Te vagy az életem 6. rész – Nicole

Nicole

– Wave, kihajózom Tommal a kikötőből! – kiáltom harsányan a nappalink kellős közepén állva.
Három nap telt el a sajnálatos eset óta. A kezem szépen gyógyult és mivel nem sokat finomkodó stílusommal kijelentettem, nem vagyok hajlandó pszichológussal konzultálni, még aznap este kiengedtek saját felelősségemre.

Wave azóta életem minden percében a nyakamban lóg. Mindenhova kísér és igyekszik beszélgetni velem. Mindenhol ott van és egy perc nyugtom sincs tőle. Az is csodaszámba megy, ha egyedül elenged bevásárolni, ami a három napban egyetlen alkalommal történt meg, az is csak azért, mert éppen csomagot várt és hívta a futár, hogy perceken belül nálunk van.

Nem adtam a történtekre magyarázatot, nem részleteztem mi zajlott le köztünk Joanával. Nem mintha én tudtam volna rá a választ.

Nem keresett. Én sem kerestem, de rengeteget gondoltam rá. Kattogtam rajta, hogyan bizonyíthatnám be, igenis élek én, a magam furcsa, nem túl életvidám módján. Igazság szerint nem jött ez olyan könnyen, mint azt kezdetben elhatároztam. 

Egyetlen dolgot akartam ebben a három napban és semmi mást. Őt. Őt akartam. Esküszöm nekem már az is elég lett volna, ha csak látom, még ha csak egy fél pillanatig is. Már megint olyat akartam nyomorult módon, amit semmi esélyem megkapni.

Mintha az élet csúfot űzne velem, felvillant egy pokolian csodálatos dolgot, majd szembesít vele, hogy hoho, nem úgy van az fiacskám, ezt te soha nem kaphatod meg.  

Az utamba sodorta Joanát. Átjárt teljesen az a megfejthetetlen deja vu érzés, hogy már találkoztam vele, ismerem és leírhatatlanul tetszik. Majd a sors ismét dönt, nana, csak megmutatni akarta és piszkos vigyorral az orrod alá dörgöli, hogy heteró, és ráadásul szép kapcsolata is van.

Remek.

Csodás.

A francba.

Mérges vagyok. Igyekszem higgadtan gondolkodni, de rá kell jöjjek, valami nem stimmel. Miért mondta aznap éjjel kórházban, hogy meg akar ismerni, ha egyáltalán nem érdeklem és nem keres ezek után.

Szinte a fülemig szalad a szám, amikor felidézem a szavait. Aztán le is hervad hamar, mikor újra magam előtt látom az arcát, ahogy szárazon közli, gyűlöl. Az fáj a legjobban, igazat kell adjak neki. Tényleg nem élem az életem. Nem úgy igazán.

Nem élem meg minden nap örömét, nem nevetek, nem vagyok boldog.

Saját magamat is gyűlölöm, így meg tudom érteni Joana gyűlöletét is. A legbosszantóbb benne, hogy halványlila gőzöm sincs, hogyan tudnék változtatni. Kétségbe ejt a gondolat, mi van, ha csak azért akarok megváltozni, hogy megkapjam Joanát. Mikor ez nem következik be, pedig sokkal mélyebbre fogok süllyedni, mint azt valaha gondoltam.

Folyamatosan agyalok, aminek még soha nem volt pozitív következménye, szóval majdnem kibújtam a bőrömből, mikor Tom felhívott, nincs e kedvem találkozni vele.

Végre lehetőségem nyílik valami mást is csinálni az önsajnálatom kívül és még Wavet is lerázhatom, duplán megéri.

Már kezdtem azt hinni, Tom örökre felszívódott. A szirtes eset óta felém sem bagózott. Mikor megtudta, mi történt velem, már másnap az ajtó előtt állt és nyomta a csengőt, mint vak a dudát.

