Te vagy az életem 7.rész – Nicole

…

 

Alig váltunk el pár órája, de már Elisabeth üzlete felé tartok, abban a reményben, hogy ott találom. Annyi mindent szeretnék mondani, annyi kérdést feltenni, hogy önmagamtól is megijedek.

–  Jó napot Elisabeth! – köszönök, amint belépek. Az egyik tároló megfakult lakkborítását igyekszik éppen fényesre sikálni. Felragyog az arca, leteszi a szivacsot és mintha az anyukám lenne, szorosan megölel. Visszafogottan mosolygok, lopva körbe pillantva az üzletben.  

–  Nincs itt

–  Ki? – kérdezem, mintha nem érteném

–  A lányom. Nincs itt. Tudom, hogy őt kerested az előbb, de elkerültétek egymást, egy jó tíz perce ment el.

–  Óh– hümmögöm meglepetten. – Gondoltam, ha már erre járok, befejezném a festést. Már csak egy réteg kell és meg is vagyunk vele.

–  Még nem gyógyult be teljesen a kezed – mutat a kezemre dorgálóan

–  Semmi bajom. Már csak pár horzsolás.

–  Joana biztos megró ezért, de elfogadom a segítséged. Két nap múlva nyitni szeretnék és festés után még vár rám egy jó kis takarítás, szóval köszönöm Nicole

Biccentek és már keresem is a létrámat.

–  Gyalog jöttél? – jön az érdeklődés a tárolók irányából

–  Igen, még nem javítottam meg a furgonomat.

–  Mihez nem értesz, te lány? – nevet fel vidáman Elisabeth

–  Az élethez. – morgom az orrom alatt

–  Hogy mondod, szívem?

–  Mondjuk főzni nem tudok – válaszolok és a sárga festékes vödörrel a kezemben fellépek a szürke, kopott létrára.

– Úgy hallottam Wave Meclin kiváló szakács.

–  Elisabeth, ugye tudja, hogy Wave csak a barátom – felvont szemöldökkel, sandán nézek a tároló irányába

–  Tudom, szívem, Joana tájékoztatott róla.

–  Joana? – forgatom a szemeimet, majd nekifogok a festésnek

–  Honnan ismeritek egymást?

–  Kivel?

–  A lányommal – érdeklődik kedvesen Elisabeth, nekem pedig kezd megfájdulni ismét a fejem.

–  Őt hívta a partiőrség, mikor a hajómról egy srác a tengerbe zuhant

–  Hát ez érdekes…

–  Mi?

–  Joana, nemrég azt mondta nekem, nem ismer téged. A kórházban meg egyből ugrott, mikor értesült róla, hogy te is benn vagy.

–  Tudja, mire lennék én kíváncsi, Elisabeth? – kérdezem megkeményítve magamat

–  Igen?

–  Miért, tud mindenki mindent ezen a hatalmas szigeten?

Hangosan nevetéssel sétál a hátsó udvar irányába.

–  Nézd el nekünk, bogaram. Az emberek beszélnek, a pletykák terjednek – mondja mielőtt kilépne

 

Mélyen elgondolkodtam.  Az emberek beszélnek, a pletykák terjednek. Vajon rólam milyen pletykák keringenek az éterben? Vajon az van a köztudatban, hogy öngyilkos akartam lenni, hogy nem bírom feldolgozni anyám halálát, hogy a meleg barátommal élek és megdöntöttem fél Hawaiit?

Fogadni, mernék, ha Elisabeth tudná, hogy a lánya mozgatja minden fantáziámat, már kevésbé lenne ennyire törődő.

Mikor döntöttem el, hogy ilyen leszek? Mikor törött el minden? Amikor anyánál rákot diagnosztizáltak, amikor meghalt vagy már előtte is ilyen voltam? Teszem fel magamnak az aggasztóbbnál aggasztóbb kérdéseket, miközben sárgára festem, annak az embernek az üzletét, akinek a lányáért úgy meglódul a szívem, hogy csoda még nem adta fel a szolgálatot.

Hiába próbálom lekötni bonyolult eszmefuttatásaimmal az elmémet, képtelen vagyok kizárni azt az alattomos kis fájdalmat, ami szépen lassan átveszi az uralmat felettem.

