Jóslat 4. rész

Jóslat 4. rész

A napok sérülten vánszorognak és nem leszünk okosabbak. Többnyire a többiek keresgélnek, én meg botorkálok, ahova kell. Csinálom, amit kitalálnak, de egyetlen dolgon jár az eszem: hogy visszavonhatatlanul elszúrtam. Kara utolsó mondatát pörgetem a fejemben, pattan egyik lebenyről a másikra. Szemközt vág, de a szívemig nem engedem. A tornácon hagyta a régi szemüvegem és ennyi volt.

Molly mindenhova követ mostanában, átvette a helyét. Rajtam tartja a szemét, habár nem érti, mi történt vele. Azt hazudták, hogy otthon sérült meg, de Molly okos lány. Látom a pillantásából, hogy sejti, mi zajlik a háttérben. Egy kósza gondolat tér vissza minduntalan. Ha Kara lenyomozhatatlan rúnát tett Mollyra, hogyan szagolta ki Friedrich mégis? Önmagam előtt is tagadom a nyilvánvaló tényt. Mert az nem lehet. Ez nem egy kémszervezet, téglák meg, jobbára csak a falakban lehetnek.

Katrin mostanában hozza a formáját, a borzalmas humorával együtt, de nem tudom nem kedvelni miatta. Egészen megszoktam az esti közös filmezéseket és a reggeli lapos pillantású csámcsogást. Szeretem benne az őszinteségét, azokat a nyers mondatokat, amit nem bántásnak szán, de szíven ütnek, mert igazak. Most is itt ül az ágyamon és egy rózsaszín borítójú könyvet olvas, nekem pedig segítenem kéne, de csak nézem vékony alakját és szőke göndör fürtjeit. Lejjebb rángatom a szoknyámat, csak hogy csináljak valamit és ne legyen ennyire nyilvánvaló a bámulásom. Extravagáns, egzotikus karkötői csilingelnek a karján, ahányszor fordít egy lapot. Kicsit olyan érzés, mint Tommal. Jó, jó, de nem az igazi. Nyilván nem. Katrin lány.

– Ha kibámultad magad, elmondod min agyalsz? – kérdezi, mire felkapom a fejem és állni próbálom a pillantását.

– Mióta figyelsz?

– Egy ideje. Idegesíteni a szótlanságod. Azt hittem elaludtál, de nem.

– Bocs.

– Mi járt abban a bolhányi agyban, mesélj.

– Nem vagy vicces.

– Legalább próbálkozom. Haylei kérdezhetek valamit? Nem akartam kutakodni, de tegnap hajgumit kerestem a fürdődben és a fiókban találtam egy képet egy férfiról. Visszaraktam ugyanoda, haja szála sem görbült, nyugi, de felismertem, mert régebben Mordrich dolgozószobájában kint volt egy fotó, amin szintén ő volt. Ő az apukád?

– Igen, ő volt az apukám – mondom összeráncolt szemöldökkel.

– Sajnálom, én nem tudtam…

– Nem lényeg, lépjünk. Csak annyit tudok, hogy Mordrich a családom barátja volt.

– Értem – motyogja a takaróm huzatját babrálva.

– Katrin nem szeretnék róla beszélni, jó?

Bólint és fel akar kelni az ágyról, amikor reflexből a kezére fogok.

– Nem kell elmenned.

– Azt akarod, hogy maradjak?

– Elvagyunk, nem? – rántom meg a vállam lazán.

– Haladnod kéne az erődet illetően, nem csak úgy ellenni.

– Oké, akkor mit javasolsz – tárom szét a karom kissé magasabb hangon a kelleténél.

– Azt, hogy ne kiabálj velem és menjünk le a könyvtárba.

– Juhu, még egy csodás program, micsoda izgalom, szétvet a boldogság. Jó, ne nézz így, úgyis tudod, hogy megyek.

– Értékelném, ha szarkazmus nélkül jönnél – mondja szemforgatva az ajtó irányába lépdelve.

 

…

Fejemet a könyvtári asztal kemény lapjára teszem, amikor meglátom, milyen könyvet limbál a kezében Katrin. Mítoszok és eltűnt népek nyomában – hirdeti a könyv címe. Katrin földöntúli vigyorral az arcán huppan le mellém és már nyitja is a könyvet. Az asztal lapjáról nézek fel rá.

– Ha megtaláljuk a népedet lehet  egy csomó dolgot megtudunk a képességedről is! Ne nézz rám, ilyen mindjárt meghalok tekintettel, inkább szólj, ha úgy érzed ismerős a sztori, jó?

– Aha – motyogom és a kezemet a fejem alá teszem.

– Néhol annyira kopott, de a lényeg megvan: „a nyugat-mongóliai Ojrátok különböző nemzetségei közül az Őlötök égi istenség és vízi lény nászából származnak. Ősüket születése után bagoly (totemmadár), majd gyermektelen, idős házaspár nevelte. A mítosz szerint azért kapta az Őlöt nevet, mert a gyermeket bölcsőjével akasztották egy fára. Egy további Ojrát nemzetség, a Dörböt nevét a mongol „kiszakad, elszakad” igéből értelmezik, a mítosz buddhista elemeket tartalmaz…” – Miért nem szólsz, hogy ez nem az?

– Mert érdekelt a sztori.

– Haylei, kifutunk az időből. Nem felolvasó estet tartok!

– Jó-jó, szólni fogok, de ez nem az.

– Ki sem találtam volna! A következő: „a hajdani Dzsingisz kánnak száz felesége volt. Mindegyik feleségét egy-egy eunuck őrizte…”

– Nem!

– Olyasmit ír, hogy: „a szellemi világ segítségével képesek megszüntetni a közösségüket fenyegető bajokat, veszélyeket, betegségeket, jósolnak múltról és jövőről, elvégzik az áldozati szertartásokat…”

– Ugorjunk.

– „Sorsulok, egy idős sámánasszony, egy ragadozó madártól nyerte el a sámántudományát. Első tevékenysége a gyógyítás volt. Az arcán lévő fehér festék a szertartás fontosságára utal, a…”

– Nem.

