Jóslat 5. rész

Jóslat 5. rész

Vannak szavak, amik soha nem hagynak békén, mint az elvárások partnerei kézenfogva járkálnak agyad macskaköves útján, le egészen a szívedig és ocsmány módon nem, hogy eltűnnének, visszasétálnak az agyadba. Az emberek elvárásokat támasztanak a másikkal szemben. Elvárják, hogy köszönj, hogy kedves, mosolygós legyél, még akkor is, amikor legszívesebben mindenkinek az arcába üvöltenél, hogy „húzza már ki a tetves seggét az aurádból”. Vannak, akikkel szemben nagyobb az elvárás, mint másokkal. Utálom, hogy én is közéjük tartozom.

Már nem a reménykedő, félő, utálatos vagy haraggal teli pillantásokból érzem, hogy cselekednem kell és ez benne a legrosszabb. Magammal szemben vannak elvárásaim. Elvárom, hogy megoldjam ennek a világnak a problémáját, és nem csak azért, mert egyedül én vagyok rá képes. Amikor betettem a lábam ebbe a láthatatlan kis szappanbuborékba, nem érdekelt, mi lesz velük. Nem ismertem őket, nem értettem a céljukat, a vágyukat a nyugodt életre, és nem érdekelt mit akarnak. Aztán a dolgok változtak, mint ahogy általában szoktak.

Megkedveltem őket, megértettem, mire vágynak, mi teszi őket boldoggá, miért harcolnak. Felfogtam, hogy számukra ez az élet. És senki nem akarja leélni az életét egy szappanbuborékban, ami bármelyik pillanatban kipukkadhat. Segíteni akartam nekik, de ha nem vagy nyakig érintett a szarban fuldokolásban, nem tudod átérezni a helyzet tragikusságát.

Most már ez is megváltozott, egyetlen ember miatt. Miatta kerültem ide, miatta kellett feladnom az álmaimat és apa nélkül felnőni. A gyűlölet nem jó útitárs, de kihez is fordulhatnék azon a rázós úton, amelynek végén a halálba küldöm Friedrichet.

Tudom, mire gondolnak a többiek, amikor elmennek mellettem. Érzem, mi lenne az elvárás, a végső felvonás. Mindenkinek lehetőséget ad, kivéve nekem. De azt már nem! Szinte hallom a gondolataikat, reggeli futásom közben. „Add meg magad, Friedrichnek!” „Kapja meg, amit akar!” „Szabadok leszünk!” Nem, nem és nem! Sosem voltam az a lány, aki pusztán karitatívságból segít másokon, aki önmagát áldozza fel a jó cselekedet oltárán és nem is most fogom elkezdeni. Az, hogy megölöm Friedrichet, egy véletlen egybeesés, ami pont kapóra jön nekik.

Már csak az a kérdés, hogyan ölsz meg egy legalább százhúsz éves mágust, akivel még a saját testvére sem tudott végezni, pedig könyörgöm, egy időutazó. Kézenfekvőnek tűnik, hogy hopp, kiskorodban, hát nem fejbe vágtalak egy téglával, vagy hopp, „véletlen” nem ciánt ittál? Nem hát, mert a testvéri szeretet, meg az ilyen csilli-villi markánsan meghatározó kötelék fontos. Aztán az ember itt találja magát, egy salakos futópályán, miközben a nyakába varrták az egész ügyet, ahelyett, hogy jól kupán vágta volna a testvérét. Most nem lenne a fél mágusvilág Friedrich által lekötve és egy buborékba zárva.

Caleb köhintése ráz vissza a valóságba. Vigyorog, miközben kétszáz centije mellettem pattog le és fel a salakon. Barna bőre ráncosan húzódik össze a szája sarkában, próbál némi mosolyt kicsikarni belőlem. Futás és gyilkosságtervezés közben nem adok neki túl sok esélyt.

– Pihenésre lenne szükséged, mit szólnál hozzá, ha elmennénk a városi moziba? – kérdezi mit sem sejtve a fejemben keringő embertelen gondolatokról.

– Nem igazán van kedvem kimozdulni.

Megáll mellettem, beveti száz wattos vigyorát és meglegyinti a vállam, amikor meglátja csendes szemforgatásom.

– Jó lesz! Veszünk popcornt, meg kólát és megnézünk egy romantikus filmet.

– Legyen, Katrin úgyis el akart menni egy filmre. Nem jegyeztem meg a címét, de romantikus szóba sem jöhet.

– Katrin?

– Aha, szólok neki és találkozzunk az Intézet kapujánál egykor – kiáltok vissza a vállam felett és Katrin faháza felé indulok.

 

…

 

– Mike és Molly nem jön? – veti oda Caleb félvállról, amikor Katrinnal ácsorgó, karba tett kezű alakjához érünk.

– Romantikus estét szerveztek – mondja Katrin fel sem véve Caleb utálatos hangnemét.

