Te vagy az életem 11. rész – Nicole

Nicole

Nic. Nicole. Hahó.

A füvön fekszem az oldalamon, stabil oldalfekvésben. Furcsán ködös minden. Hunyorítok és kiszedem a kezem a fülem alól. A hátamra fordulok és megpróbálom elűzni ezeket a rohadt felhőket a szemem elől.

–  Magához tért? – hallom meg Fred kérdését valahonnan mellőlem

–  Nicole, itt vagy? – Joana gyengéden simít végig az arcomon, hogy félresöpörje az elkalézolt szőke szálakat. Vigyorgásra késztet a mozdulata.

–  Ezt igennek veszem.

Vakít a fény, így hunyorogva nézek felé. Mellettem térdel aggódó arccal.

–  Jól vagyok.

–  Ha a jól alatt azt érted, hogy beleájultál az ölembe és fehérebb vagy, mint a frissem meszelt fal, akkor igen. De igazság szerint nem.

–  Beleájultam az öledbe? Ahj, de kellemetlen –  elgyötört grimaszt vágok, végig akarnék simítani az arcomon, de csak azt érem el vele, hogy majdnem kinyomom a szemem.

–  Maradj még nyugton.

Furcsán húzódik a tenyerem. Rápillantok és leesik, hogy a rászáradt vértől ilyen.

–  Most nagyon messzire mentél…

–  Mintha említettem volna, hogy velem nem jársz jól.

–  Ha nem feküdnél a földön félholtan, most megcsapnálak valamivel.

–  A kis agresszív.

–  Agresszív a nénikéd.

–  Nem ismertem, de simán lehet, hogy tényleg az volt – vigyorgom, majd nagyot sóhajtva ülök fel.

Várakozóan néz rám, várja a pillanatot, mikor leszek ismét rosszul. Fred kérdő tekintettel néz egy ideig, majd a lejtő felé indul.

–  Ne nézz így, látod szerinte is megmaradok – intek Fred felé.

–  Ami, mondjuk nem sokon múlt – közli szárazon Wave. Majd fel is tűnik a perifériám szélén.

–  Ó szia Wave, lecsekkoltad az új háziállatainkat? Ne haragudj, de lehet kiköltözöm, ha ők maradnak. Nem szeretem, ha valaminek ekkora fogai vannak.

–  Csak, hogy tudd, nem vagy vicces.

–  Örülök, hogy élsz – nézek felé kacsintva.

–  A te érdemed Nic – A fejem búbjára nyom egy puszit.  

–  Meghálálhatod azzal, hogy haza viszel és végre ledögölhetek a sátorban.

–  Ezt az utat, már lestipistopizták  – mondja Joana felé nézve.

–  Komolyan? Hogy mik vannak!

–  Vigyorogj csak, amint rendbe jössz szép beszélgetést fogunk lebonyolítani – veti oda Joana mereven

–  Waveee vigyéééél hazaaa! – vinnyogok és hátra dőlök a fűbe.

–  Kitisztítom a sebeid, szóval maradj nyugton.

–  Igenis doktornő!

–  Továbbra sem vagy vicces.

–  Kár – biggyesztem le a számat.

–  Nic itt hagyhatlak, megleszel? – kérdezi Wave

–  Wave, látod itt ezt a hölgyeményt? Rosszabb, mint egy alcatrazi börtönőr. Esélyem sincs ellene.

Wave felröhög, megcsóválja a fejét és vígan lengedező bekötött kezével együtt a lejtő felé indul.

–  Érdekesen mutatod ki a szereteted.

–  Ki mondta, hogy szeretlek? – ejtek meg egy sunyi vigyort a hátamon fekve

Valami belemar a combomba, ülésbe rúgom magam és elkapom Joana kezét.

–  Nyugalom, elfelejtettem szólni, hogy csípni fog. Csak nem fájt? – semleges arccal néz rám, szája szegletében megbúvó vigyorral.

–  Ne szadizz!

–  Nem akarlak bántani, de ki kell tisztítsam a horzsolást.

–  Kezdjük inkább a kezemmel – fújok egy nagyot, mikor ismételten a combomhoz ér.

–  Oké. Kérem a kezed.

–  Mi ez a mosoly? – kérdem kicsit lejjebb hajolva hozzá.

–  Nagyon száraz a kezed.

