Te vagy az életem 13. rész – Nicole/Joana

Nicole

…

–  Nic, ébren vagy?  – Joana halk suttogását a fülem mellől hallom. Óvatosan mocorog mellettem, nem tudom megállni és elvigyorodom. – Mennem kell.

–    Miért? – szomorkásan nézek rá.

–    Nem akarok zavarni, Wave bármikor megjöhet.

–    Már megjött.

–   Óh és meglátott?

–   A nappali közepén szundikáltál Jo, amennyiben alvás közben nem válsz láthatatlanná, akkor attól tartok, igen. Nem kell aggódnod, már a táborozáskor nyilvánvaló volt, hogy van köztünk valami.

–    Honnan tudod? – feltolja magát mellőlem és a kanapé másik végébe ül.

–    Kint hagytad a cipődet, mikor bemásztál mellém a sátorba, tudod, mikor majdnem…

–    Szexeltünk. Igen, már emlékszem, tényleg kint maradt.

–    Nem kell aggódnod, senkinek nem fogja elmondani.

–    Nem érdekel.

–    Hogy?

–    Nem érdekel, hogy ki tudja, ki sejti vagy kivel mi van. Engem most nem mások érdekelnek.

Nem válaszolok rá semmit, csak nézem az arcát és próbálom megfejteni a tekintetét. Kavarog benne valami furcsa, amit nem tudok hova tenni.

–    Jobban vagy?

–    Eddig sem volt semmi bajom – rántom meg a vállam lazán.

–    Ne akard, hogy csúnyát mondjak!

–    Jó.

Beleharap a szája szélébe és folytatja furcsa nézését. Felcsillan a szemem, megdobban a szívem és eltátom a számat.

–    Elég sokáig tartott – jegyzi meg és magához húz.

Magamra rántom és a pólója alá nyúlok. Vigyorogva húzza ki a kezem és csóválja meg a fejét.

–    Ne itt.

–    Szoba?

–    Nem. Wave a másik szobában van. Átjössz?

–    Már a kérdést sem értem – vigyorgom a hátát simogatva.

–    Viszont van egy kis bibi, előtte be kell futni anyáékhoz. Elkísérsz?

–    Persze, de mit találunk ki, miért vagyok veled? Gondolom, az igazat nem akarod megmondani.

–    Hogy szexelni megyünk? Ő, nem, azt egyelőre még nem.

Nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Felülök, ő pedig ijedten kapaszkodik bele a nyakamba.

–    Mit csinálsz?

–    Felültem – vigyorgom egy csókot nyomva a szájára.

–    Mihez értesz? – vakarja elgondolkodva a homlokát.

–    Az ágyban?

–    Ne ökörködj, úgy általában. Mit tudsz megjavítani az autókon kívül?

–    Téged – nevetek közelebb húzva.

–    Nem hiszlek el! Ki kell találnunk valamit!

–    Egyszerű, mondjuk azt, hogy elromlott a mosógéped, én pedig megnézem, mit tehetek szerény élete érdekében.

–    Mint valami rossz pornófilmben, jön a mosógépszerelő és megdugja a háziasszonyt – grimaszol nevetve.

–    Kíváncsi lennék, honnan tudod, hogy a pornófilmekben van ilyen – komolyságot erőltetve nézek rá, de a szemem csillogása valószínűleg elárul, mert Joana hangos nevetésbe kezd. Hirtelen a szája elé kapja a kezét és egy bocsit rebeg felfelé. – Nyugi, nem ébreszted fel Wavet.

Közelebb jön és hirtelen tolja a nyelvét a számba.

–    Mennünk kell, mert nem bírsz magaddal – sóhajtok fel nagy erővel fújva ki a levegőt.

–    Bocsika – rebegi kislányosan, majd kiugrik az ölemből és a cipője után nyúl.

…

 

–  Mesélj Nicole, mi újság veled? – Joana anyukája széles mosoly kíséretében huppan le velem szemben a fotelba. Pár másodpercig feszengek a kanapén, majd találkozom Joana tekintetével. Még pont látom az alakját, ahogy feszengve néz körbe, engem parodizálva. –   Joana, hoznál Nicolenak egy kis narancslevet? Narancslé jó lesz? – néz rám fülig érő mosollyal.

–    Persze, tökéletes. Köszönöm, megvagyok – bólogatok a kezemet tördelve. Két másodpercenként törlöm a gatyámba és pillantok a konyha irányába. Gyere már Joana! A bájcsevejnél csak egy rosszabb dolog van a világon, ha annak a lánynak az anyukájával csinálod, akivel hamarosan lefekszel.

–    Miben segítesz Joanának? Mintha említette volna, hogy segítesz megjavítani a…

–    Mosógépét, igen, már nem mos – hebegek zavarban. A konyhából furcsa zaj jön, így odakapom a fejem. Joana a hasát fogva röhög a konyhapultnak támaszkodva. A narancslé a padlón folytatja rövid karrierjét.

–    Megyek, segítesz Joanának – ugrom fel, mikor a vihogás már egészen kihallatszik.

–    Menj csak, menj csak. Addig megkeresem Finnt, valahol itt kódorog a garázs körül.

–    Mi a fenét csinálsz? – suttogom idegesen lépve közelebb Joanához.

