Jóslat 3.rész

Jóslat 3. rész

Két hét telt el, mióta akaratom ellenére a bázisra hoztak. Életem képkockái egy kirakhatatlan tízezer darabos puzzle-vé változtak és megkérdőjeleződött minden, amiben eddig hittem. Lehet, hogy jobban megismertem Mikeot és Mollyt is, akik mindig a közelemben vannak és felhívják a figyelmem, hogy az élet nem aggódásból és komor hallgatásból áll csupán, azonban ez az öröm nem felhőtlen, örökké ott van a jelenetek mögött egy szürke árnyék, ami emlékeztet bennünket. Ilyen árnyékok Mike szellemei is. Igaz, hogy Mikeval hallgatólagos egyezményt kötöttünk, miszerint a jelenlétemben nem hívja elő a szellemeit, de mindketten tudjuk, hogy az elkerülhetetlent tologatjuk magunk előtt, mert az élet nem úgy működik, hogy amit besepersz a szőnyeg alá az ott marad örökre. Katrin sem maradt ott, pedig nagyon igyekeztem nem tudomást venni róla és a furcsábbnál furcsább szokásairól, végül feladatam és vállalva a kockázatot, beengedtem az életembe. Ki hitte volna, hogy a különös stílusa ellenére is megkedvelem? Én biztosan nem, de a lány esetenként előforduló bizarrériáihoz még nincs elegendő gyakorlatom. Vegyük például a múltkori hajnali egyes ajtókopogását. Álmosan pislogva, pizsamában hallgattam, hogy szerinte létrehozta a titkos könyvem pontos másolatát és nyissam már ki. Nem árulok egy nagy titkot, amikor azt mondom: Nem sikerült. Pont annyira nem, mint megszokni a bázis tanóráit. Kissé olyan érzés, mint a gimnáziumban. Mondogatják, hogy ez majd fontos lesz egyszer, de te túl fiatal vagy, hogy a jövőd ezen aggasztó részével foglalkozz, így csak ülsz, kibámulva az ablakon és hallgatod egy idegen tanár előadásait a mágiahasználatról, ami pont olyan érzés, mintha repülővezetést tanulnál, de még repülőt sem láttál soha.

Életem már nem hasonlít arra, a precíz pontosággal létrehozott programlistára, mint korábban. Többnyire csak céltalanul ténfergek a faházak melletti, falevelektől hemzsegő erdőben. Eljött az az idő is, amikor több levél van a talpam alatt, mint a fák lombjain. Utálom a telet, nem úgy mint Bagira, aki akkora szőrt növesztett vaskos kis teste köré, hogy egy kisebb fajta kutyának is beillene. Néha akkora magabiztosággal sétál mellettem, hogy elgondolkozom talán előző életében egy ország királya lehetett. Egész feldob, hogy nem támad rám, mint úgy általában az emberek kilencvennyolc százalékára. Egy alkalommal láttam, ahogy sunyin Kara lábához dörgölőzik az ebédlőben, majd ráfúj pár gyerekre és kirohan. Nem tudom, miért én, azt meg még annyira se, miért Kara. Egyre kevesebbszer kapom bámulásomon, vagy jól leplezi vagy magamra maradtam.

Ma reggel is álmosan ülök a reggelizőasztalunknál és magamba merülve tömöm a müzlit, nem is figyelve miről beszélgetnek a többiek. Úgy szólalok meg, mintha rémálomból ébredtem volna.

– Hogy is hívják azt az indiai lányt, aki rám támadott?

Meglepődve, síri csendben pislognak rám. Látom, ahogy agyuk fogaskereke azon fáradozik, hogy összerakja a kérdésem és az éppen aktuális problémamegbeszélésük közötti összefüggést, sikertelenül.

– Majának – mondja Katrin fürkésző tekintettel méregetve. – Miért?

– Ja, csak meg szeretném keresni, hátha ő többre emlékszik Friedrichhel kapcsolatban. –  Nem marasztalnak és nem is fűznek hozzá kommentárt, de azért még hallom  az ajtónál, ahogy aggódóan összesúgnak a hátam mögött.

 

…

Dühösen nyitok be a fekete Intézeti ajtókon, meglepett pillantásokat kapva válaszul.  Őt keresem, feldúltan, összezavarodva, de legfőképp átverve. Ugyanolyan jelentéktelen ajtó mögött találok rá, mint amiket már kinyitottam.  Ott ül egy gyufásdoboznyi dolgozószobában, barátságosan mosolyogva egy fekete hajú kislány társaságában. Mintha nem egy hazug lenne. Bevágom az ajtót és remegő kézzel közlöm, hogy beszélnem kell vele.

Felpattan, amikor meglát és kedvesen kiküldi a lányt a szobából.

– Mi történt? – kérdezi, amint becsukja a háta mögött az ajtót. Még képes aggódó képet vágni. Mennyi energiáját felemésztheti, hogy olyannak tűnjön, akinek helyén van a szíve.

– Azt ígérted, nem esik bántódása és itt marad! – vádló hangomra, megdörzsöli karikás szemeit és hátat fordítva az ablakhoz sétál.  

– Nem érted Haylei!

– Nem intézed el ennyivel!

– Azt mondtam választhat! Maja nem akart itt maradni, elvettem az emlékeit, lekötöttem az erejét és visszatért a családjához – mondja fa arccal és  lehuppan az íróasztala mögötti forgószékbe.

– Neki is elvetted az emlékeit!

– Is?  

Dühösen sétálok közelebb hozzá. – Emlékeket lopsz és jó embernek tűnteted fel magad. Tőlem is elvettél valamit, a legelső nap, a folyosón. Érzem, mert kevesebb vagyok nélküle!

– Igaza volt Mordrichnak, tényleg hamar összerakod a dolgokat.

– Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! Átlátok rajtad és Mordrichra gyakorolt befolyásod ide vagy oda, ki fogom deríteni mit rejtegetsz.

– És mi van, ha nem arra bukkansz, amire számítasz? – kérdezi pökhendin dőlve hátra forgószékében. Mi van, ha direkt akarok rossz lenni?

– Ugyan mi okod lenne rá?

– Te vagy, aki utánajár a dolgoknak nemde? Ha minden választ a kezedbe adok, neked milyen feladat marad? – flegma mosolyra húzza száját és enyhén felvonja jobb szemöldökét. Sosem voltam még ennyire közel, ahhoz, hogy valakit megtépjek. – Csak nem felbosszantottalak? Elnézést – utánozza az Intézet parkolójában előadott tettetett meghajlásomat.

– Még találkozunk – mondom elszánt tekintettel nézve a szemébe, majd hátat fordítok és az ajtóhoz lépek.

– Minden bizonnyal, tekintve hogy egy helyen élünk, Haylei „Sherlock” Winters.

Nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa a meglepődés barázdáit a szememben. Apa lelépésével egyidőben tűnt tova a Winters név is, én pedig vezetéknév nélküli lányként folytattam a mindennapjaim. Az emberek azt gondolták majd kinővöm és idővel hajlandó leszek a teljes nevemen bemutatkozni, de ez az idő soha nem jött el.  A tanárok végül megszokták és alkalmazkodtak hozzám. Évek óta senki sem szólított így. Szinte idegenül cseng a saját nevem, mintha nem azt az egyént rejtené, aki én vagyok. Mintha Haylei Winters egy másik lány lenne, egy átlagos lány, átlagos élettel, apró-cseprő problémákkal.

Szeretnék az a Haylei Winters lenni.

– Mire jutottál? – kérdezi Mike, amint gondterhelten helyet foglalok mellettük a nagyelőadói barna támlás székek egyikén. Molly érdeklődve hajol közelebb hozzánk, Katrin pedig úgy tesz, mintha nem feszítené szét a kíváncsiság, lazán karba tett kézzel bámulja a telefonja olykor fel-felvillanó kijelzőjét.

– Maja, már nem az Intézet tanulója – lesütött pillantásuk tovább fokozza a dühömet – és megkerestem Karát is. – Ennyi kellett hozzá, hogy Katrin felém forduljon és immár teljes figyelmét a beszélgetésnek szentelje. – Mosolyra húzom a szám, amikor rájövök ki lesz Kara titkához vezető ösvény első játékosa. – Megölte Maját – mondom, mintha csak annyit mondtam volna, hogy melegszendvicset fogok enni ebédre.

Molly ajkai enyhén elnyílnak csodálkozásában, Mike csak bámul maga elé, míg Katrin arca paprikavörössé változik az elfojtott dühtől. Beharapja ajkát és a pad alá rejti a kezeit, próbál úgy tenni, mintha nem borítottam volna ki. Állom a tekintetét és kivárok. Nem sokáig bírja.

– Hazudsz!

– Valóban? Te voltál Karánál vagy én? – fordulok hozzá megfejthetetlen mosollyal.

– Kara… – Katrin belülről a szájába harap, szinte látni, ahogy a foga alatt kiserken a vére.

– Kara? – ölbe tett kézzel várom a folytatást.

– Kara sosem lenne képes még egyszer olyat tenni, amivel bárkinek árt. Ő nem olyan lány, lehet, hogy barátságtalannak tűnik és kemény a modora, de soha nem bántana senkit.

– Még egyszer? – érdeklődök enyhén előrébb dőlve. Molly elfehéredik, Katrin pedig segítségkérőn Mikere néz. – Mit tudtok, amit én nem? Válaszokat akarok! Ki Kara és kit ölt meg?

– Nem gyilkos, szóval befejezhetnéd, hogy így utalsz rá! – vágja nekem Katrin és duzzogva magába zárkózik.

– Kitörölte az emlékeit, lekötötte az erejét és a lány visszaköltözött a családjához – mondom minden idegszálammal Katrin vonásait figyelve.

– Akkor miért hazudtad, hogy meghalt? – kérdezi Mike felém fordulva.

– Azért, mert Haylei valami olyasmire kíváncsi, amihez semmi köze – mondja Katrin kimérten és mélyen a szemembe néz.

Hálás vagyok a terembe belépő ősz hajú professzornak, aki komótos léptekkel az asztalra helyezi megöregedett, bőr aktatáskáját, majd sokat látott szemekkel néz végig rajtunk, mintha nem ismerne bennünket, mintha nem is tudná, hol van valójában. Alzheimer. A régi információ kristálytiszta tudása még ott táncol az agyban, míg a jelent sűrű homály fedi. Rohadt egy betegség. Alzheimer professzor alzheimeres. A sorsnak pedig beteg a humora.

Az előadást követően Katrin sebes léptekkel halad keresztül az Intézet u alakú udvarán. Lihegve loholok utána a nevét kiáltva, de figyelemre sem méltat.

– Katrin, várj már!

– Nem leszek a bábud a hülye kis játékodban! – fordul felém feldúltan.

– Elszúrtam, nem így kellett volna, de…

– De, mi? Mi a francnak akarsz megtudni bármit is Karáról?

– Mert érdekel.

– Kara?

– Az, hogy mit csinál itt, mi ez a képesség, amit mindenki csak félve szemlél, hogy…

– Velem ne szórakozz Haylei, nem most jöttem le a falvédőről. Nem tudom, mit tett Kara, amivel annyira felhúzott, hogy bosszúhadjáratba kezdtél, de nem leszek a szárnysegéded. Találj mást, ha tudsz!

Alig pislogok kettőt már ott is hagyott a park közepén. Dühösen belerúgok egy nagyméretű kavicsba, ami hangosat koppan az Intézet fekete kovácsoltvas rézkilincsén. Konkrét ok nélkül pillantok fel az Intézet apró, díszes ablakaira. Vigyorog az ablakpárkányra könyökölve, majd lazán felemeli a kezét és öntelten integetni kezd. Méltóságomat megőrizve hátat fordítok és nem mutatok be Karának.

 

 

…

 

Szakad az eső, hallom a faleveleken a cseppek ütemes dobolását. Az avarban fekszem és hagyom, hogy lassan a bőröm alá kússzon a nedvesség. Szemüvegemen megállíthatatlanul folynak a lefelé a vízcseppek. Csak fekszem a hátamon és pörgetem magamban az elmúlt hetek eseményeit: Egy védett bázisra szorultak miattam a mágusok, mert Friedrich, elkezdte az uralma alá hajtani a világot. Én okoztam pusztán azzal, hogy huszonkét évvel ezelőtt a világra jöttem. Van egy könyvem és egy titkos képességem, de egyiket sem birtoklom igazán. A helyzet akár még rosszabb is lehetne. Csak azt már nem bírom elképzelni sem. Úgy érzem magamra maradtam. Amikor még a családommal éltem, minden más volt. Korántsem voltunk tökéletesek, mi is egymásnak ugrottunk a vasárnapi ebédnél és a másikat hibáztattuk, bagatell dolgokért, de legalább együtt voltunk és volt kihez fordulnom, amikor úgy éreztem a világ összeesküdött ellenem. Nem mint most, támogatás nélkül, információk nélkül, egyedül.

– Ezzel nem segítesz magadon! – hallom meg Katrin hangját, mire ijedten nyitom ki a szemem és figyelem, ahogy csípőre tett kézzel, sárga esőkabátban áll felettem.

– Ne add már fel ilyen könnyen!

– Nem adtam fel.

– Pedig úgy néz ki. Vagy halálra akarsz fagyni, hogy így jöjjön elő a képességed?