–  Ezt ma már hallottam.

–  Krémezd be, ha a közeledben akarsz tudni.

–  Ez most felhívás keringőre?

–  Ki tudja? – villant egy sejtelmes mosolyt, majd hozzáfog a kezemen lévő seb kitisztításának. Nem szisszenek fel, mikor a jód a bőrömhöz ér. Tartom magam pedig legszívesebben hangosan, fájdalomtól eltorzult hangon ordítanék.  Látom, ahogy egy bőrdarabka elárvult módon lóg a tenyeremről, felfedve az alatta lévő piros bőrfelületet, a húsomat. Összeszorítom a fogam és elfordulok.

–  Nicole, jól vagy?

Hümmögök és a növényzetet kezdem vizsgálgatni.

–  Nézz rám!

Megteszem, amit kér.

–  Nagyon fehér vagy.

–  Jól vagyok.

–  Ez az első számú hazugság az emberek körében.

–  Csak legyen már vége – kérem tőle beesett vállakkal.

–  Igyekszem.

Joana a kormányt szorongatva, elmélyülten bámulja az utat. A fehér kötést piszkálom a combomon. Röhejesen nézek ki, hogy mindkét lábam be van tekerve fehér gézzel. Akárcsak a kezeim, mintha frissen érkezett szabadboxoló lennék, aki épp élete első mérkőzésére készül.

Fáradtan döntöm a fejem az ülés puha, kék mintás támlájának. Joana kölcsönkérte Sheldon frissen festett furgonját. Még árad belőle az új autókra jellemző friss illat. Nem tudom, hogyan érte el Sheldon ezt a hatást, tekintve, van vagy 4 éves a furgon. A fekete műszerfalról egy vidám műanyag virág lengeti jobbra-balra a fejét, minden váltásnál halk kattanással remegve meg. Végnapjait járja. Egyszer majd feladja a harcot az autó zötykölődésével és örök mozdulatlanságra kárhoztatva mond búcsút a víg lengető napoknak.

Joana ujjai elfehérednek a kormányon. Megállás nélkül rágja a szája szélét. Lehunyom a szemem és várom, mikor kezd bele. Titkon reménykedem benne, hogy nem ezt a pillanatot választja, mert nem tudok olyan magyarázatot adni a cselekedetemre, amit maradéktalanul elfogad.

–  Tudom, hogy fent vagy.

Elmosolyodom mennyi minden van a hangjában. Pusztán egyetlen mondat magába foglalja mindazokat az érzéseket, amik nyugtalanítják. A hangsúly, a légvétel, a mondat éle és akkor még nem is beszéltem az arcáról. Összeszorított ajkairól, vádló tekintetéről, felvont szemöldökéről.

–  Nem tudok a kérdéseidre válaszolni. Nem tudom a miérteket.

Szinte látom, ahogy a fejében pörögnek a fogaskerekek, az agya az összes lényeges információt előveszi, közvetíti, szétterjeszti, megrágja. Elméleteket gyárt, szituációkat elevenít fel, az én miértjeimre keresi a választ.

–  Szoktál arra gondolni, milyen érzés volt, amikor elveszítetted anyukádat?

–  Hogyan jön ez most ide, Joana?

–  Szoktál?

–  Nincsen olyan nap, amikor ne érezném azt az űrt, amit maga után hagyott. Nincs olyan éjjel, amikor lefeküdve, ne idézném fel az arcát, az alakját, a tulajdonságait. Az emlékek utat törnek maguknak elárasztva a pillanatot, minden egyes este, újra ott ülök a konyhaasztalunknál és figyelem, ahogy a vacsorát készíti, abban a tudatban, hogy mindjárt leülünk a tv elé az esti műsort nézni. Aztán felröhögök egyedül a sötétben, mikor eszembe jut az egyetlen eset, mikor hajlandó volt bújócskázni velem. Azóta azt az elgörbült, sokkal szebb időket is élt szárogatót használom, amire az ablakpárkányról lecsúszva esett. Mert, hát ki másnak jutott volna eszébe, hogy a függöny mögé, az ablakpárkányra bújjon el, ha nem neki. Szóval azt kérdezed, milyen érzés volt, mikor elment? Mintha egyszerre veszítettem volna el az összes érzékszervemet és most vakon botorkálnék a sötétségben, nem érezve égvilágon semmit.

