Jóslat 9.rész

…

– Haylei, mielőtt megmagyaráznám a történteket, az elnézésedet szeretném kérni, hogy idáig vártam ezzel a pillanattal. Ha előbb beavatlak az öcsémnek nem lett volna alkalma téveszméinek elhintésére. Kérlek foglalj helyet, aggódom a sápadtságod miatt.

– Uram távol álljon tőlem a tiszteletlenség, de nem tud újat mondani. Biztos vagyok benne, hogy a lánya mellett áll ki, hiszen egy apának ez a feladata, de Kara nem az, akinek látszik.

– Így igaz, kedves Haylei. A lányom nem az, akinek mutatja magát, de nem abban az értelemben, amiben gondolod. Elmondta mi zajlott le köztetek, így értesültem, hogy Friedrich ezúttal milyen technikát alkalmazott, hogy eltávolítson tőlünk és saját magad sétálj ki a bázisról. Az öcsém a manipuláció mestere e tekintetben. Kettőnk között az a különbség, hogy én nem akarlak meggyőzni. Elmondom a szemszögünkből a történteket és a döntést a te kezedbe adom. Annak hiszel, akinek szeretnél és amennyiben vállalod a kockázatát elhagyhatod a bázis területét.

– Maga éppúgy sáros a történtekben, mint Kara! Friedrich elmondta, mit tett a nagymamámmal.

– Sejtettem, hogy öcsém nem felejtette el megemlíteni a melodramatikus szerelmi történetét. Viszont egy dolgot szeretném, ha tisztán látnál: igen, elhagytam a nagyanyádat. Szerintem nem kell bemutatnom a klasszikus történetet, amikor boldog vagy valakivel, de csak akkor jössz rá, mi az igaz boldogság, ha megismerkedsz valaki mással. Átértékeled a szerelemről vallott addigi elképzeléseidet és megpróbálod a lehető legkevesebb fájdalom árán sokra becsült párod tudtára hozni a történtek gyökeres változását. – Mordrich komor léptekkel sétál az íróasztala mögé és megfáradt sóhajtással ül le forgószékébe. – Szerettem a nagyanyádat Haylei, de ez az érzés megváltozott, amikor megismertem Kara szemtelenül fiatal édesanyját. Törődtem Skarlettel, de bármennyire fájdalmas volt ez számára, már nem érte dobogott tovább a szívem. Nem tudom, mit mesélt Friedrich és engedd meg, hogy ekképpen nyilatkozzak: nem is érdekel. Én is követtem el hibákat az életemben, de ezt a döntésemet, soha nem soroltam közéjük.

– Kara átállt Friedrich oldalára.

Mordrich tengermély sóhajtás után, összefűzi feszesre vasalt kék ingje előtt ujjait és komoly hangon folytatja:

– Haylei, a lányomtól azt kértem tizenkét éves korában, hogy vegye el édesanyja emlékeit, mert tudtam, hogy Friedrich előbb-utóbb minden létező híd felégetése mellett dönt majd. Meg akartam védeni, nehogy látnia kelljen édesanyjának halálát és őszinte leszek, saját magam sem szerettem volna, hogy feleségem e sorsra jusson. Egy tizenkét éves gyermeket kértem meg, hogy törölje ki örökre az emlékét édesanyja tudatából. Aztán idehoztam és másokra bíztam a lányom felnevelését. A mély sebet, mely anyja elvesztéséből fakadt, nem gyógyította meg apai szeretetem, mert nem voltam mellette. Saját magának kellett boldogulni és Kara olyan szilárd erkölcsi elvek birtoklója lett, amelyben soha nem létezhetne a gyilkosság. A lányom kamaszként hideg és elutasító volt, aki mereven kitartott az általa igaznak vélt dolgok mellett. Mikor megbíztam, hogy éljen az árnyékodként megváltozott. Hatással voltál rá, ő is tanult a hibáidból, ugyanakkor elkezdett élni is.  Mivel Kara elköltözik egy hasonló védettségű bázisra, immár elmondhatom, hogy a lányom beléd szeretett. – Nem kapok levegőt, az agyamat egy atombomba erősségű földrengés rázza meg, felborít és tönkretesz mindent. Az idegsejtsek csak elszakadt halászhálóként tapadnak a hajóm oldalára végfácskáikkal. 

