Te vagy az életem 2. rész – Joana

Joana

 

Miután Nicole Harton elhagyta az épületet, kissé megszeppenve nézek körül az irodámban. Az ajtó összetörött deszkái még mindig a sarokba dobva feküdtek és vádló tekintettel néztek rám, mintha én annyira tehetnék róla, hogy így alakultak a dolgok. Pont annyira festettek jól, mint az én kapcsolatom Paullal. Furcsa, hogy ezekről a magatehetetlen darabokról a párkapcsolatom jutott az eszembe. Csak állok tovább a piros, virágmintás szőnyegen és bambán bámulom a barna szálkákat.

–          Azért ennyire nem borzalmas lány. – jön egy hang a hátam mögül, mire ijedten perdülök meg. Frederic mindentudó nézésével találom szemben magam.

–          Oh, csak te vagy az. – sóhajtok fel megkönnyebbülten

–          Köszönöm, mindig annyira jól esik, hogy örülsz nekem.

–          Ne haragudj, megijesztettél és nem Nicole Hartonra gondoltam, hanem Paulra.

–          Akarom tudni, ez a két név, hogyan került egy mondatba? Nicoletet tudtommal nagyon nem bírjuk, Paul pedig az a személy, akivel már két éve együtt vagyunk, mármint vagy.

–          Vakvágányon vagyunk Paullal. – sóhajtok és nagy lendülettel huppanok bele a forgószékembe.

–          Megint? – forgatja a szemeit Frederic, be akarja hajtani az ajtót, amikor rájön, hogy nem fog menni, bűnbánó arccal rántja meg a vállát. Bennem pedig tudatosul, hogy igen, megint ugyanabban a csónakban evezek, mint fél évvel ezelőtt.

 

Pault két éve ismertem meg egy orvosi konferencián. Laza stílusa már az első pillanattól kezdve megfogott. Amikor felállt a pódiumra és remegő kezéből kiesett a mikrofon, határoztam el, hogy akkor is meg akarom ismerni, ha téglafallal veszi körül magát. Mintha csak a hatodik érzékem jelzett volna, Paul pontosan ilyen fallal vette körül magát. Laza stílusa pedig csak egy komplexen létrehozott álruha volt, amit három kínkeserves hónap után sikerült áttörnöm.  Mikor végre sikerült, visszavonhatatlanul beleszerettem. Az évek teltek, rengeteg helyen voltunk, rengeteget nevettünk, aztán történt valami és minden megváltozott. Csak akkor eszméltem fel, mikor már késő volt, eltávolodtunk és fogalmam sincs melyik volt az a pillanat, ahol ez az egész elkezdődött és minden megváltozott. Én is őrültem dolgoztam egy mentőállomáson, ő is őrülten tette a dolgát a helyi klinikán, mint egyetlen szívsebész. Hullafáradtan estünk haza mindketten a műszakot követően és olyankor az ember nem vágyik másra, csak hogy végre ágyba kerüljön és annyit aludjon, amennyi csak lehetséges.

 Lassan távolodtunk el, megszűntek a közös programok, csökkent az együtt eltöltött idő és már csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy idegennel élek együtt, akivel a kommunikációnk leredukálódott a reggeli gyors puszira, illetve az esti milyen volt a meló kérdésre.

Fél éve, igazi ajtócsapkodós veszekedést követően, két hétig külön éltünk, majd megegyeztünk, hogy megpróbáljuk helyrehozni a kapcsolatunkat. Mesébe illő három hónap következett, majdnem olyan volt minden, mint régen, most pedig eljutottunk arra a szintre, hogy immár ismét két idegen lakik egy házban, akik igyekeznek nem figyelembe venni, hogy a kapcsolatuk kész katasztrófa.