–    Most tényleg azt mondtad, hogy mosógépet szerelsz nálam, ami nem mos? – Félő, ha nem hagyja abba, minden vér a fejébe szökik és a nevetésbe hal bele.

–    Igen. Jobb nem jutott eszembe, most mi a baj vele?

–    Nic, nincs mosógépem.

–   Hogy mi? – lefagy az arcomról a mosoly és két árnyalatnyival fehérebb lesz az arcszínem.

–    Két hete romlott el és három napja kértem meg anyát, hogy jöjjön el velem újat nézni, de végül nem értem rá.

–    Úristen, ezt mondhattad volna. Most pontosan tudja, hogy a szemébe hazudtam. – Beletúrok a hajamba és járkálni kezdek a konyhában. – Mi ez a padlón, amúgy?

–    Véletlen kiköptem a narancslét, mostanában hajlamos vagyok rá – vigyorog szivacsot keresve a konyhapolcon.

–    Remek, az első adandó alkalommal hülyét csinálok magamból anyukád előtt. Ennél szebben nem alakulhatott volna.  Gyakorlatilag a nullára redukáltam az esélyeimet, hogy valaha megkedvel.

–    Szeretnéd, ha megkedvelne? – megfejthetetlen mosollyal néz felém. Lazán hátra könyököl a pultra és várja a választ.

–    Persze, de mi ez a nézés?

–    Miért akarod, hogy megkedveljen?

–    Mert lehet, hogy bejön a lánya? Talán? Előfordulhat? Ja, vagy valami hasonló.

Sunyin a zsebembe akasztja az ujját és közelebb húz magához.

–    Csak lehet? – halkan suttog és csókot akar adni.

–    Mégis mit csinálsz Joana? Ha meglátnak, hogyan magyarázod ki?

–    Az legyen az én problémám. Mellesleg nem úgy volt, hogy szereted az izzasztó helyzeteket? – Újra meg akar csókolni, de elhajolok egy morcos nézés kíséretében.

–    Nem, ha fontos múlik rajta.

–    Csak egy csókot kérek és nem húzlak tovább.

Gyorsan hajolok oda, egy villámgyors csókra. Mikor hozzáérek már tudom,  ő nem ilyen gyorsan akarja elintézni. Keze közé fogja az arcom, vigyorog, de nem enged el.

Köhintést hallok a hátunk mögül. Hirtelen ugrunk hátra. Finn áll az ajtóban. Joana talpig lemerevedve, falfehér arccal, döbbenten néz az apjára.

Kínos csend telepedik közénk, szinte hallom, ahogy a szívem megbolondulva dobol a mellkasomban.

–    Á, hát itt vagytok – Elisabeth csilingelő hangja ránt ki a révületből.

–   Igen, kijöttem egy kis narancsléért. – Finn hangjában nincs semmi, ami a történtekre utalna. Lágyan néz a feleségére és Joana mellé nyúl a dobozért. Érzem, ahogy Joana megremeg mellettem.

–    Joana, jól vagy kislányom, olyan fehér lettél. Elisabeth hangjában anyai aggodalom bujkál.

–    Biztos ez a meleg idő – veti közbe Finn kisétálva a poharával.

Majdnem eltátom a számat, mikor tudatosul, mi hangzott el. Nem tudom eldönteni, hogy viccnek szánta vagy volt benne némi szemrehányás? Némi él? Nem, nem volt benne. Joana arcán viszont a megrökönyödés árnyai pacsiznak össze.

–    Biztos jól érzed magad kicsim? – Joana összerezzen Elisabeth megnyugtatónak szánt érintésétől. Mintha álomból ébredne, körülnéz, felfogja a történteket és már tol is kifelé a konyhából.

–    Bocsi anya, nekünk most mennünk kell – Már az ajtót fogom, amikor meghallom Elisabeth, hát persze a mosógép kezdetű halk mondatát.  

 

A kormányt markolom, az útra figyelek, de fél szemmel Joana felé pillantgatok. Megállok a parti sétányon. Fogalmam sincs, merre kell menni Joanához, ő pedig nem szól egy kukkot sem, csak homlokát a műszerfalnak döntve csendben ül.

–    Aranyos volt apukád – megtöröm a csendet, végig simítok  a hátán és kicsit megbökdösöm az oldalát, hogy reagáljon végre.

–    Nem tudom, melyik rosszabb, hogy elsütött egy meleg poént vagy, hogy rajtakapott minket smárolás közben.

–    Szerintem az rosszabb volt, hogy anyukádnak nem az igazat mondtam és rájött. Apukád teljesen rendben volt. Most kiakadtál?

–    Tulajdonképpen az a fura, hogy nem. Viszont sejtésem sincs, mikor és milyen körülmények között beszélem meg ezt apával. Feltesz majd olyan kérdéseket, amikre még nem tudom a választ, kellemetlen lesz és zavarba ejtő.

–    Milyen kérdésekre nem tudod a választ?

–    Nic, ne tegyél úgy, mintha nem tudnád.

–    Most tényleg nem tudom.

–    Te tudod, mi van köztünk?

Lassan kifújom a levegőt és az ülésre hajtom a fejem felé fordulva.

–    Az a helyzet, hogy nem, de tulajdonképpen miért is kéne mindennek nevet adni. Csináljuk, legyünk együtt, élvezzük és ráérünk, akkor gondolkodni ezen, ha már átmentünk azon a hídon. Ha valaminek nevet adsz, elvárás is társul hozzá. Vagy nem feltétlen elvárás, hanem valami többletjelentés, valami korlát, hogy eddig mehetsz és nem tovább. 

