Te vagy az életem 14. rész- Nicole

Nicole

Apró, szemcsés homok tapad az arcomhoz, viszket az orrom és fázom. A hasamon fekszem és felköhögök, amikor egy hullám az arcomba csapja a habjait. Résnyire nyitom a szemem, köhögök és felfelé mászom. A bal kezem élettelenül fekszik a testem mellett, nyilalló áramütésszerű fájdalmat érzek, amikor mozdítani próbálom. Amikor a víz, már csak a lábamat éri, összekuporodom és védekezően átölelem a karom.

A vizes ruháim burokszerűen tapadnak a testemre, érzem, hogy a cipőmben úszkáló ujjaim lassan gémberednek el a hideg víztől. Fogalmam sincs, hol vagyok. Felemelem a fejem és lassan megfordulok. Homokos tengerpart, zöld elhagyatottnak látszó erdő és a véget nem érő tenger mindenhol. Ülésbe tornázom magam, bal karomat az ölemben nyugtatva. Tátott szájjal bámulom a sziklákon megtörő hullámokat, meg azt a méretes farönköt nem messze tőlem. 

Mi történt velem? Suttogom magamnak döbbenten, majd a fejemhez kapom a jobb kezem. Mindent elsöprő sípoló hangot hallok, a fejem szét akar robbanni. Visszatartom a lélegzetem, majd fuldokolva kapkodom a levegőt, mikor végre elhallgat.

Lassan térnek vissza az emlékeim. A hajó, Finn, a darabokra törő fedélzet robaja, a parányi kabinba szorult két alak. Hogyan jutottam ki?

Finn?! Hol van Finn? Kapkodva ugrom fel, kezemet a mellkasomhoz szorítva. Torkom szakadtából üvöltöm Finn nevét, de semmi nesz nem hallatszik a hullámok ritmusos partnyaldosásán kívül. A sziklák irányába botorkálok, de nyoma sincsen emberi jelenlétnek. Aztán meglátok a farönk egyik kiemelkedő ágán, egy zöld ballonkabátot. Nem, nem, nem. Magamban csendesen fohászkodom, hogy ne az legyen, amire gondolok. Őrült módjára gázolok a térdig érő, sekély vízben. Megragadom a ballonkabátot és lihegve bámulom az alatta lévő nagy semmit. Az egyedüllét úgy vág mellbe, hogy bele kell kapaszkodnom a rönkbe. Megtámaszkodom és mélyeket lélegzem. Nyugalom ne ess pánikba. Megoldod. Nem olyan nagy ügy. Csak egy szál magadban vagy, egy ismeretlen szigeten, átfázva, valószínűleg törött karral, abban a tudatban, hogy Finn nem élte túl. Lehetne ez sokkal rosszabb is. Lehetne?

Kisántikálok a partra, kifeszítem két fa közé, Finn zöld ballonkabátját, beleírom a homokba, hogy segítség, majd, mint aki jól végezte dolgát lehuppanok a fenekemre, átölelem a kezem és csendesen dülöngélni kezdek. A monoton ritmus megnyugtat, a légzésem csillapodik és amikor kinyitom a szemem, már nem is tűnik olyan borzalmasnak a helyzetem. Egészen addig, amíg hatalmasat nem reccsen az ég.

Egy pillanatra minden idegszálam megfeszül. A felélénkülő szél belekap a vizes hajamba, én pedig csendesen megborzongom. A sűrű, zöld erdő felé pillantok, eszembe jut Maugli története és arra gondolok, hogy engem valószínűleg nem megvédeni fog Bagira, hanem rohadtul felzabálni. Választhatok vagy a parton vészelem át a közelgő vihart vagy keresek magamnak egy menedéket ezen az ismeretlen szigeten. Felkapok egy botot, magamra terítem Finn ballonkabátját, majd nagyot sóhajtva hajtok félre pár indát az utamból.

A fejem felett, zöld egybe nőtt, vastag indák, sűrű, átláthatatlan aljnövényzet, mohával borított fák és ijesztő motoszkálás. Nem olyan, mintha bárki is járt volna már itt. Dombos, hepehupás talajú, fákkal borított lejtőn mászom felfelé. Megbotlom egy kiálló gyökérben, átesem egy zöld növényen, majd a hangok a torkomra fagynak, amikor egy vízesés oldalától két lélegzetvételnyire térdelek a nagy zubogó semmi felett.

