Te vagy az életem 9.rész – Joana

Joana

Egy szürke csuklyás melegítőfelsőben és egy baseball sapkában ülök duzzogva Frederic kocsijában. Épp a csomagtartóba pakolja a két megtermett túrahátizsákot, én pedig karba tett kézzel az anyósülésen várom, hogy végre elinduljunk.

Nagyon korán van, a nap még csak felkelőben. Minden redőny lehúzva. Az átlagemberek reggel ötkor még az igazak álmát alusszák. Ebben a pillanatban szívesebben lennék átlagember. De nem volt választásom. Ha lett volna otthon töltöttem volna a hetet egy hatalmas fagylaltos doboz társaságában, és nyolc kilót felszedve jöttem volna egy hét múlva dolgozni.

–  Még csípős az idő – huppan be mellém a vezetőülésre. Becipzározza magán a melegítőfelsőjét és gyújtást kapcsol. – Ne duzzogj, meglátod élvezni fogod.

–  Teljesen biztos vagyok benne.

Kibámulok az ablakon. Csak nézem bágyadtan, ahogy a reggeli táj elsuhan a kocsi mellett. A kávém nélkül majdnem visszaalszom, de Fred egy vidám zenét állít be a rádión. Ránézek a telefonomra. Nicol egy napja nem keresett. Olyan vagyok, mint az iskolások, várom, mikor hív már, pedig pontosan tudom, hogy nem fogom felvenni.

–  Na, hívott?

–  Nem.

–  Tegnap óta?

–  Egy napja.

Fred horkant egyet a volán mögött.  

–  Mi az?

– Duzzogsz, ha nem hív, de nem veszed fel, ha hív. Mégis, mit vársz? Nem hülye, tudja, hogy leráztad.

–  Nem ráztam le.

–  Nevezd, ahogy akarod.

–  Vissza kellett volna hívnom, igaz?

–  Hát lehet, hogy kevésbé érezte volna szarul magát.

–  Honnan veszed, hogy rosszul érezte magát?

– Láttam tegnap.

– Igen?

– Ráharaptál a témára.

– Fred!

– Elvontatta a kocsiját a parti parkolóból. De erősen kétlem, hogy a kocsija miatt állt mogorván az út szélén.

–  Szerintem meg de – morgom és kibámulok ismét az ablakon. – Mi lesz a program?

–  Jimmi azt mondta, reggel birtokba vesszük a faházakat, aztán lesz egy túra, este bogrács parti a tűz körül. Szóval mára semmi extra. Csak barátok, sör és parti.  

–  Messze vagyunk még? – kérdezem nagyot sóhajtva.

–  Alig egy órája jövünk.

–  Jó, csak kérdeztem.

–  Nem, nem vagyunk messze, még egy óra és ott vagyunk – vigyorog saját poénján és a gázra tapos. Ismét elaludnék, de megismételhetetlen hangeffektussal tüsszent egyet. Felnevet, mikor meglátja az arckifejezésem, nekem pedig már nincs is kedvem morogni vele. Csak megcsóválom a fejem és csatornát váltok a rádión.

–  Hogy érzed magad?

–  Tényleg erről szeretnél beszélni?  

–  Igen. Tekintve, hogy egy kukkot sem mondtál, mi zajlik benned.

–  Jelenleg fáradt vagyok és haza akarok menni aludni.

 Fel sem veszi, csak leint egy laza vigyorral.

–  Tudod, hogy nem így értettem.

– Sajnálom. Eléggé megvisel, hogy Paul nincs otthon.  Amíg volt zavart, most hogy nincs, hiányzik.

– Semmi baj Joana. Nem vagy egyedül, ugye tudod?  Ha bármire szükséged van, mindenképpen szólj. Vagy ha csak beszélgetni akarsz. Tudod, hol találsz.

–  Aha, valahol a sarkamban loholsz – vigyorgom, és magam alá húzom a lábaimat.

–  Ez veszélyes.

–  Az. Szeretek veszélyesen élni.

Nevet és a fejét csóválja.

–  Végülis még mindig jobb, mintha szörföznél és sziklákról ugrálnál le – provokál.  

–  Nagyon poénos vagy.

–  Ajajj.

–  Mi az?

–  Oda megyünk – mutat előre fura félmosollyal.

 

Számos felfelé tartó kanyargás után, végre egy bekötőútra érünk. Körös-körül mindenhol fák, bokrok és mindenféle susnya. A tábor bejáratához, két vékony törzsű fa közé egy méretes kék plakátot feszítettek. Egy hetes szörftábor! – áll rajta nagy betűkkel a felirat.