– Lehet, ki kéne próbálni.

– Nem, nem kéne! Mordrich látni szeretne, öltözz át és nyomás! – Egy láblendítéssel, pár vizes falevelet rúg felém. Nyoma sincsen a múltkori hirtelen haragnak, maradt ugyanaz a kiálhatatlan, de segítőkész lány, akit megkedveltem.  

Védekezően felemel a kezem, morgok és felállok. Elhúzott szájjal néz csöpögő ruhámra.

– Csak tudnám, ennek mi értelme volt.

– Nem kell mindig mindent tudnod Katrin.

Egyetlen hang nélkül követ a faházunk irányába. Még akkor is az ajtóban ácsorog, amikor

letolom vizes fekete gatyámat, kibújok a pulcsimból és az alsóneműs fiókom elé térdelek. Szokatlanul csendben van, így kérdő szemöldökráncolással fordulok hátra, mire szembe találom magam csillogó tekintetével. Annyi gondolat cikázik át az agyamon, hogy inkább egyiket se mondom ki. Zavartan megrázza a fejét és a rúnáimra mutat.

– Irtó jól állnak, viszont kezd kevés lenni a hátad.

– Hamarosan úgyis vége lesz.

Mikor teljesen felöltözve kifelé indulok Katrin még mindig a lépcsőn áll engem bámulva. Nem szólok semmit, pedig ott van kimondatlanul, biccentek felé és becsukom a bejárati ajtót a hátam mögött, hogy az Intézet esőbe vesző alakja felé induljak.  

 

Mordrich megegyező anyagú és színű, nadrágban, zakóban és szövet mellényben áll az íróasztalának támaszkodva. Fehér ingje gallérján gyárilag megkötött barna pöttyös, aszimmetrikus nyakkendő díszeleg. Keményített fekete kalapja a jobb oldali kalaptartón pihen, több másodpéldányával együtt. Sétapálcájával támasztja ki magát és bajusza alatt vigyorogva, figyeli, hideg távolságtartó nézésem.

– Most inkább édesanyádra hasonlítasz. Haylei, ha nem tudnám, hogy az apád vérmérsékeltét örökölted, azt mondanám biztosan nem az ő lánya vagy. Hova tűnt az a szeleburdi, rosszaságra törő lány, akit olyan régen láttam?

Értetlenül nézek felé, mire öblös nevetésbe kezd, ami kisebb köhögésbe fullad.

– Megviselik a szervezetem ezek az idősíkok. Haylei, látnod kéne magadat! Gyerünk, mondd ki, amire gondolsz!

– Maga időutazó?

Ciccegő hangot ad, jelezve, hogy majdnem eltaláltam.

– Az 1861-es évektől áll rendelkezésemre az időutazás, ugyanis akkor születtem. Onnantól kezdve viszont a lehetőségek tárháza tárul elém. Én ott keresem a kérdéseimre a választ. Foglalj helyet Haylei, mert elmesélem neked a történetem, hátha jobban megérted a saját szerepedet. – Meg sem várja míg leülök, mély sóhajtással belekezd. – 1861. március harmadikán születtem, egy angol nemesi családban. A rokokó hódított akkoriban, de a legtöbben inkább a múltbéli gótika és reneszánsz stílusirányába vágyakoztak. A puritán egyszerűség, már, ahogy ti mondjátok, nem volt menő. Ha volt hatalmad és gazdagságod, mindened volt. Legalábbis legtöbben e véleményen voltak. Az angolokra oly jellemző merevség, a legtöbb tekintetben jelen volt nálunk is. Családom éveken keresztül tagadta, hogy bármi probléma lenne velem. Áltatták magukat, ugyanis öcsémmel ellentétben én nem öregedtem. Tizenkét éves koromban olyan külső adottságaim voltak, mint öcsémnek hat évesen. Négy év ebben a korban még nem jelentős, viszont amikor betöltötte a húszat, a bátyja még mindig tejfelesszájú kamasz volt. E mellett már nem suhanhattunk el említés nélkül. El-eltünedeztem ebben az időszakban, gyakran előfordult, de makacs módon hallgattam róla. Önmagamnak sem tudtam megmagyarázni, mi történik velem. Ha vita kerekedett, hogy milyen kiscipellő volt rajtam egy évesen, én tudtam rá a választ. Ha megboldogult édesanyám, nem emlékezett, hova tűnt a gyapjúsálja, én voltam, aki vigyorogva vitte vissza neki. Hiába néztem ki úgy, mint apám miniatűr változata, hiába követtük a diktált szépségipari irányvonalakat, én örökké az a visszamaradott fejlődésű kisfiú maradtam sokak szemében. Ha sejtették volna, hogy mindenkinél többet tudok az élet dolgairól! – sóhajt fel színpadiasan, majd mintha semmi nem történt volna folytatja. – Így öcsém napfürdőzhetett a felé irányuló figyelem sugaraiban. Ő volt a szebb, ő volt a családom szemében az átlagos, márpedig a társadalom imádja az átlagost – mondja kifigurázva öccse délceg járását, és öntelt fejtartását. – Teljes szívemből szerettem az öcsémet, mert ennek ellenére, nem nézett le engem. Tudta, hogy nem vagyok mindennapi, viszont egy idő után, olybá tűnt, nálunk is felütötte a fejét a testvérrivalizáció. Észlelte, hogy korához képest gyors iramban öregszik, míg én jelét sem mutatom az idő rohamos múlásának. A háború elkezdődött köztünk és a nagyvilágban is. Én szerény magányomat többre tartottam bármilyen társasági eseménynél, de nem így volt ez öcsém esetében. Körülötte rengeteg ember sürgött-forgott, keresték a társaságát és ettől érezte magát feljebbvalónak. Magához vonzotta az embereket. Először, mint avatatlan szemnek, fel sem tűnt, de végül rájöttem, miért lassult le az öregedése. Elszívta az emberekből az életet. Magára hagytam és mivel tehetős család révén, megtehettem, hogy világot lássak, utaztam. Kezdetben csupán a világban, később egyre többet az időben. Magamhoz hasonló emberek után kutattam, és amikor sikerrel jártam és rájöttem mennyien vagyunk, intézményt alapítottam. A legkülönfélébb képességekkel rendelkeztünk, de megtanultuk kezelni és együtt létezni vele. Alkalmazkodtunk a társadalmi normákhoz és az emberekkel karöltve képzeltük el a jövőnket. Míg végül a történelem megismételte önmagát. Ugyanaz a vérontás, mint a tizenhetedik századi salemi boszorkányégetés idején. Felröppent a hír, hogy az emberek közül néhány, talán több mint egyszerű halandó. Abba a népírtásba senki nem vágyakozna vissza. Sok év ezután eseménytelenül telt. A családom összes tagja átlépte a túlvilág kapuját, egyetlen egy kivételével. Az öcsém életben maradt. Kora változott, attól függően mennyi embert tartott a közelében. Ha száznál több emberrel tette volna, akár tizenkét évesnek is kinézhetett volna. De ugyebár ki akarna újra tizenkét éves lenni? Tudtam, hogy meg kell állítanom és ekkor ismerkedtem meg az apáddal, Jamievel. Akkoriban harminc fölött lehettem. A koromat már rég nem tartom számon, egy idő után lényegét vesztette. Apád még szemtelenül fiatal volt, de már ott volt neki az édesanyád és te. Olyanok voltak, mint akiket az élet is egymásnak teremtett. A két mókamester, ráébresztettek, mennyire elfelejtettem, mit is jelent az élet. Bizony Haylei, édesanyád, nem volt mindig ilyen merev.

