Te vagy az életem 3.rész – Nicole

Nicole

 

–          Most meg mégis mi a bajod? – kérdezi Wave, miközben csendben ülünk a parton. A nap már égeti a hátamat, de nincs szívem itt hagyni a kis srácokat, akik két órával ezelőtt hívtak le a partra, hogy legyek én a bíró rögtönzött szörfbajnokságukban.

–          Semmi. – felelem szűkszavúan és a tengert pásztázom a srácok után kutatva

–          Akkor, miért nem szólsz egy kanyi szót sem, mióta megjöttél az oktatásról.

–          Nem történt semmi, ami említésre alkalmas lenne.

–          Caleb, nekem valami egészen mást mondott.

–     Kezd eszméletlenül felidegesíteni, hogy mindent tudsz, annak ellenére, hogy semmit nem mondtam.

–          Engem meg az idegesít, hogy nem mondasz semmit és mindent másoktól kell megtudnom.

–          Mert túlreagálnád.

–          Azt, hogy szívjátok egymás vérét, Joana Fillel?

–          Oh, szóval Fillnek hívják. Mik ki nem derülnek? – morgom a szemüvegem biztonsága mögül

–          Hallgatlak.

–          Mit szeretnél tudni. – mondom a halántékomat masszírozva

–          Hogy mit csináltatok Joanával.

–          Joana tartotta az elsősegély órát és kissé viharos kapcsolatban vagyunk, nem tudom megmagyarázni miért, csak valami egyszerre vonz és taszít benne.

–          Könyörgöm csak vele ne kezdj ki. – rimánkodik Wave keserűen, miután a homlokára csapott

–          Nem áll szándékomban. – vetem oda mérgesen

–          Pasija van.

–          Tudom.

–          Akkor jó. Megint fáj a fejed?

–          Aha, mostanában egyre többször. – morgom tovább masszírozva a halántékom

–          Kialvatlanság miatt? – néz rám Wave kérdőn

–          Fogalmam sincs, nem vagyok orvos.

–          Oda nézzenek, mégiscsak elismered az orvostudományt? – csipked viccesen, majd rám kacsint, jelezve, hogy csak viccel

–          Rémesen poénos valaki. – morgom egy játékos félmosollyal az arcomon. – Mindjárt indulnom kell.

–          Hova mész?

–          Megígértem Elizabethnek, hogy kifestem a kisboltot, tudod a parti sétányon.

–          Elizabethnek? – jön a fura hangvételű kérdés

–          Aha, tudod, oda járunk minden nap.

–          Tudom, miről beszélsz, Nic.

–          Akkor, mi volt ez a hangsúly?

–          Semmi. – mondja ugyanolyan jelentőségteljes hangon

–          Aha, oké, biztos. – forgatom a szemem, majd feltápászkodom a homokból

–          Most itt hagyod a srácokat?

–          Muszáj, ígéretet tettem. Meg szerintem jót tesz, ha végre valamivel lekötöm magam, tudod, hogy élveztem, amikor a mi kis házunkat újítottuk fel.

–          Tudom és örülök is neki, hogy végre valamit kezdesz magaddal. Remélem jó vége lesz.

–          Mégis minek? – nézek rá széttárt karokkal

–          Semmi, semmi. Nem szóltam semmit. – mondja és a szörfös srácok felé sétál, otthagyva tanácstalanságomban.

Ennek mégis mi a baja? Kérdezem magamtól csípőre tett kézzel. Aztán belegondoltam, hogy egyedül állok a parton, rettentően fáj a fejem és magamban beszélek. Cseppet sem kezdek ijesztővé válni, á nem.

 

…

–          Sárga vagy kék? – nézek mosolyogva Elizabeth felé

–          Neked valószínűleg egy ágy kellene, nem pedig színválasztás Nicole. – néz rám Elizabeth óvó anyai tekintettel

–          Minden rendben van. – mondom, miután felállítom az egyetlen létrát a helyiségben. Mindent kipakoltam a hátsó udvarra, ami pedig mozdíthatatlan volt, letakartam egy fehér fóliával. Így immár a csupasz bolti helyiség is komoran tekintett rám. Vagy legalábbis én így képzeltem, még mindig pokoli fejfájás közepette. 

–          Hát persze, hogy rendben. – mondja, mint aki a legkevésbé sem hiszi el. Neked melyik tetszik jobban?

–          Valószínűleg nem az én véleményem itt a légmérvadóbb, Ms. Linre.

–          Megegyeztünk, hogy Elizabethnek szólítasz és én most igenis a te véleményedet kérdezem.

–          Rendben Elizabeth, szerintem a pasztell sárga sokkal jobban illik a boltjához, mint a kék. – mondom mosolyogva a létrának dőlve

Az idősödő hölgy lágyan mosolyog rám. Van valami pokolian ismerős a tekintetében, de nem találtam még rá magyarázatot. Ahogy szürke köntösében, erősen őszülő hajával igyekszik kinyitni a sárga festékesdobozt, annyira hasonlít valakire, hogy szinte kézzelfogható hiányt érzek. Csak szomorúan megcsóválom a fejem, majd kedvesen szólok, hogy előtte még le kell csiszolnom a falakat, szóval a festékkel még várnunk kell.

Barátságosan nevet fel és nem győz köszönetet mondani.

–          Nicole, nem is szeretnélek zavarni, no meg rohannom kell haza ebédet csinálni, remélem, nem okoz gondot, ha én most elmegyek. A kislányom fogja bezárni a helyet, vele tudtok egyeztetni, mikor végzel mára, vagy mire jöjjön vissza és ilyesmik.

–          Persze, ez így rendben lesz. – bólogatok és a csiszológéphez sétálok

–          Biztos jól vagy, Nicole? – néz rám annyi aggódással a szemében, hogy hirtelen válaszolni sem tudok. – Nagyon sápadt vagy ma, és a karikák a szemed alatt sem túl biztatóak. Hidd el, nem mondanék neked ilyesmit, ha nem ismernélek kicsi gyerekkorod óta.

–          Igen minden rendben van és köszönöm, hogy aggódik, de tényleg minden okés. – felelek egy vigyort erőltetve magamra.

Pontosan tudja, hogy nem mondok igazat, de nem firtatja tovább, csak megértő biccentéssel kimegy az üzletből, én pedig egyedül maradok a fehér, kopott festékes falak között.

Végre lefoglalhatom a kezemet valami fizikai munkával. Az elmém azonban ide-oda csapong, jönnek a fura gondolatok, a túlagyalás. Mihez kezdjek az életemmel? Miért nem vagyok boldog, amikor gyakorlatilag mindenem megvan? És miért fáj ennyire kibírhatatlanul a fejem? Már alig bírok koncentrálni, így hatalmas örömmel tölt el, mikor végzek a csiszolással, kitárhatom az összes ablakot és kimehetek kiköhögni magam a hátsó udvarra. A porvédő maszk gyakorlatilag semmit sem segít, ugyanúgy fullad az ember ettől az apró portól, mintha ott sem lenne a szűrő a száján.

