Csak egy tánc volt V.

5.rész

Egy tükrös, tágas táncteremben ülök és Leát figyelem, ahogy egy csapat tinédzsernek hip-hop órát tart. A szégyellt kerekesszékemet Lea kocsijában hagytuk. Így legalább a látszatát fenntarthatom, hogy egy egészséges, átlagos táncos vagyok. Hosszú, fekete farmerom eltakarja a forradásokat a lábamon, kár, hogy a mély barázdákat a szemem alatt már nem tudja. Kemény a pad és fáj a hátam a sok erőlködéstől, a hideg falnak dőlök, de nem sokat segít. Bámulom Leát és azon gondolkodom, miért pont én kellek neki. Teljesen elragadta a tánc, a zene, a ritmus. A lányok tátott szájjal bámulják és nem nehéz észrevenni, hogy a fél banda oda meg vissza van tőle. Egymást lekörözve akarnak több figyelmet kicsikarni Leától. Én is egy vagyok a lányok közül, képtelen vagyok levenni a szememet róla, ahogy a zene ritmusára ringatja a csípőjét, ahogy a fenekét kitolva feláll a földről, ahogy az egyre gyorsuló ritmusra ugrál, ahogy a kontyba fogott szőke haja időközben szétbomlik, mind-mind megakadályoz benne, hogy belesüppedjek az önsajnálatba.

Táncolni akarok, forr a vérem, a szívem rugdalja az agyamat, hogy állj már fel végre és táncolj! Tedd végre azt, ami boldoggá tesz! Szomorúan elmosolyodom, mert az agyam pontosan tudja, hogy erre jelenleg még nincs lehetőség. Be kell érnem, hogy az ujjammal és a bal lábammal ütöm a ritmust. Muszáj, hogy ennyi elég legyen. Muszáj, mert nincs más választásom. A szívem akaratos, vetíti a régi képeket az agyamnak. Az éjszakákat, amikor magamról elfelejtkezve vonaglottam a színpadon, amikor órát tartottam a gyerekeknek a javítóban. Küldi őket megállás nélkül, aztán csendben elhallgat, mikor a fejemmel nemet intek.

Lea újra visszaránt a valóságba, amikor lekapcsolja a hifit. A lányok mély lélegzetvételeit hallani csak. Lea hangja betölti a termet és minden szem rászegeződik, de őt ez cseppet sem zavarja. Egyenes háttal, felszegett fejjel, magabiztosan jár körbe, miközben a levezető gyakorlat zajlik. Elgondolkodom, vajon hogy jutott el ideáig, honnan ez az eltökéltség és akaraterő, a tenni akarás. Még soha nem beszélt az életéről, szinte nem tudok róla semmit. Ijesztő, hogy ő mennyire ismer engem, én pedig azt sem tudom, ki ő valójában.

Az órának vége, de pár lány még mindig Lea körül sündörög. Az egyik különösen sokszor keresi Lea pillantását, látni, hogy valami többet akar. Távolról vizslatom végig. Hosszú combok, magas, izmos test, féloldalas, megnyerő mosoly, félhosszú lófarokba kötött fekete haj.

Megrándulok, amikor a többiek kiindulnak, ő pedig megérinti Lea könyökét. Lea ugyanolyan széles, barátságos mosollyal néz, mint korábban. Nyoma sincsen, hogy zavarná az érintés, vagy a lány közelsége. Lassan tekeri fel a hifi kábelét, miközben tovább cseveg a lánnyal. Lea a szemével keresi a kapcsot, amivel össze tudja fogatni a kábelt, a lány pedig készségesen pattan utána. Végig simít Lea kezén, amikor átveszi tőle a köteget és beakasztja a kapcsot. Majdnem kiugrik a szívem, elfordítom a fejem és a fekete parkettát kezdem bámulni. A bal oldalán már jön fel a ragasztó és kopott a sok táncos láb nyomától.

Egy kéz érinti meg az állam, felfelé emeli az arcom és egy csókot nyom a számra. Nem csak egy futó csók ez, sokkal bensőségesebb. Érzem a nyelve hegyét a felső ajkamnál. Lehuppan mellém, lába közé fogva a padot és úgy néz, mintha tudná minden gondolatom. Ekkor jövök rá, hogy a lány, aki megérintette Leát, végignézte az egészet és még csak most hagyja el a termet.