A város felé vezető poros bekötőút felé indulnak egymás mellett battyogva, míg én pár percet még ácsorgom távolodó lépéseiket számlálva. Agyamban két apró manó körtáncot jár, lármásan skandálva, hogy: „Haylei, buta! Haylei buta! Haylei, eszméletlenül retardált, mert nem vette észre, hogy Caleb csak Vele akart moziba menni! Gratulálunk Haylei, tiéd a hülyék koronája!”

– Nem jössz? – kérdi Katrin hátra fordulva.

– De!

– Örülök, hogy mostanában ilyen jó kedved van! – vágja oda, tovább masírozva Caleb mellett.

– Egy rózsaszín unikornison lovagolok a boldogság ködében!

– Lányok! Szórakozni megyünk, legalább most hagyjátok abba!

– Horrort választottam – közli Katrin várakozóan nézve rám.

– Remek!

– Ha romantikus filmet választottam volna, az lenne a bajod!

– Nem szeretem a horrort, de kibírom. – Válaszomra legyint egyet és belép a mozi üveges ajtaján. Calebbel figyeljük, ahogy a lengőajtó ijedten fordul kettőt és lassabb ritmusra vált. Bátorítóan a hátamra helyezi hatalmas tenyerét, majd gyengéden a mozi bejárata felé tol.

– Caleb, várj egy kicsit. Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel.

– Mert elhívtalak randizni, te pedig hoztad Katrint is? – Macsósan a mozi oldalának dőlve válaszol.

– Csak az előbb esett le, hogy nem egészen így képzelted el.

– Hát nem. De eljöttél volna akkor is?

– Nem tudom, én, izé, össze vagyok zavarodva.

– Hogyan tudok segíteni kibogozni? – kérdi halkan közelebb sétálva. Hátrálok, míg hátam a mozi falának nem ütközik. Megcsap enyhén mentolos illatú tusfürdője és nem tudom eldönteni, hogy akarom vagy se a közelségét. Mindenki akar tőlem valamit, én meg legszívesebben elmenekülnék, magamra zárnám az ajtót és soha többé nem nyitnám ki.

– Nézd Caleb, én… nem…

– Nem kedvelsz? – kérdezi pár centire az ajkamtól.

– Nem erről van szó, csak…

– Hát akkor?

– Elég sok minden van most az életemben.

– És nem lenne jó, ha én is beletartoznék ebbe?

– De, de, hogy, izé, én… – hálát adok az égnek, amikor Katrin kivágja a mozi ajtaját és felénk kiállt. Nem is vettem észre, hogy a szívemre telepedett mázsás kőtől már alig kapok levegőt. Caleb hátra lép, én pedig újra lélegzem.  

 

Szeretem a meleget, tipikusan az a lány vagyok, aki ha beköszönt az ősz vagy a tél, maximumra tekeri a radiátort, felvesz annyi ruhát, amennyi még nem kényelmetlen és befekszik a vastag paplan alá, legalább három plusz takaróval együtt.

Apával régen órákat töltöttük el a nappaliban a kandalló pattogását hallgatva. Bámultuk kipirult arccal, ahogy a lángok nyaldossák a fahasábokat. Pont, mint most, csak apa már nincs itt.

Caleb remegő alkarja az enyémnek ütődik. Katrin egyetlen hang nélkül bámulja a mozi lángoló deszkáit. Az éppen aktuális filmeket hirdető neonvilágítás sercegő sistergés közepette lobban lángra, majd az elektromosság miatt, durran egyet. Az ember akarva akaratlan várná a tűzoltósziréna éles hangját, de ezúttal nem hasít a fülekbe. Többedmagunkkal együtt ácsorgunk a lángoló épület előtt, szájtátva, némi szomorú lehangoltsággal véve tudomásul, hogy moziba sem fogunk menni többé.

Megpaskolom Caleb vállát, miután egy reményvesztett sóhaj kíséretében a kezébe temeti az arcát. Nem mondok semmit, pedig lenne pár csípős megjegyzésem Katrin felé. Mondjuk, hogy nem kellett volna megfogni a kezemet a film közben, nem szabadott volna a vállamra dőlni és mindezt pláne nem Caleb előtt, aki pillanatok alatt képes szikrákat szórni magából. Képtelen vagyok uralkodni magamon.

– Gratulálok!

– Mit mondtál te nagyokos? – Eltorzult arcát megvilágítja a lángok tüzes fénye, kölcsönözve a szemeinek egyfajta természetfeletti, vérben úszó jelleget.

– Nézzük a jó oldalát, legalább nem kellett megnéznünk a film végét – ejtek meg egy újabb megjegyzést, válaszra sem méltatva Katrint.

– Megöllek az hétszentség!

– Lányok, hagyjátok abba! – Caleb elfojtott, halk hangon szólal meg, miközben a deszkák a talajra omlanak, sűrű, fullasztó füstöt küldve felénk.

