Jóslat 2.rész

Jóslat 2.rész

Az Intézet egy mindennapi bentlakásos iskola képét is festhette volna, de nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem így volt. A gerendás tetőszerkezet szálkái, egyedül élték önálló életüket, mintha még külön gondolataik is lettek volna, mégis egységként tartották a mohazöld zsalukat az épület tetején. Az európai kastélyépítészet csúcspontjának nevezném azt a hatalmas belső teret, ami egy monumentális vaskapu alatt átcammogva tárul a szemem elé, ha nem költözött volna a gyomromba az görcsszerű fájdalom, amely minden lépésnél a tudtomra adja, hogy éppen most készül benyelni egy hatalmas és fura lény. A betonpillérek tetején szürke kőszemű vízköpők sora sem tölt el barátsággal az Intézet iránt. Mollyt kimeresztett szemekkel követem, miközben haladunk egyik épületszárnyból a másikba, a márványfehér csigalépcsők labirintusán keresztül, el a hatalmas üvegablakok belsejében úszkáló színes halak mellett. Néhol mozaik mintás csempe, néhol megfeketéllett fapadló. Néhol olyan, mint amit a második világháborúban porig bombáztak, néhol a legmodernebb építészeti elemek magasodnak fölénk. Sosem tudom, melyik kanyarban, mire számítsak, jön az elhanyagolt állapotú, visszhangos folyosó, egy sor fekete ajtóval vagy az impozáns, méregdrágának tűnő szobrok, a perzsa szőnyegek és aranyberakású vázák világa.

Molly, apró lábait gyorsan kapkodja a lakkozott padlón, miközben csillogó szemmel meséli az Intézet történetét. Aranyos lány, de kár az erőfeszítéséért, én hamarosan itt sem vagyok.

Egy két láb magas piszkoszöld burkolatú ajtó előtt állunk meg. Molly tömzsi ökle kettőt koppan a falapon és a fekete réz kilincs után nyúl. Szemem megakad az ajtón halványan futó faragásokon. Hasonló a minta, mint a titokzatos könyvön, amit a nagymamám hagyott rám.

Mordrich kék öltönyben és keményített fehér ingben áll egy hatalmas üvegablak előtt, pár lépésre sötét dolgozóasztalától. Gondolataiban mélyedve szemléli a szeme elé táruló u alakú udvar végtelenségét. Jómódú tizennyolcadik századi úriember módjára meghajol, amikor észrevesz bennünket. Molly arcát pír futja el, csacsog pár szót és egyedül hagy az őszes Mordrichkal, aki szó nélkül, megfontolt léptekkel sétál a jobb oldali könyvespolchoz, megsimítja pár könyv gerincét, majd kezébe kapja az enyémet és szó nélkül a tenyerembe nyomja. Visszasétál íróasztalához, hátra tolja oda nem illő kerekesszékét, kigombolja zakója egyetlen aranygombját és nyugodt dörmögéssel helyet foglal.

– Kényelmes és praktikus székeket gyártanak mostanság. El sem tudnád képzelni, a régi időkben milyen ülhetetlenül kényelmetlenek voltak. Az ember háta elviselhetetlenül meggémberedett miattuk.

– Ne haragudjon, de engem nem érdekel a forgószékek kultúrtörténete.  

Mordrich ismét dörmög egyet és kutatni kezd fiókjában. Amikor megtalálja szemüvegét, lassú mozdulattal az orrnyergére teszi. –  Kérdezz Haylei! Állok szolgálatodra.  

– Először is, jól van az a lány a sikátorból?

Mordrich meglepetten kapja fel őszes fejét. – Talpraesett hölgyemény, rendbe fog jönni. – mondja szeretettel teli hangon.

– Remek! Mik ezek rajtam? – mutatok a kezemen éktelenkedő kettős körökre. – Molly védőrúnákról beszélt.

– Pontosan, egy ideig sikeresen eltűntetett a nemkívánatos pillantásoktól, sajnálatosan elég kevés ideig.

– Ki elől kellett eltűntetnie?

– A csuklyás, sötét alak a sikátorban Friedrich volt. Egy ősi, gonosz, hogy is fogalmazzam, ti talán mágusnak hívnátok, a boszorkány már nem kedvezően csengő megnevezés. A Salemben történtek kissé rányomták a bélyegét a világra. Friedrich beteg és te jelented számára a megoldást.

– Miért, mi az állítólagos képességem? – kérdezem beljebb lépve a könyvtárszerű hatalmas szobába.

– Nem csupán állítólagos, Haylei. De nem tudjuk pontosan, ezért hoztalak az otthonunkba, itt lehetőséged lesz elmélyedni önmagadban és kiengedni, amit már egy ideje magadban szorongatsz. Sejtésem szerint, nálad egészen másképp alakulnak majd a dolgok, mint a többi tanonc esetében. A rúnák megjelenése is ezen állításomat támasztja alá. Haylei, kérlek nézd el, idős elmém kíváncsiságából eredő otrombaságát, de képtelen vagyok nem feltenni a kérdésem. Te is álmodsz róluk, igaz?

– Honnan tudja?

– Régen előttem is megjelentek. Nagyon, nagyon rég – révedő tekintetében a múlt árnyai jelennek meg. Csillogó szemében ifjú öröm csillan, majd visszaadja a helyét, a bölcs, tapasztalt, belefáradt ragyogásnak.

– Beszélnek hozzám, de képtelen vagyok felidézni.

– Mert nem engedted felszínre a képességedet. Természetes reakció, az agyad emlékezésért felelős részét nagymértékben elhomályosítja a lényed egy része, annak érdekében, hogy felkészítsen a képességedre. Ez kezdetben tudattalanul végzi a feladatát, aztán ahogy idősödsz, átadja az irányítást számodra, amennyiben kész vagy rá.

– Most arra utal, hogy szántszándékkal nem emlékezem rájuk? Ha valóban így lenne, semmi nem derengne, mert elhiheti, én aztán nagyon nem akarom felidézni az ott történteket!

­– Segítő szándékkal állok melletted Haylei, nem vádollak semmivel sem. Nyugodj meg, kérdezz még és fogadd el baráti segítségnyújtásom. 

– Gondolom, nem kell elmesélnem a verset sem – jegyzem meg karba tett kézzel.

Mordrich szája sarkában egy apró, mindentudó mosolyféle jelenik meg, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik.

– Értesültem róla, hogy birtokolsz egy különleges, fogalmazzunk a te szavaiddal „verset”. Megkérhetlek, hogy idézd fel?

– Kitől?

– Tessék?

– Kitől értesült róla? Honnan tudja? – kérdezem kőkemény tekintettel.

– Édesapád vérmérséklete teljes egészében jellemez, Haylei, de erre a kérdésre talán térjünk vissza később. Sok mindent kell még átbeszélnünk, az idő pedig játékos, folyton szalad. Kérlek, mondd el nekem a versedet!

Lehet, hogy ezt a kört megnyerte, de korántsem eszik olyan forrón a kását. Mormogom magamban, miközben engedelmeskedek Mordrich kérésének.  

 

Mikor szemed kékje lángra lobban,
csigolyádon napfény robban.

Testeden a jelek eggyé válnak,

figyelj, mert megtalálnak.

Fájdalom és zűrzavar,

leple téged, ködbe csavar.

Ott leled majd válaszod

vagy végső halálod.

 

Csendben ringatózom a vers dallamára, a jelek a hátamon, mintha életre kelve lobognának a bőrömön. Megborzongom, amikor a végére érek, Mordrich pedig csüggedten beletúr a hajába, majd egy mély sóhajtás után megszólal:

– Ez nem egy vers és nem is egy dal, hanem egy régi jóslat, jövendölés és meghatározó része lesz az életednek. Sejtésem szerint a jelek alatt a rúnákat értik, de a vers többi része korántsem ilyen egyértelmű számomra.

– A köd, talán azokból a fura eszméletvesztésekből jöhet.