Velem pedig madarat lehetett volna fogatni. Nem hittem volna, hogy megszeretem. Nem vagyok az a gyermekközpontú lány, de ez a srác más. Ördögi tehetséggel képes megszerettetni magát bárkivel a világon. Beleestem a csapdájába és a legfurcsább benne, hogy nem bánom.

– Hogy mit csinálsz? – jön a kiáltás a lépcső tetejéről, ami kiránt a gondolataim sűrű hálójából

– Nem vagyok süket, ne kiabálj – bíbelődöm a tornacipőm felhúzásával. – Kimegyek Tommal a kikötőbe és szerintem kihajózunk.

– Mehetek én is?

– Nem.

– Nic!

– Mivan?

– Hadd menjek – kérlel kedvesen

– Wave. Nem! – hangsúlyozom ki szemforgatva. – Hagyj végre egy kicsit magamra. Nem fog semmi történni. Ráadásul Tommal leszek, szóval még csak véletlenül sem kell azon agyalnod, mi rosszat csinálok. Mert semmit. Megmondtam, hova megyek és kivel. Ennyi legyen elég, mert többet nem tudok nyújtani

– Hát…okéé…- szól bánatosan a lépcső tetején állva egy szál farmersortban.

– Majd jövök – intek neki és már csukom is be magam mögött az ajtót

 

…

– Cseppet sem csinálod, úgy, mint én – mondom Tomnak, miközben összekócolom a haját és felugrom apám hajójára.

Puffogva jön utánam. Le se tudná tagadni, hogy az összes szokásomat magára ragasztotta. Rossz hatással vagyok a kölyökre, jövök rá, miközben ellenőrzöm, van e bárki a hajón.

Nincs, így megnyugodva húzom feljebb fekete farmersortomat. Most őszintén kinek jut eszébe korán reggel övet kötni, mikor egyetlen dolog lebeg a szeme előtt. Egy forró gőzölgő kávé és egy meleg zuhany.  Inkább hálát adok az égnek, hogy a gatyám nem koszos és találtam egy épkézláb fehér pólót, nem még övet is!

Levágattad a hajad? – jön a kérdés a kormánykerék irányából. Tom már bőszen tekergeti, pedig még csak fel sem húztam a horgonyt.

– Rudi vágta le. Tetszik? – kérdezem beletúrva szőke, immár váll fölé érő hajamba

– Tudod, van az a fiúnak kinéző lány, aki régen nagyon lányos volt – magyarázza bőszen mutogatva – Pont olyan lett a hajad.

– Nem egészen értem kire gondolsz, Tom – a hajó oldalának támaszkodom, keresztbe teszem a lábam és kérdőn nézek rá

–Hjaaaj tudood.

– Nem, nem tudom.

– Volt egy filmje, amit múltkor néztünk a srácokkal. Két leszbikus csaj volt benne.

Megáll bennem a levegő, mikor leesik miről beszél.

–Tom, miért néztek ti 10 évesen olyan filmeket?

– Most, miért ne nézhetnénk? Nekem tetszett. Mármint ez már egész elfogadott dolog. De mindegy is, most már tudod, kire gondolok?

– Erika Linderre? – kérdezek vissza felhúzott szemöldökkel

– Aha – bólogat veszettül.

– Szóval, most én is fiús vagyok?

– Nem. Mármint nem úgy, mint ő. Neked nagyon lányos arcod van, meg az alkatod is lányos. – mondja és fülig pirul zavarában – csak a hajad olyan.

–Oké, értem – nevetek – Idegesen rugdalja a hajó oldalát és járkál össze-vissza, nem szólok semmit, csak figyelem mégis mi sül ki ebből. Várakozóan néz rám, én pedig megszánom.

– Láttalak tegnap szörfözni. Nagyon jól csinálod. De! Fejleszteni kell az egyensúlyérzékedet. Az esetek felében azért estél le a deszkádról, mert elvesztetted az egyensúlyodat. Kitaláltam valami egészen furát – vigyorgom és előhúzok a hajó oldalsó kabinjából egy vastag kötelet.

