Te vagy az életem 10. rész – Joana

Joana

…

–  Szerintem valaki már nagyon várt téged – jegyzi meg Sheldon, miután leparkolta az autót és a parti homokban a többiek felé indultunk.

Leszúrt szörfdeszkák néznek ránk különböző színekben vigyorogva. Kigombolom az ingemet és a fekete bikiniben, meg a farmersortomban sétálok Sheldon mellett.

Egyből kiszúrom Nicolt a tömegben. Piros fürdőnadrágban, és egy egyszerű piros bikiniben vigyorog felém fehér, fekete deszkája mellől. Épp készül bemenni a tengerbe, mikor meglát meggondolja magát. Nagy lendülettel szúrja le a deszkát a homokba.

Rándult egyet a gyomrom, mikor észreveszem, ide fog jönni.

–  Nyugalom, vegyél levegőt – súgja oda Sheldon és Fredericék felé indul. 

Csajozós félmosollyal az arcán néz végig rajtam. A lábam ujjától a fejem búbjáig beleremegek.

– Szia. Jól nézel ki.

– Nem tudom eldönteni, hogy érzek-e ebben némi ironikus hangsúlyt vagy csak beképzeltem. –  A homokot rugdalom a tornacipőm előtt. Fel sem fogom, hogy egy adag az ő strandpapucsára is kerül. Széles mosollyal néz le a lábára, majd enyhén felvonja a szemöldökét.  

–  Komolyan mondtam és szerintem pont eléggé homokos vagyok, így is – sepri le a lábáról.

–  Aucs. Ez most nagyon fájt idefent – érintem a kezemet a halántékomhoz.

–  Kihagyhatatlan volt. Hogy érzed magad?

–  Másnaposan. Köszi a túlélőkészletet, amit a lépcsőre tettél.

–  Honnan veszed, hogy én voltam?

– Mindenki más tudja, hogy a mentősöknél mindig van minden, ami az életmentéshez kell. A másnapos kínlódás, pedig pont ilyen esemény.

–  Akkor lebuktam. Használt?

–  Részben. Magamnak kerestem, így inkább nem panaszkodnék.

Bólint és figyeli, ahogy a tenger ráérősen nyaldossa a partot.

–  Van kedved sétálni egy picit?

–  Arra kérsz, hogy lógjam el miattad a tréninget?

–  Mi? Dehogyis! Ha menned kell, nem szeretnélek feltartani – mutogat össze-vissza és zavarban toporog előttem.

–  Nicole. Vicceltem.

–   Nem játszol fair módon.

–  Nem, mintha te annyira fair lennél.

–  Miért mondod ezt? – kérdezi és megindul a parti homokban. A számat rágva sétálok utána a hátunk mögött hagyva a többieket.

–  Bevágtad előttem a kocsiajtót.

–  Te meg lógva hagytál három napig. Fogalmam sem volt, mi történhetett – teszi dühösen a csípőjére a kezét.

–  Sajnálom. Csak… nem tudtam mit mondhatnék.

–  Mondjuk azt, hogy szia Nic, ne haragudj, de most nem alkalmas. Így legalább kimondtad volna, hogy nem akarsz beszélni velem.

–  Akartam. Akarok.

–  Nekem nem ez jött le – sértetten dugja zsebre a kezét.

–   Szakítottunk Paullal – hadarom el olyan gyorsan, hogy szinte nem is érteni.

Nic egyből megtorpan és meglepődve néz rám. Bőven túl vagyunk a látótávolságon. Csak ketten vagyunk egy eldugott partszakaszon. Meglódul a szívverésem, mikor rájövök, bármi történhet.

–  Szakítottál Paullal? – tagolja gyök kettő lassúsággal.

Bólintok a szemébe nézve.

Zsebre dugja a kezét és lassú, mélázó léptekkel sétál tovább a vízparton.

Nem erre a reagálásra számítottam. Azt hittem vigyorogva fogadja majd, nevet és tesz egy pironkodtató megjegyzést. Ehelyett magába mélyedve sétál mellettem.

–  Most min gondolkodsz?

–  Rajtad.

–  Mégpedig?

–  Hogy miért szakítottál Paullal.

–  Nem én szakítottam vele. –  Érzem a tekintetét az arcomon, de inkább csak előre figyelek.

–  Miért…

–  Mert nem nézek rá úgy, mint az elején. Észrevette.

Idegesen túr bele a hajába. Vívódik. Sóhajt majd megszólal:

–  Emlékszel mit mondtál este?

–  Igen.

–  Van ennek bármi köze, ahhoz, hogy szakítottatok Paullal?

–  Nem tudom.

–  Értem.

–  Tényleg? – lepődök meg.

–  Igen. Világos, hogy fogalmad sincs, mit akarsz.