Mire végzek az üzlet festésével, a fejfájásom nem ismert határokat feszeget. Haza kell mennem ledőlni vagy ebből baj lesz.

Nem köszönök el Elisabethtől csak kirohanok a friss levegőre és igyekszem összeszedni magam. A helyi buszmegálló felé indulok és felszállok az első buszra, amit meglátok. Kényszerítem magam, hogy biztos léptekkel sétáljak az egyik székhez, ne úgy, mintha épp készülnék elájulni.

Egyre jobban képes vagy pánikba esni, mikor érzed, a kontroll kicsúszik a kezed közül. Igyekszel mélyeket lélegezni, próbálsz lenyugodni, de  az átkozott kis fekete hangyák az istenért sem akarnak távozni a perifériádról.

Hátra hajtom a fejem az ócska buszülésen és próbálom a megfelelő mederbe terelni a szívverésem. Muszáj összeszednem magam, két megálló és le kell szállnom. A halántékom lüktetésén kívül semmi másra nem vagyok képes figyelni, így engem is meglep a dolog.

A bejárati ajtónk kilincsét szorongatom.  

Fogalmam sincs, hogyan kerültem a buszról az ajtónk elé, mikor az előbb két megálló volt még vissza.

Belépek, minden erőm elhagy, lerogyok a lábtörlő elé és utolsó energiamorzsámmal berúgom az ajtót. Mégse nézze végig a fél utca, hogyan fejelem le a nappali folyosónk parkettáját.

Wave nevét kiáltom, miközben  fejem a hideg padlón pihen.

Sehol senki.

Bezzeg, amikor kéne akkor nincs itt. Morgom fennhangon és megpróbálok felállni. Mintha gumiból lennének az izmaim, kínomban saját magamon kezdek röhögni. Fogalmam sincs, mi történik velem, két órája még semmi bajom nem volt, most meg a nappalink felé próbálok kúszni, hasogató fejfájással, és képtelen vagyok lábra állni.

Csendben fekszem a padlószőnyegen. Kifulladva kapkodom a levegőt, egyre nehezebben jön.

Ezt ismerem, ilyen már volt.

Pánikroham.

A semmiből jön és két perc alatt küld a padlóra. Mondjuk, az én esetemben ezzel már igazán nem kell fáradnia.

Szétesem. Nem kapok levegőt. A telefonom után nyúlok.

Azt hittem meg tudom oldani egyedül, de nem megy.

Remeg a kezem, háromszor rosszul ütöm be Wave számát, mikor végre sikerül, lerakom magam mellé és fekszem tovább mélyeket lélegezve. Kicseng. Kicseng. Kicseng. Sípszó. Káromkodom és kinyomom.

Elfáradtam. Fázom.  Úgy érzem, nincs több levegőm.  A szoba egyre kisebbre és kisebbre zsugorodik. A nappali szekrény gúnyos kárörvendéssel araszol közelebb.

Nem vagyok normális –  suttogom és kicsordul egy könnycsepp a szememből.

Saját magammal harcolok a földön fetrengve. Nem bírom tovább.

Győz a józan ész és tárcsázom a mentők számát. Titkon reménykedem benne, hogy Joana veszi fel…

Magzatpózban remegek a szőnyegen és hallgatom a telefon kicsengését. Percek törtrésze alatt felveszi. Hivatalos a hangja, ugyanakkor megnyugtató és kedves is.

–  Mentőállomás, miben segíthetek? 

–  Joana? – pihegem és igyekszem a maradék levegőmmel elhadarni mi történt. Néhány rekedt szót nyögök ki, semmit többet – Pánikroham. Otthon. Nincs. Levegőm.

–  Nicole?! Te vagy az? Nyugodj meg, próbálj mélyeket lélegezni, ne nyomd ki a telefont, mindjárt ott vagyok. Beszélj hozzám!

Rendben-nel válaszolnék, de nem sikerül. Csak fekszem tovább, kapkodom a levegőt, remegek és folynak a könnyeim.

–  Nicole, itt vagy még? Lélegezz! Beszív, kifúj – nyugodt a hangja, ez az egyetlen fogódzó, ami még itt tart. Pontosan tudom, ha nem nyugszom meg, elájulok és akkor biztosan bevisz a kórházba.

Régen is előfordult már, hirtelen jött és elmúlt, amint megnyugodtam.

