Jóslat 6.rész

Jóslat 6. rész

Elfogytak a szavak. Sírni lenne kedvem. A kétségbeesés szorítja a torkom, fekszem az oldalamra szorított kézzel és reménykedem, hogy megnyílik alattam az ágy, a rugók masszává válnak, a földbe kráter keletkezik és együtt folyunk bele a semmibe.

Emlékszem a hangra, amikor kinyílt az első üveg és megcsapott a szörnyűség. Sistergett, mint egy kisülni készülő régi lámpa és mint egy keserű bor csorogtak le a torkomon az információk.

Apám palackozta az emlékeit, elásta őket a földbe és a kulcsot az asztalomon hagyta. Azt a kulcsot, ami azóta a nyakamban lóg egy bőr szíjon. Mindent palackozott, ami halálakor Friedrichnél történt, és még annál is többet. Hogy ez hogyan lehetséges? Apa képes volt egy időben egyszerre több helyen lenni. Amikor azon az estén, az asztalomon hagyta a ládát nyitó kulcsot, abban az időben… apa haldoklott. Friedrich elkövette élete legnagyobb hibáját és beavatta apámat sötét titkaiba. Lehet, hogy kivágta apám nyelvét, de elfelejtette a képességét.

Apám mindezt rám hagyta, a lányára, akit elvileg szeretett. Felmerül a kérdés, hogy szeretett-e valaha igazán és ha véletlen igen lenne rá a válasz, akkor mégis, hogyan tehette ezt. Kényszerített, hogy végig nézzem haldoklásának másodperceit, halálhörgésének fullasztó hangjait, a földön vergődésének pillanatait, hogy aztán a csalódás maradjon. A mérhetetlen, felfoghatatlan csalódás.

Semmit nem ér az utolsó palacknyi üzenet, ott a többi mellett. Hiába vagyok boldog abban az utolsó snittben, hiába nevetek a földön fekve, hiába fekszik mellettem apám szintén nevetve, hiába fetrengünk az őszi falevelek között az egyetlen golden retriever kutyánkkal. Ezek után üzenhet megbánást a tekintete, sajnálhatja teljes szívéből, fikarcnyit sem ér. Mert a vele történt szörnyűségek az agyamba ivódtak, féreg módjára tekergőznek a fejemben, sikításra késztetve.

Mindez azért, mert nyugalmat nem ismerve ostromoltam Mordrichot és beadata a derekát. Elindultunk az egyetlen birtokunkban lévő információmorzsa után. Mordrich sokat hallott apámtól egy ládáról és halálakor kabátzsebébe enyhén jobbra dőlő számokkal egy koordináta volt helyezve. Nálam pedig volt egy kulcs, amiről nem tudtuk melyik zárba illik.

Egy lapra tettük fel a szerencsénket és elrobogtunk a helyre. Sötét, ködös, fullasztóan sűrű rengeteg volt, ahol már érkezésemkor éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. De Mordrich bűbája hatott, elrejtve maradtam a gyilkos tekintet elől.

Visszagondolva nem tudom, melyik lett volna jobb, ha Friedrich megtalál és nem kell átélnem a fullasztó emlékek szorítását vagy ami történt, hogy az egész autóúton küzdöttem a gyomrom émelygésével, a migrénes fájdalommal, a nyomasztó emlékek súlyával. Pár pillanat volt csupán az emlékek között, de egy kocsiútnyi szenvedés várt rám utána.

Friedrich ugyan nem talált meg, de éreztem, hogy keres és rám kapcsolódva dróton húzza ki belőlem az életet. Mintha egy titkos fonal kötne össze vele, amelyen keresztül hozzáfér az összes mosolyhoz és vidám pillantáshoz. A boldog, sírvanevetős emlékekhez, a múltam nyugodt pillekönnyű darabkáihoz, hogy elvegye, ami valaha számított és fontos volt. Lényem egy meghatározó részéhez fért hozzá, amit aztán csámcsogva emésztett fel, bennem kongó ürességet hagyva. Pillanatról pillanatra sodort messzebb attól az embertől, aki valójában vagyok. Már nem kivárásra játszik, véresen komolyan küzd értem, küzd az életéért.

Igaza volt, egy gyenge virágszál vagyok hozzá képest.

Remegő lábakkal szálltam ki Mordrich kocsijából, szóra sem méltatva. Az összes energiámra szükségem volt, hogy elvonszoljam magam az ágyamig, fejemben halomnyi kérdés válaszával. Aztán megszületett „A gondolat” és már konkrét, kézzelfogható tervem van Friedrich megölésére, csak még hagyom, hogy szétmarjon belülről. Semmi nem maradhat odabent, mert akadályozna, mert még meggyőzhető vagyok, mert még maradt bennem egy aprócska, parányi, porszemnyi emberi vonás. Még.

