jóslat 7.rész

Jóslat 7.rész

Vannak dolgok, amiket az ember oly szívesen elfelejtene. Mert megalázónak érzi, mert már felidézéskor kirázza a hideg, mert olyat tett, amit elítél a társadalom, amit ő maga is elítél, csak úgy hozta az a röpke pillanat, hogy nem a helyes döntés mellett tette le a voksát. Megtette és ezen semmi nem változtat, nincsen időgépünk, nem tudunk visszamenni, így döntöttünk és vállalnunk kell érte a felelősséget. Hiába nem akarom kinyitni a szemem, hiába nem akarok szembesülni a romhalmazzal, hiába félek a látványtól, az elítélő pillantásoktól, a reményvesztett sóhajtásoktól, a „lám én megmondtam, hogy elbukik” félmondatoktól, de nincs választásom. Fel kell állni, szembe kell nézni a történtekkel, mert én tettem őket, emlékmágia ide vagy oda. Belenézve a tükörbe vajon még mindig ugyanaz a lány néz vissza rám, aki vagyok?

Érzem az illatát, ott van, a párnában, a takaróban, a levegő összes oxigénbuborékjában. Haylei, hogyan tovább? Adj magadnak magyarázatot a tettedre, a csókokra, mondd el az igazat, mert többé nem bújhatsz holmi rosszul összeeszkábált félmagyarázat mögé. Féltél és a másik utat választottad, holott tudtad, hogy messze áll tőled az a világ. Belementél, mert rosszabbnak vélted szembesíteni önmagadat az igazsággal. Mindig tudtad, mert az az apró manó örökké ott gubbasztott benned, várva az alkalmat, amikor mosolyogva fordulsz felé és nem nyomod el magadban. Nem takarod le egy vastag, kockás takaróval és teszel úgy, mintha nem létezne. Mert bizony a manó elég fasza gyerek volt és rojtos kis lyukakat vágott az anyagon át. Aztán nesze neked, Tom. Viszlát Caleb.

Ne vágj ilyen képet, Haylei, ne tegyél úgy, mintha nem tudtad volna teljes igazságot már régóta. Tudtad, csak annyira elnyomtad, hogy levegőhöz sem jutott szerencsétlen, és így fakultak meg a színek a festményeiden, így lett élettelen az alkotás, így vált az egyetem egy idegen intézménnyé, így vesztetted el a kreativitást és az élet iránti vágyat. Nem Mordrich rontotta el az életedet, azzal, hogy idehozott, az életed akkor már el volt rontva. Apádat sem vádolhatod, meg már nem is lenne értelme, még anyukádra sem teheted rá a terhet, mert te döntöttél úgy, hogy megpróbálsz a társadalmad mércéjével mérve normális lenni. És mit tanultunk, tud-e alkotni, aki maradéktalanul átlagosan normális? Képes létrehozni valami fantasztikusan, fenomenálisan, csodálatosan, szájtátósan, rémesen eredetit?

Fogd be, suttogom saját magamnak és kinyitom a szemem. Kara nincs a szobában, de az ajtó résén beszűrődő fényből ítélve valahol a közelben van.

Lassú, vontatott mozdulattal hajolok le az első könyvért, cafatokban lógó lapjai, szomorúan terülnek szét a tenyeremben. Jobbra a még menthető, balra a kidobásra ítélt csonka darabok kerülnek. A nagyobb deszkákat egymásra halmozom, majd seprű után indulok. Lábam alatt recseg a fa csigalépcső, matt lapja. Érdeklődve pillantok ki a fal takarásából, amikor furcsa hangot hallok kiszűrődni a konyhából.  Kara a konyhapultnak támaszkodva motyog, karját a fejére szorítva. Rövidnadrágba bújtatott térde remegve ütődik a konyhapult szürke fényes oldalának. Zoknim hangtalanul siklik a járólap fehér felületén. Háta merev ívbe feszül, amikor rá simítom a tenyerem.