Már, amikor megfogalmazódik a fejemben a gondolat, akkor tudom, hogy nem így fog véget érni. Olyan kézenfekvő lenne lépni egyet előre. De aki megtenné, már nem én vagyok. Nem választom a könnyebb utat. Amióta anya meghalt, minden egyes alkalommal igyekeztem elkerülni a nehéz helyzeteket. A Sors pedig nagyon ragaszkodó típus, bárhova mész, fut utánad. Hiába választottam újra és újra a könnyebbet, mindig utolért a könnyfakasztóan nehéz rész is. Aztán ismételten ott állt a választás lehetősége, könnyű vagy nehéz, elfutsz vagy maradsz. Éveken keresztül gyorsabban futottam, mint bármelyik futó a földön. Joanával is pontosan ez volt, egy ideig futottam utána, aztán pedig előle. Egy több méter magas vízesés szélére menekültem, hogy szembesüljek a mellbevágó igazsággal. Maradnom kellett volna és szembenézni dolgokkal, amikkel a nagy többség soha nem néz szembe. Én is velük mentem, futottam szépen a többség után, mert a marhák húzóereje bizony nem lepkefing. De a szikla tetején rájöttem, hogy se marhák, se húzóerő, se senki. Egyedül vagyok és rajtam áll, hogy melyik utat választom. A kérdés immár megint lassan sejlett fel, könnyű vagy nehéz.

Káromkodással vagy anélkül, de felálltam, átkaroltam a törött kezemet és a sziklafal oldalán szépen tovább araszoltam.

Olyan érzés volt, mintha egy regény főszereplője lennék, aki sok megpróbáltatáson át végre eljut a történet fő csattanójához és megpihenhet. Pont ilyen volt meglátni azt a mélyedést a sziklafalban. Leülni hideg, vizes oldalához és csendben figyelni, ahogy a lágy szellő, agresszív széllé alakul, magával hozva egy dézsányi esőt.

Figyelni, ahogy az ég leszakad egészen másként hat, mint otthon. Az ablaküveg mögött könnyen suhan ki a szádon a mondat, miszerint imádod a viharokat. A villámlást, a dörgést, a szelet, ami fellibbenti a lányok szoknyáját vagy elviszi a kedvenc sapkádat. Egészen másképp dobog a szíved, ha egy ismeretlen szigeten, egy sziklafalba vájt mélyedésből nézed azt a vihart, amit otthon annyira szerettél. Mert félsz, mert egyedül vagy, mert fogalmad sincsen, hogyan tovább és hogyan maradj életben. Csak azt tudod, hogy életben akarsz maradni, túl akarod élni és újra látni akarod, azokat az embereket az életben, akik akkor is ott voltak, amikor mindenki más az exit irányába szedte a lábait. Csendben ülök az esőben az emlékeim között kutatva. Keresem azt a kockát életem sakktábláján, ami képes visszahozni a nyugalmamat. Rátalálok anya alakjára, ahogy a nappali fekete zongoráján egy számomra ismeretlen francia számot játszik. Elmosolyodom, amikor meglátom Wavet, amint új szenvedélyének hódol. Egy gördeszkán egyensúlyozik, majd mikor rájön, hogy az irányítást elvesztette, a szomszéd tujái közé veti magát. Szinte látom a szomszéd hölgy döbbent szájtátását az ablakból és hallom Wave hangos káromkodását, meg az én röhögésemet az utca túloldaláról.

Aztán beúszik az Ő mosolya a képbe és az arcomra van írva minden érzelem. Látom, ahogy görnyedve nevet a nappalimban, mert elcsúsztam egy olajfonton a konyhában. Eszembe jut, annyira megsértődtem, hogy egyetlen szót sem szóltam hozzá. Kb. öt percig bírtam, képtelenség volt ellenállni a nyaggatásának. Fura fejeket vágott, majd amikor rájött, hogy nem ér el vele semmit, leültetett a kanapéra és addig ügyeskedett, simogatott, dörgölőzött, harapdálta a fülem, míg végül elnevettem magam.

Eláll az eső, én meg szipogva törlöm le a képemről a könnycseppeket. Csendesen csepeg a falevelekről a víz. Elhatározom, hogy körülnézek a környéken, keresek valami ehetőt és kiöltöm, hogy ne fagyjak meg az éjjel. De először sínbe kell raknom a kezemet.

Éppen egy alkalmas faágat keresek, amikor valaki rálép mögöttem egy fadarabra, ami hangos reccsenéssel indítja meg a szívem dobogását. Ütésre emelt kézzel perdülök meg.  

A lábam mellett egy felrúgott infúziós állvány fekszik, zöld kórházi köntösöm félig lecsúszva belátást biztosít csupasz vállaimra. A kezemet begipszelték, érzem az éles fájdalmat, ami a mozgatásából ered. Előttem pedig Joana áll védekezően maga elé tartott kezekkel. Kérdőn mondja ki a nevemet, és az ütésre emelt jobb kezemre néz. Remeg benne egy injekciós tű. Tátott szájjal nézek körül, sehol az ismeretlen sziget, csak egy átlagos, ismerős kórterem a fehér falaival. Az infúziós állvány átszúrta a rajta lévő tasakot és annak tartalma immár nem a kezembe vándorol, hanem nyálkásan terül szét a padlón.

–    Nem, nem, rohadtul nem őrültem meg, ugye? – nézek Joana felé nagyra nyitott szemekkel.

