Te vagy az életem 8.rész – Joana

 

Joana

Mérges voltam, felzaklattak Nicole szavai. Minél inkább próbáltam bizonyítani, hogy egyáltalán nem érdekel a lány, annál inkább érdekelt.

Nagy erővel csaptam be magam mögött Nicolék bejárati ajtaját.

Nem számítottam rá, hogy Wave Meclinbe ütközök. Ő mintha tökéletesen fel lett volna készülve erre.

–  Szia Joana. Még nem ismerjük egymást személyesen. Wave Meclin vagyok. – szólal meg felém nyújtott kézzel

–  Joana Fill– mondom, mint aki nem tért még magához. Láss csodát tényleg nem.

–  Minden oké?  – néz rám furán vigyorogva.

–  Igen. Nem. Igen. Izé. Nicolenak pánikrohama volt, de most már jól van.

– Megint? Láttam, hogy hívott, de nem gondoltam, hogy valami komoly történt.

Ellép mellettem és megragadja a kilincset.

–  Nincs semmi probléma már, jól van. Nagy rohama volt, nehezen tudott megnyugodni. Most a szobájában pihen. Nem adtam neki nyugtatót, ha negyvennyolc órán belül megint lesz egy roham, akkor megtennéd, hogy értesítesz?

–  Persze! Ha akar nyugtatót, vehet be?

–  Hogy mondod?

–  Tudod a roham ellen.

–  Szed nyugtatót?!

–  Régen szedett antidepresszánst és van még itthon.

–  Nem! – mondom összehúzott szemöldökkel. Le tudja győzni!

Védekezően a magasba emeli a kezét. –  Én tudom, csak ő nem.

–  Rendben. Este még felhívnálak, ha nem probléma. – mondom és a kocsim irányába hátrálok.

–  Megvan Nic száma? – érdeklődik kedvesen.

–  Nincs.

–  És az enyém?

–  Ő… nincs.

–  Akkor, hogyan érsz el bennünket?  

–  Megadnád a számod? – zavaromban fülig pirulok és kéztördelve állok a kocsim mellett.

–  Ezer örömest – vigyorog fura vigyorral az arcán.

Tényleg fura gyerek. Állapítom meg magamban.

Beírja a telefonszámát a mobilomba, mindezt olyan sunyi vigyor kíséretében, hogy attól tartok lemaradtam valamiről. Meg sem várja, hogy megköszönjem, berohan a házba és Nic nevét kiáltja.

 

…

–  Joana, ezt hogy gondoltad?  – förmed rám Frederic, amint belépek az irodámba. Ott ül a székemben, mérgesen, zsebre dugott kézzel. Fejébe hanyagul egy baseball sapkát húzott, teniszpólója pedig már élt jobb időket.

–  Meg tudom magyarázni – teszem fel védekezően a kezemet.

–  Hallgatlak.

–  Mit is kell megmagyaráznom? – vakarom meg a halántékom szétszórtan.

–  Megkéred Petert, hogy helyettesítsen a diszpécsernél, te meg elrohansz valahova?

–  Jaaa, bocsánat, vészhelyzet volt.

–  Lehet tudni, mi volt az a nagy vészhelyzet és miért nem szóltál nekem?

–  Izé. Nicolénak pánikrohama volt.

–  Nincs több kérdésem.

–  Tessék? – döbbenek le és tátott szájjal nézek rá.

Azt hittem mindent dühét és csalódását rám zúdítja, ehelyett csak megfejthetetlen arccal néz felém.

– Megmondtad neki?

– Micsodát?

–  Még magadnak sem vallottad be? Értem. Mellesleg Paul érdemel annyit, hogy elengeded, mielőtt még összegabalyodtok– közli Frederic és kisétál mellettem az irodámból.

Megdöbbent tekintettel nézek Frederic távolodó alakja felé.

Ez mégis mit jelentsen?

 

…

Mélyen a gondolatimba merülve sétálok a parti úton anyukám üzlete felé. Mérges vagyok Nicolera. Miért nem képes elfogadni, hogy Paullal élek együtt? Egy méretes kavicsot nagy lendülettel rúgok odébb. Valóban Paullal vagyok együtt, vagy ez a kibúvom a felettébb zavarba ejtő érzéseim elől?Jézusom nem vagyok leszbikus! Egyáltalán nem érdekelnek a lányok. Azért éreztem kellemetlenül magam, Nic közelségétől, mert már régen voltam együtt Paullal.  Igen, biztosan.Azért remegtem bele az érintésébe, azért figyeltem az ajkait… miért is?