Most képtelen vagyok uralkodni rajta.

Anya halála után is ilyen volt. Kattogok, félek, remegek, a nyugalom ismeretlen távolságra szökött.

Csak a rohamra tudok gondolni. Görcsbe rándulnak az izmaim, a könnyeimmel küzdök. Hideg van.

A fürdőszekrényben pihenő nyugtatók jelennek meg a szemem előtt. Nem akarom újraélni. Nem. Nem. Nem. Nem történhet meg ismét.

–  Nicole, gondolj valami megnyugtató dologra. Hallod? Mindjárt ott vagyok. Nicole? Hallasz?

Kapkodom a levegőt a hátamon fekve. Bámulom a plafont és csak arra gondolok, hogy nem akarom megint ezt az egészet.

Olyan, mint amikor leesve a szörfdeszkádról a víz alá szorulsz. Kiszalad belőled minden levegő, te pedig tátogva próbálsz kijutni, de megfoghatatlan távolság van a vízfelszín és közötted.

Nem ájultam el, de magamnál sem voltam.

Arra eszméltem, hogy egy oxigénmaszk van az arcomon.

–  Lélegezz mélyeket! Ne küzdj ellene, akkor sokkal rosszabb lesz és tovább tart. Képes vagy megállítani, Nicole. –  gyengéden simogatja a hajamat. Az ölébe húz, én pedig próbálom rendezni a gondolataimat. – Vegyél mély levegőt, a légzés a kulcs! – Izzadok, remegek és még mindig rendszertelen a légzésem.

– Nem megy! – húzom félre kétségbeesetten a maszkot. Legszívesebben bekucorodnék  a sarokba. Ki akarok mászni az öléből, de nem engedi. Átölel és megnyugtató hangon suttog.

Eltakarom az arcomat, nem akarom, hogy lássa a könnyeimet.

Hiába.

Lefejti az arcomról a kezemet és visszateszi a maszkot, aztán dúdolni kezd egy ismerős dallamot.

Pár perc elteltével már viszonylag egyenletesen veszem a levegőt és a remegésem is alábbhagy. Megkönnyebbülten sóhajtok és leveszem az arcomról az oxigénmaszkot.

–  Jobb? – néz rám kedvesen Joana és végigsimít az arcomon

Fáradtan bólintok – Egyszerűbb lett volna, ha nyugtatót adsz.

–  Azzal nem győzted volna le, csak elnyomtuk volna egy időre. Fázol? – kérdezi mikor véletlen hozzáér jéghideg kezemhez

–  Nagyon

–  Merre van a szobád?

–  Az első emeleten jobbra. Miért?

–  Mert lefekszel. – mondja és az ölébe kap. Meglepődöm és reflexszerűen átkarolom a nyakát.

–  Hogyan tudsz megemelni? – megpróbálom tartani a fejemet, de nem megy, a vállára lettyen.  – Bocsi – suttogom alig halhatóan

–  Mentősként a száz kilós férfiakat is stabil oldalfekvésbe kell raknom, azért ahhoz kell kondi, mellesleg te korántsem vagy száz kiló. Mindjárt visszajön az erőd, ne aggódj.

Gyengéden letesz az ágyamra, majd betakar a puha, vastag takarómmal. Pillanatnyi habozás után leül az ágyam szélére.

–  Nagyon gyorsan kiértél.

–  Mert megszegtem minden létező szabályt – összevonja gondterhelten a szemöldökét.

–  Milyen szabályt? – kérdezem elmosolyodva

– Nem jelentettem le a hívást, hanem egyből rohantam. Nem mentőautóval jöttem, hanem a sajátommal. Hittem neked, hogy pánikrohamod van és semmi mást nem hoztam az oxigénmaszkon kívül. Ha szívinfarktusod lett volna, aminek a tünetei megegyeznek szinte a pánikrohaméval, akkor én nem tehettem volna jóformán semmit. Pokoli meggondolatlan voltam most Nicole. Ezekután simán vissza is adhatnám a mentős diplomám.

–  De nem történt semmi baj és már minden oké, szóval nyugalom.

–  Most komolyan te nyugtatsz engem?

–  A fordított állás pár perccel ezelőtt már megtörtént.

–  Akarsz róla beszélni? – kérdezi a száját rágva. Felhúzom a szemöldököm, mikor meglátom, ő pedig egyből abbahagyja.