 

Frederic ezúttal nem nyugtat meg, hogy minden rendben lesz, csak együttérző tekintettel áll az ajtó darabjai fölött, majd mivel egyikőnk sem szólal meg, elkezdi összeszedni a darabokat. 36 évének ellenére még mindig kisfiús mosollyal közli, hogy holnap intéz nekem új ajtót, ha nem riaszt bennünket a partiőrség. Én pedig csak nézek rá bambán és azon gondolkodom, mikor lettem olyan személy, aki a problémáit a szőnyeg alá söpri és úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

 

…

–          Látod Fred, ezeket a napokat szeretem. – sóhajtok felszabadultan, elnyúlva a parti napozószékemben. Sehol egy árva hullám, vakítóan süt a nap, a part tele van strandoló turistákkal és egyikük sem készül belefulladni a tengerbe. Van ennél csodálatosabb?

–          Most ironizálsz? – jön az értetlen kérdés a székem mellől

–          Nem, tényleg örülök, hogy végre nem döglöm meg a munkában.

–          Szerintem ennek mindenki örül. Bár ezt kissé kétkedve hallom tőled, mert eddig úgy véltem, te imádod a betegek után rohangálást, újra élesztést stb.

–          Szeretem a munkámat, azt viszont nem szeretem, ha felelőtlenségből kerül valaki halálközeli helyzetbe. Ami, most hogy elkezdődött a nyári szezon, egyre többször fordul elő.

–          Parti mentős vagy, nem szeretned kell, csak jól csinálnod. Meg amúgyis, mi más történhetne a parton az emberekkel, mint, hogy majdnem belefulladnak a tengerbe?

–          Kezded elrontani a jó kedvem, kedves Fred.

–          Nem áll szándékomban, csak igyekszem kiszedni téged, ebből a fura, értelmetlen ködből, ahova kerültél.

–          Most még mindig a munkánkról beszélgetünk vagy már valami teljesen másról? – érdeklődöm kedvesen

–          Szerintem pontosan tudod rá a választ.

–          Nem tehetek róla, minden kivetül a munkámra, ami érthető, hiszen itt töltöm a napon nagy részét.

–          Ez igaz, de ettől függetlenül, még nem kell morgolódnod és utálni, ha valakivel történik valami a parton. Ez a munkák kislány. Ezért akartál parti mentős lenni.

–          Ezért is. – javítom ki, miután félrecsúszott napszemüvegemet visszaillesztem az orromra.

–          Igen, leszámítva, hogy a városi mentősöknél megtörtént, ami megtörtént.  

–          Nem szeretnék róla beszélni, Fred. Tényleg vannak nekem ennél sokkal nagyobb gondjaim is jelenleg.

–          Csak segíteni akarok, hogy feldolgozd végre, mert az, hogy nem beszélsz róla, nagyon, de nagyon nem megoldás.

–          És én ezzel pontosan tisztában is vagyok, Frederic. De először a kapcsolatomat akarom rendbe hozni. – sóhajtok ismét és magam alá húzom a lábaimat. Figyelmesen végig kémlelek a parton, de minden változatlan.

–          Lehetek bunkó? – kérdezi halkan, miután levetett pólóját a homokba dobja

–          Ha nagyon megbántasz vele, akkor inkább ne.

Fred nem válaszol, csak lazán hátra dől a székében.

–          Jól van, nem bírom tovább, ki vele. – nevetek fel két perc után

–          Miért akarod rendbe hozni?

–          Te is rendbe akarnád tenni a dolgokat Leilával, ha úgy alakulna, ami abszolúte nem áll fenn, tekintve, hogy még tíz év után is olyanok vagytok, mint a friss szerelmesek.

–          Szóval azért akarod, mert szereted, nem pedig azért, mert rettentően félsz az egyedülléttől?

–          Igen. – vágom rá egyből

–          Melyik igen? – néz rám kérdőn, enyhén megemelt napszemüvege mögül

–          Természetesen szeretem.

Csend. Nem szólal meg, csak fürkésző tekintettel néz végig rajtam.

–          Mi az?

–          Semmi.

–          Fred!

–          Hm?

–          Mi az?

–          Nem az én tisztem eldönteni, mi legyen a kapcsolatoddal Joana, te döntesz, én csak tanácsot adhatok.

–          Hallgatlak, mi lenne a tanács.

