Te vagy az életem 12. rész – Nicole

Nicole

—

Vergődöm. Utolsó levegőmmel a fába boxolok, de az öklöm nem ütközik semminek.

Nicole! Ébredj! Csak álmodtál!

Ülésbe ugrom és a mellkasomhoz kapok. Szaggatottan lélegzem, mire Joana lehúzza a sátor cipzárját, hogy némi friss levegőt engedjen be. Közel csúszik és megnyugtató hangon simogatja a hátamat, mikor nem reagálok maga felé fordítja az arcom.

–  Nyugalom, csak álmodtál.

–  Ne haragudj – temetem a tenyerembe az arcom.

–  Miért haragudnék?

–  Nem arra kellett volna ébredned, az első alkalommal, mikor együtt alszunk, hogy rémálmom van.

–  Bárkivel előfordul, hogy rosszat álmodik, Nic. Emiatt nem kell rosszul érezned magad.  

–  Hát mi miatt érezzem?

–  Nem kaptam reggeli csókot – karba tett kézzel ül mellettem és nézeget körbe, mint a kis óvodások, ha nem találják a kedvenc játékukat.

Elmosolyodom.

Bárcsak minden reggel őt látnám magam mellett. Bárcsak minden reggel az én párnám nyomai játszanának az arcán. Azt akarom, hogy örökké így nézzem rám, mint most ebben a régi, zöld sátorban, azzal a huncut nevető tekintettel, amiben megcsillan egy csipetnyi pimaszság.

Hirtelen ötlettől vezérelve felé lendülök és megcsókolom.

Meglepődve esik hátra. A nyakam köré fonja a karjait, mikor megérzi a nyelvemet a szájában.

–  Lehet egy kérdésem? – súgom halkan.

– Miután befejeztük – morogja és visszaránt a szájához. Komolyságot nem ismerve nevetem el magam a reakcióján.  

Durcásan néz, amint rájön, hogy nem tudom abbahagyni.

–  Ne kímélj! – mondja, míg én befészkelem magam az ölébe. Fürkésző tekintettel simít végig a hajamon. Utoljára anyukám csinált ilyet. Belém nyilall egy szorítás a szívem környékén, de hamar eltűnik.

–  Milyen érzés?

–  Miről beszélsz?

–  Erről – gyengéden húzom magamhoz és csókolom meg.

–  Ja, hogy ez… jobb lenne, ha nem hagynád folyton abba.

–  Némi szemrehányást hallok?

–  Miért hagyod mindig abba?

–  Mert kérdéseim vannak, rengeteg kérdés –  viccelek teátrálisan mutogatva.

–  És valójában?

–  Félek, hogy meggondolod magad. Átlépek egy határt és megijesztelek.

–  Szólni fogok, ha valami sok, de jelenleg az ellenkezője áll fenn.

–  Akkor válaszolj a kérdésre, milyen érzés egy lányt csókolni?

–  Ezt most olyan helyzetidegen kérdés, mintha interjúztatnál.

–  Joana, csak válaszolj a kérdésre!

–  Nyilvánvalóan más, mint Paullal. Nem tudom, mit akarsz hallani.

–  Nem akarok semmit, csak érdekelnek a benyomásaid.

– Szerintem nyilvánvalóan látszik, hogy nem egészen az undor az, amit érzek – vigyorog felém hajolva.

–  Szóval nem érzed, hogy elárulod saját magadat, hogy olyat teszel, amiben nem vagy száz százalékig biztos? – hajolok el az ajkai elől.

–  Csókolj már meg, az isten szerelmére! Miért kell neked, mindent szétszedni, megrágni és ennyit beszélni!

Felnevetek a felháborodásán.

–  Türelem, Joana, a jóra várni kell! – vigyorgom öntelten az ölében.

–  Direkt csinálod, igaz?

–  Lehet? Vagy lehet, félek bármit is csinálni? Ki tudja? – hunyorgom felé.

–  Kötve hiszem, hogy az a félős lány lennél.

–  Nem is ismersz igazán.

–  Aucs. Deja-vum van már megint, szóval ne kezdd el.

–  Akkor gyere ide…

…

Olyan furcsa érzés, mikor hónapok óta áhítozol valamire és végül megkapod. Elhatalmasodik rajtad, a bármire képes vagyok érzés. Mintha nem léteznének ledönthetetlen falak és legyőzhetetlen akadályok.

Habár már csak pár hajszál jelzi Joana jelenlétét a párnámon, még mindig úgy érzem, mintha itt lenne. Fülig érő vigyorral fekszem a hátamon, összekulcsolt kezekkel. Nem tudom, hogy most együtt vagyunk- e, egyelőre nem is érdekel. Csak újra látni akarom. Fogva tart az érzés, átjár és felvillanyoz.

Wave furcsa mindentudó pillantással mér végig, mikor lehuppanok az ebédlő zöld, hatszemélyes asztalához. Caleb szemébe fésült hajjal majszolja a reggeli tojásrántottáját, fel sem nézve belőle.

–  A többiek? – nézek körbe. Igazság szerint, csak kellett egy indok, hogy megbizonyosodjak róla, Joana nincs itt.

–  Max, már lement a Clarkkal a tengerhez, nem rendítette meg őket a tegnapi eset és edzeni akartak még egyet, mielőtt túrázni indulunk.

–  Hogy mit csinálunk? – szisszenve ugrok egyet, mikor ajkam a forró kávésbögre széléhez ér.  

–  Túrázunk.

–  Én ugyan nem! Szörftáborba jöttünk nem?

–  Hát igazad van, te biztos nem! Viszont, hogy víz közelébe se mész, az is biztos, Nicole. Egyrészt, át kell kötni a combodat, másrészt ilyen horzsolásokkal előbb ordítanál fel, mintsem kimondhatnád: csípi a combomat a sós víz.  

–  És akkor mégis mit csináljak egész nap? – határozott lendülettel teszem a bögrém az asztalra, mikor a tarkómon az apró pihék táncra kelnek. Hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam Joanaék léptek az ebédlőbe. Kék egyberuhában nevet Fredericcel és másik két lánnyal együtt. Bárcsak azt mondhatnám, sok mindent takar rajta a ruha, de hazudnék, ha megtenném.

Összerándul a gyomrom, piros arcomat a kávésbögre mögé rejtem. Wave már csóválja is a fejét, de nekem ekkora már egészen másvalakivel akad össze a tekintetem.

Jack és három kigyúrt barátja állja el az ebédlő barna üveges ajtaját.

–  Ezek meg mit keresnek itt? – morgom, Wavere nézve válaszért.

Jack utálkozó arccal mutat felém, abban a percben vesztem el a maradék józan ítélőképességem.

–  Nic, ne csináljatok botrányt! Jack csak arra játszik. Fogadok, azért jött ide, mert meghallotta, mi történt tegnap és addig akarja ütni a vasat, amíg meleg.