Paul.

Paullal vagyok együtt! Nyugtatgatom magam, sóhajtásokkal kísérve.

Fel kell hívnom Wavet. Aggódom Nic miatt. Megijeszt a gondolat, hogy megint történik vele valami.

Uramisten!

Össze vissza ugrálnak a gondolataim.

Pár percet csendben álldogálok anya üzlete előtt. Muszáj megnyugodnom, hogy véletlenül se tűnjek szétszórtnak vagy összezavarodottnak.

–  Szia anya! – Fémeset kattan mögöttem a vasajtó.

–  Szia, kicsim! – kiáltja anya, a hátsó raktár irányából. Már hallom is közeledő lépteinek hangját. Amint meglát, összeráncolja  a homlokát.

Ennyit arról, hogy megpróbálok nem szétesettnek tűnni.

– Történt valami?

–  Nem! – vágom rá, amivel pont az ellenkezőjét erősítem meg.

–  Rendben. –  Csendben van és aggódó tekintettel mér végig.– Volt itt Nicole, befejezte az üzletet, de elrohant. Nem értem, miért nem köszönt el. Egyre furcsábban viselkedik. Félek nem lesz ennek jó vége.

–  Volt itt Nicol? – meredten bámulok anyára.

–  Igen. Befejezte a festést.

–  Megengedted neki, hogy a történtek ellenére befejezze az üzletet?

–  Éreztem, hogy nem fog tetszeni.

– Három nappal ezelőtt még a kórházban feküdt! – teremtem le anyát mérgesen, teljesen kikelve magamból.

Összehúzott szemöldökkel néz.

–  Még mindig be van kötve az egyik keze, anya! Könyörgöm, mégis hogyan gondoltad?

–  Azt mondta semmi baja.

–  Hát persze. Semmi. Nicole Harton mindig azt mondja, hogy ő aztán ura minden helyzetnek, neki semmi baja, ő megold mindent. EGYEDÜL – hadonászok mérgesen az üzlet közepén.

–  Történt valami, amiről nem tudok? – néz rám fürkészően.

–  Nem! – morgom és bevágom magam mögött az üzlet ajtaját.

 

Miért lettem ennyire ideges? Kavargom abban a levesben, amit saját magamnak főztem. Paulra gondolok, de hamar tovareppen a képe, hogy átadja a helyet egy szőke lánynak. Megrázom a fejem, hogy minden aggasztó ábránd kirepüljön belőle.

Beszélnem kell apával. Apa régen is olyan jó tanácsokat adott. De hogyan tálaljam, hogy egy lány miatt kapok idegrohamot, hogy Paullal nem alakulnak túl jól a dolgaink illetve, hogy már hónapok óta nem szexeltünk?

…

Bolyhos papucs, kockás ing, egy ókori időkből származó farmernadrág. Ez mind rendben lenne apán, ha nem éppen a garázsban szerelne egy csónakot. Két kérdés merül fel bennem. Mióta van nekünk csónakunk,, illetve miért van a benti bolyhos papucsában?

–  Apa?– szólalok meg halkan a háta mögött.

Fel sem néz a csónak csiszolásából.

–  Szia, Jo. Örülök, hogy látlak.

Ha rám néznél, akár még igaz is lenne. Gondolom, majd leülök az ódon sámlira, mint gyerekkoromban. Bele sem merek gondolni, mennyi percet töltöttem azzal, hogy apám alakját figyeltem, ahogy napról-napra egy új hajóalkatrészt szerelt vagy valamelyik halászfelszerelését javította. Csak ültem ott két copfba kötött hajjal és csodáltam minden mozdulatát.

Egy napsütéses nyári napon egyik napról a másikra változott meg minden. Dühös volt, mogorva és kétségbeesett. Fogalmunk sem volt mi zajlik benne. Aztán bejelentette, hogy beáll a hadseregbe. Akkor is a sámlin ültem.

Fiatal voltam, nem értettem mi történik, csak az apukámat akartam. Nem jutott el hozzám más információ csak az, hogy az apukám, akit én annyira akarok, elmegy. A frontra megy. Elmegy és talán soha többé nem jön vissza.  