Döbbenten pattanok fel Mordrich kényelmes karosszékéből, figyelmen kívül hagyva megadó tekintetében villanó sajnálatot.

– Miattam hagyott el benneteket az apád, Haylei. Miattam nem láttad serdülőkorod óta, én vagyok az oka, hogy egyedül kell szembe nézned Friedrichkel.

– Mi történt az apámmal?

– Friedrich… Sosem hittem, hogy ennyi embert megkötött és ennyire erős. Úgy véltem hatunk rá és felhagy ostoba tetteivel. De Friedrich, az öcsém, mindenkinél jobban fél a haláltól.

– Az… apám, az apám meghalt?

Örökkévalóságnak tűnik az idő, mire bólint egyet. – Fogadd mély együttérzésem…

– Ugyanaz lesz a sorsom, mint apámnak? Felhasznál a Friedrich ellen vívott csatájában? – vágok a szavába élesen.

– Ha felhasználnálak, azon lennék, hogy minél előbb előhívjuk az erődet, én viszont hagyom, hogy a maga tempójában mutatkozzon meg. Megtanítalak kezelni, miközben megvédelek. A világodban Friedrich már megtalált volna, erőszakkal előhívta volna az erődet és halott lennél, Haylei. De tartozom édesapádnak annyival, hogy megvédelek. Ha az erőd színrelépése után, úgy döntesz, saját felelősségre kisétálsz a bázisról. Elengedlek. De tudnod kell, hogy Friedrich gondolkodás nélkül az életedre tör majd. Megtaníthatlak mindarra, ami az életben maradáshoz szükséges, és ha ügyes vagy, sikerülhet kijátszanod…

Nem csukom be magam után a dolgozószobája ajtaját, csak ott hagyom, mint egy elkezdett könyvet, amire időközben rájöttünk, hogy rémesen nehéz olvasmány. Gombóc nő tőle a torkunkban, amit nem lehet lenyelni. Idő kell hozzá és távolság, de legfőképpen idő. Mert ha túl gyorsan szembesülünk azzal, hogy éveken át hazugságban éltünk, még a végén hajlamosak leszünk dühösnek lenni úgy általánosságban mindenkire.

A társalgóba menekülök és lehuppanok egy puha babzsákra. Bámulok magam elé és hallgatom a többiek keltette a kellemes zsibongást, amikor két test foglal helyet mellettem.

– Miért néztek így?

– Ezt mi is kérdezhetnénk – vágja rá Katrin. – Mi történt, úgy nézel ki, mint aki mindjárt öngyilkos lesz.

– Nem terveztem.

– Megnyugtató – válaszolja Mike kényelmesen elhelyezkedve a babzsákban.

– Molly?

– Kimenőt kapott – mondja Mike.

– Mi? Hogyan?

– Nyugi már, Haylei, Kara olyan szép védőrúnát rakott rá, hogy még a portás néni se vette észre, hogy kisétált. – Hát persze, hogy Kara – mondom magamban dühösen morogva, miközben Katrin kivillanó fehér fogait figyelem. – Ma Mordrich engedményt tett, mert Molly olyan jól betanított téged.

– Ha örülsz, mire fel ez a szemforgatás?

– Mert nem ő mehetett – vág közbe Mike röhögve.

– Kiheréllek pajtás!

– Azért azt inkább ne, Molly nem örülne – mondom és felkelek a zsákból.

– Most hova mész? – néznek kérdőn felém.

– Ledőlök, hosszú nap volt.

– Hé, várj egy kicsit – szól utánam Katrin – jó ideje nem tettél fel kérdést Karáról, de most már érdekelne, miért vagy vele ilyen ellenszenves.

– Nem kedvelem, unszimpatikus Katrin. Nem elég, hogy hazudik és emlékeket vesz el, még van a lényében egy olyan mértékű pökhendiség, amit nehezen viselek el.

– Borítóról könyvet ítélni?

– Miért véded ennyire?  Úgy viselkedsz, mintha ismernéd.

– Jobban ismerem, mint te, aki nemrég jött a bázisra, elhiheted.

– Nem érdekel, akkor sem stimmel vele valami, én pedig ki fogom deríteni.

– Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy jobb ember, mint te – néz rám vigyorogva.

Hátat fordítok és otthagyom őket.

– Ne már, Haylei, csak vicceltem, gyere vissza!

 

Apró, mélázó léptekkel sétálok a sötétben. Zsebre dugott kezem ijedten pattan ki a nadrágomból, amikor egy test a lábamnak ütközik. Panaszos nyávogást hallok, majd Bagira mosógépszerű dorombolását. A lábamnak dörgölődzik, én pedig rájövök, hogy a paranoiámat kezeltetni kéne.

– Láttam, hogy áruló vagy! Mindenki másra fújsz, Karát kivéve? Áruld már el, miért pont ő! – mindentudó nyávogására felsóhajtok. – Ma megtudtam, hogy apám már nem él. Ilyen egyszerű az egész. Ennyi volt. Két szó mindösszesen: nem, él. Tudod, mire gondolok? Azokra a pillanatokra, amikor jobban utáltam a földkerekség összes gyilkosánál. Gyűlöltem, mert elhagyott bennünket, magamra hagyott anyámmal. Utáltam és ez jelentette a kiutat. Ezzel dolgoztam fel, hogy nincs velem. A gyűlölettel. Hogy, mi maradt most? Semmi. Semmi nem maradt. Már nem lehetek dühös rá és csak pörgetem újra és újra a pillanatot, amikor fekete zakójában kisétált az ajtón. Azt hitte alszom, de az emeleti ajtórésből néztem. Sosem hittem el, hogy azért ment el, mert már nem szeretett bennünket. Az utolsó mozdulatai, az ajtókilincsre tett remegő keze, nem erről árulkodtak. Évek múltán is vártam a pillanatot, mikor robban be az ajtónkon, fülig érő vigyorral. Elképzeltem, hogy megmagyarázza és újra ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. De nem jött.

