Te vagy az életem 4. rész – Joana

Joana

Összezavarodtam. Kristálytisztán élt bennem az elhatározás, hogy beszélek Nicollal. Mikor ott volt az alkalom, nem csináltam semmit. Elájult, megijedtem, hogy valami komolyabb baja van, hirtelen ki is kukázhattam volna az orvosi diplomámat. Két dolog világosan kirajzolódott előttem. Nicole Harton eszméletlenül okos lány, rengeteg mindenhez ért és akkora szíve van, hogy képes lenne az egész világot szeretni. Ha! Ha nem lenne pokolian zárkózott, tahó és megfogalmazhatatlanul zűrös. Látni a szemében egyfajta megfoghatatlan szomorúságot, a tetteiben némi tanácstalanságot és elveszettséget. Ugyanakkor annyi turpisság lapul benne, csodálom ezidáig, hogy sikerült titkolnia.

Nem értem miért érzem ennyire jól magam, ha ott van. Egyszerre vagyok vele hideg és egyszerre halmoznám el minden érzelmemmel. Megijedek a kettősségektől és összezavarodom. Ami kezdetben taszított, most megállíthatatlanul húz felé. Kevés tényt tudok róla. Nem ismerem. Mégis úgy beszélgetünk, mintha kilenc éve barátok lennénk. Barátok. Vagy több.

A heti papírmunkára kéne koncentrálnom, helyette egymást kergetik a gondolataim. Fredericet az előbb riadóztatták, most senki nincs itt, akivel megbeszélhetném, mit érzek. Egyáltalán érdemes erről beszélni? Normális vagyok én? Jézusom, miken gondolkodom.

Az avitt irodai asztalon harmadszorra szólal meg a csengőhangom. A kijelzőn ismételten Paul neve villog. Három napja nem beszéltünk. Nem volt kedvem hazamenni, inkább Frednél aludtam. Tudom, Paul nem ezt érdemli, de önmagam előtt is be kellene látnom a tényt, a kapcsolatunk zátonyra futott. Hatalmas zátonyra, tekintve, hogy a gondolataim kilencven százalékát, nem ő teszi ki, hanem Nic.

Lehet Nic, nem is néz rám úgy? Micsoda? Én sem nézek rá úgy! Dehogyis! Ő lány, én is lány vagyok. Igaz, ő leszbikus, de én nem vagyok.

A francba, mi történt az arcával?

Szétestem. Apró darabokra hullottam. Amit önmagamról hittem, egy palackpostán úszik a tengerben, egy nem létező sziget felé.  

Megcsörren újra a telefon, elhatározásra jutok. Ma beszélnem kell Paullal, vége lesz, vége kell, hogy legyen. Ez nem vezet sehova.

A kijelzőn nem Paul neve villog.

Frederic az. Még fel sem veszem, a csipogóm is zümmögni kezd. Érzem, valami történt. Félelem kúszik a torkomon, pedig fogalmam sincs, miről lehet szó. Elemi erővel tör rám a hidegrázás.

Nem veszem fel, rohanok a mentőautó irányába. A diszpécser a gyerekkori otthonom pontos címét mondja be. Megfagy a vér, a pillanat, a szívverés kihagy egy ütemet. Nem nézem a táblákat, taposom a gázt és találgatom, apához vagy anyához riasztanak.

Nem törődök semmivel, ahogy puffan, bejárok a felhajtóra. Berontok az ajtón. Anya jön felém felemelt kézzel.

– Nyugalom, apád elcsúszott és vérzik a feje – nyugtat, de most orvosként vagyok itt. Ki kell zárnom az érzést, hogy az édesapám van bajban. Szó nélkül a konyha felé indulok. Feltételezem, ott történt a dolog.

Apa a földön ül, egy vérfoltos konyharuhát fog a fejéhez. Megnyugtatóan mosolyog, biztosít, hogy semmi baja, csak megszédült. Elveszem a ruhát és szemügyre veszem a sérülést. Mély a seb, össze kell varrni. Nyomókötést helyezek rá és megvizsgálom a reflexeit. Mosolyog és bólogat. Olyan, mintha nem a mi idősíkunkban lenne. Elhatározom, beviszem a városi klinikára. Jobb, ha Paulék vizsgálják ki. Én nem tehetném, hiszen hozzátartozó. Igazság szerint, kijönnöm se szabadott volna, de Fredericet riasztották és nem volt idő esetet cserélni.

