Jóslat 8.rész

Hány halál után jön el a pillanat, amikor már nem számolunk tovább? Azt mondják az első a legnagyobb trauma. Az első mosolytalan, szürke tekintet marad meg legmeghatározóbban az emlékezetünkben. Én is emlékszem az elsőre, pedig nem láttam az arcát. Retikülje ott maradt a metálkék kocsi szélvédőjén, mintha csak egyszerűen letette volna rá, hogy pihentesse karjait. Egy fekete zsákból kilógó láb. Ennyi volt mégis minden részletére emlékszem. A sportcipő fehér csíkjára, a farmer színére, a kocsi félig leszakadt lökhárítójára. A galériába rohantam félőrült módjára, hiszen késésben voltam, mint úgy általában mindig. Megállt a pillanat, amikor megláttam. Én is lehettem volna, de ő előbb futott át a négysávos autóúton. Nem percekkel ugyan, ilyen drámai fordulat nincs benne, csak pár órával előbb. Végül fél órát késtem a munkából és megkérdezte a főnököm, hogy mi történt. Csak egy baleset. Hangzott a válaszom, pedig annak a lánynak ez nem csak egy baleset volt, hanem A baleset. Az embereknek csak ennyi kell hozzá, hogy ne firtassák tovább a késésed okát. Egy élet pont elég magyarázat rá. Fel sem merül bennük, hogy tovább aludtál fél órával és mindenképpen késtél volna. Nem. Meghalt valaki? Semmi baj, előfordul ilyenkor rossz a közlekedés. Tényleg csak ennyi? Közömbös elfogadás, néhány kipasszírozott szó a nem megfelelő közlekedésről. Idáig süllyedtünk. Emlékszem napokig bűntudatom volt. Valaki más halálával takarózni, hogy megúszd a főnök dorgáló szavait, nem éri meg. Jó lecke volt.

A második halálra is emlékszem majdnem ugyanilyen kristálytisztán. Középkorú, szőke hajú nő, az autó anyósülésén. Mintha csak elszundított volna, míg a férje kiugrott egy kávéért. Megmásíthatnám az emléket, elképzelhetném a csillogó tekintetét, amikor a férje beül mellé, gyengéden felkelti és a kezébe nyomja a gőzölgő kávét. De lekókadt élettelen fejtartása miatt képtelen vagyok ilyesmire. A vezetőülésen összegyűrődött légzsák fekszik, mellette a nő már az igazak álmát alussza, a sárga furgon hátulján csak egy karcolás. Belementek, ütköztek aztán egyikőjük örökre tovább utazott. Az arca vonásait olykor felfedezem egy-egy járókelőében. Csak valahogy soha nem illik oda az a fénytelen tekintet.

A harmadikra is emlékszem, a negyedikre is, az ötödikre is és így tovább egészen tízig. Szóval hazugság, hogy csak az elsőre emlékezünk úgy igazán. Nem lehet megszokni és átsiklani felette egyetlen szó nélkül. Tíz élet, tíz személy, tíz arc. Örökre bennem.

Visszatérve a fő kérdésre, hány után nem fogom már számolni őket? Mennyi kell hozzá, hogy azt mondjam, rá már nem emlékszem? Van egy olyan sejtésem, hogy ilyen nem létezik. Az agy fura dolgokat jegyez meg és sokszor emlékezünk valamire, amire a legkevésbé sem szeretnénk. Agyunk huzamosabb idejű információtárolásért felelős részére joggal lehetünk dühösek. Mert muszáj valakire vagy valamire dühösnek lenni. Illetve nekem muszáj, mert nem tudnék továbblépni. Tehát a gyűlöletemet és dühömet agyam e része iránt érzem a másikat pedig Friedrich iránt. Hiszen a felelős személy e tekintetben bizony ő. Csak még kell erő, hogy tegyek egy lépést valami visszafordíthatatlan felé.

Katrin sejtelmesen fürkész, olyan mintha a gondolataimban próbálna olvasni. Jobban tenné, ha nem próbálkozna ezzel. Félő, hogy valami olyat lát, amit soha többé nem lesz képes elfelejteni. És nem csak Friedrich megölési tervére értve, hanem Karára is. Félek, hogy az arcomra vannak írva a történtek, félek, hogy az egész lényemről süt már.

– Min gondolkodsz Haylei? – kérdezi miközben edzőcipőjét fűzi ki. A lányöltöző hőmérséklete legalább öt fokot csökken a mondata után. Molly tőle szokatlan csendben öltözik mellettem. A pillantások a tarkómra lyukat égetnek.

– Semmin – válaszolok és a terembe sietek. Léptei árnyék módjára követnek. Mike mellé érve kicsit megnyugszom, de ez hamar tovaillan, amikor Caleb is megjelenik mellette. Biccentünk és kerüljünk egymás tekintetét, mintha azzal, hogy a mélyére nézünk, beismernénk hibáinkat. Ideje lenne szembenéznem velük, de a bocsánatkérést a legnehezebb kimondani. Mert azt a kerámiavázát már eltörtem, romokban pihen a padlón és hiába szólongatom a bocsánatáért esedezve, nem válik újra egésszé, hogy aztán az asztalról nézzen velem farkasszemet reggelente, úgy mint ezidáig mindig.

Izommókus, egy negyvenes évei elején járó férfi. Ő az a fajta, akiről első pillantásra azt mondod, hogy az edzőterem és a hűtő fogalmán kívül kevés minden jut el az agyáig. Aztán rájössz, hogy hatalmasat tévedtél, mert a kézisúlyzó és a fehérjepor is a listán van. Száznyolcvan centije hozzájárulhatott pár púphoz a fején, de legalább soha nem kellett segítséget kérnie a felső polcok eléréséért. Aztán olyan keménységgel köszön, mintha te lennél Josef Mengele és mélyen elítélne a tetteidért. Az első benyomás mindig meghatározó, de néha nagyobbat tévedsz általa, mint a maják, akik 2012-ben megjósolták a világvégét. Mert Izommókus lehet, hogy kemény, mint a három hetes teljes kiőrlésű kenyered, de egyben ő az az apuka, aki képes csillámporos, rózsaszín tüllszoknyát felvenni a kislánya kedvéért, ha az királynősdit akar játszani. Ha az első benyomásnál nem láttam volna tovább, soha nem tudom meg, hogy azért tanít önvédelmet, mert a felesége sem tudta magát megvédeni anno és így jutott oda, hogy egyedül nevel egy tizenéves kis rosszaságot, aki minden délutáni játék alkalmával rózsaszín masnikat rak fekete szakállába. Ennek ellenére képes volt felállni a fejére dőlt háromemeletes ház romjai alól és felesége emléke előtt adózva minden szerda délután behozza kemény lépteit a tornaterembe. A kezünkbe ad egy lehetőséget, hátha egy másodperccel tovább élünk, ha Friedrich valamelyik csatlósa ránk talál.  