–    Nic, nyugodj meg és add azt szépen ide! – Lassan sétál közelebb hozzám. Mintha áramütés ért volna, úgy dobom el a tűt a kezemből. A fejemhez kapok és a földre rogyok. A sípolástól megint visszatartom a lélegzetem és görnyedve szorítom a halántékom a hideg kórházi kőn térdelve. – Nicole, mi történt? – Érzem a vállamon Joana kezét, de a sípolás csak nem akar szűnni. A padlóhoz szorítom a fejem és még halványan hallom, ahogy Joana orvosért kiált.

Ijedten pattanok fel, mikor megébredek. De csak pattannék, ha a lábam meg nem csúszna a fedélzeti kabin padlóján. Finn meglepődött arccal néz felém, míg én a térdig érő vízbe szép lassan bele akarok fulladni. Csurom vizes megint mindenem, hideg van és elkeseredetten veszem tudomásul, hogy meghibbantam.

–    Nem vagyok normális – mondom a kabin oldalának döntve a homlokom.

–    Figyelj, Nicole, megértem, hogy lesokkoltalak azzal, hogy Jack Rachi a fiam és igen, az édesanyja pedig Mary, de értsd meg, el kellett mondanom – mondja tovább, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem halt volna bele a hajótörésbe, mintha nem tudtam volna le egy ismeretlen szigeten egy vihart, mintha nem is jártam volna kórházban. Rohadtul hallucináltam az egészet. Vagy ez hallucináció? Éles fájdalom hasít a fejembe, újra jön a sípolás, amikor a homlokomhoz érek véres lesz az ujjam. Várjunk csak a bal karom, a karom… uram isten.

–    Finn, nincs eltörve a karom! – döbbenten nézek a kezem irányába. Finn csak értetlen fejjel pislog felém. Igaz, hogy fáj, de nincs eltörve, minimális fájdalommal ugyan, de tudom mozgatni. – Oké, mindegy – legyintek – ki kell jutnunk, Finn! Van egy ötletem! Megvárjuk, míg megtelik a kabin vízzel, addig igyekszünk a felszínen tartani magunkat, aztán kiúszunk.

– Ugye, tudod, hogy egy süllyedő hajónak mekkora a húzóereje? Még ha véletlen sikerülne is kijutnunk a kabinból, magával rántana a hajó és megfulladnánk.

– Megfulladunk próbálkozás nélkül vagy megfulladunk próbálkozással. Vagy túléljük. Nagyon nem mindegy.

– Most már értem, mit szeret benned annyira Joana.

– Maximum szeretett – rántom meg a vállam.

– Nem akarok beleszólni a dolgotokba, de ő szünetet kért, te pedig szakítottál. Legalábbis Joana állítása szerint.

– Pontosan, ne szóljon bele!

– Kiköpött Mary vagy, te lány!

– Vízi hulla leszek, ha nem próbáljuk meg, szóval ahelyett, hogy nosztalgiázik, álljon fel végre! Finn mindentudó nézéssel löki magát feljebb a vízben. Belekapaszkodik egy kiálló deszkába, majd az ég felé fordítja a tekintetét.

– Ha innen kijutunk, addig nem nyugszom, amíg ti össze nem jöttök!

– Fura ezt magától hallani, de jobb, ha a nem működő dolgokat, nem erőltetjük.

– Szereted a lányomat?

– Mindennél jobban szeretem Joanát, Finn… – nincs időm befejezni a mondatot, mert a kajüt fordul egyet jobbra. A lendülettől a kabin oldalának vágódom, hallom a reccsenést a bal karomban. Aztán jön a jól ismert sípolás a fejemben. Egy kiálló deszkában kapaszkodom én is, igyekezve eszméletemnél maradni. Aztán valami olyan történik, amire egyikünk sem számított.

– Szia Nicole! – köszön Tom vidám hangon. Az ágyam mellett ül és úgy vigyorog, mintha én lennék a Megváltó. Hangos sóhajtással veszem tudomásul, hogy újra kórházban vagyok. Minden túl fehér, a jobb karomat adnám rá, hogy ez nem a valóság, de olyan jó látni ezt a fiút a buta vigyorával. Én is elmosolyodom és a jobb oldalamra fordulok, szembe vele.

– Mi újság veled, kölyök?

– Képzeld, indulok a szörfbajnokságon! Azon, amit te megnyertél egyszer – újságolja és a lelkesedéstől, alig bír a fenekén maradni.

– Le fogsz mosni mindenkit a pályáról – kacsintok rá komolyan.

– Megnézed a versenyt, ugye? Annyira szeretném, ha ott lennél.

– Tudod, hogy nem ígérhetek semmit. – Szomorkás mosollyal nyugtázza a mondatom, majd az órára pillant és látom, ahogy a kis buksijába vési a számokat. – Sietsz valahova?