Megnyugszom, mikor látom, a vérzés csillapodik. Felsegítem apát a földről és a mentőautó irányába kísérem. Anya kapkodva rántja magához a retiküljét a bejárat melletti rozsdabarna komódról.

…

Paul soron kívül hívta be apát a vizsgálóba. Anya a váróban foglalt helyet, míg én papírokat hajkurásztam. Kellemetlenül érintett, hogy mindenki vigyorogva fogad és pontosan tudja, Paul barátnője vagyok. A jelentést villámgyorsasággal adták ki, a sürgősségin uralkodó förtelmes káosz ellenére, ami minden pillanatban jellemző a helyre.

A szemem sarkából látom anyát, ahogy kéztördelve minden másodpercben a huszonkilences vizsgáló felé sandít. Tűkön ül. Az ő helyében én is így éreznék, ha a párom lenne bent a teremben.

Az én párom is bent van, de a tudat cseppet sem hoz lázba. Nem érdemlem meg Pault, immár kristálytiszta tény.

Apa miatt nem aggódom, jó kezekben hagytam és látszólag semmi baja sincsen a fején éktelenkedő seben kívül. A legtöbb idős emberrel megesik egyszer, hogy elcsúsznak a konyhában. Apa egyre jobban benne van a korban, kótyagos, nem áll két lábbal a földön. Teljesen máshol jár. Néha az az érzésem, hogy Irakban hagyta az igazi énjét, valahol a sereg többi tagjánál. Náluk, akik már soha többet nem térnek vissza a családjukhoz.

A csipogómra nézek. Semmi üzenet, így anya mellé ülök és megnyugtatóan megszorítom a kezét.

– Semmi baj nincsen. Csak egy kis heg.  A háború után, meg sem kottyan.

– Joana, aggódom. Apád…apád nagyon furcsán viselkedik az utóbbi időben. Olyan dolgokat emleget, amiken régestelen-régen túl vagyunk.

– Ezt, hogy érted?

– Mielőtt elcsúszott volna Mary Hartonról morgott, hogy mennyire hasonlít rá Nicole.

– Nicole? – kérdezem kissé hisztérikusabb hangon, mint kellett volna, de anya nem veszi észre.

– Igen, a lány, akivel már találkoztál az üzletben.

– Igen, és?

– Fura dolgokat mondott, először a seregről kezdett beszélni, de összefüggéstelenül. Aztán Maryhez lyukadtunk ki. Olyasmit mondott, soha nem tette volna ezt Jackkel. Illetve, hogy Nicole mélyen van. Ezt követően csúszott el és verte be a fejét. Nem sejtem, mi volt ez, de megijesztett vele, Joana.

– Én sem. Egyikünk sem tagadhatja tovább, hogy apa nagyon furán viselkedik az utóbbi időben. Teljesen máshol jár.

– Azt mondod, az agyára ment a háború?

– Anya ilyet nem mondtam. Te mondtad – közlöm, és hátra dőlök a ronda sárga várótermi széken – Félre ne érts, érdekel, mi lehet vele, de adjunk időt, lehet, magától elmondja.

– Apád még soha az életben, nem mondott el magától semmit – jegyzi meg anyu. Felugrik, mikor meglátja, hogy Paul lép ki a vizsgálóból.

– Jó napot, Mrs. Fill! Nyugodjon meg, semmi probléma sincsen, a férje jól van. Összevarrtuk a sebet a homlokán, a reflexei rendben és fáradt ugyan, de kicsattanó formában van. A biztonság kedvéért, hogy Joana is megnyugodhasson, csináltunk egy koponya Cétét. Az igényelt ennyi időt. Ha megsürgetem a labort, holnapra már lobogtathatok egy leletet a kezemben – mosolyog tenyérbe mászó képpel anyára, de a szeme sarkából engem figyel

– Kedves tőled! – rázza meg anya, Paul kezét, majd apához indul.

– Anya, hazaviszlek benneteket! – kiáltok utána, csak ne kelljen Paullal beszélgetnem

– Hagyd csak, Joana, fogunk egy taxit. Vissza kell vinned a mentőautót, nem tudni, mikor kaptok újabb riasztást – mondja anya és becsukja háta mögött az ajtót

Kettesben maradok Paullal. Puszit adna, de a mellkasára rakott kézzel állítom meg.

– Ne haragudj, csak most ideges vagyok – rebegem, de nem nézek a szemébe

Gyáva vagyok.

Illetve nem a kórház várótermében akarom kimondani, hogy… vége.

