Csak egy tánc volt VI.

6. rész

…

A mólónak hal és sós víz szaga van. Mélyen beszívom, érzem, ahogy a tüdőm lassan telik meg levegővel. Seattle után olyan érzés, mint békés, nyári esőben az utca langyos betonján sétálni. Ellazítom az izmaim, az ég felé nyújtózom, majd fogom a bőröndöm és a vegyeskereskedés felé indulok, bevásárolok és mára itt maradok, bárhol is legyek.

Eldugott kikötőváros, halszag, sirályok, móló, kopott hajópadló, rozsdás halászháló, foltozott, lyukaktól hemzsegő vitorla. Nyikorgó, napszítta, ingatag mólódeszkák. Néhány rózsaszín muskátli a barna korláton, fehér dézsában. Sirályok szárnylebegtetése. Az árbocrúdon lepattogott festék.  Egy borostás, púpos hátú, mély barázdás homlokú öreg meg egy izmos inaslegény féloldalas pillantása.

Bámulnak, mintha nem illenék ide.

Pasztell sárga vegyeskereskedés mellett, ferde cégérű ingatlaniroda hirdeti visszautasíthatatlan ajánlatait. Két vonatúttal ezelőtt magamhoz vettem minden félretett pénzemet, aztán egy véletlenszerű irányba indultam el, magam sem tudva, hová tart az utam.

A készpénzzel tömött bőröndömmel együtt lépek be az ingatlaniroda kék, üveges ajtaján. Vidám színű, bolyhos szélcsengő csilingel, amikor belépek. Farmersortos lány, laza tartásban az asztalon ülve nyomkodja a telefonját. Pont annyira nem illik ide, mint én a fekete pamut kapucnimban. Némi fenntartással nézem, ahogy sárga toppjában, rózsaszín szalagokkal a hajában felpattan és beszélni kezd.

–  Szia, én a vegyeskereskedés tulajdonosának a lánya vagyok, csak Laura megkért, hogy ugorjak be pár pillanatra az üzletbe, míg ő elmegy Maxért az óvodába. De ne aggódj, mindjárt itt lesznek, az óvoda itt van egyből a sarki kocsma mellett. Bizonyára beugranak Maxnek uzsiért a pékségbe, de az nem vészes, sosincs nagy sor, mert ide soha nem jönnek turisták. Nem tudom miért, mondjuk tényleg nem túl szép környék, de én szeretek itt élni. Amikor nyolc éves voltam – és csak mondja és mondja megállás nélkül, nem figyelve semmire. Lemerevedve álldogálok az ajtó előtt és csak bámulom a lányt, aki hevesen gesztikulál és fel-alá járkál közben.

Szintén csilingelni kezd az ajtó feletti csengő és egy negyvenes évei elején járó, göndör hajú hölgy lép be egy szőke hajú mosolygós kisfiúval. Max visítva ugrik a sárga toppos lány nyakába. Pár percnyi ordítva ölelkezést követően végre feltűnik nekik, hogy én is az üzletben vagyok.

–  Ne haragudj, miben segíthetek? – néz felém a hölgy, én meg egy percre elgondolkodom, hogy az emberek mégis mit akarhatnak egy ingatlanirodában. A kilincs után nyúlok, de meggondolom magam.

–  Kiadó lakást keresek – válaszolok csendesen.

Nem tudom melyiktől lepődöm meg jobban, a lakás olcsóságától vagy a mellette elterülő sűrű erdőtől. Nem sok, csak egy verandás, emeletes ház, tele virágokkal, eltérő színre festett ajtókkal és méhecske alakú ajtódíszekkel. A háromszáztizenhatos lakáson is van dísz, az lesz az enyém. Nappali és konyha egybeépítve, vidám sárga-kék tapéta a falon, hozzá egy kényelmesnek tűnő kék kárpitos kanapé, a szoba közepén. Az ablakpárkányon különböző virágok. Valakinek itt mániája a virág és a vidám színek. Egy apró fürdőszoba és a konyhával szembe nyíló világos, tágas hálószoba, egy egyszerű matracos ággyal. Egyszerű, letisztult terek és mindenhol túlságosan boldog színek.

Kiveszem.

Nincs kedvem kimozdulni, de a hasam hangos korgása erősebb, mint a nyugalom iránti vágyam. Túl csendes minden Seattle állandó nyüzsgéséhez képest. Túl sok gondolat kerget az őrületbe, mindegyik Leához fut vissza. Hangosat csattan az ajtó mögöttem. Zsebre dugott kézzel a vegyeskereskedés irányába indulok.