Két másodperc alatt esik le himalájai magasságból a vérnyomásom.

–  A jó hír az, tudjuk, miért nem jelentkezett tegnap – vigyorog Fred, mintha pokoli jó viccet mesélt volna. – Azért mert itt nincs térerő! – és már remeg is a szája széle.

Én nem nevetek, csak meredten bámulom a furgonokat, meg a rajtuk sorakozó töméntelen szörfdeszkát. Nem érdekelnek se a furgonok, se a deszkák. Egyetlen furgon érdekel és egyetlen deszka.

Megkönnyebbülten lélegzem fel, mikor nem találom, amit keresek.

–  Lehet nincs is itt. Bár ezt kétlem. – Ölni tudnék a pillantásommal, mire Fred fedezékbe vonul.

–  Hogy lehet egy erdőbe szervezni egy szörftábort? – Az ég felé emelem a tekintetem.

–  Szerintem nekik is csapatépítés van, utána lemennek a parthoz, ami maximum fél órára van innen, szóval ki kell ábrándítsalak, ez egy frappáns hely.

–  Remek.

– Nyugalom, nem biztos, hogy itt van. Koncentrálj arra, hogy lesz egy felejthetetlen heted a mentős srácokkal.

–  Alexék jönnek?

–  Bizony ám. Meg Friderica, James és Sheldon is.

Háromszor megnyomja a dudát, amikor meglátja őket. Régi barátaink láttán engem is elfog a mosolyoghatnék.

Fred még alig állítja le az autót, már Sheldon nyakában vagyok. Nem láttam, mióta áttették egy körzeti mentőállomásra. Még soha nem találkoztam nála megosztóbb emberrel. Furcsa stílusát hivatott alátámasztani az a borzalmas sárga színű virágmintás ing, ami ott virított napbarnított mellkasán. Az ember abban a pillanatban hagyja figyelmen kívül egzotikus öltözködési stílusát, mikor elhangzik az első se füle se farka poénja.  Nincs ember a földön, aki ezek után ne értékelné újra a fájdalom fogalomkörét.

Friderica és Alex a szokásos farmer, fehér póló kombóban állnak körül bennünket. Mindig ugyanúgy öltöznek fel. Értem én, hogy ikrek, de képtelen lennék ugyanazt hordani, mint a testvérem. Mondjuk, ebben sokat segít, hogy nincs testvérem.  

James, fekete kapucnis felsőben épp kezet ráz Fredericcel. Szkeptikusan pillantok az alkarja irányába. Legalább három új tetoválás képét látom. Megrántja a vállát, mikor meglátja a pillantásomat. Aggaszt a gondolat, hogy talán nem lesz képes leállni többé.

–  A negyvenkettes lesz a tiétek – mutat James a tőlünk legtávolabbi faház felé. – Pár szörfösön, majd biztos át kell esnetek éjjel. – Nevet, mikor meglátja az arcomon a döbbenetet.

Mindenhol élénk színű sátrak sorakoznak össze-vissza a faházak körül és néhány a tisztás szélén.

–  Miért ilyen közel állították fel őket? – bökök előre fancsali grimasszal  

–  Gondolom, ők sem szeretik a medvéket – lép mellém Alex.

–  Itt vannak medvék? – döbben le Fred ijedten.

–  Most árultad el, hogy semmi „én megmutatom, hogy férfi vagyok és nem félek semmitől” érzés sem szorult beléd – veregetem meg a vállát.

–  Szószátyárok! Pakoljatok le, aztán irány a túraösvény! – kiált oda nekünk Jimi, a táborvezető. Nem sokat vacillál, felénk int és már rohan is tovább, adminisztrációt rendezni.  

–  Igyunk meg előtte egy sört, úgy sokkal viccesebb lesz – suttogja James, és meg is indul a faházak mellett álló ebédlőféleség felé.

–  Mert pár részeg mentős az erdőben, az aztán nagyon mókás! – veti oda Friderica foghegyről.

–  Itt van étterem? – nézek James után.

–  Van. Tágas és megállapításom szerint a kaja sem túl ehetetlen – válaszol Alex, James távolodó alakját követve.

–  Ők még mindig nem jöttek össze? – kérdezem Sheldont.

–  Még nem.

– Ha engem kérdeztek ez hamarosan megtörténik – neveti el magát Fride és vigyorogva húzza magával Sheldont.