–  Újra akarnád élni, ezt az érzést?

–  Elmondtam valamit az életemből, amit senki más nem tud, te pedig így reagálsz?

–  Csak válaszolj a kérdésre.

–  Nem.

–  Akarnád bárkinek ezt az érzést?

–  Nem.

–  Akkor miért teszed ezt Wavevel, az apáddal… velem?

Az ablak felé fordulok, mikor egy könnycsepp végigszalad az arcomon. Kibámulok az elsuhanó zöld tájra, a mohás fákra, az útszéli kósza virágra.

–  Miért akarod nekünk azt az érzést, ami téged belülről csigalassúsággal mar.

–  Hagyd abba, Joana. Értem, mit mondasz – mondom mereven az ablaknak.

–  Nem, Nic. Szerintem nem érted. –  Szomorú hangja életre kelt egy fojtogató gombócot a torkomban. Az ablaküvegnek támasztom a homlokom.

–  Képzelj el bennünket, kérlek. Képzeld el, hogy te is elmész. Nézz végig mindenkit egyesével, alaposan. Ki, hogyan érezné magát? Az apád? Elvesztette az édesanyádat, most téged is el kellene temetnie. Feltehetnéd a kérdést, ezek után lesz-e valaha felhőtlenül boldog. Nézd meg jól Wavet, azt a srácot lásd, a legjobb barátodat, aki egyedül áll, abban a házban, amit együtt hoztatok rendbe. Minden egyes apró dologról, te jutnál az eszébe. Nézz meg engem, aki elvesztett téged, pedig még meg sem kapott igazán. Nézz és lásd meg, hogy én leszek az a szerencsétlen, akinek minden egyes rühes macska után a te képed villan be, mert tudja, hogy szerettél volna egyet a verandádra. Arra a verandára, ami már soha nem fog felépülni…

–  Állj meg! Ki akarok szállni!

–  Mindjárt felérünk a táborhoz – mondja minden egyéb szó nélkül, hideg bénító szomorúsággal.

Alig húzza be a kéziféket, már ki is ugrom. Minél távolabb vagyok tőle, annál kevésbé érzem a mellkasomat szorongató, késszúrás szerű fájdalmat. A múlt és a jelen fájdalmát. Az igazság késszúrását.

 

…

Furcsa dolog, mikor a tábortűzzel szemben ülsz, melletted pedig a bénító igazság foglal helyet. Megveregeti a válladat és a tűzbe mutat, ahol Joana szavai tekeregnek, fura összevisszaságban. Nehéz tenyere úgy húzza a válladat, mintha ólomtömb lenne.

–  Elárulod mi történt köztetek? – hallom meg Wave hangját mellőlem. Feleszmélek és újra érnek a külvilág ingerei, hallom a srácok gitárpengetését a tűz körül, látom, ahogy a lemenő nap még egy utolsót int a világnak, átadva helyét a békés, fénytelen estnek.

–  Miből gondolod, hogy történt bármi is?

–  Onnan, hogy két órája bámulod a tüzet és az a bámulás kísértetiesen hasonlít, arra a bámulásra, amit Joana produkál a faházuk lépcsőjén ülve.

–  Bocs, Wave. Elfáradtam, megyek és lefekszem.

–  Hát persze…

–  Wave, a legjobb barátom vagy. Te fogod hallani először, ha sikerül feldolgoznom – mondom, miközben a vállára támaszkodva tolom fel magamat a kellemesen átmelegedett fatörzsről.

 

…

Van az a pillanat, amikor még nem alszol, csak az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozol. Látod már a fel-felvillanó álomképeket, de még nem tiszták, csak homályosan mozognak a lecsukott szemhéjad alatt.

A cipzár surranó hangját hallod, ami egyáltalán nem illik a képbe. Aztán egy halk hang a nevedet mondja, neked pedig vissza kell jönnöd a valóságba.

–  Nic? Ébren vagy?

Csak furcsa morgásra futja még az erőmből. Kell pár perc, míg felfogom, mi történik. Kell pár kósza pillanat, míg rájövök ki bújt mellém és ölelt át arcát a hátamnak érintve.

–  Joana, mit keresel a sátramban? – kérdezem kedves, álomittas hangon.

–  Téged.