–  Merjen bármit, mondani átrendezem az arcát… – összeszorított szájjal nézek felé. Kezem görcsösen szorítja az asztal szélét.

–  Nem utálhatjátok egymást ennyire!

–  Ó, dehogyisnem.

–  Nic, a múlt elmúlt. Tegyétek már túl rajta magatokat! Te is, meg ő is.

–  Műsor indul – morgom, mikor valaki Jack hátának nyitja az ebédlő ajtaját. Jack nagyképű, macsós morgással lép a barna, göndör hajú, fiatal srác felé.

–  Csak provokálni akar, hagyd! – morrant rám Wave, amint fel akarok állni.

Jack két centire áll a srác arcától és vigyorogva mond neki valamit. A srác kezdetben felemelt kézzel tiltakozik, majd félve pillant felém. Valami készül.

A srác megadóan, beesett vállakkal közelít.

Az asztalunk előtt megáll és hatalmas sóhajtással hajol közelebb.

–  Fogalmam sincs, kik vagytok és ne haragudjatok rám, de meg kell tennem, mert Jack… nem fejezi be a mondatot, hanem a kávém felé nyúl és a combomra borítja.

Meg sem rezzen az arcom. A forró kávé úgy marja a lábamat, hogyha kinyitnám a számat, annak csak rossz vége lehetne.  

Összeszorított fogakkal a srác felé bólintok,majd felállok és merev, célirányos léptekkel Jack felé indulok. Már épp emelném az öklöm, mikor határozott kezek ragadják meg a csípőmet és tolnak ki az ajtón. Nincs időm Jackre nézni, mire feleszmélek, már az udvaron vagyok.

–  Nem kell megköszönnöd, hogy megakadályoztam egy tömegverekedést. Most viszont jobb, ha nem mondasz az égvilágon semmit! – közli Joana szárazon, majd int, hogy menjek utána.

Hangosan vágja be mögöttem a faházuk ajtaját.

–  Ülj le az ágyamra, átkötöm a lábadat!

Míg én leülök, felnyitja a mentős ládikóját és némi fertőtlenítőt vesz ki belőle, a már jól ismert géztenger társaságában.

Megrándul az arcom, mikor lefejti a lábamról a tegnapit.

–  Megint ki kell tisztítanom a sebedet – mondja, amikor meglátja a sebbe ivódott kávéfoltokat. Egyenetlen szélű horzsolások között rendkívül idegen hatást keltenek a barna pöttyök. Beharapott szájjal bólintok egyet.

–  Ne csináld ezt, mert elharapod a szádat! – Megmarkolom a takarója szélét, mikor belemar a fertőtlenítő a combomba.

–  Áruld már el nekem, hogyan vagy képes bajba keveredni abban a fél órában, míg egyedül hagylak?

–  Nem keveredtem bajba.

–  Nem, mert kitoltalak az ebédlőből. – Semmi? Nem mondasz rá semmit?

–  Nem én kezdtem.

–  Tudom, de te lettél volna az első, aki az öklét használja.  Miért?

–  Mit miért? – nyögök fel, mikor ismét a combomhoz ér a fertőtlenítőlap.

–  Miért ez a megoldást választottad?

–  Mit kellett volna tennem? Szó nélkül hagyom ezt is? Ó Joana nem érted, te ezt!

–  Nem, mert nem mondod el.

–  Nem akarod tudni.

–  Azt majd eldöntöm én! – suttogja dühösen a combom felé nézve.

–  Nem akarok róla beszélni.

–  Jó – módszeresen tekeri körbe a lábamon a gézt. Arca nem árulkodik érzelmekről. Hivatalos, száraz hangon közli, hogy végeztünk. Nem egészen értem, hogy a kapcsolatunkkal vagy a lábam bekötésével, így inkább csak csendben bámulom az arcát.

–  Mi van?

–  Ezt én is kérdezhetném.

– Nicole, nézd, teljesen rendben van, hogy nem akarsz elmondani dolgokat. Megértem és tiszteletben tartom. Viszont az, hogy erőszakkal akarod megoldani a problémáidat, nem tetszik. Sőt kissé csalódtam is benned.

–  Joana, ha nem tűnt volna fel, dühkezelési problémáim vannak.

–  Az autód összeverése után ez elég nyilvánvaló volt, viszont nem gondoltam, hogy hosszútávon is így oldod meg a felmerülő problémáidat.

–  Vannak dolgok, amiket nem lehet megoldani. Jack pont ilyen dolog.

–  Kár, hogy így gondolod.

–  Mégis mit vársz tőlem? Provokált. Hagynom kellett volna?

–  Nem, nem kellett volna. Viszont nem az képezi a megoldást, hogy nekimész.

–  Hát akkor mi? Te, hogy oldottad volna meg?

–  Nem tudom, mi van köztetek.

–  Megölte az anyukámat, Joana. Anyával végül, mint azt olyan sokan tudják, nem a rák végzett, hanem Jack. Rossz gyógyszert adott be neki. Anya áldott jó gyereknek tartotta és valahogy mindig nálunk volt, mi pedig ki nem állhattuk egymást már a középiskola óta. Szörfözni voltam, apa dolgozott, így megkérte Jacket vigyázzon anyára, míg nem vagyunk otthon. Mire haza értem, anya már halott volt.

Joana beharapott szájjal néz a szemembe. Nem szól semmit. Talán keresi a szavakat vagy csak nem tudja mit mondjon. Az ő helyében én sem tudnám.

–  Nem kell semmit sem reagálnod, csak ne mondd, hogy ezt rendbe lehet hozni, mert nem lehet. Vannak dolgok, amiket elszúrunk az életben.  Jack elszúrta. Utána pedig én is.

–  Ezt, hogy érted?

–  Lefeküdtem a csajával.

–  Hogy mi?

–  Volt egy hétvégi buli, ahol megismertem egy lányt. Lefeküdtünk. Másnap kiderült, hogy Jack barátnője, akivel két hete szakítottak.

–  Jack pedig megtudta?

–  Nyilvánvaló volt, mert ránk nyitott. Most miért nézel így?

–  Semmiért.

–  Joana!

–  Ugye tudod, hogy Jack nem szándékosan adott rossz gyógyszert anyukádnak?

–  Ezt mégis honnan tudhatnánk? – morranok fel idegesen.

–  Mert senki sem ad rossz gyógyszert, annak az embernek, akit szeret.

–  Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy Jack képes szeretni önmagán kívül bárkit is.

–  Szerintem pedig annyira utálod Jacket, hogy képtelen vagy meglátni a jó oldalát.

–  Aha, a provokáló lehet a jó oldala.

–  Nem. Az a sértett oldala. Tekintve, hogy lefeküdtél a csajával. Miért is utálod tulajdonképpen?