Párokba osztáskor Katrin és Caleb között vacillál én meg elgondolkodom, hogy megelőzöm az eseményeket és kiugrom az ablakon inkább, de csak beletörődve állok alaphelyzetbe, amikor Katrinra esik a választása.

– Winters! Maga nem szemüveges? – mély tekintélyt parancsoló hangjától az adrenalinszintem is feljebb emelkedik.

– Eltörött. – Feszengve nézek a szemébe, mire megrántja a vállát. Nem kell hozzá mágikus képessség, hogy rájöjjek, így csinálom meg az edzést.

– Legalább lesz alkalmam elgyepálni, úgyis rád fér – közli Katrin és az edző utasításának eleget téve, akkorát sóz a karomra, hogy a fél oldalam lezsibbad.

– Winters! Maga alszik? Védekezzen!

Elmorzsolok az orrom alatt egy káromkodást, aztán védekezőállást veszek fel. Lehet, hogy lassan három hónapja vagyok a bázison, de nem sokat tanultam. Előfordul, hogy valakinek van tehetsége bizonyos dolgokhoz valakinek meg nincs. Én és az önvédelem gyakorlatilag hírből sem ismerik egymást. Művészléleknek tartom magam, így már a középiskola óta igyekeztem olyan messzire kerülni a tornaterem bejáratától amennyire csak lehetséges. Katrin láblendítése után rájövök, hogy hiba volt illetve szemüveg nélkül nehezebb élni, semmint gondoltam.

– Nem hittem volna, hogy a történtek után ilyen kisimult leszel. Mintha kicseréltek volna – jegyzi meg két ütés között.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Csak érdeklődöm az egészségi állapotod felől.

– Katrin te még soha semmit nem tettél pusztán jószándékból és ebbe az érdeklődésed is beletartozik. Szóval kivele, miben mesterkedsz?

– Hallom dobtad Calebet is.

– Nem jártam se veled, se Calebbel, így a te csökkent képességeiddel is tisztán látható, hogy ilyenformán dobni se tudtalak benneteket.

– Hiba volt azt hinni, hogy a kisimult fizimiskádhoz a szőrszálhasogatás már nem társul – mondja miközben kivédek egy jobb horgost. – Ismerve téged gondolom bocsánatkérésre már nem futotta.

– Mi közöd van ehhez tulajdonképpen? – kérdezem egyre dühösebb ütésekkel adva a tudtára, hogy nincs jó kedvem.

– Rémlik, hogy itt ragadtam ebben az egérlyukban? Hadd vázoljam fel, hogy amíg te nyaralgatsz az isten tudja hol már napok óta, addig mi be vagyunk zárva ide!  

– Tudom Katrin. – Csendes beletörődés sugárzik reményvesztett támadási kísérletemből. Megértem Katrin dühét, hiszen tudom milyen rabként élni. Amikor már a gondolataim sem visznek el egy szebb jövőbe, nincs belőlük kiút. Keresem, de olyan ez, mint eltévedni az autópályán egy ismeretlen országban. Folyton rossz kijáraton hajtok ki, így nem a megfelelő megoldást találom meg. Csak egy újabb ismeretlen útszakaszra érek, aminek a vége a látóhatár mögé veszik.

Katrin bal lendítésétől hátra esem. Az ezdőterem homályos tetőgerendái táncolnak a szemem előtt, a hangok csak befolynak a fülemen keresztül, de az agyam nem társít hozzájuk jelentést.

– Jól vagy? – Innen tudom, hogy még mindig szeret. A félelemből, ami a szemébe költözik. Fölém hajolva gyengéden paskolja az arcomat.

– Mi történt? – Izommókus hangjára visszatér belém az élet.

– Elszédültem – motyogom a szemhéjamat masszírozva.

– Akkor hetente kétszer elszédülhet külön edzésre, mert a mai teljesítménye is siralmas volt. Keresek magának egy társat, addig meg kelljen fel!

Katrin bocsánatkérő szájrágás kíséretében nyújtja felém a kezét. Az edző távolodó alakját figyelve fogadom el a segítségét. A szenvedés fogalma új jelentéssel bővül az örökkévalóságnak tűnő oktatás során. Az óra kismutatója meglőtt lábú nyuszi módjára vánszorog. Fellélegzem amikor utoléri a kettes számjegyet és az öltöző felé indulhatok. Katrin és Molly maguk elé meredve ülnek, míg átöltözöm.

– Az, hogy nekem miért van rossz kedvem, érthető, de veletek mi történt?

– Megingott a hitünk – veti oda Katrin foghegyről. – Benned.

– Elvárások, azokat tudtok táplálni.

– Elvárás Haylei? Tényleg? – Soha nem tapasztalt komorsággal szólal meg Molly. – Elvárás lenne, hogy a másikkal nem vagy bunkó, nem kosarazod ki értékelhetetlenül tapló módon és küldöd el örökre a közeledből vagy elvárás, hogy nem vered át a barátnődet, kihasználva a segítőkészségét és hagyod ott a női mosdóban? Ezeket te elvárásként definiálod?

– Most erre mit mondjak? – tárom szét a karom idegesen. – Hibáztam.

– Igen, ez rendben is van, örülök, hogy belátod. De a legtöbb ember megpróbál tenni valamit, hogy helyrehozza.

– Szerintem én lemaradt, amikor Haylei ezt megpróbálta – közli Katrin émelyítő lassúsággal.

– Sajnálom. Nem vagyok tökéletes – rántom meg a vállam.

– Hagyjuk Haylei – mondja Molly és becsukja maga mögött az öltöző ajtaját. Katrin egy szó nélkül követi. Leülök a padra és csendes magányomban bámulom az öltöző megkopott deszkapadlóját. Nem kéne, hogy bántsanak a szavaik, mégis megteszik, mert van igazság a hátterükben. Fogalmam sincs hol felejtettem azt a Hayleit, aki kész volt szembenézni a tetteivel, aki törődött másokkal és belátta, ha hibázott. Sikerült akkora betonfalat építenem magam köré, hogy vakolás közben ez az énem valahogy a falba szorult, de bennem már nincs annyi erő, hogy visszabontsam a téglákat. Túl masszív lett és erős. A célt elértem, hiszem csak kevesen képesek átlépni rajta, de az út, ami befelé is ilyen rázós és nehezen megközelíthető, kifelé gyakorlatilag járhatatlanná vált. Benn ragadtam.