– Azzal, mit fogunk csinálni? –már látni a szeme csillogásából, hogy kétségek nélkül benne van a játékban.

– Kifeszítem a hajó orra és a kabin kilincse közé a kötelet. A hajó magában is mozog és te megpróbálsz a kötélen fennmaradni. Ne aggódj, megmutatom előtte. Ha ez megy a kikötőben, akkor kihajózunk és ott is gyakorolhatsz. Mit szólsz? Benne vagy? – kérdezem és már erősítem is a kötelet a kabinkilincshez.

– Persze! – Ez a gyerek pont olyan őrült, mint én. Gondolom, magamban vigyorogva.

– Nem fáj már a kezed? – néz a még mindig bekötött jobb kezem felé

– Ez még egy kicsit fáj. – mutatom fel az említett jobbom – Ennek már kutya baja – lengetem meg az orra előtt a bal kezemet – felkuncog és már lépne is rá a kötélre – Hohó nem is akarod, hogy megmutassam? – nézek rá széttárt karokkal, csodálkozást mímelve.

– Hagyjál már, te úgyis tudod, nekem viszont gyakorolnom kell, szóval ne hátráltass és állj odébb – jelenti ki magabiztosan, én pedig hirtelen köpni nyelni nem tudok. Az a rágalom semmiképp sem érheti, hogy nem tökös fiú.

 

Áldom a pillanatot, mikor megfogant a fejemben az elképzelés. Nem vagyok szadista félre ne értsetek, de nincs annál viccesebb, mikor a srác tele önbizalommal felugrik a kötélre, két másodpercen múlva pedig akkorát zuhan a simára lakkozott fedélzeten, hogy bármelyik műugró megirigyelné. Nem nevetem el magam, nehéz, megremeg a szám széle, de tartom magam. Igazi pedagógushoz méltón bátorítom, hogy próbálja meg még egyszer.

Fél óra elteltével, sikerül neki fenn maradnia. Elismerően bólintok.

Fél szemmel figyelem a gyakorlását, de unatkozni kezdek. Felpattanok a hajó keskeny oldalára.

Jobb esetben a turisták könyöklőjeként szolgál, rosszabb esetekben én sasszérom rajta unaloműzésként.

– Szia Joana! – integet lelkesen Tom a kötélen egyensúlyozva. Százra gyorsul a szívverésem a név hallatára. Lassan fordulok meg a korláton álldogálva.

Joana a póznának dőlve, karba tett kézzel áll egy apró piros sortban és egy hozzá illő virágmintás pólóban. Barátságosan integet Tom felé, majd rám irányítja a tekintetét. Kezdetben nem lehet kiolvasni belőle az égvilágon semmit. Aztán egy rosszalló pillantást kapok. Szinte sugárzik a szeméből a kérdés: te mi a francot művelsz ott!

– Mit csináltok? – jön a kérdés, de inkább Tomnak címezve semmint nekem

– Niccel fejlesztjük az egyensúlyérzékemet. Sokszor leesem a deszkámról.

– Nem veszélyes ez egy kicsit?

– Miért lenne az? – kérdezem beesett vállakkal kissé leforrázva. Rossz érzés, hogy semmibe vesz és barátságos arccal társalog Tommal, mintha világon sem lennék. Mintha semmi nem történt volna a kórházban. Mintha nem számítanék.

– Leesik, rosszul lép, kimegy a bokája és ekkor még csak a legenyhébb következményt vázoltam –néz rám furcsa megfejthetetlen arckifejezéssel

– Ennyi erővel ne lépj a hajóra, elcsúszol, bevered a fejedet, belesel a vízbe és meghalsz. És most csak egyetlen lehetőséget vázoltam fel. Ha így élnénk az életet, már régen rossz lenne.

– Élnénk? Az életet? – horkant nagyot a hajóra lépve – Micsoda nagy szavak!