–  Megölte az anyukámat, Joana. Melyik része nem volt érthető?

–  Egy, ne rám legyél mérges légy szíves, kettő azt mondtad, már középiskola óta nem szívleled. Miért?

Felállnék az ágyáról, de nem mozdul előlem. Leguggol elém és várakozóan a térdemre teszi a kezét.

–  Nem tudom.

–  Szerintem tudod.

–  Most pszichológust játszol?

–  Nic, ne engem támadj, kérlek. Nem fair dolog.

–  Sajnálom. Csak… csak…

–  Csak?

–  Alig ismerjük egymást. Egyik hétről a másikra kerültünk furán közel egymáshoz. Van valami megmagyarázhatatlan köztünk és most olyanról kell mesélnem, ami fáj. Azt hiszem nekem ez túl gyors, Joana.

Elengedi a térdemet, feláll és hátrál két lépést.

–  Tudod, most nem egészen értem, mi történik. Három hete egyfolytában utalásokat teszel, hogy kellek neked. Most, hogy külön mentünk Paullal, most hogy lehetne valami köztünk, azt mondod, nem megy.

–  Nem, várj, félre értesz. Nem azt mondtam, hogy nem megy, hanem, hogy túl gyors.

–  Túl sokat kérdezek?

–  Nem erről van szó. Mármint szívesen beszélek neked anyukámról, csak nem úgy, hogy nem tudod, mit vállalsz velem.

–  Ezt most nagyon nem értem, Nic – teszi karba a kezét.

–  Nem tudom jobban elmagyarázni. Szerintem te nem egészen tudod, mit szeretnél.

–   Nic, szerintem meg, te nem tudod, mit szeretnél. Szerintem egy akkora önutálatot építettél fel magad köré, hogy képtelen vagy bárkit beengedni. Meghalt az anyukád, elvesztettél valakit, aki nagyon fontos volt neked, védekezel folyamatosan, véded magad, hogy még csak véletlenül se bántsanak meg újra. Olyan helyzetekbe keveredsz, amik a te elmondásod szerint adrenalint adnak. Szerintem csak simán azt akarod, hogy valaki törődjön veled, hogy valakinek ugyanannyira fájjon majd a hiányod, mint neked édesanyádé. Szerintem Jacket bünteted a történtekért, azokért a dolgokért, amik előbb-utóbb maguktól bekövetkeztek volna. Erőszakot alkalmazol minden olyan esetre, amit úgy véled, nem tudsz megoldani. Most pedig érzed, hogy fel kell vállalnod ezeket az érzéseket előttem és ez megijeszt. Megijeszt a tudat, hogy valaki azt az énedet is láthatja, amit te saját magad előtt is rejtegetsz.

Felállok és az ajtó felé indulok. Hátra sem kell néznem, hogy lássam a csalódást a szemében. Szinte lyukat éget a hátamba. De nem megyek ki. Nagyot sóhajtva nézek felé.

–   Nem mész?

–   Nem. Tegyük fel, ismétlem, csak tegyük fel, hogy igazad van. Mit jelent ez számodra?

–   Őszinte leszek, fogalmam sincsen. Ehhez tényleg több idő kell, de nem akarom, hogy elmenj. Nyakig benne vagyunk egy hatalmas katyvaszban, amit nem egyedül akarok kibogozni, hanem veled.

–   Mi van, ha nem tudok megbirkózni önmagammal? Mi van, ha megbántalak?

–   Tudom, hogy képes vagy rá. Mi történik, ha megbántasz? Hát gondolom, majd feldolgozom, mint oly sok mindent az életben. Tudom, hogy nehéz elhinni, de pontosan tudom, hogy mit vállalok veled Nicole. Valójában rendkívül instabil személyiség vagy, de látom azt az oldaladat is, amit rejtegetsz. Én kezdem látni, ki van a menő, mindent leszarok lány mögött.

–   Ez ijesztő.

–   Mindkettőnknek. A kérdés már csak az, közel engedsz-e magadhoz vagy folytatod, amit ezidáig is tettél.

–   Nem mentem ki az ajtón.

–   Feltűnt.

–   Köszönöm, hogy átkötötted a lábamat.

–   Nincs mit.

–   Mi a mai programotok? – kérdezem zsebre dugott kézzel állva Joanatól két lépésre.

–   Az engem valójában már akkor nem érdekelt, mikor megláttalak a deszkáddal a parkolóban.

–   Ennek örülök.

–   Nagyon gyorsan váltottunk témát és kicsit meghalt a beszélgetésünk.

–   Nem tudom, mit mondhatnék.

–   Nem feltétlen kell beszélgetnünk – fülig érő vigyorgásba kezd, ami szépen lassan átcsúszik az én arcomra is.

–   Elképzeltem, ahogy Frederic ránk nyitja az ajtót.

–   Szóval mit is szerettél volna mondani? – kérdezi nevetve.

–   Micsoda meggyőző tudok lenni – ülök az ágyára vigyorogva.

–   Szerintem, ne menjünk az ebédlő közelébe, míg itt van Jack – mondja törökülésben felém fordulva Joana.  A lábára teszem a kezem, pihentetésképpen.  

–   Ebben egyetértünk – mondom lazán végig simítva a combján. Kék ruhájának alját piszkálom néha-néha a bőréhez érve.

–   Nem akarsz elmenni valahova? – fújja ki a levegőt feszülten.

–   Mire gondoltál? – mormogom ujjammal a combja vonalát követve.

–   Mondjuk valahova, ahol végre szexelhetünk.

–   Senki nem vádolhat köntörfalazással – röhögök fel vidáman.

–   Elkérem Fred kocsiját, egyórányi autóútra van egy erdőszéli, eldugott nyaralónk.

–   Miért akarod ennyire?

–   Mert, ha nem csináljuk végre felrobbanok. Te nem akarod?

–   Úgy nézek ki, mint aki nem akarja?

–   Hát nem éppen.

–   Akkor hol is van az a kocsikulcs?

…

–   El sem hiszem, hogy Fred ilyen könnyedén odaadta az autóját.  – Lábam a műszerfalon pihen. Kellemesen odatűz a nap. Joana vidám mosollyal vigyorog kék ruhájában a kormányt szorongatva.

–   Ha valamit el szeretnék érni, meglepően meggyőző tudok lenni.

–   Mit tettél volna, ha nemet mond?

–   Elkérem Sheldonét – húzogatja öntelten a szemöldökét.

–   Ki fogunk kapni.

–   Nem, ha időben visszaérünk.

–   Lehet, hogy nem akarok időben visszaérni.

–   Lehet, hogy én sem. – Pimasz mosoly bujkál szája szegletében. Ugyanaz az izgalom járja át a testem, mint középiskolában, mikor ellógtam egy teljes napot az iskolából. Ütemesen dobolok a lábammal a műszerfalon, mire Joana enyhén felhúzza a szemöldökét.