Mordrich kérdő tekintetével találom szembe magam, amint felnézek a szőnyeg bámulásából.

– Van, hogy egy teljesen más világban találom magam, ködös, eldugott, van egy korhadt csónak, és egy folyó, amiből szellemek kapnak utánam.

– Ez érdekes Haylei, nagyon, nagyon érdekes. – Elmélyülten vakargatja őszbe hajló bajuszát. A buszmegállóban még szinte fekete volt, emlékezek vissza teljesen összezavarodva. Cinkos hangon dörmög kettőt, mintha pontosan tudná, mire gondolok.

– Csak ennyit tud mondani? Hogy érdekes? – karba tett kezem feszült ujjai elfehéredve markolják a bőröm puha felszínét.

– Nem tudom, mit jelenthet, de utána fogok járni. Ha orvos lennék, azt mondanám, hogy hallucinálsz, de mindketten tudjuk, hogy ez nem hallucináció. Körbe kérdezek volt-e hasonlóra példa már a történelemben és visszatérünk rá.

– Körbe kérdez? Úgy értette utána olvas? – nem merem feltenni a kérdést, félő, hogy így is túlfeszítettem tűrőképességének húrját.

Sosem voltam még ennyire követelőző. Hercegnő módjára várom, hogy a neki szegezett kérdésekre hiánytalanul választ adjon.

– Mikor mehetek haza? – kérdezem mereven szorongatva a könyvet.

Megértő pillantásából, már tudom a választ.

– Sajnálom Haylei, míg nem oldjuk meg ezt a problémát, addig odakint nem vagy biztonságban. De a könyved lehet az első kiindulópontunk. Minél előbb megfejtjük, annál előbb térhetsz vissza a megszokott életedbe.

– Miért nem nyílik?

– Amíg elnyomod a képességed, nem fog kitárulni számodra. Rendkívül egyedi könyvet birtokolsz, Haylei. Nálunk a könyvek önállóan lélegző élőlények és önmaguknak választanak gazdát. – Lassú léptekkel ismét a könyvesszekrényéhez lép, gyengéden megérinti pár könyv gerincét és megfáradt mosolyra húzza száját.  – Minden könyv mást szeretne tanítani, de csak akkor vagy képes megérteni őket, ha birtoklod a képességed. Másnak nem olvasható, amíg te vagy a birtokosa. Ha ezek a kis élőlények úgy döntenek, megtanultad a leckét, mást választanak, de te örökre az olvasójuk maradsz. Hűséges kis teremtmények. Becsüld meg, hogy téged választott, mert egy mérhetetlen erős mágiával átitatott könyvet tartasz a kezedben.

– A nagymamám hagyta rám.

– Ismertem a nagymamádat, de ez egy hosszú történet, Haylei. Egyszer, ha úgy érzem készen állsz rá, elmesélem.

– Maga tudja, mi történt vele, igaz? Életben van?

– Haylei, ne rohanj ennyire. Rengeteg információt zúdítottunk rád a mai napon, haladjunk szépen lassan és idővel elmesélem neked a nagyanyád történetét is, de nem szeretnélek leterhelni. Most saját magadra kell koncentrálnod.

– Meddig vagyok a világa rabja?

– Haylei nem vagy rab. Sajnálom, hogy nem hagytál más választást, nem számítottam rá, hogy ekkora ellenállásban lesz részem. Hogy hogyan tovább, az rajtad áll. Fedd fel a képességed, ezáltal megtudjuk pontosan miért is tör Friedrich az életedre. Megakadályozzuk és visszatérhetsz a világodba. – Úgy ejti ki a szavakat, mintha tisztában lenne vele, mi a képességem és hol ér véget a történetem.

– Azt mondta a barátaim nem emlékeznek rám.

– De az édesanyád, igen. Sőt keresni is fog, itt van a telefonod, de az igazságot nem mondhatod el. Ő nem…

– Tudom. Nem értené meg. Anya… anya másképp kezeli a problémákat.

– Igen. Talán úgy megtetszik a világunk, hogy maradni akarsz. Adj egy esélyt neki, annyi csodás teremtménye van. – A nagy üvegablak előtt állva, zsebre dugott kézzel néz kifelé. Bámulom szikár alakját, egyenes tartását és hirtelen apám képe villan be. Kísérteties a… á nem, ez lehetetlen.

– Honnan ismeri apámat?

– Távol álljon tőlem a titkolózás, de egyszerre ennyi információ éppen elegendő számodra. Most menj, Molly a segít, lesznek tanóráid, de tudom, hogy huszonkét évesen, már a magad ura akarsz lenni, tehát szabadon járhatsz a városban. Biztonságban leszel, csak arra kérlek, igyekezz felfedni a képességed.

Pár másodpercig még álldogálok a puha perzsaszőnyegen, mint a hűtőn felejtett üres tejesdoboz, aztán vonakodva ugyan, de a kilincs után nyúlok.

Mordrich semmibe révedő tekintete, egy ilyen felfordulás után, minden volt, csak megnyugtató nem. Mibe keveredtem már megint?   

Rövid időn belül rájövök, fogalmam sincsen, hol kószálok és merre van az Intézet kijárata. Kacskaringós fehér csigalépcsők és fekete teremajtók mellett haladok el. Tornacipőm halkan surrog a parkettán, egy árva hang nem hallatszik sehonnan. A falak, mintha engem figyelnének és úgy dobog a szívem, mintha ralira készülne. A folyosó végén, egy fekete ajtó mögül kiabálást és törmelék omló hangját hallom. Gondolkodás nélkül nyitok be.  

Egy szőke hajú lány hangtalan kétségbeeséssel vág egy széket a fehér falnak. Miután az darabokra hullik, az asztal szélét ragadja meg, a feje fölé emeli és teljes erejéből a szék után hajítja. Aztán a földre rogy és kezeit védekezően a feje köré fonja.

– Ezzel segítesz, ezzel csak segítesz – ringatózik magát ölelve.

– Jól vagy? – kérdezem az ajtó kilincsét szorongatva. A hangra riadtan kapja fel a fejét, kék szemei macska módjára világítanak. Úgy néz, mintha rosszat tett volna és én rajtakaptam. Védekezően magam elé emelem a kezem, amikor felpattan és felém iramodik. Van a szemében valami megmagyarázhatatlanul…

 

– Á, hát itt vagy, már mindenhol kerestelek! – szólal meg Molly mellettem, míg én zavartan bámulok egy fekete teremajtóra. Szinte fizikai kényszert érzek, hogy megragadjam a sötét réz kilincset és belépjek.

– Történt valami?

– Nem, csak… á mindegy – legyintek Molly felé fordulva.

– Gyere, bemutatom Mike-ot, leírhatatlanul cuki srác és megkértem, hogy ezúttal ne hozza magával a haverjait.

– Ő lóg szellemekkel? – érdeklődöm kedvesen, miközben háromszázszor játszom el a gondolattal, hogy itt hagyom a folyosó közepén és visszarohanok az ajtóhoz.

– Igen, a tisztás szélén lesz az erdei padoknál – mutat előre lelkesen, de hiába, én már a második Intézeti folyosó után elvesztettem a fonalat.

Mike, pontos mása azoknak a fiúknak, akiknek az általános iskolában pokollá tették az életüket. Bongyor, sötét haj, kötött kockás belebújós. Esetlen megjelenését fokozza magas, nyúlánk teste és rémesen hosszú karjai. Vidám mosollyal öleli magához Molly duci testét. Láttukra én is elmosolyodom. Annyira egymáshoz illenek és annyi szerelem villan a szemükben, hogy lehetetlen nem észrevenni azt a mérhetetlen ragaszkodást, amit egymást iránt éreznek. Barátságosan ragadja meg a felé nyújtott jobbomat, majd kissé elfordítja a kezemet, szemügyre véve az ujjaimat.

– Mike vagyok, zongorázol?

– Haylei, és nem – mondom zavartan pislogva.