Nyitva marad a szám és a lány után bámulok. Lea ismét maga felé fordít és magabiztos mosoly kíséretében húz magához. Nincs a teremben senki, így kendőzetlen természetességgel simít végig az oldalon, élvezi az ajkam érintését. Magamhoz húzom, átkarolom a derekát, érzem a kezem alatt, mennyire megizzadt. Nem taszít, sokkal inkább begerjeszt. Mosolyogva tol el, miután bebújtatom a kezem a nadrágja alá és megfogom a fenekét.

–  Le kell tusolnom – vigyorog és beletörli izzadt homlokát pólója nyakába. – Nagyon fura, hogy nem toltál el, olyan szagom lehet, mint a három éves uzsonnának.

Nem szólok semmit. Muszáj lenyugodnom, kell pár perc, míg a szívem ritmusa újra helyreáll, mire a légzésem ismét lelassul. Félreérti a szótlanságom.

–  Nincs közöttünk semmi! Én nem is sejtettem, hogy szeretne valamit, csak amikor hozzám ért, tudatosult, hogy mi történik. Megmondtam, hogy van valakim, szóval kérlek szépen, szólalj meg. Meg hát az isten szerelmére tizennyolc éves és a tanítványom!

–  Nem ezért hallgattam el, Lea. Igazából túlságosan is nyíltan adtad a tudtára, hogy kivel vagy.

–  És ez zavart?

–  Mi? Nem! Dehogyis.

–  Akkor?

–  Hát…izé…kellett pár perc, míg én…

–  Oh! – vigyorog, mintha most kapott volna egy adag boldogságot a boltban.

–  Bemutatsz majd neki?

–  Kinek? – kérdez vissza ijedten.

–  Azt mondtad a lánynak, hogy van valakid. Bemutatsz, majd annak a valakinek?

–  Ne legyél tahó!

–  Nem vagyunk együtt.

–  És azt kellett volna mondanom, hogy nézd Rhiannon most épp nem vagyok együtt senkivel, csak van egy lány, akivel folyton smárolunk és egy hajszál választ el tőle, hogy fél óránként le ne feküdjünk egymással. De ő nem akar engem, szóval ne legyél szomorú, mert én most egy olyan lány után kajtatok, aki semmit sem érez irántam.

–  Ez nem igaz!

–  Melyik része?

–  Lea! – dorgálóan ejtem ki a nevét, meg akarom mondani, hogyan érzek iránta, de csak tátogok pár percig. Horkant egyet, feláll mellőlem és közli, hogy letusol. –  Lea, várj! – el akarom kapni a kezét, de elvétem. Csak legyint és a tusoló irányába indul. Felpattanok és utána indulok, megperdül, amikor meghallja a lépteim. Ijedten néz rám, én meg nem értem a tekintetét, aztán leesik, hogy mankó nélkül sétálok utána. Megtorpanok és félelemmel pillantok a jobb lábamra. Ott áll a bal mellett és már érezem is, azt a fullasztó érzést, amit minden egyes gyógytorna után. Amikor van is lábad, meg nincs is, fáj is, meg nem is és csak állok, levegő után kapkodva. Szédülök, megijedek és gyorsan leülök.

–  Semmi baj, nyújtsd ki és lélegezz mélyeket! – hallom Lea hangját, mellettem térdel és megnyugtatóan simogatja a hátamat.

–  Ez, mi a franc volt? – kérdezem remegő szájjal.

–  Most megtudtuk, hogy csak a fejedben létezik az a gát, ami megakadályozza, hogy lábra állj. Meg kell nyugodnod Alex, hallasz engem?

–  Aha – motyogom és hátra fekszem a parkettán. Mélyeket lélegzem és pár perc múlva visszanyerem az irányítást. – Oké, itt vagyok és ott tartottunk, hogy utánad indultam és közölni akartam, hogy nincs igazad. Nem lennék itt, ha nem éreznék semmit irántad – mondom határozottan a szemébe nézve. Nem akartalak megbántani, csak olyan természetességgel mondtad, hogy együtt vagy valakivel, hogy…

–  Értem, értem – emeli fel védekezően a kezét. Tudom, hogy nem akarsz kapcsolatot, minden egyes nap elmondod legalább háromszor. Igyekszem megemészteni, csak lassan megy, hiszen folyton veled vagyok. Nem tudom, nem akarni a csókod vagy az érintésed. Te nem akarsz kapcsolatot és kell a távolság, mégis csillog a szemed, ha mellettem vagy és ez teljesen mást üzen.

–  Nem akarom bonyolítani a dolgokat.

–  A dolgok, kettőnk között már épp elég bonyolultak, így is.

–  Pontosan. Lea nagyon keveset tudok rólad és így…- tárom szét a karom befejezetlenül, hagyva a mondatot.