– Semmi baja nem lesz apukádnak. Kezeskedem róla – biztosít és védelmezően átölel

Hagyom magam. Vágyom az ölelésére, de már nem úgy. Áruló vagyok. Olyan érzés, mintha megcsaltam volna, pedig nem tettem.

A gondolataimmal. Azzal csaltam meg. Ha ez számít.

Számít. Tudom.

– Mikor végzel? – kérdezem kibontakozva az öleléséből, az órámra pillantva

– Estés vagyok az In Memoryamban, még át kell rohannom oda. Itt csak belógok a laborba, felrázni a srácokat aztán indulok át a másik kórházba. Hajnali kettőig dolgozom, ha otthon alszol, melléd bújok és igyekezlek majd nem felébreszteni – mosolyog bánatos kiskutya szemekkel

Régen oda voltam, ezért a nézésért. Lehoztam volna a csillagokat, csak hogy ne legyen szomorú. Oda jutottunk, hogy miattam szomorú és nem tehetek ellene semmit.

Csendben nézzük egymást, az a rengeteg kimondatlan sérelem ott lebeg körülöttünk. A problémákat a szőnyeg alá söpörtük.

Fáj, hogy megbánást látok a szemében. Még jobban fáj, hogy nem érzek semmit. Illetve de, bánatot. Bánatot, hogy nem sikerült rendbe hoznunk.

Gondolataimból a telefonom csengése riaszt fel. Intek Paul felé, hogy fel kell vennem, megértően odébbáll.

Frederic az, még nem veszem fel, már görcsbe rándul a gyomrom. Már többször próbálkozott, de apával kellett foglalkoznom. Nem szokott csupán szórakozásból tárcsázni munkaidőben, valami fontos történt. Megkeményítem magamat, felkészülve arra, amit mondani fog és beleszólok.

– Szia Fred.

– Szia, Joana. Kerestelek, aztán hallottam, hogy riasztottak apukádhoz – kezdi mélyről jövő sóhajtással – Joana, figyelj, rengeteget beszéltél Nicole Hartonról.

– Mi? Hogyan jön ez most ide? – szólalok meg idegesen

– Nem azért hívlak, hogy ítélkezzem. Hozzá riasztottak és bent vagyunk a városi kórházban.

– Hol vagytok? –azonnal látni akarom – Frederic, mondd, hogy életben van – hadarom és a szívverésem legalább kétszázra gyorsul

– Él– nyugtat meg Fred halkan

– Mondd, hol vagytok! – rivallok rá

– Az ötvenhármas kórterem előtt.

Leteszem a telefont és a liftek irányába futok. Hárman várnak a liftre, az még csak a negyedik emeleten van. Képtelen vagyok várni, a lépcső irányába inalok.

Kifulladva érek fel az ötödik emeletre.

Wave a váróban ül, arcába temetett kézzel. Fred a nővérpultnak támaszkodva néz maga elé. Véres a nadrágja.

– Mi történt? Jól vagy? – kérdezem idegesen

– Nem az én vérem – a kórterem felé néz – Figyelj Joana, azért mondtam el, mert az égvilágon nem hajlandó senkivel sem beszélni. Wavet az előbb küldte el melegebb éghajlatra. Joana, az a lány nincs jól. Leküldte a parti őrség az utcai kamerafelvételt. Dührohamot kapott és ököllel esett az autójának. A szirt irányába vonszolta magát, a továbbiakban nem tudni mi történt. Eddig terjedt a kamera hatóköre. Ha Wave nem jár arra, az a lány beleájul a sziklaszirtről a tengerbe és ott fullad meg.

Nem szólok, remegő kézzel simítok végig a hajamon, aztán a kórterem irányába indulok.

– Az ügyeletes orvos kiszedte a kezéből a szilánkokat, de rendkívül paprikás hangulatban van, hogy behoztuk. Ha engem kérdezel, mérhetetlenül kimerült. Esélytelen, hogy itt lel nyugalomra– szór még utánam néhány lényeges információt

Félve nyitok be a kórterem ajtaján. Sokszor hallott ismerős csipogás fogad. Az infúziós állvány sötét árnyékot vet Nicole ágyára. A villany nem ég, az ablakon beszűrődő utcai lámpa fénye szolgáltat némi fényt.

Szó nélkül néz felém. Szótlanul állok, a torkomban akkora gombóc nőtt, hármat is nyelnem kell, hogy visszanyerjem az irányítást. A szememet csípni kezdik a könnyek, mikor Nicole arcára nézek. Semmi élet nincs rajta, halotti sápadtsággal bámulja a falat. Szeme alatti régebbi karikák, feketén keretezik az arcát, mintha vastagon kifestette volna. Kezei, betekerve fehér gézzel, ernyedten pihennek a fehér kórházi takarón. Bal kezén két ujj sínben, a többin egy halom zúzódás éktelenkedik. Feltételezem, a kötés alatt sem lehet túl biztató a helyzet.