 

Pár perc múlva visszamegyek megcsodálni a művemet. Az egész boltot apró fehér porréteg borítja. Mielőtt elkezdem a festést, ezt el kell tüntetnem vagy mindenhova tovább fogom vinni. Hogy eltereljem a figyelmem az egyre növekvő fejfájásomról, zenét kapcsolok és megragadom a seprűt. Ha menni kell, hát menni kell. Sóhajtok és nekiveselkedem az üzlet takarításának.

 

Fél óra sem telhet el, mikor végre végzem, de szédülni kezdek. Az ajtó nagyot kattan a hátam mögött, miközben én a létrának támaszkodom, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Joana áll az ajtóban, amit abszolúte nem értek, mond valamit, de fura módon ez sem jut el hozzám. Jönnek az apró hangyák a szememben és már pontosan tudom, hogy el fogok ájulni. Utolsó energiámmal még igyekszem kiseperni a fejemből a fura homályos ködöt, majd próbálok megkapaszkodni a létrában.

Egyik sem sikerült, jövök rá mikor magamhoz térek. A padló nagyon hideg, a homlokomból pedig hasogató fájdalom árad szét. Keresném a kezemmel a honnan jön pontosan a fájdalom, de valaki megfogja a kezemet és nem enged a homlokomhoz nyúlni. Felnyögök és nagyokat pislogok, hogy eltűnjön végre a homályosság. Ekkor hallom meg végre Joana hangját. Szólongat és maga felé fordítja az arcomat.

–          Nicole? Hahó, ideje magadhoz térni.

–          Itt vagyok. – mondom és immár tiszta tekintettel nézek rá. A kezem továbbra is a kezében maradt.

–          Ennek örülök. – mosolyodik el lágyan, én pedig csodálkozva realizálom, hogy lehet valaki ennyire pokolian szép. – Elájultál és magadra rántottad a létrát, ami szépen fejbe kólintott. – fejezi be szomorkás mosollyal

–          Hát ez remek. – mondom, majd megpróbálom ülő helyzetbe tornázni magam. Joana segít, de azért megkérdezi, hogy biztosan fel akarok e ülni.

–          Nem, örökké Elizabeth üzletében szeretnék feküdni. – morgom, miközben megérintem a homlokom és felszisszenek a fájdalomtól.

–          Egy, alapjáraton értékelem a szarkazmust, de most lehet, hogy nem kéne, kettő, be kell jönnöd velem a kórházba, hogy lefuttassunk egy MR-t, három jegelni kell a homlokod, mert ez bizony csúnya lesz holnap.

–          Hoznál nekem egy pohár vizet? – mondom gondterhelten simítva végig az arcomon

–          Persze, jövök. – mondja és már hallom is, ahogy a mellékhelyiségben vizet tölt.

–          Köszönöm.  – Nagyon kiszáradt a szám és kiiszom az egészet, majd ezt követően ránézek és megcsóválom a fejem.

–          Mi az? – néz rám kérdőn, egy enyhe félmosollyal az arca szegletében

–          Köszönöm, hogy felkaparsz a földről, de nincs az az isten, hogy én betegyem a lábam a kórházba és te is láthatod, hogy már semmi bajom.

–          Valahogy éreztem, hogy nem leszel együttműködő. – sóhajt nagyot, majd újra eltűnik a mellékhelyiségben. Én még mindig a földön ülök, amikor visszatér egy fagyasztott borsós zacskóval a kezében. Lehajol hozzám, gyengéden megfogja a kezemet, majd a tenyerembe nyomja a zacskót, miközben mindvégig a szemembe néz

–          Még jó, hogy egy élelmiszerboltban lettél rosszul. – szólal meg, hogy megtörje a közénk ékelődő csendet

–          Kösz. – mondom a  tasakra nézve. – Amúgy zárva van a bolt, ha nem tűnt volna fel.

–          Ne mond, ez nekem fel sem tűnt. – néz rám csodálkozó arccal

–          Most akkor ki is használja a szarkazmust?

–          Te. – vágja rá elmosolyodva, majd szőke haját gyorsan lófarokba köti. –Egyébként, akit te Elizabethként emlegetsz, őt én anyának hívom.

–          Hogy mi? Te vagy Elizabeth lánya? – döbbenten nézek rá. A szám is tátva marad, amin határozottan jót derül, majd igent bólint a fejével.

–          Bizony ám. Engem kért meg, hogy ugorjak be a boltba, megbeszélni veled a zárást. Erre belépek, te meg elájulsz. – tárja szét a karját egy félmosollyal a szája szegletében

–          Oh, hm.

–          Mi az? – érdeklődik kedvesen

–          Semmi. Csak meglepődtem, hogy te vagy Elizabeth Linn lánya.

–          Miért?

–          Nem tudom. –rántom meg a vállam

–          Figyelj Nicole, orvosként nem engedhetlek csak úgy el. – mondja pár perc néma csend után. Idegesen rágja a szája szélét, miközben a port fixírozza a talpa alatt. Fogalma sincsen róla, hogy ez mennyire szexin néz ki, én meg csak pislogok, mint a hal a szatyorban.

–          Semmi bajom sincs.

–          Elájultál. Felteszem nem azért, mert leesett a vércukorszinted. Akkora karikák vannak a szemed alatt, hogy lassan a szemed sem látszik tőle. Továbbá biztos vagyok benne, hogy napok óta fáj a fejed is.

–          Ezt mégis honnan veszed? – nyitom nagyra a szemem

–          Elsősegély órán is rengetegszer masszíroztad a homlokod és mielőtt az előbb elájultál, szintén ott volt a kezed.

–          Hát senki nem vádolhat azzal, hogy nem vagy őszinte és jó megfigyelő – gúnyolódom szokásomhoz híven

–          Ha kertelni akarnék ügyvédnek mentem volna. – vágja rá egyből, majd várja, hogy mit lépek.

–          Nem megyek kórházba. – jelentem ki tisztán, egyenesen a szemébe nézve

Nagyot sóhajt, dühösen megcsóválja a fejét, majd járkálni kezd az üzletben.

–          Két feltétellel engedem meg, hogy eltekintsünk a mai akciód felett. – gesztikulál ujját rám szegezve

–          Figyelek. – vigyorodom el büszkén

–          Először is, a következő rosszullétednél, legyen az bármilyen, ami ehhez köthető, egy második ájulás vagy bármi, azonnal bejössz hozzám a klinikára.

–          Jó. – egyezem bele szemforgatva

–          Ígérd meg! – néz rám komolyan. Meglepődöm rajta, hogy számít bármit is az ígéretem számára, de megadóan bólintok.

–          Ígérem.

–          Remek. A második pedig, hogy most hazaviszlek és nem lemész a partra vagy tudomisén mit csinálsz, hanem lefekszel aludni. – közli ellentmondást nem tűrő hangon.

–          Rendben. – mondom és feltolom magamat a földről. Kicsit megszédülők. Joana egyből már ugrana is, de védekezően kiteszem elé a kezem, hogy semmi baj, uralom a helyzetet. Pár másodpercig csak csendben fürkész, majd komoly arccal összeráncolja a homlokát és az ajtó felé int a fejével, hogy induljunk.

–          Holnap vissza kell jönnöm a kocsimért.