– Nem, csak Joana minden részletét tudni akarja majd az ébredésednek. Annyira örülök, hogy magadhoz tértél. Már egy ideje ágyban vagy és a többiek egyre szomorúbbak. Tegnap találkoztam Wavevel, állt a virágbolt előtt és sírt. Megkérdeztem, hogy miért sír és azt válaszolta, hogy az a ronda növény ott jobbról, az a te kedvenced. De egy kaktuszt mégse hozhat be a kórházba, szóval inkább állt ott és sírt. Nem egészen értettem, mi baja van tulajdonképpen, de van, hogy az emberek szomorúak. Én is szomorú voltam, amikor elvitte a víz a deszkámat, meg amikor nem jöttél le minket tanítani. Aztán megtudtam, hogy kórházban vagy már egy ideje, szóval jöttem, ahogy tudtam. A néni a portán először be sem akart engedni, de Joana, aki egyébként nagyon, nagyon cuki lány, mondta hogy osonjak csak. Ő is elég szomorú mostanában, de amúgy ő annyira szép lány. Mármint nem akarom elvenni tőled, mert tudom, hogy együtt vagytok, mi meg jóban vagyunk. Vagy hát, izé, barátok vagyunk, vagy valami olyasmi és fontos vagy nekem és a barátok, nem veszik el a másik szerelmét. Ezt az egyik tévéműsorban láttam, megtetszett, szóval ehhez tartom magam.

– Nagyon mókás srác vagy, Tom – mondom mosolyogva és egy öklöst adunk egymásnak.

– Mit gondolsz Nic, mi… izé… szóval mi barátok vagyunk? Mert, ha nem, azzal sincs semmi gond, csak hát… én szívesen lennék a barátod.

– Barátok vagyunk Tom, persze, hogy barátok.

Felkiáltok és odébb ugrom az ágyon, mikor Tom helyén Joanát pillantom meg. Ismét védekezően felemeli a kezét és a kezemre mutogat. Megfeszül az infúziós tű a kezemben, az ugrásnál véletlen ráültem a zsinórjára. A bal kezem gipszben, így tanácstalanul nézek Joanára, ő pedig végig a szemembe nézve, lassan, óvatosan közelít, mintha bármelyik pillanatban nekiugorhatnék. Gyengéden felemeli a kezem, majd kihúzza a zsinórt a takaró alól és visszaül a székére. Beharapott szájjal figyel.

– Oké, fogalmam sincs, mi történik velem és ez már kétségbeejtő. Jártam egy szigeten, mint egy hajótörött, pedig rohadtul nem én vagyok Robinson. Aztán hirtelen itt termettem egy infúziós tűvel a kezemben, aztán visszaugrottam a kabinba, ami apukáddal együtt süllyedt. Az előbb Tommal beszélgettem, Wave növényvásárlási szokásairól és most hirtelen te ülsz itt, Tom helyett. Nekem pedig elment az eszem. Nem tudom, hogy mi a valóság és mi a képzeletem, nem tudom, hogy miért fáj ennyire a karom és fogalmam sincsen, miért sípol, hatalmas fejfájással a fejem. Joana én a pszichiátrián fogok magamhoz térni, kényszerzubbonyban.

– Az agyad próbálja feldolgozni a történteket, Nic. De minden rendben lesz – nyugtat meg és kissé távolabb húzza tőlem a székét. Ugrásra készen várja a fejleményeket.

– Mit tettem veled, hogy ennyire félsz? – mutatok a széke felé. Döbbenten néz rám, majd arcán az értetlenség hulláma jelenik meg. Kérdőn nézek rá, mire lassan csóválja meg a fejét.

– Már többször lefolytattuk ezt a beszélgetést és általában ez az a pont, ahol rohamod lesz és…

– És?

– Valaminek nekiesel. Legtöbbször magadnak, egyszer fordult elő, hogy egy nővérnek. Mielőtt megkérdeznéd, engem sosem bántottál, pedig legtöbbször én vagyon veled. Mintha az agyad meggátolta volna, előbb ájultál el, mint, hogy nekem ess.

– Látod, mondom, hogy jön az a kényszerzubbony.

– Sosem engedném meg, Nicole.

– Majd mond ezt akkor, ha neked ugrom.

– Nem vagy fáradt?

– Nem, kicsattanok. Ne nézz így, becsület szavamra mondom. Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, mi történt, de fáradt az nem vagyok.

– Nem emlékszel semmire? – kérdezi közelebb húzva a széket az ágyamhoz. Lazán az ágyra teszi a kezét, én meg közelebb húzódom hozzá.

– Nem tudom mi történt meg ténylegesen. Az biztos, hogy kihajóztam és megtaláltam Finnt, a süllyedő hajójában. Az is biztos, hogy én is ott ragadtam. Innentől zavaros. Basszus, Finn! Hol van Finn? – rúgom ülésbe magam.

– Nyugi Nic. Finn már két hete otthon van.

– Mi? De jól van? Mióta fekszem itt? Kérlek áruld már el, mi történt!

