Jóslat 1.rész

Jóslat 1.rész

 

Hét óra tizenöt perc, állok a fürdőszobai virágmintás tükör előtt és tapogatom elnyűtt arcomat. A kialvatlanság csipáin keresztül a világ sosem tűnik egy ebéd utáni könnyed pihenésnek. Széthúzom a bőrt, hogy legalább egy bolhányi időre ne lássam az „én megmondtam, hogy ez lesz” feliratú fekete karikákat a szemem alatt.

 Az egyetem harmadik évét taposom, lavírozok a művészeti galéria és a szemináriumi óráim között, ügyelve, hogy lábam mellé lépés nélkül azon a nyúlfarknyi kifeszített kötélen egyensúlyozzon. Életem viharosan száguldó perceit rajzolással valamint grafikák tervezésével töltöm és sűrű, értetlen pislogásba kezdek, ha a barátom Tom, arra panaszkodik, hogy alig vagyunk együtt. Bocs flótás, rossz lányt választottál.

Felteszem kerek, fekete keretes, a jobb oldalon cellux-szal vastagon átkötözött szemüvegemet, hogy végre lássam a körülöttem uralkodó káoszt. Anya ezer darabos sminkkészlete szétdobálva hever a fehér, néhol vízkőfoltos mosdókagyló minden négyzetcentiméterén. Üres samponosdobozok színes hada sorakozik a fürdőkád szélén, hármat dobok a mosógép melletti kukába, mire meglesz a szürke, kinyúlt hajgumim. Utálok a fésülködéssel bajlódni, de a Gordiuszi csomó a szőke, kifakult hajamhoz képest, nyolc éves gyerekek otthoni játéka lehetne. Tovább nézegetem magam a tükörben és sóhajtással nyugtázom, hogy fenekem, ez alatt az éjszaka alatt sem lett kisebb átmérőjű. Nem örököltem anya karcsú, modell alakját, bár a sors még így is kegyes volt és nem apám teherautó testét adta rám.  Amolyan átlag lány vagyok, bárcsak minden oldalról elmondható lenne.

Már húsz perc késésben vagyok és Tom megint dühös lesz, amikor beparkol a házunk elé. Tehát, vetek még egy utolsó pillantást az orrom szegletében meghúzódó háromszög alakú anyajegyre. Huszonkét éve várom, hogy egy reggel talán, amikor belenézek a tükörbe nem lesz ott. Huszonkét év hosszú idő.

Fehér blúz, fekete szoknya, hátizsák, vázlatfüzet, ceruza, szén… – mormogom magamban a listát, hátha ezúttal sikerül mindent magammal vinnem.

Anya fel-alá rohangál a konyhában, füléhez szorított telefonnal. Szürke kosztümjében olyan, mintha most lépett volna ki egy modellügynökség ajtaján. PR-os, egy jól menő multicégnél, könnyebb azt felsorolni, mikor van itthon, mint az ellenkezőjét. A karácsonyokat is a laptopja ütemes püfölésével tölti.

Egy falat müzlit tömök a számba és elképzelem, hogy pont úgy lelépek, mint apa. Aztán rájövök, hogy egyedül nem tudnék megbirkózni a velem történő dolgokkal.

Lesz, ami lesz alapon, felkelek a konyhai szék kárpitjáról, elé állok, felhúzom a fehér blúzom ujját és az arcába nyomom a karomon megjelenő legújabb jelet. Egyből leteszi a telefont és elkapja a csuklómat.

Mióta betöltöttem a huszonkettőt, időről-időre furákat álmodom és felébredve egy jel fogad a testem bizonyos részein. Amikor elmondtam anyának, hogy olvasok a jelekből, elküldött pszichológushoz és ez sokat elárul anyáról. Az öreg Manfréd szerint totálisan meggárgyultam. Kézenfekvő lett volna apámra hárítani a felelősséget, mert apa fura volt, a nagyanyám meg egyenesen rémisztő. Emlékszem állandóan egy barna rojtos köntöst viselt, nyakában tucatnyi gyöngyös nyaklánc lógott, az összes ujján volt egy-egy smaragd, mégsem ez volt a legfurcsább benne. Sokszor bámult a semmibe, elnézett a fejünk felett, mintha olyat látna, amit mi elképzelni sem tudunk. Riadt tekintettel szemlélte a világot, az utcasarkokon remegett és csak otthonában érezte biztonságban magát. Abban a fura otthonban, ami tele volt tollakkal, különböző méretű, színű és eredetű tollakkal. Ha nem lennék mérhetetlenül realista, azt gondolnám, a nagyanyám boszorkány volt.

Anya tehát teljes bizonyossággal fenntartotta, hogy apám, meg az ő defektes vérvonala az oka ennek is. Mindketten azt hittük, hogy Manfréd által felírt gyógyszerek, majd csökkentik a tüneteim. Egy ideig ez is történt, most viszont újra visszatértek.  

Három „tetoválással” büszkélkedhetek immár. Nyilván nem árulhatjuk el az igazságot, miszerint, mire felébredek, rajtam vannak. A világ azonnal láncra verve vinne ördögűzésre.

– Haylei, álmodtál is? – Feszes hangjára egy csüggedt bólintással reagálok. – Jelentkezett a versike is? – Anya versikének hívja, az álmaimban halkan skandált dalt. De se nem vers, se nem dal, ez annál sokkal nagyobb jelentőségű. Álmomból felébredve az ajkamon vannak a szavak, nem tudom nem ismételni őket, olyan, mint egy mantra, ami beleássa magát az agyadba és soha többé nem szabadulsz tőle.