–  Ez, mondjuk teljesen érthető – mosolyodom el, majd lefejtem ölelő karjait magamról, hogy meg tudjak fordulni.

A keze az enyémben marad.

Sötét van, csak testének tompa körvonalát látom. Ütemesen szuszog mellettem.

–  A helyes kérdés az, miért jöttél.

–  Túl messzire mentem.

–  Visszataláltál?

–  Ez most nem egészen az a pillanat, mikor elviccelheted a dolgot.

Bólintok a sötétben, majd leesik, hogy nem látja, így egy halk tényleget mondok.

–  Sajnálom.

–  Én is.

–  Megbántottalak, pedig soha nem akartam fájdalmat okozni.

–  Tudom. De az igazságnak van az a furamód kellemetlen tulajdonsága, hogy fájni szokott.

–  Durva voltam és érzéketlen. Már nem így csinálnám.

–  Mindent lehet rád mondani Joana, csak azt nem, hogy érzéketlen lennél.

–  Muszáj volt éreztetnem veled, mi lesz, ha egyszer nem úgy sülnek el az akrobatamutatványaid, mint ahogy te képzeled.

–  Erre most mit mondhatnék? Sikerült.

–  Tudom, tekintve, hogy ott hagytál.

Lassú köröket rajzolok a tenyerébe. Nem válaszolok, hallgatom, ahogy kintről tompán beszűrődik egy ismerős ír dallam. Ujjam egy utolsó kör után a csuklója felé veszi az irányt, érzem, ahogy a pulzusa orosz polkát jár a kezem alatt. Jóleső borzongás fut végig a gerincemen, mikor közelebb csúszik.

Ráérősen sétálok végig az ujjaimmal a karján, mire türelmetlenül fújja ki a levegőt.

–  Meddig fogsz még kínozni?

–  Kínozni? Miért tennék ilyet? – vigyorgom a sötétben sunyi vigyorral

–  Ne játsz, Nic. Csak…

–  Csak?

–  Csak csókolj már meg! – suttogja alig hallható, elfúló hangon.

–  Nem tehetem.

–  Ezúttal mégis miért nem? – hajol távolabb tőlem, a varázs szertefoszlik.

–  Mert ígéretet tettem, hogy addig nem érek hozzád, míg engedélyt nem kapok.

–  Most csak viccelsz velem, ugye? – jön a döbbent kérdés.

–  Nem.

–  Nicole Harton, szerintem neked nincs helyén az egyik fogaskerék az agyadban! Szerinted, amikor a parton odahajoltam, az mi volt? Szerinted, azért másztam be a sátradba, mert érdekel a belső akusztikája vagy mi a túró? Fel kell világosítsalak, nem ez érdekel, hanem te!

Esélyt sem adok, hogy felháborodva tovább kalimpáljon. Pólójánál fogva rántom magamhoz, meglepődik, de engedelmesen simul hozzám. Meleg az ajka, mikor megcsókolom. Kényszerítenem kell magam, hogy ne megveszekedett ütemben vegyem a levegőt. Türelmesnek kell lennem, mert ez most más.

Minden porcikám lángol. Beletúr a hajamba és még közelebb tolja a csípőjét. Forró az ajka, követelőző az érintése, pont annyira akar engem, mint én őt. Mikor combja utat talál a lábaim között tudom, hogy le kell állnunk.

Gyengéden tolom el az ajkát. Szaggatottan veszi a levegőt, eltakarja az arcát, majd a nyakam hajlatába temeti. Csikiz, ahogy fújja ki a levegőt. Felkuncogok.

–  Ennyire rossz volt? – kétségbeesett a hangja.

–  Te miről beszélsz?

–  Eltoltál.

–  Igen, mert nem egy sátorban akarok először lefeküdni veled. Ha csak a szex érdekelne, már rég nem lenne rajtad ruha.

–  Hogy vagy képes leállni, én még mindig…

–  Én is. Viszont ha nem lenne önuralmam, már anyukád boltjában megtörtént volna.
Látom a tekinteted. Igen, már azóta.

–  A francba az önuralmaddal! – mondja és újra az ajkamhoz hajol.

–  Joana, ne kínozz!– suttogom a szájába, de mintha meg sem hallotta volna. A pólóm alá nyúl és szorosan átölel, mikor nevetve szabadulni próbálok.