–          Hogy legalább önmagadnak ne hazudj. – feleli, majd a mentőállomás épülete felé indul

–          Hé, most hova mész? – kiáltok utána

–          Órát tartok, addig tartsd a frontot. – rántja meg a vállát és már tova is tűnt piros sortjában

 

Hát az nem lesz nehéz. Mormogom az ajkamat rágcsálva. Mélyen beszívom a levegőt, majd nagy lendülettel fújom ki. Reménykedem, hogy egy mély lélegzet elég, hogy minden problémámon úrrá legyek. De nem oldódott meg semmi. Frederic válaszát pedig száműztem az agyam legsötétebb, legeldugottabb részébe.

 

 

…

–          Gyere közelebb. – suttogom halkan, majd felkuncogok, mikor a derekam köré fonja a karjait és belecsókol a nyakamba. Puha bőre finoman simul az enyémhez. Teste lágyan omlik rám. Csak egy fekete fehérnemű van rajta, bedugom a szárába az egyik ujjam, mire várakozóan néz fel a nyakam csókolgatásából. Csillogó szemmel, pimaszul mosolyog.  Az ujjaitól indulva lassan simítok végig a bal karján, az összes apró pihéje az égnek meredve áll, mikor tudatosul, hogy miattam van, elmosolyodom, majd gyengéden megérintem az arcát és magamhoz húzom, hogy újra megcsókolhassam.

Éreztem, hogy elvesztette a kontrollt. Hevesen csókolt vissza, én pedig másodpercek alatt lettem elképesztően nedves a lábaim között motoszkáló ujjaitól.

–          Nic, lassíts! – nyögöm, szaporán véve a levegőt.

 

Ijedten és döbbenten sikítok fel, majd a nagy lendülettől hatalmasat vágódva érkezem meg a puha homokba a napozószékemmel együtt.

Nyugalom, csak álmodtad, nyugalom, csak álmodtad. Mantrázom magam elé meredve. Még mindig hangosan fújtatok és a kezem is remeg. Másodpercek alatt hasít belém a felismerés, hogy az előbb elaludtam a parton, szolgálati időben és álmomban Nicole Hartonnal szexeltem. Nem tudom, melyiktől akadok ki jobban, de pánikszerűen nézek körbe, hogy nem sérült e meg valaki, míg aludtam, illetve szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy ezt a kis affért senki sem látta.

Minden ugyanolyan nyugodt volt. Csak én nem. Az órámra pillantottam és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy mindjárt lejár a műszakom és Frederic sziluettje rajzolódik ki a távolban, nekem pedig sürgősen bugyit kell cserélnem.

Rettentően zavarban voltam és elfelejtettem felkaparni magamat a homokból. Frederic összeráncolt szemöldökkel, enyhe félmosollyal áll meg mellettem.

–          Jól vagy?

–          Aha. – hebegem és mintha igazat mondtam volna fel is pattanok a homokból

–          Elaludtál?

–          Előfordulhat. – mondom, miközben összeszedem a cuccaimat

–          És miért vagy ennyire piros? Miről maradtam le?

–          Semmiről. – vágom rá egyszerre, majd idegesen a mentőállomás felé veszem az irányt

–          Joana! – kiált utánam Fred hangosan

Csípőre tett kézzel fordulok vissza.

–          Tessék?

–          Meg sem kérdezed, milyen volt az első elsősegély óra a szörfösöknél? – érdeklődik kisfiús félmosollyal, jót szórakozva rajtam

–          Jaj, ne haragudj, kiment a fejemből. Milyen volt?

–          Jó.

–          Most szivatsz?

–          Aha. – nevet fel, hogy oldja a zavaromat. Nem fogod elhinni ki tanul szörfoktatónak. – dörzsöli össze továbbra is nevetve a tenyerét

–          Ki vele, Fred. – nézek az ég felé egy kedves mosoly után

–          Nicole Harton.

Minden mosoly lefagy az arcomról, és érzem, ahogy a pirosság újra az arcomra kúszik.

–          Hé, azért ennyire nem borzalmas a lány. Tény, hogy van egy igazán sajátos modora, de az ő hátterével ez még simán elfogadható, és lényegében egy egész kedves lány, ha hajlandó vagy több időt szánni rá. Legalábbis nekem,  a mai igyekezete alapján abszolút ez jött le. Joana, jól vagy?