A világ szempontjából nem számít melyikünk marad életben, mert mindketten képesek leszünk elpusztítani azt. Annyi az egyenlet ismeretlenje, hogy ha én maradok életben, a világot emésztem fel vagy önmagam fennmaradt cafatkáival birkózva sínylődöm még pár évig, míg elvisz magával az a hatalmas erő, amit a nyakamba varrtak. Tehát nem számít, hogy élve megúszom-e, nekem legalábbis nem. Nekem egyetlen dolog számít.

Friedrichnek meg kell halnia.

 

Nem rezzenek meg, amikor kivágódik a szobám ajtaja, már számítottam a csattanásra, az aggódó karok érintésére. Nem ér váratlanul a szemében felvillanó lángoló gyötrelem sem. Az ágyam végében térdel és remegve szorítja a kezem. Én meg nem érzek semmit és végre egyszer az életemben örülök neki. Mennyi kínlódástól szabadít meg az érzelemmentesség. Szavakkal elmondhatatlan, betűkkel meg felesleges leírni. Látom, hogy leszívesebben a karjaiba vonna és addig ringatna míg visszakapja azt a Hayleit akit megismert, akibe beleszeretett. De hiába már ringatás, hiába már lángoló szerelem, az a Haylei, már nem a lényem része. És bármennyire nem akarja, ezt Calebnek is el kell fogadnia.

Erős kézzel ölel át, felhúzva az ágyról. Lógok a karjai között, nem fogom meg széles hátát, nem hajtom a vállára a fejem, rongybabaként csüngök rajta. Gyenge vagyok és semmi kedvem az érzelmeivel foglalkozni, azt akarom, hogy felfogja, nem szeretem és soha nem is fogom. Se őt, se senki mást a világon. Elfogadtam, hogy a hátamon lévő rúna nem lesz soha teljes egész. Képtelen vagyok a szeretetre, a szerelem messzire sodródott az eseményekben, elérhetetlen kartávolságra és már nem nyújtózkodom utána. Felesleges. Caleb félreértette a közeledésem és én is félreértettem magam, de itt a pillanat, hogy ezt tisztázzuk.

– Caleb, engedj el kérlek! – mondom határozottan és eltolom magamtól a mellkasát.

– Bárcsak tudtam volna, hogy mire készültök, ha veletek megyek megvédhettelek volna vagy legalább lebeszélhettelek volna.

– Nem bántott senki, Caleb.

– Akkor, miért nézel ki, ilyen… másnak. Mintha…

– Caleb, szeretnélek megkérni valamire – vágok a szavába és az ajtóhoz sétálok. Szélesre tárom és mélyen a szemébe nézek. – Menj el, kérlek!

Nagyra nyitott szemekkel, szájtátva áll az ágyamnál. Végül lassú léptekkel megindul.

– Megértem, hogy egyedül akarsz lenni, de estefele visszanézek, háth…

– Örökre.

– Mi?!

– Caleb, kérlek, ne gyere vissza többet.

– Mivan?! Te most…te most szakítasz velem?

– Nem jártunk.

– Akkor minek nevezed, a reggeli futásainkat, hogy általában együtt vagyunk, hogy aggódom érted, hogy…

– Barátságnak, de te belém szerettél.

– Kara miatt van, igaz? Tudtam, hogy nem csak barátnők vagytok. Hallgatnom kellett volna Katrinra, amikor azt mondta, hogy úgy néztek egymásra, mintha bármelyik pillanatban letéphetnétek egymás ruháit. De áltattam magam, hogy lelki társak vagytok, vagy mit tudom én. Uram isten és nem, ti tényleg szeretitek egymást. Én meg elhittem, hogy merő barátságból alszol nála ennyit, hogy azért nevettek fennhangon, miközben sétáltok ide-oda, mert jó barátok vagytok. Ó, mekkora marha vagyok!

– Nem vagyok szerelmes Karába és nem vagyunk együtt. Kérlek, menj el!

– Megváltoztál és…

– Szia, Caleb! – mondom erélyesebb hangon és kifelé mutatok.

Lángra lobban a fa ajtó, sistereg a tenyerem alatt, pattognak a deszkaszálak. Caleb, szisszenve fordul vissza, a láng kialszik, ő pedig lehajtott fejjel sétál el.

Nem érzek semmit. Leülök az ágyam szélére és bámulom a szenes lángcsóva árnyakat az ajtó deszkáin. Üres vagyok, kongó megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan sötétség van bennem. Éppen, hogy dobog az az apró kis pont a mellkasom bal oldalán, kitartóan pumpálva a vért az ereimbe. A gyertya lángja kihunyt és a sűrű sötétség kapott helyet. A malacpersely összetörött és a pénz elfogyott, a nutellás bödön kiürült, a befőttesüveg átlátszó. Elégedett mosolyra húzom a számat, amikor rájövök, hogy már nem fáj semmi.