–  Pánikrohamom volt.

–  Na, ne mond! Dr. Nicole Harton, erre hogyan jött rá?

–  Hé, ne bánts. – vigyorgom lecsukott szemmel

–  Miért volt pánikrohamod?

–  Megijedtem, hogy elájulok, megijedtem, mikor nem kaptam levegőt, onnantól pedig jött az összes többi kedves tünet. A verejtékezés, a légszomj, a remegés és onnan már nem lehetett megállítani. Régebben is volt már. Azt hittem soha többet nem lesz. Meglepődtem, berezeltem és elfelejtettem mindent, amit ilyenkor csinálnom kellett volna.

–  Volt már régebben is? – kérdez vissza komolyan

–  Igen

–  Amikor… – nem fejezi be a mondatot, ami csak úgy lóg a levegőben.

–  Amikor meghalt az anyukám, igen. – fejezem be mereven, majd beharapom a szám szélét- Joana?

–  Igen?

–  Nem megyek kórházba – közlöm határozottan

–  Azt mindjárt gondoltam – nagyot sóhajt és az ajtó felé indul. – Felhozom a vérnyomásmérőt.    

 

Egy perc se telik el, már ismét az ágyamon ül.

–  Fel tudsz ülni?

Szó nélkül felnyomom magam, ő pedig gyengéden a felkaromra helyezi a mérőt.

–  Csak két értékkel magasabb a normálnál, szóval nincs gond. – mondja, mikor észreveszi kérdő tekintetem

A párnáim közül figyelem, ahogy Lassan csomagolja vissza a gépet. Gyönyörű lány, állapítom meg magamban ismételten

–  Ne bámulj már! – vigyorog fejcsóválva

Pár perc néma csend után szólalok meg: Itt maradnál?

–  Ezt, hogy érted?

Az ágyamra nézek, majd rá. Már csóválja is a fejét nevetve.

–  Szó sem lehet róla! – jelenti ki makacsul – Túl sok lány feküdt már ebben az ágyban!

–  Joana, akkor sem tennék semmit veled, ha lenne erőm hozzá, ami most nagyon nincs. És tudod miért? Mert világosan kijelentetted, hogy nem kérsz belőle.

– Én nem így fogalmaztam.

–  De ez volt a lényege.

Csendben fürkész, majd lerúgja a sportcipőjét, felhajtja a takarómat, és kényelmesen elhelyezkedik mellettem.

–  Maximum tíz perc. – jelenti ki felemelt mutatóujjal, szembe fordulva velem

–  Rendben.

–  Fogalmam sincs, mit csinálok.

–  Fekszel az ágyamban, miután levezényeltél egy pánikrohamot – segítek neki, miközben bámulom az arcát

–  Fekszem egy ismeretlen lány ágyában, akinek az előbb volt pánikrohama.

–  Ismerjük egymást.

–  Szóval te is érzed?

–  Igen.

–  Megnyugtató. – jelenti be furcsa grimasz kíséretében

Én csak elmosolyodok és folytatom a bámulását.

–  De, most nem ismerlek.

–  Még. Mondjuk, két dolgot már tudsz rólam.

–  Annál azért kicsit többet. – mosolyodik el sunyi vigyorral

–  „Én a kém”-et játszottál?

–  Kénytelen voltam, ha te nem voltál hajlandó kommunikálni.

–  Jogos – mosolyodok el. – Én viszont nem játszottam ilyet, szóval azon kívül, hogy mentős vagy, Elisabeth az anyukád és Finn az apukád, jóformán semmit nem tudok.

–  És van egy kapcsolatom. Azt is tudod.

–  Oh, igen. Azt is tudom, hogy az a Paul nevű flótás, mennyire pokolian szerencsés.

–  Nic.

–  Hm?

–  Ne! – rázza meg a fejét szomorúan

–  Vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam. Óh, illetve tudom, hogy apádnak halászhajója van.

–  Legalább figyeltél rám ma.  

–  Nem csak ma

–  Ez már inkább aggasztó.

–  Bocsi.

Laza vállrándítással válaszol. Szőke haja hosszan terül el a párnámon. Igyekszem minden apró vonását az agyamba vésni, minden apró részletet elraktározni. Valószínűleg nem sűrűn fog az ágyamban feküdni. Valószínűleg soha többet nem fog.