–   Ahelyett, hogy pihentetnéd.

–   Majd, ha nyugdíjba vonulok. Tudod, mi jutott eszembe?

–   Hm?

–   Mennyire kiakadna anyukád, ha tudná, hogy…

–   Hogy?

–   Hogy a nyaralótok felé haladunk.

–   Miért van olyan érzésem, hogy nem így akartad befejezni a mondatot?

–   Mert tényleg nem – felelem sunyi vigyorral.

–   Szerintem tudja.

–   Hogy mi van? – leveszem a lábaimat a műszerfalról és döbbenten nézek Joanára.

–   Konkrétan lehet, hogy nem tudja, de eléggé kiborultam, mikor hagyott festeni, az állapotod ellenére.

–   Mit értesz azon, hogy kiborultál?

–   Rávágtam az üzlet ajtaját és ott hagytam.

Ölbe tett kézzel, lábaimat magam alá húzva dőlök hátra a fekete ülésen.

–   Most, mi ez a nézés?

–   Joana Fill dühkezelési problémákkal küszködik.

–   Ne magadból indulj ki.

–   Én legalább elismerem.

–   Nincsenek dühkezelési problémáim.

–   Akkor  minek neveznéd, hogy rácsuktad anyukádra az ajtót, illetve összeverekedtél Sheldonnal?

–   Annak, hogy elvetted az eszemet, mivel miattad történt mindkettő.

–   Persze, most kend rám – vigyorgom az útra szegezve a tekintetem.

Csendben ingatja a fejét.

 –   Összegezzük, tehát könnyen kijössz a sodrodból, ha rólam van szó, nem bírod a szörfösöket, nem szereted, ha valakinek nincsenek céljai, kerülöd a zűrös embereket. Mit hagytam ki?

–   Álljunk csak meg egy pillanatra, mert ezt eléggé kifordítottad. Én egyik esetben sem így fogalmaztam.

–   De ez volt a lényege.

–   Ez nem igaz.

–   Mindegy. Áruld el nekem, miért utáltál az első pillanattól fogva! 

–   Ez most úgy, hangzik, mintha még mindig utálnálak – húzza össze frusztráltan a szemöldökét.

–   Örülök, hogy legalább magát az állítást nem cáfoltad meg. Illetve nem örülök, de elmondhatnád a miértjét.

–   Nem voltál rokonszenves.

–   Ennyi? Csak azért utáltál, mert nem voltam szimpatikus? Joana Fill nem utál csak azért embereket, mert nem tetszik neki a fizimiskájuk. A valódi okot szeretném.

–   Nem szeretem a szörfösöket.

–   Én még most is szörfözöm.

–   Oké, akkor nem szerettem a szörfösöket, most boldog vagy? – néz rám nagyot sóhajtva.

–   Miért nem szeretted őket?

–   Nem fogsz békén hagyni, igaz?

–   Csak keresem az okokat.

–   De ezt a beszélgetést már egyszer lefolytattuk.

–   És van egy olyan érzésem, akkor sem kaptam meg a teljes igazságot – felelem a combjára téve a kezemet.

–   Ez nem ér! – néz a kezem felé.

–   Micsoda?

–   Ezt akár érzelmi befolyásolásnak is lehetne nevezni.

–   Azt, hogy a combodra raktam a kezem?

–   Azt, hogy azért raktad oda, mert az igazat akarod hallani és testi manipulációt alkalmazol hozzá.

–   Ez akkor lenne testi manipuláció, ha a lábaid közé raktam volna a kezem és azt mondanám, nem folytatom, amit odalent elkezdtem, ha nem mondod meg az igazat. Az, lenne testi manipuláció! Az, hogy a combodra raktam a mancsomat, pusztán annak a kifejezése, hogy alig várom, hogy megérkezzünk végre.

–    Mindig kimagyarázod magadat.

–   Szép terelés volt, de nem sikerült. Szóval válaszolsz?

–   Mi is a kérdés?

–   Joana, ne játsz, pontosan tudod mi a kérdés!

–   Azért utálom a szörfösöket, mert volt egy srác, Jackson, aki szintén szörfös volt és elpocsékolta az életét. Annyi minden lehetett volna belőle, de ő a tengert választotta. Önző volt és nagyképű. A szörfös élettel együtt jártak a bulik, a nők és a drog, de ezt gondolom, te pontosan tudod.

–   Ez fájt.

–   Mármint nem úgy értettem – kapja hirtelen felém a fejét.

–   Az utat nézd Joana!

–   Bocsánat, tudod, hogy nem úgy értettem.

–   Szeretném azt hinni, hogy tényleg nem úgy értetted, maradjunk ennyiben, de igen tudom, milyen, ha elvisz a szörfös élet. Szóval ezek után általánosítottál és úgy véled, minden szörfös, önző, nagyképű és elpocsékolja az életét?

Beleharap a szájába és nem válaszol. Idegesen fújom ki a levegőt karba tett kézzel.

–   Nem akarok veszekedni Nic. Sok mindennel kapcsolatban tévedtem az életem során. Most, hogy megismertelek őszintén remélem, hogy ez a megállapításom sem állja meg a helyét.

–   Még nem gondolod így?

–   Még nem.

–   Értem – zárom rövidre. Nincs éle, nincs benne elítélés mégis magamon érzem Joana tapogatózó pillantását.

–   Most megbántottalak, igaz?

–   Nem, elfogadtam, hogy egy önző, nagyképű valakinek gondolsz, aki elpocsékolja az életét. Végülis lehetne rosszabb is. Mondjuk, ha gyilkosnak, bűnözőnek vagy valami hasonlónak gondolnál.

–   Én nem ezt mondtam. Nem akartalak megbántani.

– Csak akkor tudnál megbántani, ha lennének érzéseim, de mivel önző és nagyképű vagyok valószínűleg nincsenek.

–   Nicole!

–   Mi az?

–   Ne csináld.

–   Nem csináltam semmit.

–   Bármennyire is próbálod az ellenkezőjét állítani vannak érzéseid és az a helyzet, hogy sokkal mélyebbek, mint bárki sejtené. Tényleg nem akartalak megbántani és jó okom volt az általánosításra, hidd el. Viszont te már nem csak egy szörfös vagy. Ennél ez sokkal árnyaltabb már.

–  Kifejtenéd ezt?

–   Nem – neveti el magát és befordul egy bozótos bekötőútra. – Nem fejtem ki, mert megérkeztünk – vigyorog és beparkol egy faverandás, zöld mohával benőtt ház elé.