 

Tágas belső tér, faborítás mindenhol, egy kis konyha a sarokban, mellette egy még kisebb fürdőszoba és két hatalmas ágy a szoba két sarkában. Olyan ez a hely, mintha csak nekünk teremtették volna –közli Fred, amint leteszi az ágya mellé sporttáskáját.

Csípőre tett kézzel várom, hogy kigyönyörködje magát és végre elindulhassunk Jamesék után.

Léptei alatt fáradtan nyikorognak a fadeszkák.

Felkelek a lépcsőről és az ebédlő felé indulunk.

Indulnánk.

Felszisszenek és gyökeret ver a lábam. Fred belém ütközve ejt meg egy cseppet sem férfias „a macska rúgja meg” mondatot.

Engem még ez sem zökkent ki.

 

Meglepődve néz rám. Amikor meglátja az éppen beguruló három mentős autót már neki is világos minden.

Két korunkbeli srác társaságában szorongatja a szörfdeszkáját.

Semleges arcáról semmit nem tudok leolvasni. Egyetlen érzelemről árulkodik a szeme.

Haragról.

Nagyot sóhajtva indulok meg felé. Csak biccent egyet és a furgonok felé indul a barátaival.  

–  Úgy látom, valaki mellre szívta, hogy levegőnek nézted és most bosszúból ő sem tulajdonít neked túl sok figyelmet – mondja Frederic, miközben csalódottan bámulom Nicole távolodó alakját

–  Arra célzol ezt megérdemeltem?

–  Meg arra, hogy lesz egy hetem, hogy kiszórakozzam magam. Rajtatok. Bárcsak itt lehetne Leila.  – Hangos aut nyög, mikor a karjába boxolok.

–  Utána megyek.

Futva kiáltom a nevét.

Egy számomra ismeretlen furgon platójára pakolja fel a szörfdeszkáját. Nem néz felém. Nem reagál. Mintha meg sem hallotta volna. Már nyitná ki az anyósülés ajtaját, mikor lihegve utolérem.

–  Kemény túra lesz ez neked, ha ennyitől kifulladtál – beugrik a kocsiba és bevágja előttem az ajtót.

Meglepődve hökölök hátra. Várakozóan húzom fel a szemöldököm, mikor végre a kocsi üvegén keresztül rám néz. Nem mond semmit, csak néz rám. Az egyik barátja, nem tétovázik, beindítja a motort, nekem pedig hátrébb kell lépnem, ha nem akarom, hogy elüssön.

Nagy gázt ad… porfelhőt ver fel a levegőbe.

–  Tényleg mellre szívta, hogy nem vetted fel a telefont – szólal meg mellettem Fred, míg én hitetlenkedve bámulom a távolód autót.

–  Kell egy sör!

–  Miért van olyan érzésem, abból nem egy sör lesz?

Aggodalmas a megjegyzés. De már nem érdekel.

…

Nevetésünktől visszhangzik az erdő. Ez jórészt az elfogyasztott alkoholmennyiség számlájára írható. Jimi már felhagyott a próbálkozással, hogy megpróbálja megfelelő mederbe terelni a túrázás menetét. Inkább nagy legyintéssel ott hagyott bennünket.

Két másodpercenkét botlunk meg a saját lábunkban, hogy nagyot esve érkezzünk a poros útra, majd pár mélázó pillanat után, mindenkiből hangos nevetés tör ki. Frederic és Alex a legjózanabbak. Mókás látványt nyújtanak, ahogy négy részeg embert próbálnak felkaparni a földről.

–  Nézzétek itt egy sörnyitó – mondja James, majd a hátán fekve folytatja a röhögést.

Nem bírom tovább és egy fának támaszkodva fogom a hasam. Már-már fuldokolunk és ezen Frederic, mikor érünk már vissza sóhajtása sem segít.

–  Srácok már csak pár méter, gyertek már! – kiált Sheldon részeg örömmámorban.

–  Adok vödröt, hordd el magad! – mondom még mindig a fának dőlve. Már nem igazán tudom, hogy a nevetés miatt dőltem neki vagy, mert annyira szédülök, de ez ebben a pillanatban már nem is számított.

Sheldon sértetten kapja fel a fejét és felém bukdácsol. Már előre röhögök, mi sül ki ebből már megint. James abbahagyta a fetrengést és most kíváncsi tekintettel néz felénk.

–  Nem lesz ennek jó vége – morogja az orra alatt Alex

–  Mit mondtál? – áll meg két centire az arcomtól Sheldon, majd kissé hátra tántorodik, mikor nem találja az egyensúlyát.