A vegyeskereskedésből kiérve nem hazafele vezet az utam, hanem az ingatag lábakon álló, mólói padra ülök. Két perc sem telik bele, amikor a pad széle kissé megemelkedik a mellém ülő lány súlyától. Fekete keretes szemüveg, szeplős napbarnított arc.  Nem köszön, csak az egyik turistahajó felé mutat. –  Néha elgondolkodom azon, milyen lenne felszállni az egyikre és soha többé nem jönni vissza.

–  Miért nem teszed meg?

–  Apám egyedül vezeti a boltot. Nem hagyhatok, minden terhet a nyakába zúdulni.

–  Hány éves vagy?

–  Húsz.

–  A saját életedet kéne élned.

–  Te hány éves vagy?

Nem válaszolok, csak megrántom a vállam.

–  Szóval a titokzatos lány, aki három napja tette be kis falunkba a lábát, nem oszt meg magáról semmit. Értem. Akkor tanácsokat se osztogasson, én azt mondom.

–  Nem én ültem le egy idegen mellé és kezdtem vele beszélgetni. Amúgy meg azt csinálsz az életeddel, amit akarsz.

–  Annyira látszik, hogy nem idevalósi vagy.

–  Miért?

–  Nem vagy valami nyitott.

–  Ti meg túl nyitottak vagytok. Bemegyek az ingatlanirodába, erre egy csaj megállíthatatlan beszédrohamba kezd.

–  Az a csaj a húgom és ADHD-s. Hiperaktív és figyelemzavaros, de ha egy alkalomnál többet töltesz vele, kiderül, hogy az összes cuccát neked adná, ha apa nem tiltaná meg neki.

–  Sajnálom, nem tudtam – mondom figyelmesen felé fordulva.

–  Az emberek folyton ezt csinálják, megítélnek valakit egy egyszeri találkozást követően. Már megszoktuk – rántja meg a vállát.

–  Anyukád mivel foglalkozik?

–  Te kifaggathatsz, de én nem kapok semmi információt?

–  Mit akarsz tudni?

–  Miért vagy itt?

–  Nyaralok.

–  Pont itt? – néz körül felhúzott orral. Nekünk úgy tűnik, inkább menekülsz. Tavaly volt egy srác, aki ugyanígy itt tartózkodott pár napig. Nem lepődött meg senki, amikor érte jött a temetkezési vállalat.

–  Nem tervezek öngyilkosságot.

–  Az jó, meg akarom nyerni a fogadást.

–  Milyen fogadást?

–  Néhányan fogadtunk, miért vagy itt.

–  Mire fogadtál? – dőlök hátra, keresztbe tett lábakkal.

–  Nem kapsz több infót, amíg én sem kapok.

Nem köszön el, csak fogja magát és visszamegy a vegyeskereskedésbe. Nekem meg olyan fura érzésem van, mintha bámulnának. Körbe fordulok aztán inkább visszaindulok a lakásomhoz.

…

Másnap reggel kétszer sétálok el egy kopott, enyhén sárgás telefonfülke előtt. Csak be kellene dobnom pár aprót és várni, hogy Szonja felvegye. Tartozom neki ennyivel, de nincs hozzá elég lelkierőm. Félek, hogy talán másvalaki veszi fel, neki pedig nincs mondandóm. Félek, hogy utánam jönne. Visszamegyek inkább a vegyeskereskedésbe és az államat vakargatva állok meg az eldobható telefonok előtt. Izmos, zöld inges, ötvenes évei elején járó férfi áll a kasszánál.

Fizetek és felszállok az első buszra, ami beáll a kereskedés parkolójába. Mikor úgy érzem, már biztos távolságra kerültem leszállok és tárcsázom Szonja számát.

Bizonytalan, halk hangon szól bele a telefonba.

–  Csak be akartam jelentkezni, hogy élek meg ilyenek.

Egyből hangosabban kezd beszélni, dőlnek belőle a kérdések. Aztán meghallom a háttérben az ő hangját és azonnal kinyomom a telefont.

 

…

A legnagyobb ellenségek a gondolatok, bármit teszel, sehova sem futhatsz előlük. Beszívhatsz, leihatod magad, akkor talán csökken, de újra és újra eljön az a pillanat, amikor józanul ülsz a kád szélén és sírsz. Sírsz, mert megbántottak, sírsz, mert újra szeretni kezdtél, sírsz, mert úgy érzed, gyáva vagy. És jól érzed.