– Oh, hát oké, kiborítónak tűnhetnek a veled történt dolgok, de ne aggódj majd megszokod, mi meg igyekszünk a segítségedre lenni. Nekem két napomba telt, hogy megszokjam és most már nem ugrik ki a szívem egyetlen furcsa teremtmény láttán sem.

– Kicsim, ne hazudj, múltkor úgy megijedtél Bagirától, a kék fülű macskától, hogy majdnem a karjaimba ugrottál.

– Ne már, Molly, most ezt miért kellett? Különben rémesen agresszív az a macska, múltkor Caleb nyakának ugrott és beleharapott!

Visszafogott köhintéssel adom tudtukra, hogy még itt vagyok.

– Bocsi – mondja Molly, majd veszett integetésbe fog és a hátam mögé bámul izgatottan mosolyogva. Szőke, göndör hajú lány közeledik felénk, jobbján egy lólábra hasonlító hegedűt tartva. Rózsaszín szoknyáján apró, zöld százlábúk sora sötétlik, fehér nyakig begombolt ingje feszesen tapad átlagos méretűnek semmiképp sem mondható melleire.

– Tudom, ki vagy – legyint felém, odaböki a nevét és Molly felé fordul.

Zsebre dugott kézzel, leforrázva állok az idegen lány háta mögött, míg új szerzeményét mutatja be Mollynak. Mike vállrándítva egy megértő mosolyt küld, majd leül az egyik erdei padra és a mellette lévőre mutat.

Leülök mellé onnan bámulva az Intézet fehérre meszelt falán futó kúszónövényeket. Pár fiatal lézeng az emeletes házak körül, beszélgetnek és lopva felém pillantanak. Mások futva sietnek az Intézet vasrácsos kapuja felé, megint mások a tisztán szélén üldögélnek kockás pokrócokon. Az erdő sárga mélye felé pillantok, de nyoma sincsen az álmaimban tapasztalt nyomasztó érzésnek. Avar fanyar illata lebeg a langyos szélben, olyan mintha nem is ősz lenne. Kedvem támad kibújni sárga kabátomból, de inkább nem teszem. Megigazítom szemüvegemet és Katrin alakját figyelem, ahogy leteszi magát velem szemben.

Lassan mér végig, nincs zavarban, egyáltalán nem érzi kellemetlennek a helyzetet. Hosszan elidőz mellem vonalánál és gátlástalanul vándorol lejjebb a tekintete. Elégedett mosolyra húzza a száját, amint elvörösödöm, majd a kezembe nyomja a lólábú hegedűjét.

– Mit gondolsz, milyen lett? – szegezi nekem a kérdést, mintha ebből akarná eldönteni a sorsomat.

– Borzalmasan ronda – mondom kezemben forgatva a hangszert.

Sértetten felhorkant, felhúzza az állát és elmosolyodik.

– Te lennél az Őrző? Valaki egészen másra számítottam.

– Őrző? – Igen, ezt elfelejtettem megkérdezni Mordrichtól. Ötlik be a gondolat, miközben kérdőn pillantok Molly felé, aki legnagyobb dolgának, piszkosfehér cipője bámulását véli. Mike inkább elfordul a társaságtól, mintha ott sem lenne. A srác, aki úgy megszokta, hogy senki nem veszi figyelembe, most tényleg láthatatlannak képzeli magát.

– Mordrich nem mondta el a sztoridat. Jellemző, folyton töketlenkedik. A te felelősséged őrizni néped legeslegfontosabb örökségét. A könyv, amit a kezedben szorongatsz, tartalmazza a válaszokat és miattad állunk harcban a sötét mágusokkal. Nekik te kellesz, meg a könyved, benne a tudással, de amíg nem kristályosodik ki a képességed, senki nem vagy. Szívás, de minél előbb elő kéne csalogatnod a kicsikét vagy szépen lassan levadásznak bennünket. Ez a bázis ugyan jól el van rejtve, de erősen kétlem, hogy sokáig így maradna. Túl erős vagy és az energiád, mint a koromsötétben élesen felvillanó jelzőfény.

– A könyvben vannak a válaszok?

Döbbenten kapkodom a tekintetem Katrin és Molly között. Molly megértő pillantást küld felém, Katrin csak forgatja a szemét.

– Semmit nem tudsz! Engedd végre szabadjára, nem lehet olyan rossz, aztán kinyitod azt a tetves könyvet és nem kell többé a bázison tengődnünk.

– De nem azért vagytok itt, mert nem tudjátok használni az erőtöket?

– Tanulni a saját világunkban is tudnánk, már ha te nem születtél volna meg. De sajnos nem így történt.

– Katrin elég legyen! – emeli fel Mike a hangját. Katrin úgy néz rá, mint egy undorító rovarra, amit inkább el kéne taposni.  – Fogalmam sincs miért vagy még vele! – közli Mollyval, majd feláll és eltűnik a faházak között.

– Ne vedd magadra, nincsenek mostanában túl jó napjai, de szerintem megkedvelitek egymást – Molly pici, dundi ujjait tördelve szabadkozik, míg Mikevel csendben egymásra nézünk, tekintetünkben ugyanazzal az üzenettel.  

– Azt mondtátok segítetek nekem. Gyorsítsuk meg a dolgokat, hogyan hívjam elő az erőmet?

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondja Molly segítségkérőn pillantva Mikere. – Megfontoltabb lenne, kivárni, míg készen állsz rá. Kisebb lenne a sokk, meg hát ma érkeztél, most szembesültél vele, hogy a te kezedben van a Sorsunk. Nem jó ötlet előhívni.

– Srácok, azt ígértétek segítetek, de ha mégsem, legalább mondjátok meg, hogyan csináljam. Legyen minél előbb vége! – állok fel határozottan a padról. Molly Miketől várja a választ, így én is rá irányítom kérlelő tekintetem. Felsóhajt és az Intézet felé indul.

– Talán tehetünk egy próbát.

 

Hárman, szorosan egymás mellett sétálunk az Intézet irányába. Jobbra fordulok, amikor intenzíven bizseregni kezd a karomon lévő védőrúna. Egy szőke lány, barna kopott bőrdzsekiben az Intézet vasrácsos oldalának támaszkodik, miközben egy talpig feketébe öltözött kislánnyal beszélget. Még soha nem láttam, mégis ismerősnek tűnik.  Vonz és taszít. Egyenesen rám néz, lesajnáló pillantásától megtorpanok. Molly a lány felé sem pillantva rángat maga után.

– Gyere, már! – Ideges, hangjában némi félelem bujkál.

– Ő kicsoda? – kérdezem a lány kék szemébe bámulva.

Valahol láttam már ezt a tekintetet. Mike ezt a pillanatot választja, hogy megkösse barna tornacipője fűzőjét, Mollyt ideges toporzékolásra késztetve.

– Emléklopó. Ne bámuld már ennyire, még a végén idejön! Őt jobb elkerülni, mások emlékeit veszi el és magába raktározza azokat. Nem mindenki használja a képességét jó dolgok létrehozására.

– Van benne valami megmagyarázhatatlanul… – motyogom, amikor a lány ellöki magát a vasrácstól és felénk indul.

– Jaj, ne, Mike húzzunk innen! – Molly ijedten ragadja meg Mike kezét, aki szobor módjára mereven áll mellettem.

– Van valami probléma? – Szokatlanul mély hangon szólal meg. Van egy pszichológiai kutatás, miszerint, ha mélyíted a hangodat, nagyobb tekintélyre teszel szert. Szerintem simán tönkre teszed a hangszallagjaidat, de előfordulhat, hogy nem ez a legoptimálisabb pillanat ennek megítélésére.  

A lány távolból szőkének tűnő haja, inkább világosbarnás árnyalatú. Közelsége fenyegetőn hat, mégsem ijedek meg tőle. A csuklóm úgy bizsereg, mintha frissen készült rúna égetné. Fekete nadrágjába süllyeszti tenyerét, majd enyhén terpeszben állva néz felénk.