–    Te pedig nem szereted a korlátokat. Nem szereted, ha csak egy valaki van az életedben, nem akarsz elköteleződni. Nic, neked most tetszik valaki más is? Le akarsz feküdni valakivel? –     megbántott kérdő tekintettel figyel.

–    Igen, Joana, azért ülök az autódban, mert valaki más tetszik, mert valaki mással akarok lefeküdni. Elment az eszed?

–    Nem, csak meg kellett kérdeznem.

–    Csak azt mondtam, ne adjunk nevet ennek az egésznek.

–    És attól elmúlik?

–    Mi?

–    Nem Nic. Nem múlik el attól, hogy nem foglalkozunk vele.

–    Az a helyzet Joana, hogy én szívesen kimondanám, hogy együtt vagyunk. A probléma abban áll, hogy te nem tudod kimondani. Te nem tudod, mit érzel és félre ne érts, ez nekem rendben van. Sokkal jobb, ha nem tudod és így vagy velem, mintha nem lennél velem sehogyan sem.

–    Igazad van abban, hogy nem tudom. De értsd meg, egy férfivel éltem együtt és most teljesen megzavar, hogy valami olyat érzek irántad, ami tulajdonképpen nem normális.

–    A normalitás kérdése elég szubjektív dolog. Ki határozza meg, hogy mi a normális?

–    Ebbe, ne menjünk bele, tudom, hogy értetted.

–    Értettem. Nem vagy leszbikus és most nem tudod, mit érzel. Joana, érzel egyáltalán valamit?

–    Hát persze, azért ülök melletted, azért másztam rád a sátorban, meg nálad, mert nem érzek semmit. – Dühösen a térdére csap, én meg nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak a kirohanásán. – Ne röhögj már! – szólal meg feddőn, de ő is elmosolyodik. – Indítsd be a kocsit! Mutatom, merre kell menni.

–    Miért?

–    Mert pusztán azzal, hogy mellettem ülsz egy álló kocsiban, nem szublimálunk el az ágyamig.

Nevetve kapcsolok gyújtást.

 

Joana

…

– Hallani akarok minden mocskos kis részletet – jelenti ki Frederic és vigyorogva terül el az irodai fotelomban. Meglepődve pislogok rá. – Ne játszd meg, hogy nem érted, három éve barátok vagyunk, akkor is tudnám, hogy valami történt, ha nem ülnél előttem ilyen undorítóan boldogan. Karba teszem a kezem és lazán hátra dőlök a széken, enyhén magasba emelve a szemöldököm. – Oké, most eljátszhatnám, hogy nem sejtek semmit a szexuális életed meglepően aktív voltáról, de könyörgöm, ugorjuk át és térjünk a lényegre!

Nem tudom tovább tartani magam és eltakarva a számat hangos nevetésbe kezdek.

–    Ennyire látszik?

–    Borzalmasan – ugrat Frederic szemforgatva. Nagy terpeszbe teszi a lábait, emelgeti a szemöldökét és macsós vigyorgásba kezd. – Hallgatlak, mit kell csinálnom, hogy Leila ugyanígy üljön a munkahelyén? Kipirult arccal, csillogó szemekkel, egyszóval rendkívül undorító boldogságmámorban úszva.

–    Őszintén, erre nem tudom a választ.

–    Ne legyél már ennyire szófukar! Hallani akarok mindent, milyen vele?

–    Komolyan, régen azt hittem, hogy a férfiak nem szoktak pletykálni, de idővel rá kellett jönnöm, hogy sokkal rosszabbak vagytok nálunk.

–    Csak mert még nem hallottad magadat meg Leilát, ahogy Jamesék kapcsolatáról pletykáltok a virágmintás konyhai asztalnál, három órán keresztül, szakadatlanul, váltakozó hangeffektusokkal visítva.

–    Jó, jó, jó elég lesz! – legyintek és fellendítem a lábamat az asztalra. Vigyorgok pár percig, majd megkérdezem: Fred, ti mennyit szoktatok szexelni?

–    Változó, nagyrészt Leilától függ.

–    Jó, de úgy általában.

–    Régen minden nap csináltuk, most már lejjebb adtuk. Háromnaponta-kétnaponta, nagyon változó. Van, amikor egy héten át semmi szex sincs, aztán másnap ki sem szállunk az ágyból. Komolyan néha nem értelek benneteket, nyilván van egy időszak, amikor nem lehet, de néha rosszabbak vagytok, mint a bagzó macskák.

–    Fred! Ne már, ez ronda volt! – méltatlankodva dobom meg egy papírzsepivel, de el sem száll odáig.

–    Béna vagy. Miért kérdezed?

–    Hát izé…

–    Kevésszer csináljátok?

–    Úgy nézek ki, mint aki kevésszer csinálja?

–    Sikít rólad, hogy nem.

–    Nagyon sokszor csináljuk.

–    Mi ez a kétségbeesett hangsúly? Nem élvezed?

–    Az a baj, hogy borzasztóan.

–    Az, miért baj?