Mert meghalt. Én meg utáltam.

Feltérdelek a földről és a faház irányába indulok. Bagira, hű baráthoz méltón a sarkamban lohol. Megugrom, amikor a veranda sötétjéből egy alak lép ki.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

– Mit akarsz tőlem Kara? – kérdezem karba tett kézzel, enyhe terpeszállásban. Csak reménykedni merek, hogy nem hallott semmit.

– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden rendben van veled.

– Miért ne lenne? Tudod mit, nem érdekel – emelem fel a kezem megállítva, hogy bármit is mondhasson. – Csak hagyj békén! – Hangosat csattan mögöttem a lakóegység faajtaja. Megtorpanok a bezárt ajtó mögött és csak bámulom a bakancsom oldaláról apró cseppekben lefolyó sarat. Mi ütött belé, hogy idejött? Honnan tudja, mit mondott Mordrich? Miért érdekli, hogy vagyok? Kaparászást hallok az ajtó túloldaláról, mire idegesen kinyitom.

– Kara, nem tudok kiigazodni raj… – Amint kinyitom az ajtót, a macska befut mellettem és a szobám felé iramodik. Karának nyoma sincsen. A macska csendben félrebillentett fejjel néz, mintha kérdezné, hogy maradhat-e éjszakára, aztán besurran az ajtón és az ágyamra telepszik.

Gondolom, akkor marad.  

Másnap sokáig alszom, majd a macskával együtt álmosan pislogva a menza felé indulok. Nem akarok apámra gondolni, de ez általában úgy működik, hogyha azt mondják ne gondoljunk egy csizmára akkor mindenki egy csizmára gondol és ha azt mondjuk, gondoljunk a hóemberre… eszünkbe se jut, hogy vajon van e rajta csizma. Szóval igyekszem elterelni a gondolataimat, ami annyira jól sikerül, hogy nagyot koppanok az ebédlő ajtaján.

– Neki fogsz menni – közli egy hang a hátam mögött, de csak egy lesajnáló pillantást vetek Karára, majd belököm az ajtót. Nem reagálok fojtott nevetésére, csak csüggedten realizálom, hogy egy árva lélek sincs az ebédlőben. Felveszek egy tálcát és a menzás nénihez fordulva elkérem a reggelimet. Régi, ujjlenyomatokkal tarkított szemüvege alól sandán néz rám és cseppet sem nőiesen megvakarja a már nekem kellemetlenül szoros hajhálóba csomagolt haját, majd felém nyújt egy frissentartó fóliába tekert szendvicset és egy doboz szívószálas kakaót. Kellemetlenül érzem magam, mert tudom, hogy Kara a hátam mögött áll. Olyan, mint amikor a metrón indokolatlanul közel áll meg valaki hozzád, pedig a vagon majdnem üres. Kiesik a kezemből a szendvics, mire felkuncog a hátam mögött.

– Le fog esni – suttogja, úgy hogy csak én halljam. Válasz nélkül robogok az egyik kiszemelt asztalhoz, majd nagy lendülettel leülök. A szék lába enyhén megremeg, majd feladja és hangosat reccsen alattam. Kara nyugodt léptekkel sétál az asztalomhoz, semleges arccal leteszi a tálcáját az enyémmel szemben, leül és megtámasztja az állát.

– Ha azt mered mondani, hogy le fogsz esni – morgom a földről Kara felé.

– Megütötted magad? – kérdi semlegesen, miközben precíz pontosággal csomagolja ki szendvicsét.

– Nem – felelek meglepődve.

– Kár.

Dühösen kifújom a levegőt és óvatosan leülök egy másik székre, figyelmen kívül hagyva százwattos mosolygását. Magamon érzem a pillantását, míg én a szendvicsemből lazán kilógó sajtszeletet figyelem, mintha legfőbb dolgom lenne felfedezni rajta minden mikrorepedést.

– Miért vagy zavarban? – kérdezi behajolva a szendvics magasságába.

– Nem vagyok zavarban!

– Oké, akkor mit tud az a szendvics, amit én nem?

– Csendben marad, nem megy az idegeimre, nem szól be…

– Elég, elég vettem a lapot. Ma a szokásosnál is nagyobb pukkancs vagy.

– Nem tudsz te rólam semmit – vetem oda foghegyről.

– Többet tudok, semmint azt gondolnád – mondja komoly sejtelmeséggel.

– Hallgatlak, ha már nem voltál képes egy másik asztalhoz ülni.

– Nem szerettem volna, hogy magányos legyél a reggelizésed közben, így fél tizenegy derekán.

– Ezt most úgy mondod, mintha te nem a reggelidet ennéd!

– Hadd mutassalak be a kissé megkésett tízóraimnak – mutat a szendvicse felé vigyorogva. – Na, de mesélj, jutottál bárminemű információhoz rólam?

– Semmi közöd hozzá!

– Hozzak egy kávét? Hátha némi koffein után kedvesebb leszel.

– Magadnak is hozhatnál, be tudnád venni vele a „szállj le rólam” tablettádat.

– Ez aranyos. Lássuk csak, hogyan bizonyíthatnám be, hogy jó arc vagyok?

– Figyelj, Kara, hagyd abba, oké? Nem bírlak, emészd meg és lépj túl rajta. – Egyik pillanatban azt akarja, hogy utáljam a másik pillanatban meg keresi a megoldást, hogyan kedvelhetném meg. Összezavar és ez is a szándéka.

– Pedig kedvelhető vagyok.

– Mondd ezt annak, aki elhiszi.

– Haylei, információkat akartál igaz? Hogy lebuktass, vagy valami hasonló – legyint unottan – Miért nem kérdezel tőlem? Katrin zsákutcának bizonyult, gondolom most kicsit megcsappant a kutatói kedved.

– Mert te biztosan elmondanád, ne nevettess!

–  Kevésbé hatna sötétben tapogatózásnak a hadjáratod. Mire is keressük a választ? Ja, igen, hogy mit rejtegetek. Gondolom, nem hinnéd el, ha azt mondanám semmit.

– Bolond lennék elhinni neked bármit is.

– Az egészséges távolságtartás az alapja minden barátság kezdetének.

– Barátság? Akkor sem akarnék a barátod lenni, ha te lennél az utolsó emberi lény a földön.

– Hú, ezzel most úgy megbántottál – kap a szívéhez színpadiasan. – Ha nem szeretnél kérdezni akkor beszélgessünk másról. Mondjuk könnyedebb témaként, mit szólsz a menzás hölgy bajszához?

– Mi van?

– Maximum tessék, de ugye hogy dögösen néz ki vele? Bár a férje biztos féltékeny lehet rá, hogy az asszonyé nagyobb, mint az övé.