Összeszorított szájjal nézek rá.

Látok a szemében megcsillanni valami megbánásfélét. Lehajtja fejét, hangosat sóhajt és komolyan felém tátog egy sajnálomot. Csak lazán megrántom a vállam, leugrok a hajó párkányáról, eloldozom a hajókötelet és felhúzom a horgonyt.  

– Mit csinálsz?

– Kihajózunk – mondom felé se fordulva és a kormánykerék irányába indulok – Tom, hogy hangzik az alapszabály?

– Aki, hajóra lépett, a hajón marad – vágja rá egyből. Joanának nem sok ideje marad bármit is tenni. Mire észbe kap, már távolodunk is a parttól. Sunyi vigyorral húzom fel a vitorlát, surranok át az árboc alatt és rögzítem. A szél másodpercek alatt kap bele a vitorlába, egyből mozgásba lendülünk.

Joana ijedten kapaszkodik bele, egy keze ügyébe kerülő kötélbe. Tom már tudja a dolgát és rohan a kormányhoz. Mosolyogva, zsebre dugott kézzel sétálok el Joana előtt. Kioldom a kötelet, amibe kapaszkodik.

– Bocsi, ez kelleni fog – mondom vigyorogva és már oldom is el.

– Most csak azért nem öllek meg, mert itt van Tom – morogja dacosan és kikapja a kezemből a kötelet. Meglepődve pislogok rá, mire önelégült vigyort villant felém.

– Honnan…? – a szavamba vágva mondja a választ

– Apámnak van egy halászhajója.

Nem tudja folytatni, mert Tom hív, hogy vegyem át a kormányt. Folytatni akarja a gyakorlást.

Fél óra se kell már a nyílt tengeren hajókázunk. A kormánykeréknél állva, percenként elmélázva nézem, hogyan játszik Joana Tommal.

A vezetői kabin ajtaja tárva nyitva áll. Ilyen melegben nem használom a modern irányítást, inkább a kormánykeréknél szobrozok és sanda vigyorral nézem Joanat.

Ötletem sincs, honnan van ennyi türelme. Feltétlen meg kell kérdeznem, miért ismer ennyi egyensúlyérzék fejlesztő feladatot.

Az egész szituáció olyan idilli. A lány, akire hetek óta gondolok, most a hajómon tanítja a srácot, akit mindenkinél jobban bírok.

Percek óta bambán bámulom Joanát, fel sem tűnik, hogy kérdő tekintettel néz rám. Megrázom a fejem, hogy észhez térjek és elvörösödve fordulok vissza kormányhoz.

– Nic, a túlsó oldalon tegyél majd ki légyszíves, onnan közelebb van a házunk. – kiált oda Tom. Intek a jobb kezemmel, hogy értem és kirögzítem a kormányt.

Jön a legjobb része a hajóutazásaimnak. Kioldom a jobb szélső árbockötelet. Az nagy iramban csapódna előre, ha bele nem kapaszkodnék. A súlyom pont az ellenkező irányba löki. Felhúzom a lábaimat, hogy ne akadjak el a hajó oldalába és süvítve zúgom át a tenger felett az árbocon lógva.

A hajó ellenkező oldalán csattan a lábam, ahogy megállítom magam. Vigyorogva engedem el az árbockötelet és a helyére rögzítem. Felpörög bennem az adrenalin, a szívverésem felgyorsul és minden annyira élettel telinek tűnik. Tovább vigyorgom, míg meg nem látom Joana pillantását. Lehervad a mosoly az arcomról. Tekintetében minden benne van. A félelemtől a rosszalláson át a haragig. Végül az utóbbi állapodik meg az arcán. Gyorsan iszkolok el előtte, kioldom a lerögzített kormányt és a part felé kormányzom a hajót.

Tíz percen belül a srác, már vidáman integet a mólóról, én pedig a fő kikötő felé kormányzom a hajót. Joana megvárja, míg hallótávolságon kívül kerülünk, majd dühösen ragadja meg a kezemet és maga felé fordít.