Vigyorogva sétálok az Intézet könyvtára felé, a szűk folyosók és csigalépcsők szövevényes hálójában. Biztos léptekkel haladok a célom felé. Már nem kerülgetem a bámuló diákokat, párnak nekimegyek, mire a többi ijedten ugrik félre az utamból. Élvezem, hogy félnek tőlem.

Egy vékony hang szól utánam a tömegből, megérinti a karom, de nyomban elkapja a kezét, amikor meglátja a tekintetem.

– Haylei, minden rendben van?

– Igen Molly. Miért?

– Ja, nem semmi, izé… én megyek.

Rohanását erős jóindulattal vagyok képes rohanásnak nevezni, de tény, hogy tömzsi lábait hozzá képest meglehetősen gyorsan kapkodja az intézeti, kockás folyosó járólapján. Rezzenéstelen arccal folytatom tovább utamat. A könyvtár faragott ajtaja mérgesen nyög a kezem alatt. A kilincs nyikorog, a por felszáll a talpam nyomán.

 Tizenöt perc rendíthetetlen keresgélés után leemelem a legfelső polc középső sorából a könyvet, amire szükségem van. Már épp ülnék le az ablakkal szembeni ócska padhoz, amikor meglátom az ablakból Kara rohanó alakját. Szőke kócos hajjal, kinyúlt kék pulcsijában száguld az Intézet vasrácsos ajtaja felé. Felpillant és tekintetünk egy szemhunyásnyi időre egybekapcsolódik. Megfordulok és sietős léptekkel a könyvtár hátuljába megyek, mert nincs már esélye.

 Ahogy apám emlékpalackjában láttam, meghúzom a jobb szélső könyvespolcon heverő, rozsdavörös könyv vásott borítóját, mire a polc sikítva csúszik el jobbra. A rejtekajtó zsanérjai csikorogva engedelmeskednek a hatalmas könyvesszekrény tonnás súlyának. Doh és régi pinceszag áramlik ki a lefelé vezető sötét lépcsőkön. A korhadt fa korlát félig leszakadva csüng a porló falról. A fa lépcsőfokon sűrű porréteg és vakolathalom van.

Felkattintom a farzsebemben rejtegetett zseblámpát, majd óvatosan beljebb araszolok. Belülről meghúzok egy lelógó kart, mire a polc öreges lassúsággal gyorsan húzódik vissza nyughelyére. Még pont hallom a könyvtárajtó panaszos csattanását és Kara fojtott káromkodását.   

Olyan, mintha apám emlékében járnék, ugyanazok a falak, csak romosabb állapotban. Ugyanaz a szűk végeláthatatlan, sötét folyosó és fullasztó csend. Legalább tíz perce sétálok, amikor a folyosó szélesedni kezd és egy nagy körterembe érek. Pókhálók halmait világítja meg a zseblámpa pislákoló fénye. Két háromágú gyertya áll egy kör alakú, poros asztal közepén. Sercen a gyufaszál a kezemben, a termet lassan tölti be a fény, ahogy gyertyát, gyertyára gyújtok. Betonpilléreken álló, faragott, kő angyalok néznek rám örök, néma boldogsággal arcukon. A kriptahangulatot csak lépteim koppanásai zavarják meg. Kísérteties, csendes és halotti. Apám érintette utoljára a régi szék támláját, az ő lehelete fújta el a gyertya lángját. Ez az ő felségterülete volt, egy hely, ahol biztonságban egyedül lehetett. Körbe pillantok és tudom, miért szeretett itt apám élete utolsó éveiben. Ebben a fénytelen homályban, a sírszerű boltíves betonblokkok alatt lelt nyugalomra a lelke. Hogy miért? Mert addigra apámban sem maradt semmi emberi.

Lecsapom a megkaparintott szakadt könyvet az asztalra, mire több évnyi por repül szét a légtérben. Pillangóként szállnak a lapok az ujjaim alatt. Engedelmeskednek, mert az ő lánya vagyok, a szolgálatomba álltak, mert ugyanazzal a céllal fordítottam feléjük az arcomat, ugyanazzal az árgus szemmel figyelem a kacskaringós dőlt betűket, mint apám. És ugyanazt a választ látom, mint ő, de nem érzem át azt a megrészegítő hatalmat, amit ő érezhetett, amikor elképzelte a történet számára pozitív befejezését. Nem bizsereg az ujjam, nem feszíti a testemet az elektromosság. Mert én nem akarok örökké élni, ő meg akart. Jamie, az apám, pont annyira vágyott az örök életre, mint Friedrich és ha tudta volna, hogy általam jut hozzá, gondolkodás nélkül feláldozott volna. Friedrichkel egyezett a vágyuk, a hatalom és örök élet után.

Igaz a mondás, hogy a hasonló a hasonlót vonzza. Nemhiába volt apám legjobb barátja Friedrich.