–    Mert nem érzem normálisnak magam. Itt vagyok huszonöt évesen és eszméletlen jókat szexelek egy lánnyal. Érted? Egy lánnyal! Alig várom a pillanatot, hogy végezzem a munkával, berobbanjak az autómba és átmenjek hozzá. Közösen készítjük a vacsorát, kiülünk a hátsó kertjükbe sörözni, együtt sétálunk a parton, nézem, ahogy szörfözik…

–    Álljunk meg egy pillanatra. Ez miért zavar téged? A párok általában ilyesmiket csinálnak.

–    Hát itt kezdődnek a problémák. Mi nem vagyunk egy pár. Én nem vagyok leszbikus.

–    Hiányzik valami a szexből?

–    Ha a péniszre gondolsz, ilyen aranyos virágnyelven fogalmazva, nem. Borzalmasan jó Nicoleval a szex. Ijesztően jó. Nem létezik, hogy ez ilyen. Mármint Paullal is jó volt, de ez most valahogy más. Képtelen vagyok nem arra gondolni. Meglátom, összeugrik a gyomrom és azonnal akarom.

–    Szoktatok beszélgetni?

–    Frederic, te hülye vagy! Nem, csak folyton szexelünk. Szerinted? Persze, hogy szoktunk!

–    Beleszerettél Nicolba.

–    Mi? Nem!

–    Ez nem egy kérdés volt, hanem megállapítás.

–    Nem.

–    Attól, hogy nem fogadod el a tényt, még úgy van. Viszont nem igazán értem, miért nem mondjátok ki és vagytok együtt?

–    Alig három hónapja ismerem és lány!

–  Ne hisztériázz, Jo, ha a szex nem zavar vele, akkor az miért, hogy együtt vagytok? Félsz, mit mondanak a szüleid?

–  Szerintem már tudják, legalábbis apa biztosan, rajtakapott, mikor Niccel smároltam a konyhánkban.

–    Ez vicces.

–    Nem volt az. Megijedtem, hogy elmondja anyának.

–    Miért? Miért számít ennyire, hogy mit mondanak mások?

–    Nem tudom, ráadásul régebben azt mondtam Nicnek, ha beleszeretek, nem fog érdekelni, hogy ki mit mond. Tehát levonható a következtetés: nem szerettem bele.

–    Három éve ismerlek, de ekkora hülyeséget se mondtál még!

–    Ne már! Most, mit csináljak?

–    Miért, van valami probléma a kapcsolatotokban?

–    Nem, de olyan, mintha egy pár lennénk, pedig nem vagyunk.

–    Örülj neki, élvezd ki és fogadd el végre, hogy beleszerettél – csap a térdére Frederic, majd egy bizony rábasztál nézés kíséretében kisétál az irodámból.

Nicole

 

Joana se szó se beszéd, kivágja a kocsija ajtaját és határozott léptekkel sétál a bejártai ajtónkhoz. Az ablakból figyelem az alakját. Vidáman ölelném a karjaimba, de eltolja a kezem és nagy sóhajtás kíséretében közli, hogy beszélnünk kell.

–    Figyelj Nic, gondolkodtam rajtunk.

–    Ajajj, rosszat sejtek.

–    Leülnél?

–    Miért, olyat fogsz mondani, hogy hanyatt vágom magam?

–    Nem tudok veled komolyan beszélni, ha mindig mondasz valami hülyeséget.

–    Rendben, abbahagytam és hallgatlak.

–    Kicsit összezavarodtam, mit is érzek irántad. Teljesen idegen terepre tévedtem. Őszinte leszek, azt hittem, lefekszel velem pár alkalommal, megunsz és keresel valaki mást. Abban is reménykedtem egy ideig, hogy nem tetszik majd veled.  Fura lesz, szokatlan és kellemetlen. A helyzet az, hogy nem így történt. Fura volt és szokatlan, ugyanakkor cseppet sem kellemetlen. Nicole, tudom, hogy három hónapja ismerjük egymást, ez nagyon rövid idő, de én azt hiszem, kedvellek. Úgy, kedvellek.

–    Azt szeretnéd mondani, hogy belém szerettél?

–    Igen. Ne mosolyogj ennyire kérlek, mert most jön az a rész, amiért kértem, hogy ülj le mellém. Emlékszel, amikor azt mondtam, ha beléd szeretek, nem érdekel majd, mit mondanak mások?

–    Igen.

–    Hazudtam. Leírhatatlanul félek, mit fognak mondani anyáék, a barátaim, a munkatársaim… Félek, mit reagálnak és megijedtem attól, amit érzek, szóval kérlek, tartsunk egy kis szünetet – gyorsan hadarja el a mondat végét, nem néz a szemembe, tördeli a kezeit és egy pontot bámul a szőnyegen.

–    Lassíts, az előbb közölted, hogy belém szerettél, a másik pillanatban, pedig szünetet akarsz, ami kísértetiesen hasonlít a berezeltem és inkább lelépekre.

–    Lehet, hogy igazad van, de le kell tisztáznom önmagamban. Míg együtt vagyunk, nem megy. Mert itt ülsz mellettem, így nézel rám és ebben a pillanatban képtelen vagyok bármi másra gondolni azon kívül, hogy menjünk fel a szobádba és ki se jöjjünk reggelig. Muszáj távol lennem tőled, hogy rájöjjek mi történt.