Mindentudó pillantásának kereszttűzében szállok ki a kocsiból. Tornacipős lábam lenyomata a porban marad. Nagyokat szippantok az erdő semmihez sem hasonlítható illatából. Nem volt teljesen igaz, hogy csak egy elhanyagolt nyaralójuk van az erdő szélén. A simára lakkozott, rozsdabarna házikó ablakpárkányán frissen ültetett piros muskátlik üldögélnek. A verandát sárga futólonc apró, de szinte elszakíthatatlan hajtásai fonják körül, árnyékot biztosítva a meleg napokon. Joana lazán a veranda korlátjának dőlve néz felém. Csak állok ott szinte tátott szájjal és arra gondolok, mennyire jó lenne itt élni. Távol van a város turistatömegétől, távol minden gondtól, ahol a boldogság  szinte kézzelfogható távolságra áll. Lassan sétálok Joana felé.  

–   Jaj, mint a tigris, aki éppen becserkészi az áldozatát- nevet fel és a veranda oszlopának ütközik, mikor hátrálni kezd.

–   Ne tegyél úgy, mintha nem akarnád. A szemed árulkodóan csillog. – Közel hajolok hozzá és megcsókolom. Vigyorogva fonja a nyakam köré a karját.

–   Lebuktam. – Magához húz és a pólóm alá csúszik a tenyere.

–    Menjünk be! – suttogom és az ajtó felé tolom. Csak mosolyog és engedi, hogy hátrafelé kormányozzam. –  Hol a kulcs?

–    Kulcs? Az nincs.

–    Viccelsz? – elhajolok a szájától és kérdőn nézek rá.

–    Nem, tényleg nincs kulcsom. Otthon hagytam. Viszont van egy hátsó ablak, amit bukóra hagytunk, mikor múlt vasárnap itt jártunk.

–    Ennyit az elhagyatott nyaralóról – forgatom a szememet és hátra indulok. Nevetve jön utánam. Megtorpanok, mikor meglátom az említett ablakot. Nekem ütközik, de nem lép hátrébb, hanem szorosan hozzám simulva öleli át a derekam. – Joana tudsz róla, hogy szúnyogháló van az ablakon?

–    Elkárolom – suttogja a fülembe, miután gyengéden a fülcimpámba harap.

–    Nyugalom, értem, hogy éhes vagy, de a fülemre még szükségem van.

–    Vicces… vicces.

–    Most tényleg át fogod szab… – be sem fejezhetem a mondatot a szúnyogháló már két darabban lóg a barna szálkás ablakkereten. Joana hátra sem fordulva tárja ki az ablakot, egy elegáns mozdulattal az ablakpárkányra ül, átlendíti a lábait és már benn is van a házban.

Hasonlóképpen tervezem én is a bemászási folyamatot, de cipőfűzőm fennakad az ablakpárkány és az ablakkeret között. Hangos csattanással érkezem meg Joana lábai elé, a piaci árusoknál kapható vörös, fekete és barna, háromszög mintás szőnyegre.

Fogja a hasát nevetés közben és az ablak melletti fehér komódnak támaszkodik.

–    Örülök, hogy tetszett…

–    Hogyan lehet, hogy a hajódon macska ügyességgel ugrálsz ide-oda, a deszkádon hihetetlen önbizalommal egyensúlyozol majdnem minden nap, de egy ablakpárkány kifog rajtad?

–    Úgy, hogy nem a tengeren vagyunk. –   Felnyomom magamat a földről, végig simítok a combom fehér kötésén és mintha mi sem történt volna, körülnézek. Különleges virág és fa illat terjeng a levegőben. A fagerendákról apró futónövények lógnak. A nappaliban egy jobb időket is élt szekrényen kopott vekker kattog. Idegen hatást kelt a szoba közepén lustán elterülő vadonatúj kanapé. Valahogy nem illik erre a világtól távoli helyre, ahova még az idő sem merte betenni a lábát.

Egy fából faragott boltív választja el a nappalit egy mini konyhától. Csak két főzőlap, egy mikró és egy mosogatómedence van benne. A kanapéval szemben egy száz évet is masszívan túlélt antennás tévé áll. Az én figyelmemet azonban a falon lógó két kép köti le. 

–    Azokat nem akarod látni! – szólal meg hirtelen Joana és karon ragad.

–    Te, lehet, hogy nem akarod, de nekem már felkeltette a kíváncsiságomat.

–    Ne már, Nic!

Joana 15 éves énje vigyorog rám az egyik képről, kétcentis hajjal, izomtrikóban.

–    Meg ne szólalj!

–    Ugye tudod, hogy ezen a képen…

–    Ne kímélj, ha már elkezdted.

–    Nagyon melegnek nézel ki.

–    Nem vagyok meleg – vágja rá automatikusan, majd megmerevedik mellettem. – Mármint, izé…

–    Nyugalom, tudom. Attól még, hogy szexelni készülsz velem, nem leszel meleg Joana. Pontosan tudom – mondom sóhajtva és a másik kép felé nézek.

–    Ez, most így annyira fura.

–    Micsoda?

–    Amit érzek.

–    Kifejted?

–  Le akarok veled feküdni. Nagyon. Valami megállíthatatlanul húz hozzád, de ott van ez a megmagyarázhatatlan érzés.

–    Hogy én lány vagyok, te meg nem vagy meleg.

–    Én nem teljesen így fogalmaznék, nem is tudom…

–    Szóval furának érzed ezt? – közelebb hajolok hozzá egy csókért. Megcsókol és nyakam köré fonja a karjait.

–    Egyáltalán nem, sőt… nagyon akarom.

–    Merre van a szoba? – mosolyogva mutat a konyha melletti, alig észrevehető ajtóra. Karon fogom és lassan a szoba felé vezetem. Bezárja mögöttem az ajtót és mosolyogva dől neki.

–    Izgulsz?

–    Még nem tudom. 

–    Nem tudod, hogy izgulsz-e?

–    Csak ne boncoljuk túl.

–    Rendben, értem. Szólj, ha bármi nem tetszik, oké? –  kezem végig simít a nyaka hajlatán. Ballal megtámasztom magam a feje felett, a másikkal magam felé húzom az arcát. Egy perc sem telik el, már érzem, hogy nem bír magával. Egyre közelebb simul, egyre vadabbul csókol.

–    Nyugalom, nem sietünk sehova – vigyorgom, miközben az ágy felé kormányzom. Vigyorog, feltűri a ruhát a combján és magára ránt. Elnevetném magam, de az ajka megakadályoz benne. Végig simítok a combján, teljesen feltűröm a ruháját, ő lehúzza a pólómat.

Kicsatolja a nadrágom övét, a sliccemhez nyúl, mikor lefogom a kezét és a feje fölé szorítom.

–    Hova sietsz, Jo? – suttogom a nyakához hajolva.

–    Ha… nem tűnt volna… fel, én… már nem igazán… bírom… tovább… – szaggatottan veszi a levegőt, de érzek rajta némi szégyenlősséget, mikor a bugyija pántjához érek. Lehúzom az egyberuháját, felhajtom az ágytakarót és magunkra rántom.