– Mióta állsz ott? – kérdezem, amikor feltűnik, hogy Kara semleges tekintettel bámul. Lazán a korhadt ajtófélfának támaszkodva áll karba tett kézzel, majd egy örökkévalóságnak tűnő idő után, amikor már elviselhetetlenné fokozódik a csend és kibírhatatlanná a mellkasomba lyukat égető tekintete, megszólal:

– Pont elég ideje, hogy megkérdezzem mi a baj.

– Nem ismerjük egymást úgy, hogy erre a kérdésre őszintén válaszoljak.

Idegesen beletúr szőke hajába, mire a gyomrom rándul egyet, majd abbahagyja a kínzásom, mikor Kara újra nyugodt arcot erőltet magára.

– Bárcsak létezne hozzád egy használati útmutató – csóválja a fejét annyi csüggedtséggel a hangjában, amitől már-már majdnem elmondom az igazat.

– Soha senki nem olvas használati utasítást, nem úgy nézel ki, mintha te szoktál volna. Amúgy mit tehetek érted?

– Te mit tehetsz értem? – Eltúlzott döbbentséggel hangsúlyoz, felém mutatva.

– Felteszem, nem a két szép szememért kerestél meg.

– És ha igen?

– Akkor rossz ajtón kopogtatsz.

Látom, ahogy megfeszül a válla és az egész testtartása görcsös merevséget vesz fel. Mélyen beszívja a levegőt aztán témát vált.

– Megkeresett Peter, hogy az egyik tanítványának különórákra lenne szüksége.

Két kérdés szambázik be a gondolataimba, az egyik, hogy mióta ülök itt a másik, ki az a Peter. Mintha a gondolataimba olvasna szólal meg:

– Az edződ.

– Mondd, hogy be vagy táblázva és visszautasítottad.

– Ha nemet mondok, egy Caleb nevű sportos fiatalembert fog megkérni. 

– Könyörgöm, mondd, hogy igent mondasz!

– Micsoda hirtelen pálfordulás.  

– Kara, ne tedd ezt velem. Kérlek, mondj igent! – ugrom fel hirtelen közelebb sietve hozzá. Hátrál két lépést, mire megtorpanok.

– Szóval vissza az eredeti kérdésre. Min gondolkodtál? Ne nézz így, muszáj mesterkednem, mert olyan vagy, mint egy jégkocka. Próbállak megérteni és segíteni, de te jó kőműves módjára téglafalat építesz.

– És még te sértődsz meg, amikor azt mondom, utálom a stílusod. Ha nemet mondok, te is nemet mondasz! – morgom dühösen.

– Az adok kapok játék nem évül el, ahogy felnősz, sokkal inkább előtérbe kerül.

Dühös kétségbeeséssel csapok egyet a levegőbe, mire csatát nyert mosolygással reagál.

– Kara én tényleg nem akarok róla beszélni.

– Oké, akkor azt áruld el, mi történt az arcoddal.

– Szerinted Peter miért keresett meg? Segítek, nem azért, mert kiválóan teljesítek nála.

– A legjobb védekezés a támadás.

– Ezt első különóra leckeként mondod vagy így reagáltad le a szarkazmusom?

– Mindkettőre rá lehet húzni.

– Szóval elvállalsz? – húzom mosolyra a számat.

– Már azelőtt igent mondtam, hogy találkoztam volna Katrinnal a folyosón és elújságolta a történteket. Csak hogy értsd, nem szánalomból tettem.

– Akkor mire fel volt a kérdés?

– Akartam a te verziódat. De néha nem kapjuk meg, amit akarunk. – Felszökik a pulzusom a pillantásától. Olyan, mintha már nem is erről beszélnénk, hanem valami sokkal fontosabbról. Nem engedek teret a gondolatnak, csak mélyre nyomom a többi hasonló közé.

– És honnan tudtad, hogy itt leszek?

– Viccelsz? Olyan negatív ködfelhő van körülötted, hogy még a holdról is látni.

– Szar a humorod.

– Felírom a listára ezt is, elfér a pökhendiség, merevség és bunkó stílus mellett.

– Aranyos, hogy azt hiszed, csak ezek vannak a listán.

– Dehogyis, ott van még, a kiváló szexuális teljesítőképesség, a fantasztikus csókolási tehetség is és…

– Ugye tudod, hogy negatív tulajdonságlistáról beszélünk?

– Vicces, hogy nem az előzőkbe kötöttél bele. Csak nem tapasztaltad, hogy valóban vannak ilyen utolérhetetlen tulajdonságaim?

– Az utolérhetetlenül szar humorra gondolsz? Igen, olyanod tényleg van.

– Oké, ha így állunk, akkor nincs többé gondolatelterelés.

– Azt hiszed, ezzel elérsz bármit is? – kérdezem felnevetve.

– Most még nevetsz, de eljön a pillanat, amikor vágysz az érintésre, csókra és miegymásra.

– Fogalmam sincs miről beszélsz – vigyorgom öntelten, majd a kabátom után nyúlok. Ellöki magát az ajtófélfától, majd int, hogy kövessem.

– Hova megyünk?

– Bemutatlak valakiknek és szerzünk szemüveget, Vaksikám.

– Erre majdnem csúnyát mondtam – motyogom követve barna bőrdzsekis alakját.

 

…

 

A valóságtól elrugaszkodott lenne azt állítani, hogy átlagos beszélgetésnek voltam szem és fültanúja. Amikor az ember azt mondja, hogy meglátogat egy idős házaspárt, tényleg két idős házaspár képe ugrik be. Kötött bolyhos pulóver, kényelmes mamusz, melegítőnadrág, egy meghajlott hát komótos serénykedése a konyha, ebédlőasztal és gáztűzhely háromszögében. Régi újságok halmai, megfakult faliképek, kézzel írt, rongyos szélű, csokifoltos süteményes receptek százai, az alig használt mikró fölé tornyozva. Az ember számít egyfajta lomha, vontatott életmódra, mintha a korral együtt a gyorsaság is lassan visszavonulna, helyet adva egy kényelmesebb életritmusnak, amiben prioritást élvez a házastárssal való veszekedés, a macska megetetése, meg az ebéd felmelegítése, pontban délben.

Döbbent szájtátás, ennyi volt mindösszesen a reakcióm Frida és Fremli párosára. Az időt átverve élik napjaikat, három szobás apró otthonukban. Egymás szavába vágva mesélik a velük történt aktuális események hadát, hosszasan ecsetelve a tegnapi kirándulásuk sikamlós részleteit:

– Túrázni voltunk és Frida megbotlott egy gyökérben, aztán egy csaláncsaládba kapaszkodva próbálta visszanyerni egyensúlyát – meséli Fremli öblös hangon nevetve, miközben Frida körömcipőben közelebb kopog hozzá és akkorát sóz a hátára ép kezével, hogy még jómagam is visszafogom a lélegzetem. Fremli tovább nevet Frida apró alkata fölé magasodva. Az idős hölgy, nem lehet több százötven centinél, még akkor sem, ha ősz hosszú szálú haját a feje tetejére tornyozza. Vérpiros körmökkel figyelmeztetően mutat Fremli kötött sárga pulóver alatt gömbölyödő pocakjára.