– Ezt hallgasd, ez marha jó!: „a darhatok úgy vélik, azért van holdfogyatkozás, mert a hetvenfejű Gondosz lenyelte a holdat…”

– Kétségkívül érdekes lenne, ha erre lennénk kíváncsiak, de…

– Jól van, ne reklamálj! Olvasom tovább: „a Nagy „nem tudom kiolvasni milyen” Birodalomban kialakulásakor a törzsek egy állammá fejlődtek. Bár már nyolcszáz éves múlttal rendelkeztek, létrehoztak egy mindenki számára olvasható, hivatalos írást. Beszélt nyelvben ez a fajta írásbeliség, nem jelent meg. Nem tudom, mi van itt, de: függőleges körben lefelé olvasva, ugyanakkor jobbról balra történő jelvésés… uh, ezt sem tudom.

– Nem baj, olvasd! – kapom fel a fejem a padról.

– Maszatos az oldal és a legtöbb betű, már lekopott. De itt van még egy levél vagy beszámoló. Nem egészen értem. Azt mondja: „háborúba mentünk, én és a seregem. Ofpal vezér, könyörületet nem ismerve igázta le az ismeretlen tájegység lakóit. Parancsnokként én is gyilkoltam. (…) Volt egy asszony. Barna rongyos ruhában menekült előlem, vérszemet kapva száguldottam utána tűzfegyveremmel.”

Nem kellett tovább olvasnia a történetet. Éreztem a talpam alatt az erdő talaját, zihálva futottam az asszonnyal együtt, orromban puskapor és tűz fojtó szagával. Az asszony elesett, a harcos vérben forgó szemekkel szegezte rá fegyverét. Csak álltam ott és néztük egymást. Én, mint illetéktelen betolakodó és az asszony. Az izzadtság homlokára tapasztotta fekete, mocskos haját, az asszonyba rúgott, majd fejéhez szegezte fegyverét. A fő érzelmek nélkül soha nem lesz tiéd a tudás! Amint kimondta, őrült láng gyulladt az asszony szemében, a puska hatalmas durranással okádta magából a puskapor fullasztó szagát.

Katrin sűrűn váltogatja a tekintetét a felborult szék és földön ülő alakom között.

– Ez most az volt, amire gondolok?

– Az és megijedtem. Viszont gazdagabbak lettünk egy információval.

– Ami, úgy hangzik, hogy?

– A fő érzelmek nélkül nem nyílik a könyv.

Katrin, reményvesztetten dől hátra a széken. Kezébe temeti az arcát, majd lassan lehúzza róla az ujjait és szomorúan a szemembe néz.

– Mi az! Egyetlen érzelem hiányzik, egyetlen jel! – mondom izgatottan dobolva a térdemen.

Ijesztő nevetéssel áll fel a székéről és bevágja maga mögött a könyvtár ajtaját. Elképedt arckifejezésemet visszaveri az üveges vitrin karcos felülete. 

 

– Áruljátok már el, melyik az utolsó érzelem! – kiáltom Mike és Molly letört pillantásának kereszttűzében. Miért reagált így Katrin? Mike! Válaszolj, már! Kérlek.

Elgyötörten toporgok a társalgó puha szőnyegén. Senki nincs itt rajtunk kívül. Az esőcseppek lassan folynak az ablak mozaikos felületén.

– Sejtésed sincs, melyik az utolsó? – kérdezi Molly, kétkedve pillantva Mikere.

– Annyi érzelem van a világon, honnan tudnám, ti melyiket számítjátok ötödiknek?

– Te tényleg nem tudod, Katrin, miért lóg veled?

– Rakd már össze az isten szerelmére, ne nekünk kelljen kimondani! – kiált fel Mike, Molly ölelő karjába bújva.

A zsebembe dugom a kezem, aztán beletúrok a hajamba. Karba teszem, majd újra a zsebembe süllyesztem. Megvakarom a tarkóm és csípőre tett kézzel állok meg előttük.

– Ha megpróbálom, lehet sikerül – suttogom, mire sandán egymásra néznek. – Ha nagyon akarom talán sikerül!

– Pont mint Tommal?

Nem bántásból mondta, mégis szíven vág Molly megjegyzése. Lerogyok melléjük az egyik pasztellzöld babzsákfotelba és a kezembe temetem az arcom.

Nem arról van szó, hogy nem kedvelem Katrint, hanem arról, hogy nem úgy kedvelem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem imponál, amit irántam érez. Akkor is hazudnék, ha azt állítanám nem voltam tisztában vele végig. Inkább úgy fogalmaznék nem akartam észrevenni.

Mindenki vágyik arra, hogy szeressék, legalábbis ezzel nyugtatom magam, így kevésbé hatok önzőnek, de kit is áltatok tulajdonképpen. Mondjuk ki tisztán, bármennyire is fáj. Kihasználtam Katrin érzéseit csak, hogy ne érezzem magamat egyedül.

– Nyugi mindannyian tudjuk, hogy Karába vagy belezúgva – mondja Molly békülékenyen – Katrin is, de az érzéseit ennek ellenére nem tudja megváltoztatni. Látta ő, hogy nem úgy nézel rá, de mint mindenki, ő is reménykedett, ha megismered, talán beleszeretsz. Nem így lett, de ezzel nincsen semmi baj.

– Mi? Nem vagyok szerelmes Karába! – rázom meg a fejem értetlenül.

– Akkor miért keresed mindenhol? – kérdi Mike Molly kezét simogatva.

– Mert múltkor összevesztünk és beszélni akarok vele.

– Szóval Katrint szereted? – néz rám Mike értetlenül.

– Dehogyis! – vágom rá grimaszolva. – Nem vagyok szerelmes senkibe.

Csendes döbbenettel a szemükben pislognak egymásra, míg én idegesen felpattanok a babzsákból.

– Beszélnem kell Katrinnal – közlöm figyelmen kívül hagyva Molly felszisszenését.

 

…

 

– Elmondták vagy magadtól jöttél rá? – kérdezi Katrin köszönés nélkül. Az ágyához sétál, ledobja magát a puha anyagra és hátát a falnak veti.

Az enyémhez hasonló berendezésű szoba lenne, ha nem Katrinról és a furcsa képességéről lenne szó. A falábakon álló, ormótlan lepkeszárnyú éjjeli lámpa; az ágya mellett lustán terpeszkedő kisült panírmorzsára hasonlító szőnyeg; rózsaszín ágytakaró, rózsaszín falak és egy hatalmas kétajtós, tükrös fa szekrény. Mindről üvölt Katrin személyisége.

– Azt hiszem már egy ideje sejtettem, csak…

– Hagyjuk, tudom, hogy más tetszik.