Elfutottam a probléma elől, ahelyett, hogy szembe néztem volna vele. Mindenki azt hiszi ez a könnyebb út. Ideiglenesen lehet, hogy könnyebb, de sokkal tovább tart és esténként, úgyis előjön. Ez van ha, beleszerettél valakibe, ő meg átvert.

Hiába léptem le és hagytam ott mindenkit, ettől még nem fáj kevésbé. A megoldatlan dolgok csak szépen halmozódnak, egyik réteg a másik után, míg végül kapsz egy lebonthatatlannak látszó hegyet, aztán csinálj vele, amit akarsz.

Egy papírlappal a kezemben ücsörgök a lakástól nem messze, egy erdőszéli játszótéren. A lap egyik oldalán azok a dolgok szerepelnek, amiket szerettem Leában, másikon az, amit nem. Két dolog szerepel a rossz oldalon, szemben Lea harminckettő szerethető tulajdonságával. Két dolog miatt léptem le és hagytam ott. A kezembe temetem az arcom, mikor rájövök mekkorát hibáztam.

–  Nem tűnsz túl boldognak. Végül a többieknek lesz igaza és tényleg nálunk nyírod ki magad? Mondjuk egy játszótéren túlzás lenne.

–  Te mindenhol ott vagy? – nézek fel a kezemből, a pados lány felé pillantva.

–  Nem, csak kihoztam Maxet játszani, de ha tényleg meg akarod tenni, akkor inkább máshova viszem – mutat a szőke hintázó fiú felé.

–  Mondtam, hogy nem leszek öngyilkos.

–  Három hét telt el és te három hete nem beszéltél senkivel, persze rajtam kívül. De azt a pár szót inkább hagyjuk. Vettél egy eldobható telefont apától és folyton ezzel a lappal üldögélsz mindenhol. Most mond, hogy nem jogos az észrevételünk.

–  Nem jogos.

–  Öröm volt veled beszélgetni!

–  Várj! Nem maradsz?

Visszafordul és újra leül mellém.

–  Akkor mondj is végre valamit.

–  Aranyos srác – intek a fejemmel Max felé.

–  Szerintem is. Laura nagyon vigyáz rá, mióta Max bátyja meghalt autóbalesetben.

–  Sajnálom.

–  Ezt ne nekem mond, nincs mit ezen sajnálni, megtörtént és kész.

–  És még én vagyok érzéketlen.

–  Én ilyet nem mondtam.

–  Gondolni is ér – ejtek meg egy félmosolyt.

–  Nem gondoltam, hogy képes vagy a mosolygásra.

–  Vicces vagy.

–  Szóval, mi ez a lap a kezedben?

–  Inkább kérdezz mást.

–  Hány éves vagy?

–  Huszonhárom.

–  Jó fiatal vagy az öngyilkossághoz.

–  Nem öngyilkos leszek, hanem gyilkos, ha nem fejezed be.

–  Ez erős volt egy idegentől.

–  Számos alkalmam lett volna, hogy kinyírjalak mégsem tettem meg, szerintem nem vagyok gyilkos.

–  Minden gyilkos ezt mondja, gondolom – vigyorog mellettem és hátra dől a padon.

–  Mi történt anyukáddal?

–  Honnan veszed, hogy bármi történt vele?

–  Sokszor látom együtt apukádat, Laurával, Max anyukájával. Nekem úgy tűnik, hogy nos..hát..izé..

–  Igen. Odavannak egymásért – vigyorog tovább az égre emelt tekintettel. – Anya elment, mikor Izáról, a húgomról, kiderült, hogy ADHS-s, túl sok volt neki a stressz és lelépett. Néha küld képeslapot szülinapokra vagy karácsonyra.

–  Sajnálom.

–  Ne, tedd. Én élvezem így az életem, Laura nagyon sokat segít, szeptemberben egyetemre megyek, ő meg itt marad apával és Izával. Minden sínen van, csak apa el ne rontsa.

–  Miért tenné?

–  Tudod, a remény, hogy talán egyszer visszajön az a nő, akibe régen beleszeretett.

Beleharapok az ajkamba, amikor bekúszik a gondolat, hogy talán Lea is minden este reménnyel a szívében fekszik le.