– Még egyszer hozol kínos helyzetbe a vendégünk előtt és garantálom, hogy holnap egy falat kenyeret sem teszek az asztalra, aztán sopánkodhatsz nekem a vércukorszintedről, meg a helyes szénhidrátfogyasztás szabályairól, Fremli! – mondja az idős hölgy Kara kezébe nyomva a lámpájukba való hatvanas égőt. Fremli legyint, majd rövidke gondolkodás után egy üveges vitrin ajtajához rohan.

Kara egy festékes kék létrán állva csavarja vissza a villanykörtét a helyére, miközben lopva rám sandít.

Fremli legalább öt perc hosszas turkálás után végre előkap egy mínusz hármas, fehér szemüveget a fiókjából és büszkén adja a kezembe.

– Már, amikor megismertem ezeket a kacatokat gyűjtötte, tele van velük a padlás. Mínuszos, pluszos, ilyen flancos keret, olyan flancos keret, ezt nem dobhatod ki, mert csak egy van belőle, ki tudja, kinek lesz még jó. Ezt sem, mert ennek van egy fél karcolás a jobb sarkában és olyanom még nincs… – parodizálja Frida, Fremli öblös hangját eltúlzott lelkesedéssel, miközben korát meghazudtoló sebességgel pattog a szoba egyik sarkából a másikba.

Kínosan feszengve állok Kara létrája előtt az újdonsült szemüvegemmel, miközben Frida befejezi a járkálást és Fremli köpcös alakja mellé áll, megsimítja férje tar buksiját, aztán csak figyelnek, mintha már azelőtt tudnák gondolatomat, mielőtt az megszületne a fejemben. 

Házuk valahol a fényűző és a lepukkant vityilló között van félúton. Az ember nehezen igazodik ki, az aranyberakású tükör és a foltos, barna kanapé, meg a néhol málló vakolat között.

Képtelen voltam megállapítani, hogy direkt alakították így vagy ennyire nem érdekli őket, hol élnek. A modern eszközökkel felszerelt, kék virágtapétás konyhájukban valahogy szürreálisan hatott az a hatalmas fekete kerti kuka és a sárga fűnyíró, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem. Első látásra azt hittem, meghibbantam és az én fejemben van a baj. De nem őrültem meg, az a kerti kuka tényleg a hűtőszekrény szomszédságában áll, és a fűnyíró helye tényleg a fehér magasfényű asztallap alatt van.

Fremli ősz bajuszát megpödörve horkant és megkérdezi, van-e kedvem megnézni a gyűjteményét. Frida piros keretes szemüvegét orrnyerge legalsó részére tolja, egy férjének szánt lesajnáló pillantás kíséretében, majd szemforgatva Karához sétál.

Mit is tehetnék, követem magas alakját a jobb oldali egybenyíló szoba felé, ahonnan még hallani Kara és Frida fojtott hangú beszélgetését. A nevemet kristálytisztán és már majdnem a számon van, hogy Fremlinek nincs e véletlen egy használaton kívüli hallókészüléke is, de még időben visszafogom magam.

Lassú szertartásos mozdulatokkal, csillogó tekintettel, ajkát kissé megnyálazva helyez egy hatalmas fa dobozt a szoba kopottas szőnyegére, miközben odébb tol egy méregdrágának tűnő vázát az útból. Nem akarom tudni, mit keres a szőnyeg közepén egy legalább nyolc hónapnyi munkabéremet betakaró váza, de efelett most inkább elsiklok.

Különböző színű, márkájú és méretű szemüvegek garmada fekszik a szemem előtt. Fremli áhítatos arccal nyitja fel a doboz fedelét, miközben azon tűnődöm, vessem ki magam az ablakon vagy van elég időm átugrani a kissámlit és a lábtörlőn fekvő fekete flexet, hogy az ajtóhoz érjek.

Régen nem ítélkeztem így az emberek felett, régen minden más volt. Az a boldog kislány voltam, akit nem érdekelt, hogy pamutpapucsban csoszogsz le a közértbe vagy van egy hatalmas pattanás a harmadik szemed helyén. Hidegen hagyott, hogy a sárga iskolabusszal vagy apád fekete BMW-jével jöttél suliba, hogy fiú létedre lánynak öltöztél és csámcsogtál az ebédlőben. Egészen mostanáig azt hittem, ez nem változott.

Idegennek és a világtól elrugaszkodottnak látom ezt az idősödő házaspárt, akik korukat meghazudtoló sebeséggel rohangálnak, túráznak, élik az életüket. De nem is ez borított ki, és még a fura berendezési tárgyaik sem. Az vágott gerincen, ahogy egymásra néznek. Mintha a Nap meg a Hold egy univerzális tévedés során egymás mellé ült volna az iskolában és ezután úgy döntöttek, nem folytatják eddigi életüket, maradnak, ahol vannak, egymás mellett, örökre. Frida és Fremli első ránézésre, pont annyira illet össze, mint Jézus, meg három befőttesüveg. Indokolatlan, furcsa, megrázó volt őket egy házban látni, de összekötötte őket egy szoros fonál, ami minduntalan megkocogtatta a koponyám belső felét, emlékeztetve, hogy ők összetartoznak. Aztán már nem volt furcsa, mert megértettem, hogy valószínűleg soha senki nem szerette még úgy a másikat, mint ahogy ők egymást. A csipkelődés, dorgáló beszólás mögött olyan bújt meg, amiről a legtöbb embernek sejtelme sincsen.

Elítélés ide vagy oda, első ránézés és pökhendi, megfontolatlan gondolatok, undorító boldogság nesze nektek. Tőletek függetlenül is maradnak ugyanazok az emberek, elítéléssel vagy anélkül, ez számukra nem jelent semmit. Elszégyellem magam, miközben érdeklődést mímelve bámulom Fremli féltve őrzött gyűjteményét. Behívtak, hellyel kínáltak, beavattak életükbe, én meg mindenfélét gondolok róluk, ahelyett, hogy elfogadnám őket, olyannak amilyenek. A sárga fűnyíróval az asztal alatt, Frida piros körmével, Fremli furcsa cuppogásával együtt. Kit érdekel, ha ők közben boldogok?

– Fremli, ne fáraszd már ezt a helyes kislányt! – szólal meg a hátam mögött Frida, mire a vérnyomásom életveszélyes kanyart ír le. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – Eres, sokat dolgozó keze bátorítóan pihen meg a hátamon, miközben Kara ruganyos léptekkel és fura vigyorral az arcán teszi be a lábtörlőn hagyott flexet egy nyikorgó fiókba. – Kara te pedig azonnal tedd vissza azt a flexet, olvastam egy cikket az interneten és szeretném kipróbálni beválik-e.