Csendben nézem, ahogy Finn hajója süllyed. A saját hajómon állok, már-már lendülnék át, de valami megakadályoz. Tudom, hogy a hajón van, mégis a megérzésem, azt súgja, maradjak, ahol vagyok. A vészhívóhoz rohanok és bejelentem a helyzetemet. Aztán várok és nézem a hajót, ami anyám nevét viseli. Mint az ólomtömb úgy merül el a mélyben.

Fogalmam sincs, meddig állhatok a korlátnál, de villogásra leszek figyelmes. A parti mentőszolgálat hajója közelít, leülök a fedélzetre, hátamat a hajó oldalának vetem és várom, hogy felszálljanak a hajómra. Meggondolom magam és inkább felállok, méltóságteljesen, felvállalva a tettemet. Nem mentem megmenteni Finnt. Vannak dolgok, amiket nem teszünk meg, de legalább vállaljuk érte a felelősséget. Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Nézem Joana alakját, ahogy aggódva rohan hozzám és szorosan átölel. Sír, én meg csak állok ott mereven. Úgy húz magához, mintha nem most asszisztáltam volna végig az apja halálát. Mikor végre érzékeli, hogy csak mereven állok és nézek magam elé, eltolt magától és aggódva néz.

– Sajnálom Joana. Sajnálom, hogy nem mentem Finn után.

– Miről beszélsz? Apa két hete otthon van anyával, a hajót meg elfelejtette kikötni és elvitte az egyik áramlat. Várjunk, te azt hitted? Ó, te jó ég! Köszönöm, köszönöm, hogy nem ugrottál át arra a hülye hajóra! – újra átölel és a mellkasomba fúrja az arcát. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, az kezem olyan mintha ólomból lenne, de nagy nehezen piros viharkabátja köré fonom. – Amikor küldted a vészjelzést, én azt hittem…

– Nyugalom, nincsen semmi bajom.

– Tovább akarsz menni? – kérdezi visszafojtott hangon.

– Nem. Hazamegyek. – Kibontakozik az ölelésemből és a mentőszolgálat hajója felé indul. – Nem szeretnél itt maradni?

Megtorpan, megfordul, majd int a srácnak a másik hajón. A mentőszolgálat hajója lassan hagyja ott az öreg turistaszállítómat. Közelebb megyek Joanához és megállok mellette, megtámaszkodva a hajó párkányán.

– Most hogy állunk? – kérdezi felém pillantva.

– Nem szeretnél megcsókolni?

Meglepetten kapja fel a fejét, majd elmosolyodik és a számhoz hajol.

– Mikor ittál utoljára? – kérdezi furcsán összeráncolt homlokkal.

– Nem igazán tudom – vakarom meg a homlokom elgondolkozva.

– Nem fáj a fejed? Nem hallucináltál? – A doktornős stílusától elmosolyodom, ő pedig megüti a kezem. – Nicole, húzzál vizet inni!

Csak nézem, ahogy a piros viharkabátjában bemegy a vezetőfülkébe, mond pár szót a rádióba, majd előre tolja a vezetőkart és megindulunk előre. Nézem és nem tudom, hogyan mondjam meg, mennyire szeretem. Vele képzelem el a jövőmet, vannak terveim, végre akarok valamit és minden egyes pontjában ott van ő is. Annyiszor kérdezték tőlem, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Mindig egy egyszerű és frappáns választ adtam: azt, hogy jó. De igazából soha nem voltam még szerelmes, ezidáig. Volt már gyomorgörcsöm egy lány miatt, izzadtam már az izgalomtól, remegett már a lábam annyira izgultam. De még sosem féltem attól, hogy valaki nem akar engem. Az összes lány az életemben annyira belém volt zúgva, hogy még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ők hagynak el engem. Mindig én mondtam ki az utolsó szót. Mert meguntam őket, kiábrándultam, rájöttem, hogy ez nem szerelem, csak szórakozás. Bele sem gondoltam, hogy ők vajon mit érezhetnek. Milyen érzés, amikor valaki nem akar téged, pedig te annyira veszettül odavagy érte, hogy képes lennél minden reggel lesétálni a pékségbe kávéért és péksütiért, hogy mire felébred, meglegyen mindene, amit csak szeretne. Pedig te imádsz lustálkodni, imádsz aludni, de érte megteszed, mert többet jelent mindennél. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, annyi mindent másképpen csinálnék.

– Legalább egy nap mire hazaérünk – dugja ki a fejét Joana a vezetőkabinból. Bemegyek hozzá és leülök a háta mögé a kis sámlira. Nekidől a vezérlőasztalnak és karba tett kézzel néz a szemembe.

Bárcsak létezne egy könyv, ami útmutatást kínál az elrontott döntések megoldására. Vagy legalább szerepelne benne egy rövidke fejezet, azzal a címmel, hogy „felégett a híd, mégis átmennél rajta?”. Ismét, újra és újra, mert rájöttél, hogy elbasztad. Egy másik pedig kifejthetné, pontról pontra levezethetné, mit kell mondani, ha szeretsz valakit. Megfogalmazható ez bármennyi karakterben vagy ide már kevesek a szavak? Tettek kellenek, te pedig már tettél dolgokat, amiket lehetetlen semmissé tenni. Örökre ott maradnak, mindig ott lesznek a háttérben, soha nem szabadulsz tőlük.