– Kara? – Frusztráltan kapkodja a fejét, vergődik az emlékekbe zárva. Hirtelen hajolok a szájához. Mosolyra késztet a pillanat, amikor visszatér és egyik keze a derekam köré fonódik, a másik az államat támasztja. – Nem tudtam, hogyan hozzalak vissza – motyogom a szájától fél centire.

– Úgy érzem megtaláltad a módját.

– Tényleg nem tudtam, nem akartam… vagy akartam, csak…

– Nyugalom. – Ajka súrolja az enyémet, a szavak rajtam röhögve táncolnak, míg én megrekedek a pillanatban. – Beszélnünk kellene – motyogja lehunyt szemmel. A fejemben még mindig manók kergetőznek, fel sem fogom a szavait, csak arra gondolok, hogy nem akarom abbahagyni. Lábujjhegyre állva hajolok a szájához, puhán viszonozza, nekem meg elfogy a türelmem. Elég a simításnyi, gyenge érintésből, a tapogatozó csókokból, mindketten ugyanazt akarjuk, miért teszünk úgy, mintha bármelyikünk eltörhetne egy érintéstől. Úgy simulok hozzá, mintha életcélom lenne, hogy belé olvadjak. Élvezem a meglepődést, a hátorzott érintését a hátamon, a lapockája éles vonalát, a csípője kiálló csontját, a combja belső oldalát. – Oké, állj Haylei! – nevet fel, amikor megérzi a tenyerem érintését. Beszélnünk kell!

– Nem beszélni akarok – suttogom az ajkainak címezve a szavakat.

– Az feltűnt, viszont muszáj.

Gyermeki duzzogással lépek hátrébb. – Hol jártál az előbb? – kérdezem a konyhapult hideg szélének dőlve.

– Nem pont erre értettem.

– Én is válaszolok a kérdéseidre, ha te is.

– Borzalmasan idegesítő vagy.

– Pont ezért bírsz, nem?

– Ki mondta, hogy bírlak? – kérdezi színpadiasan vakargatva az állát. Csípőre tett kézzel grimaszolok, mire felnevet, aztán arca komoly álarcot vesz fel. – Volt egy lány a bázison, akinek disszociatív személyisége volt. Legalább hat elkülönült énnel rendelkezett, külön névvel, külön temperamentummal, különböző érzelmekkel, mintha hat némileg különböző ember lenne egyszerre. Mind a hat embernek eltérő képességei voltak és a lány képtelen volt dűlőre jutni önmagát illetően. Azt mondta, nem bírja már tovább, bele fog őrülni és meg is történt volna, ha nem veszek el tőle ötöt. Egyet választott, amelyik leginkább lefestette az önmagáról alkotott képet. Érzem őket, a vágyaikat. Azt akarják, hogy én elégítsem ki őket, de csak egy hordozó vagyok és néha nehéz nemet mondani. Az összes emlékük bennem van, kavarognak egybefolyó masszává olvadva. Megesik, hogy beszippantanak, ott ragadok velük és csak figyelem, ahogy tőlem várják lényük szabadulását, azt akarják, hogy őket válasszam, szétszedik a fejemet, én meg hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ők nem emberek.

– Egyetlen ember emléke?

Elhúzott szájjal bólint.

– Tudod ez nem ér, mások kellemes képességet kaptak. Nézzük például Mollyt, növényeket képes alkotni, kész botanikuskert nőtt már az Intézet köré, és nézd meg Mike-ot, ha megfelelően irányítja a szellemeit, gyakorlatilag a világ összes tevékenységét végezheti egyszerre. Katrin élőlényeket teremt, az mellékes, hogy több-kevesebb sikerrel. – Dühösen gesztikulálva kalimpálok a konyhája kellős közepén, miközben megértő mosollyal vigyorog, mintha semmit nem jelente, hogy belülről szétcincálják.