A boldogság csaló tünemény. Nem vesszük észre, mikor hódít. De a hiánya rosszabb, mint a halál. Sírtam.

Aztán, felnőttem.

Lediplomáztam.

Majd apa hazajött.

Korántsem az az ember ölelt újra magához, mint aki elment. Valaki mást kaptunk vissza, apa pedig örökre ott maradt.

Nem volt rossz apa. Bármit megtett volna értem. Csak… csak megváltozott. Eljárt felette az idő. Végigsöpört rajta a háború.

És most? Oda jutottunk, hogy egy bolyhos papucsban szerel egy ismeretlen csónakot a garázsban.

Ha nem aggódtam volna érte pokolian, biztos jót nevetek a dolgon. Nem így történt.

Leülök a sámlira és bámulom apám megöregedett alakját.

–  Mary, de imádta ezt a csónakot… – morog apám fennhangon, nekem pedig fenn akadnak a szemeim. Megint Mary.

–  Apa?

–  Hm?

–  Honnan ismered te Mary Hartont?

–  Jack a… a… férje – dadogja nagyot nyelve… a legjobb barátom volt.

–  Hogyhogy sohase említetted őket? Mi nem ismerjük Jack Hartont.

–  Biztos szóba hoztam párszor, csak nem emlékszel – legyint apa szórakozottan.

Nem apa, nem hoztad szóba. Mondanám, de csak becsukom a számat.

–  Feljavítod? – mutatok a csónak irányába.

–  Igen. Ki tudja, lehet még hasznát veszem… Mary nagyon szerette – teszi hozzá némi szünet után

–  A csónakot?

– Egyszer beleesett róla a tóba – nevet fel apám boldogan.

Tátott szájjal nézek az irányába. Utoljára akkor nevetett, mikor anya odavarrta a szoknyáját a takaró széléhez és vécére kellett mennie. Annak már három éve.  

Rosszat sejtek.

Nagyon rosszat, de nem kérdezek rá. Apa észbe kap, hogy elragadtatta magát és felém perdül. Csak csendben nézzük egymást. Ott van kimondatlanul valami igazán furcsa dolog. Nem akarok róla tudomást venni, lassan felállok és a garázskapu felé sétálok magam elé bámulva.

–  Megtennéd, hogy anyádnak nem említed? – jön az elfojtott kérdés a hátam mögül.

Lassan fordulok hátra és mélyen apám szemébe nézek.

–  Ha, azt hiszed, hogy nincsen tisztában vele apa, akkor nem ismered a feleségedet – felelem és megfontolt lépésekkel, keserű szájízzel, hajtom be mögöttem a garázs ajtaját.

Igyekszem nem arra gondolni, hogy ez a tény, hogyan befolyásolja majd Nicoleval a barátságunkat.

Rágódom, vajon Nicole tudja-e. Rágódom, vajon anya felismerte-e a jeleket. Tudom, hogy tudja. Most már értem a pillantását a kórházban.

Már értem az aggódását.

Már értem a szomorúságot a szemében.

Mindent megértettem.

…

–  Szia kicsim! – köszön Paul, amikor belépek az ajtón.

A szokásos meccset nézi a kanapéról, de most egyből felpattan, hogy üdvözöljön. Nem tudom melyik tényen lepődöm meg jobban, hogy itthon van vagy, hogy repül hozzám.

Ledermedve kétkedő tekintettel nézek rá. Észre sem veszi a megtorpanásom, csak egyszerűen odajön és szájon csókol.

– Mit terveztél estére? – suttogja a számba vigyorogva. – Bármi is legyen az, most újratervezzük – vigyorog és ismét megcsókol.

Ki kellene ugranom a bőrömből, hogy végre itt van velem és engem akar. Ehelyett én mit teszek? Kedves mosollyal a mellkasánál fogva eltolom magamtól és közlöm, hogy gyorsan el kell intéznem egy telefont. Látom, ahogy átsuhan az arcán a megbántottság hulláma, de egy vigyor mögé rejti. Mikor elmegyek mellette a fenekemre csap és utánam kiált, hogy siessek, ő fent vár.