–  Nem akarlak megbántani.

–  Én sem téged, de mindketten tudjuk, valamelyik meg fog történni.

–  Miért mondod ezt?

– Mert ilyen az élet. Realitástól elrugaszkodott gondolat lenne, azt hinni, most, hogy szakítottál Paullal, összejössz velem és én majd boldoggá teszlek. A boldogan élünk, míg meg nem halunk, nem a mi sztorink.

–  Ne legyél ennyire negatív! Miért mondasz ilyeneket?

–  Mert te nem vagy leszbikus Joana. Egy férfivel éltél együtt, fogalmad sincsen milyen egy lánnyal, hogy mennyire más egy lánnyal.

–  Nic! Hagyd már ezt a lány-fiú szöveget! Egész idáig fel akartál szedni? Most mi változott? – tárom szét a karom idegesen.

–  Nem mi, hanem ki.  Én változtam Joana. Mert bármennyire is hihetetlen, nem megdönteni akarlak. Túl sokat veszíthetek veled.

–  Ne mond ezt. Csak… csak megpróbálhatnánk.

–  Próbálhatnánk?! Feltételes módban?

–  Ne forgasd ki minden mondatomat – kérlelem megfogva a karját. Egyből elengedem, mikor meglátom feldúlt szemében kavarogni az életet.

–   Tegyük fel, hogy járunk. Felvállalnál a családod előtt, a barátaid előtt, sétálnál velem kézenfogva a parton, mennénk együtt bevásárolni? Elviselnéd, hogy megszólnak az emberek, vagy a hátad mögött vagy nyíltan?

–  Egész eddig fűztél, most pedig a kérdéseiddel akarsz ellökni magadtól. Miért?

–   Mert féltelek. Nem magamat féltem Joana, mert nekem már nagyon nincs lejjebb. Téged féltelek. Nem akarom, hogy azt kelljen átélned, mint nekem. Nem akarom, hogy miattam ítéljenek el az emberek. Ők csak azt fogják látni, hogy Joana Fill is Nicole Harton ágyában végezte. Már benne sincs tartás.

–  Nem érdekelnek ezek az emberek Nic! – kiáltom el magam idegesen.

–  Most. De majd fognak. Fognak, ha kijelentik, hogy nem láthatod el őket mentősként, mert ütközik az ő erkölcsi elveikkel az, hogy betedd a lábadat a házukba.

–   Ezt rendkívül kisarkítottad.

–  Csak vázoltam egy lehetséges forgatókönyvet.

–  Tudod, mit mondok? Dugd fel a forgatókönyvedet Nicole! –  Jelentem ki és hátat fordítok neki, visszafelé indulva a parton. Elkapja a kezem és maga felé fordít.

–  Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha engem választanál. De én nem vagyok jó választás, Joana.

–  Ezt majd eldöntöm én! – vágom neki sértetten.

–  Most komolyan ekkora terhet akarsz a nyakadba?

–  Terhet? Érdekes definícióid vannak a kapcsolatunkra.

–  Félek, hogy nagyon meg fogod bánni, hogy megismertél.

–  Azt fogom megbánni, ha nem derítem ki mi van köztünk.

–  Miért van valami? – Mosolyra húzza a száját és játékos tekintettel néz rám. Nehezen tudom követni a másodpercenként bekövetkező hangulatváltozásait.

–  Most viccelsz velem, ugye?

–  Muszáj, mert véresen komolyan baktatsz mellettem.

–  Volt újabb pánikrohamod?

– Szép terelés, de beszéljünk inkább arról, miért verekedtél össze Sheldon Hill-el. Azt hittem, te nem vagy egy agresszív lány.

– Tényleg nem állítanám. Csak… elszakadt a cérnám. Részeg voltam, nem sikerült uralkodnom magamon, ő pedig olyat mondott, ami nem volt igaz. Kiborultam.

–  Mit mondott?

–  Nem mondom meg.

Fura mosolyra húzza a száját, beletúr szőke hajába, pár lépést előre sétál, hogy vigyorogva fordulhasson az irányomba.

–   Te jó ég! Te tudod!

–  Lehet – hangosan nevet fel és egy adag vizet fröcsköl felém a lábával.

–  Meg fogom ölni Sheldont – morgom dühösen.

–  Ne tedd! Aranyos srác. Reggel találkoztam vele és elmondta, mi történt.

–  Nekem meg azt mondta lakat volt a száján az okot illetően.

–  Bármennyire is igyekszem tagadni, tetszik, hogy miattam húztál be egy srácnak.

Sóhajtva torpanok meg. Ő halad még pár lépést, majd észleli, hogy lemaradtam. Visszasétál és fél lépésre áll meg tőlem.

–  Más megoldást kellett volna választanom – suttogom nagyot nyelve.