Fel sem fogom a szavait. Egyetlen mondat ismétlődik folyamatosan a fejemben. Tartsunk szünetet. Tartsunk szünetet. Tartsunk szünetet. Kísértetiesen a hasonlít az én is elhagylakra. Rettentően megijedek, hogy az egyetlen személy, akit végre hajlandó voltam közel engedni… Elmegy. Lelép, mint oly sokan az életemben.

Felpattanok a kanapéról, zsebre vágom a kezem és idegesen az ablakhoz sétálok. Érzem magamon a pillantását. Utálom, hogy ennyire számít. Hirtelen megutálom az egészet, megismersz egy embert, beleszeretsz, majd el kell engedned. Mi ebben a jó? Miért éri meg bármit érezni, bárki iránt?

Még el sem ment, de már magával vitt egy darabot belőlem. Még ki sem tette a lábát, de már olyan volt, mintha ott sem lenne. Pedig itt ül mögöttem a kanapén, aggódva figyelve a mozdulataim.  

Ökölbe szorul a kezem. Miért robbant be az életembe, minek vettem észre, ha ennyi volt? Miért kellett ennyi meghatározó pillanat vele, miért kellett közel engednem, beleszeretnem? Miért tette ezt velem, ha tudta, illetve nem tudta, mit akar?

Dühösen fordulok felé. Meglepődik, de nem szól semmit.

–    Akkor jobb, ha mész.

–    Nem akarok úgy elmenni, hogy ilyen arccal nézel rám. Az erőltetett mosolyod sem túl jó megoldás, Nic.

–    Mit vársz tőlem, minek örüljek? Hogy ennyi volt? Hogy elhagysz?

–    Nem hagylak el, csak időt kértem, mert nem vagyok tisztában az érzéseimmel és az sokkal rosszabb, ha így folytatjuk.

–    Tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor meggondolod magad. Csak nem gondoltam, hogy ilyen korán bekövetkezik.

–    Nem gondoltam meg magam!

Felugrik a kanapéról, meg akar érinteni, de hátrálok két lépést.

–    Nicole, ne csináld ezt, légy szíves.

–    Kérlek, néha írj, adj hírt magadról, hogy mi újság feléd.

–    Most tényleg búcsúzol?

Nem válaszolok, hátat fordítok és felsétálok a szobámba. Még az ajtó kattanását sem hallom, de a hiánya már mellbe vág.

A napok telnek, de a telefon kijelzője nem villan fel. Nem hív, nem ír, nem jelentkezik. Hiányzik. Kezdetben csak dühöt éreztem, végül kifutott oda, hogy rájöttem, elbaltáztam. Talán, ha megértő vagyok sértett helyett, talán, ha meghallgatom vagy meggyőzöm, talán velem maradt volna. Túl sok a talán.

Mindent elmondtam Wavenek, újra közel kerültünk egymáshoz, de a magányomon nem tudott segíteni, bármennyit is volt a közelemben. Ez a magány belülről jött, mélyről, nagyon mélyről. Visszamentem dolgozni, kellett egyfajta ritmus az életembe, mivel a Jo nélkül töltött napok csigalassúsággal vánszorogtak, kaotikus összevisszaságban.

Mert bármi történt, nem alhatod át a napokat, az élet arra való, hogy éld. Hiába utálsz minden reggel felkelni, hiába utálod azt az utat, ami az ágyadtól a kávéfőződig, majd a kikötőig terjed. Az élet nem kérdezi meg tőled, mit akarsz és miért nem élsz a lehetőségekkel, csak tovaillan. Te pedig nézheted, ahogy kihullik a kezedből. Minden.

Az első héten minden pillanatban a telefont szorongattam, két másodpercenként néztem a kijelzőre. Mikor lemerült, ész nélkül rohantam a töltőmért, mert mi van, ha pont azt a pillanatot választja. De nem hívott.

Hiába mentem ki szörfözni, hiába éreztem a sós víz illatát, a deszka érdes borítását, képtelen voltam igazán élvezni a pillanatot. Ott is csak Joana járt az eszemben. Visszapörgettem a rózsaszín bódulatban telt napokat. Mosolyogtam az emlékképeket látva, aztán jött a hideg zuhany. A valóság. A hiányérzet bénító fájdalma.

Wave napokon át győzködött,  keressem meg én, írjak én, legalább hívjam fel. De egyiket sem tettem. Azt mondta keres, ha végig gondolta. Ha döntött. Makacsul tartottam magam.

Norton tőle szokatlan lelkesedéssel fogadott és megkönnyebbült sóhaj kíséretében adta át a hajó irányításával járó felelősséget. Viszont egy héten keresztül várta, mikor adom fel újra és döntök ismét a munkakerülés mellett. Végül megbékélt a gondolattal, talán kissé reménykedett is benne, hogy így lesz. Rájöttem mennyire hiányzott a hullámzás, a kormánykerék érintése és az a húzóerő, ami ránt egyre beljebb a tenger sűrűjébe. A szívembe nem hozott nyugalmat, de legalább feledtetni tudta pár órára a történteket.

Norton morcosan húzta el a száját, mikor elkértem a hajót két napra. Nemet mondott, de mindketten tudtuk, számomra nem létezik nem, beleegyezés ide vagy oda, akkor is elkötöm a hajót. Végül keserű szájízzel mondott igent.

