Kedves Olvasóim!
Sok reagálást, kommentet, levelet kaptam tőletek, hogy mégis hova tűntem és mi lesz így a történeteimmel. Bújhatnék a nyár, a munka vagy az egyetem háta mögé, mentegetőzhetnék, fenntarthatnám a látszatot, hogy igenis keményen dolgozom a sztorikon, meggyőzhetnélek benneteket, hogy ezután is tévedjetek erre néha. Megtehetném, de becsapva éreznétek magatokat, így nem teszem, inkább elmondom az igazat és rátok bízom, hogy maradtok vagy mentek.
Rengeteg írtam a nyáron. Meló előtt, meló után, néha közben is elkapott egy-egy fantasztikusnak hitt gondolat. Alig vártam, hogy hazaérjek és befejezzem végre az elkezdett sztorit, aztán mikor megtörtént több ezer karakternyi anyag vándorolt a kukába. Nem voltak jók. Nem voltak kerekek és egy kihűlt lábvíznél sem adtak többet. Hiányzott belőlük valami.
Kezdetben a körülményeim számlájára írtam a dolgot. Biztos a munka és a stressz, de a szabi alatt, kipihenem magam és minden megy majd a régiben. Nem nehéz kitalálni mi lett a vége.
Valaki azt mondta nekem, lehetetlen úgy írni, hogy abban ne legyél benne és ne jöjjön át az éppen aktuális hangulatod. Ha neked megy, akkor nem a lelkedből jönnek a szavak. Nem, nem megy. Keresem az utam, keresem a helyem a világban. Nem találom a válaszokat, így ezt a karaktereimen is érezni. Az elején még tudom, hova akarom kifuttatni a történetet, aztán mikor odaérek már nincs meg a lendület, pont ahogy néhányan ezt le is írtátok nekem.
Próbálkozom. Csinálom. És egyszer tudom, hogy megtalálom az elvesztett fonalat. Nem akarom abbahagyni és nem is fogom.
Tartoztam nektek ennyivel.
Köszönöm, hogy olvasol!
Őszinte barátsággal
Sarah
Kommentek