–  Akkor, miért nem kérdezel? Majdnem két hónap telt el és nem kérdeztél semmit tőlem, miért?

–  Nem tudom.

–  Én igen. Szerintem úgy érzed, ha kevesebbet tudsz rólam, könnyebben lépsz majd túl rajtam. Igyekszel minél kevésbé kötődni hozzám, mert félsz. Csak még nem jöttem rá, hogy miért. Illetve tudom, hogy történtek dolgok az életedben, tudom, hogy elvesztetted azt a lányt, tudom, hogy keresed az utad és teljesen más ember próbálsz lenni. Csak azt nem értem, ehhez miért tartozik hozzá, hogy ignorálsz mindent és mindenkit. Nem vagyok senki, hogy ítélkezzem feletted félre ne értsd, csak szeretném, hogyha rájönnél, ez már nem működik tovább. Muszáj nyitnod az emberek felé és most nem csak magam mellett beszélek, mert megértettem, hogy nem akarsz tőlem semmit. Ami nyilván hazugság, tekintve, hogy folyton egymás szájában lógunk, de mindegy. Szóval, ha elzárod magad mindenkitől az nem megoldás.

–  Hol születtél? – Mosolyogva csóvája meg a fejét, szinte hitetlenkedve morog valamit elhúzva a száját.

­–  Mindig beletrafálsz. Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Most kitalálhatnék egy véletlenszerű várost, hazudhatnék valamit, de többé már nem megy. Viszont, ha elmondom, honnan jöttem, beszélnem kell a családomról, neked pedig rengeteg kérdésed lesz, szóval kössünk egyezséget. Letusolok, végig csináljuk a gyógytornát, hazaviszlek és elmondom a történetem. Megegyeztünk?

–  Igen – bólintok határozottan.

–  Segítek felállni.

Lea hónom alá nyúl, befeszíti a lábait és talpra emel. Miután a padra ültetett a tusoló felé indul, én meg elkapom a kezét és emlékeztetem, hogy elfelejtett valamit. Tanácstalanul néz pár pillanatig, majd felnevet és nyom egy csókot a számra.

Lea türelmesen áll a járókorlát végén, míg én idegesen rágom a szám szélét. Még nem keltem fel a kerekesszékből, de az izzadtság már gyöngyözik a homlokomon. Nagyot nyelek és megrázom a fejem.

–  Nem fog menni!

–  Gyerünk Alex, tudsz járni, te is tudod.

–  El fogok esni – mondom és igyekszem egyre gyorsuló szívverésemet a háttérbe szorítani.

–  És akkor mi van?

–  Megint elmozdulhatnak a vasak a lábamban.

–  Ugye tudod, hogy megerősítették őket és többet nem fog megtörténni.

–  Bármi megtörténhet.

–  Mitől félsz Alex? – Közelebb jön hozzám és leguggol elém. Végig simít fehér pólóján és a térdemre rakja a kezét. A varratok behegedtek, a lábad elbír, már csak a kis buksidban kell lerendezned a dolgokat és lassan újra visszatérsz. Mitől félsz?

–  Nem tudom – kétségbeesetten rántom meg a vállamat. Remeg a szám széle, gyorsan veszem a levegőt és kerülöm Lea tekintetét. Az arcomhoz akar érni, amikor kopognak. Elrántja a kezét és felegyenesedik, amikor egy negyvenes évei elején járó, szemüveges hölgy dugja be a fejét az ajtón.

–  Eleanor, ne haragudjon, hogy zavarom, de ki tudna jönni egy percre? – kérdezi szaggatott hangon, erőteljesen megnyomva minden r-betűt.

–  Mindjárt jövök, Alex – néz rám Lea kedvesen és a nő után indul a folyosóra.

Amint becsukódik a terem ajtaja a kezembe temetem az arcomat. Igyekszem kiűzni azokat a képeket a fejemből, amikor a kocsimból kilógva, levegő után kapkodtam, nem érezve a lábamat, vagy amikor a konyhapadlón feküdtem szörnyű fájdalomban fetrengve. Nem kellenek, nem akarom őket, de megállíthatatlanul özönlenek felém, hiába menekülök előlük lélekszakadva.

Megállok, megfordulok és a szemükbe nézek.