–          Aha, persze. – motyogom az orrom alatt és se szó, se beszéd a mentőállomás épülete felé indulok. Még távolról hallom, hogy Fred utánam szól valamit, de a gondolataim már egészen máshol járnak. Nicole Hartonnál. Csak tudnám, miért érintett ez ennyire furán. Nyilván tudom, mert az előbb szexeltem vele, igaz, hogy álmomban, de ez teljesen lesokkolt. Én heteró vagyok, Paullal élek. Mit keres az álmomban egy szörfös, leszbikus lány, akit ki nem állhatok?

 

…

 

–          Szia anya. – köszönök nagyot, amint belépek a gyerekkori kertes házunk nappalijába

–          Szia, kislányom, de régen voltál már nálunk. – repked anya izgatottan és már rohan is konyhába, hogy hozzon nekem valami aprósüteményt.

–          Oh, apa, te is itthon vagy. – lepődök meg, mikor apám robosztus alakját pillantom meg anya kedvenc foteljében. A katonai zakóját viseli megint, nyakában pedig elmaradhatatlanul ott lógnak a dögcédulák. Mióta veterán katonaként van nyilvántartva, szinte egész napját a halászhajóján tölti vagy a maradék barátjával iszogat a sarki kifőzdében. Nem sok maradt a háború után. Nem mintha belőle olyan sok maradt volna.

Barátságos mosollyal fogad és invitál, hogy üljek le. Mikor kifogyunk a témából, ami általában csak a munkámat érinti, apa feláll és bejelenti, hogy kihajózik, ne várjuk vacsorára.

–          Ne legyél szomorú, szeret téged. – mondja anyu, mikor meglátja a fancsali képemet

–          Tudom, csak mintha olyan távol lenne.

–          Távol is van, Joana, de majd egyszer megérkezik hozzánk. Mesélj nekem, mi újság veled? Paul?

–          Ó, Pault, hagyjuk. – legyintek nagyot és egy sütit tolok a számba

–          Rendben, de ha szeretnél róla beszélni, én itt vagyok. – mondja anya, és nyomatékosan a kezemre teszi a kezét

–          Hogy megy a bolt? – váltok témát gyorsan

–          Megyeget. Képzeld megkértem egy nagyon kedves lányt, hogy fesse ki az üzletet.

–          Ennek nagyon örülök, már rendkívül ráfér. Ki az amúgy? – kérdezek vissza a konyhából, ahova narancslé után kutatva mentem.

–          Jack Harton lánya. – kiköptem a konyha közepére a narancslét- Mindig nagyon udvarias és megkérdezte nem kell e segítség. Megemlítettem neki, hogy egy festés már annyira kellene, mint eső a kertünkbe, ő pedig felajánlotta, hogy szívesen segít. Holnap kipakol az üzletből, szóval pár napig zárva leszünk.  Joana, minden rendben van, nem hallom, hogy zörögnél a konyhában.

Persze, hogy nem zörögtem, lefagyva álltam egy mosogatószivaccsal a kiköpött narancslém romjai felett. Nicole, már megint ez a lány, ma már kétszer kerül szóba. Illetve háromszor. Mi a fene történik?

–          Persze, anya minden oké. – felelem gyorsan, nehogy kijöjjön a konyhába. Szóval mit tudunk erről a Nicole lányról? – kérdezek vissza, mert már nagyon izgatni kezd a gondolat, természetesen nem úgy, csak simán érdekel.

–          Nem ismered?

–          Nem. – füllentem a mosogatónál állva

–          Pedig azt hittem ismered. Ugyanabban a kórházban betegeskedett az édesanyja, mint ahol Paul is dolgozik, sőt már akkor is ott dolgozott. Szegény asszony isten nyugosztalja.

–          Meghalt? – sétálok be lassan a nappaliba. Megértettem azt a mély szomorúságot Nicole szemében és elszégyelltem magam, én valószínűleg belepusztulnék, ha elveszteném anyát. Fogalmam sincs, hogyan tudnék nélküle élni.