–  Mondd el megint! – utasít az ablakhoz sétálva.

 

Mikor szemed kékje lángra lobban,
csigolyádon napfény robban.

Testeden a jelek eggyé válnak,

figyelj, mert megtalálnak.

Fájdalom és zűrzavar,

leple téged, ködbe csavar.

Ott leled majd válaszod,

vagy végső halálod.

 

Halkan suttogom el, bizsereg a bőröm az elhangzott szavak után. Átölelem magam és újra elismétlem, mintha képtelen lennék abbahagyni. Anyám csendre int és a feljáróra érkező fekete BMW felé mutat.

Megérintem a nyakamban a bőr szíjon logó apró kulcsot, miközben Tom kocsija felé sétálok. Apa hagyta az asztalomon, amikor végleg kitrappolt a nappalinkból. Néha azt kívánom, bárcsak magával vitt volna.

– Szia Harry! – köszön Tom sármosan, míg a szememet forgatva leteszem a fenekem az anyusülés bőr kárpitjára. A szemüvegem miatt Harrynek hív. Kezdetben a Potter is a listán volt, de pár szúrós pillantás után, végül sikeresen lebeszéltem a dologról. A pasik fura dolgokra képesek, de Tomnál jobb barátot az ember el sem képzelhetne. Az előadások után vigyorogva vár, ebédelni visz, megérti, ha sokat dolgozom és folyton az íróasztalom felett görnyedek.  Úgy ölel át, mintha én lennék a világmindenség közepe, mellette nem érzem úgy, mintha egyedül állnék a Földnek nevezett sötét bolygón. Ráhajtom izmos vállára a fejemet és egy kis békére lelek. Néha, ha jó hangulatban vagyok, képes feloldani azt a mindent kézben tartok lányt, aki fekszik tovább a karjaiban, kihasználva a világ legrendesebb fiúját, semmit nem adva cserébe.  

Egy futó, villámgyors csókot nyomok a szájára és szemráncolva az órámra pillantok. Veszi az adást és szalutálva a gázra tapos. Kinézek az ablakon és azt kívánom, bár ne engem választott volna.

– Nem mondtad, hogy újabb tetoválással leszel gazdagabb.

– Nem igazán terveztem, csak úgy jött – motyogom és lényegében nem is hazudok akkorát. A két másik jelre gondolok a csigolyám vonalán, meg arra, hogy mit szólna Tom, ha tudná az igazságot. Elképzelem a szituációt, ahogy állok előtte és annyit mondok, hogy figyelj Tom, az a helyzet, hogy álmomban fura emberek között járkálok, akikről úgy érzem a családom. A testük tele van olyan tetoválásokkal, mint az enyém. De, ha az igazságot akarod hallani, ezek a tetoválások nem szalonban készültek, hanem felébredve vörösen izzanak a testemen. Tom nem vagyok őrült, de úgy érzem, egy figyelő szem árnyékában létezem, és amikor bágyadtan bámulok magam elé, nem vagyok a testemben. Nem is ebben a világban vagyok! Vattaszerű, sűrű ködben ülök teljesen egyedül egy korhadt csónakban úszva, egy olyan folyó felszínén, amiben emberek bámulnak vissza rám a mélyből. Akkora vágyakozás csillan a szemükben, hogy a félelem a torkomat szorongatja. Hallom ütemesen dobogó szívverésemet és a pánik legfelső lökete akkor jön, amikor kinyúlnak a vízből és eres kezük, berepedt véres körmük a csónak oldalát karistolja. Jól látod Tom, nem a magas vérnyomásom miatt izzadok le ilyenkor és vagyok olyan vörös, mint az anyukád új autója.

Elképzelem az arcát, a kitágult szemeit, enyhén elnyíló ajkát. Aztán megrázom a fejem, mintha ennyitől eltűnnének az aggasztó gondolatok.  

– Sikerült befejezned a hétvégén a legújabb grafikádat? – Figyelmesen mosolyog és az a durva benne, hogy tényleg érdekli. Úgy hallgat, mint a legtöbb fiú a bajnokok ligája közvetítését. Csillogó szeme akkora szerelemről árulkodik, hogy a fényükben apró, szerencsétlen manóvá zsugorodom. Felötlik, hogy nem akartam vele tölteni a hétvégét és azt hazudtam, hogy határidős projektbeadandóm van, közben az internetet böngésztem, a legtöbb boszorkányos oldalt a kedvencek listájába véve, hátha rátalálok a megoldásra, az álmok megszüntetésére, a jelek eltűntetésére vagy bármire, ami magyarázatul szolgálna. Nem találtam semmit és hazudtam, az egyetlen embernek, aki szeret.

Vagy talán nem az egyetlennek.

Somira az örökkön örökké életvidám, lila hajú barátnőm, már messziről integet, amint meglátja Tom fekete kocsiját. Nélküle fogalmam sincsen, hogyan dolgoztam volna fel apa lelécelését, anya karrierista életmódját és a velem történő rémisztő eseményeket. „Nyugi kiscsaj, mindent kézben tartasz”, mondogatja olykor akkora magabiztosággal, mintha minimum az életét tenné rá, hogy ezt is megoldom. Laza nemtörődömséggel támaszkodik a vörös téglás egyetemi épület kerekesszékeseknek fenntartott rámpájának dőlve.

Tom vigyorogva leparkol, én meg kirobbanok az anyósülésről Somira felé igyekezve.