Megragadom a járókorlát szélét és a bal lábamra nehezedve talpra állok. Pezseg a vérem, jön már a félelem, jön a fájdalomtól való mérhetetlen félelem. Nem bújok el, nem nyomom el, nem gondolok másra, csak engedem hadd vigyen. Lehunyom a szemem és leteszem a jobb lábam a bal mellé. Lassan nehezedek rá, óráknak tűnik, pedig csak pár elillanó lélegzetvételnyi idő, míg a bal lábam megemelkedik és a jobb kezdi el tartani a terhet. Remegő kézzel engedek a korlát szorításán, aztán lépek egyet előre. Mintha habon járnék, puha, süllyedő, gumiszerű a padló érintése a talpam alatt. Lépkedek, mint a járni tanuló babák, csak sokkal kevesebb gügyögéssel és lelkesedéssel körülvéve. Sehol egy bátorító szó, egy elkallódott játékmackó vagy a remegést csökkentő ölelés. Csak én vagyok meg a barna korlát a tenyerem alatt.

A járórúd végére érek és fogalmam sincs, hogyan kell megfordulni két lábbal. Próbálom felidézni a mozdulatot két hónappal ezelőttről. Melyik lábamon van a súlypont és melyikkel kell lépnem?

Elvétem. Érzem, ahogy a jobb lábam megbicsaklik és várom a kemény földet érést, majd a nyilalló fájdalmat, de nem jön. Helyette két kar ragad meg és egy hoppá kiáltás után hátulról von magához. Gyorsan a korlátba kapaszkodom és a bal lábamra nehezedek, a kezek azonban a derekamon maradnak.

–  Egyrészt, bal lábra súlyponthelyezés, jobbal lép a sorrend, másrészt, ha megint egyedül kezdesz magánakcióba kitekerem a nyakad, harmadrészt, ugye mondtam, hogy lábra tudsz állni – Lea a hátam mögül szólal meg, majd szépen lassan elenged.

–  Nem vagyok benne biztos, hogy vissza tudok menni a székemhez.

–  Milyen székhez? – kérdezi Lea a terem másik végébe gurítva a kerekesszékem. –  Ó, hogy erre a székre gondoltál?

–  Lea, komolyan beszélek.

–  Én is. Minden energiádat arra fecséreled el, hogy tartod magad vagy lépni is fogsz?

–  Nem vagy jó gyógytornász – morgom dühösen és a székem felé araszolok. A korlát végénél megtorpanok. Lea közelebb sétál, zsebre dugott kézzel. Tudom, hogy azonnal ugrana, ha elveszíteném az egyensúlyom, mégis olyan jól játsza az érdektelent, hogy egy pillanatra elhiszem, hogy nem segítene. Két lépés után érzem, hogy baj lesz. Én szédülni kezdek, a lábam meg remegni. Hirtelen nézek körül, mibe tudok kapaszkodni.

–  Lea! – suttogom ijedten és már érzem is a kerekesszéket a fenekem alatt. Észre sem vettem, mikor tolta mögém Lea és segített bele. – Lea, miért szédülök? – A szoba egyetlen íróasztala vészesen hullámzik. Lehunyom a szemem és eltakarom a kezemmel, közben a szék karfáján könyökölök.

–  Próbálj megnyugodni.

–  Nem ijedtem meg!

–  Ugye tudod, hogy nagyon ügyes voltál Alex?

–  Kösz, mondom miután összeszedtem magam.

Bátorítóan simít végig a hátamon, miközben leoltja a terem villanyát és a kijárat felé tol. A segítsége nélkül mászok be a kocsiba és öntelten vigyorgok, míg ő a csomagtartóba teszi a kerekesszéket. Behuppan mellém a vezetőülésre és enyhén felvont szemöldökkel néz, amint meglátja a mosolyom.

–  Ügyes voltál, de azért nem körülötted hajlott meg a tér, ugye tudod, Alex? – Szemforgatva gyújtást ad, majd kikanyarodik a rehabilitációs központ zsúfolt parkolójából. Mókás hangon dúdolgat egész úton, a rádióban szóló zene ütemére mozognak az ujjai a kormányon. A gyűrűsujján van egy v alakú forradás, egész úton azt nézem, magamban találgatva, mi történhetett.

–  Megkérdezed végre, vagy még gyártasz magadban pár fiktív történetet?