Fuldokoló köhögésbe kezdek, mire Katrin nekem vág egy zsebkendőt. Biccentek, aztán a minket bámuló tanulók felé pillantok. Úgy néznek hármunkat, mintha mi hoztunk volna nyomorúságot a világra, mi robbantottuk volna ki a harmadik világháborút vagy minimum porig égettük volna az egyetlen szórakozási lehetőséget a városban. Ja, ez megtörtént.

– Egy másik szemszögből nézve, legalább nem fázunk – rántom meg a vállam.

Katrin már éppen mondana egy fenomális beoltást, amikor egy idegesítő vékonyságú hang, a szokásos hangmagasságnál három oktávval feljebb szólal meg Katrin mellett. Kipirult arcú leányzónk, csípőre tett kézzel álldogál pár pillanatig Katrin mellett, majd mikor tőle nem kap választ, az: „ez a ti művetek volt?” kérdésére, elém torpan lesajnáló tekintettel.

Caleb felszisszen, amint érzékeli, hogy a szőke hajú cicababa, rossz emberrel kezdett ki. Pár másodpercnyi ideig elgondolkodom, hogy talán jó színben kellene feltűntetnem magam, de rendkívüli gyorsasággal vetem el az ötletet. Előveszem fagyos, most öllek meg mosolyom és szépen lassan mászok bele, a harang szoknyás lány képébe. Szemem sarkából még látok megcsillanni Katrin szemében, egy ebből baj lesz pillantást.

Az események gyors pergése miatt már nem emlékszem, ki ütött először. Amit viszont pontosan éreztem, az a vállamra nehezedő, kemény érintés volt, ami hátrébb húzott a lánytól. Szorosan tartott fogva, míg velem szemben Caleb és Katrin igyekezett lefogni a felbőszült állat módjára visító lányt.

– Engedj el, de marha gyorsan! – Kara meglepődött pislogással néz és hagyja, hogy elüssem a kezét a vállamról. Megbotlom a lábában, mire egyszerre hárman kapnak utánam. Elszakad a cérna.

– Hagyjatok békén! – kiáltom és sietős léptekkel távozom a poros bekötőúton. Keresem hova léphetek és melyik az a tócsa, amibe jobb, ha nem trappolok bele. Cipők ütemes dobogását hallom a hátam mögül és anélkül, hogy hátra fordulnék, tudom kinek a bakancsa csap ekkora zajt.

– Állj meg, Haylei! – Mikor észleli, hogy bolond leszek engedelmeskedni, a kezem után kap és erősen megszorítja, megállásra késztetve. – Nyugodj már le és mondd el mi ez az egész!

– Úgy nézek ki, mint aki most fog egyik pillanatról a másikra megnyugodni? – morgom és ki akarom rántani a kezemet Karáéból, de nem engedi el. Dühösen remegek tovább, morgok felé, de még így sem enged el.

– Túl sokat voltál a macskám társaságában, kezded úgy megoldani a problémáidat, ahogy ő.

– Engedj el, vagy…!

– Megütsz? Gyerünk Haylei, üss meg engem is, megnézzük, mi oldódik meg vele.

– Nem én kezdtem a kötekedést!

– De te voltál partner benne. Szóval áruld el mi történt!

– Kigyulladt a mozi.

– Haylei, nem vagyok hülye, láttam. Engem az érdekel, veled mi történt, három nap telt el, mióta Friedrich Mikeba férkőzött. Te három napja olyan vagy, mintha mérget ennél reggel, délben és este. Amint hallottam úgy beszélsz a többiekkel, mintha mosogatórongyok lennének és mindenre van egy epés megjegyzésed. Mi történt veled? Mert nem tetszik, hogy a leszarom, hogy mi lesz veletekből, átálltál dögöljetek meg üzemmódba.

– Csak hagyjatok békén!

– Haylei könyörgöm, beszélj már hozzám, mondd el, mi van veled, mert elemészt és csak tájékoztatásul közlöm, az hogy elkerülsz nem megoldás.

– Neked semmi nem megoldás, amit csinálok!

– Miért csinálsz valami értelmeset is?

– Menj a francba, Kara – mondom szárazon és kirántom a kezem az övéből.

– Mióta vagyunk mi olyan jóba, hogy elküldhetsz a francba?

– Torkig vagyok mindennel, érted!? Elegem van! Nem tudom, ki vagyok, és mit akarok. Össze vagyok zavarodva. Minden, amit egész életemben hittem magamról most romokban hever a lábaim előtt. Sejtésem sincsen ki vagyok valójában, mi anyám nevelése által belém sulykolt, mi társadalmi elvárás és mi vagyok én. Hol kezdődnek a saját vágyaim és mik mások érzései. Elvárják tőlem, hogy úgy érezzek ahogy, én meg megteszem, mert elvárás. Ha nem teszem meg, megint csak rosszul érzem magam, mert csalódást okoztam és ott van a gondolat, hogy még csak meg sem próbáltam, ezzel pedig hátráltatok mindent.