–  Haylei, Mollynak erőszakkal kell visszafognia a növényalkotást, mert ha nem tenné, már régestelen régen betemette volna az egész világot a növényeivel. Feszítik belülről, mint téged, a képességed súlya. Ezt evéssel igyekszik leküzdeni, mert ha nem eszik, ha nem csinál valamit a szájával, akkor nem sikerülne magában tartania a növényeit. Haylei, Mollyt nagy valószínűség szerint, vagy a szívmegállás vagy a cukorbetegség fogja elvinni. Nincsenek évtizedei arra, hogy éljen, mégis kedvesen fogadott és a segítségedre volt. Ha kisarkítjuk a dolgokat Mollynak itt kell élnie ebben a burokban, azt az életet, amiből már sok lepergett a számára. Ő már látja a végét és mégis erős maradt.

Mike, több részre szakad odabent, amikor a kis barátaival játszik szellemesdit. A szellemekben Mike egy darabja él, és amikor nem sikerül visszahívni őket és semmivé foszlanak, akkor Mike egy része is semmivé foszlik. Mike végzete ebben rejlik. Egy nap majd arra ébred, hogy nem maradt belőle semmi. Katrinnal hasonló a helyzet, csak ő még rátesz egy lapáttal, hogy nem képes megfelelően használni az erejét, mert lássuk be egy háromlábú macska, kék fülekkel elég bizarr és bármennyire is imádom azt a macskát, nem fog sokáig élni. Három lábbal egyharmad az esélye az életben maradásra. A lólábú vagy már nem emlékszem pontosan milyen hegedűje, előbb utóbb a szertár poros padlóján végzi, de abban is el van rejtve Katrin egy része. Mert, mire jó egy lólábú hegedű? Nem lehet kellemes érzés, amikor lényed egy része a kutyának sem kell. Egyik képesség sem könnyű Haylei, mindennek van jó és rossz oldala és ez az összes képesség esetében így van. Ezzel együtt kell élnünk, csak akartam, hogy tudd, a bázis lakóinak megvan a maguk, egyéni harca.

– Most hülyének érzem magam.

– Honnan tudhattad volna, neked is megvan a magad gondja. Jut eszembe, hogy állsz a felismeréssel? – vigyorog, mintha élete poénját sütötte volna el. Komor szemvillanással jelzem, hogy nem értékeltem, majd leülök a fehér kárpitozású pultszékre. Csíkos zoknim játékosan himbálódzik a magas székről lógva.

– Honnan tudtad? – kérdezem összekulcsolt kezem redőit bámulva. A cikkcakkos varrás a tenyeremen kísértetiesen hasonlít a régi vászontáskám varrására.

– Voltak árulkodó jelek.

– Most mindenre ilyen sejtelmes választ adsz? – Dühöset villan a szemem, mire Kara gyengén megpöcköli a kezem és ereszt egy pohár vizet magának.

– Két évig figyeltelek, egy idő után már csak azon gondolkodtam, miért nem veszel róla tudomást. Aztán, amikor Katrin elmondta, hogy kosarat adtál neki, elkeseredtem, hogy soha nem jössz rá, hogy más vagy.

– Nem az esetem.

– Mert Caleb az, mi?

– Most mondd, hogy te nem próbáltál meg normális lenni!

– A normalitás mindenkinek más, és azt kérdezed, hogy belementem-e egy olyan kapcsolatba, amit nem akarok, csak hogy másoknak megfeleljek, akkor azt kell mondjam, nem. Nem mentem bele. Miért játszanék hamis kártyákkal, ha van egy takaros paklim. Nem veszem elő, nehogy azt mondják, nem jó, mert nem átlagos? Ugyan már! Eszméletlenül mérges voltam rád. Elhittem, hogy végre rájöttél, erre előhúztad Calebet a tarsolyodból. – Komoly pillantásától vér szökik az arcomba.

– Meg kellett próbálnom – suttogom a padló felületét bámulva. – El sem tudnám képzelni, mit mondanának a barátaim vagy anyukám, ha tudnák az igazságot.

– Inkább tagadásban élsz?