–          Most komolyan ez a legnagyobb problémád? – néz rám Joana, miután beült a vezetőülésre

–          Jól van, csak megemlítettem. – morgom és kibámulok az ablakon

Nem szól semmit, csak motyog valamit az orra alatt és sebességbe teszi az autót.

Elfáradtam, azért hátra döntöm a fejem az ülésre. Szeretnék egyszerűen kibámulni az ablakon, úgy, hogy ne jusson közben eszembe nyolcezer gondolat és kérdés. Mondjuk, hogy mi a fenét keresek Joana kocsijában, illetve jézusom de, kellemetlen, hogy előtte ájultam el.

Elmosolyodok, mikor eszembe jut, mennyire mérges volt, hogy nem vagyok hajlandó bemenni a kórházba.

Kissé aggaszt a gondolat, hogy miért ájultam el. Nem vagyok egy ájuldozós fajta, de a kialvatlanság számlájára írtam, mint ahogy Joana is így tette szerintem.

Össze-vissza csaponganak a gondolataim, megállíthatatlanul, de visszavonhatatlanul egy vég felé. Minduntalan Joanához térnek vissza.

Furcsa érzés kerít hatalmába, de nem találok rá okokat. Csak egyszerre örülök, hogy  a közelében lehetek és egyszerre érzem magam zavarban. Olyan, mintha ezer éve ismerném és pár percre tényleg átadom magam az érzésnek, hogy ő itt van, velem van, elképzelem, hogy együtt vagyunk, megyünk hazafele, hogy együtt elkészítsük a vacsorát, összebújjunk a kanapén és egymást ölelve aludjunk el.

Mosolyogva nézem, ahogy az útra koncentrál, hogy minden táblát megnéz, minden szabályt betart és rájövök, úristen mennyire különbözünk. Én maximum a sárgáig várok, aztán teljes erőből a gázra lépek. Ő nem. Ő nyugodt, és figyelmes és úristen kapcsolata van egy férfivel, én pedig épp az előbb képzeltem el, hogy megcsókolom.

Azt hittem ennél nincs lejjebb. Tévedtem. Van.

–          Min gondolkodsz ennyire? – néz felém a szeme sarkából.

–          Hogy direkt nem kapcsoltad fel a világítást vagy csak elfelejtetted. – mosolyodom el, majd továbbra is a fejtámlának dőlve nézek rá

Hirtelen kap a kapcsoló irányába, majd mérgesen fújtat kettőt, mikor rájön, hogy csak vicceltem.

–          Ezt nem értékeltem. – mormog, miközben kiteszi az indexet és jobbra kanyarodik. Megérkezünk az utcánkba. Mármint nem a közös utcánkba. A nem vele közös utcánkba. Mindegy. Megérkeztünk.

Leállítja a kocsit és barátságosan rám mosolyog. Az utóbbi két órában többet mosolygott rám, mint amit egyáltalán el tudtam képzelni. A legfurcsább benne, hogy nem éreztem kényszeredettnek.

–          Köszönök mindent. – szólalok meg pár perc furcsa egymás szemébe nézés után

–          Nincs mit. De amiben megegyeztünk az áll. – jelenti ki határozottan

–          Természetesen. – felelem és kioldom a biztonsági övet

–          Nagyon aranyos a házatok. – néz el mellettem a vörös téglás házunk felé.

–          Sok meló volt vele. – bólogatok lelkesen. – Tudod, mi hiányzik róla? – kérdem az bejárati ajtónk felé nézve

–          Némi ízlés? – neveti el magát

–          Ha-ha. – forgatom a szemem, ironikus nevetés közben

–          Bocs, kihagyhatatlan volt. – kacsint egyet, majd visszakérdez.

–          A fa veranda, egy macskával. – válaszolok

–          Én kutyás vagyok. – jelenti be büszkén

–          Ő..oké.. megfogtad a lényeget. – viccelek és a kilincs irányába nyúlok

–          A veranda tényleg jó ötlet. – mondja még mielőtt kinyitnám a kocsiajtót – Hé nem felejtettél el valamit? – néz rám kérdőn

 

Pár másodperc csend. Legszívesebben azt mondanám, hogy de egy csókot tőled. Elvetem és csak nézek rá, nem értve mire gondol. A homlokomra mutat felhúzott szemöldökkel, mire leesik, hogy elfelejtettem a borsós zacskót odafogni. Felnevetek, majd oda nyomom a zacskót és köszönömöt tátogva becsukom a kocsiajtót. Halványan hallok még egy szívesent, mint választ, aztán beindítja a kocsit és biccent mielőtt végleg kifordulna a garázsbejárónkról. 

Vigyorgom, mint aki most nyerte meg az ötöslottót. Legszívesebben ugrálnék, de túl fáradt vagyok ilyesmihez, így inkább csak egy fülig érő mosollyal cammogok be a házba.

 

…

Nem tudok aludni. Fáj a fejem és csak forgolódom a gondolataimmal vívódva. Már háromszor tekeredett meg rajtam a takaró, mire dühösen lerúgtam magamról. A melegítőm is kényelmetlen, a pólóm pedig szinte fojtogat. Sandán az egyik deszkámra nézek, majd hangosan fújtatva elkapom róla a tekintetem és az oldalamra fordulok, hogy még csak véletlen se lássam. Megígértem Joanának, hogy ma már nem megyek sehova.

Ráfáztam. Úgy hív a tenger, mint még soha. Szinte a kezeim között érzem a víz simítását, a talpam alatt a deszkám sima borítását. Idegesen magamra húzom a takarót. Fáradtnak érzem magam, de képtelen vagyok lehunyni a szemem és elaludni. Úgy kattognak az agyamban a fogaskerekek, mint még soha. Szinte hallom, ahogy az egyik gondolat egy anyacsavarral a másikhoz rögzül, ami pedig egy harmadikat vonz magához.

Joana Fill. Mi a pokol van benned, ami ennyire vonz engem. Ki vagy te és miért érzem, hogy jobban ismersz bárki másnál a világon. Alig találkoztam veled kétszer, mégis elvetted minden józan gondolatomat.

Nagyot sóhajtok. Pokolian érzem valaminek a hiányát. Vagy valakiét.

Wave és Rudi lépteit hallom meg a lépcsőn. Valamin nevetnek, majd Wave csendre inti. Szinte látom kívülről, ahogy megáll az ajtóm előtt és fülét a csiszolt fához érinti. Mikor nem hall semmit, megragadja Rudi kezét és már záródik is a szobája ajtaja.

Csendben bámulom a plafont. Tanácstalan vagyok. Szomorú és életunt. Keresem a kiutat, de nem találom. Végül csak elmony az álom.

Mikor megébredek, már javában besüt a nap és kezd nagyon meleg lenni. Most bánom igazán, hogy hajnalban nem zártam be az ablakot. Ujjatlan fehér pólóm izzadtan lóg rajtam, a melegítőalsómmal együtt. Ötletem sincs, miért ezt vettem fel este. Nagyot nyújtózok az ágyon, húzom az időt, hátha addig ihletet kapok, mégis mit kezdjek magammal ma. Az ihlet nem jön, viszont helyette Wave toppan be a szobámba minden kopogtatás nélkül. Összerezzenek, mikor kivágja az ajtót, az meg hatalmasat csattan a mögötte álló szekrényen.