– Mesélnem kell valamit! – Megragadom őszi, szőrös kapucnis kabátját és magam után húzom az egyetem tolóajtaja felé. A hideg alattomosan kúszik fel a karomon, ijedten perdülök meg, de a sarkon már csak egy fekete bőrdzseki vállát látom, két szempillantásnyi időre. Dermedten bámulom a parkoló szélén, a sövény mögött álló nagy semmit.  

– Most meg mi a halált sasolsz? – Somira a tőle megszokott flegma stílusban, karba tett kézzel bámul rám. Semmit nem felelek, beviharzok mellette az épületbe és imádkozom, hogy minél előbb rájöjjek, mi folyik itt.

– Azt mondod, felhívod a nagymamádat, akit anyád már egyszer elküldött a pokolba, mert nem tudta megnevelni a fiát. Mert úgy véled, a vénasszony, boszorkány és segít neked kideríteni, miért jönnek rád ezek az izék?

– Muszáj cselekednem, egyre ijesztőbbek az álmaim és Tom se veszi be örökké, hogy tetkókat csináltatok, csak úgy, mert megtehetem – tárom szét a karom idegesen az egyetem üres folyosóján.

Somira lazán az egyik kihelyezett fotelban terpeszkedik, fekete bakancsát a karfán nyugtatva. – Örökké nem is kell, mert pont, ideje szakítanod vele! Mégis meddig nézed, ahogy pulikutya módjára lesi a kéréseid? Te meg pont annyira szereted, mint Mr. Tobias filozófia óráit.

– Annál azért jobban. Az az óra hülyeség, mi köze van a filozófiának a modern művészethez, a grafikákhoz vagy a galériákban kiállított mesterművekhez?

– Semmi, de az a csóró gyerek, érdemel annyit, hogy kiadd az útját. Mert nem szereted, Haylei. Mielőtt elkezdenél vakerni, nem szerelemmel szereted – int le egyből. – Utálom, hogy igaza van. Tom egy olyan lányt érdemel, aki reggel rugóként pattan ki az ágyból, mert tudja, hogy a felhajtón ő fogja várni. Lehajtom a fejem, miközben elképzelem nélküle a napjaimat.

Somira megveregeti a vállamat, ahogy a tacskó kutyája fejét szokta és skót kockás szoknyájában tovalibben a folyosón.

A leghátsó sorban ülök a szemináriumi teremben, érezve, hogy a mai médiatörténeti kurzus sem köti majd le a figyelmem. Végig simítok a csuklóm fekete kettős körén, ujjam begyével követve a bonyolult minta vonalát.

 A vörös billog, már a reggel folyamán eltűnt és egy átlagos friss tetoválásnak tűnik. Nem kell a Google segítsége, hogy olvassak a szimbólumokból és amúgy sem találnék semmi használhatót. Mégis, ha megkérdezné valaki, mit jelent, csak pislognék rá meglepetten. Amint kimondom, a szavak elröppenek és tátogok, mint az elvonóról frissen szabadult alkoholista a szupermarket söröspultja előtt. A szívem ambivalens érzelmekkel telve dobog, az agyam azt súgja, tudja a jelentést, de a szám mégsem engedelmeskedik.

Szimbólumok, írom be a keresőbe, ügyelve, hogy egyik oldalamon ülő társam se lásson rá a telefonom kijelzőjére. A Wikipedia első cikkét azonnal átugrom, ennyire azért nem gondolom kézenfekvőnek. A készíts angyalrúnákat- női portál és az öt ősi viking rúnamágia alkalmazása között rákattintok egy cikkre, ami kevésbé tűnik agymosásnak. Skandinávia ősi mitológiájában előforduló rúnák hosszú sora vág szemközt. Az első mondat után kudarcra ítélve csukom be az oldalt: Misztikus és vallási kommunikáció a nem emberi érző lényekkel. Persze, a következő meg az lesz, hogy vámpír vagyok és szerezzek egy tasak vért a helyi ambulanciáról.

Idegesen járkálok fel-alá az egyetem mögötti park régi pavilonja előtt. Ezúttal nem nyugtat meg a színes környezet, az elsárgult falevelek zizegése a talpam alatt, a hosszan elnyúló füves udvar vagy a megnyírásra váró fagyalsövény. Izzadt tenyeremet fekete szoknyámba törlöm, előveszem a telefonom és a fa pavilon oldalának támasztom a homlokom. Csend van, senki nincs a nyitott udvar közelében sem.

Nem tudom, mit vártam, a nagymamám halk szavú hallózását, vagy talán, hogy apám veszi fel a telefont és azt mondja, élete legnagyobb hibáját követte el, amikor elhagyott bennünket, de azt semmiképp sem, hogy a telefon három pittyegés után kisípol.

Beesett vállakkal bámulom a telefonom kijelzőjét. Ha megkérdezem anyámtól a mama címét, idegbajt kap, és merev távolságtartással szemlél több héten át. Igaz, sok nem változna a jelenlegi felálláshoz képest.

Érzem, hogy valaki karnyújtásnyi távolságból figyel, feláll a szőr a kezemen, ijedten megperdülök és Tom meglepett tekintetével találom szemben magam.  

– Történt valami? Feldúltnak tűnsz – lép közelebb aggódva.

– Tom, hazavinnél? Nem érzem jól magam.

– A beadandók miatt akadtál ki, vagy a főnököd megint túl sok megrendeléssel bombáz, összevesztél anyukáddal? Kérlek, hadd segítsek!