–  Talán el kellett volna fogadnod az állítás igazságát – húzza el a száját mondat közben.

–  Nem volt igaz.

–   Ez, a nem igaz.

–   Lesz valaha olyan, hogy nekem adsz igazat?

–  Lehet, hogy nem. – Az állcsontomon végig simítva tűr a fülem mögé egy eltévedt hajtincset. A pulzusszámom legalább 20 egységet emelkedik. 

–  Képtelen vagyok kiigazodni rajtad – suttogom bénultan a közelségétől.

–  Az nem baj, de azért vegyél levegőt.

–  Te meg krémezd be a kezed – vigyorgom.

–  Érdes?

–  Száraz.

–  Ne haragudj, a tenger hibája.

Két centire állunk egymástól. Legszívesebben rámordulnék, hogy ne kínozz, hanem csókolj már meg végre.
Látom, hogy élvezi. Enyhén szétnyílt ajkaimat bámulja. Húzza az agyam, pedig neki sem normál módon emelkedik a mellkasa. Vívódik, hogy megtegye-e.

Épp az ajkamhoz hajolna, mikor Frederic kiáltása harsan a levegőben.

Elmosolyodva dől a homlokomnak. Egy halk basszust suttogok és elengedem a csípőjét. Nem, mintha tudnám mikor került oda a kezem.

–  Látod ezt hívják Sorsnak –  grimaszol.

–  Nem, ezt a hülyét Fredericnek hívják – dünnyögöm, majd elhátrálok tőle és Fred felé nézek. Izgatottan integet felénk.

…

Nicole

Cápák.

Elfehéredek, mikor meglátom, hogy Wave a parttól nem messze egy sziklán ül és meredten bámulja a körülötte úszkáló cápákat. Senki más nincs a tengerben. Wave kék deszkája magányosan úszkál a vízfelszínen, hagyja, hogy a hullámok ide-oda dobálják. A sziklákat ráérősen nyaldossák a tenger nyelvei, nagy habokat kavarva fel Wave sziklája körül.

Felénk int, mutatva, hogy jól van.

Pedig nincs.

Három cápával körülvéve én sem érezném jól magam. Most sem érzem. Valami marokra fogja a szívem és szorongatja teljes erőből. Nehéz a mellkasom. Alig bírok levegőt venni.

Wave nevét tátogom kétségbeesetten.

Nincsen ötletem, hogyan tudnám kihozni. Öngyilkosság szörfdeszkára szállni, az úszás szóba sem jöhet és egyetlen hajó sem árválkodik a tengeren.

Nincs idő. Egyre közelebb merészkednek Wavehez. Csak egy járható út van, ami, ha jobban meggondolom mégsem járható. De nincs választási lehetőség.

Joana tőlem pár méterre beszél telefonon. Késő lesz, mire bárki ide ér hajóval. Tudom, ha nem próbálom meg, kifutunk az időből. Nem nézek Joana felé, egyből észrevenné, hogy miben mesterkedem és pillanatok leforgása alatt megakadályozná.

Toronymagasan emelkedik egy meredek szirtfal, Wave szikláinak folytatásaként. Csak le kellene másznom valahogy, megtartani magamat a hullámzó tenger és pár cápa felett, hogy elkaphassam Wave kezét, amint felrugaszkodik.

Öngyilkosság. Vagy sikerül, vagy mindketten meghalunk.

De olyan opció nem létezik, hogy én életben maradok, Wave pedig nem.

Teljes erőmből a parti emelkedő felé rohanok. Fentről könnyebb lesz leereszkedni, mint a partról felmászni rá.

Nem nézek hátra, időt vesztenék vele. Hallom, hogy páran utánam iramodnak. Tudom, hogy Joana is köztük van, a nevemet ordítja.

Kétségbeesetten dühös a hangja, mindketten tudjuk, nem lesz képes utolérni.

Kifulladva érek a szirt tetejére, a lábam alatt méregtől feltüzelve harapják a köveket a tenger hullámai. Megingok a mélység láttán, de nincs vesztegetni való időm. Négykézlábra ereszkedem, rálépek egy stabilnak tűnő kiugró sziklára és aláereszkedem szorosan a szirthez simulva. Óvatosan kiemelkedésről kiemelkedésre mászom lejjebb. Már csak pár szikla és a tengervíztől csúszós kőrészhez érek. Wave kitalálta az ötletem és remegő lábbal araszol közelebb hozzám. Kitámasztom magamat, hogy felé tudjak pillantani. Vészesen közel úszik el egy cápa alattam, ha feldobná magát a vízből, könnyen elkaphatnál a bokámat. 
Wave átdobja magát egy kissé távolabbi kiszögellésre. A cápák óraműpontossággal követik az útját. Gyorsan emelkedik Wave mellkasa, miközben felém ordít.