–  Most minek jöttél ide? Onnan nem hallottál? – vigyorgom nagy mosollyal.

–  Nekem zörögsz papírzacsi?

–  Honnan az istenből szedik ezeket? – kérdi Alex, Frederic irányába nézve.

–  Tudod Sheldon, vannak az okos emberek és vagy te, aki néha olyan sötét, hogy amikor elrepül mellette egy varjú azt hiszi, hogy vaku villant – veregetem meg a vállát és elsétálok mellette.

 

Pár lépés után már látni a tábort. A szörfösök egy nagy tábortűz körül ülnek és ahogy elnézem, mi már régen megérkeztünk a túrázásból. Jimi fejcsóválva mutogat az irányunkba.

A gyomrom hangos korgást produkál, mikor megérzi a bográcsból jövő illatokat.

James ordítva rohan el mellettem a többiek irányába. – Beálltunk, mint a klinikai halál!  –üvölti, Alex pedig egy édes istenem fohászkodás után szegődik a nyomába.

–  Még a végén mindketten beleesnek a tűzbe – morogja Frederic mellém érve. – Jól vagy, olyan csálén állnak a szemeid – néz rám aggódóan.

–  Seggfej vagy – morgom és imbolygok pár lépést előre, mikor meghallom, hogy Sheldon, Nicole nevét említi. Megperdülök és nagy lendülettel igyekszem felé.

Nagy a kilengés, de Fred elkapja a kezem, így nem vágódok el jobbra.

–  Hagyjál, megy ez egyedül is! –lerázom magamról a kezét. – Mit mondtál Sheldon?

–  Megmondtam, hogy ennek nem lesz jó vége – suttogja Fred alig hallhatóan.

–  Süket vagy, vagy mi van? – kérdez vissza Sheldon karba tett kézzel.

–  Merd még egyszer a szádra venni – bökdösöm a mutatóujjammal a mellkasát.

–  És akkor mi lesz? – provokál vigyorogva. Friderica mellénk ér, megrázza magát, hogy kimenjen az alkohol okozta köd, de csak azt éri el vele, hogy fejbe vágja Sheldont. Sűrű bocsánatkérés közepette baktat a faházuk irányába.

–  Hé, Frida!  Az nem is a ti faházatok! – kiált Fred és Frida után rohan.

Ketten maradunk Sheldonnal.

–  Na, mi van Joana? – néz rám nagyképű vigyorral.

–  Kár, hogy a dohányzókészletedből, megint csak a nagy pofádat hoztad el Sheldon.

–  Szeretnéd, ha megismételném, amit mondtad? – szól utánam, mikor ott akarom hagyni.

–  Nem – morgom és a faházunk irányába próbálom vonszolni magam. Szép szinusz görbét írnak le a lépteim. Érzem, hogy Sheldon a nyomomban van, majd suttogni kezd.

–  Állítólag Izlandon van még két lány, akivel nem…

Hangosat csattan a könyököm a szeme alatt, ő pedig nagy nyögéssel terül el a fűben. Az ingénél fogva rántom fel a földről, de csak azt érem el vele, hogy én is mellé zuhanok.

–  Fáj az igazság, Joana? –Nagyot rúgok a lábába.

Nem is értem mi ütött belém, de innen már nem nincs visszaút.

Egymásnak esünk.

Sikerül bevinnem egy ütést a fejére, mikor határozott karok ragadnak meg és rántanak talpra. Sheldon is érzékeli a változást és bosszúszomja arccal kúszik felém, amíg Frederic meg nem ragadja a karját és a faházak irányába nem vonszolja.

Próbálom lerángatni magamról a kezeket, hogy Sheldon után vessem magam, de azok vasmarokkal tartanak fogva.

–  Nyugodj már le, Joana! – jön a komoly hang a hátam mögül.

Nem érdekel, ki áll mögöttem, csak ki akarok szabadulni és Sheldon után menni.

Hátulról szorosan átkarolva szorítja le a kezemet, hogy ne tudjak szabadulni.

–  Azt mondtam, nyugodj le!

Mikor rájövök ki áll mögöttem, minden erő kiszalad a lábamból. Ha nem tartana meg, már a földön számolgatnám a fűszálakat. De nem ez történik. Szorosan tartja mellkasomhoz szorított, keresztbe tett kezemet.

–  Eng..Engedj el.

–  Te részeg vagy? – perdít maga felé döbbenten.