– Fáj ez a jelen idő. Lehet Kara, hogy te már végig jártad ezt az utat, de én csak most indulok el rajta. Azt sem tudom mire vágyom, mire gerjedek be és nagyon kellemetlenül érzem magam, hogy erről beszélgetek veled. Nem is ismerlek, úgy igazán. Ne nézz így, igen szexeltünk. Igen, jó volt, de egész eddig utáltalak. Mármint nem utáltalak, csak nem kedveltelek.

– Mi ez a múlt idő? – vigyorog karba tett kézzel.

– Sok mindenre választ kaptam. Másképp látok dolgokat, de ettől függetlenül még mindig zavar a pökhendiséged, a merevséged és a mindenkinél többet tudok stílusod.

– Szexnél nem zavart, a csókoknál sem és amikor rajtam alszol el se úgy tűnik, mintha kifejezetten  érdekelne.

– Kiborítasz – mondom ideges járkálásba kezdve. – Van benned valami, ami annyira taszít ilyenkor.

Megragadja a karom, a konyhapultnak lök és a hátam mögé a lapra teszi a kezem. Ajka súrolja az enyémet, alig kapok levegőt a közelségétől. – Taszít mi? – mondja flegmán az ajkaimnak. – Nem úgy tűnik, mintha undort látnék az arcodon. – Egyik kezével szorosan tartja az enyémet, a másikkal kigombolja a farmerem gombját és a bugyimba nyúl. Felnyögök a heves mozdulattól, de nem tudom megakadályozni, hogy ne nedvesedjek. Elmosolyodik, amikor ő is megérzi. – Elég sajátos módon taszítalak.

– Hagyd abba! – suttogom szaggatottan lélegezve. Nem engedelmeskedik csak gyorsabb ritmusra kapcsol. Nem bírom tartani magam, a mellkasának dőlök és a nyakába nyögök. Hirtelen hagyja abba, én meg csalódottan lihegek tovább. – Ne hagyd abba!

– Most akkor hagyjam vagy ne hagyjam? – Elengedi a kezem, én pedig az arca után kapok. Finom csókom másodpercek alatt válik hevessé. Tapogatózva nyúlok a pólója alá, végig simítom az oldalát és élvezem, ahogy hideg ujjam érintésére felszisszen. Kérdőn néz rám, amikor a hátát kezdem simogatni.

– A vérveszteség miatt – suttogom és az ajkához akarok hajolni, de hátra lép.

– Mi?

– A vérveszteség miatt hideg az ujjam – mondom és újra magamhoz akarom húzni. Elkapja a kezem és felhúzza a pólóm ujját. Felszisszen a kékeslilás foltok láttán.

– Mit csináltál magaddal? – Hangja pengeként száll a levegőben.

– Azt hittem tudod – simítok végig idegesen az arcomon.

– Nem apád emlékpalackjaitól voltál legyengülve. – Kijelentésként mondja, így nem válaszolok rá. Pár percig motyog magában, majd összehúzott szemöldökkel szólal meg. – Hol voltál ebben a három napban?

– Nem, nem, nem. – A nappali irányába mennék, de elállja az utamat és megragadja a kezemet, amikor ki akarom kerülni. – Engedj el, Kara!

–  Mit csináltál magaddal, Haylei? Hol aludtál, merre jártál? Mindenhol kerestelek, aztán egy idő után rájöttem, hogy direkt kerülsz. Miattam nem jössz elő, de nem tudtam a miértjét.

– Felejtsük el, jó?

– Nem, nem jó. Apának el kellett mennie, és meghagyta, hogy figyeljek rád, mert történt valami a ládánál. Erre eltűnsz, Mollyt átvered, és teljesen legyengülve találok rád, ami inkább tőrbe csalás volt semmint rátalálás, de ettől most eltekintek.

– Kérlek, ne – suttogom eltolva magamtól. Mereven tartja az alkarom, amikor mozdulni próbálok. Hirtelen ötlettől vezérelve rántom le a rövidnadrágja cipzárját.