–  Jobban érzed magad?

–  Ezt már egyszer kérdezted.

–  Nem voltam benne biztos, hogy tényleg jobban érzed magad vagy csak azért mondod, mert nem akarsz felhajtást.

–  Tényleg nem akartam, de jobb. Cukin énekelsz.

–  Oh, egek, ezzel még fogsz szekálni, igaz?

–  Miért tenném? Megnyugtatott

–  Észrevetted, hogy folyton rángatjuk a vállunkat? – nevet fel orrát a párnámba fúrva. Már megint fogalma sincsen róla, hogy ez mennyire cukin néz ki.

–  Igen, de te is csinálod, szóval kevésbé éreztem furának. – vonom meg a vállam, mire mindkettőnk elmosolyodik.  – Szóval ott tartottunk a hajón, hogy kérdések. – emelgetem a szemöldököm viccesen

–  Annyit nem maradhatok. Neked pedig pihenned kell. – villant egy százwattos fehér fogas vigyort

–  Hogyan függ össze ez a kérdésekkel?

–  Ha belekezdünk nincs visszaút. Most nem tudsz elmenekülni, mert ténylegesen az ágyhoz vagy láncolva, ha csak képletesen is. – Most min nevetsz? – néz rám döbbenten

–  Az ágyhoz láncolásról valami teljesen más jutott eszembe. – röhögöm eltakarva a jobb kezemmel az arcom

–  Nem akarom tudni, oké? Éppen abban az ágyban fekszem, ahol… – nem fejezi be a mondatot, csak idegesen rágni kezdi a szája szélét, majd gyorsan észbe kap és abbahagyja.

–  Nem láncoltam senkit az ágyamhoz– rázom tiltakozóan fejem. – Nem ez jutott eszembe. Miért hangsúlyozod ki mindig, hogy abban az ágyban fekszel, ahol én szexelek. Igen a legtöbb ember ott alszik, ahol szexelni szokott.

–  Nyugi, ne kapd fel a vizet. Csak… oké igazad van, sajnálom.

–  De tényleg, miért zavar ennyire? Nyugi szoktam lepedőt cserélni, meg ilyenek.

–  Nyugalom Nicole, nyugalom. Tényleg nem akartalak megbántani, csak kicsúszott. Mindenki tudja, hogy sok lány volt már az ágyadban és igazad van, sajnálom, tényleg bunkóság volt megemlíteni.

–  Mindenki tudja? Hát ez remek. – forgatom mérgesen a szemem, miközben az orrnyergemet masszírozom

–  Mármint nem úgy, nem mindenki. Csak.. – hebeg zavarban

–  Értem. Értem.

– Nem az ágyadban aludt lányok száma határozza meg, hogy milyen ember vagy – szólal meg komolyan Joana, mikor a hátamra fordulok és a plafont kezdem bámulni

–  És milyen ember vagyok?

–  Ezt én öt beszélgetés után nem tudom megítélni és nem is szeretném.

–  És mi van a köztudatban?

– Az, hogy mit pletykálnak az emberek az voltaképpen semmit sem jelent. Az róluk állít ki bizonyítványt, hogy mit hisznek el, mint mondanak és mit terjesztenek. A kérdés már csak az, ez rád milyen hatással van. Mennyire tudod kizárni azokat a dolgokat az életedből, hogy ne a másoknak való megfelelés kerüljön a fókuszba, hanem a saját életed, konkrétan telibe szarva, ez másoknak tetszik-e vagy sem.

–  Szóval te így élsz? – kérdezem felé fordulva.

Nem kalkuláltam be, konkrétan hol fekszik, így az ő mércéjével mérve nagyon közel kerültünk egymáshoz. Az én mércémmel mérve, ez még korántsem lett volna elég. Éreztem, hogy kissé hosszabban szívja be a levegőt, mint kellene és szó nélkül hátrébb csúsztam.

–  Igyekszem. Sajnos engem is sokban befolyásol mások véleménye, de közel sem érdekel annyira, mint téged.

–  Tusé.

–  Nem bántásból mondom, csak… érted.

– Értem. Akkor sem lenne gondod mások véleményével, ha olyan kapcsolatod lenne, amit a köztudatban elítélnek?