–    Most tényleg a takaró alatt akarod? Azt hittem, te nem vagy ilyen formális lány – suttogja a számba.

–    Nem is a formalitás miatt csináltam.

–    Hát?

–    Most komolyan? Megbeszéljük utána – vigyorgom a pántjához nyúlva.

–    Oh, oké… Nic?

–    Hm?

–    Nem egészen tudom, mit kéne csinálnom.

–    Megzavartalak, hogy nem gyorsan akarom, Jo? – vigyorgom sunyin, míg ő durcás arccal simít végig a hátamon.

–    Ha őszinte akarok lenni, igen.

–    Ne aggódj, nem tudsz rosszat csinálni, bármit teszel jó lesz. Pont ugyanazt érzem, mint te. Van némi előnye is, ha lány az illető, akivel vagy – csókolom meg mosolyogva.

–   Hova indult a kezed? – úgy néz rám, mintha nem tudná pontosan. Hozzáérek, megmarkolja a takaró szélét, majd átkarolja a nyakamat és megcsókol. A takaró félrecsúszik, a vállamba nyög és a kezemnek nyomja a csípőjét. Aztán megszólal a telefonja.  

–    Nem érdekel, ne hagyd abba… – suttog a nyakam hajlatába.

Engedelmeskedek, de nem hagy nyugodni a csengés. – Mi van, ha fontos?

–    Ráér.

A telefon irányába nézek. A földön van, Joana kék ruhájának zsebében. Visszafordítom a fejem és Joana csillogó kék tekintetével találom szemben magam. Megcsóválja fejét és két tenyere közé fogja az arcom.

–    Most azt akarod, hogy felvegyem?

–    Mi van, ha fontos?

Legördülök róla, ő nagyot sóhajt és felveszi a telefont. Kék bugyiban, melltartó nélkül szól bele. Megmerevedik, mikor meghallja ki van a vonal túlsó végén. – Mondjad. Nem. Mit mutat a lelet? Súlyos? Hol? Mekkora? Mennyi van belőle? Peregnek Joana szájából az ideges kérdések, míg én döbbenten ülök az ágyon. Az ember megérzi, amikor valami rossz történik. A karomon a pihék égnek állnak Joana hangnemétől, attól a metsző félelemtől, ami a hangjában rekedt. Erősnek akar látszani, de tudom, hogy legszívesebben őrülten kiabálna, kocsiba ülne és elrohanna. Ötletem sincs, milyen hírt kaphat, vagy kiről van szó. Egyet viszont érzek. Baj van.

Felveszem a pólómat és előkeresem az övemet az ágy alól. Joana felé nyújtom a melltartóját, amint kinyomja a telefont.  

–    Sajnálom – suttogja letörten. Én tényleg nagyon sajnálom, de…

–    Öltözz fel, hol a kocsikulcs? – kérdezem szétnézve a szobában.

–    Honnan tudod, hogy mennünk kell?

–    Mi történt, Joana?

–    Apa… apa…

–   Nyugodj meg, rendben? Itt vagyok – leülök mellé az ágyra.

Maga elé bámul és szomorúan csóválja a fejét.

–    Annyira tudtam, hogy valami baj van vele. Paul hívott. Apa fejében daganatok vannak, azért volt olyan fura mostanában. Elzárják az utat. Nem lehet műteni. Ennyi volt Nicole.

–    Joana még nem tudsz egy csomó lényeges információt.

–    Mindenki tudta, hogy nincs sok hátra. Ki nem mondott nyilvánvaló tény volt.

–    Szeretnél haza utazni?

–    Nem tudok semmit tenni érte. Már nagyon távol állunk egymástól – rántja meg a vállát maga elé bámulva. – Meg fog halni.

–    De még nem halt meg Joana, még van lehetőséged beszélni vele. Elbúcsúzhatsz tőle. Elmondhatod neki, ami mi bánt. Joana, nézz rám – két kezembe fogom sírástól maszatos arcát – még tudsz vele beszélni, még elmondhatod, ami a lelkedet nyomja. Hidd el, nem akarod cipelni a ki nem mondott szavak egy életen át tartó súlyos terhét. Még van lehetőséged rendbe hozni a kapcsolatotokat, csak beszélnetek kell.

Bólogat és a vállamnak dől.

–    Indulnunk kellene…

…

Vérzik az orrom. Görnyedt testtel támaszkodom a fehér mosdókagylónak. Szédülök, hideg vizet fröcskölök az arcomra és várom, hogy elmúljon végre. Wave kopogtat az ajtón, én meg a kád mellé ülök, orromhoz szorítva egy törölközőt.

–    Elállt már?

–    Nem – mormogom a törölköző anyagán át.

–    Be kéne vigyelek a sürgősségire?

–    Nem kéne.

–    Nem hallok semmit, bemehetek?

–    Gyere!

Wave óvatosan tárja szélesre a fürdőszobánk kék ajtaját. Elhúzza a száját, amint meglátja a véres mosdót meg a törölközőt.

–    Meg ne szólalj!

Térdemre támasztom a fejem.

–    Ezt nem kéne, így még jobban ömlik majd.

Nem bírom tartani a fejemet, csak morgok egyet és lehunyom a szemem.

–    Hallod, Nic, beviszlek. Túl sok vért veszítesz. Már tíz perce megállíthatatlanul folyik az orrodból, ez már jelent valamit.

–    Ja, alszanak a vérlemezkéim. – Felemelem a fejem és igyekszem megnyugtató pillantást küldeni Wave felé. Mereven ráncolja a homlokát, így feltételezem nem jártam sikerrel.

–    Eszméletlen fehér vagy. Legalább szóljunk Joanának.

–    Nem! Elég most a gondja.

–    Biztos vagyok benne, hogy perceken belül itt lenne.

–    Éppen ezért nem hívjuk.

–    Most pontosan mi is történt köztetek? Lemaradtam ott, hogy elmentetek a táborból, aztán mire hazaértem már itthon voltál és közölted, hogy Joana apukája rákos, de arról nem tettél említést, hogy mi van most köztetek.

–    Azért mert nem tudom, Wave, nem beszéltünk – motyogom a törölközőbe temetett arccal.

–    Másfél hete nem beszéltetek?

–    Három napja hívott, de rólunk nem beszéltünk.

–    Te nem is hívtad?

–    Nem vette fel.

–    És nem is hívott vissza?

–   Wave, lennél szíves nem idegesíteni? – mérgesen nézek rá. Elfelejtem az orromhoz szorítani a törölközőt, mire észbe kapok már véres a fehér pólóm is.

–    Ugye tudod, hogy ki kéne vizsgáltatni? Ez nem normális. Nem mintha, az normális lenne, hogy véletlenszerű helyeken ájulsz el. Aggódom.