Magához húz, a vállára hajtom a fejem és bámulom a kalapos embert a park kapujában. Minket néz, de az arcát nem lehet kivenni, a tölgyfa lombhullató ága pont árnyékba borítja. Nem félek, mert Tom velem van.

– Szeretnék veled beszélni, de nem itt.

A vállába mormogom a szavakat még így utoljára.

Hét óra tizenöt perc, az ágyamban fekve bámulom a kékre meszelt szobám plafonját.

Fél órával ezelőtt izzadtságban úszva ébredtem. Álmomban ismét a szokatlan emberek között jártam és a hátam enyhe bizsergése bizonyítja, nem csupán beképzeltem. Rugó módjára pattantam ki az ágyból és rántottam le kinyúlt fekete pólómat, aztán belefáradtan bámultam a két jel alatt még pirosan izzó harmadikat.

A telefonom halk zümmögése ránt ki gondolataim szövevényes hálójából. Somira neve villog a kijelzőn, felveszem és rögtön eltartom a fülemtől.

– Bocs, az a gyökér szomszéd, reggel hat óra óta fűrészeli a kurva fáit. Eléggé fáj, hogy nem tőled tudtam meg, de Samnek, mondta Patrik, hogy Tom mondta neki, hogy szakítottatok.

– Fogalmam sincsen, kik ezek az emberek! –  Feszes hangomra pár perc néma csend a válasz. Hallom a háttérben a fűrész zúgását, Somira hét éves öccsének üvöltését és az apja káromkodását. Egyedül neveli őket, mióta az anyukájának alkoholproblémái vannak. Nem szabadna Somirán kitölteni a frusztrációm, de nincs kedvem a drámájához. Van az ő lelkiállapotán kívül jelenleg nagyobb bajom is. Idegesen simítok végig az arcomon, amikor leesik mekkora szemét vagyok.

– Sajnálom. Nem akartalak megbántani.

– Vágom, hogy nem rám vagy bepöccenve.

Egy ismeretlen szám pittyeg a kijelzőmön.

– Tedd le, suliban tala és mielőtt megkérdeznéd, nem fújok rád. Csá, csajszi! – Elmosolyodom laza nemtörődömségén, néha olyan mintha tizenhat éves lenne, nem huszonkettő.

Felveszem az ismeretlen hívást és egyből kiugrom az ágyból.

– Szia, Haylei! A nyomomban vannak a… Nem szabadna kapcsolatba lépnem veled, de engedd, hogy… találjanak. Tudni fogod, kiben bízz meg! Felfoghatatlanul értékes vagy kisunokám. Ki kell derítened a… és meg kell akadályoznod, hogy rossz kezekbe kerüljön. A tudás ott…

– Mama?!

Sistergés, pár puffanó hang, egy öblös nevetés és egy mély, torokból nehezen feltörő lélegzet. Fel-le rohangálok a szobámban, kezemben a süket telefonnal. Remegő kézzel túrok a hajamba és leviharzok az emeleti szobámból. Anya a laptopja mögött elmélyülten olvas, szürke keretes szemüvegében.

– Haylei, most ne zavarj, kérlek!

– Anya, a mama az előbb felhívott és olyan volt, mintha betörtek volna hozzá és bántanák.

Anya mereven néz pár pillanatig.

–  Kincsem, most ne zavarj, kérlek.  

–  Anya, hallod, amit mondok, a mama bajban van! – kiáltom az íróasztalára csapva.

–  Haylei bevetted a gyógyszereid?

Anya hangja kimért és nyomát sem mutatja az együttérzésnek. Nem rohan a telefonhoz, tárcsázva a rendőrség számát, nem csinál semmit, csak néz, mintha megbolondultam volna.

– Csinálj már valamit! Baj van!

– Haylei, apád édesanyja egy évvel ezelőtt meghalt.

Dermedten állok anyám íróasztala mellett és hideg borzongás fut át a testemen.

– Nem akartam elmondani, hiszen apád lelépett és az anyósommal nem tartottuk a kapcsolatot még akkor sem, amikor együtt voltam azzal a semmirekellővel. Te csak párszor jártál nála és még kevesebbet beszéltetek.

– Anya, az lehetetlen az előbb beszéltem vele telefonon.

– Látod Haylei, ez a lehetetlen. –  Visszafordul a laptopjához, szavak nélkül üzenve, hogy ezt a beszélgetést lezártnak tekinti.

Még mindig a szőnyegen toporgok az íróasztala előtt, amikor jelentőségteljesen az órájára pillant.

– A mama… a mama nem említett semmit rólam, amikor kicsi voltam? – Rám sem nézve ingatja a fejét, míg letaglózva sétálok ki a dolgozószobájából.

– Várj, most hogy mondod, a születésedtől fogva magával cipelt egy könyvet. Ott van valahol a könyvespolcon, úgyis megtalálod, mert elüt a többi, igazán esztétikus könyvborítótól. Neked kell adnia – legyint anya. – Az a könyv teljesen üres!

Izgatottan nézem a nappalink sarkában álló könyvespolc porlepte deszkáit. Visszahívom a mamát, miközben anya könyveit tologatom jobbra-balra. Nem veszi fel. Félve ütöm be a rendőrség számát, hogy a következő pillanatban ki is töröljem. Őrültnek néznének.

Szinte azonnal tudom, melyik könyvről beszélt anya. Mágnesként vonzza a kezemet. A barna borítás, a kacskaringós fekete betűk, a szimbólumok szisztematikusan kidolgozott mintája, mind-mind árulkodó jelek. Olyan, mintha a lényem egy részét tartanám a kezemben. Az oldalán lógó apró reteszt eltolom jobbra és felhördülök, amikor nem engedelmeskedik a kezem erejének. Szelíd nyitogatásom másodpercek alatt csap át dühös erőkifejtésből, erőszakos feszegetésbe.