Meglepetten nézek rá az ágyamból.

–          Nem gondolod, hogy kurvára elfelejtettél valamit? – káromkodok, mérges tekintettel

–          Bocs. – rántja meg a vállát.

Sosem csinált még ilyet, szóval várakozóan állok a dolog előtt, hogy vajon mi a fene történhetett.

–          Baj van. – nyögi ki végre

–          Mi?

–          Hát az úgy történt…- kezdi köröm rágva, majd járkálni kezd fel-alá a szobámban, idegesen tekingetve körül.

–          Wave, nyögd már ki! – szólok rá, mikor öt perc után még mindig ott tart ahol elkezdte.

–          De ez annyira kellemetlen. – sóhajt színpadiasan, majd folytatja a körömrágást

–          Ha nem mondod el, nem tudok segíteni. – mondom és jelentőségteljesen az órámra nézek, mintha nekem annyi dolgom lenne.

Nem szól semmit, szóval megrántom a vállam és a törölközőm irányába indulok, mikor hadarni kezd.

–          Szexeltünk Rudival, az ágyhoz bilincseltem, de beletörött a kulcs a zárba és most nem tudom kiszabadítani. – néz rám annyi kétségbeeséssel a szemében, hogy nem merem elröhögni magam

–          Aha. Akkor nézzük meg, mit tehetek.

–          Izé…Nicol…- dadogja Wave falfehéren

–          Igeeeen? – nyújtom el a szót

–          Mindegy, majd úgyis meglátod. – legyint egyet és megsemmisülten a szobája felé baktat

Már előre beharapom a szám szélét, ha belépek, még csak véletlenül se nevessem el magam.

–          Jesszusom, azt nem mondtad, hogy szar sincs rajta. – kiáltom el magam, majd azzal a lendülettel ki is fordulok a szobából.

–          Nic. Kérlek segíts. – jön a könyörgő kérés Ruditól. Az égvilágon semmi sincsen rajta, viszont mindegyik végtagja ki van bilincselve az ágy vasrácsához.

Össze görnyedek az ajtó előtt és nem bírom tovább, kitör belőlem a nevetés. Mindketten csendben várják, hogy vége legyen. Mikor végzem, letörölgetem a szememből kicsorduló könnyeket és nagy sóhajjal belépek a szobába. Wave, Rudi mellett ül és úgy kerüli a tekintetem, mint macska a vizet fürdetésnél.

–          Felteszem csak egy kulcsot adtak a kis játékotokhoz. – nézek feléjük vigyorogva

–          Ne legyél szemét Nic. – mondja Rudi a plafont bámulva

–          A világért sem. – emelem védekezően magam elé a kezem

Szemügyre veszem a vas bilincset, az ágykeretet és Rudi lábát is, amin már szép nyomokat hagyott a bilincs vasmarka.

–          Wave, drága barátom, mit szeretnél jobban, a barátod lábát vagy az ágyadat? – nézek rá poénkodva. Nem veszi a lapot csak mérgesen néz és valami elmés beszóláson töri a fejét. – Gondold ki babám, mert hozom a flexet. – mondom és méltóságteljesen kivonulok a szobából, egyenesen a garázs irányába.

–          Nem teszek úgy, mintha nem élvezném pokolian, hogy szétflexelhetem az ágyadat. – somolygok a bajuszom alatt, amint visszaérek hozzájuk.  Lassan a csatlakozóba dugom a flex végét. Hagyok némi időt, hogy feldolgozzák, mi is fog történni.

Rudi csak eltakarja a szemét, hogy ne lássa, mi történik, Wave, pedig kissé lefagyva tekint a kezemben szorongatott flexre. Látni a szemében a félelmet.

–          Nic. Biztos tudod, hogy kell azt használni?

–          Amikor felújítottuk a kert vaskerítését, egész jól ment már a végére. – mondom lazán, majd közelebb megyek Rudihoz

–          A végére? – kiált fel Wave replikázva. Rudi pedig egy édes istenem, meghalok, sóhajtással a szemére szorítja immár mindkét kezét.

–          Nyugalom, gond egy szál se. – vigyorgom magabiztosan

 

A vasrács pillanatok alatt meghajlott a flex alatt és Rudi bő öt perc után már szabadon húzhatott magára gatyát.

 

–          Hát ilyet még nem csináltam. – mondtam Wavenek, miközben a szerszámos ládába pakoltam Rudi életmentő szerkezetét.  

–          Hát ilyen még velem sem történt.

–          Ki gondolná, nemdebár? – csipkelődöm viccesen

–          Nic. Könyörgöm, még ne élcelődj rajtunk. Ha feldolgoztam a sokkot, már csinálhatod. Jót fogok ezen később nevetni, de egyelőre még nem.

–          Oké, oké, értettem. – mondom és visszaviszem a garázsba a ládát.

Magamban háromszor meghalok a röhögéstől, de tiszteletben tartom Wave kérését és többet nem szívom a vérüket.

Cseppet sem vidáman ülnek a konyhában, mikor visszaérek. Nincs mondandóm hozzájuk, így beleugrom a tornacipőmbe és bejelentem, hogy szörfözni megyek.

–          Nem tusolni készültél? – kérdezi Wave a reggeli kávéja mögül

–          De, de meggondoltam magam.

–          Vigyázz magadra!

–          Mint mindig. – nyugtázom és újra vissza megyek a garázsba. Úgy döntöttem egy másik deszkát viszek magammal, mint amit szoktam. Ideje mindegyiket munkába fogni.

 

Alig állítom le a kocsit, a parti parkolóba már látom, hogy a napom folytatása nem lesz olyan mókás, mint amilyennek indult.

 Jack Rachi kocsija is a parkolóban pihen. Jackről tudni kell, hogy rendkívül nehéz természete van, soha az életben nem találtuk még meg a közös hangot, jobbára csak csendben utáljuk egymást, de mostanában egyre többet kavar bele a levesembe.

Még anno a középiskolában ismertük meg egymást, már ott sem volt jó gyerek. De mióta elhagyta a barátnője, elviselhetetlen lett. A srác rendkívül bele volt habarodva és most koppant. A dolgon az sem sokat segít, hogy rá két hétre lefeküdtem a csajjal, de mentségemre legyen mondva, én aztán nem tudtam, hogy Tina, Jack csaja volt. Mióta a srác tisztában van vele, hogy mi történt, konkrétan életem minden percét pokollá akarja tenni, nem is sejti, hogy ennél rosszabb már csak nehezen lehetne.

Mikor meglátom a kocsiját, már tudom, hogy baj lesz. Így vagy úgy, de ma ismételten összeakadunk. Rossz előérzettel lépek a homokba és ez akkor sem változik, mikor a fenti sziklaszirten a kis srácokat pillantom meg, élükön Tommal. A 10 éves, göndör hajú srác a korát meghazudtoló tehetséggel rendelkezik és gondolkodás nélkül istenít. Sokkal nagyobb hatást gyakorlok rá, mint a szülei, amit már meg is kaptam rágalomként. De az ő életük sem fenékig tejfel.