– Ezt honnan veszed? – Közelebb sétálok hozzá, mire felhúzza a lábait és helyet ad az ágyon.

– Nyilvánvaló. Kilépve állandóan körbe nézegetsz, mintha keresnél valakit, aztán olyan arcot vágsz, mint aki betonba harapott.

– Nem vagyok szerelmes Karába!

– Oké! – emeli fel védekezően a kezet.

– Sajnálom.

– Hogy nem vagy szerelmes belém? Hagyjál már, Haylei! Ez nem így működik.

– Ezért mondtad, hogy végünk?

– Azért mondtam, mert nem vagyok biztos benne, hogy valaha eljön a pillanat, amikor bevallod magadnak az érzéseidet. Az, hogy nem érzel úgy irántam, hát mit mondjak? Oké, ez van. Túl leszek rajta, az viszont jobban aggaszt, hogy te…

– Nem vagyok meleg, Katrin.

– Óh, hát persze, hogy nem!

– Ott volt Tom.

– Oké.

– Most mégis mit vártok tőlem? – tárom szét a karom és felpattanok az ágyáról.

– Azt, hogy nyisd ki a könyvet és legyen vége. Ez a fő cél, neked plusz, ha közben rátalálsz arra a lányra, aki tényleg te vagy.

– Az a lány vagyok most is!

– Áruld már el, mikor rajzoltál utoljára? Mikor nevettél úgy igazán? Nem arra a pár kuncogásra gondolok, amit valamelyik poénom után megejtesz. Arra gondolok, amikor annyira nevetsz, hogy már sírsz.

– Nem tudom, de ez még nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok.

– Hát mit jelent? – tárja szét a karját.

– Azt, hogy nincs időm rajzolni, nevetni meg szoktam.

– Haylei, nem bántani akarlak, de lásd be, hogy struccként a homokba dugod a fejed. Nem akartad észrevenni, hogy kedvellek, nem akarsz beszélni az édesapádról, nem akarod tudni, mit keres a hátadon az a négy érzelem, nem gondolkodsz a jóslatodon, nem firtatod Mike szellemeit.

– Mert sok! Besokalltam Katrin! – kiáltom dühösen

– Tudom, de ideje, hogy összeszedd magad és csinálj valamit! Mert kezdünk kifutni az időből.

– Tudom – morgom az ajtó felé pattanva.

– Most hova rohansz?

– Gondolkodni – mondom és becsukom magam mögött a szobája ajtaját.

Nem fogant meg konkrétan a gondolat, hogy most ide jövök, leülök és addig nem mozdulok, amíg ki nem találok valamilyen megoldást, legalább egyetlen problémámra, de amikor az Intézet barnára lakkozott deszkái Kara ajtaja elé visznek már tudom mit fogok tenni. Ha Karával kergetnek az őrületbe, legyen Kara! Megteszem, vége lesz és elégedetten sétálhatnak haza.

Ingemet gyorsan a nadrágomba tuszkolom, fülem mögé tűröm szétbomlott hajamat és vetek magamra egy utolsó pillantást az egyik karcos vitrinben, aztán nagy lendülettel kopogás nélkül rontok be Kara irodájába.

– Kezdem megszokni, hogy néhanapján rám töröd az irodám ajtaját – mondja felnézve egy sárgás könyv lapjaiból. Félmosolyra húzza a száját fekete kapucnis pulcsijában. Hirtelen cselekszem, mielőtt még meggondolhatnám magam. Bevágom az ajtót, az íróasztala mögé perdülök, kirántom a székkel együtt meglepett alakját és az ölébe ülök. Határozottan nyomom ajkamat a szájára. Lefogom a kezét, amikor le akarja fejteni magáról a karomat. Mondana valamit, de hamar rájön, hogy hiba volt kinyitnia a száját. Nyelvem az övéhez ér, mire a szék csettintésnyi gyorsasággal adja meg magát.

Kara nevetésével kísérve zuhanunk a földre.

– Haylei, nem én vagyok a te embered. – Gondterhelten fújja ki a levegőt, míg végig simítja fehér arcát. Lábunk egymásba gabalyodva fekszik a szék romjai felett. Amikor kopogást hallunk Kara felpattan, aztán a homlokára tapasztott kézzel áll Mordrich megilletődött tekintete előtt. Az íróasztal alól kikémlelve, egy halk „Jó napot”-ot rebegek. Mordrich lassan rám, a szék darabjaira, majd Kara zilált alakjára néz. Biccent és kifordul az ajtón egy „visszajövök később” mondat után.

– Maradj itt! – utasít Kara felém nézve és Mordrich után szalad. – Apa, várj!

Tátva marad a szám, felpattanok a szék darabjairól és a számra tapasztom a kezemet. Basszus, basszus, basszus! – suttogom fel-alá járkálva. Mekkora hülye vagy, Haylei!

Próbálok megnyugodni és az egyik könyvespolc sima lakkozásának támasztom a homlokom. A jólesően hideg fa érintésétől, egy leheletnyit alább hagy az idegességem. Az ajtó irányába nézek, de nem hallom Kara lépteit. Pár könyv gerincét megérintve lézengek a szobában. Könyvespolcokon és az íróasztalán kívül semmi sincs az irodájában. Semmi személyes tárgy, vagy fénykép. Az egyetlen vízcseppekkel borított ablakból rálátni az Intézet U alakú udvarára. Kinyitom az ablakot és nagyokat szippantok a beáramló hűvös levegőből. A fuvallat belekap egy papírhalomba az asztalon és szanaszéjjel röpteti őket.  

Gyorsan lehajolok, majd kapkodva az asztalra helyezném a lapokat, amikor egy levél kicsúszik a kötegből. Nézem a kacskaringós dőlt betűs írást, a díszes szélű papíron. Lányomnak, színtiszta szeretettel!

Az ajtó irányába sandítok, majd a kezemben lévő puha papírra.

Kedves Kara!