– Megbántam – suttogom a padlót bámulva.

– Hogy dobtál vagy hogy elhajóztál?

– Hogy szakítottam veled.

– Van, hogy megbánunk dolgokat, van, hogy hirtelen döntünk, de akkor, abban a pillanatban, ezt látjuk a legjobb döntésnek, és én hiszek benne, hogy minden okkal történik.

– Nem tudom helyrehozni.

– Akkor nem is kell.

– De helyre akarom.

– Ez kétirányú dolog.

– Te nem akarod? Mármint persze, miért akarnád, elhagytalak és igazából nem is vagy leszbikus, én annyira, de annyira elszúrtam, ha akkor nem küldelek el, talán szerzek még egy kis időt.

– Állítsd le magad Nicole – int a kezével és fáradtan legyint egyet. Ha valakivel lefekszel, attól még nem leszel leszbikus. Amikor szakítottál velem én fel sem fogtam, mi történt. Azt mondtam magamnak, hogy ez így volt helyes, hogy nem illünk össze, teljesen más emberek vagyunk, jó lesz nekem így, különben sem vagyok leszbikus. Nem hívtalak, nem kerestelek és jól megvoltam. Dolgoztam, dolgoztam és még többet dolgoztam. Aztán felhívott Paul, ismét járkálni kezdett a munkahelyemre, elhívott éttermekbe én pedig beadtam a derekam. Megcsókolt és …

–  Nem akarom hallani a részleteket, Joana! – mondom karba tett kézzel grimaszolva.

– Engedd meg, hogy végig mondjam! Megcsókolt és le akart feküdni velem, de nem történt meg, mert útközben rájöttem, hogy csak azt a méretes lyukat akarom befalazni, amit bennem hagytál. De az összes tégla nálad van, nekem meg csak jelentéktelen kis lego darabkáim vannak, amivel hiába is akarok bármit megjavítani nem fog menni. Kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak rád, hogy éppen kivel vagy és mit csináltok. Próbáltam újra jól érezni magam Paullal, de ez az egész csak árnyéka volt, annak, amit veled éreztem. Elég sovány árnyéka. Végül rászántam magam, hogy felhívlak, de nem vetted fel. Hívtalak még egyszer és még egyszer, aztán feladtam, kocsiba ültem és bekopogtam hozzátok. Amikor Wave elmondta, hogy kihajóztál viszonylag hosszabb időre, elment az eszem. Azt hittem soha többé nem látlak és elcsesztem az egészet.

Ültem anya boltjában a kassza mögött rágva a körmöm és bámultam magam elé, míg anya az egyik polcon pakolgatott valamit. Tudod, van abban valami ijesztő, amikor anyukád leül melléd és azt mondja, hogy mindent tud és jó lenne végre talpra állnod. Csak néztem rá tátott szájjal, azt hittem ez örökké egy ki nem mondott dolog lesz. Tudtam, hogy a mosógépes sztoridnál elárultuk magunkat, de sejtelmem sem volt, hogy ennyire tisztában van vele. Azt mondta, hogy várjalak türelemmel, mert ha igaz volt, ami köztünk volt, akkor vissza fogsz jönni, hogy még jobban összekuszáld a dolgaim. Szóval nem, ha lefekszel egy lánnyal attól még tényleg nem leszel leszbikus, de egyrészt mi nem egyszer tettük meg, másrészt ha már kívánod és vágysz rá, onnantól csak saját magadat áltatod.

–  Lemaradtam a kívánsz résznél – mondom lassan rágva meg a szavakat, mintha azzal, hogy kimondom, elillannának. Mindenre számítottam, de arra, hogy ilyen nyílt lesz, arra nem. Az agyam sosem működött jól stresszhelyzetekben, én nem az az ember vagyok, aki szempillantás alatt reagál és kivágja magát a kínos helyzetekből. Amire nem vagyok felkészülve, az villámcsapásként ér és úgy is reagálok rá, mintha ténylegesen megtörtént volna. Állok tátott szájjal és éppen csak nem füstölög a hajam. Joana elmosolyodik, közelebb jön és letérdel elém, így pont szemmagasságba kerülünk. Kezei a térdemen pihennek.

–  Bárcsak tudnám, miért vágsz ilyen meglepett fejet – végig simít a combomon, kínzóan lassan haladva, bennem pedig megszólal a vészcsengő. Az a vészcsengő, amit lassan három hete kiiktattam az életemből. Ami jelzi, hogy a velem egy légtérben tartózkodó lány hatalmas slamasztikában van. –  Most meg olyan, mintha nem tudnád pontosan, mit akarok. Mintha nem tudnád, hogyan érj hozzám, amikor ebben akkora rutinod van, mint senki másnak – mondja, miközben lehúzza piros ballonkabátján a cipzárt és a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy az ölembe ül. Velem szemben van, vigyorog és az én kabátomat is lehúzza.