 A hasonló, a hasonlót vonzza. Az univerzum örök törvénye ez, így nem is csodálkozom, hogy Tom rám talált. Rendkívül nagy düh van abban a gyerekben, néha még én is megijedek attól az elementáris haragtól, ami néha elkapja. Viszont rendkívül tehetséges és képes hatni a többi srácra, szóval nem bánom annyira, hogy minden tanácsomat vakon követi. Ő az egyik kölyök, aki miatt, úgy döntöttem elvégzem a szörfoktató továbbképzést. Szüksége van rá, hogy valaki olyan tanítsa, aki érti is a munkáját.

Felnézek a szirtre és már előre látom, hogy valami nagyon nagy turpisságban mesterkednek. Visszateszem a deszkámat a vörös rozsdás furgonom csomagtartójára és feléjük veszem az irányt. A túraösvény egy elhagyatott részén kell felmenni, hogy az eldugott sziklaszirthez érjünk. Csak azok ismerik a helyet, akik akartak már Hawaiiin sziklát ugrani, tehát némi anyai aggódással mászok felfelé, kideríteni mi folyik itt.

 

A szívem kihagy egy ütemet, mikor Jacket és a barátait is megpillantom a kölykök mellett. Annyira tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy szinte már meg sem lepődtem ezen a tényen. Felérve meghallom, hogy Tom szinte már ordít Jackkel. A lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakulnak a dolgok. Egyik oldalon Jack bandája, vannak vagy öten-hatan, a másikon Tom és a kis srácok, Pete, Luka és Jimi.

Mit akarhat egy 24 éves batár állat egy kisfiútól?

–          Sziasztok srácok. – köszönök, mikor felérek. Jack már gúnyos tekintettel figyel egy ideje. De nem szól semmit, csak karba tett kézzel áll és folytatja a gunyoros bámulást.

–          Mi folyik itt? – nézek Tom felé választ várva

Nem szól semmit, csak lesüti a tekintetét és egy kavicsot kezd rugdalni a sportcipőjével.

–          Most már nincs olyan nagy szád hülyegyerek? – veti oda Jack röhögve

Látom Tomon, hogy nem sokáig bírja már magában tartani a dühét, így inkább mögé sétálok és átkarolom. Igyekszek minél több biztonságot nyújtani neki.

–          Jaj, de romantikus. – köp egyet Jack a lába elé

Kezd nálam is elszakadni a cérna, de nem akarom a fiúk előtt rendezni a dolgaimat.

–          Épp ugrani akartunk, mikor idejöttek ezek a kis gyökerek.

–          Nem igaz, mi voltunk itt előbb. – kiált fel Tom mérgesen

–          Jack, megkérhetnélek, hogy hagyd abba a káromkodást. Legalább a kölykök előtt ne.

–          Te nem kérhetsz meg semmire. – veti oda lenézően.

Tom már remeg a karom alatt, de még nem robban. Kissé megszorítom a vállát jelezve, hogy nyugodjon le, semmi oka a remegésre.

–          Na, kölyök szerinted van elég kurázsi a csajodban, hogy ugorjon? – röhög Jack fennhangon

–          Igenis van! – kiált Tom ökölbe szorított kézzel

–          Ez mégis, hogy jött most ide? – nézek Jack felé villámló tekintettel. – Nem ugrok én sehova.

–          Ha, Tomika, berezelt a barátnőd. – röhög fel undokul. Azt akarja elérni, hogy Tom csalódjon bennem és határozottan jól halad a provokációjával.

–          Gyertek srácok, menjünk innen. – mondom és Tomot menetirányba fordítom

–          Megfutamodik. Nézzenek oda. – röhög Jack direkt egyre hangosabban.

Csak megcsóválom a fejem és lefelé kezdem tolni Tomot, aki alig akar elindulni. A srácok már féluton járnak, de Tom csak nagyon lassan araszol.

–          Hé Tomika, te is ilyen gyáva vagy? Azt hittem te ugrani fogsz velünk. – kiált utánunk Jack.

Tom, bekapta a horgot. Kiszakította magát a kezeim közül és elviharzott mellettem, hogy remegve, dühösen megálljon Jack arcától két centire és az arcába üvöltse, hogy ő márpedig ugrani fog.

A vér is belém fagyott, mikor meghallottam mit akar. Jack nálam is elérte, amit akart, hiába küzdöttem ellene, ugyanúgy méregbe gurultam.

–          Nem ugrasz te sehova. – mondtam dühösen Tomnak, majd megragadtam a kezét és rángatni kezdtem lefelé.

–          Nézd, anyuci meg akar akadályozni, hogy szórakozz egyet.

–          Engedj el! – üvölt rám Tom. Tiszta piros az arca a dühtől. Már tudom, hogy rajtam fog csattani minden. Ütni-vágni kezd, de szorosan tartom és igyekszem levezetni a szirtről. Távolról még hallom Jack és barátai röhögését. Tom is halhatta, mert újult erővel kezdett bele a tombolásba. Épphogy leértünk a kocsimhoz, Tom a szemem alá könyökölt és kiszabadította magát a karjaim közül. A többi kis srác csak döbbenten nézte a dulakodásunk, majd csendben eltűntek inkább.

–          Nem vagy az anyám! Hagyjál békén! Igaza volt Jacknek, gyáva vagy! De én nem vagyok! – ordítja Tom teljesen kikelve magából, belerúg a kocsim kerekébe, majd sírástól maszatos arccal elrohan.

Csak nézek utána komoran. Gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálnom, de tanácstalan vagyok. Érzem, hogy a szemem alatt szépen növekszik egy púp, Tom könyökétől. Ez érdekel jelenleg a legkevésbé. Vívódom, hogy utána menjek-e vagy hagyjam, hogy kitombolja magát.

Kísértetiesen hasonlít rám ez a gyerek. Mormogom fennhangon. Csak adja az ég, hogy nem úgy oldja meg a problémáit, ahogy én teszem.

Szomorkásan nézek a szörfdeszkám irányába és bepattanok a vezetőülésre. A mai szörf elnapolva. Már nem sok jó dolog sülne ki belőle, ráadásul a part is kezd megtelni strandoló turistákkal. Jobban szeretem a magányt szörfözésnél. Lehet csendesebb partot kellene keresnem magamnak.

Erélyesen a gázra lépek és már suhanok is a belváros felé.  Legalább Elisabeth üzlete gyorsabban kész lesz, ha már a szörfözés kilőve.

Mielőtt bemennék, gyorsan megnézem magam a középső visszapillantó tükörben. Nem vagyok elragadtatva attól, amit látok. Karikás szemek, túl hosszú haj és egy szép liluló, pirosas folt a szemem alatt. Hogy javítsak az összképen, kisimítom magamon a fehér pólómat, izzadó tenyeremet pedig a kék rövidnadrágomba törlöm. Pont annyit ért, mint döglött lovon a patkó. Sóhajtva tudomásul veszem, hogy meg kell kérnem Rudit, vágja le a hajamat. Most úgyis jön eggyel a reggeli műveletük után.

Az ajtó nálam is hangosat kattan, mikor belépek Elisabeth üzletébe. Harsány, hahót rebegek, de nem érkezik válasz. A létra pont ott áll, ahol tegnap hagytuk Joanával, de a hátsó ajtó tárva-nyitva, így a sorok között megindulok az irányába.