– Nem, nincsen semmi, épp az Intézetbe készültünk – csacsogja Molly pillevékony, lágy hangon. Akkora félelem bujkál a hangjában, hogy még én is felhúzom a szemöldököm.

– Ne keresd a bajt – néz a szemembe, Mollyt válaszra sem méltatva. Hangja fenyegető élétől meg kéne ijednem vagy legalább összerándulni, de csak lazán megrántom a vállam.

Csendben fürkész még pár pillanatig és szó nélkül elsétál.

– Úristen, megrántottad a vállad és életben hagyott! – Molly cérnavékony hangon, arcára szorított kézzel, szájtátva bámul rám.

– Menjünk, dolgunk van – mondja Mike és az Intézet bejárat felé indul.

– Ki volt ő és miért gondolja úgy, hogy övé a világ? – kérdezem a lány merev lépteit figyelve.

– Mert az övé, bármit megkaphat, amit szeretne. Most gondolj bele, elveheted bárkitől az emlékeit és a tiéd lehet. Teszem azt, Mike elutazik Tunéziába, te elveszed az emléket, és huss, te jártál ott, ő meg nem emlékszik semmire.

– Miért tenne ilyet bárki?

– Mert, szar az élete? – horkant fel Mike vállrándítva. Ne tőlem kérdezd, ez a lány elég magának való. A fejlettebb tanítványoknak tanít egy tárgyat, de olyan síri csend van róla, hogy már attól görcsbe rándul a gyomrom. Úgy járkál, mintha a világ összes fájdalmát birtokolná, pedig neki van a legmodernebb háza és fogalmam sincs mivel érdemelte ki. Általában az Emléklopó jön ki, ha valaki, ha valaki… nos, nem tudja feldolgozni, hogy különleges képességeket birtokol és megőrül.

– Mit csinál velük? – harapok rá a témára.

– Nem tudjuk, a lányok egytől egyig eltűnnek utána – vág közbe Molly suttogva, majd félve körbepillant.

 

…

 

– Amíg elő nem jön az erőd, bárki képes megigézni. Van egy alapképességünk, amibe beletartozik, hogy a mágiával nem rendelkezőket irányítani tudjuk – kezd bele Mike a monológjába, egy hatalmas küzdőtérre hasonlító teremben állva. Fekete szőnyeg, néhány boxzsák és pár tükör képezi a terem berendezését. Molly kényelmesen elhelyezkedik a fal tövében és onnan figyeli Mike mozdulatait. Látom, hogy még mindig nem tette túl magát az Emléklopóval történteken.

Én sem.

Felkapom a fejem, amikor eszembe jut, mennyire zavarodott voltam nem sokkal ezelőtt a folyosón. Kristálytisztán rémlett, hogy a rézkilincs után nyúlok, de amikor Molly megszólalt mellettem, csak álltam, mintha nem történt volna semmi. Gondterhelten vakarom meg a fejemet, aztán Mike felé intézem a mondandóm.

– Sejtettem, Mordrich is ezt csinálhatta velem, amikor nem akartam eltűnni a sikátorból.

– Aha, ezt a sztorit is ismerjük – bólint Mike és bizalmasan hangon folytatja. – Ha akarod, tehetek rád egy rúnát, ami megakadályozza, hogy megtörténjen.

– Mike! Ezt nekünk nem szabad! – ugrik fel Molly és védelmezőn a karomra helyezi a kezét.

– Pont ezért kérdeztem, hogy akarja-e.

Határozott bólintásomra kivillantja fehér fogait, amit Molly szúrós pillantással jutalmaz. Mike nem tétovázik, amint meglátja elszánt tekintetem, halk mormogásba fog.

– Izzani fog, de gondolom, már megszoktad. – A védőrúna alatt égni kezd a csuklóm bőre. Beharapom a szám szélét és lehunyom a szemem. Nem tart sokáig Mike monoton mormolása. Amikor kinyitom a szemem a csuklómon egy szabálytalan háromszögbe ágyazott sarlót látok. Meg-megszakadó, hullámos vonalokból áll, olyan, mintha valakinek remegett volna a kezében a tetoválópisztoly.

– Hát szép az nem lett, de legalább megvéd – teszi hozzá Mike, száját enyhén elhúzva.

– Végül is, csináltál már rondábbat is – motyogja Molly, húsos tarkóját simogatva.

– Most, hogy ezzel megvagyunk, mi következik? – kérdezem megdörzsölve az érzékeny területet.

– A legtöbbünknél természetesen jön elő, néha hirtelen, néha lassan elhúzódva, de mindkét esetben érezzük, hogy folyamatban van. Te érzel ilyesmit?

– Az égvilágon nem érzek semmit.

– Hát ez fura – vakarja meg a homlokát Mike, majd segítségkérőn Mollyra pillant.

– Akkor jöjjön a drasztikus megoldás – mondja Mike kényelmetlenül fészkelődve.

– Ez nagyon nem jó ötlet. – Molly ritmusos fejingatással jelzi, hogy ebben nincs benne. Mike elé áll, gyengéden megfogja a kezét és annyit mond, hogy ezt nem csinálhatjuk senkivel sem.

– Ha veszélyben érzed az életedet, biztosan előjön az erőd – suttogja Mike alig halhatóan.

Hideg borzongás fut át a gerincemen, az idegszálaim azt üzenik, hogy ilyen meg se forduljon a fejemben.

– Ha veszélyben érzed magad, védekezni fogsz és mivel máshogy nem tudsz, előjön az erőd.

– Csináljuk!

– Nem! Nem csináljuk! – mondja Molly, duci testét teljesen kihúzva.

– Haza akartok menni vagy itt akartok rohadni még pár évig?

Aljas dolog az érzelmi zsarolás, de minél előbb tör felszínre, annál előbb lesznek szabadok.

Mike gondterhelten törli izzadt tenyérét kötött pulóverébe és bólint egyet. – Készen állsz?

– Mit fogsz csinálni? – kérdezem, de már késő. Mike szeme fehéren izzik fel, olyan mintha testéből lények szakadnának ki. És pontosan ez is történik, mire bármit tehetnék három szellem áll tőlem karnyújtásnyi távolságra. Ugyanúgy néznek ki, mint az álmomban, szürke vékony testüket épphogy fedi feslett ruhájuk. Hosszú koszos körmükkel sóvárogva mutatnak felém. Járásuk egyáltalán nem hasonlít az emberek járására, darabos, mintha csontjaik nem a helyükön lennének. Félelem kúszik fel a torkomon, szorongatja, alig tudok nyelni tőle. Kezemet védekezően magam előtt tartva hátrálok. Hátam a fehér falnak ütközik. Lassú csúszkáló léptekkel közelednek, térdük meg-megbicsaklik, tekeregnek felém elzárva előlem a menekülési utat. Mikeből csak fehér szemének izzása látszik, Mollyt hirtelen sehol sem találom. Egyedül vagyok.

Változik a környezet. Megint ott vagyok abban a hátborzongató szürke, ködös erdőben. A három szellem is jött velem, és még mindig felém araszolnak. Hátam egy nyálkás, szürke fa, korhadt oldalához tapad, ami reccsenve adja meg magát.  A földre zuhanok. Egyetlen lépésre vannak, riadtan kapálózok és hátrafelé lököm magam. Felsikoltok, amikor egyikük hozzám ér. Csontos karja erősen fogja a bal lábamat, a másikkal fejbe rúgom, mire az nyaktörő reccsenés kíséretében fordul meg a tengelye körül, aztán visszaáll eredeti helyére. Döbbenten bámulom a szellemet, aki öntelt mosolyra húzza a száját, rothadás szagát árasztva magából. A másik kettő is felröhög, majd közelebb csúszik. Rúgok, karmolok és kapálózom, de a csontos ujjak a nyakam köré fonódnak. Vasabroncs erősségével szorít, a kezébe marok, de meg sem érzi. Egyre erőtlenebbül vergődöm, de nem adom fel. Könnyek marják a szememet, légszomj kínozza a tüdőmet, de nem hagyom magam.

