elé az egyik kezét művigyorral. – Kara és Katrin együtt járnak, jártak, ezt most nem tudom pontosan, hiszen bejöttél te is a képbe.

– Minden rendben?  Kicsit sokáig elmaradtatok – mondja Caleb besétálva a konyhába. Lazán átöleli Holly derekát, miközben csillogó szemeit az enyémbe fúrja, de én már teljesen máshol járok. Valahol a sokk és a bassza meg mindenki határán, félúton a megfújtom Hollyt és a miért nem mondta el Kara, hogy Katrinnal járt völgyön át újra vissza a Calebék konyhájába, ahol biccentéssel kísérve felkapom a tányérokat és kiviharzom a nappaliba.

Kara aggódó pillantásától ezúttal nem nyugszom meg inkább a robbanás szélére kerülök, de tartom magam. Visszaülök mellé, idegesen dobolok a lábammal és úgy teszek, mintha figyelnék Molly, Mike és Holly egyik barátnőjének a beszélgetésére, de igazából visszajátszom magamban a történteket egészen attól a pillanattól kezdve, amikor betettem a lábam a bázisra. Kigyúl a villanykörte az agyamban, rájövök miért ismerte Katrin ennyire Karát, miért tudott róla olyan információkat, amiket senki más és úgy érzem magam, mint a szerelmes tinédzserek, akiket átejtett a párjuk és most úgy illant tova a rózsaszín köd, mintha soha nem is létezett volna. Mintha kimaradtam volna a saját rendezésű filmemből, pedig a forgatókönyvet is én írtam. Ülök Kara mellett és egyszerűen nem értem, miért nem mondta el. Vajon még együtt van Katrinnal? Lehet ezért nem fekszik le velem? Azt mondta, hogy legalább két éve akar engem, szép akarás lehet, ha közben Katrinnal hetyeg.

– Mi történt? – súgja oda Kara és a lábamra teszi a kezét, ami egész idáig megállás nélkül pattogott az asztal alatt. Az érintése egyszerre vált ki jóleső bizsergést a hasamban és megmagyarázhatatlan ellenszenvet az egész lényemben. Összeszorított fogakkal sziszegem vissza, hogy semmi és visszarakom a kezét a saját a combjára.

A süteményesvillát emberfeletti erővel szorítom meg, amikor látom, hogy Kara és Katrin egy értetlen pillantást vetnek egymásra. Hogy én ezt nem vettem észre! Persze nyugodtan, csináljátok csak, menjetek szobára én meg pótkerékként várom majd Karát, mint a legfőbb idióta a világon. Hideg kőtömb merevségével ülök a továbbiakban Kara mellett és aktívan részt veszek a beszélgetésben, ignorálva időnkénti „most mi történt” pillantását, de leginkább olyan intenzitással csapnék az asztalra, hogy a deszkaszilánkokat két hétig szedegetnénk a padlóról. De ekkora örömet nem adok Hollynak.

– Bocsi srácok, nekünk most mennünk kell – mondja Kara. Sokáig bírta, de most látom az arcán, hogy annyira betelt nála a pohár, mint nálam, csak eltérő okokból.

Az ajtóban még váltunk Calebékkel pár szót, aztán amikor a szokásos puszi, puszi sziasztokhoz érünk Katrint kikerülve otthagyom a társaságot.

Kara félúton ér utol és szó nélkül sétál mellettem, míg én úgy trappolok, mintha anélkül nem maradnék életben, hogy bakancsomat a fagyos talajhoz vágom. Ezúttal a hideg sem érdekel, minél előbb haza akarok érni a saját kis kuckómba és álomba sírni magam a szerencsétlenségemen, de előtte valamit eltörök, szétverek vagy csak simán üvöltök egy jót.

– Hova mész? – kérdezi Kara fojtott hangon, amikor a saját faházam felé kanyarodok.

– Haza.

– Nálam van mindened.

– Nem baj.