– Haylei! – A kezem a nadrágja gombját is kioldja. Ugyanolyan merev arccal néz és erős kézzel tart fogva, mint az elején. Kék alsóneműje szélét simogatom pimasz vigyorral. A pólója alá surran a kezem, megérintem a melltartója alját, mire ismét figyelmeztetően mondja ki a nevem. Forró bőre felett ég a tenyerem, elsuhan a szilánk ejtette felszíni vágáson. A bal karom is az oldalára simul. Göröngyös felületet érintek, mire kíváncsian húzom fel a pólóját. Belém hasít a felismerés.

– Te voltál a sikátorban? Basszus, téged szúrt le Friedrich!– suttogom bámulva a heg rojtos szélét.

–. Ha nem jött volna apám, mindketten halottak lennénk, mert akkor sem hallgattál rám.

– Miattam szúrtak le…

– Nem ez a lényeg! Már megint nem hallgatsz rám! Istenemre mondom, ha nem mondod el…

– Akkor, mi lesz Kara? – Közel hajolok hozzá, játszom azzal az aprócska dologgal, ami köztünk van. Mindkét kezem a csípőjén pihen, nadrágja ezt a pillanatot választja, hogy combján leszaladva a földön kössön ki. Képtelen vagyok megállni mosoly nélkül és „ez nem lehet igaz” szemforgatása még szélesebbre húzza a számat. Remeg a vállam az elfojtott nevetéstől. Morcosan áll előttem, amikor kivágódik a bejárati ajtó és Mordrich vékony, ám tekintélyt parancsoló alakja jelenik meg.

Riadtan kapjuk fel a fejünket, pár percig néma csendben, égő arccal bámuljuk. Hirtelen hajolok le. Kara lába remegni kezd, amikor megérzi az érintésem. Gyorsan felrántom a nadrágját, míg ő remegő vállakkal, a tenyerébe temeti arcát és hangtalan nevetésbe kezd. Mordrich megköszörüli a torkát és lassú hátrálással lép ki az ajtón.

Kapkodva gombolom be farmersortját, miközben még mindig az arcára szorított kézzel nevet.

– Nem vicces, hagyd abba!

– Sajnálom, most mondanám, hogy magadnak kerested és a fagyi visszanyalt, de azt hiszem ez nekem is kínos volt.

– Kara? Nem szeretnéd elvenni ezt az emléket?

– Hidd el, egyszer még nevetni fogunk rajta.

– Az az idő nem most van – motyogom a zárt ajtóra nézve. – Vajon meg fogja kérdezni, mi van köztünk?

– Nem az a kérdés, hogy megkérdezi-e, hanem az, hogy mit válaszolok – mondja megigazítva a nadrágját.

Kérdőn nézek rá, mire csak megrántja a vállát. – Csak szex, nem? Szükségletkielégítés.

Bólintok, miközben a szívembe mar valami.

– Remek, akkor ott tartottunk, hogy mi történt veled? – merev hangjától megborzongom. Két pillanat kellett hozzá, hogy merev és távolságtartó legyen. Belülről az ajkamba harapok, miközben az okokat keresem.

– Rájöttem, hogyan ölhetem meg Friedrichet. Apám emlékpalackjában volt a megoldás, ő is próbálkozott vele, de nem volt meg két összetevő a mágiához. Mert mindkettő nálam van.

– És mi az?

– A vérem és a rúnáim.

– Mi köze a hátadon lévő rúnáknak ehhez?

– Nem azok a rúnák, hanem amit más nem képes olvasni. Ami az Intézet falán is megjelent. Friedrich ért belőlük párat, de ahogy tapasztaltam korántsem az egészet. Itt ütközött az első problémájába, a másik nyilvánvalóan a vérem volt.

– Kezdem érteni, de honnan tudta ezt apád? Friedrich mondta a… nos…

– Halálakor? – fejezem be helyette a mondatot. – Nem. Apám Friedrich barátja volt és együtt keresték az örök élet kulcsát. Apám talált egy könyvet, ami az őrző áldozati véréről és titkos rúnáiról beszélt. A rúnákhoz ötletem sincs hogyan jutottak hozzá, de a vér nem volt meg nekik, ezért kezdtek keresni. Nem értem, apám hogyan nem jött rá, hogy a lánya a kulcsa mindehhez.