–  És akkor mi van, Nicole? – Mikor meghallja, lehull a karja rólam.

–  Semmi, semmi sincs.

–  Most már beszélsz velem? Micsoda megtiszteltetés – morgom neki dühösen, majd megpróbálok felegyenesedni az imbolygásból.

–  Ezt én is mondhatnám – megigazítja magán félrecsúszott ujjatlan pólóját.

Igyekszem nem észrevenni, hogy az oldalát teljesen fedetlenül hagyja az ujjatlan és hogy kék fürdőruhája az egyetlen dolog, ami nem enged láttatni mindent.

– Ezt majd, holnap megbeszéljük, ha józan leszel. – Hűvös a hangja.

–  Józan vagyok – húzom ki magam.

–  Aha, ja, nem. – utánam kap, mikor hátrafele kezdek dőlni.

–  Talán egy kicsit spicces vagyok.

–  Ja, mert fontos a realitás… – jegyzi meg, miközben gyengéden megtart.

–  Igazad van. Többet ittam, mint amennyit kellett volna.

–  Legalább belátod.

Csak finnyásan elhúzom a számat, mire nem tudja megállni és rám vigyorog.

–  Melyik faházban vagytok?

–  A negyvenkettesben.

Átkarolja a vállam, magához húz és az említett irányba indul.

–  Ne használd ki a helyzetet – nézek a kezére, ami a jobb vállamon pihen.

–  Azért öleltelek át, hogy ne vágódj el egyik rögzítőkötélben se– mondja és a sátrak felé mutat. – Nekem ugyan szórakoztató lenne végignézni, de te megsérülhetsz közben.

–  Mert az a kötél aztán nagy kárt tud ejteni bennem.

–  Nem a kötél, hanem az a kampó, amire rá van fűzve. Na, az fáj, ha felhasítja a bőröd.

–  Honnan tudod?

A hátamon végig simítva engedi el a vállam. Rövidnadrágjához nyúl és a combjáig húzza.  

Nem tudom, melyiktől lepődök meg jobban, hogy felhúzta a gatyáját, hogy van egy szép nagy heg a lábán vagy, hogy végigsimított a hátamon.

Csak tátogok pár percig, hogy némi időt nyerjek. Remeg a szája széle, de tartja magát, én pedig észbe kapok, hogy nem kéne ennyire bámulnom a combját.

–  Hogy csináltad? – kérdezem elszakítva tekintetemet a combjáról.

–  Kemény edzés, sok szörfözés.

– Nem a combodra értettem. – Játékosan odébb lökném, ha nem veszteném el az egyensúlyomat. Utánam kap, nevet és közli, hogy addig nincs dumálás, míg a faházunk lépcsőjén nem ülök.

Pár lépés után ülnék le az említett lépcsőre, de tovább húz és közli, ha már idáig eljöttünk, akkor inkább már az ágy.

– Megint nem tiszták a szándékaid – forgatom a szememet a karjába kapaszkodva.

– Meglepődnél, ha tudnád, hogy ilyen tiszták még soha nem voltak – besegít az ajtón, ami vészesen közeledett a fejemhez.

Két perc múlva már elterülve fekszem az ágyamon. Nicole gyorsan körül néz és megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor meglát egy ásványvizes palackot az ágyam melletti éjjeliszekrényen.

–  Idd meg! Addig nem alszunk, míg ezt le nem tolod.

–  Meg vagy te huzatva? – nézek döbbenten az üvegre.

–  Iszik, nem dumál – mondja az ágyam szélére ülve.

Forgatom a szemem, de azért nagyot húzok az üvegből. Nem szól semmit, csak figyeli, ahogy nagy kortyokban nyelem a vizet.

–  Hol szerezted? – kérdezem, mikor úgy érzem a vízből már elég volt. Kényelmesen hátra zuhanok a párnáim közé és bambán vigyorgok rá.

Egy rövid fejcsóválás után szólal meg.

–  Elestem az első sátorozásomkor az egyik rögzítőkötélben és a kampóra érkeztem – rántja meg a vállát lazán, mintha nem arról mesélne, hogy felszakadt egy jó darab a combjából. – Összevarrták és nem mehettem egy csomó ideig a tenger közelébe.

–  És neked ez maradt meg az egészből? Hogy nem szörfözhettél? Most komolyan? – tárom szét a karom döbbent mosollyal.

–  Ne tárogass, mert leversz valamit – mutat az órámra az éjjeliszekrényen.

–  Válaszra sem méltatlak.