–          Igen, mindenki azt hitte túléli, rendkívül erős asszony volt, de a rák győzött. Nicole viselte a legrosszabbul, ismertem azelőtt is a cserfes leányzót, de nyoma sincsen mára annak a régi boldog és élettel teli Nicolnak. – meséli anya a távolba révedő tekintettel

–          És mi történt azután?

–          Mire fel ez a nagy érdeklődés?

–          Csak kérdezem. – rántom meg a vállam lazán

–          Hát tudod, pletykálnak az emberek ezt-azt, sose tudni ezekből mennyi a valóság, de az a hír járta, hogy Eleanor halála után Jack lelépett és magára hagyta fél évre Nicoletet. Ő rendezte a temetést és mindent, még szerencse, hogy az a fess fiatalember mindig mellette volt. – bólogat anya lelkesen. – Legalább a szerelem megtalálta a leányt, bár azt nem tudom, valóban boldoggá teszi e, de legalább ott van mellette.

–          Szerelem? – nézek döbbenten anyára

–          Igen, tudod a Meclin gyerek, azt hiszem Wave a neve.

–          Nem anya, nem tudom, ki az a Wave Meclin, de biztos vagyok benne, hogy valamit nagyon félreértettél, tekintve, hogy Nicole Harton leszbikus.

–          Oh. – lepődik meg anya, majd zavarában dadogni kezd. I..Igg..igen akkor ezek szerint a másik pletyka bizonyul igaznak. Reménykedtem benne, hogy inkább ez áll fenn.

–          Miszerint?

–          Mi miszerint?

–          Mi a másik pletyka?

–          Oh, hát az, hogy Nicole bonyolult kapcsolatot ápol a fél hawaii-i lánypopulációval.

–          Ezt, de szépen mondtad, anya. – nevetek fel a térdemre csapva. Igen valószínűleg az utóbbi állja meg a helyét. – mormogom az orrom alatt magamba merülve.

 

…

–          Szia, kicsim! – köszön Paul a tv-re bámulva. A kedvenc meccse megy. Nem is várom már, hogy felugorjon, a karjába kapjon és megcsókoljon. Már pontosan tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Nem vár meleg vacsorával és utána nem bújunk össze egy romantikus film közben, mint régen. Az idejét sem tudom, mikor ölelt át utoljára vagy mikor jött utánam a zuhany alá. Valamikor a legelején talán.

Csak állok az előszobában és bámulom csendben, ahogy nézi a tv-t. Megvárom, míg vége lesz a meccsnek, döntöm el nagyot sóhajtva és az emeleti fürdő felé indulok.

Két óra múlva hallom meg a lépteit a lakkozott fa lépcsőkön.

–          Szia. – köszön megint lazán mosolyogva

–          Szia, Paul. – válaszolok, majd az íróasztali székemből felállok és törökülésben az ágyra telepszem. Beszélnünk kellene.

–          Szerintem is. – mondja faarccal, majd helyet foglal a székemben. Még csak véletlenül sem ül mellém. Kell neki a távolság. A legelején is kellett, amíg nem törtem át a falat körülötte. Nos, úgy néz ki, újjáépült.

–          Nem állunk túl jól.

–          Gondolom, ezt most nem a munkádra értetted.

–          Nem.

–          Erre most mit mondhatnék? – tárja szét a karját türelmetlenül

–          A kérdés szerintem még mindig ugyanaz, mint pár hónappal ezelőtt, akarjuk folytatni és rendbe hozni, vagy már nem fog működni?

–          Én igyekszem, Joana, tényleg. De a munkám szinte 99%-ban felőröl.

–          Nekem pedig marad 1 %-nyi Paul? – nézek rá kérdőn

–          Neked is ott van a munkád, ami pont annyira húzós, mint az enyém. Rájöttünk hónapokkal ezelőtt, hogy nem tudjuk egyben kivenni a szabadságainkat, hogy neked is máskor van ebédszünet, nekem is. Te is máskor érsz haza és én is. Téged is bármikor riaszthatnak és engem is.

–          Nem erről van szó, Paul. – mondom beharapva a szám szélét

–          Hát akkor miről?