Wave aggódása szinte kézzelfogható volt. Az utolsó pillanatban is győzködött. Mikor meglátta a tele pakolt sporttáskámat, valóságos hisztirohamba kezdett az ajtó előtt. Kulcsra zárta előttem a bejárati ajtót, mikor szembesítettem nem áll szándékomban telefont vinni magammal. Úgysem lesz térerő ott, ahova készülök.  

Nem tudott meggyőzni. Muszáj volt egyedül lennem. A tenger, a hajó és én. Vágytam rá, hogy végre megtaláljam magamban, azt, amit keresek. Hiába hozta fel az orrvérzésemet és a rosszul léteim felsorolása sem segített, eltökélt voltam. Fenyegetőzött, hogy felhívja Joanát. Arra nem számított, hogy megrántom a vállamat és csak annyit felelek, jól van, hívd.

Nem hívta fel.

Én pedig Wave aggódó tekintetével kísérve hajóztam ki a kikötőből.

…

 

Sok minden megfordult a fejemben az egyedül töltött órák alatt. Kezdetben csak a hullámokra koncentráltam, figyeltem az iránytű elkopott mutatóját, bekapcsoltam a viharjelzőt, néztem a hajó mellett elsuhanó tájat, a hajókat és a távolt fürkésztem. Volt egy pillanat, mikor a zsebemben kotorásztam a telefonom után, aztán rájöttem az bizony a konyhaasztalon pihen, otthon.

Bekapcsolom a rádiót, maximumra állítom a hangerőt, átsuhanok az árbockötéllel a tengeren, rögzítem és jót vigyorgok magamon. Pont annyira élvezem, mint pár hónappal ezelőtt. Legalább ez megmaradt.

Sok minden változott az életemben, sok minden történt velem. Ezáltal már én sem az a szőke kislány vagyok, aki cserfes mosollyal majszolja a kukoricáját a kertjük puha fűjében ülve. Szorítom a hajó korlátját, bámulom a távolt és azon gondolkodom, mikor adtam fel és miért? Emlékszem a terveimre, azokra a tervekre, amiket anyának hangoztattam minden egyes hétvégén. Hogy világhírű szörfös leszek, hogy a tengeren fogok hajózni egy egész évig, mélytengeri búvár leszek, elmegyek egyetemre tengerbiológusnak vagy elvégzem a kereskedelem szakot és átveszem apától a hajóbizniszt. Vásárolok egy saját vitorlást és megnyerem a nagy hawaiii versenyt. Ráveszem Wavet tartson velem, éljünk fél évet fent az erdőben, távol minden elektronikától, fejlődéstől, csak mi ketten. Elmeséltem milyen motort fogok vásárolni, és hova utazom vele. A végén könnyebb lett volna azt felsorolni, hova nem. Lesz egy házam, és egy csodálatos verandám tele virágokkal, a kertben egy kék hintával, egy golden retrieverrel és két macskával. Anya csak nevetett, szélesre tárta a karjait és mindig csak annyit mondott, csináld kislányom, csinálj meg mindent, ami úgy érzed boldoggá tesz.

Mennyi terv, mennyi különböző álom. Gyakorlatilag egyiket sem valósítottam meg. Anya halála feledtetett velem mindent.

Határozottan ragadtam meg a kormánykereket. Elhatároztam valóra váltom az álmaimat. Még, ha nem is mindegyiket.

Döntöttem, megépítem azt a verandát és jelentkezek egyetemre, még nem késtem el semmivel sem. Huszonnégy éves vagyok, még előttem ez élet.

Boldogan suhantam a tenger hullámai között, mikor a szemem egy távoli fehér ponton akadt meg. Árboc. Ilyen távol a parttól? Már épp lenyugvóra térne a nap, alig látok valamit a szemembe világító utolsó próbálkozástól. A szívem megdobban, mikor meglátom a hajó oldalán a feliratot.

Mary.

Nem veszek levegőt pár percig, reménykedem ez nem az, aminek látszik. A halászhajó félig fennakadva lóg egy sziklahalmon. A víz megállíthatatlanul örvénylik körülötte. Felkapom a jelzőt, beleszólok, de nem kapok választ.

A halászhajó lassan merül a szemem előtt és pontosan tudom, hogy ő, még a hajón van. Leeresztem a horgonyt, kiabálok pár percig a hajóm orrában, de szintén nem kapok feleletet.

Káromkodással kísérve ugrom át a süllyedő hajóra. Feltépem a vezetői kabint. Üres. Hátra rohanok a motorhoz, lenézek a raktérbe, de sehol senki. Míg rohanok az egyetlen kabin felé, a tengert pásztázom, hátha megpillantok egy testet. De csak a hullámok egyre dühösebb csattanásait hallani a felélénkülő szélben. A viharjelző ezúttal sem hazudott.

Kopogás és gondolkodás nélkül tépem fel a kabinajtót. A kilincsbe kell kapaszkodnom, mikor a hajó megbillen. Egyre jobban süllyed. A szikla felhasította az oldalát, áttörve a faburkolatot. Recsegő, ropogó hangok hallatszanak, nem sok időm van menteni a menthetőt.

Finn ott ül négy doboz mellett a kabin közepén. Nyugodtan szuszogva nézegeti a képeket, mintha éppen a szobájában ülne egy szép hétvégi délután, nem pedig azon a hajón, ami percek múlva a tenger mélyéről fog feltekinteni.

Fel sem néz, mikor belépek.

 –    Finn! Mennünk kell!