– Te nem vagy normális – bámulok rá döbbenten.

– Szerintem tükröt kap tőlem karácsonyi ajándékként.

– Most vizsgáztatsz empátiából, hogy kiállok-e a hölgy mellett?

– Nem, csak próbállak kiszabadítani a gorombaság fogságából.

– Kösz!

– Nem sok sikerrel – dől hátra mellkasa előtt lazán összefonva a kezét. – Sikerült beilleszkedned? Tetszik a hely? Természetesen attól eltekintve, hogy nem önszántadból jöttél.

– Most bájcsevegni akarsz?

– Tényleg érdekel – rázza meg a fejét tagadóan.

Enyhén felvonom a szömöldököm és magamat is meglepve válaszolok:

– Mollyt és Mikeot nagyon kedvelem, Katrin olykor elviselhetetlen, de ennek ellenére nem tudom nélküle elképzelni a helyet. Segítenek megérteni az események mögött rejtőző összefüggéseket. Nélkülük feleannyira se lenne elviselhető. Azt kérded tetszik-e a világotok? – dőlök hátra a széken. – Tetszik. Más, és én világ életemben szerettem a földtől elrugaszkodott dolgokat. De sokkal jobban szeretném, ha apám nem ebbe halt volna bele és ha én nem lennék a részese.

Kara szólásra nyitja a száját, amikor kivágódik a menza ajtaja és egy halom fiatal özönlik be rajta, köztük Mikevel és Katrinnal. Kara elharapja a mondatát és borús pillantással szemléli közeledő barátaim alakját.

– Gondolom, majd összefutunk – rántja meg a vállát.

– Bizonyára, tekintve, hogy egy helyen élünk Kara „Vágazeszed” Toolkin. – Elmosolyodik az ismerős mondat hallatán, majd feláll és az ajtó irányába megy.  

Katrin alattomos kis vigyorral az arcán foglal helyet.

– Az ellenséggel reggeliztél? Most már szeretjük?

– Nem. Továbbra sem kedvelem és most már tudom, hogy játszik is.

– Aha, mert Karának van arra ideje, hogy játszmázzon veled.

– Hiába forgatod a szemed Katrin. Kara valamit rejteget és most, hogy rajta tartom a szemem, elkezdett játszani. Kedvesebb, mert érzi, hogy van mit veszítenie.

– Mindenkinek vannak titkai Haylei – szólal meg Mike mély nyugalmat árasztó hangon – és mindenkinek van mit veszítenie. Az emberek így épülnek fel, ha mindenki tiszta lappal játszana akkor eljutnánk egy idilli társadalom képéhez, amiben nincsenek bűncselekmények és mindenki boldog. Veszekedhetünk róla, hogy ez jó vagy rossz dolog lenne, ránk nem átlagos emberekre nézve, de ez lényegtelen jelen pillanatban. Ha elfogadsz egy barátai tanácsot, talán előbb ismerd meg a tavat, mielőtt fejest ugrasz a szikláról.

 – Katrin én nem bólogatnék a helyedben, amikor te vagy a két lábon járó ítélkezőgép ezen a helyen – mondom mérgesen az asztalra könyökölve.

– Ja, de legalább én be tudom ismerni, ha tévedtem valakivel kapcsolatban.

– Be fogom bizonyítani, hogy nincs igazad.

– Már hallani akarom, ahogyan mondod: Oh, Katrin, ne haragudj, mégiscsak neked volt igazad. Kara nem rossz ember.

– Egy: ez a mondat soha nem fogja elhagyni a számat, kettő: milyen viszonyban vagy te tulajdonképpen Karával?

– Ilyenkor érzem igazán, mennyit jelent Molly jelenléte, gyakorlatilag villámhárítóként működik köztetek. De mivel én nem Molly vagyok, ezért egyszerűen csak megkérnélek benneteket, hagyjátok már abba!

– Nyugalom Okostojás, a csajod perceken belül megérkezhet – mondja Katrin az ebédlő fehér, számok nélküli órájára pillantva. Figyelmen kívül hagyja a kérdésem, de ezzel csak megerősíti a feltevésem, Katrin sokkal jobban ismeri Karát, semmint azt bárki gondolná.

 

A macskával együtt lépek ki az ebédlőhöz vezető szűk folyosóról és az Intézet felé kanyarodok kabátomba süllyesztve aránytalanul hosszú ujjaimat. Csípős, borzongató idő van. Összébb húzom a kabátom, miközben a néma erdő fáit figyelem.

Megvonom a szemöldököm, amikor meglátok egy kisebb diáktömeget az Intézet jobb oldalánál ácsorogni. A kovácsolt sötét kerítés mögött szinte kézzelfogható a feszültség. A kíváncsi tekintetek szétválnak előttem, mintha mutatni akarnának valamit… vagy valakit. Tűrhetően induló reggelem a semmivé foszlik, amikor meglátom, ki áll az Intézet oldalánál és mit csinál.

Molly, ujjbegyeiből csöpögő vérrel, jeleket fest az Intézet fehér oldalfalára. Halkan mormog miközben feje, meg-megbicsaklik. Enyhén himbálózik a sarkán, felém fordítja fehér tekintetét, majd mint a művészek, egy aláírást pingál a fal oldalára, aztán mint egy elhasznált rongybaba, összecsuklik. Felé ugrom, de valaki erősen megragadja a kezem és visszaránt. Kara komor tekintetével találom szemben magam, mire durván lerázom a karját és Molly mellé térdelek.

– Molly! Jól vagy? – Riadtan néz és egy halk „mi történt” hagyja el a száját. Kara mormogásával egyidőben Molly lehajtja a fejét és békés szuszogásba kezd.

– Nem lesz baja, de jobb, ha…

– Nem emlékszik ebből semmire – fejezem be a mondatát biccentéssel. Végre, valamiben egyetértünk.

Az Intézet oldalára pillantok. Elolvasom a jeleket és felszisszenek. Hallom, ahogy Kara rárivall a többiekre, hogy „mindenki menjen a dolgára”, de nem fordulok hátra. Hagyom, hogy a mondat beleégjek a tudatomba.

 

Játszhatod „A Játékot”, de a válaszok nálam vannak. (-F-)

 

Még látom Kara alakját, ahogy Mollyval az ölében az Intézet bejárata felé siet. Hátra kiáltva utasít, maradjak, ahol vagyok, de rá sem hederítve sietek az erdő irányába. Nem tudom kezelni a helyzetet, kiborulok, miközben gondolataim rakéta gyorsasággal száguldanak körbe velem. Kell egy nyugodt hely, ahol csak én vagyok és nem fojtogat semmi. Ütemes lépdelésem futássá alakul, száguldok a csupasz fák mellett, át a bokrokon, keresztül pár ismeretlen csapáson. Nem figyelek semmire, csak futok, mintha ez az egyetlen cselekedet menthetne meg az őrülettől. Megcsúszom a fonnyadt avaron, de visszanyerem az egyensúlyom. Az oldalamra szorított kézzel állok meg levegő után kapkodva. Érzem, ahogy a szorítás a mellkasomban percről percre hagy alább. Már épp teljesen lenyugodnék, amikor jobbról egy test nekem csapódik.