– Nem lehet kinyitni – motyogom, anyának nyújtva a könyvet.

Frusztrált karlendítés kíséretében kapja ki a kezemből és a lapok üresen merednek rám. Anya megcsóválja a fejét, leteszi a könyvet az asztalára és csörgő telefonjával együtt szalad ki a szobából.

Szájtátva bámulom a könyvet, szinte hallom, ahogy rajtam nevet.

Bele akartam lapozni, de ahogy ujjam a laphoz ért, a könyv megsértődve tompa csattanással záródott be.

Hátrébb ugrom a szőnyegen és mintha szellemet láttam volna, meredek a könyvre, míg anya visszajön.  

– Haylei most már elég legyen, dolgoznom kell!

Anya gyengéden tol ki a szobából és az ajtóban a kezembe nyomja a könyvet. Nem éget, nem sistereg, jólesően terül el az ujjaim között. Mintha egy nyújtózkodó, aludni készülő macska lenne.

Feldúltan csukom be a bejárti ajtót, kezemet kék farmerom zsebébe süllyesztem és nyakig felhúzott kabátomban sétálok a buszmegálló felé. Az egyetem első napján fordult elő utoljára, hogy busszal mentem. Aztán megismerkedtem Tommal, aki kérés nélkül játszott taxist.

Elveszetten ácsorgok az üres, szélfútta, betörött üvegoldalú buszmegállóban, behúzott nyakkal, vállamon táskával. Az egyetem tizenöt percnyi buszútra van anya albérletétől, egy kedves nyugodt vidéki kis településen, egy órányira a város forgatagától. Mielőtt elkezdtem a Képzőre járni, kitelepültek a városból, arra hivatkozva, hogy a művészeknek nyugalom kell az alkotáshoz és ez a festői környezet a lehető legjobb hely lesz az ifjú palánták kibontakozásához. Kétségkívül nyugodtabb, mint a város örökös zajongása. Viszont csalódottan vettem tudomásul, hogy egyetemi éveimben is anyámmal kell élnem, nem költözhetek kollégiumba és nem szakadhatok el végleg tőle. Kézenfekvő volt itt maradni, hiszen szűkös családi kasszánk nem engedhette meg, az albérletem vagy kollégiumom fizetését. Akkor még nem dolgoztam aktívan, így keserű szájízzel ugyan, de maradtam.  

Egyik lábamról a másikra állva, két percenként nézegetem, mikor tűnik fel a fekete csuklósbusz világítása. Mióta elindultam otthonról, folyamatos az érzés, hogy figyelnek.  A mama összefüggéstelen hadoválása, még inkább megerősített, hogy nem teljesen kerek a történet. Nem akartam túl paranoiásnak tűnni, de a nyomás, ami rám nehezedett ólom tömbként kezdte nyomni a mellkasom. Őrült módjára pillantgattam körbe, mintha keresnék valakit, persze csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nincsen semmilyen fekete dzsekis alak a közelemben.

Vajon mit értett a mama azon, hogy értékes vagyok, kik fognak rám találni, kiktől kéne félnem és mit kéne megoldanom? Frusztráltan toporgok a gondolataimba mélyedve. A táskámban lapuló titokzatos könyvre gondolok. Nem hagy nyugodni, miért nem tudtam kinyitni.

Remegő sóhajtásomra egy figyelemfelhívó köhintés érkezik. Ijedten ugrom egyet, mire a kalapos alak megértő nézéssel fordul felém. Hogyan került ide?

Hosszított barna, gombos kabátot visel, aminek gallérját nem hajtotta le. Barna elegáns cipőjében és fekete vászonnadrágjában, olyan mintha az ezernyolcszázas évekből pottyant volna mellém. Ezen, eres kezében szorongatott, régi típusú, csatos aktatáskája, gondozott fekete bajusza és barna széles karimájú kalapja sem segít. Van egyfajta megfogalmazhatatlan mélység zöld szemének ragyogásában. Hosszúkás, kemény arcától annyira eltérő, hogy időm sincs megijedni.

Mikor csigolyámon bizseregni kezd a jel, már tudom, hogy elkéstem. A kalapos alak nézése hirtelen változik meg, kimérten pillant körbe, megmerevedett testtartásban. Aktatáskáját fogó kezén az ujjak elfehérednek.

– Nincs kellő idő az illő bemutatkozáshoz Haylei. Édesapád régi barátom volt és tartozom neki, ezért küldeni fogok érted egy megbízható embert. Kérlek, csatlakozz a társaságához, amennyiben felmutatja a jelünket. – A karján egy háromszögekből álló jelre pillant, és amilyen gyorsan mellettem termett, olyan gyorsan fel is szívódik.

Felhorkantok meglepődésemben és hátrálok két lépést. A tátott szájú bámulásból a busz hasító tülkölése zökkent ki.

– Ez nagyon durva csajszi, ha nem tudnám, hogy igazat mondasz, megkérdezném, mit szívtál. – Somira suttogva hajol a fülemhez a nagyelőadó terem középső sorában. Mr. Trimon éppen az alak háttér percepcióról bocsátkozik hosszú monológba, álomba taszítva ezzel a terem háromnegyedét.

Somira kezébe nyomom a neki vásárolt kávét, és vonakodva, de átnyújtom a titokzatos könyvet is. Gond nélkül kinyitja és az üres lapok láttán felhúzza a szemöldökét.