–          Arról az időről, amikor mindketten itthon vagyunk és ráérünk. Mint most.

–          Most az zavar, hogy megnéztem a meccset?

–          Nem, Paul. Egyáltalán nem zavar, hogy megnézted a meccset. Az zavar, hogy nem csinálunk semmit együtt, semmit. Érted?

–          Joana, hazajövök egy 48 órás műszak után, úgy, hogy tudom, úgyis riasztani fognak az éjjel, nekem nincs energiám már máshoz. Joana, én ezek után már nem tudok veled szeretkezni, kellemetlen kimondani, de a srác odalent nem működik, mert hulla fáradt vagyok. Kicsim, nem tudok mit csinálni, én megpróbáltam, tényleg próbáltam, de te is tudod, hogy nem ment.

–          Nem csak a szexről van szó Paul. Értsd már meg! Rólunk van szó! – kiáltom dühösen. Még csak tv-t sem nézünk közösen.

–          Te nem szereted a meccseket. – tárja szét a karját

–          Óh, egek, Paul, néha olyan érzésem van az esetedben, mintha egy gyereknek próbálnám megmagyarázni az atomfizikát. – mondom felsóhajtva, majd kifelé indulok a szobánkból

–          Most hova mész?

–          A konyhába, tejet inni, mert félő, ha itt maradok, úgy elküldelek melegebb éghajlatra, hogy soha többet nem találsz vissza. – morgom és már trappolok is lefelé a lépcsőn

Tíz perccel később visszamegyek és látom, hogy Paul az ágyon elterülve az igazak álmát alussza. Csak csendesen felsóhajtok, megcsóválom a fejem és a kanapé felé baktatok.

 

…

–          Úgy nézel ki, mint egy reumás, járókeretes öreg néni, akin átment egy tank. – néz fel Frederic a papírmunkájából.

Álmosan lépdelek be az irodájába és ülök le a foteljébe, kezemben egy gőzölgő forró kávéval.

–          Köszi, pont úgy érzem magam.

–          Lehet tudni az okát?

–          A kanapén aludtam. Nagyon nem kényelmes bútordarab.

–          A bútordarabról jut eszembe, új recepcióst kellene keresnünk, legalább az első emeletre.

–          Ez, mégis hogy jutott eszedbe?

–          Az öreg,régi bútordarabról. – röhög fel Fred és rám kacsint.

–          Te tahó. – vigyorodok el én is.

–          Szóval megint összevesztetek Paullal? – kérdez vissza szomorkás arccal

–          Igen.

–          És?

–          Még nem fejeztük be, tekintve, hogy elaludt.

–          Közben?

–          Nem, mármint nem, ahogy te gondolok. Kimentem tejet inni a konyhába és mire visszaértem elaludt.

–          Én biztos felkeltettem volna. Egy tányérral. A fejének csapva.

–          Mi van veled ma? Olyan nem is tudom, más vagy, ontod magadból a fura, ijesztő poénjaidat.

–          Jó volt a hétvégém.

–          Legalább neked. – forgatom a szemeimet szomorúan

–          Szeretnélek megkérni egy szívességre.

–          Ajaj, rosszat sejtek. – sóhajtok fel fáradtan

–          Az a helyzet, hogy Leilával három napra elutazunk és a nagyfőnök elengedett azzal a feltétellel, ha találok valakit magam helyett, aki kimegy tart két órát a szörfösöknek és levizsgáztatja őket egy hét múlva. Tudod ez az az oktatás, amiről beszéltem neked. a vizsgát én is csinálhatnám, de ha te már elvállalod, akkor nem keverném meg a dolgokat.

–          Aha, ez az, amin ott van Nicole Harton. – morgok a kávésbögrém mögül

–          Pontosan. Tudom, hogy Jackson óta utálod a szörfösöket és ismerem a véleményedet róluk, és azt is tudom, hogy a hátad közepébe sem kívánod Nicoletet, de szeretnélek megkérni, hogy helyettesíts.

–          Miért is éri meg ez nekem? – kérdezem sunyin vigyorogva. Már csak húzom az agyát és ő pontosan tudja ezt. Akkor is elvállalnám, ha nem lenne a társam már három éve.