– Nem, Kara nem is kedvelt engem. Nem. Nem. Nem.

– Kérlek nyugodj meg Haylei és engedd meg, hogy megismerd a teljes történetet. Miután a lányom rájött, hogy többet érez irántad, azonnal elém állt és kérte, hogy más lépjen a helyére. Megtagadtam, pedig tudtam, hogy szenved. De a vég nem a párkapcsolataid okán érte el Karát, hanem, amikor döntenie kellett közted és a nagyanyád között. Friedrich csatlósai körbevették az egyetemet és Kara döntött. Felhívta Friedrichet és elmondta neki a nagyanyád címét. Rendkívül sokra tartottam Skarlettet és mélyen megrázott, Friedrich tette. Sem én, sem Kara nem képzeltük, hogy Friedrich elveszi nagyanyád életét. Mikor Kara rájött, mit tett, elhagyta a remény, újra visszaváltozott azzá a merev lánnyá, aki kemény érzelemmentesség mögé rejtőzött. Tudta, hogy hiába jössz rá másságodra, soha nem lennél már vele.

Nem akarom elhinni Mordrich szavait, minden idegszálam tiltakozik ellene.

– Rajtad áll, kinek a történetét hiszed el. A döntés a te kezedben van.

– Hogy értette azt, hogy Kara elköltözik?

– Úgy, hogy Kara el akar menni innen.

– Miért?

– Már tudod rá a választ.

– Mikor?

– Valószínűleg éppen ebben a pillanatban.

Sosem szerettem a rohanást, volt bennem egy monumentális csapó, ami minduntalan legördült, amikor megláttam az életet rohanvást élő embereket, ezáltal lelassultam és nem értettem, mi lehet olyan fontos, hogy embertársakat fellökve szaladjak a metró után. Mindezt persze a munkavállalásomat követő időszakban megváltozott, egy lettem közülük, de reménykedtem, hogy talán mégsem vagyok olyan, mint ők. Nem ugyanarra a lapra képzeltem el őket, mint magamat. Mert megértettem pár emberélet után, hogy nem érdemes rohanni. Még akkor sem, ha nagyon félünk valamitől. Lekéssük a buszt, elkésünk a munkából, elbocsájt a főnök, megharagszik a párunk és így tovább.

Csak most értettem meg, miért sikerült lassítanom.

Mert már nem azért a munkáért éltem, már nem féltem, hogy a főnököm elküld vagy a párom leírja az elbocsájtó szép üzenet utolsó versszakát. Mert legszívesebben én mondtam volna fel és skicceltem volna le a verset, de bennem soha nem volt annyi bátorság. Így közömbös lassúsággal próbáltam elérni, hogy ne nekem kelljen kimondani. Könnyen ítélkeztem mások rohanása felett, hiszen nem láttam a mozgatórugókat, a motivációt. Az ő álmaik rejtve maradtak, az enyémek meg a kimosott fekete pólók sorsára jutottak, megfakulva bekerültek a szekrénybe. Aztán költözni készültem és a szekrényt ott hagytam, benne a megfakult szürke pólók között megbújó elfelejtett álmokkal.

Most újra rohanok. Ki Mordrich irodájából, otthagyva őt egy olyan mondat közepén, aminek tartalmáról sincs fogalmam. Kívülről, úgy festhetek, mint egy szürke egér, akit kiszántottak a földből és most félig szétszakadt valóságában rohan az életéért, miközben három gólya is a feje felett köröz. Habár az én fejem felett nincsenek gólyák, mégis sokat veszíthetek. Lehet, hogy nem az életemet, de valami egészen hasonlót.

Sokan élnek az általános sztereotípiával, miszerint a férfiaknál rosszabb beteg nem létezik. Egy kis náthától képesek felhívni a helyi lelkészt és megbeszélni a temetési szertartásuk részleteit. Én ugyan lány vagyok, de anyukám szerint ugyanebbe a kategóriába tartozom. Igazat kell adjak neki, most is olyan szívesen feltárcsáznám a paplak számát, hogy beszéljek a helyi lelkésszel az utolsó kenetem ügyén. De hiába szurkálják a koponyámat, hiába kötöttek csomót a légcsövemre, most nem állok meg előadni a hattyúk halálát tíz felvonásban.