– Haylei, el kell mondanom valamit – mondja Kara mereven. Színpadiasan nagy sóhajtás hagyja el ajkait. Oldalra fordítja a fejét és komolyan mesélni kezd. – Három évvel ezelőtt volt egy fiú, akin kísértetiesen hasonló tünetek jelentkeztek, mint rajtad. A mágusvilág felbolydult méhkas módjára dongta körül a srácot. Fogalmunk sem volt milyen képesség birtokában van, de azt tudtuk, hogy Friedrichnek kell, így inkább mi kaparintottuk meg először. Nem érdekelt bennünket, mit szeretne, mik az álmai, elképzelései, vágyai, azt akartuk, hogy véget érjen Friedrich öntörvényű életmódja. Hamar rájöttünk, hogy amit tettünk visszafordíthatatlan következményekkel jár. A srác megölte magát, nem bírta a terhet, akkora felelősség szakadt a nyakába, amit már nem tudott feldolgozni. Mordrichkal már az elején sejtettük, hogy valami nem stimmel, de egyikünk sem gondolta, hogy ez lesz. Elszúrtuk, mi okoztuk a halálát, mert annyira szabadulni akartunk, mint még soha senki. Így szállt rád a dolog, te lettél az utolsó leszármazott és értelmet nyert a jóslatom is.

– Ha a srác túlélte volna, soha nem kerülök ide? Nem lennének rajtam rúnák sem? A rokonom volt, mégse hallottam róla?

– A rokonod volt, távoli, de ugyanaz a vér, és nem bizony.

Döbbenten pislogva próbálom feldolgozni az információkat. Kattogok, mint egy régi elromlott vekker a végnapjaihoz közeledve.

– Szóval apám nem élt, amikor rám szállt ez az egész. Nos, legalább ennyit levehetek a „miért voltam szar apa” listájáról.

– Sajnálom, hogy csalódtál benne, de nem volt rossz ember. Apa sokat volt vele, a barátja volt, csak az élet másfelé sodorta.

– Mit tudsz te a csalódásról Kara – legyintek és a nappalija felé indulok.

– Mordrich az apám, időutazó. Szerinted mennyit voltam egyedül, míg ő járkált? Saccold meg hány születésnapot töltöttem nélküle, ülve annál a rohadt asztalnál, várva, hogy talán betoppan azon az ajtón – mutat idegesen az irányába. Tizenkét éven keresztül, egyetlen alkalommal sem lépte át a küszöböt. Apád nem önszántából hagyott el benneteket, de az enyém saját akaratából utazgat és ezzel nem lekicsinyíteni akarom a fájdalmad, csak közölni, hogy ne tegyél olyan kijelentéseket, amik igazságtartalmával gondok vannak, mert köszönöm szépen, csalódtam eleget.

Lefagyva figyelem, ahogy dühös arca lassan megnyugszik. Tarkójára teszi a kezét, majd tehetetlenül leengedi őket.

Nem találom a szavakat, de nincs is szükség rá. Kara arcát két tenyerem közé fogom és gyengéd csókot lehelek az ajkára. Tekintetem mindent elárul számára, mert egy semmi baj fejingatással válaszol. Álláról a kezem a tarkójára simul, majd utat tör magának puha hajszálai között. Ajkam követelőzőn tapad az övére, nyelve érintésérére a jókislányságom a kukába vándorol. Akarom őt. Csípőmet az övéhez nyomom és a pólója alá nyúlok. Felnyög, amikor megérzi hideg ujjam érintését a melltartója felett. Hiba volt a kéz, azonnal rájövök, amikor elhajol.

– Nem hagyom, hogy elvond a figyelmem, amíg el nem vittél a helyedre.

– Pihennem kéne, a vér nem termelődik egyik pillanatról a másikra.