– Haylei kicsit lassíts, nem tudlak követni. Ki vár el tőled, mit?

– Hagyjuk – legyintek és újra ott akarom hagyni, de megint megragadja a kezem.

– Nyugodj le és ne menekülj már!

– Dugj meg – mondom hirtelen felé fordulva.

– Mi van?

– Szexelj velem.

– Nem – rázza meg a fejét dühösen.

– Azt mondtad, ha megkérlek, segítesz. Most kérem.

– Az előbb közölted, hogy össze vagy zavarodva, most meg – tárja szét a karját tanácstalanul.

– Rémlik a szexuális feszültségem? Na, most akarok tenni ellene.

– Csak csinálsz magadnak egy újabb problémát, hogy ne kelljen a meglévőkkel foglalkoznod.

– Szóval nem akarsz velem lefeküdni.

– Nem erről van szó.

– Ez csak szex, felnőttek vagyunk.

– Nem! Így nem csinálom. Feszült vagy, ideges és aggódsz minden miatt.

– Pont erre jó a szex.

– Haylei…

– Kérlek – suttogom annyi akarással a hangomban, hogy még én is meglepődöm. Látom a vívódást a szemében, csak nem értem az okát. Végül beesett vállal bólint egyet, rajtam pedig eluralkodik a gyermeki lelkesedés.

– Egy feltétellel. Előtte beszélgetsz velem és elmondasz mindent. Mert nem vagyok hülye, látom, hogy valami nem kerek.

– Hozzád vagy hozzám megyünk?

– Hozzám – mondja és egy számomra ismeretlen kitaposott ösvény felé mutat.

 

Kara egyedül él egy modern, csúcstechnológiával felszerelt házban. Meglepődök, amikor a lakkozott fa ajtó, az ujjlenyomatára tárul ki. Amerikai stílusú nappalijában téblábolok, míg lerúgja a cipőjét és a pult mögé sétál két teáscsészéért. Kényelmesnek tűnő hatalmas fotelok terpeszkednek a nappali közepén, mellettük egy üveg dohányzóasztallal és egy fehér, szürke kárpitozású kanapéval. A pasztellsárga falakról nem személyes képek lógnak, hanem különböző városok kikötői és szűk utcái néznek vissza rám. Bátortalanul lépdelek beljebb Kara invitálása után. Ő a kanapéra telepszik és mosolyogva szemléli a szájtátásom. A kanapé háta mögött, egy fa csigalépcső tekereg.  

– Ott van a hálószobám, nem őrzök hullákat, nem vagyok gyilkos és nem fog semmi borzalom előugrani sehonnan, szóval le is ülhetnél.

Biccentek és némi távolságot hagyva a kanapéra telepszem.

– Nem én kértem ezt a házat, apa úgy gondolta, hogy ezzel kárpótol, amiért el kellett szakadnom otthonról. Meg akarta teremteni azt a közeget, ahol jól érezhetem magam. Akkor még nem ismert és azt hitte, ha elhalmoz modern dolgokkal, ami a huszonegyedik században csúcstechnológiának számít, akkor kevésbé fog fájni.

– Mióta élsz itt?

– Tizenöt éves korom óta. Itt nőttem fel, itt töltöttem kamasz éveim, bár akkor még kevesebb szabály volt és nagyobb a város. Nem volt védőbűbáj és Friedrichnek sem volt ekkora behatása az életünkbe.

– Ezt is elszúrtam, mi?

– Ezt a saját agyad kreálta, nekem meg sem fordult a fejemben. Viszont, mielőtt beszélnél, felkészülési idő gyanánt mutatok valamit. Gyere! – mondja és felpattanva a csigalépcső irányába megy. Lassú léptekkel követem a lépcsőfokokon egyensúlyozva. Korlát nélkül nem érzem túl biztonságban magam, de pár lépcsőfok nem fog ki rajtam.

Kitárja a fehér szobaajtót és feltárul előttem a birodalma. Hatalmas franciaágya mellett egy élő fa törzse kanyarog felfelé. A tetőt úgy alakították ki, hogy a fa kapjon levegőt, de az eső ne essen be. Ágai átölelik az ágy korlátját és a falra tapadva érnek át a szoba túloldalát betöltő könyvespolcig. A fal minden négyzetcentiméterét különböző méretű és borítójú könyvek alkotják. Szájtátva bámulom a tágas szobát, míg Kara az ágyára telepszik és mosolyogva megérinti az egyik fa csupasz ágát. Tapsol egyet és a könyvespolc led világítása kék fényt áraszt a szobára, miközben a könyvek címét a szemközti fehér falra vetíti.

– A fa élő, Molly műve, a gyökerek az emeletet elválasztó falban futnak le egészen a talajig, onnan jut tápanyaghoz. Ilyenkor ősz végén, már nincsen rajta levél, de így is gyönyörű. Látod, van annak jó oldala, ha Mordrich az apád.