Csendben közelebb sétálok és az ágya mellé húzok egy széket. Erőtlenül rogyok le rá. Hang nélkül figyelem az arcát. Nem tudom, hogy kezdjem.

Dühösen néz, mondani akar valamit, de mérges fejcsóválással visszanyeli és a plafonra szegezi a tekintetét.

– Mi történt? – suttogom alig halhatóan

Nem válaszol. Mérges.

– Kire haragszol tulajdonképpen? – teszem fel a kérdést, jól hallhatóan

Idegesen megnyalja a száját szélét, két mély levegőt vesz… és nem mond semmit.

– Nic, te meg akartad ölni magad? – elveszítem a türelmem

– Nem!– vágja rá haragosan. Ajkait összeszorítja, homlokát ráncolja és felül az ágyon

– Nem tudom, mi történik – szólalok meg halkan, az ablak irányába bámulva. – Mióta utálattal elütötted a kezemet a hajón, akarva-akaratlan beléd futok. A deszkád, a recepciós akciód, hogy anya boltját fested, kihúztál az aknából… berobbantál az életembe, nem kímélve semmit és senkit.

Esélyt sem adsz, hogy jobban megismerjelek. Elhárítasz minden közeledésemet, hogy segítsek rajtad. Neked nem kell vizsgálat se…nem szereted a kórházakat…te nem szereted az orvosokat. – halkul el egyre jobban a hangom. – Én..én..megkedveltelek. Felfoghatatlan számomra, hogyan történhetett meg, mikor nem közvetítettél felém semmit utálaton kívül. Nekem ennek ellenére tetszett a stílusod, a lazaságod, a szarkazmusod, a poénjaid. Megértettem őket. Meg akartalak érteni téged. Alig beszéltünk pár szót, de… mindegy– legyintek beharapva a szám szélét

Igazán meg akartam érteni, mit miért teszel, miért vagy ilyen, miért lettél ilyen, miért nem élvezed az életet.

Most? Nem azt a lányt látom, akit meg akartam érteni, hanem azt, aki eldobott magától mindent. Őszintén sajnálom, hogy ezt kell mondanom, gyűlöllek Nicole. Eldobod magadtól az egyetlen fontos dolgot, ami számít. Eldobod az életedet, a lehetőségeidet, nem törődve azzal, mit hagysz magad után a porban… vagy kit.

Gyűlöllek, mert képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy le akartál ugrani a szikláról. Gondolkodás nélkül feladtál mindent és mindenkit – suttogom és bármennyire is küzdöttem egy kósza könnycsepp kiszökött a szememből, hogy villám gyorsasággal gördüljön végig az arcomon. Lemondóan csóválom meg fejem és lassú, szaggatott mozdulatokkal állok fel a kényelmetlen kórházi székről. Az ajtó kilincsén van a kezem, mikor Nicole reszelős hangon, halkan beszélni kezd.

– Nem akartam megölni magamat. Dührohamot kaptam a parkolóban és nem láttam mást megoldást a bennem feszülő érzelmek feldolgozására, mint a pusztítás. Nem gondolkodtam, csak ütöttem. Miután kitomboltam magam felmentem sziklát ugrani, hogy olyat tegyek, amitől a történtek ellenére, újra érzem, hogy élek.

Pillanatok alatt kerestem egyetlen dolgot, ami akkora adrenalint ad, hogy haza tudjak menni, aludni. Nem számítottam rá, hogy összeesem és lecsúszom…arra sem, hogy valaki megragad, arra végképp nem, hogy egy kórházban ébredek és nem engednek ki, amíg nem látott pszichológus.  Nem akartam meghalni – ismételi meg és érzem a pillantását a hátamon – Joana, nem tudom, mit érzel vagy mit nem. Azt érzed-e, mint én, de… nekünk már volt közünk egymáshoz és eszem ágában sincsen meghalni, míg ki nem derítem, hogyan lehetséges.

Miközben beszél, homlokomat a hideg kórházi ajtónak támasztom. Kezem a kilincsen. Kattan, mikor erőt mérek rá. A sötét szobába némi fény vetül, mikor némán kimegyek.

Nem nézek se Wavre, se Fredericre, csak a cipőmet bámulom, ahogy egyik kockás csempéről a másikra lép.