 

Szanaszéjjel heverő papírhalmok között ébredek fel, a kő hideg érintését még érzi a hátam. A munkáim egymásra halmozva terülnek szét a poros földön. Fázósan dörzsölöm össze a tenyerem és ásítva állok fel a padlóról, leverem magamról a rám ragadt porréteget, majd művészkent nézek a lábaim előtt heverő alkotásaimra. Szimbólumok hada néz velem farkasszemet, kimondhatatlanul, de erőt sugárzóan fénylenek a csonkig égett gyertyák utolsókat pislákoló fényében. Első lépés kipipálva.

Második feladatomhoz szükségem van pár darab lezárható üvegre, így apám régi szekrényéhez sétálok. A kulcs kattanva fordul el az ibolyalila vitrinben, mire pókok hada ömlik a lábamhoz. Hosszú pálcikavékony, kaszás lábaik riadtan egymás hegyén-hátán menekülve pattognak a szürke mocsokban. Még hátra sem ugrom, egy fintor sincs az arcomon. Eltaposom őket és a három részes, sárgás porréteg fedte polcokon álló, palackzöld edényeket kezdem nézegetni. Választásom három átlátszó üvegre esik. Nem örülök neki, hogy átlátszó, de jobb híján ez is megteszi.

Leteszem magam mellé az üvegeket, hátamat a hideg, málló kőfalnak vetem, aztán megvillan egy penge a kezemben. Ebben a pillanatban mindhárom gyertya lángja kialszik, sűrű sötétségbe bújtatva a termet. Vérem cseppenésén kívül semmi nem hallatszik. Az üveg lassan telik, a kezem egy idő után zsibbadni kezd és hamar rájövök, hogy ez több időt fog igényelni, mintsem terveztem. Elszorítom a felkaromat az övemmel, hogy még több vér színezze meg az átlátszó üveg peremét, aztán lezárom. Vastag pulóverem ujja elrejti a vágást a kíváncsi tekintetek elől.

A hasam kordul egyet és gyenge lábaim elgémberedés útján poroszkálnak egészen a kőfal egy kiálló kiszögelléséig. Ott megadják magukat és lerogyom a földre. Lihegve lélegzem, az izzadtság patakokban folyik a gerincoszlopomon. Kezd túl hideg lenni, így tapogatózás helyett felkattintom a zseblámpát és megragadom a kiszögellést. Újabb sötét, felfelé vezető folyosó kanyargását látom, újabb pókok jönnek, de már nem zavar a málló vakolat nedves, rothadó szaga sem.  Apám emlékéből már tudom, mire számítsak. A második lépcsőfokot színpadiasan nagy lendítéssel lépem át. Éles fény áramlik be a folyosó végéről. A vasrácsot a könyvben talált kulccsal, remegő kézzel nyitom ki. Az Intézet egy eldugott, sűrű fagyalsövénnyel bevont részén érek ki az alagútból. A kora téli világosság vakítja a szememet a lenti koromsötét után. Sietős léptekkel haladok az ebédlő felé, az órámra pillantok közben és kissé megnyugszom. A legtöbben bizonyára órán vannak. Olyan mintha betörő lennék a saját világomban, lopva körbe sandítok, mozgás jeleit kutatva a sarkokon, mint aki rossz lelkiismerete miatt fél a világtól. Lelkiismeret? Már azt sem tudom, milyen érzés, amikor a szívedbe mar. Surranó, halk lépdeléssel osonok a vékony folyosón, az ebédlő mozaik üveges bejáratáig. Reménykedve tárom ki magam előtt és elmosolyodom, amikor nincs ott senki. Gyorsan elveszek két szendvicset és már fordulnék is ki, amikor Mollyba ütközöm. A hájréteg enyhén visszább lök és a pult szélének ütöm a csípőmet. Felnyögök, amikor megérzem a fájdalom késszúrását. Legyengült szervezetem kétszer akkora fájdalomként értelmezi, az amúgy karcolásnak beillő sérülést. Molly aggódó arccal nézi csípőmre szorított kezem remegését.

– Jól vagy?

– Persze – hazudom szemrebbenés nélkül és ki akarom kerülni, amikor elém áll.

– Kara mondta, ha látlak, kisérjelek hozzá.

– Megyek, de előtte el kell futnom mosdóba.

– Elkísérlek – mondja természetes hangsúllyal, miközben magamban válogatott káromkodásokba kezdek.

A vécé fülkéjében ülök, fejem az ajtónak támasztva. Lázasan peregnek az ötletek a fejemben. Aztán kigyullad a képzeletbeli lámpa és ajkam diadalmas mosolyra húzódik. Molly toporzékolása beszűrődik a vécé fülkéje alatt.

– Hú, basszus Molly, megjött és nincs nálam… nos, izé, betét. Megtennéd, hogy hozol egyet a szobámból? – kérdezem annyi nyájassággal a hangomban, amennyire telik.

– Az én szobám közelebb van, azonnal itt vagyok!