– Milyen cikk javasolta neked, hogy egy flexet tegyél a lábtörlőre?

– A rendezd be a lakásodat a feng shui szerint cikk szerkesztője ajánlotta és szerintem igenis hasznos.

– Azt mondta a cikk tegyél oda egy flexet? – mutat Kara döbbenten az ajtó előtti árva lábtörlőre.

– Nem, de újra alkottam – emeli fel határozottan Frida az állát, enyhén sértődött testtartást véve fel. – A falak közötti harmónia érdekében. Amennyiben jó energiák áramlanak nyugodtabb lesz a környezetünk is és Fremli végre felhagy az idegesítő cuppogásával. Igaz szívem? – kérdezi Frida Fremlit, aki pár percig bárgyún pislog a feleségére, majd megköszörüli a torkát és segítségkérőn Karára pillant.

– Ismétlem, miért a flex?

– Gondoltam Fremlihez közeli tárgyakkal csinálom mindezt, mert az volt az egyik javaslat, hogy hozzám be a környezetet. És én behoztam Fremli kinti környezetét, azokat az eszközöket, amiket szeret használni és szokott is, csak hogy jobban áramoljanak a pozitív energiák.

Alig bírom megállni, hogy fel ne nevessek, de Kara megteszi helyettem, így ellazulva fújhatom ki a beszorított levegőt.

– Most már értem a fűnyírót – jegyzi meg és visszarakja a flexet a helyére. – Frida, ugye tudod, hogy a feng shui lényege, az egyensúlyban rejlik? A férfi és női energiák egyensúlyában- hangsúlyozza ki a női szót színpadiasan.

– Kara lehet, hogy nem tanultam egyetemen, de olvasni még tudok! – mutat Frida a szőnyegre helyezett vázára, mire bennem és a jelek szerint Karában is felvillan a megértés szikrája.

– Meg sem szólaltam – emeli fel a kezét védekezően.

– Én is így szoktam megoldani a vitáinkat – kacsint Fremli mackós pocaksimogatás után Karára.

– Szerinted kitől tanulta? – jegyzi meg epésen Frida, újabb megsemmisítő pillantást vetve Fremlire. – Ne is foglalkozz velük, Haylei! Mind a kettőnek javíthatatlan az újdonsághoz való hozzáállása – legyint Karáék felé és megértő mosollyal nyugtázza szapora pislogásom. – Jól vagy kedveském, nagyon csillognak a szemeid, csak nem beteg leszel?

– Fáj egy kicsit a fejem, de majd elmúlik.

– Azt akár Kara számlájára is írhatjuk – mondja újra megsimítva a hátam. Kara és Fremli egyszerre horkantanak fel a háttérben mindenkit mosolygásra késztetve. – Hallottam te is grafikai tanulmányokat folytatsz. Képzeld anno még a kőkorszakban én is rajzoltam és terveztem, de végül a divat világa vitt el.  

– Engem inkább a belsőépítészet és design sodort le az útról, de még mindig szívesen nyitnék egy galériát a műveimnek.

– Sosem késő újba kezdeni, Kedvesem. Mi például Fremlivel jövő héten egy egész hónapos agyagozó kurzusra indulunk. – Fremli mély beletörödő sóhajtásából levonom a következtetést, hogy Frida ötlete volt. Ő, férjéről tudomást sem véve beszél hozzám, miközben élvezem figyelmének minden apró másodpercét. Hónapok óta ő az első ember, aki rólam kérdez és a válaszom is érdekli. Nem arra kíváncsi, mint Őrző, mit tudok felmutatni, hanem arra, ki vagyok valójában, mi érdekel és mik a terveim a jövőre nézve. Rájövök, hogy Kara szándékosan hozott ide. Félmosollyal áll Fremli mellett, mert tudja, hogy ezzel visszahozott a valóságba. Abba a valóságba, amiben szerettem élni és rá akar világítani, hogy azzal, hogy Őrző lettem még nem kell eldobnom magamtól az összes álmomat. Azért hozott ide, hogy reményt adjon és nem tudom eljön-e a pillanat, amikor ezt a gesztust viszonozni tudom.

Mielőtt Frida belefogna egy mély légvételéből ítélve nem túl rövidke történetbe az első divatbemutatójáról, Kara köhint egyet kedvesen jelezve, hogy mennünk kellene. Frida és Fremli szemébe valami olyan költözik, amit nehéz megnevezni. Valahol a szeretet és óvás között van félúton, de több benne a gondoskodás mint az magyarázható lenne. Ekkor értem meg Kara hova is hozott valójában.

Csendben sétálok mellette a faházak irányába. Nem szól semmit, várja, hogy én kérdezzek. A keze után akarok nyúlni, amikor fejcsóválva elhúzza.

– Nincs érintés. Mások előtt kínosan ügyeltél, hogy meglegyen a három lépés távolság valamint pökhendi, merev és szar humorú vagyok.

– És ezért soha többet nem érhetek hozzád?

– Pontosan.

– Ugye tudod, hogy ez nem kivitelezhető, mármint akarva akaratlan hozzád lehet érni. Neked megyek a menzán, elsuhanok a hátad mögött érintve a derekadat, bármi. Olyan gyorsan történne, hogy lehetetlen megakadályozni. Mellesleg nem mások előtt ügyeltem kínosan a három lépés távolságra, hanem azok előtt, akik felneveltek.

– Honnan jöttél rá? – kérdezi, miközben az erdő felé mutat, hogy folytassuk arra a sétálást.

– Otthonosan mozogtál a házukban, nem úgy, mintha csak néhanapján futólag jártál volna már náluk. Valamint nem elhanyagolható a fesztelen beszélgetésetek se, de legjobban a tekintetek árulkodtak valami többről, mint felebaráti szeretet.

– Rendesen kielemezted.

– Miért mentünk oda?

– Frida megkért, hogy cseréljem ki az égőt.

– És miért mentünk oda valójában?

– Elhinnéd, ha azt mondanám Fridáék látni akarták ki az Őrző?

– Nem, mert nem arra voltak kíváncsiak mit tudok a képességemről, vagy kérték, hogy meséljek Friedrichről, hanem a terveim érdekélték őket.

Kara mindentudó félmosollyal az arcán lépdel mellettem. Nem erősíti meg és nem is cáfolja a mondatomat, a hallgatás jótékony csendje mögé bújik.

– Jó akkor ne válaszolj, de elárulhatnád hova megyünk, mert fázom.

– Még bírd egy kicsit és meglátod.