–          Elisabeth? Itt van? – kérdezem, mikor kiérek a belső udvarra.

Sehol senki. Érdekesnek tartom, de nem foglalkozom vele többet. Halk zenét kapcsolok és a sárga festékes vödörrel a kezemben felmászom a létrára.

A zenével párhuzamosan megszólal még egy zene, én pedig kishíja, hogy szívinfarktust nem kapok a létra tetején. A pénztár mögül jött a hang, így, mint akinek abszolút tiszta  a lelkiismerete (nagyon nem) odalopódzom. Nem mintha bárki is tartózkodna az üzletben. A kijelzőn egy Paul név virít, rémlett, hogy Joana pasiját is így hívják, így feltételeztem ő hagyta itt a telefonját. De miért hagyta volna az üzletben? Totál nem értettem a dolgot és furcsa volt, hogy tárva-nyitva találtam az udvari ajtót, mikor megérkeztem.

Nem veszem fel a telefont, de újra kimegyek az udvarra.  Pont annyira nem volt ott senki, mint amikor előzőleg kimentem. Mégis valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami azt súgta sétáljak hátrébb és nézzek be egy falappal letakart akna alá. Én sem értettem magam, de közelebb sétáltam az aknához és felemeltem a tetejét.

Majd másodszor kaptam szívrohamot, mikor Joana Fill pislogott rám lentről.

–          Mi a szart keresel ott? – csúszik ki a számon, a cseppet sem jómodorról árulkodó megjegyzés

–          Szerinted? Talajmintát veszek. – jön lentről az elmés válasz

–          Oké, hülye kérdésre hülye a válasz. – rántom meg a vállam. – Hogy kerültél oda?

–          Nem vettem észre az aknát, nem volt letakarva és beleestem. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de csak azt értem el vele, hogy a tetejére rántottam azt a fadeszkát.

–          És mi a fenének sétafikáltál az udvaron?

–          Most komolyan ezekre a felesleges válaszokra vagy kíváncsi? – kérdezi mérgesen és csípőre rakott kézzel néz fel rám

–          Jól vagy? – kérdezem szemforgatva

–          Amint kiszedsz innen, jól leszek. De utálom a sötét, nyirkos helyeket, szóval nem most élem életem legszebb perceit. 

–          Úgy értettem nem sérültél-e meg.

–          Orvos vagyok nem hülye Nicole.

–          Jelenleg egy pukkancs vagy, nem orvos Jo. – morgom és körül nézek valami kötél után kutatva.

–          Köszi, kedvességed határtalan.

Nem reagálok semmit a dühös beszólásaira. Eszembe jut, hogy mikor kipakoltam az üzletet láttam egy egyszerű falétrát a raktárban.

–          Nem fogsz itt hagyni, ugye? – jön az ijedt kiáltás a gödör aljáról.

–          A világért sem, mindjárt melléd ugrok, akkor már sosem leszel egyedül. – kiáltok vissza nevetve

–          Szemétláda! – jön a hangos kiáltás. Meglepődök rajta, hogy Joana képes ilyen szavakat a másikhoz vágni, ennyire mérges lenni és ennyire szétesni, de betudom, az esés ijedtségének az egészet. Általában én vagyok az, aki egy rakat szarkazmuslavinával reagál. Meglepett, hogy Jo is ezt a stratégiát alkalmazza kényes helyzetekben. Elcsodálkoztam, de pokolian tetszett.

Vigyorogva hoztam oda neki a létrát.

–          Mégis min szórakozol ennyire jól?

–          Rajtad. – közlöm egyszerűen. Kevés embert ismerek, aki bele tud esni egy aknába, csak úgy random.

–          Nicole, add már le azt a létrát! – morog dühösen

–          Hogy mondod? – kérdezek vissza, mintha nem értettem volna

–          Úristen, ha én innen egyszer kikerülök…

–          Hohohooo, nyugalom, a te szádból a káromkodás rettentő furcsán hangzik, szóval inkább mássz fel. – mondom nevetve és óvatosan leadom a létrát. Erősen fogom a végét, hogy nehogy oldalra dőljön.

Jo, két másodperc múlva, már az akna mellett fekszik kiterülve és mélyeket lélegzik.

–          Joana, jól vagy? – kérdem azonnal mellé térdelve és gyengéden megérintem az arcát

–          Van némi klausztrofóbiám. – mondja, miközben igyekszik egyenletesen venni a levegőt

–          Basszus, kérdeztem, hogy van e valami bajod. Ha tudom, eszembe sem jut élcelődni, míg lent vagy.

–          Míg lent vagyok. Hát ez kedves. Megvártad volna, míg kijövök mi?

–          Igen. Meg. – mondom komolyan, miközben a hüvelykujjammal végig simítok az arcán, ha már egyszer ott felejtettem a kezemet.

–          Semmi bajom. – sóhajtja lehunyt szemmel. Nem értem miért hunyta le a szemét, azért mert tetszett neki az érintésem vagy azért, mert még mindig igyekszik visszanyerni a kontrollt.

 

Még mindig mellette térdelek és fogalmam sincs mit kéne tennem. Rózsaszín pólója csupa kosz lett az aknától, fehér sortja pedig úgyszintén nem volt túl jó állapotban. Volt egy zúzódás a térdén, de az én orvosi ismereteim alapján, nem tűnt súlyosnak.

–          Mit kell ilyenkor csinálni? – kérdezem tőle és megfogom a kezét, hogy mérjek egy pulzust

–          Semmit. – mondja elmosolyodva a próbálkozásomra. – Elfogadom, hogy nem tudod, nem vettük elsősegélyen, így nem kapsz pontlevonást emiatt a vizsgán.

–          Miért valami más miatt kapok? – nézek rá összehúzott szemöldökkel

–          Ha a modorodat is pontozzuk, semmi esélyed, hogy átmenj. – mondja és mosolyogva néz rám, barátságos kék szemeivel.

–          Te soha nem kaptál volna doktorit, ha azt is pontozzák. – jegyzem meg epésen

–          Elfogadom, ezt megérdemeltem. – szólal meg felülve a földről. – Ne haragudj, hogy bunkó voltam, nem mentség a klausztrofóbia, de tényleg nagyon megijedtem.

–          Semmi baj, megszoktam már, hogy nem vagy túl kedves velem. – vágom rá vállrándítva

–          Én, mi? – húzza el a száját mérgesen. – Nicole, miért van egy szép monoklid, a gyönyörűen gyógyuló homlokodhoz elég közel? – kérdezi és az arcomhoz nyúl, hogy szemügyre vegye a kék-zöld foltot. Megijedek a közelségétől és hátrébb csúszom egy kicsit. Keze egyből lehanyatlik, majd feszélyezetten nézzük egymást.

–          Nekimentem egy ajtónak.

–          Ennél olcsóbb szöveget, már csak kitalálni sem tudtál volna. – veti oda mérgesen

Csak kacsintok és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Elüti és magától áll fel.

–          Deja-vu, igaz? – mondja rám sem nézve.