–  Arra fogadtam, hogy pasi van a dologban.

–  Mi?

–  Kérdezted a legelső találkozásunkkor, hogy mire fogadtam veled kapcsolatban. Hát arra, hogy valami pasi összetörte a szívedet és elmenekültél.

–  Mire fogadtak a többiek?

–  Nem mondok neveket, de volt itt öngyilkossági hajlam, becsúszott terhesség, gyilkosság, erőszakolás, drogkereskedés és végül az enyém, a pasi.

–  Kreatív kis város a tiétek.

–  Elárulod, ki győzött?

–  Senki – mosolyodok el és a kezébe adom a lapot.

Barna haját hátra tűrve, olvas pár percig, majd egy meglepődött „ó” hang után, egy szomorú „basszus” jön.

Nála hagyom a lapot és a lakás felé indulok a bőröndömért. Félúton hátra fordulok, felé kiáltva.

–  De te voltál a legközelebb.

 

…

Seattle három hét alatt semmit sem változott, igaz ez nem túl sok idő a változásra egy város tekintetében. A mozgó pékárus kocsi ugyanúgy áll az utca végén, a virágárus szintén ugyanúgy vigyorog, a portás pedig még mindig ugyanabban a ruhában ül a helyén, mint ahogy három héttel ezelőtt láttam. Viharosan dobogó szívvel nyitom ki az albérletem ajtaját, de semmi nesz nem hallatszik. Szonja cuccai eltűntek, az enyémek pedig ugyanott vannak, ahol hagytam őket. A tánciskola felé indulok. Érjen véget minden ott, ahol elkezdődött.

Keresem a tizenkilences számú termet és pont ugyanúgy torpanok meg előtte, ahogy a legelső napon, amikor lélekszakadva rohantam Márknak segíteni. Rohanni ugyan még nem tudok, de ugyanúgy remeg a kezem, amikor lenyomom a kilincset.

Nem tudom, mire számítsak. Mérges lesz, látni sem akar vagy örül, majd nekem? Az utóbbit azonnal elvetem. Én sem örülnék valaki olyannak, aki három hétre lelép egyetlen szó nélkül. Úgy dobog a szívem, hogy megkérdőjelezem, jó helyen van-e.

Ha én lennék ő, látni sem akarnám. Esélyt sem adnék, hogy megmagyarázza, miért tűnt el. Mégis reménykedem, hogy talán meghallgat és ezúttal nem haraggal a szívemben lépek ki az életéből.

Lenyomom a kilincset és belépek.

Két táncos salsázik éppen a terem közepén. Rám néznek, majd az egyik a hifihez fut és lekapcsolja.

–  Ne haragudjatok, Eleanor Danert keresem.

–  Eleanor, szabadságot vett ki – mondja a fiú, játékosan végigmérve. A lány villámló tekintetéből látom, hogy valaki nagy bajban lesz. Gyorsan becsukom inkább az ajtót.

A kocsimhoz sétálva jövök rá, hogy fogalmam sincs, hol lakik Lea. Ledöbbenek, hogy soha nem jutott eszembe megkérdezni. Már megint csak magammal voltam elfoglalva.

Márk lakása előtt már nem tétovázok annyit, csak egyszerűen megnyomom a csengőt és várom, hogy a nyakamba zúduljon az a monumentális fostenger, amit megérdemlek. Szonja nyit ajtót, majd akkora pofont levág, hogy majdnem a tuják közé esem.

–  TE KIS… – Szonja mondta volna még tovább a megérdemelt jelzőket, de Márk hátulról a szájára tapasztja a kezét, szorosan tartva, nehogy nekem ugorjon. Szonja birkózva próbál szabadulni. Márk pedig kőfal módjára állja a sarat, meg sem rezdülve. Csak egy nyugodt szia Alexist mond egy megértő pillantással. Én meg csak állok az arcomra szorított kézzel a lábtörlőn.

Szonjának kell még pár perc, míg lenyugszik és elernyed Márk karjaiban. Márk elengedi, Szonja pedig beviharzik mellette a házba. Mindketten utána nézünk, majd Márk int, hogy jöjjek be.

–  Megyek előre – mondja, mikor meglátja a tétovázásom. Csendben követem, Szonja a konyhapultnak támaszkodva, lehajtott fejjel néz maga elé. Márk mellett megtorpanok és csak nézem, ahogy mélyeket lélegzik.