 

Berobogok a dolgozószobámba és ledobom magam a barna kanapémra. Szorongatom a telefonom és arra gondolok, miért nem érzek semmit barátságon kívül. Olyan szokatlan volt, hogy meg kell csókolnom. Mintha a legjobb barátomat csókoltam volna. Nem jött a pirulás, nem jött a szívem ütemtelen dobogása, nem jöttek a pillangók a hasamban. Nem jött semmi.

Sírhatnékom van.

Sírhatnékom, mert nem érzek szerelmet a férfi iránt, akivel együtt élek. Forgatom a telefont a kezemben. Úgyis tudom, hogy pár percen belül tárcsázom Wave számát, de még adok magamnak pár szabad percet.

Mit kellene tennem? Hogyan folytassam tovább?

Így nem jó. Így nem lehet élni. Illetve lehet, csak nem érdemes. Paul előbb-utóbb rájön, hogy már nem lángolok fel érte, már nem rajongok minden porcikájáért. Ha már nem tudja amúgyis.

Tudom, hogy gyávaság. Tudom.

Egyszerűen képtelen vagyok elviselni azt az ürességet, ami jönni fog, ha Paul elmegy és egyedül maradok ebben a házban. A közös házunkban. Gyáva vagyok, mert félek, az egyedülléttől. Félek, hogy újra életre kelnek a démonok.

Az emlékdémonok.

Az álmaimban.

Nincs annál rosszabb, mikor a múltad éjszakáról éjszakára ott leselkedik a szekrény mögött várva a pillanatot, amikor lehunyod a szemed. A sötétben közelebb lopódzik, majd egy elegáns mozdulattal az álmodban terem, teljes valójában. Te pedig estéről-estére újraéled. Újraéled az összes pillanatot, amit legszívesebben olyan mélyre temetnél, amilyen mélyre csak lehetséges.

Nem akarok mélyebbre menni, így inkább tárcsázom Wave számát. Három csengés után hallom, hogy kattan egyet a vonal. Meg sem várom, hogy beleszóljon, csak gyorsan hadarni kezdek.

–  Szia, Wave, itt Joana Fill. Érdeklődnék, hogy Nicole rendben van-e? Nem akarlak zavarni, csak megbeszéltük, hogy hívlak, szóval… – mondtam volna tovább is, ha nem hallok meg egy ismerős hangot a vonal túlsó végén.

–  Szia Joana – mondja azzal a hanghordozással, amitől feláll a szőr a karodon, a szíved pedig kihagy három ütemet.

–  Nic? – Meglepődöm és felpattanok a kanapéról.

–  Hát ez aranyos volt – nevet bele a telefonba

–  Ő… izé… Wave telefonját vetted fel?

–  Nem. Ez az én mobilom – feleli és szinte látom, ahogy vigyorogva hunyorít zöld szemeivel

–  Ó… basszus. Mármint nem basszus. Csak, azt hittem Wave a sajátját adta oda.

–  Nyugalom, Joana. Nem fogsz szívrohamot kapni, attól, hogy nem azt kaptad, amire számítottál, ugye? – mondja játékos hangon.

–  Nem. Persze, hogy nem – felelem pár perc néma csend után. – Hogy vagy? – kérdezem, mikor túl hosszúra nyúlik a csend.

–  Maximum négy óra telt el, mióta elmentél. Ha ezalatt csináltam volna bármit magammal, akkor  hivatalosan is baleknak lehetne nevezni.

–  Nem válaszoltál a kérdésre.

–  Jól.

–  Bővebben?

–  Jobban.

Nagyot sóhajtok, mire felnevet a vonal végén.

–  Nem volt újabb rohamom. Ugyanúgy fekszem az ágyamban, mint mikor itt hagytál. Kicsit fáj a fejem, de ez már semmiség.

–  Fáj a fejed?

–  Most mindenre vissza fogsz kérdezni?

–  Te is?

Nevet, majd hallom, ahogy az ágytámlának dől.

–  Nem – sóhajtásnyi szünetet tart – Aggódtál?

–  Mi? Én? Nem! Miért?– Még én is elmosolyodom saját magamon.

–  Ooookéé.

–  Igen. – mondom hirtelen

–  Mi igen?

–  Most szórakozol velem?

–  Nem. Tényleg nem értettem mire mondtad.

–  Igen, aggódtam.

–  Óh. Komolyan? És miért?