Csattog a sportcipőm talpa az Intézet folyosóján, a lépcsők márvány borításán, az alig kitaposott földúton a faháza felé. Nem mehet el így, nem engedhetem, hogy ennyi legyen. Ha egyszer volt valami nem válhat semmivé azzal, hogy elmegy. Ez nem így működik. Hiába menekülsz az aknamezőről, ami bármelyik pillanatban a felhők közé repíthet, maradsz és szembe nézel a terroristával ott a tükörben. Megbocsátasz neki aztán megkeresed, akinek ártottál és tőle is bocsánatot kérsz. Ennek így kell történnie! Mert, ha én kész vagyok megbocsájtani annak a terroristának, akkor legyen már kész az a másik féleszű terrorista, hogy ne húzza fel a nyúlcipőt.

Kifulladva ragadom meg az ajtó kilincsét, de a zár nem enged. Rángatom még pár percig vérbeli szőke nő lévén, hátha csak az erőkifejtéssel van gond, nem pedig az ajtó van zárva. Meg akarom győzni magam, hogy nyitva és mindjárt kijön rajta és rendbe hozunk mindent és… Igazságtalan lenne, ha így érne véget.

Nem törődök a kezemben maradt kilinccsel, az Intézet parkolója felé rohanok, amolyan utolsó utáni esélyt adva magamnak. Majdnem orra bukom a kocsija láttán. Soha nem örültem még ennyire egy autónak. Kifulladva rogyok le az első kerék mellé és hátamat a gumi koszos felületének vetem.

Nem kell orvosnak lennem, hogy rájöjjek miért érzem magam mosogatórongyként. A vérveszteség miatt a szervezetem visszább vett a működéséből és immunrendszerem úgy döntött szabadságra megy pár hétre, beengedve pár olyan baktériumot, amire annyira azért nem lett volna szükség. Tudom mi várható, mégis megijedek a szédüléstől.

– Mit keresel itt? – Fekete bakancsán az egyik fűző vígan lengedezik, várva mikor szabadulhat végre ki. Leguggol hozzám, így szemmagasságba kerülünk. Belenézek a szemébe és hirtelen már nem is akarok annyira utána futni és elmondani, hogy… – Haylei? Haylei! Jól vagy?

– Hazudtam.

– Mi?

– Hazudtam, amikor azt kérdezted, miért pont veled akarod lefeküdni. Nem azért, mert te voltál ott és nem is azért, mert te ajánlottad fel.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Leszabtam a kilincsed – mondom elveszve a mondat értelmében. Csak szorongatom a kezemben a letört kilincset és agyam legtávolabbi zugában ugyan felötlik, hogy talán nem ez volt a kérdésre a válasz, de képtelen vagyok összerakni bármilyen értelmes mondatot. Figyelek a légzésemre és próbálom összeszedni magam, mert nincs annál kellemetlenebb, amikor elájulsz valaki előtt. Érzed, hogy valami satuként nyomja össze a fejed, a pulzusod megemelkedik, tudod, hogy baj lesz, de próbálod megnyugtatni magad, hogy ebből még ki tudsz jönni jól, holott ebből egyféleképpen jössz majd ki és az nem a számodra kedvező végkifejlett lesz. De még tartom magam, összeszorított foggal, mélyeket lélegezve, félve a megszégyenüléstől, amikor megérzem a kezét a homlokom, csendes káromkodásával kísérve. Lehunyom a szemem, amikor mozogni kezdenek a kabátja gombjai, pedig ő maga mozdulatlanul guggol előttem.

– Fel tudsz állni?

– Semmi bajom – hazudom olyan nyugodtan, hogy még a hazugságvizsgáló sem rezonálna be, Kara mégis felhorkant. A hónom alá nyúlva segít fel a földről, míg igyekszem a világ ringlispijén két lábon megállni. – Inkább visszaülök – szólalok meg és olyan hirtelenséggel ülök le, hogy Kara utánam kap. – Semmi bajom, csak egy kicsit megszédültem.