–  Most arra célzol, ha leszbikus lennék, érdekelne e mások véleménye a magánéletemről?

–  Részben.

–  Hogy érted, azt hogy részben?

–  Az érdekelne, hogy akkor sem számítana, mit mondanak mások, ha teszem azt -előre vetítem, hogy csak a példa okán – ha elhagynád Pault és velem jönnél össze?

–  Ez egy nehéz kérdés. – ráncolja össze a homlokát

–  Csak akkor nehéz, ha azzá teszed. Mond azt, amit érzel, ne azt, amit az agyad súg.

–  Honnan veszed, hogy a kettő külön állásponton van?

–  Tudom.

–  Oké, ezzel nem lehet vitatkozni –  enged meg magának egy félmosolyt. – A szívemet nem érdekelné, az agyamat igen. Nyilvánvalóan fura lenne.

–  Azért lenne fura, mert rólam van szó vagy azért mert lány vagyok?

–  Mire akarsz kilyukadni, már megint? – vonja fel fürkészően a szemöldökét

–  Azért éreznéd kényelmetlennek, mert lány vagyok, vagy azért mert pár lánnyal már lefeküdtem és megvan a hírem, hogy úgy fogalmazzak.

–  Nicole, te nem vagy rossz ember.

–  Ezt most miért mondod?

–  Mert úgy kezeled magadat, mintha nem is tudom mi lennél. Igen lefeküdtél már pár lánnyal, ettől függetlenül nem ítéllek el. A kérdésedre válaszolva, azért érezném furának, mert lány vagy és én heteró vagyok. De csak nyilván feltételezésképp, ha úgy alakulna, hogy beléd szeretek, mondom feltételezésként, szóval ne vigyorogj, akkor nem érdekelne, hogy mit mondanak mások, mert csak arra koncentrálnék, amit irántad érzek.

–  Imádom, ahogy kihangsúlyozod, hogy semmi esélyem

–  Csak nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy még csak meg se forduljon a fejedben. Azzal csak saját magadnak ártanál Nicole.

–  Ugye, tudod, hogy a gondolatforduláson már rég túl vagyunk?

–  Tudom, csak nem akarom, hogy beleéld magad vagy bármi más. Miattad nem akarom.

–  Oké, értem. – mondom komolyan bólogatva. – Szóval szereted Pault?

–  Ez, most hogy jött ide?

–  Hát gondoltam mesélhetnél róla. Mit szeretsz benne?

–  Most komolyan ezt szeretnéd?

–  Nem, Joana, én azt szeretném, ha összejönnénk, de jelenleg tökéletesen megteszi, ha mesélsz kicsit magadról. Egyelőre beérem ennyivel.

–  Egyelőre? Most viccelsz velem, ugye? – néz rám komolyan

–  Ne akadj fenn, csak mesélj valamit magadról.

–  Nem, Nicole!

–  Sajnálom. Most mondanám, hogy nem úgy gondoltam, de ez hazugság lenne.

–  Nic. Én… úristen… nem is ismerlek.

–  Ez a legnagyobb kifogásod? Most komolyan?

– Nem, az a legnagyobb kifogásom, hogy párkapcsolatban élek egy férfivel. Nem értem min is veszekszünk tulajdonképpen?

–  Szerintem te magaddal veszekedsz, Jo.

–  Kezdesz az idegeimre menni. – morogja mérgesen

–  Bocsi.

–  Kapcsolatban élek, Nicole. Nem akarlak megbántani, de… pontosan tudod te is, köztünk nem lehet semmi.

–  Miért?

–  Mert kapcsolatban élek! – kiáltja kicsit hangosabban a kelleténél. Ne haragudj– szólal meg pár perc néma csend után. – Csak tényleg nem értem, miért nem akarod elfogadni.

–  Azért, mert nem az volt a kifogásod, hogy szereted Pault– felelem komolyan nézve rá

 

Nem szól semmit, csak beharapja a szája szélét és felkel az ágyból.

Lassan húzza fel a cipőjét.

Nem mond semmit és én sem teszem.

Az ajtóból még visszafordul, megkapaszkodva a tokban.

–  Vigyázz magadra!

Hangosat csattan a bejárati ajtó, mikor kimegy. Én pedig rájövök, hogy megint elcsesztem.