Lassan néz fel, szemei homályos fehérségben úsznak. Mosolyog, mintha élete szerelmét látná az ajtóban. Megijedek, mikor a hajó hatalmasat reccsen, engedve a gravitációnak a kabin oldalának csapódok. A képek szanaszéjjel repülnek, Finn mellettem csapódik egy széknek. Megragadom a karját, de kirántja és a képek irányába araszol. A hajó vészesen balra dől, négykézláb mászom Finn után.

–    Finn, mennünk kell! Jöjjön már! – igyekszem túlordítani a hajó haláltusájának hangjait.

–    Nem hagyom itt! Minden itt van. Minden, ami igazán számított, aki igazán számított.

Ellenkezést nem tűrő hangon ordít. Felkap egy marék képet és a zsebébe gyűri, újra megragadom a kezét, négykézláb kényszerítem, hogy rám nézzem.

–    Pontosan tudom, mennyire fontos magának ez! De, ha itt maradunk, meghalunk!

–    Én nem tudok élni a képek nélkül!

–    Az emlék a lényeg, Finn! – taszítom meg a mellkasát. Egyetlen szikla és vihar sem veheti el magától az emlékeit!

Vívódva néz a dobozokra. Megcsóválja a fejét és egy barna dosszié felé veti magát.

Hatalmas reccsenés, esélyem sincs kapaszkodni, nagyot csattanok a kabin oldalán, éles fájdalom nyilall a karomba.

 Felborultunk. A kabin ajtaja a fejem felett félig leszakadva lóg. Oldalra vetődöm, mielőtt eltalálna. Finn a sarokban fekszik, fadarabokat szedeget magáról. Majd felém pillant immár kitisztult tekintettel. Rémület van a szemében, mikor tényleg rám néz. Már nem valaki mást lát. Már nem azt az embert, akire oly hasonlítok. Engem lát.

Az egyetlen kijárat a fejünk felett van, asztal nélkül elérhetetlen magasságban. A kabin lassan telik meg vízzel. Finn is az esélyeinket latolgatja, a képeket nem engedi el a kezében. A szeméből sütő szomorúságból rájövök, pont oly kevés túlélési arányt kapott, mint én.

Szóval így lesz vége, Finnel együtt, egy süllyedő hajóban.

Aki képtelen a tenger nélkül élni, némi megnyugvással törődik bele, hogy az veszi el az életét, amit a legjobban szeret. Zsebre dugom a kezem és elkeseredetten bámulom a fejem felett a kijáratot. A felhők egyre gyülekeznek. Mire bárki felfedezhetné a lehorgonyzott hajómat, már mindketten halottak leszünk.

–    Sajnálom – hallom meg Finn szavait. Négykézláb mászik közelebb hozzám, homlokáról egy apró vércsík csordogál. A kezében még mindig ott vannak a képek. Még soha nem láttam őket. Furcsa keserűséget érzek, mikor anya mosolyára nézek. Finn nyakában lóg és olyan boldog tekintettel néz a kamerába, hogy összeszorul a szívem. Inkább elfordulok Finntől. – Sajnálom, annyira sajnálom, Nicole.

–    Én jöttem a hajóra Finn, nincs mit sajnálnia.

–    Sajnálom, hogy tönkretettem a családodat. Ennek nem így kellett volna alakulnia.

–    Mindennek úgy kell történnie, ahogy megtörténik. Mi csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk tanulni a hibáinkból.

–    Annyira hasonlítasz édesanyádra, Nicole. Kísértetiesen.

–    Azzal a különbséggel, hogy anya nem volt meleg – vetem oda vállrándítva. Nem szól semmit, csak meredten bámulja a kabinban egyre felgyülemlő vizet. Ha állnánk lassan már térdig érne. Egyikünknek sincsenek ilyen jellegű ambíciói. Egymás mellett ülünk, hátunkat a kabin aljának vetve. Finn nagyot sóhajt, majd komoly arccal fordul felém. – Nem vagy rossz ember, azért mert mást szeretsz, mint az átlag. Volt a seregben egy srác, Klaus. Csenevész testalkatú, vékony hangú, szőke fiú volt. A kezdetektől mindenki tudta róla, hogy meleg. Ő volt a mindenkori céltábla, soha nem telt el úgy egy nap, hogy ne alázták volna a porig, ő mégsem ment haza.

Az egyik éjjel, egy műszakba voltunk beosztva, szinte kézzelfogható volt a hamarosan kitörni készülő tűzharc szorítása. Megkérdeztem tőle, miért nem megy végre haza, miért tűri, hogy folyton megalázzák. Azt válaszolta, hogy kezdetben csak szenvedni akart, érezni, hogy utálják azért, aki. Bűnhődni akart, mert férfit szeretett és ez nem felelt meg a normának. Bűnhődni akart, mert azt a férfit elvesztette. Meghalt. Meg akart halni ő is, de előtte szeretett volna valami olyan dolgot tenni, amire emlékeznek az emberek. Sikerült neki. Megmentette az egész század életét. Őt magát, darabokra lőtték. Felém fordult közben és mosolygott. Megnyugvásra talált. Sohasem felejtettük el Klaust és soha többet senki egy kanyi szót nem emelt egyetlen meleg embertársára sem. Emberséget tanított nekünk, egy embertelen világban, a bombák, fegyverek és öldöklés között. Megtanította, hogy lehetsz jó ember, attól függetlenül, hogy más vagy.