–  Miért vagy részeg? – kérdezi meg pár perc után csendesen.

–  Mert sokat ittam – mondom, majd a szám elé rakom a kezem.

–  Na, visszajön? Hozzak valami edényt? – ugrik fel egyből és gyorsan körül néz.

–  Kár a gőzért, soha nem fogok hányni előtted.

Két lélegzetvételig csendben figyel, majd visszaül az ágyam szélére.

–  Megérte? – kérdezi leszegett tekintetét rám emelve.

–  Mi?

–  Berúgni.

–  Nem.

–  És miért nem?

–  Most ki fogsz oktatni? – kérdezem felvont szemöldökkel.

–  Nem állt szándékomban. Csak kíváncsi vagyok.

–  Mert nem változott tőle semmi – mondom az oldalamra fordulva.

–  Mit szerettél volna elfelejteni?

–  Téged – vágom rá sunyi vigyorral.

–  Ez aljas volt.

–  Úgy látszik részegen aljas vagyok, mellesleg azt szokták mondani, a részeg ember igazat beszél.

–  Mit tettem, hogy el akarsz felejteni?

Ettől a nézéstől nem éppen az elfelejtése jut az eszembe. Nagyot nyelve igyekszem leküzdeni azt a kellemes melegséget, ami odalent kezd úrra lenni rajtam. Nem sokat segít a dolgon, hogy simán be lehet látni az ujjatlan felsője alá.

– Joana? – mondja ki a nevemet mosolyogva, mikor feltűnik neki, hogy éppen a melleit bámulom. Elvörösödni sincs időm. Dadogva kérdezem meg.

–  Mit is kérdeztél?

–  Mit tettem, hogy el akarsz felejteni?

–  Közölted, hogy akarsz.

–  Ezt most nem egészen értem. Ezért akarsz elfejteni? A fél mentős pasigárda téged akar, akkor őket is el akarod felejteni?

–  Hé, ne mondj ilyet! Nem is akarnak!

–  Máskor figyeld meg a reakciójukat, mikor kimész a faházból.

–  Mert te megfigyelted?

–  Nehéz volt nem észrevenni – morogja keresztbe téve a lábait.

–  Féltékeny vagy? – vigyorgom a párnába fúrva az orrom.

–  Ahhoz előbb gyakorolnom kéne rajtad bármiféle privilégiumot. Amim pedig nyilván nincsen.

–  Lehet, hogy zavar.

–  Micsoda? – húzza össze a szemöldökét kétkedve.

–  Hogy akarsz.

–  Azt hittem az, hogy nincs privilégiumom.

–  Lehet, hogy az is zavar – suttogom a szemébe nézve.

–  Most jött el a pillanat, amikor nekem mennem kell – mondja fejcsóválva és az ajtóm irányába indul.

–  Most miért? – méltatlankodom legörbített szájjal.

– Mert fogalmad sincsen mit beszélsz, Joana. Holnap pedig én leszek az a balek, aki emlékezni fog mindenre és azt hiszi, hogy van esélye, közben pedig egy fikarcnyi sincs, mert te ebből holnap az égvilágon semmit nem fogsz tudni visszaidézni. – Szomorúan szorongatja az ajtóm kilincsét.

–  Ez nem igaz.

–  De az. Idd meg azt a vizet és holnap, majd lehet összefutunk.

Már lépne is ki az ajtómon, ha utána nem szólnék.

–  Mi az, hogy lehet? – kérem ki magamnak.

–  Tudod, lehet, hogy találkozunk, de lehet, hogy nem. Bízzuk a sorsra. –jó éjszakát kíván és behajtja maga mögött a faház ajtaját.

Arra gondolok, ez mégis mekkora szar szöveg. Aztán leesik, hogy ezt én mondtam és nyilvánvalóvá válik, hogy igen, ez tényleg egy szar szöveg.

Hatalmas fejfájással ébredek. Hirtelen az sem tudom, hol vagyok. Vakít a fény, ami határozottan nem segít a pokoli fejfájásomnak. Szépen lassan jönnek vissza a tegnap emlékei. Nagy nyögéssel nyugtázom, hogy ismételten sikerült totálisan hülyét csinálnom magamból. Emlékszem, hogy összeverekedtem Sheldonnal, a volt legjobb barátommal, édes istenem, nyögöm felülve az ágyon. A tenyerembe temetem az arcom és igyekszem összeszedni magam.

 Nem tudom, hogy áldás vagy átok, de minden kimondott szóra emlékszem.