– Hagyjuk a dumát, Haylei!

A világ mozaikos valósága képkockákban ugrál a szemem előtt. Leteszem a fejem a földre, míg a távolból Kara valakivel telefonál. A szemem előtti sárga apró kavicsok valósággal megbabonáznak, olyan mintha egy ismeretlen tenger partján feküdnék. Hallom a sirályokat, a hullámok partot érő nyaldosását, az orromban a sós víz szagát. Vajon melyik a világ legsósabb tengere? Még anno a középiskolában a Holt-tengert emlegettük, de minden tudásom értelmében, akárhogyan is nézem, az egy tó. De melyik tenger a legsósabb tenger a világon? Csak felfeküdnék rá és erőlködés nélkül nézhetném a vízből a naplementét. Csak lebegnék a semmi közepén.

– Haylei, magadnál vagy?

– Sós – suttogom elmélázva, magamat a tenger közepébe képzelve, mintha én lennék Rose és most süllyedt volna el a Titanic. Pont úgy süllyedek én is.

– Maradj velem, hallod, Haylei?

– Sós, sósnak kell lennie, az fenn tart.

– Miről beszélsz?

– Sós, a kilincsed…

 

A nap besüt a szobámba a redőny rosszul lehúzott zsaluin keresztül, milliónyi apró porszemet világítva meg. Kergetőznek a szobám elhasznált levegőjében. Laposakat pislogva figyelem a táncukat, aztán beugrik minden és rugóként pattanok ki az ágyból. Pár hónap elegendő volt, hogy megismerjem Kara makacsságát, amit fejébe vesz, abból míg a világ a világ, nem enged. Az elhatározásai olyan merevséggel állnak, mint egy betonozott oszlop, azzal a különbséggel, hogy soha nem kopnak meg.

Az ajtómat tépem fel, amikor Katrinba botlok.

– Hova, hova? Tegnap még a földön, ma már rohanunk? – talpig rózsaszínbe bújtatott alakja elzárja az utamat.

Mit válaszolhatnék? Valljam be, hogy ismét Kara után rohanok, pedig már nem áll az autója az Intézet sokat használt parkolójában? Felesleges lenne hazudnom, a nyilvánvaló már arcom egyetlen rezdüléséből észrevehető, a lényem úgy árasztja magából, mint a pasik az old spice illatot.

– Kara. – Nem merem kérdésként feltenni, hátha tőle kapom meg azt a szomorú pillantással kísért fejingatást, amire többé már nem tudok semleges arcot mímelni.

– Mi van vele?

– Semmi – igyekszem egyetlen szóba sűríteni, mindazt a csalódottságot, amit érzek. Egy szó, ami elmondja, hogy fáj, de egyben tudatja, hogy nem akarok róla beszélni, tekintsük meg nem történtnek. Tényleg! Tegyünk úgy, mintha nem létezne!

– Oké. Nem vagy éhes?

Igent mondok, de amit érzek az nem az éhséghez köthető.

– Király, akkor kajáljunk, a srácok már ott vannak. Lehet, hogy nem fognak örülni, hogy ilyen korán kikeltél az ágyból és úgy teszünk, mintha egyik pillanatról a másikra rendbe jöttél volna, de kezdeti erővisszanyerésnek megteszi.

– Katrin, sajnálom a múltkorit.

– Beverted a fejed?

– Mi?

– Beverted a fejed valahova vagy most saját akaratodból kértél bocsánatot és nem azért, mert az eséstől a helyére került valami.

– Tényleg sajnálom és igyekezni fogok ezek után.

– Uram ments meg! Újra bocsánatot kértél és az oltásomra sem oltással reagáltál. Menjünk a srácokhoz, ezt el kell újságolnom nekik – futva indul a bejárati ajtónkhoz, míg apró félmosollyal nyugtázom, hogy bárki legyen a jövőben Katrin párja, kösse fel a gatyáját.