–  Már csak azért sem kérdezem meg! – vonom meg a vállam nemtörődve. Egy mosolyt villantok rá, majd kiszállok, amikor az albérlet elé érünk. Szaggatott léptekkel araszolok az ajtó felé, félúton inogva állok meg. Lea a karom alá nyúl és most ő villant rám öntelt mosolyt. Szemforgatva indulok a bejárat irányába. Megtorpanok, amikor meglátom, ki áll az ajtóban. Szélesen mosolyog, belőlem pedig minden magabiztosság tovaszáll. Félelem villan a szememben, mikor meglátom a fehér kis tasakot John kezében. Benne mindennel, ami tönkretette Franceska utáni, amúgyis nyomorúságos életemet. Lea olyan merevséggel tartja a karomat, mintha egy ólom bábú lenne, fa arccal. John szó nélkül indul az ajtóm irányába, lazán a falnak dől a kilincs mellett és karba tett kézzel ráérősen piszkálja a körmét. Épp megkérném, hogy távozzon, mikor Lea elengedi a karom, a kezembe nyomja az egyik mankómat, kinyitja az ajtót, majd akkora dörrenéssel vágja be az orrom előtt, hogy pár percig csak döbbentem bámulom a barna lakkozást rajta.

–  Tüzes kis teremtés – John szisszen egyet, amikor a mankómat a lábához vágom.

–  Leveszed a mocskos tekintetedet róla! – morgom kikelve magamból. –  Húzz innen John, nem kellesz!

–  Gondoltam hátha szükséged lenne egy kis löketre, most hogy újra… nos tudod – néz a lábamra szánakozóan.

–  Húzz innen! – mutatok indulatosan a kijárat irányába.

–  Ha nem, hát nem – rántja meg a vállát, majd a lépcső felé galoppozik, fel a második emeletre. Tudom, kihez megy és egy pillanatra összeszorul érte a szívem.

Szomorúan nyitok be a lakásomba, ledobom a kabátomat az ajtó melletti apró fogasra, majd a mankóval nagyokat lépve a kanapé felé indulok. Lea a fotelből karba tett kézzel, faarccal nézi végig, ahogy sóhajtva elfekszem. Bámulom a fehérre meszelt plafonon a fekete, sárgás csíkokat. Egy részüket az előző lakó cigarettafüstje okozta, a többit pedig a tavalyi beázás. Az a beázás volt az utolsó csepp életem poharában, legalábbis akkor azt hittem. Aztán megismerkedtem a beázás okozójával és minden sokkal rosszabb lett.

Lea nem kérdez semmit, de szinte érzem, hogy legszívesebben nekem ugrana és addig ütne, míg kitörli a múltam ezen részét. Ránézek és nem dühöt látok, annál valami sokkal rosszabbat. Ismét a plafonra nézek, nem akarom újra látni ezt az arcot. Kérés nélkül beszélni kezdek.

Minden ezzel a hülye beázással kezdődött. Mutatok a fejem feletti plafonra, majd kezem újra a kanapéra hanyatlik. Egy évvel Franceska halála után, egy téli, hideg délutánon ugyanígy feküdtem az akkori kanapénkon. Csöpögni kezdett a plafonról a víz, én pedig azt gondoltam, hogy végre meghibbantam. Aztán szomorúan rájöttem, hogy mégsem és felcaplattam a felettem lakóhoz, hogy megkérdezzem, mi történt. Nem nyitott ajtót. Kopogtam még pár percig, majd lementem a portára és megkérdeztem, itthon van-e. Igen volt a válasz, szóval érthetően paprikás hangulatban másztam vissza a harmadik emeletre. Dühösen dörömböltem az ajtón, de senki nem nyitotta ki. Eldurrant az agyam és betörtem. Mindenhol állt a víz, amit a szobaszőnyeg csak lassan szívott magába. Undorító szag terjengett, ebből már éreznem kellett volna, hogy semmi keresnivalóm ott.

Újra kellett élesztenem a srácot a kádban. Belőtte magát és elfelejtette elzárni a csapot.

Murat, alapvetően egy mókás, török srác, csak nem úgy alakult az élete, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Túl sokat lógtunk együtt… nem vagyok büszke magamra, de rátaláltam, hogyan lehetne rövid időn belül boldogabb az életem. A dílere, John, akit az előbb láttál, egyre többször lépte át a küszöbömet. Szonját soha nem láttam még ennyire dühösnek, amikor kiderült. Szépen sorban jöttek a tünetek, én meg azt sem tudtam, hol kezdődök én, és hol a takaróm. Mi a valóság és mit képzelek.

–  Mióta vagy tiszta? – jön a halk kérdés a fotel felől.

–  Valamennyivel több, mint egy éve. Csak…

–  Csak?

–  Mielőtt Szonja elment a nagymamájához, Murat felhívott, hogy hallotta, mi történt és átjönne. Szóval megvártam, míg Szonja elmegy hozzád Márkkal táncot tanulni és áthívtam.

–  Kérlek, mondd, hogy nem…

–  Csak majdnem.

–  Mi akadályozott meg?