– Neked tényleg elment az eszed?

– Ez most beugratós kérdés?

– Szóval ezt tudod felmutatni? – tárja szét a karjait idegesen. Ez lenne a nagy bizonyíték, arra hogy élsz? Átszáguldasz a tenger felett, kockáztatva, hogy megcsúszik a kezed és a tengerben landolsz?

– És akkor mi lesz, Joana? Vizes leszek. Na és? Nem lehet, úgy élni, hogy örökké valami olyantól félsz, amit nem is biztos, hogy meg fog történni.

– Tudod, mi az elővigyázatosság? Vagy a felelősség? Vagy az, hogy értelmetlenségek miatt nem sodrom veszélybe az életemet?

– Tudod, mi az, hogy adrenalin? – kérdezek vissza kedvesen

– Miért kell neked adrenalin, ahhoz, hogy igazán élj. Úgy élj, hogy közben ne halj meg.

– Nem tudom – húzom fel a vállam kissé tanácstalanul – Tényleg nem. Csak azt tudom, hogy kell. Ez maradt nekem. A hullámok, az adrenalin és ez a hajó.  

Nem válaszol, csak nagyot fújva idegesen járkálni kezd.

– Most mégis mi bajod? – lépek közelebb hozzá, zsebre dugott kézzel.

– Meséld már el nekem légy szíves, miért volt dührohamod a parti sétányon – áll meg mereven előttem.

– Felhúztam magam. Ennyi.

– Ennyi? Mi tudott, úgy felhúzni, hogy a puszta kezeddel verd össze a kocsidat? – mutat dühösen a bekötött jobb kezem felé.

– Nem szeretnék róla beszélni – háttal neki a hajó párkányára könyökölök.

– Én meg nem szerettem volna, ha elütöd a kezem a hajódon. Nem szerettem volna, ha valami baja lesz a válladnak, nem szerettem volna, ha megfulladsz a tengerben. És, hadd mondjak valamit Nic, te mindezt telibe szartad. Már bocsáss meg a vulgáris megfogalmazásért. Szóval most engem sem érdekel, mit szeretnél vagy mit nem. Belekevertél most viselj el!

– Miért érdekel téged ez ennyire? – kérdem idegesen, majd hirtelen ellököm magam a hajó oldalától és közel sétálok hozzá. Pár lépést még tud hátrálni, de a hajó oldalának ütközik. Megmarkolja a háta mögött a párkányt és ijedten néz a szemembe. Egy arasznyi távolság van köztünk, semmi több. Gyorsabban emelkedik mellkasa, szinte érzem, mikor jött el a pillanat, mikor a kezdeti ijedtség helyét határozottság váltja fel.

– Mégis mit csinálsz?

– Szerintem pontosan tudod.

– Nem félek tőled, ha arra játszol.

– Lehet, hogy kellene, Joana – sóhajtom szomorkás mosollyal.

A csípőjére teszem a kezem. Tiltakozásul megcsóválja a fejét.

– Ne csináld.

– Miért?

– Mert te nem olyan lány vagy, aki annak ellenére közeledik, hogy a másik világosan nemet mondott neki.

– Mikor mondtál nemet? Lemaradtam.

– Most.

Egyből lehull a kezem a csípőjéről, hátrébb lépek egy lépést. Mintha egy kicsit fellélegzett volna.

– Nem is ismerlek – szólal meg, mintha önmagát győzködné

– Ez ellen könnyen tehetünk.

– Nem vagyok leszbikus.

– Most mondanám, hogy amíg nem próbálod a csokitortát, honnan tudhatnád, hogy nem szereted, de ez nem elhatározás kérdése.

– Neked mindenre van valami frappáns válaszod?

– Csak, ha nagyon akarok valamit…vagy valakit.

– Elég! Köszi! Egyértelművé tetted! Furcsán néz és rágja a szája szélét.