–  Mert pánikrohamod volt és féltem, hogy újabb jön.

–  Á, hogy csak emiatt – hümmög szomorúan.

–  Miért, mi miatt kellett volna?

–  Semmi, semmi. – motyogja bele a telefonba.

Legszívesebben közölném, hogy azért aggódtam, mert azt hiszem beléd zúgtam. De csendben maradok.

– Mit csinálsz?

–  Veled beszélek.

–  Hát ez nagyon eredeti – veti oda és szinte látom, ahogy forgatja a szemeit.

–  Most értem haza.

–  És az első gondolatod az volt, hogy felhívod Wavet?

–  A második.

–  Mi volt az első?

–  Hogy éhes vagyok.

Felkuncog a vonal túlsó végén.

–  Mi a kedvenc ételed?

–  Miért van olyan érzésem, hogy erre te tudod a választ?

–  Nem tudom, csak sejtem, ami önmagában fura, tekintve, hogy soha az életben nem beszéltünk róla. Az a csirkemell fura bundában, gyümölcsökkel, igaz?

–  Ez tényleg fura. Mármint, az hogy tudod és a bunda szezámmagos.

–  Már rémlik. Te is tudod az enyémet?

–  Te világ életedben öltél volna akár csak egy szelet pizzáért is.

–  Honnan tudjuk egymásról ezeket?

–  Fogalmam sincsen Nicole – Sóhajtok nagyot.

–  Látlak holnap? – kérdezi fura hangon.

–  Nem.

–  Miért nem?

–  Mert ez úgy hangzott, mintha együtt lennénk vagy mintha randit kérnél.

Nem szól semmit. Süket a vonal. Behunyom a szemem, halkan eltátogok egy káromkodást és csapok egyet a levegőbe. Szinte sugárzik a megbántottság a vonal túlsó feléről.

–  Nem láthatlak annak ellenére sem, hogy egyik állítás sem állt szándékomban?

–  Én ebben nem vagyok olyan biztos.

– Szóval le kell ugranom ténylegesen egy szikláról, hogy a közelembe gyere – jelenti ki megrendíthetetlen magabiztossággal.

Százra gyorsul a szívverésem.

–  Még csak meg se forduljon a fejedben! Nem lehetsz ekkora hülye Nicole! Most komolyan, hogyan juthat ilyesmi az eszedbe?

–  Nyugalom Joana – suttogja halkan a vonal végén.

– Nem vagyok nyugodt, hogyan lennék, amikor minden percben olyanban mesterkedsz, amivel megölheted magad – kiáltom és idegesen járkálni kezdek a szobában.

–  Vicceltem Jo. Nem gondoltam komolyan.

–  Ilyennel nem viccelődnék a te helyedben – vetem oda még mindig mérgesen.

–  Most haragszol? – az a hangsúly, amivel felteszi a kérdést… Legszívesebben magamhoz ölelném és addig csókolnám, míg levegőt sem kapunk. Pusztán két szóval eléri, hogy minden, amit eddig gondoltam róla, önmagamról, a jelenlegi helyzetről, semmivé váljon.

A harag, amit éreztem, már olyan messze jár, hogy a létezésében sem vagyok biztos.

–  Nem haragszom – suttogom elhalló hangon.

–  És a délutánért sem?

–  Melyik részéért?

–  Amikor kivonultál.

–  Óh – felnyögök, mikor eszembe jut, mire céloz. – Nem haragszom rád Nic.

–  Az jó. Most akkor én is szerencsésnek mondom magam.

–  El ne kezd! – figyelmeztetem halkan.

–  A világért se. Szóval látlak holnap?

–  Lehet.

–  Mi az, hogy lehet? – nevet fel pfujozva.

–  Hát lehet, hogy látsz, de lehet, hogy nem. Ne fixáljuk le. Bízzuk a sorsra, hogy összefutunk-e –rájövök, hogy egy telefonnak mosolygok, furcsa grimaszt vágok és abbahagyom az idétlen vigyorgást.

–  Ezzel fogsz megölni.

–  Hé! – morgom figyelmeztetően.

–  De tényleg. Most egész nap, azt fogom nézni, hogy feltűnsz-e valahol. Tudod, milyen nehéz úgy vezetni, hogy közben a gyalogosokat nézed?