Mike a mellkasát markolva, négykézláb térdel az egyik fekete szőnyegen. Molly pár lépésre áll tőle szokatlan csendbe burkolózva. A földön fekszem kezemet a nyakamon nyugtatva, mélyeket lélegzem, majd felállok és Mikehez botladozom.

– Jól vagy? Mi történt?

– Aha, fogalmam sincsen, mintha több mérföldnyire lettem volna a testemtől, nehéz volt tartani a szellemeimet, mintha nem is én irányítottam volna őket. Nem bírtam tovább és elengedtem őket. Te összecsuklottál, fuldokolni kezdtél, mire én megijedtem és végleg elengedtem őket, most meg itt vagyunk.

– Akkor ez nem jött be. – A fekete szőnyegre telepedem. – Mi a következő terved?

– Te teljesen őrült vagy? Nézz már magadra, csupa horzsolás a nyakad, az előbb majdnem mindketten meghaltatok!  – Molly felbőszült oroszlánként csörtet hozzánk. Levág egy sallert Mikenek, és mérgesen, csípőre tett kézzel bámul rám. – Mike semmit nem fog csinálni, ha meg akarod öletni magad, az rajtad áll. De Mike marad!

– Nyugi Molly, nem bántom a barátodat – mondom grimaszolva a fájdalomtól. – Talán mára tényleg felhagyhatnánk ezzel. Azt hiszem ez elsőre elég volt.

– Tudok valakit, aki talán segíthet majd, de most órája van. Mit szólnátok hozzá, ha este újra összeülnénk? – kérdezi Mike megértő mosollyal pillantva rám.

– Kire gondolsz? – kérdezem mit sem sejtve.

– Katrinra gondol – szólal meg Molly gyászos hangon és feldúltan az ajtóhoz robog, majd bevágja maga mögött.

– Most neki mi baja lett? – kérdezem felvont szemöldököm alól sandítva Mike ülő alakja felé.

– Hordj sálat pár napig! – mondja Mike a kérdést kikerülve, bocsánatkérő pillantással.

 

Magányosan sétálok a nekem kijelölt faház irányába. Mike és Molly előadásra indultak, engem pedig szíven vág a felismerés: egyedül vagyok a problémáimmal, nincs mellettem senki, aki ismerne. Nincs itt Somira, aki bármikor képes fura stílusával vigyort varázsolni fancsali arcomra. Nincs itt Tom, nem áraszt magából senki biztonságot. Még anya merev mosolyát sem látom. Szürke tornacipőm orrát bámulom, nem nézek fel, amikor páran elhaladnak mellettem. Síri csendben illannak tova, szinte hallom, ahogy rólam beszélnek. Mintha vásári látványosság lennék. Az Őrző, aki semmit sem tud, aki egyedül van és teljesen kétségbeesett.

Az erdő felé indulok, szükségem van a megnyugtató hangjaira. Gondolataimba mélyedve sétálok, amikor valami a nyakamba csapódik. Ijedten sikoltok fel, elcsúszok az avaron, és puffanva érek földet. Két megrémült szempárral találom szemben magam. Ülök a nyirkos talajon és bámulom a velem szemben ülő kék fülű, három lábú macskát. Kétkedve méregetjük egymást, aztán fogja magát és a lábamhoz dörgölőzik. Meglepődve simogatom meg a füle tövét.

– Nem is vagy agresszív, igaz? – morgom a macskának, mire elégedett dorombolásba kezd. – Képzeld, van egy könyv a táskámban, amiben a népem összes tudása rejlik. Két héttel ezelőtt azt hittem apám magára hagyott lánya vagyok, aki az anyukájával ragadt. Most meg kiderül, hogy mágikus képességem van és népem utolsó tagjaként az én feladatom feltárni a könyv rejtélyét. De fogalmam sincsen, mit tartalmaz a könyv. Miért vagyok fontos? Mit tudhatok, Bagira? Eláruljam? Nem tudok semmit. Megértő pillantásától enyhén hátra hökölök. – Te érted, amit mondok? – Válasz természetesen nem érkezik. Játékosan az ölembe pattan és három forgás után letelepedik. – Nekem mennem kéne pajtás. Na, jó talán egy kicsit maradhatok még – mondom és az avarba dőlök. Hajam alatt puhán terülnek el a szikkadt, megsárgult, enyhén nyirkos falevelek. – Amikor még kicsi voltam, apának volt egy játéka. Megtanította, hogyan lehet a legnehezebb napokat is átvészelni. Azt mondta keressek magamnak egy tiszta helyet, ahol jól érzem magam, ahol nyugalom vesz körül és cseppet sem félek. Feküdjek a földre, tárjam szét a karjaim és hunyjam le a szemem. Képzeljem el, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. És kezdjem el felsorolni, miért én vagyok az. Kezdetben utáltam, mert apa jobb volt benne és az apróságokat is akkora hálával és boldogsággal rebegte, hogy a mondataim mellette fényüket vesztették. Amikor elment, magamra maradtam a játékommal, és rájöttem, hogy egyedül rohadt nehéz játszani. Ő kreatív volt, még a reggeli újságkihordó fiú mosolyát is képes volt megemlíteni. Hogy én mit tudtam felmutatni? Örültem, annak, hogy túléltem a tegnapot, a mai napot és remélhetőleg a holnapot is túl fogom.

Aztán egyre több dolognak kezdtem örülni, az egyetemnek, a rajzaimnak, Somirának, néha Tomnak, aztán az életem gyökeres fordulatot vett.

Most újra csak annak tudok örülni, hogy túléltem a napot.

 

Hallom, ahogy valaki mellém csúszik az avaron és rángatni kezdi a kezem, nézi a pulzusom, mire riadtan felülök. Bagira sehol, ellenben az Emléklopó mellettem térdelve idegesen markolja a karomat.

– Hozzám ne érj! – ütöm el a kezét.

– Mit csináltál?

– Semmi közöd hozzá!

Összeszűkült szemmel, ökölbe szorított kézzel térdel az avaron. Első ránézésre olyan, mintha aggódna értem, de ez csak álca. Az emlékeimet akarja, de már nem tud megigézni. Nem félek tőle, inkább undorodom. Felállok, ott akarom hagyni, de a kezem után kap. Idegesen rázom le magamról.  

– Soha többet ne érj hozzám! – Megfejthetetlen komorsággal néz, de nem törődöm vele. Soha nem lennék képes megtenni azt, amit ő művel.

 

Feldúltan rontok be a faházam ajtaján, beleütközve valakibe, aki hangosan kezdi méltatni felmenőim felmenőit is. Felpillantva Katrinnal találom szemben magam. Hirtelen fagynak ajkára a szavak, bénultan bámulja a sálam alatt felvillanó fehér nyakamat. Szó nélkül körbe tekerem, mire fogja és visszatekeri. A puha anyag a kezében marad.

– Mit csináltál a nyakaddal? Olyan, mintha valaki… Haylei, megtámadott valaki?

– Nem tört rám semmilyen sötét mágus, ha erre célcol. Mikevel próbáltuk előcsalni a képességemet és nem úgy sült el, ahogy képzeltük.

– Egyikőtöknek sincsen szemnyi agya sem! – kiált fel. Bevágja mögöttem az ajtót és az emeleti lépcső felé tol. – Mégis kinek az agyából pattant ki ez a tüneményes baromság? Meg is halhattál volna!

– Hova megyünk? Te is itt laksz?

– Aha, kettővel feletted. Gyere!

Belépve az ágyára mutat, ő pedig a konyhai csaphoz indul. Hideg vizes ronggyal tér vissza és a nyakam köré tekeri.

– Fájni fog az éjjel, borzalmasan ronda. Hogyan csináltátok, Mike…

– Megidézte a szellemeit és ők voltak. Arra nem számítottunk, hogy én nos… környezetet váltok, ők meg jönnek velem. Mike elvesztette felettük az irányítást.

– Majdnem kinyírtak, gratulálok! – Leül mellém az ágyára és állát a térdére hajtja. – Sajnálom a délutánit, amolyan adj türelmet, de azonnal lány vagyok.