Imádkoztam az égiekhez, hogy ez a nap, soha ne jöjjön el, de a Sorsunk elől nem menekülhetünk. Engem is hamarosan utolér, de előtte, akartam, hogy tudj néhány fontos dolgot. Kara, amikor megszülettél, azt hittem soha nem leszek többé felhőtlenül szabad. Szomorú voltam, mert az életem gyökerestől felfordult miattad. Mikor először mosolyogtál rám a kis rózsaszín ágytakaródba bugyolálva, megváltozott valami. Akkora szeretet éreztem irántad, amit még soha senki iránt. Nem ismertelek még, de az enyém voltál, a részem voltál. Egy anyának az a feladata, hogy egyengesse gyermeke útját. Feladtad nekem a leckét kislányom. Te most tizenöt éves vagy és azért duzzogsz a szobádban, mert nem engedtelek át a szomszéd kislányhoz. Nagyobb dolgot szerettem volna adni neked. El szerettem volna mondani, mennyire fontos vagy nekem és mennyire szeretlek. Utoljára, akartam, hogy halld az igazságot: az életem soha nem lett volna ilyen boldog, ha te nem vagy benne. Tengernyi vidámság szorult beléd, elöntöd a világot és elérsz bárki szívéig. Kérlek, ha szomorú vagy és kilátástalannak érzed a harcot, vedd elő a levelem és olvasd el utolsó szavaim. Soha, nem akartalak elfelejteni, mert értékesebb vagy számomra mindennél! Ne emészd magad, mert megtetted. Mindketten tudjuk, hogy meg kellett tenned. Ismerlek Kincsem, tudom, hogy ezután is el fogsz jönni. Ismerlek, de ne kínozd magad. Ennek így kellett történnie, neked velük van a helyed és könnyebb lesz nélkülem.

Számtalanszor hallottam, ahogy azt mondogatod, mások igazi képességet kaptak, te pedig egy koloncot a nyakadba. Te kaptad a világ legfelelősségteljesebb képességét és légy büszke rá! A Jóisten a legerősebb követőire teszi a legnagyobb terhet. Te elbírod, te képes vagy uralni. Mert az én lányom vagy és mindig is az leszel! Akár emlékszem rád, akár nem!

Én vagyok a legbüszkébb anya a világon.

Ma utoljára, még csókkal búcsúzom. De találkozunk még! Odafönt az emlékeim visszatérnek és újra én leszek a legboldogabb anya a világon.

Örökké és még azon túl is szeretlek, Kara.

Anya

 

Visszafogott köhintést hallok az ajtó felől. Mintha égetne a papírlap úgy, teszem le az asztalra, mire újra leverem az egymásra tornyozott papírrengeteget. Kara az ajtókeretnek támaszkodva figyeli kapkodó mozdulataim. Közelebb jön és az íróasztalának támaszkodik. Vigyorog, nekem meg ég az arcom. Felkelve az ablakpárkány szélébe verem a fejem. Felszisszen, én grimaszolok és az asztalára rakom a szétcsúszott papírokat.

Megigazítja pulcsija kapucniját és a szék romjaira pillant. Tanácstalanul az egyik könyvespolcnak dőlök, mire egy könyv nagy durranással a fejemen landol.

– Ó, hogy az, a…

– Jól vagy? – ugrik közelebb hozzám. Kiteszem elé a kezem, mire megtorpan és visszaül az asztal szélére. – Kezdjük az elején! Egyrészről légyszíves, ne öld meg magad a berendezési tárgyaimmal, másrészt örülök, hogy rájöttél, mi hiányzik a hátadról, viszont… Haylei, mit művelsz? Kicsit össze vagyok zavarodva, annak ellenére, hogy tudom miért csináltad.  Csak kíváncsi lennék, hogyan jutottál el arra a pontra, hogy berobbanj az irodámba és megcsókolj. Mert lássuk be, a hagyj békén és utállak után, erre a fordulatra nem számítottam.

Elvörösödöm, mire gondterhelten túr bele a hajába.

– Nem akarlak megbántani. Haylei, velem még soha nem történt ilyen és… 

– Nem smárolt le egy diák? Ki sem találtam volna!

Elvigyorodik, én meg nem értem a mosolygás okát.

– Segíteni akarok neked és nem azért, hogy vége legyen Friedrich ocsmány húzásainak, hanem azt akarom, hogy újra az a lány legyél, mint akit első körben láttam. De még mindig nem érted a dolgok lényegét.

– Nem értem miről beszélsz.

– Mindegy. Azt akarom mondani, hogy nincs bennem harag az irányodban. Nem neheztelek vagy ilyesmi.

Karba tett kézzel a párkány oldalának dőlök.

– Figyelj, látom, hogy igyekszel, meg akarsz felelni az elvárásoknak, de nem ez a megoldás.

– Kifutunk az időből.

– Dehogy futunk, eddig is működött a védőbűbáj, ezután is fog.

– Nem amiatt aggódom, hanem az olyan esetek miatt, mint Mollyé. Tudom, hogy te is tudod!

– Nem tehetek mindenkire nyomkövetőt, hidd el, nyitva tartom a szemem és próbálom kézben tartani a dolgokat, de nem tudom, ki állt át közülünk. Keresem, kutatom, de nincs meg! – Karba tett kézzel idegesen járkál a szobájában.

– Nyugalomra lenne szükséged. Túl nagy a nyomás rajtad.

– Mondja ezt az, aki besétált hozzám, hogy megcsókoljon és előhívja az utolsó rúnáját.

– Ennyire rossz volt? – döntöm kérdőn oldalra a fejem.

A szőnyeget bámulva rázza meg a fejét. – Szerintem nekünk nagyon kéne már beszélgetnünk és nem csak azért, hogy ezután ne érezzük magunkat kínosan.

– Nem érzem magamat kínosan.

– Azért vagy ennyire vörös már egy ideje, mi?

A párkány alatti falon csúszom végig és kényelmesen elhelyezkedem, ő pedig az íróasztal széléhez kuporodik hátát a kemény fának vetve.

– Sok mindennel tartozom, amit nem magyaráztam el túlzottan jó körülmények között. Szóval Friedrich körülbelül két éve találta ki, hogy életet akar. Egy jóslat beszélt egy lányról, akinek a birtokában van ez a képesség, Friedrich pedig minden követ megmozgatott, hogy kiderítse ki ez a lány. Hosszú időszak volt, míg rájött és számos meghatározó dolog történt közben, de végül eljutott hozzád. Itt jöttem én a képbe. Elkezdtelek követni, figyelni és ha megláttam Friedrich egy-egy csatlósát túl forró nyomon járni, eltűntettelek. Időt akartunk hagyni, hogy egy kicsit élj, mielőtt, nos mielőtt idehozunk. Két évet tudtam adni Haylei, tudom, hogy rettentően kevés idő, de ennyi tellett tőlem.

– Szóval tényleg igaz, képes vagyok életet adni.