–  Mit a fenét csinálsz?

–  Tudod te azt!

–  Mássz vissza! – Érzem a hangján, hogy legszívesebben azt mondaná, egyedül ne hagyj.

–  Nem hagylak itt! Ha szólok, kapd el a kezem! – kiáltom túl a tenger morajlását

–  Ez öngyilkosság, nem tudod megtartani magadat és engem is!

–  Kapd el a kezem vagy vacsora leszel! – ordítok rá dühösen.

Nagy levegőt veszek, ellazítom befeszült izmaim. Vérző kezemet a fürdőnadrágomba törlöm. Remeg a kezem, de uralkodnom kell magamon. Kitámasztom a strandpapucsos lábamat egy megbízhatónak tűnő kiszögellésen, bal kezemmel szorosan tartom magam, jobb kezemmel pedig kinyúlok Wave irányába. Alig ordítom el magam, már meg is ragadja a kezem.

Sokan mondják, hogy egy férfi nyolcvan kiló alatt karácsonyfadísz. Ha igaz az állításuk, Wave szép nagy karácsonyfadísz lenne. Alig bírom megtartani, tudom, már csak pár másodpercig bírom. Ha nem lendítem a fal irányába mindketten a vízben végezzük cápaeledelként.

Sikerül elkapni mellettem egy kiugró sziklát. Kitámasztja magát és hangosan liheg.

–  El sem hiszem, hogy sikerült.

–  Ne kiabáld el, marha magas ez az izé – mondom szorosan ráfogva a sziklára.

–  Jól vagy? Nagyon fehér az arcod.

Gondolkodás nélkül igent hazudok. Ha nem érünk fel hamarosan el fogok ájulni. A mellkasom nyomása, a kezem remegése és a szemem körüli apró szürke pontok legalábbis erről árulkodnak.

–  Vérzik a combod is.

–  Tudom, tartanom kell magam. Mássz előre, megyek utánad! – intek felfelé a fejemmel.

–  Biztos jól vagy?

–  Menj már Wave!

Felfelé kezd mászni, amint nem néz rám, a sziklafalnak támasztom a homlokom. A hideg verejték cseppekben gyöngyözik rajta. Alig van erőm tartani magam. Mélyeket lélegzem és felfelé lököm magam. Gyerünk mindjárt vége lesz, mondom ki hangosan önmagamnak.

Pár méter mászás után felnézek Wave merre jár, éppen nyúlnak érte a karok és húzzák fel a peremre. Ennyire lemaradtam?

Látom Fred és Joana alakját, ahogy lenéznek a mélybe. Még csak véletlenül sem pillantok feléjük. Így is félek, hogy feladom idő előtt. Ha realizálom, hogy még mennyi van vissza, biztos itt gebedek meg.

Egyre jobban csúszik a kezem, egyre jobban fájnak a sebek rajta.

Szédülök.

Rosszul mérem fel az egyik szikla teherbírását. Megcsúszom, mikor kimennek alólam a lábaim. A strandpapucsom, pár szikladarabbal együtt nagyot csobban az alattam hullámzó tenger habjai között.

Két kézzel tartom magam és mezítláb tapogatózom egy stabil szikla után. Felhorzsolja a talpamat, de hálás vagyok érte.

A fájdalom jó.

A fájdalom itt tart.

Hallom, ahogy fent felszisszen valaki. Igyekszek kizárni minden gondolatot a fejemből. A mászásra koncentrálok.

– Gyere Nic, már nincs sok. Kettőt mászol és elérlek – hallom meg Frederic hangját a fejem felett.

Nagyot lendülök, Fred elkapja a kezem és már fel is ránt a peremre. Először feltérdelek, majd állásba tornászom magam.

– Jól vagy? – jön a kérdés Fredtől. Joana Wave kezét kötözi, feszült a tartása, merevek a mozdulatai. Mikor végez, Wavevvel együtt felém néznek. A combomra esik a pillantása, összehúzza a szemöldökét. Oda sem merek nézni. Csíp, szóval pontosan tudom, hogy felhorzsoltam az egészet. A talpam és a kezem is sajog.

Nehezen veszek levegőt. A mellkasomon mázsás súly. Megijedek és gyorsan leülök.

–  Nic, mi a baj? – kérdezi Joana már előttem térdelve.

–  Semmi, csak elfáradtam. –  Mélyeket lélegzem, a jól bevált taktikát alkalmazom. Valami oda nem illő dologra gondolok.

Még csak véletlenül sem szabad azt skandálni, hogy pánikrohamod lesz.

Homályos kontúrok vannak már csak a szemem előtt. Joana a kezébe veszi az arcom, kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

–  Nagyon fehér vagy.

Távolról hallom a hangját. Feladom a harcot és átengedem magam a homálynak.