–          Az. – mormogom, mikor eszembe jut, hogy ő is felajánlotta a kezét már kétszer is. A hajón és elsősegélyen. Mindkétszer elütöttem.

Már az üzletben érem utol, ahol komor tekintettel nézi a telefonját. Nem tudom, mit lát rajta, de hirtelen annyira jó kedvre akarom deríteni, hogy önmagamon is meglepődöm. Teljesen kikészített, hogy szomorúnak látom, így hirtelen ötlettől vezérelve a sárga festékes ecsettel egy vonalat húzok a karjára.

–          Mit csinálsz? – kérdezi meglepődve, és döbbenten néz a kezén éktelenkedő sárga foltra

–          Egy kis színt viszek az életedbe. – vigyorgom és elkezdem festeni a falat

Pár percig csak tátott szájjal áll, majd az asztalon heverő hengeres ecsetre néz. Már előre tudom, mit fog csinálni, de nem akadályozom meg. Rázkódom a nevetéstől, mikor megérzem a henger érintését a hátamon.

Megcsóválom a fejem és lazán a falnak dőlve nézek rá, hogy ez mégis mi a fene volt.

–          Miért kaptam ekkora csíkot? – kérdezem puffogást imitálva. – Te csak egy apró vonalat kaptál.

–          A te életednek sokkal több színre van szüksége. – vigyorog kislányosan a poénján.

Beharapom a szám szélét. Mindketten tudjuk, hogy hatalmas igazságot mondott. Ő is rájön, hogy túltolta és idegesen matatni kezdett a táskájában egy zsepi után kutatva.

Hirtelen nevetek fel, amivel enyhén megijesztem. Kérdőn néz rám, én pedig csak eltakarom az arcom a kezemmel, a másikkal pedig a fal felé mutatok, ahova az előbb támaszkodtam.

–          Oh, egek, most már végképp nem értem, anya miért rád bízta ezt az egészet. – sóhajt fel drámaian. – Legalább rendesen hozzá is ragadtál?

–          Azt hiszem igen. – sóhajtok nagyot és kibújok a pólómból

Szinte halotti csend telepedik az üzletre. Joana pár percig csak bámul rám, majd realizálja, hogy egy szál fekete melltartóban állok, a pólóm pedig a falon lóg. Nagyot nyelve a raktár felé indul. Visszaérve egy fekete pólót dob rám, felém sem nézve.

–          Igyekszem nem összekoszolni és visszakapod a pólód. – mondom amint felhúztam magamra.

–          Jó. – nyugtázza, majd a táskája felé indul. – Nekem mennem kell, megtennéd, hogy anyának beadod a kulcsot, mikor végzel?  – hadarja és már az ajtóban is van. Menekül, mint patkányok a süllyedő hajóról, csak tudnám, mi a fenén akadt ki.

–          Persze. – bólintok kérdőn nézve rá

Magyarázatot nem kapok, csak a vasajtó hangos kattanása visszhangzik még pár percig a majdnem üres üzletben. Mondjuk nem, mintha bármit kérdeztem volna. Megrántom a vállam és letépem a fehér pólóm a falról. Kimosom még jó lesz. Vagy nem.

Értetlenül állok a dolog előtt, hogy miért menekült el. Értetlenül állok magam előtt is, mivel pontosan tudom, hogy Joana Fill tetszik nekem, nagyon, leírhatatlanul. Eszméletlenül szexi, én pedig nem bírok magammal. Mióta elsősegélyen hozzám ért, azóta kétszázra gyorsul a szívverésem, ha a közelemben van. Hatalmas bajban vagyok. Joana se nem leszbikus, se nem szingli.

Valakivel beszélnem kell, így tárcsázom Wave számát.

–          Halihó szobatárs! – szól bele vidáman a kagylóba. Hallani a hangján, hogy boldog és mosolyog

–          Figyu Wave, van egy kis problémám.

–          Hallgatlak. – vált komolyra a hangja

–          Azt hiszem, érdekel engem Joana. Úgy. – teszem hozzá jelentőségteljesen

–          Bakker. – suttogja bele a telefonba

–          Tudom, hogy nem szabadna. Barátja van, csak egyszerűen úgy érzem, mi már találkoztunk, olyan, mintha már régóta ismerném.

–          Kezdesz megijeszteni.

–          Most miért? – kérdezek vissza megbántottan

–          Mert még senkiről nem mondtad ezt.

–          Akkora bajban vagyok.

–          Őt nem kaphatod meg Nicole, ő nem olyan lány. Még ha előbb-utóbb be is adná a derekát, ő akkor sem tudná elviselni, hogy a rémes hosszúságú listádra került. Figyelj, nem akarlak megbántani, a legjobb barátom vagy és imádlak. Azt akarom, hogy boldog legyél végre, de Joana..

–          nem meleg. – fejezem be helyette a mondatot

–          nem olyan lány.

–          Miért én milyen vagyok?

–          Más. Két külön világ vagytok.

–          Nem pont ez a lényege. Az ellentétek vonzzák egymást.

–          Én ebben nem hiszek. –sóhajt fel Wave

–          Honnan veszed, hogy nem vagyunk hasonlók Joanával?

–          Nem tudom. De ezt te magad sem tudod. Hányszor beszéltél vele? Háromszor? Ennyiből az égvilágon nem tudsz leszűrni semmit. Azt sem Nic, hogy szerelmes vagy-e belé. Szerintem most csak fellángoltál iránta, mert már régen volt…hogy…izé.. na érted.

–          Nem hiszem, Wave, én most valami teljesen mást érzek. Wave?

–          Hm?

–          Te hiszel a reinkarnációban?

–          A miben? – jön a döbbent kérdés a vonal végéről. – Várjál, nem tudok ilyen gyorsan témát váltani.

–          Nem váltottunk témát.

–          Ezt fejtsd ki nekem. – mondja és hallom, ahogy lehuppan a kanapéra

–          Olyan, mintha történt volna már köztünk valami. Nem ebben az életben. Wave, én úgy érzem csináltam vele valami nagyon rossz dolgot, tettem ellene valami megbocsájthatatlant és mintha ez ott vibrálna köztünk. Szinte mintha látnám a szemében, hogy ő is érzi, ezt a valamit.

Mély csend a vonal túlsó végén.

–          Itt vagy? – kérdezem halkan

–          Itt. Csak…csak nem tudom, mit mondhatnék, azon kívül, hogy ez mennyire para. Nem tudok tanácsot adni, Nic. Az a helyzet, hogy velem ilyen még sosem fordult elő és nem tudom, veled mi történik, de valami van.

–          Úgy érted, meghibbantam?

–          Nem. Úgy, hogy alig alszol, dühös vagy a világra, most meg jössz azzal, hogy beleszerettél három alkalom után Joana Fillbe, akinek pasija van és utána még fokozod azzal, hogy úgy érzed, előző életedben csináltál vele valamit. Mármint nem az áthallásos részre értve. Szóval nem arra, hogy lefeküdtetek. Remélem megérted, ha erre már én sem tudok mit mondani. Nem bunkóságból, hiszen ismersz, a világot megváltanám érted és nagyon fontos vagy a számomra, meg én csak segíteni akarok, szóval csakis ezért hozakodom elő a gondolattal, hogy talán el kellene menned egy pszichológushoz.