–  Szonja, én nem tudom, mit mondhatnék.

–  Nem tudod, mit mondhatnál? Beállítasz majdnem egy hónap után, úgy hogy egy tetves telefonhíváson kívül nem tudok rólad semmit, és azt mondod, nem tudod, mit mondhatnál? – összeszorítja a fogait, majd felkap egy serpenyőt és felém indul. Márk egyből elém ugrik és faarccal emeli fel a kezeit.

–  Te mióta vagy Alexis mellett, Márk? Egész eddig utáltátok egymást!

–  Ne rá legyél mérges, Szonja! – szólalok meg komolyan. Megkerülöm Márkot és Szonja elé állok. Márk felszisszen és utánam kapna, de intek, hogy hagyjon csak. –  Gyerünk, Szonja, használd az a serpenyőt, itt vagyok – tárom szét a karom. Megérdemlem, tudom. Csak, nehogy azt hidd, hogy nekem, olyan könnyű volt elmenni. Látni, hogy valaki más csókolja meg Leát! Látni azzal a férfival, meg a gyűrűvel a kezében! Szerelmes voltam Leába, Szonja fel tudod, ezt fogni! Beleszerettem! – kiáltom dühösen förmedve rá.

–  Ő is szeret téged – suttogja letéve a serpenyőt a konyhapultra.

–  Ha igazán szeretett volna, elmondja, hogy házas.

Megtörten a kanapénak támaszkodom.

–  Tudom, hogy nem a legjobb megoldást választottam. Tudom, hogy megint hibáztam. Elcsesztem. Tudom, de visszajöttem.

–  Újra el fogsz menni? – kérdezi Szonja ajkát lebiggyesztve.

–  Igen, de előtte megbeszélem Leával a történteket, elrendezem az ügyeim és ezúttal megmondom, hova megyek – mondom eltökélten nézve a szemébe.

–  A legjobb barátnőm vagy.

–  Szonja, bármikor meglátogathatsz, bármikor meglátogathatlak, lesz telefonom, lesz internet. Akkor beszélünk, amikor csak kedved tartja.

–  Ígéred?

–  Ígérem.

–  Gondolom, akkor szükséged van egy címre – limbál meg előttem Márk egy papírfecnit.

Egy kertes ház oldalánál parkolok le és a kormánynak támasztom a fejem. Szükségem van pár percre a kocsimban, mielőtt bemegyek Leához. Ez a ház annyira Leás, azzal a kék zsalugáterrel, meg a kövekkel, amik az ajtóhoz vezetnek, hogy belesajdul a szívem. Jellemzően az a ház, amiből bármelyik pillanatban kifuthat egy szőke kislány, a pöttyös labdájával. Ha ez is megtörténik, én nem is tudom, mit kezdek magammal. Felesleges tovább a kocsimban ülnöm. Fogom magam és becsöngetek. Várom, hogy nyíljon az ajtó, de semmi. Se nyikorgás, se léptek hangja.

Nincs itthon. Benézek az ablakon, mint valami rossz betörő, de nem látok mozgást. Pár percig még álldogálok, aztán zsebre dugott kézzel a kocsim irányába lépdelek. Már ülnék a be, amikor valaki a nevemen szólít.

–  Alexis?

Megperdülök, aztán csak bámuljuk egymást némán. Meglódul a szívverésem, mikor a szemébe nézek. Bárcsak látnék rajta bármilyen érzelmet, bárcsak hozzám vágna valamit, bárcsak megütne. Akkor legalább tudnám, hogy hol állunk. Ő csak néz rám érzelemmentes arccal, aztán a háza felé indul és látom, ahogy kinyitja az ajtót.

–  Be akarsz jönni vagy csak véletlen itt parkoltál le?

–  Nem. Mármint igen. Nem véletlen parkoltam itt.

Bólint és bemegy előttem, nyitva hagyva az ajtót. Toporgok pár percet a lábtörlőn, majd belépek a tágas nappaliba. Jobbról egy lépcső vezet az emeletre, szembe velem a konyha bejárata van, Lea pedig épp lerúgja a cipőjét és a nappali közepén terpeszkedő fotelba ül.

–  Ott fogsz álldogálni végig vagy terveztél leülni is?

–  Leülök.

–  Akkor jó, végülis én nem futok sehova – jegyzi meg epésen törökülésbe helyezkedve.