Nyekkenve csúszunk, pár métert az avaron. Szemüvegem messzire sodródik, miközben valaki hátrafelé húz a sártengerben és szorosan a számra tapasztja a kezét. Vergődöm az ölében, majd ismerős hang pisszeg le.  

A fekete csuklyás alak hirtelen tűnik fel, felénk néz, arca az árnyékba veszik, kapkodó mozdulatai félelemről árulkodnak. A körülöttünk elterülő avart bámulja. A szorítás a számon erősebbé válik. A csuklyás, fel-alá járkál, benéz pár bokor mögé, elnéz mellettünk még egyszer, majd a levegőbe csap és kisvártatva semmivé foszlik.

Pár percig még néma csendben ülünk a vizes avaron. Nem veszi le a kezét a számról, ezért hátra nyomom a testsúlyom és nekidőlök. Kara keze lassan csúszik le a számról.

– Ez ki volt? – kérdezem még mindig a mellkasának dőlve.

– Friedrich egy újabb csatlósa. Nem érezte meg az energiádat, nem lehet túl képzett.

– Hoppá!

– Hoppá?! Majdnem kinyírattad magad és annyit mondasz, hoppá? Áruld el, mi lett volna, ha nem rohanok utánad és nem ráncigállak be a védőkör mögé?

– Kinyírattam volna magam?

– Szerinted ez vicces? – Megfogja a vállamat és maga felé fordít. Furán nézhetek rá, mert a szemüvegemhez kúszik és a kezembe nyomja. Rózsaszín szára lifegve lóg a fülemen és a jobb oldali üvegen egy vastag repedésszál fut végig. –  Nálam van a régi, megjavítom a szárát és visszakapod – mondja összeszorított ajakkal.

– Elmentél érte?

– Körül kellett néznem a vadászháznál az eset után és megtaláltam a fűben.

Kínos csend telepedik közénk. Beharapom a számat, lehunyom a szemem, aztán megszólalok:

– Ne haragudj rám a múltkori miatt.

– Ezt arra érted, amikor megvádoltál, hogy elloptam Maja emlékeit vagy azokra az alkalmakra, amikor elviselhetetlenül bunkó vagy velem?

– Is – nyögöm ki ismét beharapva a számat. Érzem, ahogy kiserken a vér, de muszáj feladnom néhány csatát, hogy megnyerhessem a háborút.

Megrántja a vállát és az avart kezdi bámulni. – Az emberek ilyenek. Megtudtál valamit és egyből a legrosszabbra gondoltál, ez van, de tudnod kéne, hogy minden éremnek két oldala van.

Alig bírom elviselni a nagyképűségét, de ha az ember titkokra vadászik sok mindenre képes lesz.

– Felejtsük el! – legyint. Keze megáll a levegőben, amikor ráeszmél, mi csúszott ki a száján.

– Szerencsétlen szóhasználat? – kérdem sunyi mosollyal.

– Valami hasonló – bólint sokáig a szemembe nézve. Olyan, mintha pontosan tudná, hogy tőrbe akarom csalni. Megijedek, hogy lebuktam és már hátrálnék ki a helyzetből, amikor megszólal:

– El tudtad olvasni a falon lévő jeleket, igaz? Mi volt oda írva? – kérdezi az ölébe ejtett kézzel.  Bizsergés fut végig a testemen, amikor észlelem, hogy térde az enyémhez ér.

– Játszhatod „A Játékot”, de a válaszok nálam vannak.

– Milyen játékot?

– Apámmal volt egy játékunk. Lényegtelen – legyintek – azt sem tudom hogyan jutott hozzá Friedrich.

– Haylei, sajnálom ami apukáddal történt. – Részvétnyilvánításától majdnem rosszul leszek, nem akarok emlékezni, nincs szükségem rá, hogy újra a gondolataimba férkőzzön. Eltérítene a célomtól, márpedig nekem információkra van szükségem. Muszáj kiderítenem mi folyik itt és tudom, hogy Kara nyakig benne van.

– Inkább ne beszéljünk róla – felelem és felállok a nyirkos földről. Végig nézek tetőtől talpig sáros kabátomon, majd Kara felé nyújtom a kezem. Megfogja, felhúzom, de közelebb ér földet, mint vártam. Úgy bizsereg a tenyerem, mintha komplett méhkas költözött volna bele.

Zavartan köhint és hátrébb lép párat. Barna bőrdzsekije pont olyan sáros, mint az enyém és szőke hajába két falevél ragadt. Szorosan behunyom a szemem, majd erőt veszek magamon, közelebb sétálok és kiveszem a hajából.

Pár percig néma csendben figyeljük egymást. Látom a szemén, hogy tudja, miért csinálok mindent.

– Meg is halhattál volna.

– Remek! Kezdődik! – mondom és visszafelé kezdek sétálni. Hogy van Molly?

– Semmi baja, de ne terelj.  

Megtorpanok és egyszerűen nem bírom tovább.

– Miért olyan fontos ez neked? Miért vagy a nyomomban, miért mentesz meg állandóan?

– Menjünk vissza – mondja, amikor túl hosszúra nyúlik a csend.

Lendületes léptekkel megyek el mellette. A világ legszámítóbb embere vagyok, de másképp nem kapok válaszokat. Mikor rájön, hogy ki akarok sétálni a védőkörből, hirtelen penderít hátra.

– Neked teljesen elmenet az eszed! Azt hiszed, ez egy felgyorsított sakkjátszma? Próbálj, már túl látni az önös érdekeiden, Haylei! Tudod, mi lesz, ha Friedrich rád talál? Az, hogy megöl, még áldás lesz számodra, de akik itt maradnak, azoknak a pokol kapuja fog kitárulni és hidd el, nem dramatizálom túl! Ha csak rólad lenne szó, gondolkodás nélkül elengednélek. Hiába botránkozol meg, Haylei, két éven át figyeltelek, azt hittem végre valaki olyan lesz az Őrző, aki meg is érdemli. Azt hiszed nem tudom, miért vagy kedves? Ne nézz már hülyének légyszíves.

– Hogy mi? Két éven át figyeltél?