– Szívatsz, ugye?

Megrázom a fejem és a kezemre hajtom, onnan bámulva Somira aggodalmas, kék szemébe. – Ez egyre frusztrálóbb, nem tudom, mi történt a mamával, nem tudom, mik ezek a testemen, a reggeli alak a buszmegállóban egyenesen horrorfilmbe illő. Kiesnek a kezemből az irányításra váró események. Két beadandómmal vagyok elmaradva, már kaptam felszólító emailt, Mrs. Kristentől! Délután a galériába kell mennem, egy új művész megnyitója lesz és nekem kell felkonferálni. Még át sem néztem a műveit, azt sem tudom, mit fogok mondani vagy, hogy milyen stílusban alkot az illető. Anyám nyugodtsága kiakaszt és kép…

Zavarosan fodrozódik a víz a csónak körül. Ijedten kapaszkodom mindkét szélébe, lassan bámulva körbe. Ködbe vesző, sötétszürke lombos erdő, ijesztő hörgés a bokrok közül. Egy folyó közepén ülök, rothadt csónakban, egyes egyedül, evező nélkül. A csónak saját magától lebegve mozog, hallom az öreg fa reccsenő pattogásait.

– Ez nem lehet igaz, ezt csak álmodod, nyugalom – motyogom saját magamnak. Most először a csónak nem folytatja tovább útját, hanem a part felé indul. Ezúttal nem látom őket a folyóban. Izzad a tenyerem és a félelem fojtogatja a torkomat. A partra érve nagyot rándul a csónak, a lábam szinte magától lép a part ingoványos, lápos talajára. Tornacipőm félig belemerül az undorító, nyálkas homokba. Hangos cuppogással sétálok a hajladozva ropogó bokroktól sűrű, ködös erdő felé. Lassú mozdulattal hajtom félre egy szürke fa ágait. Egyetlen levél sincs rajta, csak vattaszerű, világgosszürke bevonat. Vontatottan, a saját lényemmel küzdve lépdelek tovább. A lábam visz, az elmém maradna. Csigalassúsággal, óvatosan haladok beljebb. Felsikoltok, amikor egy kéz megragadja a vállam.

Minden szem rám szegeződik a teremben. Somira mellettem lassan csúszik lejjebb a padban.

– Jesszus, de ciki – suttogja, szeméig húzva garbóját.

 

 

Az egyetem mögötti régi parkban ülünk a pavilon egyik megsárgult padján. Szinte térdig ér a fákról lehulló, tucatnyi színben tündöklő falevél. Somira megértően simogatja a hátamat, míg mélyeket lélegezve bámulok egy rojtos, a szélein elfonnyadt falevelet.

Amint megérzem a csigolyámon lévő jel izzását, felpattanok. Még látom a sarkon a fekete bőr villanását és hallom Somira „mi a francot csinálsz” ordítását.

Az alak gyorsan szívódik fel a park melletti sikátor homályában. Cipőm csattog az aszfalton, légzésem gyors ritmusra kapcsol és belevetem magam a sötétségbe. A sikátor teljesen üres. A homályban három zöld kuka áll, eszméletlen bűzt okádva magukból. Legyek zümmögnek felette és kapargászó hang hallatszik mögülük. Óvatos léptekkel haladok a hang irányába, megugrom, amikor egy macska méretű patkány egyik kukától a másikig szalad. Két lábra emelkedik, a levegőbe szimatol és tovatűnik egy a málló vakolatba ásott lyukon. Megnyugodva fújom ki a levegőt.

– Hát megvagy! – reszelős hang szólal meg a hátam mögött. Úgy égnek a jelek a testemen, mintha izzó parazsat nyomtak volna a bőrömhöz. Felszisszenek és összegörnyedve a csuklómra tapasztom a kezem.

A homályból kilépő alak, mély hangon nevet és közelebb sétál. Fekete csuklyája eltakarja arcát. Megmerevedek, amikor rájövök nem őt követtem. Fölényes, már-már lekicsinylő nevetése rabul ejt, képtelen vagyok mozdulni. Idegszálamim roppanásig feszülve igyekeznek tudtomra adni menekülési szándékukat.

– Azt hitték ezek a bolondok, hogy egy ezzel eltűntetnek? Pont téged? El sem hinnéd, hány éve kereslek. Mennyi ébren töltött éjjel, mennyi átkutatott város, megannyi téves nyom után végre megtaláltalak. De nem rád számítottam, te olyan törékeny vagy, mint egy itt ragadt nyári madárka, akit bármelyik pillanatban kettéroppanthat a könyörtelen tél. Ez történik, ha kereszteződik két vérvonal, létrejön egy genetikai hiba, napvilágra kerül egy selejt.

Mélyről feltörő köhögés rázza meg a testét, összegörnyedve nyúl zsebkendőért éjsötét hosszú palástja zsebébe. A szájához emelve apró piros pöttyök sötétlenek a fehér anyagon. Képtelen vagyok elfutni, a hideg bénítóan hat rám, a lábaim mereven állnak, mellkasom egyre gyengébben emelkedik.