Oké ezt megérdemeltem, nyugtázom magamban, majd a Leával szembeni szürke fotelba ülök.  A gyűrűsujján lévő v alakú forradásra nézek és beharapom a szám szélét. Már tudom, mit jelent.

–  Nem méltóztattál meghallgatni, szóval ne húzd a szádat!

–  Nem mintha te annyira kerested volna az alkalmat, hogy megmagyarázd.

–  Kerestem, megkerestelek és megtaláltalak – válaszol karba tett kézzel.

–  Mi van?

–  Nyugodt kis kikötőváros választottál magadnak.

–  Honnan? – tátott szájjal bámulom.

–  Megkerestem apámat, ő bárkit, bárhol megtalál. Nem volt egyszerű, tekintve, hogy folyton váltogattad a járataidat és eldobható telefont vettél. Itt hibáztál, nem voltál elég körültekintő. Sok idő volt, mire az összes lehetséges járattal végig jártam a közeli falukat, de végül megtaláltalak. Én csak azt akartam tudni, hogy jól vagy-e. Murattal együtt tűntél el, akiről később jött a hír, hogy túltolta a drogot és kórházban van. Aztán előkerült tőle a kulcstartód én pedig, azt hittem…

–  Miért nem jöttél oda?

–  Mert miattam mentél el.

–  Azért mentem el, mert nem tudtam kezelni, hogy házas vagy és hazudtál nekem. Ezért jöttem vissza is.

–  Miért?

–  Mert szükségem van rá, hogy elmond. Miért nem árultad el, hogy házas vagy?

–  Mert nem vagyok. Teljesen félreértetted az egész helyzetet. Azt láttad, ahogy Daniel a feleségének szólít és lesmárol, azt már nem, hogy kapott egy hatalmasat. Házas voltam Daniellel, de amint Seattlebe költöztem felbontottuk a házasságot. Daniel nem itt született és szüksége volt valakire, hogy az országban maradhasson. Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, aztán ő belém szeretett, én meg elköltöztem és kérvényeztem a válást. Nem vagyok házas Alex.

Érzem, ahogy lassan emelkedik a vérnyomásom és vörösödik a fejem.

–  Aha, szerintem is túlreagáltad. Jól érzed – mondja átkarolva a lábait.

–  Akkor mi a kezeden a forradás?

–  Ugye még csak véletlenül sem hitted, hogy valami fura házassági rituálé keretein belül ugyanolyan billog van rajtunk? – kérdezi szemforgatva.

–  Ő, de.

–  Megégettem magam a sütővel – int a konyha felé lazán, majd újra átöleli fekete farmerba bújtatott lábait.

Lejjebb süllyedek a fotelban és félig eltakarom az arcomat.

–  Aha, szerintem is elszúrtad.

–  Sajnálom.

–  Azt hittem össze fogsz jönni azzal a lánnyal, akivel beszélgettél a padon.

–  A közelében sem voltunk ilyesminek.

–  Honnan tudhattam volna, csak azt láttam, hogy egy szép lánnyal beszélgetsz romantikusan, a lemenő nap fényében a móló egyik padján.

–  Hülyeségeket gondoltál.

–  Akkor már ketten vagyunk.

 –  Tényleg megkerested apukádat, miattam? – kérdezem a lábamon támasztva meg az államat.

–  Igen. Nem volt egyszerű, de tudtam, hogy egyedül nem talállak meg. Ahhoz túl rafinált vagy. A taxiban hagytad a telefonodat, onnantól sejtettem, hogy apám nélkül semmit sem érek.

–  Rendeztétek a kapcsolatotokat?

–  Ne essünk túlzásba. Életem legnehezebb dolga volt újra elé állni. Aztán megkérdezte kit keresek és a neved hallatán csak hümmögött két sort.

–  De segített.

–  Mert azt mondtam, hogy szerelmes vagyok beléd és te félreértetted az egész dolgot Daniellel. Tudod, mit csinált? Kiröhögött.

–  Kiröhögött? – nézek fel döbbenten.

–  Aha. Meg, hogy nem hitte volna, hogy valaha lát még, pláne azt nem, hogy egy csajt segít nekem szerezni. Fogalma sem volt a dolgokról.

–  De megtalált, te megnyugodtál, ráadásul még beszéltetek is.

–  És most legyek hálás, hogy leléptél?

–  Én nem ezt mondtam – emelem védekezően magam elé a kezem.