– Ez eszméletlenül fantasztikus!

– Ülj le, felhozom a teát.

– Melyik több a hátrány vagy az előny, hogy Mordrich lánya vagy? – kérdezem, amint meglátom egyensúlyozó kezeiben a teáscsészéket.

Leteszi az ágya melletti fehér kis asztalkára, majd a kezembe adja a sárgás árnyalatú csészét.

– Szerinted?

– Elég szuper ez a ház. Nem kell senkivel sem osztoznod rajta – rántom meg a vállam beleszürcsölve a teámba.

– Ez inkább elég magányosnak hangzik, bár kétségkívül modern ház. De nem az én ízlésemet tükrözi, inkább ez a szoba, amiért ölnék. Hogy őszinte legyek most, hogy blokád van a város körül, inkább hátrány Mordrich lányának lenni. Sokan foglalkoznak velem és olyan dolgokat állítanak, amik nem igazak. Nem ismernek, mégis messzemenő következtetésekbe bocsátkoznak és mindenkinek külön története van rólam. Emlékeket lopok, antiszociális vagyok, Mordrich elkényeztetett pici lányaként élek a kacsalábon forgó palotámban stb. Régóta senki nem vette a fáradtságot, hogy utána járjon ezek igazságtartalmának.

– Nem kéne ezekkel foglalkoznod.

– Látod, ezt a tanácsot neked is meg kéne fogadnod. Nézhetnéd kevésbé megöllek tekintettel a többi diákot. Szerintem a fele vagy fél tőled vagy öntelt ripacsnak gondol.

– Nem baj, addig sem jönnek a közelembe.

– Azzal, hogy behúztál annak a lánynak a mozinál, ezt megalapoztad.

– Mondd, hogy nem érdemelte meg!

– Ha nemet válaszolok, én is kapok?

A cipőmet nézve csóválom meg a fejem.

– Nem ez volt a megfelelő módja. Neki nem kellett volna beléd kötnie, neked pedig nem lett volna szabad használni az öklödet. Ennyi az egész.

– Te mindenről tudsz?

– Amikor megéreztem Caleb energiáját, már tudtam, hogy baj lesz. És te ott vagy ahol baj van.

–  Remek.

– Szóval Haylei, hallgatlak. Miért vagy dühös a világra?

– Most komolyan pszichológiai estét tartunk, lesz anamnézis, jelen állapotfelmérés meg minden?

– Akarsz szexelni?

– Aljasság feltételhez kötni.

– Valamit valamiért – mondja fura komolysággal dőlve hátra az ágy korlátjának.

– A szellemeknek van lelkük? – kérdezem mélyen Kara szemébe nézve. Elmosolyodik, amikor megérti a kérdésem okát.

– Az apád már nincs Friedrich fogságában, ha erre akarsz választ kapni. Az, hogy megidézi a szellemét, Friedrichnek fáj igazán, mert gyenge már. Amit láttál, Friedrich műve volt, ő irányította a szellem reakcióját, arckifejezését. Azt akarta, hogy rosszul érezd magad, hogy önmarcangolásba kezdj, és végül feladd. Aminek a háromnegyedét, ahogy elnézem, el is érte.

– Élni akarok és nem hibbantam meg, hogy feláldozom magam.

– Nem mintha bárki engedte volna, hogy megtedd. Viszont az önmarcangolás, nem jó taktika, ha engem kérdezel.

– Nem marcangolom magam.

– Akkor minek nevezed a napokig tartó világutálatodat?

– Életérzésnek – vigyorgom, mire ő is elmosolyodik.

– Haylei, kicsit aggaszt amit a tornateremben mondtál – vakarja meg zavartan a homlokát –hogy ebből kell erőt gyűjtened? Ezt mégis mire mondtad?

– Semmire – vágom rá egyből.

– Ugye tudod, hogy nem a te feladatod Friedrich kiiktatása?

– Friedrichet addig kell megállítani, míg nem szeretek bele senkibe, mert így életben maradhatok. Addig nem öl meg, míg meg nem kapta, amit akart.

– Ismétlem, ugye tisztában vagy vele, hogy rohadtul nem te leszel az, aki ezt megteszi – mondja komolyan, míg a puha pamutágyneműje sarkát bámulom.

– Én ölöm meg Friedrichet! – mondom halkan, mereven nézve Kara szemébe, amire csendes fejingatással reagál.

– Nem Haylei, nem fogod. Két évvel ezelőtt, Somirával beszélgettetek a buszon, hogy ki lenne képes embert ölni. Ott ültem mögöttetek és megígértem magamnak, nem hagyom, hogy megszegd a saját magadnak tett ígéretedet. Belülről emésztene fel, pedig tudod, hogy Friedrich nem érdemli meg az életet. Az alatt a két év alatt mondhatni, hogy megismertelek. Még ha nem is ilyen frontálisan beszéltünk, mint most, de eljutottak hozzám infók és az igazi Hayleinek, abban a pillanatban lenne vége, amikor Friedrich végleg lecsukja a szemét. Most hiába vágsz ilyen képet, mert igazam van. Nem tudnál belenézni a tükörbe és mosolyogni arra az emberre, aki visszanéz rád.