–  De tudom. 

–  Mit? – kérdez vissza incselkedve.

–  Tudom, hogy mitől gerjedsz be, tudom, hol érjek hozzád, hogy azonnal eldobd az agyad, tudom, hogy arra vársz, hogy a falhoz nyomjalak.

–  Akkor miért nem teszed meg? – kérdezi az ajkamra hajolva.

–  Mert nem kívánlak – suttogom bele a szájába. Meglepődik és zavartan néz rám, majd összeszorítja a száját, kipattan az ölemből és az ajtó felé indul mereven. Utána ugrom, bevágom az orra előtt az ajtót, magam felé fordítom és megcsókolom. Háta nagyot csattan a fakabin ajtaján. Felnyög és el akar tolni.

–  Nic, ezt nem csinálhatod, azt mondtad nem… – újra megcsókolom, miközben kioldom a nadrágom szíját, lehúzom a sliccemet és megfogom a kezét. Fojtott hangon szuszogok bele a nyakába, amikor hozzám ér, válaszolva ezzel minden kérdésére. A pólója alatt gyengéden markolom az oldalát, az ujjbegyeimmel szántok végig a hátán, majd kikapcsolom a melltartóját és a kezembe veszem a mellét. Egy sietős basszus hagyja el a száját, kirántja a kezét a nadrágomból és igyekszik megszabadulni a fölös ruhadarabjaitól. Amikor a nadrágját dobná a kabátja és a pólója után, elütöm a kezét a cipzárjától, megragadom a csuklóját és a feje fölé nyomom a kezét. Lihegve, mohón smárolunk. Úgy ver a szívem, mintha soha nem éreztem volna még a csupasz bőrét, mintha nem csókoltam volna már ezerszer az ajkait, mintha nem tudnám pontosan milyen az íze. Elengedem a csuklóját, amikor szabadulni próbál, meglepődöm a hirtelen mozdulattól, amivel lerántja a nadrágomat és térdre ereszkedik.  A hajóműszerfal oldalába kell kapaszkodom, amikor megérzem a nyelvét. Nyoma sincsen annak a szerény, nem tudom, hogy mit csinálok, de próbálkozom lánynak, aki volt. Tudja, mit kell tennie, hogy úgy vegyem a levegőt, mint a maratoni futók, hogy úgy feszüljön a hátam, pint az elpattanni készülő húr. Pár másodpercig nem veszek levegőt, megmerevedek, ő pedig fülig érő mosollyal tapasztja a száját az enyémre. Soha nem csinált még ilyet. Érezni, amit ő érez lent, egyszerre megdöbbentő és gerjesztő.

–  Mi történt veled? – kérdezem, amint elhajol az ajkamtól és pár perc levegővételnyi időt ad. Nem ad választ, csak mosolyog, mintha a délutáni kávénkat ittuk volna meg a konyhában. Magamhoz húzom, majd gyengéden a ledobott ruhadarabokra fektetem.

–  Nic, ébredj, ne itt aludj el – végig simít csupasz karomon, mire mélyeket szuszogok a nyakába. A kabin padlóján fekszünk, lábaink összegabalyodva, fejem a mellkasán pihen. Félig rajta fekszem, az ébrenlét és az álom határán. Simogatja  a hátam, ám amikor érzékeli, hogy meg sem mozdulok felnevet és a fülemhez hajol. ­­–  Tudom, hogy fáradt vagy, de ha meztelenül alszunk el itt a padlón, annak csúnya vége lesz.

Csak mosolygok, miközben átölelem a derekát és hideg ujjam a hátára simítom. Felszisszen és kibújik alólam. –  Nyomás megyünk aludni, leengedem a horgonyt – mondja, majd gyorsan felhúzza fehér bugyiját és belebújik piros viharkabátjába. Nem tudom, melyik ténytől térek jobban magamhoz, hogy egy szál bugyiban hajol a műszerfal fölé vagy, hogy nincs semmi a kabátja alatt. Nyújtózkodom a padlón és a fejem alá gyűröm a pólóját.  –  Nicole, ne hülyéskedj, tényleg megfázol – néz rám a tanárnős stílusában. Kajánul vigyorgom felé és kiélvezem még a másodpercek törtrészét is. Hiába áll csípőre tett kézzel felettem meg sem mozdulok.  Horkantva nyúl a szék egyik karfáján félig logó bugyim felé. –  Ilyet sem csináltam még – húzza fel a bugyimat a lábamra.

–  Nem öltöztettél még fel senkit?

–  Nem húztam még fel a csajomra a bugyiját.

–  Mondjuk azt mertem remélni. 