Hallgatom a légzését és elmélázom, mitől ennyire megfoghatatlan. Egyik pillanatban úgy érzem ismerem és nem tud újat hozni, hiszen körvonalaztam a temperamentumát, személyiségét, stílusát, aztán ott a következő pillanat, amikor rácáfol mindenre. Sejtelmes ködbe csavarta lényét és nehéz megítélni, mi rejlik alatta. De a legfontosabb kérdés: tetszik-e ami alatta van? Néha-néha teret enged neki, én meg tizenéves tinédzserré változom, akinek lepkék repdesnek a hasában. Aztán újra felveszi a maszkot, én meg kénytelen vagyok lepkéket gyilkolni.  

Kara letér az ösvényről és bátorítóan int, hogy kövessem. Izzadni kezd a tenyerem és hideg verejték folyik végig a gerincoszlopomon, amikor kiérünk az erdőből és szemünk elé tárul egy hosszú szürke hullámoktól hemzsegő folyó, rajta egy árván lengedező motorcsónakkal. A látomásaimra gondolok és egyből hátrálni kezdek.

– Mi a baj?

– Miért hoztál ide?

– A túloldalon akarok mutatni valamit.

– Pontosan tudod, hogy abba én nem szállok bele! És kint van a határon, szóval vissza is mehetünk. – Azzal a lendülettel meg is fordulnék, de elkapja a karom.

– Nyugalom, bízz bennem – néz mélyen a szemembe. – Nincs kint a határon és ígérem tetszeni fog.

Magamat sem értem, miért engedelmeskedek neki. Vakon megbízom benne és engedem, hogy maga után húzzon.

Valami megcsillan az avar elszáradt levelei között. Több se kell kíváncsian szabadítom ki a kezem Karáéból és sután a csillogás után nyúlok.

– Üdvözöllek Haylei! – Friedrich mély meghajlással köszön, míg ijedten körülnézek. Egy baljós ködbe vont, elhagyatott vidámpark képe rajzolódik ki a szemem előtt. Rozsdától nyikorgó, félig leszakadt körhinta, árusok elhagyatott bódéi, beszakadt deszkapadló egy régi céllövölde előtt, egy piszkosrózsaszín baba, fej nélkül az egyik körhinta leszakadt lábú zebrájára ültetve. – Ezúttal egy létező helyre hoztalak, hisz oly régen találkoztunk már. Szerettem volna méltóképpen megünnepelni az alkalmat.  Kissé megviseltnek látszol, ebben a nagy szürkeségben.

– Hogyan talált rám? – megperdülök a tengelyem körül és szaporán véve a levegőt Friedrich ármánykodó tekintetében nézek. A hasam ökölnyi csomóba csavarodva próbál kijutni a nyelőcsövemen.

– Kara már az édesanyja elvesztésekor megroppant, azóta bátor módon a szolgálatomba szegődött és a másik oldalról segíti a munkámat. Úgy beépült a világotokba, mint még soha senki ezidáig. Megnyert magának, jól gondolom kedves Haylei?

– Nem, Kara… – tagadóan rázom a fejem, míg Friedrich fekete élére vasalt vászonnadrágjában és fekete zakójában öntelten mosolyog. Megfontolt léptekkel sétál az behorpadt combú ember méretű bohócfigurához, megkocogtatja a kezében tartott virágcsokrot, amiből már csak a csonkok árulkodnak a néhai színes vidámságról, majd bocsánatkérőn széttárja a karját.

– Látod sosem az az ellenséged, akire számítasz, de ne légy szomorú, az élet pofonok sorozatából épül fel. Kara a legmegfelelőbb döntést hozta és amint te is döntesz, folytathatjátok torz kapcsolatotokat. Mélységes elítélést érzek a fajtátok iránt, de megmutatom lovagias oldalam és tovasiklok ezen aprócska félrelépés tényén.

– Hazudik! Kara soha nem állt volna át!

– Kara pont olyan tehetséges színésznő, mint amilyen jó manipulációs képességekkel rendelkezik. Már az első pillanattól fogva kristálytisztán látszott mennyi lehetőség lakozik benne. De, hogy elhidd a csodás képesség jelenlétét, időutazásra invitállak. Javaslom, hogy közben ne vegyél levegőt, az ember gyomra kissé vehemens felkavarodásban találhatja magát. Szép, lassú, mély levegő és hopp – csettintése nyomán az örvénylő levegőben eltűnik a lerobbant vidámpark képe. Vákuumszerűen szippant magába a körforgás, aztán egy frissen aszfaltozott járda szélén érek földet. Friedrich macska ügyességével érkezik a talpára mellettem, színpadias meghajlást produkál, majd leveregeti nadrágjáról a nem létező porszemcséket és zsebre dugott kézzel néz a szemembe. – Az idő rohamos menetelése miatt, sajnos nincs lehetőségem elmesélni, hol is vagyunk, de erre jómagad is megtalálod majd a választ.

 Kara alakját látom feltűnni egy ismeretlen kertváros utcasarkán, ahogy sietős léptekkel egy piros telefonfülkéhez lépdel, idegesen feltépi és tárcsázni kezd. Friedrich zakójának belső zsebe rezegve szólal meg.

– Kezdetben zavart a technika rohamos fejlődése, alig tudtam lépést tartani az évről-évre megújuló vívmányokkal. Bizonyára megérted, hogy nekem, aki az 1800-as évek szülöttje, némiképp nehézséget okozott felvenni a modern kor életritmusát. De beadtam a derekam – mondja meglengetve előttem a telefonját. – Érdemes volt ekképpen döntenem. Az információáramlás gyorsasága egyszerűen fantasztikus. Bocsásd meg vég nélküli lelkesedésem, de egy olyan embernek, mint én, akinek az idő mindennél lényegesebb tényező lett, majd kiugrik a bőréből e vívmányok használatától.

Friedrich pár szusszanásnyi időre elhallgat az események pedig felgyorsulnak.

Kara hadarva belemondja a telefonba a nagymamám pontos címét, lecsapja és amilyen sebességgel feltűnt, olyan gyorsan fel is szívódik.

Az agyam leghátsó szegletéből monoton búgás tör elő, ami folyamatosan előrébb mászik, míg végül a hangon kívül semmi másra nem tudok koncentrálni.

– Vadászkopók ügyességével találja meg a keresett személyeket, aztán tárcsáz én pedig ott termek – fűzi hozzá Friedrich kiegészítésképpen.

– Kara két évig a nyomomban volt, figyelte minden mozdulatom, miért nem adott át az első adandó alkalommal? – a választól már előre ökölbe szorul a kezem.