– Haylei a minden alatt úgy értem, tényleg minden.

– Jó, akkor elhozom – vetem oda és Kara háza felé kanyarodom.

Nem szól egyetlen szót sem, csak csendben követ, míg csónakázom a tehetetlen kétségbeesés és dühös utálat folyóján.

Szótlansága addig tart, míg be nem zárja maga mögött a bejárati ajtót. Akkor megragadja a kezem és maga felé fordít. Egyből kirántom és pár lépést hátrálok, míg ő széttárja a karjait és értetlenül néz rám.

– Mi a franc történt? Mert most kicsit elszállt az agyam Haylei. Hetek óta fura vagy és a mai rátette a koronát.

– Katrin tényleg különleges, az átlagos napokból átlag felettit varázsol. Megvan benne minden, ami csak kellhet, amennyiben megszokod az egyedi stílusát. Aztán ez az egyedi stílus lesz az, ami egy idő után megtart, mert rájössz, hogy amit kezdetben utáltál benne, azt nem is utálod annyira, sőt annyira bejön, mint még soha semmi, így tökéletesen megértem, csak szerintem járt volna annyi, hogy közlöd.

– Szerintem lemaradtam valamiről.

– Holly megemlítette, hogy együtt vagytok Katrinnal – vetem oda karba tett kézzel.

– Na várjál, várjál, várjál – kezd el hadonászni idegesen. – Te most azért haragszol rám már az isten tudja mióta, mert valaki, akivel szemmel láthatóan utáljátok egymást, azt mondta, hogy együtt vagyok Katrinnal? Hiszel ennek a lánynak, ahelyett hogy ember módjára megkérdeznéd még hetekkel ezelőtt, hogy „hé Kara együtt vagy Katrinnal”? De még ha nem is kérdezed, akkor is könnyen rá lehet jönni a válaszra, tekintve hogy te fekszel az ágyamban, nem ő. Ezen az aprócska, iciri-piciri tényen, hogyan siklottál át?

– Szóval nem voltál soha együtt Katrinnal?

– Ez ilyenformán nem igaz. Voltam. De múlt időben.

– És én erről miért nem tudok?

– Soha nem kérdezted, én meg miért beszélnék az exemről a barátnőmnek? Akkor voltunk együtt, amikor még csak figyeltelek és nem éltél itt, de már akkor is érezte Katrin, hogy ez nem az igazi. Elmondtam neki, hogy tetszel nekem és megegyeztünk, hogy külön utakon folytatjuk. Kezdetben nem beszéltünk, de már egész baráti a viszonyunk.

– A viszonyotok?

– Haylei, te süket vagy? Nem vagyok együtt Katrinnal, veled vagyok – mondja közelebb sétálva. – Miért nem kérdezted meg hetekkel ezelőtt? Annyi frusztrációtól szabadítottad volna meg magad. Fogalmam sem volt, mi bajod lehet, de tudtam, hogy velem kapcsolatos. Csak tényleg nem értettem, mit tettem. Különben meg mikor mondta Holly, hogy Katrinnal jártunk? Nem is találkoztatok – mondja hátra simítva a hajam a nyakamról és lazán az állam alá nyúl, hogy esélyem se legyen máshova nézni, csak a szemébe.

– Ma mondta.

– Várjunk csak, ha ma mondta, akkor te miért voltál az utóbbi hetekben… – megáll a mondatban, elgondolkodik, aztán nagy szusszanás után folytatja: Miről nem tudok még?

Elvörösödöm és szabadulni próbálok, de két keze közé fogja az arcomat és a nappalit a konyhától elválasztó falnak tol. Zsákutcába kerültem és az sem sokat segít, hogy teljes testével nekem feszül.