Mindenre.

Sajnos Nicole szomorú arca is beleégett a retinámba és kezdtem egyre jobban utáni magam, hogy lényegében játszom az érzéseivel. Egyszer azt mondom, semmi nem lehet köztünk, másszor pedig elhintem a mézes madzagot, hogy akár lehetne is. Csodálom, hogy nem utál még. Én már kezdem önmagamat.

Hunyorogva nézek az éjjeliszekrényem felé, ahol egy lapra hajtott ócska cetli árválkodik, egy literes víz és egy levél fájdalomcsillapító mellett.

 

„A lépcsőn találtam reggel. Szerintem ez a tiéd lesz.”

Fred

 

Elmosolyodom Fred tényközlő meglátásán. Kizárásos alapon valószínűleg Nicole hagyta a lépcsőnkön. Aranyos gesztus tőle.

„Nicole, pedig pont olyan lány, akitől megkaphatsz mindent, amit csak szeretnél.” Ugrik be némi keserűséggel Paul mondata.

Igaza volt.

Nicole tényleg olyan lány.

Csak az nem biztos, hogy én megérdemlem-e őt. Kezdeti ódzkodásom teljesen semmivé foszlott az elmúlt napok alatt. Már nem azt nézem, hogy ő lány és hogy hány lánnyal feküdt le. Már azt nézem, hogyan néz rám. Megijeszt, amit látok, de jó érzés. Bizsereg mindenem és béna vigyorgásba kezdek. Aztán eszembe jut, hogy részegen, mit mondtam neki. Kiver a víz és minimum kétszázra gyorsul a szívverésem.

Tényleg akarok tőle valamit, vagy csak kerestem egy embert, aki tudja pótolni Pault?  Nem akarom kihasználni, nem akarok olyan ember lenni, aki csak azért van együtt valakivel, mert nem szeretne egyedül lenni.

Nem akarom megbántani.

Előbb-utóbb ennek úgyis az lesz a vége, hogy valamelyikünknek visszavonhatatlanul összetörik a szíve. Nem szeretném, ha ez megtörténne.

Nem vagyok tisztában önmagammal, fogalmam sincsen, mit akarok. Hogy valóban akarom-e őt. A testem akarja, ez nyilvánvaló. Csak tudnám, miért akar a testem valami olyat, amiről fogalma sincsen, hogy milyen.

És még akkor nem is beszéltem arról a fura, megmagyarázhatatlan érzésről, hogy mi már ismerjük egymást. Olyan dolgokat sejtek róla, amiről soha még csak nem is beszéltünk. Ha velem van, mintha megtaláltam volna a másik felemet. Azt hittem elég, ha csak barátként van jelen. De egy barát érintésére nem vágysz. Nem akarsz életed minden percében a közelében lenni. Nem vágysz rá.

Bajban vagyok. Hatalmas bajban.

Felkelek az ágyból, beveszem a gyógyszert és némi fürdőszobai felfrissítés után kilépek a tűző napra. Fejbe kólint a nap hirtelen melege, bele kell kapaszkodnom a korlátba. Sehol senki. A szörfös sátrak körül csak két ember lézeng, és ahogy elnézem hasonló problémával küszködnek, mint én. Észbe kapok, hogy még nem ettem semmit tegnap délután óta, így egyesen az étterem felé veszem az irányt. Veszek egy sajtos szendvicset és leülök a szabadban egy árva padra, hogy fejemet megtámasztva borzalmas fejfájás közepette elfogyasszam az ebédemet.

Dél van, így nem is csoda, hogy nincsenek itt a többiek. Mára tengerparti program volt kiírva. Két furgon álldogál a parkolóban. Az egyik Sheldoné, jövök rá, mikor a rendszámra pillanatok. Varázsütésre le is huppan mellém nagyot sóhajtva. Nem szól semmit, csak csendben maga elé rakja ugyanolyan szendvicsét és nagyot húz az ásványvizes palackjából.

Ezúttal kék virágos ing van rajta, sárga fürdőnadrággal, fekete vállig érő haját pedig lazán hátra zselézte. Kék napszemüvegje elmaradhatatlanul ott van a szemén, de most úgy sejtem valami más szolgáltatást is tesz, azon kívül, hogy megvédi a naptól.  Rajtam egy farmersort és egy kockás ujjatlan van.

–  Sajnálom – szólal meg miután harapott egy hatalmas darabot a szendvicséből.

–  Én is – motyogom a papírzacskót bámulva.