Felkeléskor nem volt tudatos az ingválasztás, hiszen egyetlen gondolat járt az eszemben és az nem az időjárással volt kapcsolatos, hanem valami olyan dologgal, amiről soha többet nem akarok beszélni, így megkönnyebbültem veszem tudomásul, hogy a mínusz két fok helyett, ma még az ötöt is eléri a hőmérséklet, így mosolyom csak kétszer fagy rá az arcomra, míg az ebédlőbe érünk.

– Hogy jutott eszedbe kabát nélkül jönni? – kérdi Katrin kinyitva előttem az ebédlő ajtaját. Csak megrántom a vállam és földbe gyökerezik a lábam, amikor meglátom Mike szellemeit. De a várt félelem nem érkezik meg, helyét a nemtörődömség veszi át és pár tátott száj kíséretében helyet foglalok Mike mellett. Lassított felvételben fordulok a vállamat megérintő szellem felé. Bele nézek a szemébe és megnyugszom. Üres. Nincs a tekintetében semmi, ami arra emlékeztetne, hogy valaha egy létező ember volt, álmokkal és vágyakkal. Régen dobogott valami ott a bordacsontok takarásában, aminek ma már csak hült helyét találjuk. Mint a két hónapos milkásdoboz a kuka mellé dobva, csodás dolgokat rejtett, de most csak egy papírdoboz. Szomorú arckifejezésemmel meg lehetne nyerni „a sajnálom, de nem tudlak megmenteni versenyt”, már ha létezne ilyen. Már ha létezne bármi a hiányérzeten kívül.

Az alkonyi felszálló pára kecsességével válik semmivé. És megtörik a tény, miszerint ha valami volt, nem válhat semmivé. A sors beteg humora, hogy erre pont egy szellem világít rá.  

Imádom a barátaimat, mert nem hozzák fel azt a személynevet, aminek a létezését legszívesebben kiradíroznám az emlékezetemből. Nem kérdeznek miérteket és nem várnak magyarázatot, elfogadják, hogy olyan téma lett, amiről nem beszélünk többet. Magukat adják és terelik a figyelmem az apró-cseprő életsnicceikkel, hátha valamelyik foszlány lesz annyira érdekes, hogy ne csak ő járjon az eszemben. Igyekszem nem történeteket gyártani, mi lenne, ha most belépne, mit mondanék neki, hogyan adnám a tudtára, hogy olyan érzésem van, mintha valamelyik ujjamat vágták volna le, hiányzik, fáj, de azt mondják, lehet nélküle élni. Hogyan mondanám el, hogy reggel még a tükörképem is megsajnált. Elképzelem mi lett volna, ha nem dőlök be Friedrich ármánykodásának. Mi? Nem! Nem képzelem el. Ellenkezőleg, próbálom kitörölni képmutató mosolyának összes ráncát a fejemből.

Senki nem próbál marasztalni, amikor az ajtó felé indulok. Értik, hogy az egyetlen dolog, amire most vágyom az a magány. Mert a magányban lehetőségem van megszeretni önmagam, márpedig pont annyira tudunk szeretni valakit, mint amennyire önmagunkat és én akarok még szeretni, csak elfelejtettem, hogyan kell. Lehet, hogy magával vitte, lehet, hogy soha nem is tudtam. Bármi lehet.

Bárcsak az lenne, hogy itt lenne.

Magam elé bámulva sétálok az Intézet irányába. Erőszakkal kell a tekintetemet a kavicsos földútra szegeznem, nehogy a parkolóban azt keresse, ami valamelyik országút flaszterét koptatja, valahol, tőlem távol. A szívem őrültként küldi a képeket az agyamnak. Az álla pengeéles vonalát, a mosolya nyomán bennem életre kelő lepkéket, az agyam pedig légycsapóval járkál az erőszakosan előtörő érzésképek között. Segít, hogy tudjam, nem az ő alakja támasztja az Intézet vasrácsos ajtaját, nem az ő bakancsa csikorog mögöttem a kavicson, nem az ő illatát érzem mindenütt, nem az ő hangja szól hozzám egyre növekvő hangerőn. Csak beképzelem, mert a szív folyton azt akarja, ami nem lehet az övé.