– Nem muszáj kedvelnünk egymást.

– De szimpatikus vagy, csak mostanában nincsen jó szériám.

– Hát, mostanában nekem sem – mutatok a nyakamra félmosollyal.

– Nem tudod, mit akarhat tőlem, Mike? Küldött üzenetet, amikor előadáson ültem.

– Azt, hogy próbáld meg te is, mivel nem kedvelsz, talán neked könnyebben megy.

– Teljesen hülyék vagytok! – Idegesen ugrik fel az ágyáról és fékevesztett járkálásba fog.

– Nem azt mondtam, hogy ölj meg, csak segíts, olyan helyzetbe hozni. Mike levezetésében van realitás. Ha veszélyben érzem magam, elő fog jönni.

– Nem Haylei, nem fog. Előjött Mike hülye szellemeivel? Nem! Előjött a sikátorban? Nem!

– Honnan tudsz arról? – kérdezem döbbenten.

– Mordrich kénytelen volt elmesélni, mivel az egyik, hm, nevezzük diáknak, aki szintén itt tanul, nos, kisebb baja esett, amikor megpróbált megmenteni. Mordrich kiakadt és mindenkit óvatosságra intett, ehhez kellett a sztorid. Ne aggódj, nem te voltál a fókuszban.

– Az a lány megmentette az életem. De nem tudom ki volt és jóformán semmire sem emlékszem.

– Előbb-utóbb úgyis találkozol vele, ha még nem történt meg – mondja vállrándítva. – A kérdésedre válaszolva, nem, nem foglak megölni és nem is hozlak extrém helyzetbe, viszont segítek neked. Elviszlek a könyvtárba – mondja fülig érő vigyorral. – Van egy tanítványok számára nem látogatható rész. Hogy hangzik?

– Képlékenyen

– Tudsz jobbat?

– Nem.

– Akkor ne dumálj! – vágja nekem és már tárja is ki előttem a szobája ajtaját. – Holnap egykor legyél az Intézeti gömbaulában!

Esélyem sem volt megkérdezni az merre van, az ajtó kattanva záródott be a hátam mögött.

 

Hét óra tizenöt perc, a biológiai órám képtelen nyugton maradni, egy gyúródeszkával a kezében sertepertél és olykor-olykor, amikor az álom már jólesően karolná át, sóz egyet a fejemre. Én pedig felriadok, nyugtázom az ismeretlen berendezést, a mellkasomból kiugró szívemet, a nyakam lángolását, aztán visszahanyatlok az ágyra.

A tükrök gonosz kis lények, elhitetik veled, hogy szarul nézel ki, közben vígan röhögnek a háttérben, elképedt arcod láttán, míg azon gondolkodsz, hogy a nyakadon szabályosan kivehető kéznyomoktól vagy-e ilyen ronda, vagy genetikai tulajdonság. Hogy teljes legyen a reggel boldogsága, fekete harisnyám is úgy dönt, inkább a szemcsés létet folytatja tovább és nem óhajt a lábamra mászni. Celluxos szemüvegem mókásan oldalra billen miközben beesett vállakkal bámulom Molly kacskaringós betűit az ajtó felületén. Mikor elolvasom az írás eltűnik, mintha ott sem lett volna. Kezdem nemes egyszerűséggel kezelni a fura dolgok tömeges előfordulását. De legalább tudom, hol keressem Mollyékat.

Az ebédlőben.

Az étkező egy hatalmas hangárra emlékeztet, nagy üveg ablakok, több méternyi fölénk magasodó tér és egy halom, átlagos barna ebédlőasztal. Mollyn és Mikeon kívül még pár szemtelenül fiatal kölyök lézeng az üveggel védett menükínálat előtt. Aztán meglátom, hogy tévedtem. Mike szellemei is itt sürögnek semleges arckifejezéssel. Amint belépek, felém fordulnak és szemükben sóvárgás villan. Félelem kúszik fel a torkomon és hátrálni kezdek, beleütközöm valakibe, és megragadom a karját.  

– Én soha többet ne érjek hozzád, de te bármikor végig taperhatsz? – Komor hangon vágja nekem a kérdését, de képtelen vagyok rá nézni. Mike a mellkasához kap, a szellemek meg elkezdenek felém araszolni. Hátborzongató bugyborékolás tör fel torkukból. Az Emléklopó megváltozott hangszínen mormog, mire a szellemek semmivé foszlanak. Értetlenül fordulok hátra. Két centire áll tőlem és úgy néz, mintha bármelyik pillanatban megvilágosodnék és a rabszolgája lennék.

Hátrálok két lépést és az ajtónak ütközöm.

– Kedvelnek téged. A helyedben elkezdenék ezen gondolkodni, ahelyett, hogy szívrohamot kapok tőlük.

– Hagyj békén! – sziszegem dühösen.

– Szívesen! – közli flegmán és magamra hagy. Mélyeket lélegezve ülök le Mikeval szemben egy kör asztalhoz. Magam elé húzom a reggelimet és nem szólok egy szót sem.

– Ne haragudj, egyszerűen elvesztem felettük a kontrollt – szabadkozik Mike a pohara alját bámulva.

– Mit mondott az Emléklopó? – kérdezi Molly, egy falat müzlit tömve a szájába.

– Hogy el kellene gondolkodnom, miért szeretnek ennyire Mike szellemei.

– Ez tényleg jó kiindulópont lehet – kapja fel a fejét Mike.

Úgy nézek rá, mint aki megőrült. – Azt sem tudom, mi a képességem, nem még azt, hogy a szellemeid miért vannak rám kattanva!

Néma csend fogadja a kirohanásomat. – Bocsi, nem aludtam túl sokat.

– Megértjük, kemény lehet – bólint Molly, tovább csámcsogva.

– Lehet, hogy összefügg a képességed a szellemeim sóvárgásával – szólal meg Mike a távolba révedő tekintettel.

– Akkor már csak azt kell kideríteni, hogy mire áhítozik egy szellem – motyogom a szememet forgatva.

 Félrenyelem a müzlimet, mikor rájövök. Azt asztalt csapkodva köhögök, könnybe lábadt szemmel.  

Életre.

A szellemek élni akarnak.

 

Egy karcos, üveg vitrines, nyolcvanas évekbeli könyvespolcnak támaszkodva ülök a kopott, poros  deszkapadlón, miközben Katrin elmélyülten tanulmányoz egy legalább hatszáz oldalból álló, rózsaszín borítójú könyvet. Meg sem lepődöm, hogy ez a darab választotta őt. A mozaik mintás ablakokon beszűrődő leheletnyi világosság, mintha aranyport szórna a földre Katrin alakja körül. Pedig csak a lapozástól felkavart apró porréteg vált éppen helyzetet. Fél tucat könyv megérintése után, rájöttem nem fogok sikerrel járni. Egyik sem hívott magához, nem mászott a tenyerembe és a fejemre sem esett. Ásítva törölgetem rossz szemüvegemet, mire Katrin idegesen rámmordul.

– Csinálj valami értelmeset, ahelyett, hogy ott ülsz.

– Mesélj, mire gondoltál?

– Keress tovább, azt mondtad, hallod a suttogásukat. Ez azt jelenti legalább egy pirinyónyit fogékony vagy rájuk. Több millió könyv van itt, miért nem keresel?

– Pont ezért. Legalább két évembe telne, mire mindet megtapogatom. Nincs kétévnyi időm, Katrin. Hálás vagyok, hogy segíteni próbálsz, de ezzel nem jutok egyről a kettőre.

Katrin szemforgatva, dühösen csukja be a könyvét és gyengéden a táskájába teszi. Felül velem szemben egy rozoga régi lakkozású asztalra, keresztbe teszi a lábait és várakozóan néz rám. – Szerinted, hogyan adhatsz valakinek életet?

– Nem az a kérdés, hogy valakinek, hogy adhatok, hanem, hogy egy szellemnek, hogyan adhatok.