– De pontosan azt csinálja és ne manipulálj.

– Esélyem sincs ilyesmire, de talán a figyelmedet sikerül elterelnem – suttogom újra a szájához hajolva. Hevességemtől egy percre elveszti a kontrollt, aztán újra elhajol az ajkamtól. A barna kabátja után nyúl, míg én a csigalépcső irányába sandítok és ellendülök.  

A derekamnál fogva kap el a legfelső lépcsőfok előtt, megijedek, amikor zoknis lábam alól kicsúszik a talaj. Kara féloldalasan rám érkezik és igyekszik visszanyerni egyensúlyát félig a nappali semmije felett lógva.

– Miért van az, hogy veled semmi sem egyszerű? Mindent bonyolulttá teszel, pusztán azzal, hogy nem józanul gondolkodsz – morogja dühösen, amikor magamra húzom. A fejem mellett könyökölve támasztja meg magát villámokat szórva a szemével.

– Megint betörött a szemüvegem – motyogom a szemüveg üvegét kocogtatva a hátamon fekve. Mindketten meglepődünk, amikor az üveg halk pattanással szétdurran és arcomba hullik. –  Ki ne nyisd a szemed! – Puha ujjával, óvatos mozdulatokkal sepri le a szemem környékéről a szilánkdarabokat.

Van valami furcsa és borzongató abban, amikor először nézel bele valaki szemébe, miután már történt köztetek pár dolog. Most már nem lehet álarc mögé bújni, és felesleges is lenne. Fekszetek egymástól pár centire, szótlanul. Pír önti el az arcom, amikor a manók fejüket elődugva, ezúttal tollaslabdával állnak be agyam oldalsó lebenyébe.

– Miért vörösödtél el?

– Mert a combod a lábam között van – mentem meg magam.

– És ez azért kellemetlen, mert?

– Nem kellemetlen, nem olyan értelemben kellemetlen – mondom zavartan.

– Hát milyen értelemben az?

– Semmilyen. Vagy izé, a feltámadt gondolatom értelmében kellemetlen.

– Ez most nem értem – vigyorog a fejem mellett támaszkodva, arcomhoz közel és még véletlenül sem mozdítaná el a combját.

– Semmi.

– Most már ne hagyj lógva, Haylei.

– Csak azért nem nyallak ki itt, mert tele van szilánkkal a padló – suttogom mélyen a szemébe nézve.

– Fel kéne állnom rólad, de sajnos tetszenek az illetlen gondolataid.

– Ha illetlen, akár el is mehetek – mondom az ajtó felé pillantva.

– El fogsz, ne aggódj – vigyorog sunyin és állásba löki magát. – Vegyél levegőt is és vigyázz, amikor felállsz – mondja a kezét nyújtva. – És találnunk kell egy mínusz hármas szemüveget.

– Honnan tudod, hogy mínusz hármas szemüveget hordok? – kérdezem csípőre tett kézzel állva előtte.

– Két éven át figyeltelek, Haylei.

– Van egy lezárt, titkos, elcseszett aktátok az adataimról? Hogy M-es nadrágot hordok, hogy nyolcvanötös melltartó kell, hogy mínusz hármas a szemem, jobb kezes vagyok, eltörtem egy éve a csuklómat, hogy…

– Nyugi, nyugi – mondja a keze közé kapva az arcomat. – Ijesztő, de meg kell értened, hogy muszáj volt. Ki kellett deríteni, megkörnyékezett-e Friedrich, hogy milyen életed van, milyen a személyiséged, miket szeretsz stb. Muszáj volt feltérképeznem, milyen kezekbe kerül a képesség, ki lesz ezúttal az Őrző.

– Kara, a legtöbb időmet a szobámba töltöttem, neked pedig nincs röntgenszemed. Bepoloskáztad a szobám? – Elgondolkodva tolom el magamtól a kezét.

– Most nem a kis bogarakra gondolsz, ugye?