–  Fogalmam sincs. Gondolom, tisztában voltam vele, hogy fájdalomcsillapítót szedek és ha arra veszek be valamit… vagy nem tudom. Csak beszélgettünk, aztán hazament.

Lea a kanapé szabad részére telepszik, szembe fordul velem és az ölébe húz. Háttal a mellkasának dőlök, ő pedig körém fonja a karjait. Ráérősen simít végig a karomon és elmosolyodik, amikor beleborsózom az érintésébe.

–  Arlington megyében születtem, Virginia államban, nem messze a hadsereg bázisától. Az apám a hadsereg egyik parancsnoka, anyukám pedig egy helyi, vidám pékséget üzemeltet, szintén nem messze a hadsereg székhelyétől. Apám Irakban vezetett egy sikeres hadműveletet, miután a hadsereg parancsnokává tették. Minden egyes reggel a sarki pékségbe ment kávéért, ott ismerte meg anyukámat. Nem sokkal később pedig becsúsztam én a képbe.

–  Katonának neveltek, igaz?

–  Honnan látni még mindig?

–  A magabiztosságod, a tartásod, először azt hittem valamilyen kemény magániskolába jártál, aztán amikor egyetlen nyekkenés nélkül emelgettél ide-oda, rá kellett jönnöm, hogy valami más van a háttérben.

–  El sem tudod képzelni, mennyit dolgoztam, hogy ne legyen észrevehető – sóhajt nagyot és a hajamba fúrja az ujjait. Apám ragaszkodott hozzá, hogy katonai iskolába menjek. Anyukám beadta a derekát, pedig mindketten tudtuk, mi a legnagyobb szenvedélyem. De mentem, mert apám azt mondta és ő olyan kemény, merev jellem, hogy meg sem fordult a fejemben nemet mondani, legalábbis akkor még. Persze éreztem, hogy semmi keresnivalóm a katonaságnál. Minden jel arra mutatott, hogy képtelenség kiirtani belőlem a tánc utáni megfékezhetetlen rajongásomat. Végig csináltam az iskolát és kezdődött a kiképzésem, amikor a helyzet egyre rosszabb lett, minden este a katonai kocsi tetejéről szedtek le. Ott bömböltettem a zenét, úgy táncolva, mintha muszáj lenne. Muszáj is volt, ha nem teszem, rövid időn belül becsavarodom. Rengeteget veszekedtem apámmal ekkor már. Ő féltette az állását, én meg mégiscsak a parancsnok lánya voltam és apám becsületét sértette, hogy minden tiszt farka kemény volt, akárhányszor táncolni kezdtem. Nem érdekelt, mit váltok ki a férfiakból, tudtam, hogy nem érdekelnek. Csak fogalmam sem volt, hogyan hozakodjak elő vele, a parancsnok, fafejű, mélyen konzervatív apámnak. Parancsra húzta meg a ravaszt Irakban. Ismertem a történeteit, ismertem az apámat és rettegtem az elítélésétől. Már akkor ferde szemmel nézett, amikor szoknyát vettem fel és a barátnőimmel bulizni mentünk. Aztán próbáld meg elmagyarázni ennek az embernek, hogy igen szoknyát hordasz, odavagy anyukád piros magassarkújáért, az életet a táncban találod meg és rajongsz a lányokért.

–  Végül elmondtad? – kérdezem féloldalasan felé pillantva.

–  Nem. Elszöktem.

–  Hogy mi?

–  Volt egy másik lány is a kiképzésen. Ketten voltunk, így senki nem gondolta, hogy az állandó együttléteink oka, nem egészen a nemi összetartás. Egyik este áthívtam, anyukám pedig szex közben nyitott ránk. Emlékszem mennyire tanácstalanul ültünk a konyhában, anyukám leguggolt elém és azt mondta, hogy mostantól azt fogjuk csinálni, ami tényleg boldoggá tesz. Azt válaszoltam, hogy el akarok költözni.

–  Apukád, mit szólt?

–  Anyu segített lakást találni, itt Seattleben, mindennel ellátott, amihez az új név is hozzátartozott. Igazából kicsit mindketten féltünk apám haragjától. Szóval belőled Alex Hartmann lett belőlem pedig Eleanor Daner.

–  Mi volt az eredeti neved?

–  Számít ez?

–  Csak szeretném tudni.

–  Ellie Danver.

–  Hasonló.

–  Nem akartam elfelejteni, honnan jöttem, csak végre én, én akartam lenni.

–  Apukád a hadsereg parancsnoka, hogy nem talált rád?