– Ügyesen rájöttél.

– Katrintól tudod, igaz?

– Igen, informált meddig jutottál a szálak bogarászásában.

– Nem sokáig.

– Mert feladtad és egy ideje úgy teszel, mintha nem léteznének megoldásra váró problémák. Nem vádaskodom, félre ne érts, ez egy teljesen normális védekező mechanizmus. Úgy hívják, hogy tagadás.

– Én ehhez kevésnek érzem magam Kara. Ha csak arra gondolok, hogy két éven keresztül figyeltél, már kiráz a hideg és menekülni akarok.

Közelebb csúszik hozzám és gyengéden megfogja a kezem.

– Nincs okod félni tőlem.

– Bárcsak a félelem lenne az ötödik érzelem, akkor már rég túl lennék rajta – mondom kezemet a kezében hagyva.

– Nem is hinnéd mennyire reális a kérésed – mondja elengedve a kezem. Utána akarok nyúlni, de még idejében teszem vissza az ölembe. – Az emberekhez általában hat alapérzelem társul öröm, bánat, meglepődés, félelem, harag és undor, ezeket mindenki egyértelműen azonosítani tudja, vannak akik több érzelmet sorolnak az alapérzelmekhez, például szégyen, érdeklődés ilyesmik. Mi is hasonlóképpen működünk, de te más vagy. Neked öt van és nem is egyezik mindegyik. Akkor jelentkeznek a bőrödön, ha az adott érzelem annyira feltelítődik benned, hogy már képtelen vagy visszaszuszakolni. Viszont, ha eljutunk odáig, hogy egyiket sem tudtad visszatartani, akkor eljutunk odáig is, hogy a képességedet sem fogod tudni. Kinyílik a könyv és megtudjuk, kézzelfoghatóan mi kell ahhoz, hogy életet adj.

– Öröm, bánat, érdeklődés, fájdalom és szerelem.

– Összeraktad melyik, mikor jött és miért?  Nem fogom megkérdezni a történetüket, ne félj – emeli fel védekezően a kezét. 

– Nem mintha nem lennél tisztában velük.

– Azért van, ami elkerüli a figyelmem. Például, ha ma jobban szemmel tartalak, akkor felkészülhettem volna a berobbanásodra.  

– Megakadályoztad volna? – kérdezem az ajkam belsejébe harapva.

– Rávilágítottam volna, hogy nem ez a mód lesz a megfelelő. Elmondod, hogy jött az ötlet?

– Molly, Mike és Katrin azt mondták szerelmes vagyok beléd, csak elnyomom.

– Ezért felhúztad magad és lesmároltál, csak hogy bizonyítsd az igazadat, miszerint nem.

– Azt hittem, ha megcsókollak előjön.

Pár percig, csak csendben néz rám, aztán nagy nehezen megszólal:

– Szerelmes vagy belém? – gyengéd hangjától a hasam liftezni kezd.

– Nem.

– Tetszem?

– Ő, Kara nem akarlak megbántani, de…hogy, te, izé, lány vagy – nyögöm ki.

– Örülök, hogy észrevetted.

Vörösödni kezdek, mire vigyorogva az asztalának dől.

– Oké, váltsunk témát mielőtt agyvérzést kapsz. Szóval…ugye tudod, hogy nem lopok jó emlékeket?

– Most már igen, de be kell látnod csak a szememnek hittem.

– Meg a minden szónak, kivéve az enyémet.

– Tényleg sajnálom, de ezt te okoztad magadnak. Elvetted az emlékem, ha meghagyod legalább kétségeim lettek volna.

– Nem akartam, hogy úgy ismerj meg.

– Jobban örültem volna, mint a bunkó oktató stílusnak.

– Mindenki hibázik, én sem vagyok tökéletes – rántja meg a vállát szórakozottan.

– Elmeséled pontosan mit is láttam?

– Amikor elveszem a rossz emlékeket, belőlük eltűnik, bennem megmarad. Örökre. És előfordul, hogy egy nap több emléket kell elvennem, ami a többihez csapódik és elmossa az énhatáraim. Amikor rám nyitottál éppen próbáltam visszatuszkolni őket a helyükre.

– És ez a módszer beválik? – enyhén oldalra billentett fejjel nézek rá.

– Van, amikor nem, de a többségnél be.

A feje fölött, az asztal széléről enyhén lelógó levélre pillantok és beszívom az alsó ajkam.

– Semmi baj – néz rám enyhe mosollyal. – Néha a kíváncsiság győz, de mielőtt kérdeznél, én jövök.

– Kérdezz feleleket játszunk?

– Felnőtt verzióban – neveti el magát, mire jóleső bizsergés fut végig a testemen.

– Ha az állításod helyes lett volna, és boldog emlékeket lopnék, mit vennék el tőled?  

– Tizennégy voltam, amikor kiderült, hogy szemüvegre van szükségem. Otthon megállás nélkül nyafogtam, hisztiztem és dühöngtem. Anya agyára mentem vele, de rendíthetetlen volt. Maradt apa, aki bármit megtett volna értem, én meg gyerek voltam, természetesen kihasználtam. Anyát meggyőztük, hogy apával mehessek a szemészetre és apa ment be helyettem, így tökéletes eredménnyel sétáltunk haza. Anya nem értette, hogy lehetséges, hiszen notóriusan nekimentem mindennek magam körül. Akkor még nem értettem az apára vetett lesújtó pillantást miértjét. Egy vasárnap délután együtt szereltük az autót. Illetve elfoglaltam magam, apa meg javított. Behívott, hogy adjak oda egy kulcsot. Azzal a lendülettel fejeltem le a lehúzott garázsajtót. A sürgősségi várójában ülve, apa a fülemhez hajolt és belesuttogta, hogy: „sajnálom kölyök, de szereznünk kell egy szemüveget.” Anya teljesen kivolt, amikor összevarrt fejjel és egy harry potteres szemüvegben értem haza.

– Innen a különleges szemüveg!

– Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy megszerelted és visszahoztad.

– Szívesen, de te jössz, gyorsan tedd fel a kérdést és legyünk túl rajta.

– Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz – vonom meg a vállam.

– Mit mondhatnék még. El kellett vennem anyukám emlékeit.  

– Miért?

– Hogy Friedrich ne zsarolhasson. Tizenöt évesen vettem el először és utoljára boldog emlékeket. Most arra gondolsz, először azt hitted, ha jó emlékeket veszek el valakitől, akkor nekem olyan jó lesz, mert nálam lesznek a jó sztorik, nála meg semmi. Ugye, nem is olyan mókás!