–  Hagyjuk – legyint egyet idegesen, majd felkel a fotelből és járkálni kezd. A szememmel követem megfontolt lépteit. –  Hogy van a lábad?

–  Napról napra erősebb.

–  Ennek örülök.

–  Én is. Lea? Én tényleg sajnálom. Tudom, hogy hiába mondom már, mert ami történt, megtörtént és nincs lehetőségem, hogy megváltoztassam a múltat.

–  Miért másképp csinálnád?

–  Nem mennék el. Ha aznap meghallgatlak, nem pedig elrohanok, minden másképp történt volna.

–  Hogyan történt volna? – kérdezi a fotel szélére ülve. –  Még további hónapokon keresztül lógunk együtt, smárolunk, szexelünk és kerüljük a témát a kapcsolatunkat illetően. A nyakamat rá, hogy soha nem mondtad volna ki, hogy legyünk együtt.

–  Megértem, hogy dühös vagy…

–  Megérted? Komolyan? Hát Alexis, el kell mondjam, nem dühös vagyok, hanem akkorát csalódtam, mint még soha senkiben. Elhittem, hogy szeretsz, aztán mikor elmentél, tudatosult, hogy teljesen vak vagyok. Egész idő alatt valami, olyan dolgot kergettem, ami soha nem volt az enyém.

–  Te is tudod, hogy ez nem igaz – lehajtom a fejem, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. Idegesen felpattan a fotel széléről, én meg utána ugrom és megfogom a kezét. –  Ha nem éreztem volna semmit irántad, soha nem fekszem le veled. Nem engedtelek volna be az életembe, ha nem lettem volna oda meg vissza tőled.

–  Szép múltidő volt.

–  Félreérted – suttogom, amint kikapja a kezét a kezemből.

–  Ezt hogyan képzelted amúgy? Idejössz, megérted, hogy elcseszted, én meglágyulok, mert még mindig rohadtul szerelmes vagyok beléd, aztán dugunk egyet a szőnyegen és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? –  Dühösen mutogatva artikulál az ablak felé fordulva. Mikor végre megfordul, látom, hogy könnyes a szeme.

–  Nem. Azt hittem tényleg házas vagy. Azt hittem, majd kifut egy szőke kislány a házadból, Daniel pedig végig a konyhában lesz, míg én megkérdezem miért tetted. Te szabadkozol pár percig, én meg lelkifurdalás nélkül sétálok ki az ajtón.

–  Ott az ajtó Alexis, nyugodtan kisétálhatsz, minden fajta lelkifurdalás nélkül. Én már nem haragszom, eljöttél, megbeszéltük és ennyi volt. Én már nem érzek semmit, szóval többé nem kell attól félned, hogy megbántasz. Nyugodtan menj!

–  Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság, Lea – mondom halkan, miközben figyelem, ahogy a könnycseppek végig folynak az arcán.

Hirtelen viharzik el mellettem a konyha felé indulva. Papírzsepit keres a konyhai szekrény egyik fiókjában, én meg állok az ajtóban beesett vállakkal.

–  Miért vagy még mindig itt? – kérdezi, miután kidobta a kukába a zsepijét.

–  Tudod rá a választ.

–  Akkor mondd ki végre!

–  Mert szerelmes vagyok beléd.

–  Remek, nehéz volt, összedőlt a világ közben? – szegezi nekem a kérdést, majd lerogy az egyik székre és a kezébe temeti az arcát. –  Hallom elköltözöl? – mondja pár perc szünet után.

–  Szonja felhívott, igaz?

–  Kicsit kivoltam, amikor elmentél, szóval érthető, hogy elmondta.

–  Muszáj, Seattle túl kaptárszerű lett nekem.

–  És ez hogyan egyeztethető össze a még mindig szeretlekkel? – rám emeli kék szemeit és várja a választ, ami mindent eldönt. Hümmögök egyet, közel húzom hozzá a mellette lévő széket és leülök szembe vele.

–  Az nagyban függ tőled. Amikor idejöttem, kőbe volt vésve, hogyan alakul tovább az életem. Arra nem számítottam, hogy ennyire benéztem a dolgokat. Az, hogy hogyan lesz tovább, az attól függ, te hogy érzel.

–  Már rég a kocsidban ülnél Alexis, ha nem éreznék semmit irántad.