– Feleslegesen állsz ellen, kislány. Mindennek eljön a vége, a te életednek is, de ne szaladjunk ennyire előre, teszel még nekem egy hatalmas szívességet. Mint azt láthattad felettem is eljárt az idő, de te segíthetsz nekem. Bájos lánynak tűnsz, törékeny kis virágszál, akire túl nagy terhet róttak. Próbálsz jól cselekedni kis életedben, ezért rémesen könnyű téged megkötni. Azok a hitvány férgek, még arra sem tanítottak meg, hogyan védd meg magad egy egyszerű kötő bűbájtól. Szánalmas! Azt hittem sokkal, de sokkal nehezebb dolgom lesz. Nem értesz semmit, félelmed kézzelfogható. Nem is tudod, mennyire táplál engem. – Élvezetesen mordul fel és közelebb jön. Előtűnő hosszú fehér ujjai az arcomhoz közelednek, összeszorítom a fogam és távolodni próbálok. Remegek az erőfeszítéstől, ő pedig mély dörrenő hangon nevet.

– Hozzá ne merj érni! – kiáltja valaki és a fekete csuklyás alaknak ront. Felvillan a fekete bőrdzseki és mindketten a kukák közé esnek. Döbbenten veszem észre, hogy a bőrdzsekis alak, egy lány és felcsúszott kabátujja alatt hasonló alakzatok vannak, mint nekem. Gyorsan pattan fel a földről, olyan, mintha felém dobna egy megfoghatatlan, érinthetetlen, átlátszó gömböt, mire a lábam újra elernyed és megszűnik a hidegség.

– Húzz már innen! – ordít rám, miközben a csuklyás a falhoz szorítja. Látom a bénító fájdalmat a szemében és képtelen vagyok itt hagyni. Bámulom, ahogy a homályban dulakodnak és agyamban peregnek a lehetőségek. Nem ismerem a mormogott szavakat, de érzem a nyomukban fellobbanó fájdalmat. Egy fényes tőr villan a csuklyás alak kezében. Megindulok feléjük, amikor egy kéz erősen megragad és hátra ránt.

– Menj haza és pakolj össze! – néz mélyen a szemembe a buszmegállóban látott kalapos ember. Nem tudok nem engedelmeskedni, hátat fordítok a homálynak és futásnak eredek. Még hallom a lány fájdalomtól eltorzult nyögését a sötétben.

 

Állok a szobám kék falai között, kezemben egy telepakolt sötét sporttáskával. Szívem ütemtelen zakatolása fél órával a hazatértem után sem akar szűnni. Fejemben villám gyorsasággal kavarognak az események.

Zavarodottan dobom el a táskát. Mi a fenét csinálok? Nekem ehhez semmi közöm és mindjárt dolgoznom kell. Miért engedelmeskedtem egy vadidegen embernek? Felhívom Somirát, mondom ki, mire egy kedves hang szólal meg a hátam mögül. A sikátor kalapos öregembere nyugtatóan maga elé emeli a kezét és hátrál két lépést.

– Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de megérted majd tetteim okát.

– Ki maga és mit akar tőlem? Hogyan jutott be egyáltalán?

– Figyelj Haylei, minden kérdésedre választ fogok adni, de velem kell jönnöd. Itt már nem biztonságos számodra.

– Nem megyek sehova! Azonnal tűnjön innen!

–  Kétségkívül édesapád vérmérsékletét örökölted, de túl koros vagyok efféle makacs viselkedéshez, így szép szóval kérlek, gyere velem.

– Nem megyek sehova! – Akkora magabiztosság és ellenállás csendül a hangomban, hogy az öreg egy pillanatra tanácstalanul vakarja meg jól karbantartott bajszát.

– Választási lehetőség híján, kedves Haylei, bátorkodtam néhány lépést előre megtenni.  Nem tudod felhívni ifjú barátnődet, mert nem emlékszik rád. A kedvesed, Tomas sem. Édesanyád pedig abban a hiszem él, hogy ezen évben, Amerikában végzed tanulmányaidat.

Félve hátrálok, amíg a szekrényembe nem ütközöm. Az öreg leveszi barna kalapját, hátra simítja ősz haját, majd megértő mosoly kíséretében visszateszi a fejére. Az ablak felé pillantok a szemem sarkából.

– Ne! – kiált fel élesen, de már késő, az ablak szilánkokra robban a testem súlyától. Behunyom a szemem, miközben zuhanok. A vállam fáj, a szilánkok szúrnak, a térdem hasogat, de felnyomom magamat a földről. Az ablak irányába nézek, és várakozásommal ellentétben nem néz le rám senki. A garázs irányába perdülök egyenesen egy kemény testbe ütközve.

– Tényleg édesapádra hasonlítasz…

 

…

Hunyorgom egy fényvillanásnyi ideig, majd a szemem kipattan és ülésbe rúgom magam. Az ágyam végében álló, duci, szeplős, vörös hajú lány hátra hőköl a váratlan mozdulattól. Pár pillanatig kétkedve felmérjük egymást, majd lopva körbe pillantok menekülőutat keresve.

– Tényleg elég vehemens vagy. Mielőtt ezen az ablakon is kivetnéd magadat, elmondanám, nincs mitől tartanod a földszinten vagyunk. Engem Mollynak hívnak amúgy.

– Haylei – válaszolok vontatottan és bizalmatlanul nézek körbe, a szemem sarkából a lányt figyelve. Fa ágy, jobbról egy fa bútor, fa komód, gerendás plafon, fa falak, a deszkapadlón virágmintás szőnyeg. Mint egy trófeák nélküli, tágas vadászház.

– Mindenki tudja, ki vagy. Mordrich mesélte, hogy kiugrottál előle a második emeletről. Még senki nem reagált ennyire ellenszenvesen Mordrichra. Ő kedves úriember, nála barátságosabb tanárral még soha nem találkoztam. Nem is értem, miért nem kedveled.