– Tudom, hogy fontos neked az a lány, én meg egy balfácán vagyok, hogy ezt előbb nem vettem észre. Azt hittem, csak simán messziről utáljátok egymást. Aztán, mikor megláttam a szemeidet…

–  Sheldon… hagyjuk kérlek. Nem történt semmi. Attól eltekintve, hogy lett egy szép monoklid – fűzöm hozzá bűnbánó hangon. – Megnézhetem?

Vigyorogva veszi le magáról a szemüveget. Felszisszenek amikor meglátom a fekete, zöld foltot a szeme alatt.

–  Menő, igaz? Behúzott egy vagány lány – nevet, miközben a szendvicse másik felét is a szájába tömi.

– Tényleg sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ez ekkora lesz. Igazság szerint, akkor nem gondoltam semmire.

–  Nyugalom. Én sem. Részegek voltunk. Én, ha részeg vagyok, seggfej leszek, te pedig megmentetted egy lány becsületét – neveti el magát és barátságosan a vállamba boxol.

–  Köszi Sheldon – nevetem el magam én is. – De azért remélem neked is pont annyira fáj a fejed, mint nekem.

–  Kedvességed, még mindig nem ismer határokat, de biztosíthatlak róla, hogy az enyém sokkal jobban fáj. Miután Fred elráncigált tőled, még lefejeltem a faház lépcsőjét – mondja lazának tűnő hangsúllyal. – Igazság szerint az sokkal jobban fáj, mint a szemem.

–  Sajnálom – húzom el a számat. – Fred ezek szerint haza kísért.

–  Aham. Ahogy láttam, te is jó kezekben voltál – vigyorog a szendvicse biztonsága mögül

–  Fogalmam sem volt, hogy ő áll mögöttem, míg verekedtünk.

–  És volt már valami?

–  Nem. Részeg voltam. Ő meg nem olyan lány. Mellesleg, honnan veszed, hogy én akarnék bármit is?

–  Ó, hagyjál már, úgy ismerlek, mint a rossz pénzt. A szemed sokkal előbb árulkodik, mint a szád, Joana.

–  Francba.

–  Elmeséled, hogyan vette át Paul helyét, Nicole Harton?

–  Honnan tudod a nevét és honnan tudod, hogy szakítottam Paullal?

–  Mindenki tudja, hogy szakítottatok, Jo, ez már csak ilyen. Hogy honnan tudom a nevét? Nos, megkérdeztem tőle reggel.

–  Hogy mit csináltál? – pattanok fel egyből a padról.

–  Nyugalom nem történt semmi, ülj már vissza. Tisztára meg vagy bolondulva – csóválja a fejét meglepődve. – Szóval reggel éppen a lépcsőnkön gyakoroltam újra járni, mikor megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ment le a többiekkel a partra. – Ne nézz így, folytatom… – nevet, mikor meglátja az arcomat. – Szóval megkérdezte, hogy minden oké-e, aztán leesett neki, hogy én voltam az, akivel összezördültél este, és egyből nem volt már olyan kedves – röhög felidézve a szituációt. – Megkérdezte, mi történt este.

–  Mit válaszoltál rá? – kérdezem idegesen dobolva az asztalon.

–  Hogy, majd te elmondod – vigyorog, kacsintva. – A világért sem mondtam volna, hogy szia, Nicol, azt mondtam, Joanának, aki beléd van zúgva, hogy egy ribanc vagy, mire ő behúzott egyet.

– Ez annyira nem vicces, mint amennyire te röhögsz rajta – szakítom meg a nevetését.

–  Hát a te oldaladról tuti nem. – bólogat, majd feláll, hogy kidobja mindkettőnk szendvicses zacskóját. – Lemegyünk utánuk a partra?

– Muszáj? Nem vettem fel még bikinit.

– Együtt vagyunk ma a szörfösökkel – vigyorog, mikor közli az információt.  – Míg te az ágyadban haldokoltál én reggel megtudtam egy csomó dolgot róluk és tök jó fejek, szóval Jimi engedélyével, ma lesz egy rögtönzött mentős tréning a parton, ahol őket használjuk bábuként. – Majd szabadprogram. – Ha ügyesek vagyunk, még pont elérjük a tréninget.

–  Szóval most diplomatikusan közölted, hogy emeljem fel a seggem a padról és két másodpercem van átöltözni?

–  Pontosan. Még mindig, olyan jól megértjük egymást, mint régen.

–  Itt sem vagyok – mondom és a faház irányába futok.