– Ezzel nem segítesz magadon – mutatok a szája irányába

– Mivel?

– Hogy rágod a szádat. Fogalmad sincs ez mennyire… ő… szexi – rántom meg a vállam, majd az egyik lábamról a másikra állok. Olyan vagyok, mint egy gyerek, aki toporzékol a csokis stand előtt.

– Van, bármi, amit nem gondolsz te szexinek? – kérdezi, én pedig sunyin vigyorral kifordítom a szavait

– Rajtad? Esélytelen.

Fejcsóválva horkant fel.

– Hagyd abba.

– Mit?

– Amit most csinálsz.

– Mi lenne az?

– Flörtölsz velem.

– És ez rossz?

– Igen. Nem. Igen – frusztrált a hangja – Van egy kapcsolatom.

– Csak egy? Ez megnyugtató.

– Ne vicceld el!

– A világért sem tenném– vigyorgom, majd egy fél lépést közelebb megyek.

Figyelmeztetően mondja ki a nevemet.

– Mi az? – kérdezek vissza komolyan

– Ne játsz, ne fűzz, csak… kérlek, ne – komolyan néz a szemembe – Van barátom.

– Tudom.

– Akkor miért csinálod ezt velem? – mutat kettőnk közé

– Mert valami azt súgja, fogjalak meg és soha többé ne engedjelek el.

– Akkor is ezt súgta, mikor majdnem lezúgtál a szikláról? – kérdezi dühösen

– Ismét témánál vagyunk – sóhajtok fel mérgesen és a kormány irányába megyek

– Szóval nekem tűrnöm kell a közeledésed, de te simán kisétálhatsz a kényelmetlen kérdések elől?

– Tűrni? Óh, hát persze. – morgom és élesen jobbra fordítom a kormányt a móló irányába. Joana meg sem rezdül. Belekapaszkodik az árbockötélbe.  

– Ezzel most nem érsz el semmit – szűri ki a szavakat

–  Ezzel éppenséggel nem is állt szándékomban.

–  Látod, esélyt sem adsz, hogy megismerjelek. Erről beszéltem a kórházban.

–  Most komolyan mondod? Az előbb akartalak… á tudod mit, mindegy! – legyintek indulatosan

–  Mint barát akarlak megismerni Nic! Mert engem is húz valami hozzád, de nem úgy!

–  Ezt mégis, hogyan akarjuk csinálni?

–  Mondjuk úgy, hogy válaszolsz a kérdéseimre, te is érdeklődsz, tudod, kommunikálunk, és közben nem próbálsz meg… felszedni– nyögi ki nagy nehezen. Zavarban van.

Pont, mint én.

Másodpercek alatt mérlegelem, hogy tudok-e rá nem úgy tekinteni.

Nem.

Elveszíteni sem akarom emiatt, inkább beleegyezően bólintok egyet.

–  Jó, legyen.

–  De ígérd meg… hogy…

–  Hogy?

–  Nem, nem akarsz, úgy – nyomja meg nyomatékosan a szót

–  Ezzel már elkéstél – fújom ki a levegőt hirtelen, majd leugrom a hajóról, és a móló oszlopához kötöm a kötelet

–  Jó, akkor úgy fogalmazok, nem teszel semmit az engedélyem nélkül.

–  Anya, visszaszállhatok a hajóra? – kérdezem kislányos vigyorral

–  Velem. Nem csinálsz semmit velem. Úgy – javítja ki magát

– Az engedélyed nélkül soha nem tennék semmit, Joana – mondom komolyan és elmasírozom mellette, fel a hajóra.

–  Oké. Akkor gondolom, majd látjuk egymást

–  Akkor, gondolom, igen. – válaszolok ugyanúgy tagolva

Elmosolyodik, bólint és kedves fejcsóválás kíséretében sétál el a parti árusok irányába. Én meg csak bámulok utána, azzal az érzéssel, hogy na Nic, edd meg, amit főztél.