–  Akkor két forgatókönyv van, vagy velem jössz, vagy velem jössz. Szóval kérlek mond, hogy velem jössz. Tudom, hogy önzőség ilyet kérni, tudom, hogy itt van az életed, az óráid, de ott is vannak gyerekek, akik imádnak táncolni. Te odalennél azért a lakásért, ahol laktam ebben a pár hétben. Összeköltözhetnénk és onnantól együtt találnánk ki, hogyan legyen tovább.

–  Szóval szerinted, mindezek után menne nekünk együtt?

–  Igen. Ha nem lépünk ezirányba, soha nem tudjuk meg. Lea nagyot sóhajtva dől hátra a széken. –  Nemet fogsz mondani, igaz? – kérdezem szomorúan nézve a szemébe.

– Amikor Szonja felhívott az előbb, hogy úton vagy felém, elhatároztam, hogy kemény leszek és nem hagyom, hogy magam többé megbántani. Bármit reagálj is, útjaink külön válnak. Már akkor végem volt, amikor lejjebb csúsztál a fotelomban eltakarva az arcodat. Elvörösödtél, nekem meg úgy kezdett dobogni a szívem, mint az idióta szerelmes kamaszlányoknak. Mivel nem vagyok mazochista, alkut ajánlok.

–  Hallgatlak.

–  Elmegyek veled, összeköltözünk egy hónapra és utána meglátjuk megy-e ez nekünk.

–  Rendben, minden egy alkuval kezdődött, így stílusos, ha ezzel is lesz vége. Mármint nem úgy vége – mutogatok össze vissza zavaromban.

–  Értem, értem – legyint Lea szemforgatva, majd rám mosolyog én meg ugyanolyan bamba vigyorgásba kezdek, mint amikor megismertem.

 

…

Egy hónappal később

 

A világ így ér véget, a világ így ér véget, a világ így ér véget, nem bumm-mal, csak nyüszítéssel. T.S Eliot versének utolsó sorai mennek a fejemben, amikor belépek az ajtón és a fogason csak az én bőrkabátom lóg. A cipőm árván áll a cipősszekrény legalsó polcán. Pontosan tudtam, milyen nap van, amikor reggel álmosan átöleltem.

Nem keltettem fel, amikor dolgozni indultam a város másik végében lévő autókereskedésbe. Azt hittem itt lesz, amikor visszaérek.

Szóval a dolgok így érnek véget, néha adatik egy csodálatos hónap előtte, néha nem. Már ezért az a rövidke időért hálás vagyok, én voltam a világ legboldogabb embere. Voltam. Most meg egyedül állok a nappali közepén és azon gondolkodom ezúttal, hol rontottam el. Keresem a búcsúcetlit, felforgatok mindent, a kedvenc bögrém alá is benézek, de semmi. Nem hagyott maga után semmit. Még annyit sem mondott, hogy sajnálom, de nem megy.

Elhisszük, hogy vele talán más lesz, hogy vele végre örökre boldogok maradunk és ezután minden nap valami eszméletlen butaságon, nevetve alszunk el. Elhisszük, hogy másnap mellette ébredünk, elmegyünk dolgozni és ácsingózva lessük a mutató vánszorgását, várva a pillanatot, amikor ledobja a kulcsát a konyhaasztalra és visítva ugrik a nyakunkba.

Elhittem, hogy tényleg azért szeret, aki vagyok. Azért a néhol nyers, néhol túl érzelmes, furán vicces lányért, aki vagyok.

Lerúgom a tornacipőm és a szőnyegre telepszem hátamat a kanapé oldalának vetve. Nézek magam elé és gondolkodom, miért kellett ennek így alakulnia. Miért kell valaminek ennyire fájnia, ami előtte annyira boldoggá tett és mi ellene az ellenszer. Mi képes kitépni belőled ezt az érzést, mi szünteti majd meg maradéktalanul, hogy amikor reggel felkelsz és az ágyad szélére ülsz, nem ő jut majd eszedbe, hanem az a lehetőségekkel teli nap, ami előtted áll. Mikor jön el az a pillanat, amikor már nem hallod a nevetését és lelki szemeid előtt sem vigyorog már.

A kezembe temetem az arcom és azt kívánom, teljen el villámgyorsan további egy év. Talán ennyi elég lesz, hogy örökre elfelejtsem. Ennyinek elégnek kell lennie.

Csattan az ajtó, ledobja a kulcsát a komódra és belép a nappaliba. Megtorpan, amikor meglát a szőnyegen ülve.

–  Alexis, te teljesen hülye vagy!

 

-Vége-