– Mert mindenki leggyengébb pontjához a szerettein keresztül vezet az út, nem mellesleg a nagyanyád sokban megkeserítette az életemet, így kézenfekvő volt a sorsa. Kara azt az utasítást kapta, hogy éljen az árnyékodként, közben végezze a feladatát és a kutatómunkáját.

– Nem hiszek magának. A története nem tér ki, Kara balesetére a sikátorban. Milyen ember szúrná le a legjobb kémjét?

– Ne haragudj, de lelkesedéssel töltenek el a kérdéseid. Az emberi agy munkája elképesztő, ahogy próbálja összerakni az információmorzsákat, szívja magába, hogy végül egy komplex egésszé alakítsa a bonyolult történetek fonalát. Nos, kérdésedre válaszolva, azon a napon kellett volna személyesen is ismeretséget kötnünk, de a bátyám, Mordrich, jól berögzött szokásához híven, beletenyerelt a tervembe. Szükségszerű volt Kara leszúrása, így hozta a pillanat heve. Te sajnálatos módon kicsúsztál a kezeim közül, de ő nem lepleződött le, sokkal inkább bebizonyította hűségét irántam. Ne legyél szomorú, a csalódás érzése számomra is ismerős. Letaglózó, amikor megtudunk pár tettet, ami más megvilágításba helyezi az illetőről alkotott képünket. Fájdalmas elhinni, hogy akit megkedveltünk végig a szemünkbe hazudott. De az idő repül, így kérlek engedd meg, hogy vissza vigyelek a vidámparkunkba, hiszen ott kezdődött minden.

Émelyegve érek földet a park megfakult vidámságában. Testem elszabadult kazánként okádja magából a hőt, míg én pihegve próbálom megfelelő mederbe terelni a légzésem, a verejtékemmel küszködve.

– Ijedtségre semmi ok, kedves Haylei – mutat körbe barátságos mosollyal – hiszen ismét a vidámság paradicsomába hoztalak.

– Mit akar tőlem? – kérdezem, lopva körbe pillantva.

– Elcsevegünk, míg Kara elhoz hozzám. De el kell keserítselek feleslegesen keresed a kiútat, mint oly sokszor, most is csak elméleti síkon létezünk. A fejedben vagyunk, ahonnan nincs menekülőút. De visszatérve a nagyanyádra, soha nem találkoztam még olyan különleges személlyel, mint ő, pedig elhiheted sok embert sodort már utamba a végzet. Minden itt kezdődött évekkel ezelőtt egy gyönyörűszép márciusi délután. Képzeld el a sürgő forgatagot, a hölgyek fodros rakottszoknyáit, a fülledtség kínozta fehér bőr felvillanását, a kacér pillantásokat, egy-egy lopott csókot a konzervatív rokonok pillantásától védett helyen. Az idilli légkört csak a hullámvasúton ülők sikoltása törte meg néha-néha. A bátyámmal az oldalamon érkeztem ide is, mint az események többségére abban az időben. Szerettem azt a megfontolt nyugodtságot, ami belőle áradt. Elhinnéd, ha azt állítanám megmentettem a nagyanyád életét? – kérdésként teszi fel, de a válaszomat meg sem várva folytatja. – A körhinta egyik lánca megadta magát, a nagyanyádat, pedig egyetlen láncszem tartotta. Lógott a több méternyi semmi felett. Félelmetes volt a csend, ami a hinta köré telepedett. Bátyám azonnal segítségért szaladt, de én tudtam, hogy annyi idő már nem áll a rendelkezésünkre. Letéptem a biztonsági háló szélét a céllövölde deszkáiról és kifeszítettem az ellenkező oldali árus barakkjához. Még a zuhanás közben is gyönyörű volt, ahogy szőke haja szállt és csipkés szoknyája a lábaira tekeredett. Ha Mordrich nincs a világon, én lettem volna a megmentő, de mivel bátyám létezik és időutazó, meggyőzte a gyönyörű Skarlettet, ne szálljon fel a hintára. Életemben nem éreztem még akkora csalódottságot. Regénybe illő fordulatként, Skarlett, Mordrichba szeretett bele, s nem belém. Bizony a nagyanyád fülig szerelmes volt a bátyámba, az én összetört szívemmel pedig senki sem törődött. Teázni járt hozzánk, együtt suttogtak a kis kertünk műanyag székein, míg az ablakból néztem őket, önmagamat képzelve bátyám helyére. Emlékszem a napra, amikor Skarlett összetörve rohant ki házunkból, mert megtudta, hogy Mordrich nem csak az ő kegyeit részesítette előnyben. Gyűlöltem a bátyámat, amiért képes volt ezt tenni a világ legcsodálatosabb teremtményével. Mordrich nem az az ember, akinek mutatja magát, kedves Haylei. Sokkal több sötétség rejtőzik a lovagias megjelenés alatt, semmint az elképzelhető lenne. Elhittem, hogy eljött az én időm, de ismét csalódnom kellett. Skarlett nem a karjaim között találta meg a békét nyújtó megnyugvást. Pedig mennyi időbe telt, míg újra életre kelt az a megtört tekintet és újra eggyé olvadt az az összezúzott szív. A legjobb barátjának tekintett, míg bennem olyan érzelmek dúltak, amelyet ember, még soha nem élt túl. A nyakamba ugorva újságolta, hogy a nagyapád két hét múlva feleségül fogja venni, a világom pedig apró darabokra hullott szét. A szeretett hölgy képét felgyújtottam önmagamnak és megláttam valódi énjét. Csak évekkel később tudtam meg, hogy Mordrich, esküjét megszegve, elmondta neki a történetünket. Ekkor a véletlenek úgy hozták – kacsint felém – hogy megismerkedtem az apáddal. Felfedeztem benne Skarlett jónéhány tulajdonságát és megkedveltem. Eltiltott a fiától – meséli Friedrich nevetve, majd a levegőbe csap és folytatja. Persze nem hallgattam rá, utálatom, akkora túlnőtt rajta, Jamienél pedig jobb cimborát senki sem kívánhat magának. Boldog voltam a tudattól, hogy bármelyik pillanatban tönkre tehetem Skarlett életét, csak meg kell ölnöm a fiát. De előtte sajnos felmerült egy idővel egybefüggő probléma, mégpedig az, hogy eltelt felettem is. Mélységes döbbenetként ért, amikor megtudtam, apád is magáévá tette a célom és örökké akar élni. A becsapottság érzése még Skarlett tetteit is felülmúlta. Még aznap este végeztem vele és Kara segítségének köszönhetően volt alkalmam személyes részvétnyilvánítás keretei között elújságolni ezt a lesújtó hírt szegény megtört lelkű nagyanyádnak.. Mit szólsz Haylei, látod, hogy elbánt velem az élet?

– Sosem fogok segíteni magának!