Csóválja a fejét, kisöpri összekócolt haját a szeméből és feljebb tolja a fehérneműmet, de nem emelem meg a fenekem. Amikor leesik neki, hogy nem segítek felnevet, beharapja  a szája szélét és a lábaim közé nyúl, végig a szemeimbe nézve.  Meglepődve nyikkanok fel, magamhoz húznám egy csókra, de nem enged. Folytatja gyengéd érintéseit a lábam között, hallgatja szabálytalan légzésemet ütemét, majd hirtelen talpra ugrik. 

–  Ha szeretnél valamit, akkor bizony utánam kell jönnöd – az ajtó felé sétál csintalan vigyorral. Felmorgok, felugrom és el akarom kapni a kezét, de még idejében vágja be előttem az ajtót. A nevetésétől megrészegülve kapkodom magamra a ruháim és rohanok utána.

…

Amit most érzek, az a jéghegy csúcsa, ez a nyomtatott nagybetűs boldogság, amit mindenki megérdemel. Csak sokan tisztában sincsenek vele, hogy már benne élnek. Mert megszokták, hogy reggelente megisszák a kávéjukat, elteszik az ebédrevalót, beülnek a kocsijukba, dolgoznak a munkahelyükön, mert a munka, azért kell, hogy élhessenek, aztán hazamennek a családjukhoz és elfelejtkeznek egy nagyon fontos dologról. Elfelejtik, mert nem szeretik a melójukat, mert elrontotta a gyomrukat a déli ebéd vagy csak simán rossz lábbal keltek. Elfelejtik azt a dolgot, amiért érdemes élni, ami régen lázba hozta őket.

Elfelejti az álmait, elfelejt nevetni az apróságokon. Amikor odacsípi a kabátja szélét a rosszul záródó metróajtó, káromkodik. Amikor bezárul előtte a villamos sárga ajtaja, káromkodik. Ha megbotlik a saját cipőfűzőjében az utca folytonos tömegében, nem áll meg egy pillanatra és még csak el sem mosolyodik.

Honnan tudod, hogy te boldog vagy? Nekiállsz mindenki előtt a hasadat fogva röhögni. Mert odacsípte a kabátod szélét a metró és mennyire mókásan lobog az aluljáró félig megvilágított, suhanó szerelvénye után. Mert bezáródott a sárga ajtó az orrodtól pár centire és mekkora lett volna, ha az orrod ott marad. Mert akkora béna vagy, hogy még a cipőfűződet sem tudod bekötni. Röhögsz, mert tudod, hogy nem ez a lényeg. Nem az számít, hogy öt percet késtél a munkahelyedről. Ha ki tudod nevetni önmagadat, azt a kis nyomi alakot, aki azt hitte, hogy nincs fontosabb dolog a villamos után futásnál, akkor tudod magadról, hogy boldog vagy.  Élsz a pillanatnak, nem pedig szerelvény módjára suhansz tovább az élet apró pillanatain.

Onnan tudod, hogy boldog vagy, ha hazaérsz nem utálod a napodat, hanem röhögve ugrasz rá arra a lányra, aki épp mit sem sejtve olvassa a napi újságot a kanapén. Pont, mint én.

Joana egy életnyi boldogságot hozott az életembe, hiába tagadja, ez így van. Hozta magával, a fura humorával, a szókimondásával. Megtanított, hogyan értékeljem, azt, amit a sors nyomott a kezembe. Emlékeztet, hogy igen, az egyetem, amire jelentkeztem, nehéz és egy kalap gőzölgő barnaság, de én akartam és a legfontosabb, hogy miért akartam.

Vannak hibáink, nekem igaz sokkal több, mint másoknak, de ez van, ezzel együtt kell élni. Elszúrok dolgokat, aztán elviselem Joana ferde szemű nézését. De tudom, miért teszi. Tudom, miért veszekedünk és nyaggatjuk egymást. Ha nem tennénk, akkor tudnám, hogy ennyi volt, útjaink külön válnak. De szó sincs ilyesmiről.

Eljutottunk idáig és nincs visszaút. Nem hiába izzadok le magamról öt kilogrammot, miközben a családjával vacsorázunk és ő sem pusztán azért ül apám régi kanapéján, mert muszáj. Azért izzadok, mert félek, hogy nem kedvelnek majd, ami alapvetően butaság, hiszen nem is nekik kell. De én izzadok, mert számomra fontos. Mert ki ne szeretne jó színben feltűnni élete szerelmének szülei előtt? Aztán ő is ül azon a kanapén, keresztbe lett lábakkal, szorgosan bólogatva és ebből tudom, hogy pont ugyanúgy szeret, mint én őt. Talán még jobban is. Felvállalta a közhírhedt szoknyapecér barátnőjének szerepét. Megtette és már csak nevet az idős hölgyek megbotránkozó pillantásán. Fogja a kezemet és ő hajol csókért. Nekem most nem kell több. Nem az elkötelezettség miatt nem kell, hanem, mert még korai elővenni a fiókos íróasztalom zárható fiókjából azt az aprócska dobozt. Még…

-Vége-