–  Egy, ha közúti balesetet okozol, nagyon mérges leszek, kettő, te nem szoktad figyelni a gyalogosakat?

–  Tudod, hogy nem úgy értettem – morog dühöt színlelve.

–  Tudom, de ettől függetlenül amatőr cselekedet lett volna, nem leütni a labdát. Megígéred, hogy vigyázol magadra?

–  Megígéred, hogy látlak?

–  Nicole!– mondom ismét figyelmeztetően a nevét. – Nem teszek olyan ígéretet, amit lehet, nem tudok betartani.

–  Oké. Ezt megértem.

–  Szóval vigyázol magadra?

–  Á, hogyan is volt? Ja, igen. Megvan. Nem teszek olyan ígéretet, amit lehet, nem tudok betartani.

–  Te jó ég, de megütnélek most.

–  Ó, szóval már ilyen bensőséges viszonyban vagyunk?

–  Nem, csak olyan érzésem van, mintha már egy évezrede veszekednék veled.

–  Nekem pedig, mintha egy évezrede húznám már az agyad.

–  Javíthatatlan vagy.

–  Az nem baj. Az elcseszettség néha tud mókás is lenni.

–  Nem vagy elcseszett.

–  Egyezzünk meg abba, hogy most ismételten nem vagyunk egy véleményen.

–  Kiborítasz.

–  Sajnálom.

–  Nem vagy elcseszett – ismétlem meg komolyan

–  Aludj jól Joana!

–  Te is, Nic – suttogom és bontom a vonalat.

Vigyorgom és tekergetem a hajam, miközben úgy ugrál a gyomrom, hogy félő itt leszek rosszul. Két perc után leesik, hogy mégis mi a fenét csinálok a dolgozószobám kellős közepén. Olyan vagyok, mint az első szerelmes középiskolások, pedig még csak szerelmes sem vagyok…

Összerándulok, mikor a hátam mögül diszkrét köhintést hallok. Gyorsan perdülök meg és Paul kérdő tekintetével találom szemben magam.  Megfagy bennem a vér… vajon mióta áll az ajtóban?

–  Kivel beszéltél?

Nem tudom értelmezni az arckifejezését, annyi minden suhan át rajta.

–  Nicole Hartonnal – felelem az íróasztalnak dőlve

–  Ez volt az a fontos hívás? – érdeklődik a kanapé felé sétálva

–  Igen.

–  Miért volt ez olyan fontos? – leveti magát a kanapéra, karba fonja a kezét és nagy terpeszbe teszi a lábait.

Ezt már ismerem, ez a védekező beállása.

Most lesz vége.

Itt és most.

Érzem.

–  Mert pánikrohamot kapott és szakmai kötelességem volt érdeklődni a hogyléte felől.

–  Szakmai kötelesség? – kérdez vissza elhúzott szájjal. –  Valóban csak szakmai kötelesség?

–  Mire akarsz kilyukadni?

–  Lefeküdtél Nicole Hartonnal? –szegezi nekem a kérdést.

–  Nem és erősen sért a feltételezés.

–  Azért mert lány?

–  Azért mert veled vagyok együtt Paul. Azért mert nem olyan lány vagyok, aki megcsalja a másikat – vetem oda mérgesen.

–  Szóval nem feküdtetek le – néz maga elé a földre. – Akkor viszont nem értem – csóválja a fejét, egy pontot bámulva a padlón.

–  Nem. Nem feküdtem le vele. Fáj, hogy ilyen embernek gondolsz.

–  Nem gondollak ilyennek, csak… csak úgy néztél arra a telefonra az előbb, mint rám a konferencián. Tudod. Régen.

Tudom, hogy mostanában nem azt adom neked, ami járna. Tudom, hogy nem éppen olyan társ voltam, aki mindent megtesz azért az emberért, akit mindenkinél jobban szeret. Erre nincs mentségem. A szívsebészet sem az. És én… én… én egyszerűen azt hittem, hogy ezt valaki másnál keresed. Nicole, pedig pont olyan lány, akitől megkaphatsz mindent, amit csak szeretnél. Mert ő tényleg nagy lányvadász hírében áll, de korántsem olyan, mint amilyennek mutatja magát.

–  Nem vagyok leszbikus.