–  Nem kellett több pár napnál és rám talált. Elmondtam, hogy meleg vagyok és jelentkeztem a táncakadémiára. Kisétált és nem láttam többé.

–  Aucs. És anyukád?

–  Sokszor hív, és legalább kéthavonta meglátogat. Büszke rám, én pedig igyekszem okot is adni rá.

–  Szonját a társulatból ismered, ahol most táncol?

–  Aha, egy ideig én is náluk voltam, aztán felcsaptam magánoktatónak. Túl sok volt már a stressz, az állandó versenyek és időközben elfelejtettem, miért szeretem csinálni. De elképzelni sem tudnám nélküle az életemet. Mármint, úristen, ne haragudj, nem úgy értettem, óh, de érzéketlen vagyok.

–  Hagyd már Lea! Pontosan tudom, mit érzel, és az, hogy beszélsz valami olyanról, ami boldoggá tesz, attól én nem leszek szomorú. Nekem most más utat kell találnom a boldogságra. Feladták a leckét, de ettől függetlenül utálnám, ha nem mesélnél arról, milyen érzés táncolni. Legalább általad én is kapok egy kis részletet, abból a világból, aminek már nem lehetek a részese.

–  Bárcsak előbb találkoztunk volna – suttogja és közelebb hajol az ajkamhoz.

–  Nem lett volna jó, ha egy évvel ezelőtt találkozunk. Észre sem vettelek volna az önsajnálatomtól, ha előbb, akkor pedig Franceska miatt nem láttalak volna.

–  Jogos – bólogat és az ajkába harapva néz rám.

–  Mire gondolsz?

–  Valami olyan dologra, ami tovább bonyolítja az életünket, a te álláspontod szerint.

–  Lea a sírba viszel – mondom magamhoz húzva, nyelve utat talál a számba, keze pedig a pólóm alá csúszik. Az ölében fekszem, ő fölém hajolva csókolja az ajkaimat. Megfogja a mellem, mire válaszul beszívom az alsó ajkát. Védekezően emelem fel a kezemet, mikor a nadrágom gombja felé halad. Bólogatva hajol hátra és pont olyan szaggatottan veszi a levegőt, mint én. A kanapé másik végébe kucorodom és hátra lököm összekuszált hajamat.

–  Oké, dobj be valami témát az újabb sikertelen szexelésünk kínosságának csökkentésére – mondom a kanapé szélét babrálva. Lea maga alá húzza a lábait, majd kék zokniját piszkálva kinyögi.

–  Nem miattam sikertelen, Alex.

–  Tudom.

–  Gondolom, most inkább ne kérdezzek rá megint, a miértjére.

–  Ja, inkább ne.

–  Rendben, akkor mondjuk milyen fura, már, hogy Szonjáék több hónappal az esküvő előtt már elkezdik a táncukat tanulni.

–  Szonja, semmit nem bíz a véletlenre. Táncos, Márk pedig kétballábas. Csak el akarja kerülni, hogy rálépjen a szoknyájára és mindenki előtt égjen be.

–  Szonja Márkhoz fog költözni az esküvő után?

–  Igen. Már beszéltünk róla, hogy kiköltözik.

–  Te kisebb lakást keresel vagy inkább szobatársat?

–  Beköltözhetnél.

–  Mint szobatárs vagy mint partner?

–  Nem tudom – rántom meg a vállam és a mankómat felkapva a konyhába sétálok. Kinyitom a hűtőajtót, miközben érzem Lea pillantását a hátamon.

–  Nem tudnám kezelni, hogy lányokat hozol fel és azt sem, hogy nem vagyunk együtt, szóval valószínűleg nem én vagyok az álom lakótársad – feleli a hátam mögött szólalva meg. Felszisszenve perdülök meg, bevágva a könyökömet a hűtőajtóba. Összeszorított foggal fogom a könyököm, míg ő elnyúl mellettem és bezárja a hűtőajtót.

–  Nem sok szerencsével áldott meg a sors.

–  Most rontást olvasol rám?

–  Dehogyis, csak közöltem, hogy szerencsétlen vagy.

–  Köszönöm – motyogom a közelségétől bénultan.

–  Miért van olyan érzésem, hogy nem is vagy éhes, csak menekülni akartál a szituációból?

Gyorsan előre lendülve csókolom meg és konyhapultnak ütközünk. Hevesen csókolom, ő markolja a szék támláját, én meg a derekát. Az övével babrálok, amikor kínlódva eltol és ellép mellőlem.

–  Azt mondtad, ne bonyolítsuk, Alex.