Képzeletben csomagba gyűjtöm az összes érzést és ott hagyom az Intézet tövében. Feladvánnyá válnak majd, ha valaki megtalálja őket. Hazamegy velük és megpróbálja egésszé kovácsolni az érzéseket, hogy képet kapjon a történetemről. Ezer darabos puzzle, amiből hiányzik pár darab, mert néha gyengék vagyunk hozzá, hogy mindent a zsákba tegyünk.

Hiába hagyom ott a zsákot, még mindig hallom az Intézeti folyosón mögöttem csattogó bakancsának hangját. Kételkedem benne, hogy valaha elmúlik.

– Nem sétálhatsz örökké, egyszer megállsz és szembe kell nézned velem. – Beszél hozzám, én meg realizálom, hogy megőrültem. Elég kellemetlen, hogy az első Őrző öngyilkos lesz, a második pedig megkattan. – Haylei! – Akkorát ordít, hogy megtorpanok. Visszhangot vernek a falak, lüktetve adva vissza a nevem enyhén kétségbeesett ritmusát.

Pulzusszám bőven az értékek felett valahol a szívleállás küszöbén, lélegzet nincs, pislogás egy, aztán sok egymás után, míg az agy leblokkolva próbálja feldolgozni, amit lát. Szemideg berúgott, most a kukába hány és nem hajlandó dolgozni.

Bámuljuk egymást, mint a spanyol szappanoperákban a főhösök egy mindent eldöntő fordulat előtt. A sorozatban most kellene elájulnom, aztán egy kórházban ébredni, ahol ő ül az ágyam mellett. Aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. Általában ezzel fejeződik be, mert ez sokkal romantikusabb, mint látni, ahogy a főhős szül két gyereket, a férj inni kezd, kiszeretnek egymásból, a csaj másnak a karjában keres oltalmat és elválnak. Na ezért jobb, a boldogan élünk, míg meg nem halunk. De én nem ájulok el, nem is őrültem meg, a szívem nem csapott be és ő nem ment el.

– Basszameg – csúszik ki a számon.

– Nem erre számítottam.

– Bocs, nem úgy értettem.

– Nem. Nem arra számítottam, hogy levegőnek nézel – javít ki.

– Azt hittem elmentél.

– Akartam.

– Mi változott?

– Utánam jöttél.

Pár szavas válaszok hosszú kínlódó buborékba zárva. Nem tudom, hogy örüljek vagy süllyedjek el inkább, így csak bután pislogok.

– Miért jöttél utánam? – Hosszú kínos csend telepedik ránk, mint amikor a professzor feltesz egy kérdést és rád néz, te pedig azt is elfelejted, hogy hogy hívnak.  – Haylei, miért jöttél utánam?

– Mert nem akartam, hogy elmenj.

– Akartad? Múlt időben?

– Nem akarom, hogy elmenj.

– Szeretném, ha kifejtenél valamit. Amikor utánam rohantál, azt mondtad, hogy nem azért feküdtél le velem, mert én voltam kéznél. Akkor miért?

Viharos gyorsaságúra kapcsol a pulzusom a mondat után.

– Nekem nem megy akárkivel.

– A legtöbb embernek nem megy akárkivel.

– Oké, akkor másképp. Katrinnal nem ment volna, mert…

– Mert?

Egy olyan játékot játszik, amiből nem én kerülök ki nyertesen és ez felbosszant.

– Kedvellek Kara.

– De? – Karba tett kézzel lazán a folyósó falának dől. Már nem tesz úgy, mintha nem érdekelné a téma.

– Nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetünk.

– Haylei, csak mondd ki miért jöttél utánam.

– Mert nem akartam, hogy elmenj, hát nem érted? – kiáltok rá kétségbeesetten. – Felfogtad egyáltalán, mit akarsz kisajtolni belőlem? Felforgattad a világomat, azt sem tudom, mit érzek! Ha a józan eszemre hallgatok eszembe sem jut utánad rohanni.

– Miért nem hallgattál rá? – kemény hangjára összerezzenek.