Pontosan egy percet várok, majd kivágom a fülke ajtaját és kirohanok a mosdóból. Szükségem van pár dologra a szobámból, így kerülőúton közelítem meg, ügyelve, hogy ne fussak bele senkibe. Kiveszem a pulcsimat a szekrényből, némi vizet veszek magamhoz és felkapom a hátizsákomat az ágyam mellől. Már épp kifelé indulnék, amikor meglátok egy sárga cetlit az ágyamra helyezve. Képtelen vagyok nem elolvasni Kara enyhén jobbra dőlt betűit.

Kérlek, ne csinálj hülyeséget!

A zsebembe csúsztatom, lehunyom a szemem és csendesen kiosonok a szobámból.

 

…

 

Újabb nap suhant el a múlt sosem késő vonatján. A szendvicsem üres, átlátszó csomagolását bámulom a földön ülve korgó gyomorral, de nincs energiám újrakezdeni a procedúrát. A két kis üvegben, vörösen lengedező, sűrű lére nézek. Nehéz elhinni, hogy ez mind belőlem jött ki. Az ember fel sem fogja, hogy mennyi vér van a testében és mennyire fontos része, pedig csak piros folyadék, mégis az életet jelenti, vagy valakinek, mint például nekem, a lassú halálomat. Kikeverhetném piros vízfestékből is, régen mesés árnyalatokat hoztam össze. Idő kellett hozzá és elszántság, hogy olyat alkossak, amit még senki más, olyan színkombinációkat ötvözzek, ami másoknak őrültségnek és időpocsékolásnak hatott, mert temérdek időt igényelt, de a számomra meghozta az eredményt. Megtehetném most is. Csak az nem ölné meg Friedrichet.

 Már nem vágyom másra csak aludni, lehunyni a szemem és elmenekülni a nyomasztó tettek súlya elől, legalább egy kis időre elfelejteni, mindazt a szörnyűséget, amit tettem és tenni fogok. Mert amíg a szemhéjam csukva, oda mehetek, ahova akarok, mint egy jó menekülőút, bármikor ott van, ha szükséged van rá. Az álmok jelenthetik a kiutat mindabból, amivel nem akarsz még szembenézni, mert kell még egy kis idő, mielőtt végleg tönkre teszel mindent. Még kihasználod az utolsó pillanatokat, amíg nem néznek rád úgy az emberek, mint egy élő szörnyetegre, akit kiokádott magából a világ, hogy a pusztulását hozza. Mert álmomban, még történhetnek velem jó dolgok, talán olyan helyre jutok, ahol megnyugodhatok, békére lelhetek pár órára. Elmenekülhetek, önnön sötétségem elől.

De nem tehetem meg. Ételre van szükségem és sok-sok vízre, ahhoz, hogy a vérem ne kínzóan csordogáljon az üvegbe. Mert minél lassabban haladok, annál nagyobb a valószínűsége, hogy Kara rám talál.

Akkor pedig meg kell ölnöm.

Háromszor futok neki, mire sikerül ráerősítenem az üveg szájára a kupakját. Megszédülök, amikor a kiszögelléshez érek, megtámasztom magam, míg a fal karcosan jobbra csúszik. Tizenkettő lépcsőfok, gyerünk Haylei, menni fog. Motyogom magamnak és szorosan az omló vakolathoz simulva araszolok felfelé. Az agyamba egy emlék kúszik, mire meglepődve kapom fel a fejem. Anyámmal sétálunk a kavicsos úton. Fekete alakok hada halad utánunk, leszegett fejjel, imát mormolva, összekulcsolt kézzel. Anyám a kezemet rángatja, hogy szálljak ki a zsebemből. Illetlenség! – mondja összes mérgét egy szóba vegyítve. Két maszatos arc feszül egymásnak a barna koporsó árnyékában, dühösen, reményvesztetten, hiányérzettel küszködve. Csak eltérő dolog miatt sírunk, én, mert nem mehettem edzésre, anyám meg azért, mert elvesztette az édesanyját, aki akkor se látogatott volna meg minket, ha a hírekből hallja, hogy elcsapott bennünket a metró és túléltük. De ő sírt, én meg dühös voltam, hiszen hogyan szerethetsz valakit, aki egy kiskanalat sem tett odébb érted. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy, de hát nem is szeretett. De csendben maradtam és támaszként álltam mellette, mert ezt várták el. De mi már azóta nem voltunk egymás támaszai, hogy apa kisétált az ajtón.

Majdnem a második lépcsőfokra lépek.

Ugyanaz az útvonal, ugyanaz az időpont. Az ebédlőben egy árva lélek nem tartózkodik. Ezúttal táskával megyek és annyi szendvicset tömök bele, amennyi lehetséges. Remeg a lábam, miközben a szobám irányába osonok.

Halkan csukom be magam után az ajtót. Az ásványvizes rekeszeimhez sétálok és úgy nyitom ki az egyik kék kupakú palackot, mintha egy éve nem ittam volna. De csak nyitnám, mert a kezem képtelen letekerni. Káromkodva próbálkozom, de csak azt érem el vele, hogy le kell ülnöm az ágyra. Az íróasztalomon pihenő ollóra pillantok.