– Megváltoztam és vele együtt a véleményem és látásmódom is megváltozott. Nekem tette tönkre az életem, nekem ölte meg az apámat és bosszút fogok állni!

– Haylei, ne legyél makacs. Miatta vagy ennyire kemény és ez nem olyan, amit ne lehetne feldolgozni. De, ha megölöd, az már nehezebb tészta. Nem azért, mert bárki erkölcsi elvébe ütközne, hiszen Friedrich rengeteg embert ölt már, hanem azért, mert a te erkölcsi elvedve ütközik.

– Ne tudd már jobban az elveimet, Kara! Mindenki mindent jobban tud nálam, az hogy ebben a világban nőttetek fel, még nem azt jelenti, hogy mindenhatók vagytok és a világ összes bölcsessége bennetek gyökerezik. Az, hogy követtél, még nem jelenti azt, hogy ismersz!

– Oké, váltsunk témát, mert ingerült vagy és nem lehet veled beszélni.

– Ebből nem engedek.

– Megígéred, hogyha meggondolod magad és úgy érzed, nem fog menni, szólsz nekem?

– Ez hülyeség, de meg.

Fullasztó csend telepedik közénk. Feszengve ülök mellette az ágyon és százszor átsuhan a gondolat a fejemen, hogy mit keresek itt valójában. Szőke haja kibomlódva tekereg a válla körül, laza testtartása nemtörődömségről árulkodik. Mint egy álca, egy jó palást, ami elrejti az igazi Karát a világ elől. Kísértést érzek, hogy lekaparjam róla a mázt, és lássam mi lapul alatta.

Elgondolkodva csavargatok egy rojtot a szürke ágytakarója szélén.

– Haylei, a tornateremben…, miért akartad, hogy megcsókoljalak?

– Ezt már megbeszéltük – felelem a kezemet tördelve.

– Várj, rosszul kérdeztem, azt tudom, hogy el akartad terelni a gondolataidat, de miért velem?

– Te voltál ott.

Csendben figyel pár percig.

– Caleb is ott volt.

– Kiküldted, hogy segítsen Mikenek.

– Miért velem akarsz lefeküdni? – Tanácstalanul nézek kék szemébe – Miért nem Caleb-hez fordulsz ezzel?

– Mindketten tudjuk miért nem Calebhez megyek Kara, szóval légyszi ne idegesíts fel az ártatlannak szánt kérdéseiddel, amikről még te is pontosan tudod, hogy nem azok!

– Aranyos, hogy azt hiszed, mindent tudok, de ki kell ábrándítsalak. Életemben nem találkoztam még olyan emberrel, aki akkora kérdőjel lett volna, mint te.

– Mégis hogyan végezted akkor a munkádat két évig?

– Tökéletesen, tekintve hogy az ágyamon ülsz – felpattan mellőlem és karba tett kézzel sétál  barna aprócska íróasztalához, megérinti a lámpa szélét, mire a redőny zümmögő kattogás kíséretében ereszkedik rá az ablakra. A lámpa fénye varázsütésre válik fényesebbé. – Szóval miért én, Haylei?

– Te ajánlottad fel, hogy segítesz – rántom meg a vállam.

– Haylei!

– Mit akarsz hallani Kara? – tárom szét a karom idegesen.

– Az igazat.

– Nem térhetnénk végre a lényegre?

– De, persze, hogyne aztán reggel arra ébredek, hogy senki nincs mellettem és a múltkorihoz hasonlóan elkerülsz, mint a pestisest. Amikor pedig újra úgy érzed, hogy összecsapnak a fejed felett a hullámok és már nem tudsz hova bújni előlük, akkor megint ott leszek én, aki lefekszik veled, hogy legalább arra a pirinyónyi időre ismét el tudj menekülni, valami olyan elől, ami elől már két éve menekülsz.

– Miért van olyan érzésem, hogy nem Friedrichről beszélsz?

– Mert nem róla beszélek!

– Két évig követtél, tudod, hogy mi a helyzet velem.

– Igen, Haylei, tudom, hogy mit érzel, de abban nem vagyok biztos, hogy te is tudod, elfogadtad és feldolgoztad. Sőt már bocsáss meg, de messzebbre megyek, te rohadtul nem akarsz tudomást venni róla.

– Ez nem igaz.

– Akkor miért nem mondtad eddig senkinek, miért voltál együtt Tommal, amikor érzed az igazat, miért húzod Caleb agyát?

– Mert… mert nem tudom biztosra.

– Ugye, most csak viccelsz velem? Megcsókoltál az irodámban, csókolóztunk a tornateremben és nem is olyan régen közölted, hogy szexeljünk és azt mondod, hogy nem tudod biztosra? Nem működött Tommal, amint láttam nem akarsz Calebbel sem lenni, Haylei áruld el, ezek után milyen bizonyítékra van szükséged?