–    Most már mindegy Finn, elszúrtam.

–    Mindketten elszúrtuk – bágyadtan bámul egy pontot az égen. Engedi, hogy az apró esőcseppek eláztassák az arcát. – Bárcsak jobban figyeltem volna rátok. Bárcsak…

–    Megakadályozta volna.

–    Soha, nem tettem volna, Nicole. Joana úgy nézett rád, ott abban a konyhában, mint én anno Maryre. Nem azon döbbentem meg, hogy veled van, hanem magamra ismertem, benne. Most már soha nem lesz alkalmam elmondani neki, hogy mennyire szeretem és mennyire nem számít, kit szeret, ha boldog.

–    Egyikünknek sem lesz alkalma elmondani, Finn.

–    Miért jöttél utánam? Miért? – kiált fel dühösen nézve rám.

–    Nem tudtam volna Joana szeme elé kerülni, abban a tudatban, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt.

Dühösen csóválja fejét, majd egy „azok a rohadt sziklák” kiáltással csap a levegőbe.

–    Vége van Finn. Ennyi volt. Így ér véget. Maga elképzelte már?

–    A seregben minden reggel felkészülsz rá, hogy a mai nap lesz az utolsó. Hazajöttem. Elment az eszem és a múltban kezdtem el élni, az emlékeim között. Minden este reménykedve feküdtem le, hátha elkap a szívroham és végre elmehetek innen. De nem jött. Helyette kaptam a fejembe plusz lakókat, akik, majd lassan elvesznek mindent és mindenkit, aki fontos volt nekem valaha. Ennek ellenére a tenger fenekén fogom végezni. Tudod, mit mondok Nicole? Vegyék el tőlem az összes emlékem, csak egyetlen dolgot kérek.

–    Mi lenne az?

–    Te ne legyél itt.

Hiába küzdök, egy könnycsepp kiszökik. Dühösen törlöm le és bámulom a vizet, ami már a mellkasomig ér.

–    Miért?

–    Két dolog miatt. Az első a kislányom, akinek nem tudtam igazi apja lenni, de soha nem kívántam neki, hogy egyszerre veszítsen el két embert, akit szeret. A második önös dolog. Nekem kell majd odafent Mary szemébe néznem és elmondani neki, hogy megöltem a lányát. Soha nem kapok érte megbocsájtást. Én sem adnék magamnak.

–    A saját akaratom volt.

–    Nem számít. Csak az, hogy itt vagy. Nicole? El kell mondanom valami nagyon fontos dolgot. Képtelen vagyok tovább magamban tartani. Nem tudok úgy elmenni, hogy ne tudd az igazat mindenről.

Kérdőn nézek a szemébe, az övéből csak megbánást és szomorúságot lehet kiolvasni.

–   Három gyermekem van. Joana, Jack és Jackson.

Zakatolnak az agyamban a fogaskerekek. Szorítást érzek a mellkasomban. Jacksonról már hallottam Joanától, de fogalmam sem volt, hogy a srác, aki szörfözött és akit Joana mélységesen utál, az a testvére.

–    Jackson, a legidősebb fiam. Szörfözés volt az élete, de gondolom, ezt tudod milyen érzés. Jacksonnal nem törődtem eleget, nem is csodálom, hogy az első adandó alkalommal a rossz utat választotta. Most fogalmam sincs, hol él vagy mi történt vele. Az utolsó drogügye után eltűnt a városból. Joanát ismered – mindentudó bánatos mosollyal néz rám.

És Jack. Jacket is ismered, Jack Rachi néven és rá fogsz arra is jönni, miért volt folyton nálatok a fiam.

…

Legszívesebben üvöltenék. Törni-zúzni van kedvem, ehelyett csak ülök és hallgatom, hogyan dobol a szívem a fülemben. Mintha megállt volna az idő, mintha az agyam képtelen lenne több információ feldolgozására. Beadta a kulcsot, túl sok volt neki, lefagyott. A windows frissítése leállt, kérjük, ne kapcsolja ki a gépet. Köszönjük türelmét.

Minden értelmet nyer egyszer, nem létezik megoldhatatlan Gordiuszi csomó, mert mindig lesz egy Nagy Sándor, aki majd utat mutat. Az apró mozaikok előbb-utóbb a helyükre kerülnek.

Állítólag, amikor leszületünk a földre, mindenki választ magának egy életcélt, egy feladatot, egy utat. Némi humorral csak annyit mondanék az akkori önmagamnak: ne tedd, te barom! Nem akarod a fájdalmat, nem akarod a múltat, nem akarod azt a szerelmet, nem akarsz egy halászhajóban megfulladni! Az igazság az, hogy akarod. Minden percét akarod, mert az tesz olyanná, aki vagy.  Amíg nem követed el a hibákat, addig nem is tudsz tanulni belőlük. A mondás nem igaz: a hülye a saját kárán tanul, az okos másén. Badarság! Menj és kövesd el a hibáidat, rohanj és tedd meg, amit akarsz! Tanulj belőlük, élj és ragadj meg minden lehetőséget, ami csak eléd kerül. Éld azt a rohadt életet végre, mert nem azért kaptad, hogy elpazarold!

Tedd meg, mert nem te ülsz egy merülő halászhajón, a tenger közepén. Ha bármit is számít, én már megtenném.