– Igen, Haylei, hallgatlak – mondja türelmesen, míg harapdálom a szám belsejét kínomban és azon gondolkodom, hogyan szabadulhatnék a szituációból. El akarom tolni magamtól, mire lefogja a kezeim és a testem mellé szorítja őket. Zsákutca, amiből egyféleképpen lehet szabadulni, a kínos igazság útján, ami úgy égeti az arcomat, mintha ténylegesen tűz lenne.

– Azt hittem mással vagy és amikor Holly mondta Katrint, akkor minden értelmet nyert. De az igazság ismeretében így már kevésbé és maradt megint a tudatlanság, hogy mi…izé..mi miért nem… szóval, hogy…

– Haylei nyugi már. Miről van szó? Nem értelek.

– Azt hittem mással szexelsz, mert nyilvánvalóan velem nem – hadarom el a miközben elnézek a válla felett, bármi csak ne kelljen a szemébe néznem alapon.

Elenged és egy aprót hátra lép.

– Nem szexelek mással.

– Jó, remek, most hogy ezt megbeszéltük megnézhetnénk mi van a tv-ben – mondom és oldalra lépnék, menekülve a kínos helyzetből, de elállja az utamat.

– A-a, nem mész sehova – mondja és visszatol az eredeti helyemre. – Azt hittem nem akarod, mármint nem mutattál semmi jelet, hogy le akarsz feküdni velem.

– 22 éves vagyok Kara, mindjárt 23 szerinted nem igénylem? Fogalmad sincsen milyen úgy elaludni melletted, hogy nem csináljuk. Ott feküdtél mellettem és úgy éreztem magam, mint az ötven éves házasok vagy mint a tinédzser fiú, aki nem tud, nem a szexre gondolni. Mert nekem több hete máson sem jár az eszem. És igen rohadtul zavarban vagyok, szóval engedj el légyszi – mondom kibontakozva az öleléséből.

– Ilyen még sosem fordult elő velem – mondja nevetve támasztva a helyet, ahol még az előbb álltam. – Azt hittem megijedtél a két éve bukom rád sztori után és idő kell. Így tűrtőztettem magam, mert nem akartam ajtóstól rontani a házba. De gondolj bele, ha neked ezen járt az eszed, akkor nekem? Basszus Haylei, a lány, akire két évet vártam, végre az ágyamban alszik, de nem érhetek hozzá, nehogy elüldözzem.

– Hát te tök hülye vagy – mondom zsebre dugott kézzel álldogálva tőle egy karnyújtásnyira.

– Én vagyok a tök hülye? Hm és ha ma Holly nem hoz ki a béketűrésből, elmondod valaha? Mert ismerve téged szerintem nem és további nem tudom hány hétig kerülgetjük egymást, pedig mindketten akarjuk.

– Jó okoska és te hogyan tálalnád a barátnődnek, hogy már nagyon, nagyon szexelhetnéked van?

– Hát nem úgy, hogy este a másik irányba fordulok és hozzá sem érek.

– Jó, lehet, hogy igazad van – tárom szét a karom.

– Lehet?

– Kara!

– Meg sem szólaltam – emeli fel védekezően a kezét. – Mosolygásra késztet a néha kimondom kertelés nélkül, hogy dugni akarok, néha meg virágnyelven fogalmazok és zavaromban mindenhova nézek csak a másik szemébe nem stílusod.

– Lehet, hogy élvezem, ahogy meglepődsz és tetszik, hogy nálam az irányítás, aztán tudatosul, hogy talán mégsem kellene ilyeneket mondanom.

– Te nem lepődnél meg, ha közölném, hogy perceken belül megujjazlak és kinyallak a konyhapulton?

Olyan komolysággal mondja, hogy kétség sem férhet hozzá mire készül. Hatalmasat nyelek és úgy nézek rá, mintha nem vörösödtem volna el a fejem búbjától a kislábujjam körméig.