– Mert jó volt veled és régen nem felejtkeztem meg ennyire magamról. Egyik pillanatban a világ végére kívánlak, a másikban pedig úgy érzem elvettek valamit tőlem, ha nem vagy itt. De sok minden megijeszt veled kapcsolatban, mondjuk kezdetnek, hogy…

– Mondd már ki Haylei, nem fogsz belehalni!

– Szerelmes vagy belém?

– Ezt most kérdezed vagy mondod?

– Nem tudom. Kérdezem – rántom meg a vállam feszülten.

– Nem nyilvánvaló?

– Mit vársz, mit mondjak? Neked két év, nekem csak pár hónap jutott és elvárod, hogy légies könnyedséggel kezeljem, miközben kétkézzel szorongatom a normalitás kerámiavázáját.

– Költői.

– Miért haragszol rám tulajdonképpen?

– Mert utánam jöttél és elhittem, hogy komolyan gondolod.

– Komolyan gondolom.

– Azt, hogy ne menjek el.

– Azt.

– Mást vártam, hogy komolyan gondolj.

– Kara, kérlek…

– Kara kérlek, mi? Mit kérsz tőlem, Haylei?

– Hogy ne nehezítsd meg.

– Akkor minden a régiben? Ha kellek, keresel, aztán szexelünk – rántja meg a vállát.

– Nem.

– Nem?!

Fejingatásomra egy konzervdoboz merevségével reagál.

– Van bármi köztünk, Haylei?

– Van.

– Több ennél a két parkettalapnál? – mutat az Intézet folyosójára.

– Több.

– Figyelj, tudnod kell, amikor felhívtam Friedrichet…

– Ne! – intem le azonnal. – Kaptam egy elfogadható indokot az okára, de ez nem azt jelenti, hogy pillekönnyen feldolgozhatóvá vált.

– Inkább átváltott soha többet nem beszélünk róla-vá?

– Fogunk róla beszélni, de nem miattam. – Úgy néz rám, hogy legszívesebben megölelném és nem engedném el soha, de egy ölelés már nem szüntetné meg a távolságot. Van a nyaka hajlatában egy elszigetelt kis öböl egyből az álla pengeéles vonala alatt. Késztetést érzek, hogy belefúrjam az orrom, hogy megcsókoljam, érezzem a bőre semmihez sem hasonlítható illatát. Egyszerűen csak hozzá akarok bújni és ott maradni örökre.

– Kérlek, ne nézz így – hangja kizökkent az ábrándozásból.

– Hogy néztem?

Nem válaszol, csak átszeli azt a bizonyos két parkettalapot. Lehunyom a szemem és várom, hogy megcsókoljon, de nem történik semmi. A karomat súrolva lép ki oldalra és halad el mellettem. Fehér pólós háta után fordulok és figyelem, ahogy léptei lassan távolodnak.

– Kara? Kara! Ugye, csak viccelsz?

Megtorpan háttal nekem, majd egy régi fogaskerék lassúságával fordul meg.

– Két évig futottam utánad, már többre vágyom ennél a néhanapján megkapott pillantásnál. Ezektől ugyan elhiszem, hogy tényleg kellek neked, de aztán bekattan nálad valami, az én reményeim pedig veled együtt hagynak el. És túl kevésszer kapom meg, hogy megérje, szóval eleget futottam, most állj te a rajthoz, ha úgy érzed érdemes.

– Azt hiszed, ha valaki boldog boldogtalannal közli, az mélyebb, mint egy pillantás, amiben benne van minden? Szavakkal lehet hazudni, te kaptál már hazug pillantást?

– Nem ez a lényeg, Haylei. Nem érdekel kimondod-e, nem a szavaid kellenek, hanem az a pillantás reggel, délben és este. Nem csak akkor, ha érzed, ég a házad. És félre ne érts, nem akarok semmit kisajtolni belőled. Elfogadom azt is, ha nem akarod.

– Szerinted azért mentem utánad, mert nem akarom? – csapok idegesen az Intézet párkányára, mire Kara rosszallóan felhúzza a szemöldökét.

– Ez mire volt jó?

– Arra, hogy megértsd, akarom ezt köztünk – mutatok kettőnk közé.

– Ezt?

– Utállak, amikor kötekedsz.  