–  Én meg nem hiszek ezekben a címkékben Joana és szerintem te pontosan tudod, hogy tökmindegy milyen nemmel született valaki, ha beleszeretsz, te nem azt fogod nézni.

–  Nem szerettem bele.

–  Joana. Én ismerlek – mondja komoly hangon és úgy néz a szemembe, mint még soha. – Lehet, hogy jobban ismerlek, mint te saját magadat. Szeretlek és az évek során azt éreztem, hogy te is szeretsz. Most nem érzem. Most azt érzem, hogy hónapok óta rágod magadat belülről és nem lépsz.

Nem tudtam, hogy miattam nem teszed, magad miatt, vagy valami más van a háttérben, de most már eljött a pillanat.

Eljött a pillanat Joana, mert én… én elengedlek.

Azt hittem te fogod kimondani, de kerülted a témát. Rá kellett jönnöm, te soha nem szólnál nekem, mert túlságosan félsz attól, ez rám milyen hatással lesz. Tudom, hogy szeretsz és azt is tudom, hogy úgy, mintha a testvéredet szeretnéd és azt is, hogy ez mind az én hibám.

Látom, ahogy egy könnycsepp végigszalad az arcán. Mélyen lehajtja a fejét, hogy ne lássam, de teljesen felesleges, mert az én arcom ugyanígy fest.

–  Sajnálom.

Felnéz rám és elmosolyodik.

–  Gyönyörű vagy, én pedig egy balek, hogy engedtelek kicsúszni a kezeim közül. Nagyon sajnálom, hogy nem olyan ember vagyok, akit elképzeltél.

–  Olyan ember vagy Paul – csóválom meg a fejem. – Csak… csak…- lógnak a levegőben a szavak

–  Csak a szerelem nem egy olyan dolog, ami parancsra jön.

Bólintok egyet és hagyom, hogy a könnyeim végig gördüljenek az arcomon.

…

Két nap telt el, mióta Paul kisétált az életemből a két szürke bőröndjével. Két napja egyfolytában dolgozom. Keserűséggel tölt el, mikor az utolsó papírmunkás dosszié is üresen néz vissza rám az irodai asztalomról.

–  Két hónap papírmunkáját csináltad meg két nap alatt – jön a hang az ajtóm irányából. Frederic zsebre dugott kézzel áll, a mentős felszerelésében az irodám ajtajában. – Lesz egy mentős csapatépítés. Holnap indulunk, úgy pakolj, hogy egy hetes lesz fent a túraösvény tetején, az erdőben, a faházaknál!

–  Nem megyek – felelem karba tett kézzel.

–  Nem adtam választási lehetőséget. Mint a felettesed mondom, hogy részt veszünk rajta.

–  Ezt most miért csinálod?

–  Mert két nap alatt csináltad meg két hónap munkáját. Mert pihenésre van szükséged, távol Paultól és ahogy elnézem Nicoletól – mondja, majd a telefonomra mutat, ahol Nicole neve villog ismételten. – Miért nem veszed fel?

– Mert nem akarok vele beszélni.

–  Miért? – Karba tett kézzel áll. Három nappal ezelőtt még másról sem tudtál beszélni csak róla, most mégis mi történt?

–  Szakítottam Paullal.

–  Ez hogyan kapcsolódik Nicolehoz? Nem érdemel annyit, hogy beszélj vele? Szerintem nem lehet túl boldog, hogy egy szó nélkül kisétáltál abból a dologból, ami köztetek van.

–  De érdemel.

Csendben nézem, ahogy villog a neve a kijelzőn. Nyolcszor keresett két nap alatt.

– De akkor meg kellene magyaráznom, miért tűntem el.

–  És?

–  Mit mondhatnék? – tárom szét a karom idegesen.

–  Mondjuk az igazat?

–  Nem mondhatom meg, hogy szakítottam Paullal.

–  És miért nem?

–  Mert akkor rám hajtana.

– Szerintem ez már akkor megtörtént, amikor még Paul is a képben volt – vág közbe Fred szemforgatva. Szóval valójában miért nem mondod el neki?

–  Mert fogalmam sincs, mit érzek iránta.

–  Na, pont ezért megyünk táborozni a srácokkal – mondja és már menne is kifelé.

–  Muszáj? – kérdezem világfájdalmas hangon.

–  Igen. Muszáj! – zárja rövidre és már ott sincs.