– Még sosem hallottam róla, hogy valaki képes halottat feltámasztani és tudod, miért? Mert ez lehetetlen!

– Ötletem sincs.

– Durva lenne, ha bárkit képes lennél feléleszteni!

– Borzalmas lenne – csóvalom a fejem grimaszolva.

– Miért mondod?

– Mert oka van, hogy meghalt. Azzal, hogy újra visszahozom az életbe, abba a természetes körforgása tenyerelek bele, amibe nem kellene. Most gondolj bele, ki szabja meg azt, hogy kit hozhatok vissza és kit nem, ki dönti el, hogy te élsz, te meghalsz. Mindenkit nem menthetek meg, mert rövid időn belül akkora lenne a túlnépesedés, hogy mind belehalnánk. Előbb bolondulnék bele a teherbe, mintsem megmenthetnék bárkit.

Katrin egy „remélni merem, hogy nem ez a képességed” nézéssel áll fel az asztalról.

– Katrin, várj! Mit tudsz az Emléklopóról? – kérdezem felpattanva a porból.

– Azt, hogy van rendes neve is. Karának hívják.

– Jó, akkor mit tudsz Karáról?

– A felsősöket tanítja és általában ő felelős a zűrös esetekért, mert van ez a képessége, hogy, izé… képes elvenni az emlékeket.  

– Tényleg nem jóra használja?

– Én még nem hallottam senkitől.

– Mert, akitől hallhattad volna, eltűnt?

– Ez még nem bizonyít semmit.

– A nyomomban van, magamon érzem a pillantását, akárhova megyek. Voltam sétálni az erődben, elaludtam és mire felébredtem ott volt. Ma reggelinél is ott volt mögöttem.

– Örülj neki, hogy valaki vigyáz a seggedre, mellesleg nem kéne egyedül császkálnod az erdőben. Oké, egy bázison vagyunk, de sokan nem nézik jó szemmel, hogy itt lófrál az Őrző, aki miatt itt ragadtunk. – A nyomatékosság kedvéért bevágja maga mögött a könyvtár faragott ajtaját.

Magamra maradok az aggasztó gondolataimmal. Konkrét cél nélkül sétálok az Intézet egyik folyosóján, amikor érzem, hogy valaki engem bámul. Dühösen fordulok meg, rákészülök, hogy elküldöm Karát valahova messze, de meglepetésemre egy indiai lánnyal találom szemben magam. Jellegzetes barna bőre, és szénfekete haja körül fehér pára lebeg, mandulavágású szeme sárgásvörös színben úszik. Hátrálok két lépést, mire elmosolyodik.

– Velem jössz! – mondja mélyen a szemembe nézve.

– Dehogy megyek! – Meglepődve tátja el a száját, mintha nem erre számított volna. Hátat fordítok neki, mire éles fájdalom nyilall a fejembe.  

Amikor magamhoz térek nem érzem a bázis védelmét és a sötétbarna, korhadt falas faház sem ismerős. Felülök és egyből nyilalló fájdalom szökik a fejembe. Laza táncba kezd, hogy pár pörgés után a szemem üregében pihenjen meg, hangos nyögésre késztetve. Egy régi katonai priccsről hallgatom az ajtó felé tartó léptek neszét. A szemüvegem nélkül iránytű nélküli elsodródott hajónak érzem magam.  

Az indiai lány lép be, mikor meglátja, hogy magamhoz tértem, ideges járkálásba fog, egyetlen mondatot ismételve. „Pár perc és itt vannak, pár perc és itt vannak…” Nagyra nyitott szemmel bámulom az ágyról beszámíthatatlan hadonászását, fékevesztett félelemmel teli lépdelését és szorítani kezd a mellkasom. Járkálásával pont elzárja a faház ajtaját.

Tudnám bántani, fizikailag megvan hozzá minden erőm. Törékeny, vékony alakja olyan egyszerűen adná meg magát, mint a spagettitészta a száz kilós bőrönd legalján. De akkor sem tudnám megtenni, ha kényszerítenének rá. A hányatatott gyermekkori éveknek van egy előnye: tudod, milyen érzés, amikor te vagy a gyengébb, amikor téged ütnek. Bevillan, milyen volt a járda szélén ülni és várni, hogy elálljon a vérzés. Várni kellett, mert anya egyedül ezzel sem tudott megbírkózni. Apa lelépése után éppúgy nem ment neki, mint nekem, hogy megvédjem magam. Az a nagyszájú folyton verekedő lány, egy zárkózott szürke egérré változott és a tizenévesek jobb céltáblát nem is találhattak volna. A homlokomra volt írva, hogy rúgj belém. Azóta sokat változtam, megtanultam szóban megvédeni magam, mert a szavak sokkal jobban tudnak fájni, mint egy ütés. A verés után fennmaradó kékeslilás foltok egy idő után eltűnnek. A szavak viszont bevésődnek és előjönnek olykor-olykor, hogy megszorongassanak. A fegyverem a nyelvem lett és az én titkom maradt, hogy még a légycsapó is remeg a kezemben.

Sajnálom ezt a lányt, pedig anya gyerekkorom óta mondogatja, hogy sajnálattal senki nem megy semmire, hogy sajnálat rossz dolog és ne sajnáljak senkit, foglalkozzam a magam dolgával. Én mégis sajnálom a jellegzetes indiai arc mögött rejtőző lelket. Sajnálom, mert tudom milyen valaki más szájíze szerint cselekedni, megtenni valamit, amit nem is akarsz. Az ő előnye, hogy erről fogalma sem lesz, ha túléli. Ha…

 Észrevétlenül az ablak irányába sandítok és sűrűn imádkozom, hogy sikerüljön. Kinézve a fenyők örökké zöld tüskéi között megcsillan a lemenő nap fénye.

Szilánkokat érzek a tenyerem alatt, amikor földet érek. Emlékszem a lendületre, arra, hogy a lány utánam kapott, de magára az esésre nem. Fekete sűrű haja lobog utána, ahogy teljes rémületben fut felém. Kezében ütésre emelt követ tart.

Az erdő irányába tolom magam a lábaimmal, védekezően magam elé emelve a kezem. A lány pár méterre van tőlem, amikor egy fekete telepjáró befékez és kipattan belőle az Emléklopó. A lány megtorpan és ijedten néz az irányába, látom, ahogy a félelem felkúszik a tarkóján és beköltözik a szeme csillogásába. Menekülne, de az Emléklopó már kihasználta a félelem bénítását és homlokára szorította tenyerét.

– Neked ez a mániád? – néz a törött szilánkokra a testem mellett. Bántott? Mi történt? Jól vagy?

– Izé…

– Haylei erre nincs idő, mennünk kell! Fel tudsz állni? – kérdezi és a kezem után nyúlna, de egyből elütöm. Dühösen fújtat és idegesen a kocsija felé mutat. – Akkor szállj be!

Öles léptekkel az eszméletlen lány felé indul, az ölébe kapja és beteszi a telepjáró hátsó ülésére. Összeszorítom a fogamat, miközben felkelek, olyan mintha az energiámat ezüstfonalon keresztül húznák ki a testemből. Beülök az anyósülésre, bekötöm magam és a mellkasomra teszem a kezem. Valami nem stimmel. A rúnák a hátamon enyhe bizsergésből, izzásba kezdenek. Felnyögök, felhúzom a lábamat és összekuporodva a térdemre hajtom az állam.

– Mindjárt jobb lesz – hallom az Emléklopó hangját a kormány mögül, de emlékezetem kihagy, azt sem tudom, mikor ült be a kocsiba és hol vagyunk. Mint a nagymama padlásán talált, ősrégi diafilm, amiből kikoptak a filmkockák. 

Fogalmam sincs, miért bízom benne, de ösztönösen érzem, hogy nem fog bántani. Kiszakad a tüdőmből a bent tartogatott levegő, amint elsuhanunk egy régi, kék tábla előtt. Megszűnik a fájdalom, a légszomj, a mellkasom sem szorít és a rúnák is megnyugodnak.