– Arra, hogy milyen lesz veled, mert azt tudom milyen volt Tommal és…

– És? Mi és?

– Ne ítélkezz légy szíves, csak segíts! – kiáltom és karom erőtlenül hanyatlik a takarójára.

– Ha megtesszük, többé nem élhetsz tagadásban – suttogja az íróasztal sarkának dőlve.

Lassan kelek fel az ágyáról, a lábaim maguktól visznek, én meg nem akarok ellenkezni. Szemét a padlóra szegezi. Akkor pillant fel, amikor már túl közel vagyok.

– Mi lesz, ha megbánod? – kérdezi halkan, hangja akár a halovány gyertyaláng.

– Nem bánom meg – suttogom lehunyva a szemem. Ajkam lágyan érinti az övét, kezem lassan követi a dereka vonalát. A szám felületesen simul az övére, nincs teljes érintés, nincs visszavonhatatlan odaadás. Csak tapogatózó apró súrlódás, idegtépő kínlódás, vágykeltő simogatás. Az álla alá simul a kezem, alig érek a bőréhez. Vonz a forrósága, de tartom a távolságot, egyikünk sem engedi kirobbanni, ami közénk rekedt. Egyenletes légzés, puha játék a fékevesztett szívdobogás dobozába zárva. Nem merek erőteljes levegőt venni, hátha elillan a törékeny pillangó módjára verdeső pillanat. Ujjbegyei az arcomról a nyakamra suhannak, hogy a tarkóm apró babahajai között állapodjanak meg. Érintése nem több egy elsuttogott mondatnál, egy lágy halk hellónál. Karomon a pihék őrült nyújtózkodásba kezdenek, mellkasom nem engedelmeskedik többé visszafogott légzésem szorításának. Ajkam a függők leállíthatatlan remegésével tapad a szájára. Kezem megzabolázhatatlanul csúszik a nyakára, többet és még többet akarva puha bőréből.

Állunk egymással szemben a saját fülledt légkörünkbe zárva. Az íriszében csillogó apró pontot bámulom. Még mindig érzem az ajkai érintését, a szája lágy…,a nyelve meleg…Emelkedik a mellkas, le…, fel…, érthetetlen, megmagyarázhatatlan, szétesett, összekuszált…érzelmek.

Nem bírom tovább és újra a szájára tapadok, nem számítottam rá, hogy hirtelen mozdulattal a fenekem alá nyúl és az íróasztalára tesz. Ijedten kulcsolom nyaka köré kezem, de vigyorgása újra visszazár a pillanatba. Megcsókol, miközben körmét végig húzza farmerba bújtatott combomon, rajtam pedig jóleső bizsergést lesz úrrá, ami a fejem búbjától indul és az ágyékomnál összpontosul. Elvörösödöm, amikor tudatosul, hogy nagyonis valóságos, amit érzek. Egyet mordulva ránt le az asztalról az ágya felé kormányozva.

– Ne agyalj, csak élvezd – suttogja a számba, nekem pedig a lélegzetem is eláll, amikor megérzem ujjait a farmer szövetén keresztül. Idegtépő lassúsággal simogatja a lábam közét, pont akkora erőséggel, hogy érezzem, de ne legyen teljes az öröm. Az ágyra hanyatlunk és végre lehetőségem van teljes egészében magamon érezni. A tarkójánál fogva húzom közelebb, élvezem nyelve cirógatását, az ajka észbontó puhaságát és nem tudok betelni vele. Zavarnak a ruhái, a bőrét akarom érinteni. A pólója alá nyúlok és kikapcsolom a melltartóját. Segít levenni magáról és vágytól fűtötten simul újra hozzám. Érzem kemény mellbimbójának érintését a hasamon és elvesztem a kontrollt, már csak arra eszmélek, hogy bugyiban fekszem alatta, míg nyelve játékosan incselkedve harapdálja a nyakam, keze pedig a feszülő mellemmel játszik. Felnyögök, amikor őrjítő lassúsággal lefelé halad a testemen, apró csókokat hintve mindenhova. Áramütésként ér, amikor bugyim felső szegélyéhez érinti az ajkát.

– Nyugalom – suttogja megnyugtató hangon, mire még idegesebb leszek. Lassan húzza lejjebb a bugyimat, mire teljesen megmerevedek. – Haylei, nem akarod? – suttogja, miközben feljebb mászik és egy hosszú csókot nyom az ajkamra.

– De, csak… fogalmam sincs, mit kéne csinálnom.

– Semmit, lazulj el és élvezd – motyogja az ajkamat szopogatva, nekem pedig minden értelmes gondolat kiszáll a fejemből. Annyi éve vártam már hasonló érzésre, de a szikráját se tapasztalhattam eddig. Most lángra akarja gyújtani az egész testem és nem tudom, hogyan akadályozzam meg. Nem tudom egyáltalán meg akarom-e akadályozni. Amikor a nyelve hozzám ér, már tudom a választ. Megmarkolom a lepedőt és engedem, hogy azt csináljon velem, amit csak akar.