–    Elmúlik.

–    Nic, azóta vérzik az orrod, mióta abbahagytad az antidepresszáns szedését, ami több mint fél éve volt.

–    Nem tudom, mire akarsz kilyukadni.

–    Arra, hogy ez nem normális!

–    Ne legyél ideges, majd eláll.

–    Felhívom Joanát!

–    Nem hívod!

–    Akkor mit csináljak?

–    Semmit, várunk. Előbb- utóbb eláll!

–   Több mint tíz perce vérzel, nem bírod tartani a fejed, csukódnak a szemeid és fehérebb vagy a mosdó mázrétegénél. Hívom Joanát!

–    Wave! Tessék, nyitva van a szemem – nézek felé idegesen. Apró mozaik mintás hangyák ugrálnak a szemem előtt, de tartom magam. Felemelt fejjel nézek rá, remeg a kezem az erőlködéstől. Másra sem tudok gondolni, csak a puha ágyamra. Legszívesebben lefeküdnék aludni. Már oly mindegy, hogy hol, a fürdő padlóján, a nappali kanapéján vagy a szobámban. Már csak az számít, hogy vízszintesen legyen.

Wave idegesen toporog az ajtóban. Csengetnek. Válla felett az ajtóra néz és megkönnyebbülten sóhajt fel.

–    Ó hála az égnek, az emlegetett szamár!

–    Micsoda? – csigalassúsággal esik le, hogy Joanára érti. – Joana itt van? Wave! Ha el mered mondani, soha többet nem beszélek veled! Wave, ne nézz így, én esküszöm, kiköltözöm, ha elmondod neki!

–    Akkor mégis, mit gondoltál, nem engedjük be, amikor már kiszúrt az ablakból?

–    Csukd be a fürdőajtót, mindjárt összeszedem magam, addig meg ültesd le a nappaliba vagy mit tudom én!

–    Két percet kapsz, semmi többet! Ha addig nem jössz ki, elmondom neki! – rezzenéstelen arccal közli, majd erélyesen bevágja maga mögött az ajtót.

Kell pár másodperc, míg felfogom mit mondott, nagyon lassan jár az agyam. Az információk végeláthatatlan masszaként tekeregnek benne. Még mindig vérzik az orrom, nem tudok felállni, ezért a hátam mögött lévő kádból engedek némi vizet, hogy az arcomra fröcsköljem. Pont annyira hat, mint kezdetben. Semennyire.

Két percem van, az nem is olyan kevés. Kicsit megpihenek az első percben, a másikban pedig kigondolom, hogyan állok fel. Nem túl komplikált terv, de büszkén döntöm a fejem a kád szélének. Legalább ennyit sikerült összehozni.

Hallom Joana hangját a nappaliból, Wavevel társalog. Még van pár percem, míg gyanút nem fog. Elfárad a kezem, a törölközőt a térdemre rakom, felhúzom a lábam és nekidőlök. Fél perc és felállok. Mindjárt. Csak még pár pillanat.

Valami nagyot durran. Hideg a padló. Jólesően hideg. Hunyorgok, bántja a fény a szememet, de nem érdekel, mert végre vízszintesen vagyok.

A véres törölköző a lábam mellett hever, de megnyugodva konstatálom, hogy az orrvérzésem elállt.  Kiver a víz, mikor a fali órára pillantok.

A fürdőszoba ajtaja nagy lendülettel vágódik ki. Joana másodpercek alatt méri fel a terepet. Szinte látni a szemében, hogyan monitorozza végig a helyszínt. Jobbról véres törölköző, a kád előtt egy fekvő alak…

–    Nicole! Hallasz engem? – Mellém guggol és gyengéden megrázza a vállamat.

–    Nyugi, semmi bajom.

–    Nem úgy nézel ki.

–    Az orrvérzés mindig ronda dolog, de nem vészes.

–    Igen, tényleg nem, amennyiben nem tíz percig tart! – Mérgesen húzza össze a szemöldökét, de segít felülni. Elhúzom a szám, mikor körülnézek. Mintha meggyilkoltak volna valakit a fürdőszobánkban. Elvigyorodom Wave ijedt tekintetét látva.

–    Nyugi, feltakarítom.

–    Te, teljesen hülye vagy – közli mereven, hátat fordít és hallom, ahogy a kocsikulcsát keresi.

–    Egyetértek vele. – Joana felháborodva ingatja a fejét. – Miért nem hívtál fel?

–    Egy orrvérzésért? Ne már! – megrántom a vállam és fel akarok állni.

–    Csak nem, nem sikerül? – Csípőre tett kézzel áll felettem. Eddig csendben figyelte reménytelen próbálkozásaimat, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy epés megjegyzést.

–    Nem!

–    Pedig ez csak egy orrvérzés volt!

–    Oké, hagyjuk abba, mit szeretnél hallani? – tárom szét a karom mérgesen. – Jól látod, nem tudok felkelni, igen, nem hívtalak fel, mert pont elég gond van most nélkülem is az életedben és az isten szerelmére csak az orrom vérzett! Igen, jobban, mint szokott, de mit csinálhatnék?

–    Mint szokott? – kapja fel hirtelen a fejét.

–    Óh, egek! – forgatom a szemem, majd a kád szélébe kapaszkodom és felrántom magam a földről. Mindkettőnket meglep, hogy sikerül. Gyorsan le is ülök a kád szélére.

–    Szédülsz?

–    Kicsit.

–    Fogalmam sincs mennyi vért vesztettél…

–    Nem!

–    Még végig sem mondtam a mondatom!

–    Nem megyek be a klinikára.

Beharapja a szája szélét, dühösen néz, fogja a véres törölközőt, felkapja a földről és kivonul.

–    Most mégis hova mész? – kiáltok utána frusztráltan.

–    Kidobtam – közli visszaérve.

Merev a tartással mos keze, letörli a vért a mosdóról, majd várakozóan felém bólint.

–    Kiüldögélted magad?

–    Nem vagy túl kedves.

–   Te sem. Mellesleg nem minden álmom talpig vérben úszva megtalálni a fürdőszobád kellős közepén, csak mert makacs vagy kihívni a mentőket. Nem kell engem hívnod, ha nem akarsz, de legalább ne kockáztatnád a saját életedet.

–    Nem, mintha felvetted volna… – motyogom az orrom alatt és feltolom magam a kád széléről. Lassan a mosdóhoz sétálok, de nem nézek a tükörbe.

–    Nem volt alkalmas, amikor hívtál.

Szomorú a hangja, a nézése, az egész testtartása.

–    Gondolom egyik alkalom sem – felelem semleges hangon, kisétálva mellette.

A kanapéra dőlök és mélyeket lélegzem.

–    Jól vagy?

–    Csak elfáradtam és nagyon álmos vagyok.