– Jobban vagy? – keresi a pillantásom, de az útra szegezem a tekintetem, még nem tértem magamhoz. Mereven ülök mellette és a visszapillantóból a lány élettelen testét bámulom. Megnyugszom, amikor látom emelkedni a mellkasát.

– Vegyél vissza a vádló nézésedből, mert most mentettem meg az életed.

– Kösz – vetem oda, és kifelé bámulok a telepjáró ablakán.

– Bántott? – kérdezi visszafojtott hangon. Nem tudok nem rá nézni, valami mélyen bennem kényszerít, hogy megtegyem, aztán mikor megkapja, megnyugszik. Sima arc, előre ugró éles áll. Két hosszú nevetőránc szája két oldalán.

– Nem vágott volna fejbe a folyosón, ha vele megyek. Nem emelt volna kezet rám, ha nem ugrom ki az ablakon. Nem tehet semmiről, meg volt igézve.

– Tudom, Friedrich keze egyre távolabbra ér.  

Lehunyom a szemem, amikor marni kezdik a könnyek. Kipislogom és kibámulok az ismerősen elsuhanó erdőre.

– Befejezhetnéd, ezt a bárcsak meg se születtem volna nézést – morogja és leveszi lábát a gázpedálról.

A kocsi lassabb sebességgel kezd gurulni a poros bekötőúton. Az Emléklopó lazán egy kézzel fogja a kormányt, másik kezével lecipzározza barna, bőr dzsekijét.

– Látsz te bármit a szemüveged nélkül?

– Homályosan.  

Kutatni kezd a lábam feletti kesztyűtartóban, szemét az útra szegezve. Diadalmasan felsóhajt, amikor megtalálja, amit keresett és büszkén a kezembe nyomja. Kétkedve teszem az orrnyergemre, de tökéletesen látok benne. – Ha meg mered említeni a színét, gyalog jössz hazáig. – Félmosoly futja be a szám sarkát.  

A lány hátul felnyög és másik oldalára fordul, mintha aludna, nekem pedig lefagy az arcomról a mosoly.  

– Mi lesz vele? Elveszed az emlékeit? – szegezem neki a kérdést, mire meglepődve húzza fel szőkésbarna szemöldökét.

– Szerintem marad a bázison.

– Honnan tudtad, hogy hova tűntem? Egyáltalán honnan tudtad, hogy bajban vagyok?

– Láttalak bemenni Katrinnal a könyvtárba, de csak őt láttam kijönni az Intézetből. Kint voltam az Intézet előtti parkban és amikor a Henry, a gondnok bezárta az Intézet ajtaját, már tudtam, hogy valami történt. Aztán kaptam egy hívást, hogy valaki áthajtott a bázist körülvevő védőkörön az egyik kibérelhető autónkkal. Az egyetlen szerencse, hogy Maja – mutat a hátul fekvő lány irányába – nem gondolt a nyomkövetőkre. Minden kocsiba szerelünk. – Bólintok és megfelejtkezve magamról letekerem a sálamat. Élesen a fékbe tapos, én meg majdnem lefejelem a műszerfalat.

– Mi történt a nyakaddal? – Olyan riadtan néz, mintha legalább az életét fenyegettem volna meg. A nyakam felé nyúlna, de mérgesen visszahúzza, amikor ütésre emelem a kezem.

– Semmi.

– Ő tette ezt veled? – néz dühösen a hátul fekvő lány irányába.

– Dehogyis, nem csinált semmit – legyintek a kocsiajtó karfájának dőlve.

– Haylei, mond el mi történt! – Úgy néz a szemembe, mint a lány tette a folyosón. Hálásan gondolok Mike védőrúnájára, majd karba teszem a kezem és lazán egy nemet intek. Elkapja a kezem és felrántja rajta a kék pulóvert. Szabadulni próbálok, de szorosan tartja a csuklómat.

– Ezt melyik idióta tette rád?

– Semmi közöd hozzá!

– Hálás lehetsz neki, mert ezzel akkora jelzőfényt rakott a homlokodra, hogy még a holdról is téged néznek. Alapvetően nem a mágia elleni védőrúnával van a baj, azt undorító pontossággal, de megcsinálta. Azzal van a baj, hogy nem tűntette el rólad a nyomait! Amikor megcsináltam a csuklódra a védőrúnát, eltűntettelek a világ elől. De azzal, hogy valamelyik nyomorult rátette a sajátját, a tiéd is feltűnt. Nem csoda, hogy rád küldték ezt a szerencsétlen lányt, gyakorlatilag meg sem kellett erőltetniük magukat.

Idegesen a kocsi kormányára csap, majd mély levegőt vesz. Figyelem, hogyan vált át a mérhetetlen düh, csendes nyugalommá. – Áruld el, mi történt a nyakaddal – kéri még mindig a kocsi kormányán könyökölve.

– Kitaláltuk, hogy biztosan előjön a képességem, ha… Mike szellemei…

– Ti nem vagytok normálisak! Te, nem vagy normális! – nyomatékosítja dühösen. – Mike szellemei rád vannak kattanva, erre kitaláljátok, milyen buli lenne, ha ők ölnének meg. Mike nem tudja kontrollálni őket, ha rólad van szó! – kiált rám mérgesen.

– És, honnan tudtuk volna? Első napom volt ezen az elcseszett helyen, minél előbb elő akartam hívni az erőmet, ez tűnt a legjobb megoldásnak!

– Ez volt a legjobb? Akkor milyen lett volna a legrosszabb?

– Csak elő akartam hívni!

– Ennek nem ez a módja!

– Ha te olyan okos vagy, áruld el nekem a megoldást. Hogyan hívjam elő?

– Ne nyomd el többé, azt a lányt, aki igazából vagy. Ne azért akard a képességed, mert vége lesz a rémálomnak. Mert hiába ér véget, a képességed megmarad és ha nem állsz rá készen, elveszel Haylei. 

Felém nyúlna, de inkább megrázza a fejét és újra beindítja az autóját.

– Miért figyelsz állandóan? – vágom neki, különösebb ok nélkül.

– Ha nem tettem volna, már rég Friedrich kezében lennél. De nem kell megköszönnöd! – mondja és betolat az Intézet tanárok részére fenntartott parkolójába. Ülünk egymás mellett néma csendben, mindketten a fehér épületen futó apró repedéseket figyelve.

– Kösz! – nyögöm ki nehezen, mire lemondóan forgatja a szemét. Másodpercek alatt leszek újra dühös rá. Itt játsza a megmentőmet, közben nem ér egy kanyit sem. Emlékeket lop, mondom magamban. Attól, hogy megmentette az életemet, még nem lesz jó ember.

– Bekísérlek Markhoz a kórházba, megnézi a fejedet, megvizsgál, hogy…

– Nem kell kösz, megoldom – mondom és kiszállok a kocsiból.

Kivágja az ajtaját, kipattan rajta és az én oldalamhoz sétál. Zsebre dugott kézzel állja el előlem a faházakhoz vezető ösvényt.

– Nem kell a segítséged, kösz!

– Neked elment az eszed? Fejbe vágtak, kizuhantál az ablakon és nem akarod, hogy lásson orvos?

– Azt!

– Oké! Legyen! A te bajod! Ha újra normális leszel és visszajön a felelősségérzeted, keress meg! – Biccentek, miközben kikerülöm vékony alakját. Az Intézet kapujában megtorpanok és visszafordulok.

– Most már nem lesz gond ezzel? – mutatom fel a csuklómat.

– Amikor hozzád értem a kocsiban, már megoldottam.

– A beleegyezésem nélkül teszel rám dolgokat, remek! Kösz!

– Ha nem tettem volna, már rég halott lennél.

– Oh, hát persze, de modortalan vagyok – hajolok meg tettetett hálával.

– Haylei – lép közelebb békülékenyen.

– Hagyj békén! – mondom a szemébe nézve és kisétálok az Intézet vasrácsos ajtaján.