– Nem gondolkoztam ezen ilyen mélységben. A felszínt kapargattam és befogadtam a színt, ami lepattant. Honnan tudhattam volna, hogy nem rozsdát rejt a festék?

– Ezt elfogadom egyfajta hayleis bocsánatkérésnek. Viccelek, ne nézz rám így!

– Mordrich, mit szólt, hogy meglátott bennünket és ő…

– Van egy alapszabály, miszerint apádnak sose kezd úgy a mondatot, hogy ez nem az, aminek látszott. Mert vagy szemközt röhög, vagy bólogat és szemközt röhög. Apa ismer. Nem szólt semmit és kérte, hogy én se mondjak semmit. Ergo, nem tudja, hogy  tényleg nem az volt, aminek látszott.

– Most zavarban vagyok.

– Miért?

– Mert Mordrich az apád, én meg bejöttem hozzád és megcsókoltalak. Érted!? Megcsókoltam Mordrich lányát!

– A Kara is megteszi, vagy még az Emléklopó is játszik.

– Már nem hívlak így, ők meg nem tudják az igazságot.

– Nem érdekes, Haylei.

– Most hogyan tovább? – nézek rá tanácstalanul.

Csendben kapargatja az íróasztala oldalát, majd megrántja a vállát.

–Várunk, hogy jöjjön valaki, akibe beleszeretsz.

– Annyi nap nincs a naptárban.

– Ne legyél ennyire negatív – kacsint és fellöki magát a földről. – Hogyan is állunk most? Hagyjalak békén és utálsz?

– Most újra elkezdjük? – morgom felállva a földről.

– Csak hallani akarom a szádból, hogy nem utálsz.

– Miért? Simán lehet, hogy hazudok.

– Mi okod lenne rá?

– Infókra vadászom, tudod – húzom fel a szemöldököm provokatívan.

– Infóvadászás helyett talán a szexuális feszültségeddel kéne valamit csinálnod.

– Abban is ilyen segítőkész leszel? – vigyorgok a radiátornak támaszkodva.

– Csak kérned kell.

– Csak kérnem kell, de nem te vagy ez én emberem?

– Csak nem én leszek, akibe beleszeretsz.

– De, azért segítenél a nemlétező szexuális feszültségem levezetésében!

– Azt mondtam, ha megkérnél rá, segítenék.

– Miért?

– Mert szükséged lenne rá.

– Miből gondolod, hogy pont te lennél az, akihez ilyen kéréssel fordulok? Lány vagy és az iskola oktatója.

– Az előbb nem úgy tűnt, mintha ez annyira érdekelne és nem is az látszott, hogy nem élveznéd. Ne nézz így, ebben nincs semmi. Felnőttek vagyunk és vannak szükségleteink, te meg ha jól tudom, már egy ideje nem szexeltél.

– Most hagyjuk abba ezt a beszélgetést – mondom az ajtó felé indulva.

– Várj, Haylei!

– Mi van?

– Csak segíteni akarok.

– Ne így!

– Oké, olvasod a néped írását, igaz? Jól értesültem?

– Ne kérdezz, olyat, amire tudod a választ.

– Ha olvasod őket, megalkotni is képes vagy. És azt is tudjuk, hogy némi problémád van, Mike szellemeivel. Mit szólnál, ha használnánk, ami a rendelkezésünkre áll?

– Ezzel nem megyünk semmire. Nem kerülök közelebb az utolsó rúnához, nem nyílik ki a könyv és Friedrich egyre több embert állít maga mellé.

– Igen, lehet, de legalább nem kapsz több szívrohamot.

– Hogyan csináljuk? Akarnak engem.

– Tőlem meg félnek – néz rám enyhén oldalra döntött „egyből megnyerlek magamnak”  tekintettel.

Ezután próbálj meg nemet mondani.

 

…

Caleb első ránézésre egy átlagos srácnak tűnik, aki reggeleit futással indítja, edzeni jár és mókás humorral próbál meggyőzni, hogy a dupla csoki proteinszelet finomabb a mogyorósnál.

De Caleb nem átlagos és ezt nem vállig érő, barna haja miatt mondom, ami úgy fest, mintha egy komplett bagolycsalád beleköltözött volna. Nem is a kemény arcéle mögött rejlő kiolthatatlan vigyora miatt. Igaz, hogy mackósan dülöngélő járása olyan, mintha hosszú lába örökké vívná az egyensúly harcát széles vállával, igaz, hogy rohangál és sosem képes tíz percnél több időt, egy helyben tölteni, de Caleb nem emiatt más.

Caleb karja olyan, mint a háromdimenziós földrajzi térképeken, a hegységek és dombságok kitüremkedései. Csak az ő hegyeit égési sérülések okozták. Nyakán a kékeszöld színű erek soha nem tűnnek el. Ott virítanak, jelezve azt a folytonos feszítést, amit percről percre kell uralnia. Ha nem tenné, porig égetné a világot.

Ülök mellette az edzőterem zöld gumis talaján és várom, hogy Kara és Mike megérkezzenek. Nem sokáig bír ülni, perceken belül felpattan, hamuszemcséket hagyva maga után. Mély erőteljes hangját visszaverik a falak.

– Tényleg fel kell gyújtanom valakit?

– Semmit sem kell, Caleb – mondom körmömet rágva. Ha nem akarod, nem kell. Mellesleg, ők már nem emberek. Jó rég óta nem.

– Mi van, ha Mike véletlen egy családtagomat idézi meg? Látom, magam előtt, hogy nem fog menni és megtámadnak téged.

– Ezért lesz itt Kara is. Biztosra megyünk és itt lesznek ezek is – mutatom Caleb felé a zsebemben rejtegetett számára ismeretlen rajzokat. Görnyedt háttal hajol közelebb a padlóra tett fekete tűfilccel felpingált jelekhez. Borostáját vakargatja és nem szól semmit, de még ha feltenné is a kérdését, akkor sem tudnék rá válaszolni. Csak halványan sejtem, hogy hasonlóra van szükségem, hogy köddé váljanak. De korántsem biztos. Hiába ültem órákon át a szobám megkopott parkettáján, egy filccel a kezemben. Nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy ha felmutatom, elillannak.