–    A vérveszteség.

–    Tudom.

–    Nézd Nicole. Sajnálom…

–    Nem kell semmit mondanod Joana. Nem kell bocsánatot kérned. Nincs miért.

Nem nézek rá, nem bírnám elviselni azt a tekintetet. Hallom, ahogy nagyot sóhajtva a kanapé mellé guggol.

–    Kérlek legalább hallgass meg!

Nem válaszolok, csak dühösen beharapom a szám szélét.

–    Láttam, hogy hívtál, de nem tudtam mit mondhatnék. Én nem akarom feltépni a sebeidet Nic és nem tudtam, hogy mondhatnék bármit is anélkül, hogy ne beszélnék apáról. Anélkül, hogy el ne mondanám, hogy… – Nic, jól vagy?

Ijedt tekintettel néz, rájövök, hogy végig hozzám beszélt, de egy kukkot sem hallottam. Furcsán ködös minden, nagyokat pislogok. Pattan egyet a fülem és végre hallom is Joanát.

–    Nicole, szólalj már meg!

–    Igen?

–    Mi történt?

–    Nem tudom, csak… – Hirtelen az orromhoz kapok. Véres lesz az ujjam. – A francba!

–    Van tamponod?

–  Hogy mim? – kérdezem az orromhoz szorított kézzel. – Ugye még csak véletlenül sem arra gondolsz, hogy…

–    De, bizony. Muszáj lesz…

–    Találsz a fürdőben, az alsó szekrényben!

–    Ülj fel! – kiált vissza a válla felett.

Megfagy az ereimben a vér, a tampon az alsó szekrényben pont egy doboz régi antidepresszáns mellett van. Ki fog akadni, már előre tudom. Mire felülök a kanapén, már előttem térdel és kifejezéstelen arccal nyújtja a tampont.

–    El sem hiszem, hogy ez megtörténik.

–    Én sem akartam elhinni a tampon mellett talált doboz tartalmát. Legalább raktár volna rá tetőt!

–    Nem használom!

–    Tudod, valahol azt tanultam, hogy gyógyszerhasználat vérzékenységet okoz. Ja, megvan, várj, azt hiszem a mentőtisztin.

–    Több mint fél éve hozzá sem nyúltam.

–    Engem, az érdekelne, hogy jutottál hozzá ekkora adaghoz.

–    Muszáj ebbe belemennünk?

–    Tulajdonképpen nem.

–    Kihúzhatom végre? Eszméletlen kellemetlen a tudat, hogy egy tampon lóg ki az orromból.

–    Szerintem már elállt.

Komótos léptekkel sétálok ki a konyhába, kidobom a tampont, aztán visszamegyek Joanához. A kanapén ülve bámul egy pontot a szőnyegen.

Leülök mellé. Csend van, de nem az a kellemes csend, amikor nincs különösebb mondandód. Ez bénító csend, mikor annyi mondandód lenne, de nem szólsz semmit, mert mindent elrontanál vele.

–    Nicole? – Félve mondja ki a nevemet. Összekulcsolt kezével idegesen babrál. Valami olyan következik, ami nem fog tetszeni.

–    Most az fogod mondani, hogy ennyi volt? – Lehajtott fejjel bámulom a cipőm orrát.

–    Nem. Nem ezt szerettem volna mondani. Szerintem te leszel, majd az, aki szeretné meg nem történté tenni ezt az egészet.

–    Miért?

–    Az anyukádnak és apának viszonya volt. – Reagálnom kellene valamit, de csak tovább bámulom a fehér cipőfűzőmet. Fájni kezd a fejem és dühös leszek. Legszívesebben fognám a deszkámat és kiviharzanék az ajtón mindent és mindenkit magam mögött hagyva. Magam mögött hagyva a családot, ami lassan tönkre tesz a folyamatosan kiderülő titkaival. Csapás, csapás hátán. Melyik után nem kelek fel többé? Melyik után nem leszek képes újra levegőt venni? Melyik tesz tönkre még jobban és melyik adja meg az utolsó kegyelemdöfést?

–    Sejtettem. Árulkodó volt, hogy anya nem beszélt többet Finnről, miután beállt a hadseregbe. Apával a legjobb barátok voltak, mégsem került szóba soha többé.

–    Számomra érthetetlen, miért nem tudott egymásról a két család.

–    Tudtak. Csak mi nem tudtunk. Gyerekek voltunk.

–    Nem értettük apa miért állt be a hadseregbe… eszembe sem jutott, hogy beleszerethetett valakibe.

–    Nem tudom, miért mondom ezt, de ők jobban összeillettek, mint…

–    Nem volt fair dolog ezt tenni anyával.

–    Nem volt fair dolog, ezt tenni apával sem.

–    Senki sem volt fair – sóhajt nagyot Joana.

–    A szerelemben nincs fairség.

–    Ebben nem érted egyet, akkor kellene csak igazán fairnek lenni. Ha vagy valakivel, de beleszeretsz valaki másba, akkor nem köntörfalazni kell, hanem megmondani. Nem pedig beállni a seregbe és elhúzni a problémák elől.

–    Az apukád nem ment el a problémák elől. Magukkal vitte őket. Hogy ne nekünk kelljen megbirkózni vele.

–    Tudod Nic, rengeteget gondolkodtam, ha összefűzöd az eseményeket, akkor…

–    Akkor látod, hogy apukád beállt a hadseregbe, mire anya rákos lett, aztán apukád hazajött abban az állapotban ahogy, anya pedig meghalt.

–    Most pedig apa lett rákos.

–  Fáj kimondani, de nekik együtt kellett volna lenniük. – Meredten bámulom a tévé fekete képernyőjét.

–    Ugye tudod, hogy akkor, mi…

–    Hatalmas bajban lennénk – felelem a szemébe nézve.

–    Nem mintha így nem lenne fura – néz rám megfejthetetlen arccal.

–    Fura?

–    A tudat, hogy apa és anyukád együtt voltak, mi pedig épp…

–   Valami olyat csinálunk, aminek nem tudsz nevet adni, biztató – nevetek fel karba tett kézzel. – Joana, most miért sírsz? – Megijedek, mikor meglátom a könnycseppeket az arcán.

–    Nem tudom. – Gyengéden közelebb húzom, hogy át tudjam ölelni. A nyakam hajlatába temeti az arcát, érzem a könnycseppek nedves érintését. – Ne haragudj, azt hiszem kicsit sok volt.

–    Mikor aludtál utoljára?

–    Mostanában nem tudok pár óránál többet.

Magammal húzva dőlök hátra a kanapén.

–    Mit csinálsz? – Könnycseppeket törölget az arcáról, majd visszahajtja a fejét a vállamra.

–    Alszunk kicsit.

–    Itt?

–    Aha.

Nem mond semmit, csak szipogva öleli át a derekam.