– Szerinted, hogyan maradtál eddig életben? Ott voltam majdnem minden lélegzetvételednél az elmúlt két évben. Az én feladatom, hogy élve megúszd ezt az egészet – mutat körbe maga körül.

Csendben állok vele szemben és dolgozom fel az információkat.

– Tudod mit, nem érdekel mit javasol Mordrich, vissza akarod kapni az emléked?

Csendben bólintok, míg ő a halántékomra teszi a kezét. Belefagyok a mozdulatba.

Egy halk au hagyja el a számat, amikor egy fejfájáshullámmal visszatér az emlékem. Döbbenten pislogok Karára, aki zsebre dugott kézzel vonja fel a szemöldökét.

– Infókat akartál Sherlock, remélem most egy ideig lesz min agyalnod – közli szárazon, és ott hagy.

…

 

 A szívem törött szárnyú madárként verdes, a mellkasomon mázsás súly. A szobám közepén ülök a rojtos szélű ócska szőnyegen. Rájövök, hogy valami olyanra fecséreltem egész eddig az energiám, ami nem is életbevágóan fontos. Van ennél égetőbb problémám is jelenleg. Konkrétan értve.

Felhördülök, amikor megérzem a bőröm izzását. Nem a szokásos helyen parázslik fel a fájdalom. Intenzívebb, mint eddig bármikor. Felnyögök, amikor tíz perc után sem akar szűnni, sőt inkább fokozaton erősödik. A szoba közepén fújtatok, míg a jel életre kelve táncol a hátamon. Az érzés, olyan mintha a csigolyám csontjait szántanák őrjítő lassúsággal. A csontba maró tű éles karcolásától könny szökik a szemembe. Szinte fel sem tűnik, hogy szobám ajtaja a falnak vágódik. A fájdalmon kívül, képtelen vagyok bármit felfogni. Valaki a vállamat markolva, próbál értelmes választ kihúzni belőlem. Kétrét görnyedve kezdem lehúzni magamról a rózsaszín felsőmet. A kéz meg akarja akadályozni, de amint meglátja a hátamat, ő maga segíti feljebb az anyagot. Egy csendes „bassza meg”-et hallok, majd jólesően hideg kéz simul a halántékomra.

Egy tavaszi kertben térek magamhoz, felemelkedem a rózsaszín kerti padról és fejbe vágnak a kert színei. Szemembe könnyek szöknek, amikor rájövök, honnan ez a sok ismerős árnyalat. Halványzöld tornác, acélkék ibolya, tompa zöld szárral, mogyoróbarna ágyás. Anyukám régi kertjében vagyok, de ő nincs itt.

Apa lehuppan mellém, teherautó méretű testével. Nem merek rápillantani. Tünékeny illanás, ennyi marad belőle, ha oda nézek. Vállamon érzem nyugtató, erős kezét és a mellkasára hajtom a fejem. Magamba szívom rég elfelejtett illatát.

– Képes vagy rá! Játssz nélkülem is!

Hallom a hangját és tudom, hogy soha többé nem láthatom.

Valaki a nevemet mondogatja és a szőnyeg széle fájón nyomódik az arcomnak. Izzadt hajamat a fülem mögé tűri és gyengéden megütögeti az arcomat. Kinyitom a szemem és a derekamra szorítom a kezem.

– Tűnj innen, Kara! – morgom lábamat a mellkasomig húzva. Nem szól semmit, kimegy az ajtón és magamra hagy. Amint bevágódik az ajtó egy könnycsepp szalad le az arcomon. Dühösen törlöm le, mire a rúna mérgesen harap a hátamba. A fájdalomtól mozdulatlanná dermedek. Az ajtó ismét csattan a falon és Kara csörtet be egy fagyasztott borsós zacskóval a kezében. Szó nélkül letérdel elém és az ágyra mutat.

Nem jön be neki, a húzz innen tekintetem, mert marad és leül elém, az orrom előtt lengetve a jéghideg zacskót. Elképzelem, ahogy a hátamhoz ér, lenyugtatja a fellobant bőrt és a fájdalom megszűnik.

Sosem ismerném be, hogy a fájdalomtól való félelem miatt ülök még mindig a szőnyegen, ezért összeszorítom a fogam és az ágyra dőlök, gondosan ügyelve, hogy a takaró, nehogy hozzám érjen. Kara körkörös mozdulatokkal jelzi, hogy forduljak hasra. Csendesen morogva küldöm el a…

A párnámba markolok, amikor a fagyos tasak az izzó jelre kerül.

– Mindjárt jobb lesz – mondja megnyugtatónak szánt hangon.

– Nem kértem, hogy segíts, szóval el is húzhatnál! – Nem válaszol, de érzem hideg tenyere érintését a hátamon.

A fájdalom múlásával, halk hangon beszélni kezd.

– Nálad akkor jelentkeznek a szimbólumok, ha átéltél egyet az öt fő érzelem közül. A negyedik jel a hátadon a fájdalom, ami általában egy szerettünk elvesztése után jelenik meg rajtunk.

– Miért fáj ennyire? – kérdezem a párnába temetett arccal.

– Mert el akartad nyomni, mint oly sok mindent az életedben. De ezek előbb-utóbb felbukkannak.

– Elnyomom? Remek – morgom a párnába.

– Tudod, attól függetlenül, hogy nem beszélsz bizonyos dolgokról, azok még ott vannak. Csak egy idő után már nem lesz megoldás nem tudomást venni róluk. Beszélned kell vagy…

– Vagy?

– Csak ne nyomd el önmagad. Azt hiszed nem látni, hogy csupán a saját korlátaid között létezel.

– Mindenki ott él. Veled az élen – jegyzem meg epésen.

– Ez ennél bonyolultabb.

– Honnan tudtad, hogy történt valami?

– Itt jártam a közelben és meghallottam az üvöltésed.

Elhúzom a számat és bólintok.

– Sajnálom – mondom rövid pillantást vetve felé.

– Megint infók kellenek?

– Nem, mára bőven elég volt belőlük. Kezd sok lenni.

– Te akartad – rántja meg a vállát az ágyam szélének dőlve.

– Soha nem akartam, hogy Mollyval az történjen.

– Mollynak semmi baja és tudod, hogy nem arra értettem.

– Tudom – mondom halkan. – Kara kérdezhetek?

– Azt akarod tudni mi történt a teremben, igaz? – Bólintok, mire grimaszolva a hátamra pillant, majd megcsóválja a fejét. – Pihenned kell. Mára elég volt ennyi. De egy ilyen kis helyen Sherlock, előbb-utóbb rájössz a dolgokra.

– Utállak.

– Dehogy utálsz Haylei – mondja feltápászkodva a földről. – Csak kerestél valakit, akivel foglalkozhatsz, csak hogy ne kelljen szembe nézned egy nagyobb problémával.