Próbálom kibökni az oldalát, de a vastag flakon masszívan tartja magát. Kétségbeesetten teszem le az ágyamra a vizet. Nem akarom elolvasni az újabb üzenetet, de az agyam már a szemem előtt feldolgozta a szöveget.

Haylei, kérlek! Engedd, hogy segítsek.

A flakonra nézek, aztán az üzenetre, váltogatom a tekintetem, aztán ceruzát ragadok és írni kezdek.

Segíteni akarsz? Nyisd ki nekem.

 

Nem hiszem el, hogy megteszem, de remegő kézzel átpakolok az egyik szekrényemből a másikba. Óvatos léptekkel beállok, lekucorodom egy pólóhalomra, hátamat a fának vetem és becsukom a szekrényajtót. Fáradtan döntöm a fejem a deszkának. Pár nappal ezelőtt meghaltam volna, ha itt kell üldögélnem és az alvás gondolata meg sem fordult volna a fejemben. Most erőszakkal kell kényszerítenem magam, hogy szemhéjam a helyén maradjon. Nem segít a deszkák résein beszűrődő félhomály sem, sőt a hideg kriptakő után a hátam felüdülésnek érzi a fa meleg simítását.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után az ajtóm nyikorogva kitárul. Hallom a légzését, léptei surrogását, a kupak sercenését, aztán a ceruza kaparását és az ajtóm becsukódik. Most jön a legnehezebb rész. Nyugton maradni, mert Kara nem hülye. Sóhajt egyet az ajtó előtt, majd távolodó léptei koppannak a padlón.

Kapkodva nyitom ki a szekrény ajtaját és a vizes palackra vetem magam. A padlón térdelve iszom ki az egészet. Erősen dobog a szívem, mellkasomra szorítom a tenyerem és csendben pihegek. Szédülve az órára pillantok és halkan káromkodok. Mindjárt tele lesz az udvar az Intézetből kiözönlő diákokkal. Maradok még pár szusszanásnyit, aztán összeszorítom a fogam és felnyomom magam a földről. Szemem a papíron kacskaringózó betűket olvassa. Megfagy a maradék vér az ereimben, amint feldolgozom a szöveget.

Fordulj meg!

Némán nézem az ajtóban álló, karba tett kezű alakját. Leülök az ágyamra, ami inkább tűnik szükségszerűnek, mint előre megfontoltnak. Apró, fekete-fehér mozaikkockák táncolnak a szemem előtt, meg Kara merev tekintete. Az ajtó csattan, léptei visszhangzanak és a tenyerébe fogja az arcomat. Jól esik, hogy végre nem nekem kell tartani.

– Mit csináltál magaddal?

– Semmit.

Színtelen hangomra felkapja a fejét, az állam alá nyúl és a szemembe néz.

– A francba, túl sokáig voltál kint. – Fel akar húzni az ágyról, de elütöm a kezét.

– Nem megyek sehova.

– Sajnálom, Haylei, de nincs választási lehetőséged.

– Kara, ha megint hozzám érsz, gondolkodás nélkül megöllek. – Pattanásig feszül köztünk a csend, kattognak az agyában a fogaskerekek. Nem jelent semmit az élete, ezt üzenem a tekintetemmel. Lepöckölök egy cementszemcsét a nadrágom fekete anyagáról, majd jelentőségteljesen az ajtóra pillantok. Nem, nem, nem – motyogja a fejét rázva és egy tapodtat sem mozdul. Szemem az olló fekete nyelére esik, agyam lázasan kattog, a kezem mereven fekszik az ágyon, aztán villám gyorsasággal ragadja meg az ollót.

Kara felém lendül és még idejében szorítja homlokomra a kezét. Felszisszen, amikor rájön, nem tudja elvenni az emléket. Még mielőtt az oldalához érhetne az ollót szorongató kezem, halk mormogásba kezd. Megfeszítve küzdök ellene, de a szemem lecsukódik és a testem előre hanyatlik.

A szobájában térek magamhoz, felnyomom magam a pasztellsárgára cserélt csíkos takaróról és megérintem az asztali óra oldalát, mire az kékes led fénnyel világítja a falra a pontos időt. Összeszorítom a fogam, mikor tudatosul, mennyi időt vesztettem Kara miatt. Ökölbe szorul a kezem. Semleges arcot erőltetek magamra és határozott léptekkel az ajtóhoz sétálok, a kilincsre teszem a kezem és erősen lenyomom. Feszítem, húzom, rángatom, de a zár nem enged. Belerúgok az ajtóba, mire az képen röhögve adja tudtomra, hogy innen nem jutok ki. Az ablak irányába sandítok és a sárgaréz nyílászáróhoz rohanok. Mintha áramütés ért volna, úgy fut át a testemen a fájdalom. Üvöltve ugrom hátra, elfehéredő ujjakkal szorítom a párkányt, feszegetem, de nem sikerül leszabni. Mélyen magamba nézek, keresem azt a sötét foltot, amit újra feléleszthetek.