–  Meggondoltam magam.

Lea idegesen csóválja a fejét, majd az emelet felé indul a szobámba.

–  Most hová mész?

–  Átöltözöm – kiált vissza. Utána indulok. Lea egy rövidnadrágban és egy szál melltartóban áll a szobám közepén. Az én kék nadrágom van rajta és épp az esti pólóját keresi, amikor észrevesz.

–  Azért szeretem, ha van némi magánszférám, Al. Mondjuk, amikor öltözöm, az pont ilyen.

Becsukom az ajtót és kulcsra zárom. Oldalra billentett fejjel kérdőn néz rám, megrántom a vállam és ledobom magam az ágyamra.

–  Már ki sem mehetek?

–  Vedd el a kulcsot, ha szeretnéd – mondom, játékosan meglimbálva a kulcsot.

–  Ne már, Alex. Ne hülyéskedj!

–  Szexelni akarok veled – nyel egy nagyot a mondatom után, majd idegesen ingatja a fejét.

–  Az utóbbi három napban tucatnyi alkalommal kezdeményeztem. Az összes helyzetből kibújtál azzal az indokkal, hogy nem állsz készen, nem akarsz bonyodalmat stb. Most pedig közlöd, hogy szexelni akarsz velem. Ezt most hova tegyem, Alex?

–  Nem bírom tovább, akarlak – mondom az ágy végébe mászva. Nem lép hátrébb, hagyja hogy a nadrágjánál fogva húzzam közelebb. Az ölembe ül és átkarolja a nyakamat.

–  Most megint felhúzzuk egymást, aztán egész este forgolódunk, mert mindketten szexelni akarunk? – kérdezi beletúrva a hajamba. A nyakához hajolok, miközben kioldom a melltartóját. Hátra dönt és fölém hajol. Nem csókol meg, azt várja, hogy én tegyem. Inkább magam mellé emelem, a lába közé teszem a sajátom és aprókat mozogva megtámaszkodom a feje mellett. Közel hajolva kínzom pár percig, aztán egyszerre csókolom meg és nyúlok be a sortjába.

 

2 héttel később

 

Még ügyetlenül, de már mankó nélkül sétálok az albérletem irányába. Neki megyek egy villanyoszlopnak, de nem érdekel. Megbotlom a cipőfűzőmben, de nem figyelek a jelekre. Egy könnycsepp oldalazna ki a szememből, de nem engedem meg neki. Kiesik a kulcs a kezemből, amikor az ajtót nyitnám. Szonja kinyitja két nagy dobozzal a kezében. Aztán csak nézünk egymásra, ő tágra nyitott szemmel, én összeszorított fogakkal. A gyűrűsujján, már ott feszít Márk örök szerelmének a jele. A hétvégén kimondták azt a szót, amit én soha többé nem fogok kimondani. A kiköltözés közepén álldogál Szonja, egyik lábáról a másikra helyezve a súlypontot és széttárt karokkal nézi végig, ahogy néhány szükséges ruhát és iratot a bőröndömbe dobok. Hiába kérdezi, mi történt, ignorálom és kapkodva hajítom a táskába a dolgaim. Sietek, nem akarom, hogy Lea utolérjen. Soha többé nem akarom látni az arcát.

Kifelé menet összefutok Murattal a lépcsőházban, ő is egy alig összehúzható bőrönd fogantyúját szorongatja. Meglepetten nézünk egymásra, majd együtt lépjük át a rozsdás porta küszöbét. Még hallom, ahogy Szonja kezéből kiesik a doboz és hangos káromkodással indul meg utánam.

Biccentek egyet Murat felé, miután nekiadtam a kulcstartóm, búcsúzásunk jeléül, majd bepattanok az Uber hátuljába, kérve a sofőrt, hogy gyorsan taposson a gázra. Nem nézek hátra. Többé már nem.

A taxi hátuljából még felhívom Josht és végleg felmondok nála. Nem kérdez miérteket, csak sóhajtással tudomásul veszi és boldog életet kíván. Meglesz pajtás. Ezek után végre meglesz, távol mindentől és mindenkitől. A hátsó ülés sárga kárpitján ragacsos fehér foltok vannak, elhúzom a számat és mélyen reménykedem, hogy csak rágófoltok. Az egyik folt mellett ott pihen a telefonom, már örökre egyedül maradva.

Nem nézem, hova megy az első vonat, amire felszállok. A fejemre húzom fekete kapucnim és szorosan lehunyom a szemem. Olyan vagyok, mint egy szenes zsák, tele sötétséggel és kemény széndarabokkal.