Félek a kudarctól. A „Mi lesz, ha még erre sem vagyok képes?” – kérdés itt mozog a nyelvem hegyén. Fekete nadrágomba törlöm izzadt tenyerem, amikor Mike bongyor haja megjelenik az ajtóban, mögötte Kara nemtörődöm testtartásával. Lazán mosolyogva sétál közelebb. Leguggol a jeleim elé, tenyerével megtámasztja magát mellettük és némán helyezi ujjhegyét a fekete vonalra. Fekete nadrágja térdén van egy apró sárga csirke, felhúzom a szemöldököm, amikor észreveszem. Megrántja a vállát és közli, hogy nem az övé.

Mike lassan váltogatja a tekintetét köztem és Kara között, majd ökölbe szorul a keze. Megrezzen, amikor rájön, hogy észrevettem. Rám mosolyog és hátrébb lép két lépést.

– Kezdhetjük? – Feszes hangját nem tudom, hova tenni. Valami megváltozott benne, amire nem találok szavakat. Ugyanaz a srác áll velem szemben, mégis megmagyarázhatatlanul ódzokodok tőle. Mintha egy idegen lenne, nem a barátom. Kara félreérti a reakcióm és bátorítóan mellém áll.

– Itt vagyunk mindketten, nem történhet semmi. – Remegő alkaromra néz és látom, hogy keze elindul a hátam felé, de útközben lehanyatlik. Elfordítja a fejét, én meg megérzem Caleb hatalmas tenyerét a hátamon. Biztatóan megsimogat, majd Kara merev alakja mellé áll és onnan mosolyog rám. Szorongva szedem fel a rúnáimat a földről. Hátra tűröm a hajamat és biccentek Mike felé. Furcsa láng villan a szemében, hátra tántorodom, de már nincs visszaút.

– Ostobák vagytok, mind! – mély hörgő hangjától hideg verejték gyöngyözik a homlokomon. Köd vesz körül bennünket. Torz arcán, undorító mosoly villan, felfedve vérben úszó fogait. – Ketyeg a biológiai órám, kedves Haylei. – Csontos, halott, fehér kezeit egymásba fonja és megigazítja fekete palástját. Mozdulnék, de lábam gyökeret verve, betontömbként tart fogva. Karcosan felnevet, lassú fejcsóválással. – El sem hinnéd, mennyire könnyű volt a fiúba férkőzni, megigézni őt. Túl nagy szerelmet érez, az iránt a csúnyácska teremtés iránt. Mindegy! – legyint teátrálisan és öntelt vigyorral közelít hozzám. – Avass be, te érzel szerelmet, kedves Haylei? Az a fiatalúr, aki most ölelő karjaiba von, miközben te vergődsz a padlón, ő jó választás, sármos. Tetszik neked, igaz? Nem? Nocsak, nocsak. – Szürke körmeivel hajamba túr, küzdök a hányinger ellen, futnék, de képtelen vagyok rá. Erőszakosan magához ránt, halálszagú lehelete megcsapja az orromat. – Mondd el! Kell nekem! Hívd elő vagy meghalnak mind!

– Soha nem lesz a tiéd! – Az arcába köpök, mire teljes erejéből, a hajamnál fogva a földre kényszerít. A bordáimba hasító éles fájdalomtól felnyögök.

– Csodás a világom, igaz? – mutat körbe büszkén a szürke gomolygó ködben. – A való életben sérülésmentesen túljutsz az eseményeken, de itt azt teszek veled, amit akarok. Az erőd nélkül, egy gyenge virágszál vagy az én hurrikánommal szemben. Azt mondod, soha nem lesz az enyém?

Megmarkolja mellkasát, hörög, mire szellemek sora jelenik meg. Vércsík csordogál az orrából, amit dühösen palástja ujjába töröl. Kezdetben alaktalan masszaként gomolyognak mellette, aztán alakot öltenek.

– Szia Jamie és Skarlett – hajol meg Friedrich művészien. Fehér arcom láttán ismét felröhög. – Milyen viszontlátni a nagymamádat Haylei, emlékszel még az arcvonásaira? Képzeld én túl jól emlékszem rá. Sajnos már nem túl sok élet volt utolsó pillantásában. Mindegy – legyint és apám felé fordul. – Mondj valamit Jamie, mondj valamit a lányodnak!

Apa küzdő tekintettel tátog, testét, mintha áram rázná.

– Teljesen kiment a fejemből, hogy nem képes beszélni – csap a homlokára émelyítő sajnálattal Friedrich. –  Nyelv nélkül nem könnyű. Bizony, nem tett jó szolgálatot nekem. Rendkívül ellenálló volt, de az ő fajtája kelti fel leginkább az érdeklődésem. Igéző látni, ahogy megtörnek, ahogy porba hullanak, ahogy állatok módjára fetrengenek a saját ürülékükben.  Haylei, mindezt nem kellett volna, ha engedelmesen átnyújtjátok, amit kértem. A tudásodat és az ősi könyvet, nem olyan sok, igaz?

Dacosan rázom a fejem és felemelkedem a földről.

– Meg foglak ölni! – Mereven bámulok a koromsötét tekintetbe.

– Jól van kislány, gyere el hozzám és vedd el az életem!

Lassan emeli fel a kezét és a benne lévő fehér port az arcomba fújja. Fuldokolni kezdek és a nyakamra szorítom a kezem. Erősen markolom, küzdök a saját szorításommal, hörögve veszem a levegőt és a földre rogyok. Friedrich fekete cipőtalpa a homlokomhoz ér.

– Eltaposom, aki az utamba áll – hajol közel az arcomhoz – és bele fogsz pusztulni, Haylei! – Lassan megrágva, nyomatékos szünetekkel mondja ki a szavakat.  

 

Hirtelen dobom ülésbe magam, Caleb kezei erősen támasztanak. Guggol mögöttem és a mellkasának húz.

– Engedd el! – kiáltok Karára, aki Mike nyakát markolja a falhoz nyomva őt. Rémülten fordul hátra, de nem engedi el. Felpattanok és erősen megragadom a karját. – Kara, nem tehet róla! Megigézték!

Kara vonakodva, de enged kezem szorításának. Mike teste bábu módjára csuklik a padlóra. Lehajolok hozzá és gyengéden az álla alá nyúlok. Könnyes tekintetében az önutálat csillog.

– Bárkit választhatott volna.