Hallom a hörgését, a vérben fetrengő alakjának cuppogását, üvöltésének orkán erejét. Felidézem a tekintetét, ahogy a földalatti barlangjában bújja a varázslatok sorát, ahogy tervezgeti a legjobb barátja halálát, mert ugyanarra vágynak. Elborult elmélyének mélyére látok, magamba szívom az emésztő ölni akarásának kínját. Az ujjam bizsereg, életet akar ontani, ölni akar, bármit megtenne, hogy táplálja a fekete masszát odabent. Pusztulást kíván, én pedig megadom neki.

Feldöntöm az asztalt, ami megtört durranással dől az oldalára, a rajta hagyott éjjeli lámpa ripittyára törik a földre csapódás vehemens erejétől. Felkapom az asztal egy levált deszkáját és megkettőződött erőmmel a falon lógó, üveg képkeretnek vágom. Thaiföld sárkányalma, gurjunbalzsam, lanza- és fahéjfái, a trópusi vakítóan zöld esőerdőkkel együtt hullanak darabokra a padló felületén.

A hátam mögé pillantok az egész falat betöltő könyvesszekrényre, nézem a patinás sorba, színek és betűrend szerint rendezett könyvek gerincét. Hatalmas reccsenéssel hullik az első polc a földre, reped a led világítás, hullanak a könyvek. Kezem őrült módjára ragadja meg és vágja a földhöz a könyveket, tépi a borítót, rúgja a lehulló deszkadarabokat. Nekifeszülök a szekrénynek, erőlködöm, míg végül lassított felvételben dőlni kezd és csonttörő durranással a padlóra zuhan.

Lihegve megállok egy pillanatra és Kara ágyát ölelő fa ormótlan, keskeny ágaira pillantok. Látom magam előtt nyári zöldellését, őszi lombhullatását. Ez a fa őrzi Kara álmait, látja ébredését, hallgatja ütemes légzését. Már hallom is az ágak visító reccsenését, kínlódó ordítását, a pusztítás oly részegítő hangjait. Feltöltené a bennem maradt űrt egyfajta megmagyarázhatatlan teljességgel, elérném a megbékélést. Meg kell ölnöm, le kell törnöm ágait, el kell pusztítanom.

Megragadok egy vékonyka ágat. Mélyen belül üvöltve várja a fekete, ocsmány massza lelkének szabadulását. Az erek kidagadnak a nyakamon, ahogy önmagammal vívódva próbálom életre kelteni. Kell nekem, érezni akarom, hogy végre szabad, nem hasít szét belülről, nem marja a testem, nem a véremből táplálkozik. Ki kell jutnia. Muszáj. Az ereje kell Friedrich megöléséhez.  

– Gyerünk, öld meg, Haylei! – Hátát a csukott ajtónak vetve, karba tett kézzel néz felém. Nem fél, nem akar megállítani, néz és semmit nem árul el a tekintete. – Törd le, mégis mire vársz? –  A méreg emészt, mar, fel akar törni, szabad akar lenni. Már többre vágyik holmi növény megkínzásánál. Ölni akar.

Kara ráérősen simít végig sárga, csuklyás pulóverén, gondosan megigazítja a lelógó fűzőt, és zsebre dugja a kezét. Nemtörődöm módon dől az ajtó barna deszkáinak.

Egy szilánkkal a kezemben lassan sétálok felé. Várakozóan pillant fel, amikor karnyújtásnyi távolságra kerülünk. Meredten bámulok a szemébe, remegek az elfojtott sötétségtől, kezemben az éles szilánk csillogásával. Még közelebb megyek, már szinte érzem a leheletének forróságát, a szilánk hegye az oldalának nyomódik, hallom légvételének nyugodt ritmusát. Emelkedik… süllyed, a szilánk hegye remegni kezd. Merev félmosollyal, kínzó lassúsággal nyúl a pulóvere aljához és segítőkészen megemeli, hogy fehér bőréhez nyomódhasson a szilánk éle. Ott van egyetlen centire, a massza bennem már a vér szagát érzi, de a kezem nem mozdul. Remeg, az ajkammal együtt. A szájára pillantok, enyhén szétnyílva szívja be a levegőt, mire teljes testemben remegni kezdek.

– Ideje eldönteni, hogy megölsz vagy megcsókolsz, mert kicsit már fáj az oldalam – Játékosan mutogat lefelé, mintha ez az egész egy ócska móka lenne és nem az élete múlna rajta. Tenyere lassan simul felhevült arcbőröm kétoldalához. Erősebben nyomom az oldalának a szilánkot, mire kiserken a vére. Két keze között az oldalán szaladó vércsíkra esik a pillantása, megrántja a vállát és mélyen a szemembe néz. – Ha meg akartál volna ölni, már rég megtetted volna – mondja, miközben az arcom élét simogatja puha hüvelykujjával. – Nem vagy gyilkos Haylei és bármennyire is igyekszel, nem fog menni.