Figyelmen kívül hagyom a lány csacsogását. Kimászok az ágyból és végig mérem magamat. Van egy horzsolás a jobb vállamon, de ezen kívül semmi jel nem mutatja, hogy két emeletet zuhantam. A sporttáskába pakolt kék pizsamaalsóm van rajtam egy fehér pólóval. Bele sem merek gondolni, hogyan került rám. Bizonytalanul az ablakhoz sétálok, közben Mollyn tartva a szemem. – Hol vagyok?

– Ide kerül, aki még nem tudja, használni a mágiáját. Rengeteg kőbe vésett tényt nem tudsz még, de ne aggódj, belejössz. Nyugodtan kérdezz még, mire vagy kíváncsi?

– Miért vannak rajtam ezek? – mutatom a csuklómat, a vállam felett, hátra sem fordulva.

– Jobb lenne, ha a téged érintő lényegesebb kérdésekbe Mordrich avatna be, de annyit elmondhatok, hogy az egy védőrúna.  Gondos munka, tehát nem egy tanítvány volt.

– Tanítvány?

– Mint mondtam, ide kerül, aki még nem tudja használni az erejét. Kicsit olyan, mint egy titkos boszorkánysuli, de ki nem állhatjuk, ha boszorkánynak titulálnak. Olyan megalázó, mintha számkivetett faj lennénk. Tény, hogy rendelkezünk bizonyos képességekkel, amikkel az emberek nem, de ez még nem ok arra, hogy kilökjenek a társadalmukból.

– Képességekkel?

– Aha, Mike a barátom, például szellemeket hoz létre és velük barátkozik. Caleb, ha felhúzzák, lángra gyullad. Szó szerint. Itt mindenki különleges. Én vagyok a felelős az intézet mögött található zöld labirintusért. Képes vagyok növényt fakasztani bármiből. Rájuk gondolok és megjelennek, bármilyenek lehetnek, akár képzeletbeli is. Szeretnéd látni?

– Nem. Haza akarok menni, nekem nincs semmilyen erőm. Egy átlagos lány vagyok, akin fura jelek vannak és ennyi.

– Ki kell ábrándítsalak, azok rúnák, és nem vagy átlagos, de megérted, amint a felszínre engeded.

– Mit engedek, hova?

– Majd Mordrich beavat, többet nem mondhatok.

– A francba is, elrabolt egy régimódi, turkálóból szabadult öregember, rébuszokban beszéltek, mágikus képességekről hadoválva és azt várjátok, hogy ölbe tett kézzel nézzem? Most azonnal haza megyek!

– Tényleg nem vagy egyszerű eset – néz rám Molly együttérzőn és vállrándítva az ajtó irányába megy.

– Hé, hova mész?

– Ki, míg felöltözöl és gondoltam körbevezetlek.

 

Fekete gatyám magamra rángatása közben tucatnyi kép villan a fejembe. Olyan lesz, mint Salem? Vagy gyerekes dolog a Jancsi és Juliska boszorkányházára gondolni? Azt hittem magamról, hogy kreatív vagyok, de a képzeletemet magasan felülmúlta ez a hely. Semmi sem olyan volt, mint otthon. Felfokozott energia vibrált a tárgyak és lények körül.

Növekvő sorban egymás mellett, ameddig a szem ellát, faházak sorakoznak, kényelmes távolságra egymástól. Olyan, mint egy erdőszéli kis vadászfalu, a maga furcsa bájával. Körös-körül megsárgult lombú erdő, amire Molly úgy néz, mintha a gyermeke lenne. Kitaposott sárga földút, felhőkék levelű tulipán, földbarna szirmokkal. Fakóbarna kistermetű madár, fehér csőrrel, vakító kék szemekkel.

– Katrin műve – szólal meg mellettem Molly. A teremtményei még nem egészen, hogy is fogalmazzak, tökéletesek. Előre mondom, ne ijedt meg a három lábú, kék fülű macskától. Ronda és vérmes teremtés, de ha nem bántod, ő sem bánt. Látod azt az óriási fehér épületet? Az az Intézet, ott vannak az óráink. Meglátod olyan lesz ez az egész, mintha egy könyv lapjai elevenednének meg előtted. Imádni fogod az összes tanárt, mert inspirálók és olyannal foglalkozhatunk, ami tényleg érdekel minket. Annyi különleges emberrel megismerkedsz majd, annyi egyéniséggel, klassz lesz! Itt minden energiából tevődik össze, amit mi hoztunk létre. Ha a kezedbe veszel bármit, érzed majd, hogyan lüktet benne az élet. Alkotójának temperamentumát átvéve, annak egy másolataként él tovább.  Mintha rátenyerelnél az asztalra és ujjad lenyomata életre kelve rohangálna tovább a világban. Minden élő és lélegző, a lepkéktől az utolsó kavicsig. Sokkoló lehet elsőre, de majd megszokod.

– Mi van, ha nem akarom megszokni? Mi van, ha vissza akarom kapni az életemet?

– Attól tartok, erre már nincs lehetőség, Haylei. – Lebiggyesztett ajakkal néz rám és zavarában feljebb rángatja lecsúszni készülő világosbarna nadrágját.

– Válaszokat akarok! – Kihúzom magamat, zsebre vágom a kezem és kedvességet nem ismerve nézek Mollyra.

– Elkísérlek Mordrichhoz, de kár ilyennek beállítanod magad – mutat felém elhúzott szájjal. – Nem te lennél az Őrző, ha ilyen lennél.

– Őrző? Mégis miről beszél?