–  Kössünk egyezséget! – mondja játékosan a számról a nyakamra vándorolva – Nincs szex, de visszacsókolsz végre.

–  Nincs szex, nincs póló alatt nyúlkálás és akkor visszacsókolok!

–  Ünneprontó – suttogja durcás hangon, de kiveszi a kezét a pólóm alól.

Azonnal hátra döntöm, lovaglóülésben pattanok rá és feltüzelve csókolom meg.

Halk köhintést hallok kívülről, mire elnevetném magam, de Joana keze a számra tapad.

–  Css! – suttogja, de érzem, hogy ő is nevet.

Remeg az egész testem, a vállam rázkódik, Joana keze pedig egyre szorosabban tapad a számra.

– Nicole, alszol? – jön Wave hangja a sátor bejáratától

Joana megmerevedik alattam. Szinte látom, ahogy lefagy az arcáról a mosoly. Ha Wave itt találja, rövid időn belül mindenki tudni fogja.

Abbahagyom a nevetést, Joana keze pedig a combomon pihen meg.

Nem válaszolok. Pár percen belül Wave távolodó lépteit halljuk. Joana hangosan fújja ki a beszorított levegőt.

–  Megijedtél? – kérdezem végigsimítva az arcán

–  Azt hiszem kicsit túlreagáltam.

–  Kicsit?

–  Ne haragudj.

–  Miért csináltad? – kérdezem még mindig rajta ülve.

–  Fogalmam sincs. Csak…

–  Csak nem szeretted volna, ha bárki a sátramban talál.

–  Nem volt ilyen gondolatom. Csak egyszerűen megijedtem.

–  Értem – mondom és leszállok róla. –  Érdemes még most elhagyni a terepet, mielőtt még bárki meglátja, hogy az én sátramból jössz ki.

–  Én nem így értettem.

–  Semmi baj, Joana.

–  Ne csináld ezt! Kicsinálsz. Nekem az nem megy, hogy felhúzol, aztán összeveszünk.

–  Nem vesztünk össze.

–  Aha, tényleg nem – mondja és a sátor cipzárja felé löki magát.

Elkapom a csípőjét és visszarántom. A combomra érkezik, én pedig felszisszenek.

–  Így jár, aki nem gondolkodik – mondja még mindig dühösen.

–  Vegyük úgy, hogy megérdemeltem.

–  Fáj?

–  Igen.

–  Sajnálom.

–  Nem akarsz maradni egy picit még?

–  Picit? Nem.

–  Értem.

–  Itt akarok aludni – fejezi be a mondatot, miközben végigsimít a combom kötésén.

–  Feláldoznád a kényelmes ágyikódat, egy sátor kemény talajáért?

–  Igen, ha azzal a talajjal te is együtt jársz.

–  Ez, de nyálas volt.

–  Pont az volt a szándékom – nevet fel halkan.

Szorosan mellém fészkeli magát, én pedig átölelem a derekát.

–  Holnap át kell kötni a combodon a gézt – suttogja félálomban.

–  Micsoda csuda-jó napnak nézünk elébe – vigyorgom, majd egy csókot nyomok a szájára.

…

Kopogást hallok a fejem felett. Dohos sötétség, kamraszerű bezártság. A kopogást puffanó hang veszi át. Mintha egy adag földet dobtak volna egy faborítású felületre. A darabok nagyot puffannak a lapon, majd odébb gördülve csendben maradnak.

A hátamon fekszem és fáj a fejem. A nyilallás helyéhez akarok nyúlni, de kezem valami keménybe ütközik az arcom felett.

Faborítás. Bezártság. Puffanó hangok.

Hogy kerültem ide?

Kiabálni kezdek és ököllel ütöm a koporsó oldalát. Semmi. Csak a fullasztó sötétség. Érzem, hogy egyre több földet lapátolnak rám. Kétségbeesem, nehéz a mellkasom és a pánik jól ismert karcolása szánt végig.

Ez nem történhet meg, ilyen csak a filmekben van, ahol a főhőst éppen eltemetik, majd valamilyen csoda folytán kiszabadul. Hiába rugdalom a koporsó oldalát, nem enged. Már tudom, én nem az a főhős leszek, aki kiszabadul. Nem.

Én leszek az, aki megfullad egy egérlyuknyi fadobozban a föld alatt.