 

Kinyomtam a telefont és mérgesen a zsebembe raktam. Cseszd meg Wave a pszichológusodat. Morgom fennhangon és mérgesen ragadom meg a sárga festékes ecset nyelét.

…

Megint rosszul vagyok. Alig végeztem az üzlet első átfestésével, már tudom, ha nem ülök le, újból el fogok ájulni. Lerogyok a pénztár mögötti régi forgószékbe és gyorsan magamba döntök némi folyadékot. A helyzet nem lesz sokkal jobb. Ugyanúgy forog a világ, mint fél liter ásványvíz előtt.

Nagyokat lélegzem és igyekszem száguldó véremet nyugalomra késztetni. Öt perc eltelte után már némiképp jobban érzem magam.

Berázom az üzletet és Elisabeth háza felé indulok. Terveim szerint gyorsan leadom a kulcsot, aztán otthon belefekszem az ágyamba és végre kialszom magam, mivel a helyzet tarthatatlan. Én is átlátom végre, ha nem pihenem ki magam, bizony gondjaim lesznek. Monumentális gondjaim.

Kedves pasztellkék házikót látok, mikor beállok Elisabeth feljárójára.

Kiugrom a kocsiból és már nyomom is a csengőt. Mindketten meglepődünk. Ő is. Én is. Nem szólok semmit csak biccentek egyet. Lassan összeáll a kép. Apám legjobb barátja, Finn áll az ajtóban. A volt legjobb barátja. Most már nem beszélnek egymással. Anya halála után, mintha elvágták volna őket egymástól. Villámgyorsasággal következtetem ki, hogy kizárásos alapon ő Elisabeth férje és Joana apja. Furcsállom, hogy apámmal kötött barátsága közben egyetlen egy alkalommal sem említette, hogy van felesége és egy gyönyörű lánya, de nem említek meg semmit.

Finn szeme csillan egyet, mikor felismer.

–          Pont úgy nézel ki, mint az édesanyád fiatalon. – mondja távolba révedő tekintettel

–          Itt a kulcs Mr. Fill. – válaszolok semmibe véve a megjegyzését

–          Milyen kulcs ez Nic? – kérdezi és furcsán méregeti a kezébe nyomott kulcsot.

Nem is gondoltam volna, hogy emlékszik a nevemre és azt sem feltételeztem, hogy halványlila gőze sincs, hogy Elisabeth üzletének kulcsát tartja a kezében.

–          Az üzlet…

–          Óh, igen tudom már. Említette El, hogy festeti az üzletet, de azt nem gondoltam, hogy te csinálod. Anyukád is mindig ilyen ezermester volt. – bólogat mosolyogva, én pedig kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magamat. Annyit emlegeti anyát, hogy esélyem sincs kizárni a tudatomból azt a fájdalmat, ami felfelé kezd el vánszorogni.

–          Akkor én megyek is. – mondom és már fordulnék is meg, amikor Finn utánam szól

–          Nic! Várj egy picit, kérlek. Apád, hogy van? – jön utánam a benti bolyhos papucsában. Cseppet sem érzi groteszknek a helyzetet, hogy a legjobb barátja lányával beszélget, egy szál kockás köntösben és egy szőrös papucsban. Úgy, hogy anya halála óta ránk sem nézett. – Várj, emlékszel rám ugye? – kapja hirtelen a fejéhez a kezét

–          Persze, hogy emlékszem Mr. Fill.

–          Hát persze, hiszem 20 körül voltál akkor. – mondja, de fogalmam sincs, mire érti pontosan, azt az akkor szót. Kissé, mintha nem is itt járna.

–          Jack, nem tudom, hogy van. Nem igazán beszélünk. – mondom és kinyitom közben a furgonom ajtaját

–          Jack? Hm. – fürkésző tekintettel néz rám, majd egy együttérző mosolyt is villant felém. Egyikre sincs szükségem. Szemem villanásából ő is levonta ezt a következtetést, így felém int és utamra enged.

Biccentek és már taposok is a gázra, menekülve az összes emlék elől, amely hirtelen a felszínre tört. Bármennyire igyekeztem, nem sikerült ugyanoda száműzni a gondolatokat, ahol ezidáig lapultak. Sunyi módon kitöltötték az egész lényemet. Beharapom a szám szélét és kényszerítem magam, hogy ne gondoljak anyára. Ne képzeljem el, ahogy vasárnaponként a kerti grill előtt áll apával. Nem gondolok rá, hogy Finn vigyorogva nyitja ki a kapunkat és apámmal pacsizik, majd egy cuppanóst nyom anya arcára és már kezdődik is a végeláthatatlan kártyaparti. Nem élem újra, ahogy anya szót emel ellenem, mert megint indokolatlanul végig csaltam a játékot. Nem hallom a hangját Jacknek, ahogy cukkolja anyát, hogy a gyerek az anyjára ütött. Nem. Nem. Nem. És igen.

Valami csípni kezdi a szemeimet. Alig látok ki a szélvédőn. Nem figyeltem merre megyek, de nem lepődöm meg, mikor sikerül nagy nehezen leparkolni a kocsit a parti sétányon. Pokolian dühös vagyok, Jackre, Finnre, Joanára, Wavere mindenkire a világon. Miért kell mindig felemlegetni azt, ami már nem az életem része és soha többé nem is lesz az. Miért kell az orrom alá dörgölni, hogy ő már nincs. Meghalt. Elment. Én pedig egyedül maradtam. Nélküle kell élnem, pedig néha még vele sem tudtam. De ő ott volt, ha megbotlottam, ölelt, ha dühöngtem, megnyugtatott és védelmezett. És most már nincs velem.

Pokoli düh fog el, ütni kezdem a kocsim kormányát, majd kipattanok és beleboxolok a visszapillantó tükörbe.

Letörik és a porba hull. A vezetékek, mint halott giliszták lógnak ki a kocsiból. A kezemből folyik a vér, de nem bírok magammal. Ütöm a kocsit teljes erőmből.

Nagyon fáj a fejem, de a dühön kívül nem vagyok képes mást befogadni. Üvöltök és ütök, ameddig szusz van bennem. Nem érdekel, hogy az ütésektől még mélyebbre mennek a szilánkok a kezemben, nem érdekel, hogy a kocsimon lassan több lesz a horpadás, mint az életemen, csak rombolni akarok.

Mikor már alig kapok levegőt a legmagasabb sziklaszírt felé indulok. Lassan baktatok, közben lerúgom a tornacipőm. Először csak az egyiket, majd két további lépés után a másikat is. Leoldom az órát a karomról, az is a túraösvény talajára hull. Érzem már a hullámok simítását, pedig még ott sem vagyok. Érzem a sós víz illatát. Érzem már a fejfájásomat is és hallom a szívem ütemtelen dobogását a dobhártyámban. Hallom, ahogy a jobb kezemből a vércseppek a talajra hullanak.

Hallom, hogy valaki ordítja a nevemet. A szikla szélén állok és nézem, ahogy a hullámok dühösen nyaldossák a köveket. Fáj a fejem. Fáj az élet. Szédülök. Aztán ugrom.