– Akkor, most már tudod milyen a társaságodban.

– Kara!

– Igen?

– Akarom!

– Jó, meglátjuk.

– Meglátjuk?

– Nagy Sándor se egy nap alatt hódította meg Perzsiát.

Fáj a mondata, mégsem haragszom rá, viszont ugyanoda lyukadtunk, ki ahol már jártunk.  Csónakázunk a szartengerben, miközben mindkettőnk szeme a csónak alján megbúvó apró lyukat nézi és várja, mikor kezd süllyedni a ladik. Értem én, hogy védi magát, de ha én is védem magam meg ő is, akkor oda érünk el, hogy két tank áll egymással szemben és nem mozdulnak csak várják, hogy történjen valami, de még ha kirobban a harmadik világháború se nyitják ki az ajtót, ami egyet jelent az éhhalállal. Felveheti a maszkot én meg rághatom a szám szélét, a dolgok ettől még nem oldódnak meg.

 – Bárcsak tudnám, mire gondolsz – motyogja.

– Ezt már megbeszéltük. Nem lenne jó, ha belelátnál a fejembe.

– Régen én voltam a nyugodtság mintaszobra, de besétáltál az életembe és felemésztetted az összes türelmemet. Egyetlen mondatoddal képes vagy kihozni a béketűrésből.

– Meglepően jól álcázod.

– Volt pár évem tökéletesíteni.

– Van kedved nálam aludni? – váltok hirtelen témát.

– Szexelhetnéked van és most a változatosság kedvéért ne nálam, hanem nálad legyünk?

– Most volt elég! Ide figyelj Kara – mondom közel sétálva hozzá.

Úgy képzelem el az idegrendszeremet, mint egy vastag fonott kötelet, ami a plafonról lóg és egy elbírhatatlan kőtömböt tart. Jönnek be az ingerek, így a szálak egymás után pattannak el és kunkorodnak fel, mintha csak késsel nyiszálnák őket. Míg eljutunk oda, hogy egyetlen leheletvékony szál tartja a tömböt és most elérkezett az utolsó késlendítés is, így a tömb dühöngve zúg lefelé. – Történnek velünk szar dolgok, amiket nem érdemlünk meg, de ez nem jogosít fel, hogy minden adandó alkalmat felhasználva belerúgjunk a másikba. Elkövettél hibákat, elkövettem hibákat, de a csak szex és más semmi olyan ötlet volt, amibe mindketten, ismétlem mindketten beleegyeztünk! Tucatszámra vághatod az arcomba, a tényen még nem változtat. Felveheted a nemtörődöm, beszólok akkor is, ha nem akarod maszkot, mert minden jogod megvan rá. De viseld is a következményeit. Egymáshoz vághatjuk a sérelmeinket míg élünk, megakadályozva, hogy a másik akár egy centit is közelebb léphessen ahhoz a valamihez, ott bennünk, amit úgy rejtegetünk, mint a nagymama az arany étkészletet, de ezzel egyetlen dolgot érünk el. Hogy valamelyikünk megelégeli, összecsomagol és kisétál az ajtón, még ha képletesen is. Szóval bánts nyugodtan, de személy szerint sokkal jobban szeretném, ha az érzéseidet nem így fejeznéd ki. Mert ebből csak azt szűröm le, hogy én vagyok a hibás mindenért és pont annyira nem érzel irántam semmit, mint én az életemben megforduló srácok iránt.

– Igen.

– Mi igen?

– Szívesen nálad alszom – mondja megfejthetetlen félmosollyal.

Sosem válaszol a kirohanásaimra, könnyedén suhan át felettük, de korántsem közömbösen, sokkal inkább megfontoltan hallgatagon. Ami ne azt jelenti, hogy nincs tisztában a mondottak igazságával, hanem azt, hogy megértette, ezúttal messzire ment. Kellett pár hónap, míg rájöttem a hallgatása nem menekülés az esetlegesen kirobbanó veszekedés elől. Nem védelemként vagy támadásként használja. Azért használja, mert nem létezik több szó, aminek kimondása tovább lendítene bennünket a holtponton. Ide már idő kell.