– Értékelem a humorod, de ebben a pillanatban…

– Be, de mielőtt jobban kiakadnál, kikapcsoltam, amikor te éppen… nem az volt a cél, hogy betolakodjunk a magánszférádba.

– Aztarohadtkurv… – grimaszolva tapasztja a kezét a számra. Beleharapok, mire szisszenve kapja el. – Minden ember él nemi életet! – vörös arccal nézek a szemébe. – És általában a négy fal között csinálja, abban a hiszemben, hogy nem hallja senki! Mert magánügy, érted Kara, sérti a személyes teremet, a jogaimat, a… – ajka hirtelen nyomódik a számra, belém fojtva a szitkokat és rágalmakat. Sajnálom – suttogja minden egyes apró csók után.

– Ezt meg nem csinálhatod csak úgy – motyogom lehunyt szemmel ölelve át a derekát.

– Te rendszeresen ezt teszed.

– Nekem szabad, viszont elfelejtettem, miket akartam a fejedhez vágni.

– Akkor elértem a célom.

Fejcsóválva simítom félre a haját, hogy nyakához érinthessem az ajkamat. A fenekem alá nyúl és úgy húz a szobája felé. Az ágy előtt mosolyogva tesz le és hagyja, hogy a takaróra lökjem és lefogjam a kezét. Moccanni próbálna, de kezem szorosan tartja az övét, miközben nyaka hajlatát harapdálom.

– Ne húzd el – suttogja vágytól fűtötten.

– Késő, jól kellett volna viselkedni és illedelmesen kommunikálni – motyogom a kulcscsontját csókolgatva. Bal kezem felfedezőútra indul a pólója alatt, míg a másik még mindig a kezeit tartja. A melltartója pántját csatolom ki, amikor kiszabadítja a kezét és maga alá gyűr. Nevetek a vigyorgásán. A fejem mellett támasztja meg magát, de nem fogja le a kezem. Engedi, hogy ujjam lassított felvételben tolja fel a pólóját a melltartójával együtt. Mikor megszabadul tőle várakozóan pillant rám, de már a hegeit simogatom.

Figyelmeztetően mondja ki a nevem, de sosem törődtem a kéréseivel, nem most fogom elkezdeni. Akarom őt, minden porcikáját, ezért gyötrelmes lassan haladok, hogy megértse, nincs már visszaút. Érzem, mikor szakad el nála a cérna, combját erősebben nyomja a lábaim közé, keze pedig pillantok leforgása alatt szabadít meg a pólómtól. Azt hittem nálam van az irányítás, de hamar rájöttem, hogy régen elvesztettem. Mindig én irányítottam mindenkit, sosem bolondított meg senki az ágyban, nehezen engedtem el magam és pláne nem voltam ennyire felizgulva. De Karával más, azt sem tudom hirtelen, hogy a takarót szorongassam vagy rántsam magamhoz a száját. Egyszerre akarok mindent és vérnyomásom felborult söröshordó módjára gurul fel-le, mintha csak egy hajó fedélzetén próbálna egyensúlyra találni, amit nyilvánvalóan nem talál. Mert Kara felrúgott minden szabályt, normát és világnézetet bennem.

Remeg a lábam, amikor a combom belső oldalát csókolja, annyira kívánom, hogy a számra kell tapasztanom a kezem, nehogy bármi is kiszakadjon belőlem.

– Addig nem kapod meg, amit szeretnél, míg hangot nem adsz neki – vigyorog felém pillantva.

– Basszus Kara…ne csináld – nyögök fel hangosan, mire elvörösödöm, ő pedig a lábam közé nyal. Apró színes szilánkokra robban a szobája, szorosan lehunyom a szemem, de már rég nem itt járok. Nincsenek értelmes gondolatok, gondolatok sincsenek, csak ő van, a nyelve és az ujjai. A gátlások agyam legtávolabbi zugába húzódtak egy láthatatlanná tévő köpeny mögé. Én pedig tovább remegek az úton, aminek a végén Kara vigyorgásába érkezem meg.