Egyre erősebben remeg a kezemben szorongatott szilánk.

– Miért nem teszed le? – kérdezi közelebb hajolva az ajkamhoz.

– Nem, megy. Nélküle nem megy.

– Mi nem megy?

– Meg kell ölnöm.

– Haylei, nem kell megölnöd senkit – csóválja fejét és az állam alá nyúlva emeli fel a fejem. Esélyem sincs máshova nézni, csak szemének izzását látom.

– Nem… megy… meg… fog… ölni… – nagy szüneteket hagyva préselem ki magamból a választ.

– Le tudod győzni, ő nem te vagy. Apád emlékei révén került beléd és köze sincsen hozzád.

– Nem megy.

– Mondd meg, mit tegyek, hogy elengedd? – kérdezi gyengéden cirógatva az arcomat. Vágyok az érintésére, az ajka puha, selymes, lágy simítására. Észreveszi a pillantásom, és jelentőségteljesen a szilánkra pillant.

Kezemben csillapíthatatlan remegése fokozódik, ujjaim erősen záródnak a szilánk köré, érzem, ahogy a vérem folyni kezd a tenyeremen száguldva és piros pöttyökben ér a padlóra.

Nincs se fényrobbanás, földrengés, vagy időmegállás, csak egy apró csattanás, ahogy a szilánk kicsúszik kezemből és a padlóra hullik. A massza üvöltve ugrik a mellkasomnak, a bordacsontok köré fonja roppantásra kész ujjait, elszabadulva dühöng egyik részemről a másiknak ütközve, feszít, mar, belém vájja éles fogait, aztán tüdőm hörgőcskéinek ugrik.. Hallom Kara dallamos, mély hangját, érzem az érintését a derekamon.

Pihegve nyitom ki a szemem és Kara mosolyába ütközik a tekintetem.

– Majdnem… megöltelek.

– Azért örülök, hogy nem tetted meg.

– Sajnálom, én, sajnálom – mondom tétova mozdulatokkal érve az oldalához. Tenyerem a felhorzsolt bőrére simul.

– Karcolás, viszont a kezedet össze kell varrni.

A kezébe veszi az ölembe ejtett mély vágástól sötétlő, remegő tenyerem és gyengéden vizsgálgatja a sebet. A vállának dőlök, mire érdeklődve pillant felém.

– Elfáradtunk?

– Tönkre tettem a szobádat. – Bűnbánóan hunyom le a szemem. Kara vizsgáló tekintettel nézi a szobája romjait és vállrándítva fordul vissza felém.

– A fámat életben hagytad, a többi orvosolható.

– Sajnálom, sajnálom, sajnálom…

– Nyugodj meg, jó?  

Fejem erőtlenül hanyatlik vissza a vállára.

– Hé még nem hagyjuk el magunkat, ébren kell maradnod, míg összevarrom.

– Ébren vagyok.

Az ágyra dönt, felrakja a lábamat és szól, hogy kifut az elsősegély dobozáért. Kinyitom a szemem és bámulom a pusztítást, amit műveltem. Félve nézek magamba, de már nincs ott, így megkönnyebbülve küzdöm magam a párnákig. Kinyújtom a karom, amikor Kara visszatér és az ágyra ül. Tenyerébe fogja a kezemet és marni kezd a fertőtlenítő. Precíz, gyors mozdulatokkal dolgozik, lopva rám-rámpillant, miközben figyeli a tű hajszálpontos útvonalát.

– Megvagyunk, mehet a szusszanás – vigyorog és elégedetten zárja le a műanyag piros doboz tetejét.  

– Kérhetek valamit?

– Gondolatelterelést?

Hümmögök, ő meg csak mosolyog.

– Beszélnünk kell, miután kialszod magad.

– Ha beleegyezem, megkapom, amit akarok?

– Nem kell hozzá a beleegyezésed Haylei.

– Nem csókolhatnál meg csak simán agymosás nélkül? – Fáradt sóhajtásomra megadja magát, én meg ajkai nyomán újra érzem, hogy élek. Magamra húzom és kiélvezem a pillanat minden törtrészét. Felizgulva gyengéden az ajkába harapok, mire hevesen csókol vissza, aztán pihegve elhajol.

– Nem. Most nem jó ötlet.

– Tudom – suttogom és hagyom, hogy lemásszon rólam. – Itt maradnál?

Egy örökkévalóságnak tűnik az idő, mire bólint. Hallom a szívem ritmikátlan dobolását a fülemben, aztán megnyugszom, amikor engedi, hogy a mellkasához bújjak. Haylei Winters mint művelsz?