– Ugyan már Haylei, mire fel ez a mérhetetlen ellenszenv. Tudom milyen fontos az anya és gyermek közötti kötelék, így édesanyád sértetlenül élheti boldog életét. Szeretem megőrizni az emberségemet, ebben az embertelen világban.

– Meg fogom ölni, Friedrich!

– Megértem, ha most kissé dühös vagy rám. A szeretteink elvesztése mély fájdalmat képes okozni, de idővel majd megérted, hogy az irántuk érzett szereteted pont annyira múlandó, mint az életük. Ne feledd egyedül érkeztünk a világra, úgy sorsszerű, ha ilyenformán is távozunk.

Friedrich hirtelen kapja fejét a zajforrás irányába, de nem tudom, honnan származik. Álla megfeszül és dorgálóan néz rám.

– Még találkozunk – mondja, a világomat pedig hatalmas robbanás rázza meg. Küzdök ellene és kapálózom, aztán rájövök, hogy én vagyok maga a robbanás.

– Nyugodj meg, lázas vagy. – Kara gyengéden szorít le az ágyra, míg izzadtságban úszva próbálok kijutni a karjaiból. Hajam arcomra tapadva lóg, a testemet forróság rázza, ami hideg verejték formájában távozik a homlokom vonalán.

– Azonnal vedd le rólam a kezed! – éles hangomra döbbenten pillant fel. Az ágyam végében álló vékony, kecskeszakállas fiatalemberrel váltanak egy futó pillantást, majd Kara kezét a homlokomra akarja simítani, de elütöm.

– Haylei, elájultál az erdőben és nagyon lázas vagy, de nem tettem ellened semmit, szóval kérlek, nyugodj meg.

– Engedj el! – kiáltok rá, mire tanácstalanul hátrál két lépést.

– Hozzád se értem. A szobádban vagyunk – mondja körbemutatva. Csak ekkor jutnak el a szobám berendezési tárgyai a tudatomig. Kapkodva nézek körül és próbálom összerakni az eseményeket.

– Haylei, én Dr. Richtor Frank vagyok, de szólíts csak Franknak. Kara igazat mond, a lázad felszökött és pár napig nem voltál eszméletlednél.  Megengeded, hogy megvizsgáljalak?

– Hol vannak a többiek – kérdem figyelmen kívül hagyva a dokit.

– Katrin az előbb járt itt, Molly Mikevel van legjobb tudomásom szerint a társalgóban, Caleb pedig edz kint a pályán – válaszol Kara aggódó hangon, majd közelebb lép egyet, de visszahátrál, amikor meglátja a pillantásom. – Frank megtennéd, hogy négyszemközt hagysz bennünket? – Frank bólint és becsukja maga mögött az ajtómat. Kara idegesen járkál pár percig az ágyam végében, majd hirtelen megáll és megszólal:

– Nem tudom mit rontottam el, én csak meg akartam mutatni egy házat a folyó túloldalán – tárja szét a karjait tanácstalanul.

– Felesleges megjátszanod magad, mindent tudok, Friedrich elmondta.

– Miről beszélsz? – förmed rám idegesen túrva bele a hajába. Űzött pillantása félelemről árulkodik.

– Lebuktál és mindennek vége. El fogom mondani Mordrichnak.

– Mit mondasz el? Haylei, az isten szerelmére beszélj érthetően!

– Friedrich beavatott. Tudom, hogy te ölted meg a nagymamámat. – Kara másodpercek alatt válik szobormerevvé. Tagadóan csóválni kezdi a fejét és közelebb lép hozzám.

– Haylei, bármit is mondott Friedrich, biztos vagyok benne, hogy nem a teljes igazság volt. A szervezeted legyengült, így könnyebben hozzád férhetett és elhitethetett veled dolgokat, amik nem igazak.

– Kár a gőzért Kara. Vége van.

– De nincs vége! Hát nem érted? Esküszöm, hogy csak hazudott.

– Te ölted meg a nagymamámat vagy sem?

– Nézd ez egy bonyolult történet – kezd bele idegesen, de leintem.

– Igen vagy nem? Válaszolj!

– Igen – suttogja elhaló hangon. De…

– Nem érdekel a de, Kara. Tűnj innen!

– Haylei, meg kell értened, hogy nem volt más lehetőségem, Friedrich…

– Annyi időd van elhagyni a bázist, míg meg nem találom Mordrichot. Ennyi előnyt kapsz, de csak azért, mert volt pillanat, amikor elhittem, hogy te más vagy. – Az ajtó irányába mutatok határozottan. Kara tétován áll egy karnyújtásnyira, aztán hirtelen megfogja a kezem.

– Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam.

– Nem fogom elmondani még egyszer, Kara – hideg hangom hallatán keze erőtlenül a teste mellé hanyatlik. Nem nézek oda, amikor becsukja maga mögött az ajtót.

Csalódás, ennyi marad a legvégén. Nem hittem, hogy létezik ekkora fájdalom, arccal a háromemeletes magasból a betonföldre. Az érzés, majdnem ugyanaz.

Nincs időm gondolkodni, mert az ajtó villám sebeséggel vágódik ki Katrin alakját hozva magával.

– Haylei, jól vagy? Találkoztam Kará…

– Segítenél elvinni Mordrichoz? – Komolyságomtól lefagy egy pillanatra.

– Pihenned kell.

– Nem. Még nem. Mordrichnak szembesülnie kell pár dologgal.

Katrin látja rajtam, hogy elvesztette a vita feletti kontrollját. A hónom alá nyúl és az ajtó felé botorkálunk. Egy örökkévalóságnak hat az idő, míg a faházaktól az Intézet bejáratához érünk. Igyekszem nem gondolni semmire, míg Mordrich irodája felé lépkedünk. Fáj a fejem és szét akar robbanni a folyosó, de tartom magam. Belül nagyobb a kár, mint amennyi kívülről látszik.

Kopogás nélkül nyitok be Mordrich irodájába.

– Én mondtam, hogy ne csináld – mondja Mordrich Kara kisírt szemébe nézve. Kihúzza magát, amikor észrevesz és barátságosan elmosolyodik. Kara alakját majdhogynem elnyeli a fotel barna bőr huzatja. Eltűnt a határozottság és játékos pajkosság a tekintetéből. Fájdalom van benne. Elcsodálkozom, hogyan lehetnek még ezek után érzései.  

– Kara, most jobb, ha elmész egy kis időre. Megbeszéljük, majd a részleteket – mondja Mordrich kedvesen.

Végig nézem, ahogy Kara karja megfeszül a fotel karfáján, állásba nyomja magát aztán az ajtó felé sétál. Egy miliszekundum időre megáll mellettem, tekintetünk összeakad, az idő megáll egy pillanatra.

Egy miliszekundum közös valóság, ezzel ért véget minden közöttünk.