 

Tommal soha nem szoktam elaludni szex után. Általában a fürdőszobájába siettem, hogy lemossak magamról mindent, az illatával együtt, aztán utána igyekeztem úgy tenni, mintha nekem pont annyira jól esett volna, mint neki. Árulkodó volt, hogy nem a karjában akartam szenderegni és várni a holnapot, hanem messze menekülni tőle, de nem figyeltem a jelekre. Azt hittem ez mindenkinek ilyen, ennyi a szex és nincs benne semmi több. Nem értettem a barátnőimet, amikor egy-egy ottalvós buli után az ágyon fekve enyhén ittas állapotban arról áradoztak, mennyire szeretnek szeretkezni a párjukkal. Ekkor én Tomra gondoltam meg a szexelésünkre és nem járt át ugyanaz a bizsergés, mint a barátnőimet.

Kara karjai szorosan tartanak és tudom már, miről beszéltek. A mellkasán fekszem, hallgatom szíve ütemes dobogását, érzem pólója enyhe levendulás öblítőillatát és örökre itt akarok maradni. Amikor megébredek pár percig nem tudom hol vagyok, aztán megérzem Kara kezét a hátamon és lusta mosolyra húzom a számat.

– Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – suttogja és pár kósza tincset a fülem mögé simít. Odébb csúszok a mellkasáról a párnára, mire szomorú szájbiggyesztéssel néz rám.

– Ha rajtad maradok újra elalszom – mondom lusta pislogás közben, aztán szemhéjam megadja magát és lent marad.

– És ez miért baj? – Érzem, hogy közelebb kúszik hozzám, ajka csak pár centire lehet az enyémtől. Várom, hogy megcsókoljon, de nem teszi. Kérdőn nyitom ki a szemem és figyelem vigyorgását.

– Most a választ várod?

– Aha.

– Nem szoktam elaludni általában, illetve még soha nem aludtam el szex után. Pláne egy egész éjszakát. Bocsi.

– Miért kérsz bocsánatot? Úgy nézek ki, mint aki nem élvezte?

– Nem tudom, azért nem mindegy, hogy valaki órákat a mellkasodon fekszik vagy csak simán kisétál az ajtódon.

– Túlagyaltad – mondja elhajolva és a plafont kezdi bámulni.

– És most ki agyal túl mit? – kérdem pár perc néma csend után.

– Megbántad?

– Nem! – vágom rá egyből, mire elmosolyodik.

– És kaptál bizonyítékot?

– Kaptam.

– Haylei el is fogod árulni végre? – kérdezi enyhén felvont szemöldökkel.

– Nem mondok semmit, mert elbízod magad és azt hiszed ezek után, már mindent szabad.

– Nem nyögtél – hadarja el fojtott hangon.

– Mi van?

– Szex közben. Nem adtál ki hangot.

– Olyan lánynak tűnök, aki ordibál szex közben?

– Nem, én viszont olyan lány vagyok, akinek fogalma sem volt róla, hogy mit érzel.

– Oh, egek Kara, elmentem, jól csináltad, rohadtul élveztem, mit akarsz, mit mondjak még? Igazad volt mindenben – morgom és a farmerom után nyúlok. Nem szól semmit míg öltözködöm, de érzem a hátamon a pillantását. – Most pedig nem azért megyek el, mert felbosszantottál, hanem mert előadásom lesz és elnézve már így is késésben vagyok – mondom a szoba faliórájára pillantva.

– Akkor jó.

– Mi? Ennyi? Semmi szemrehányás vagy én megmondtam kezdetű monológ?

Mosolyogva ingatja a fejét.

– Beteg vagy?

– Nem, csak azon gondolkodtam eltűnsz-e ezek után.

– Örökre valószínűleg nem, de tér kell. Ez most nem olyan dolog, amit egyik napról a másikra megemésztek és elfogadok bármennyire is tetszett.

– Szóval tetszett? – húzza fel a szemöldökét incselkedve.

– Igen Kara, tetszett, de csak szex volt. Jó szex.

– Értem.

– Nem akarom, hogy úgy érezd kihasználtalak, mármint…izé…én…

– Nyugi Haylei, értem. Én ajánlottam fel, te csak éltél a lehetőséggel. Szexeltünk egy jót és ennyi. Ne gondold túl. Folytatjuk ahol abbahagytuk az életünket, én arra, te arra.

Elmosolyodom, bólintok és becsukom magam után a szobája ajtaját. Rosszul érzem magam, pedig kezdettől tudtam mibe mászom bele. Nem értem a csillogásmentes pillantását és a saját kedvetlenségemet sem tudom hova tenni. Reménykedem benne, hogy az idő majd megoldja.