– De engem választott, mert gyenge vagyok. Sajnálom Haylei, sajnálom, én…- zokogásba fullad esdeklő bocsánatkérése. Kínlódva a ruhájához nyúl, majd erősen a hajába markol.

Kara tenyere gyengéden a halántékára simul, jön a dallamos hangszín és Mike keze lassan a fal mellé hanyatlik. Aztán teste is elernyed, Kara pedig a falnak támaszkodva négykézláb tartja magát. A vállára teszem a kezem és leültetem.

– Caleb, felvinnéd Miket a szobájába? – kéri Kara és Caleb keze megfeszül Mike súlyától. Erőlködve botorkál az ajtó irányába, ami párat még leng, aztán végleg becsukódik mögötte.  

– Jól vagy? – guggolok Kara elé, kezemet a térdén nyugtatva.

Nem szól semmit, a homlokomhoz akarja simítani tenyerét. Elkapom a kezét, ami ott is marad a kezemben.

– Nem! Megbirkózom vele!

– Nem hagyom, hogy emiatt csinálj hülyeséget!

– Nem fogok. Nem veheted el.

Elengedem a kezét és mellé ülők, hátamat a hideg falnak nyomom. Minden lélegzetvételnél válla az enyémhez nyomódik. Grimaszolva karolom át a lábam.

– Sajnálom, hülye ötlet volt.

– Nem tudhattad – mondom a tornaterem gumírozott talaján végig futó sárga ragasztócsíkot bámulva.  

– Engedd meg, hogy… mutasd meg, mi történt.

– Nem engedem, hogy elvedd!

– Meg tudod mutatni úgy is, hogy megmaradjon.

– Nem versz át, ugye?

– A macska életére mondom, akit lenyúltál tőlem.

– Nem tehetek róla, hogy nálam akar aludni!

– Mindegy, neked nagyobb szükséged van rá.

– Ebben nem vagyok biztos – nézek rá mindentudó szemráncolás kíséretében, aztán megfogom a kezét és a halántékomra teszem.

Rohadék! Egyetlen szót mond, mégis arcon csap a gyűlölet. Az a gyűlölet, amit én is magamban érlelgetek. Azt hittem soha, semmi nem tud rávenni, hogy elvegyek egy emberéletet. A dolgok megváltoztak, én is megváltoztam.

– Haylei, minden rendben?

Csak biccentek újra a csíkot bámulva a padlón.

– Nézz rám – kéri, de képtelen vagyok elszakítani a tekintetem a sárgás felületen szaladgáló fekete tornacipő okozta csíkokról.

– Haylei, nézz rám! – Megérzem a kezét az állam alatt és kénytelen vagyok a szemébe nézni. – Minden rendben? – Szívesen megmondanám, hogy semmi sincsen rendben, hogy az életem romokban, én okoztam mindent, az én hibámból halt meg a nagymamám, hogy maga alá temet apám hiánya és hogy nem bírom már tovább, de csak lesütöm a tekintetem és igent biccentek. – Akarsz beszélni? – Nemet intek a fejemmel és visszafordulnék a csíkhoz, de keze újra az állam alá nyúl. – Most megnémultál?

– Kara segíts elterelni a gondolataimat.

– Megoldás lenne?

– Jelen pillanatban igen, aztán este, amikor egyedül maradunk már úgysincs hova menekülni.

Egyetlen kérdést tesz fel, de engem már a válaszom éget belülről.

– Hogyan?

– Csókolj meg – mondom határozottan, meglepődött arcára nézve. Összeráncolja a szemöldökét és pár percig még látom, ahogy a fogaskerekek pörögnek a fejében.

– Miért akarod?

– Lényeges ez?

–  Nekem igen.

– Ha jól csinálod eltereli a gondolataimat.

– Ha jól csinálom? – csóvája a fejét pimasz mosollyal.

– Amennyiben a történtek zakatolnak közben a fejemben, akkor nem vagy túl jó.

Egyszerre akarom, hogy jó és rossz legyen. Jó, hogy elterelje a figyelmem minden nyomasztó gondolatról és rossz, hogy megnyugtassam magam, minden rendben van velem és a hónapok óta tartó önmarcangolás felesleges volt.

Kara arcomra csúsztatja puha tenyerét és lehunyt szemmel ajkamhoz hajol, de nem csókol meg. Ott tartja az ajkát egy örökkévalóságnak tűnő ideig az enyémtől egyetlen hajszálnyira. Egyszerre akarok elhajolni és magamhoz rántani, de nem ad túl sok időt a gondolataimra. Bekapja az alsó ajkamat, a vérem pedig úgy dönt felrobban a testemben. Kezem a dereka köré fonódik, ujjaim a pólója szegélyét markolják. Felmordulok, amikor nyelvét áttolja a számba, többet és többet akarok belőle. Nem tudok és nem is akarok már megállni. Hevesen csókolom vissza, puha ajkait nyalom, nyelvével játszom, de ez sem elég. Amikor mosolyogva megszakítja a csókot, úgy érzem végem van, ha nem kaphatom meg újra. Vállára teszem a kezem és egy hirtelen mozdulattal az ölébe ülök, számat a szájára tapasztva. Kezét combomon végig futtatja, hogy a fenekemen állapodjon meg, gyengéden belemarkolva. Felnyögök és még közelebb csúszok hozzá, egy pillanatra sem szakítva meg a csókot. Két tenyerembe fogom az arcát és úgy csókolom, mint még soha senkit. Elengedi az ajkamat, hogy nyakam hajlatához hajoljon és puha csókokkal hintse be. Érzem felduzzadt puha ajkait, a nyelvét és ösztönösen felnyögök.

Villámcsapásként ér, amikor rájövök mit is csinálunk. Hirtelen szállok ki az öléből, aztán csak nézek rá, közben szaggatottan lélegezve.

– Haylei, jól vagy? – A kezem után akar nyúlni, de felpattanok és sietős léptekkel az ajtó felé indulok. – Haylei, várj. Most mi történt? – Elkapja a kezem mielőtt még kislisszolhatnék és maga felé fordít. – Mit tettem? – Majdnem a mellkasához bújok, attól a kétségbeesett tekintettől, amit felém küld.

– Engedj elmenni – suttogom a cipőm orrát bámulva.

– Nézz rám! – kéri határozott hangon, de én nem akarok újra a szemébe nézni.

– Kara, engedj el. – Komor hangom hallatán azonnal elengedi a kezem, én pedig halkan becsukom magam mögött a terem ajtaját.