– Na, ugye – vigyorog és közel sétál hozzám. Bámulom a gödröcskéket a szája sarkában, a nevetőráncinak íves vonalát és lehunyom a szemem, amikor megcsókol. Átölelem a nyakát és hagyom, hogy a derekamnál fogva konyhapult felé kormányozzon, nem szakítva meg a csókunkat. Akkor sem engedném el, ha akarná, de nem akarja, így megnyugodva élvezem a nyelve érintését, a csókunk lágyságát, ami másodpercek alatt válik heves akarássá. Belemosolyog a számba, amikor felnyögök, aztán hagyja, hogy a hajába fúrjam az ujjam, amolyan mániaként. Muszáj éreznem mindenhol, akarom a bőre tapintását, a melle vonalát, a csókja mélységét. Látni akarom a szeme csillogásából, hogy akar és nem bírja tovább. Meg sem érzem a konyhapult hideg felületét a fenekem alatt, csak a csókjára koncentrálok, a keze váratlan útvonalaira, amik részegítő kanyarokat leírva érintik a mellemet, kivarázsolnak a felsőmből, a melltartómból és játékos incselkedéssel masszírozzák a combom belső oldalát. Heves tempónk kínzó lassúsága az őrület szélére sodor. Átölelem a lábammal a derekát, így húzva még közelebb magamhoz. A mellemhez hajol, a szájába veszi és gyengéden megszívja. Figyelmeztetően mondom ki a nevét, amikor érzem, hogy a határon vagyok. Meglepődik, de engedelmesen kioldja a farmerom gombját és a bugyim alá nyúl. Hangos nyögésemet a vállába folytom, lihegek és vonaglom a tenyere alatt, amikor kopognak a bejárati ajtón.

– Basszameg – csúszik ki a számon, amikor a kopogás erősödik Kara pedig bocsánatkérőn a szemembe néz. Bólintok egyet és melltartóm után nyúlok, de úgy érzem magam, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet. Magunkra kapkodjuk a ruhákat és leszállok a konyhapultról, hogy a mellette lévő székbe roggyak le és intek Karának, hogy kinyithatja az ajtót. A lábaim remegnek és a pamut bugyim akár a smirgli, érzem minden egyes pamutszál érintését. Hallom Katrin hangját és Kara fojtott hangú válaszát, amiben barátságosan közli, hogy Katrin jöjjön vissza később. Katrin az ajtó áldásos takarása miatt nem lát és hálát adok az égnek az elrendezésért, mert egy meggondolatlan lábmozdítás után az egyik kezem a számra tapad, a másik pedig a konyhapult szélébe markol, én pedig hangtalanul elélvezek. 

Kara gyorsan bevágja az ajtót és visszasiet hozzám, aki még mindig enyhén önkívületi állapotban, lefagyva a történtektől csak kitágult pupillákkal pislog.

– Ne haragudj, kérlek.

– Ezt most úgy mondod, mintha te hívtad volna ide Katrint, nem saját akaratából időzített volna nem túl kedvezően.

Két tenyere közé fogja az arcomat.

– Attól még sajnálhatom, hogy félbe kellett hagynunk.

Elvörösödve sütöm le a tekintetem.

– Lehet, hogy nem hagytuk félbe.

Látom az arcán, ahogy átfut rajta az értetlenkedés, aztán szorosan lehunyja a szemét és rázkódni kezd a válla.

– Nekem nem vicces.

– Ne haragudj, tényleg sajnálom – mondja a nevetéssel küszködve.

– Szia Kara – vetem oda és a szobája felé indulok.

Az ajtóban ér utol és teljes komolysággal öleli át a derekam, hogy az ágyához kormányozzon és gyengéden lefektessen rá. Fölém hajol, mélyen a szemembe néz, aztán nem bírja tovább és ismét elneveti magát.

– Azonnal engedj el!

– Soha. – Ez nem erre a szituációra vonatkozott. Tudom. Úgy mondta, mint még soha semmit ezidáig.

Haylei Winters ennél a pontnál rohant bele visszavonhatatlanul a rózsaszín ködbe és úgy határozott soha nem akarja megtalálni a kiutat.