–          Kapsz új ajtót és tartozom neked egy szívességgel.

–          Benne vagyok. – vigyorgok és kiugrálok az irodájából

 

Tíz perc múlva újra az iroda ajtajában állok.

–          Mikor is kell mennem, Fred?

–          Holnap, de átküldöm a részleteket emailen.

–          Köszi! – kiáltom és már ott sem vagyok.

…

–          Sziasztok, Joana Fill vagyok a parti mentőszolgálat dolgozója. Ma én helyettesítem Fredericet. Most két órát fogok tartani nektek, az utolsón pedig gyakorlati vizsgát tesztek, de ezt Frederic bizonyára már említette. Ha pontosak az információim, akkor végig vettétek, pár gyakran előforduló betegséget. Pánikroham, légzési nehézség, szívritmuszavar, diabetes, szív-érrendszer betegségei, magas vérnyomás és Frederic jegyzete szerint, az epilepsziás roham maradt már csak ki. Átvesszük tehát az epilepsziát, illetve kitérünk az esetleges eseti sérülések kezelésére is, értem ez alatt a különböző sportsérüléseket, vállficam, térdszalag-szakadás, bokaficam, csonttörés, vállficam és más nyalánkságok. Majd gyakorlati óraként, kimegyünk a partra és bábunkon megnézzük, kinek hogyan megy az újraélesztés, majd könnyes búcsút veszünk egymástól. – viccelek a srácok felé fordulva. Nicole nincs köztük így kissé megnyugszom, bár nem tudom mire vélni a dolgot.

Egész szimpatikus társaságnak tűnik, engedelmesen ülnek a padban és felnevetnek minden apró poénomon. Ha így folytatják, jóban leszünk.

Már a sportsérülések magyarázatánál tartok, amikor halkan kopognak és Nicole lép be az ajtón. Szeme alatt akkora karikák vannak, hogy gyakorlatilag rémképnek nyugodtan bekerülhetne egy orvosi tankönyvbe, az inszomnia/alvászavar témakörénél. Meglepődve bámul rám, majd az ajtó számára néz, hogy jó helyen jár-e egyáltalán. Mormog egy halk elnézést és már be is pattan az első padba.

Nem olyan lánynak tűnt, aki az első padban ül az órákon, gondolkodom magamban elmélyültem, majd rezzenéstelen arccal folytatom, mintha nem zavarna pokolian, hogy ilyen közelről bámul rám. Egy idő után megelégeltem, hogy csak lazán hátra dőlve fixíroz a kék pólójában. Mosolyt erőltetek az arcomra, majd áttérek a vállficam témakörére.

–          Segíts nekem légy szíves, Nicole, mit is kell tudni a vállficamról? – nézek rá sunyi vigyorral az arcomon.

Elkomorul, majd karba teszi a kezét és szintén mosolyt erőltet magára.

–          Amikor az ízületi fej kirándul az ízületi vápából.

–          Kirándul? Meglátogatja a hawaii-i túraösvényeket, mi? – mosolygok tovább, és tanárhoz nem méltóan minden percét élvezem, hogy zavarban van és nem találja a szavakat.

–          Rendkívül szellemes. – közli keresztbe tett lábakkal

–          Nyugalom, csak vicceltem. – felelem, majd a helyes definíció után, újra Nicolera nézek.

–          Kell rögzíteni?  

–          Kell. – bólint egyet mereven

–          Megnyugodtam, hogy legalább elviekben tudod, ha már gyakorlatban nem sikerült a saját esetedben. – jegyzem meg mosolyogva, majd az órára mutatok, hogy kávészünethez érkeztünk.

 

Mindenki kimegy a teremből, Nicoletet kivéve, pár percig csak néma csendben néz rám, majd nagyot sóhajt és megszólal:

–          Ez most a bosszú, igaz?

–          Milyen bosszú? – nézek rá kérdőn, miközben a tanári asztalnál Frederic jegyzeteit rendezgetem

–          Nem voltam túl kedves, te pedig most revansot veszel.

–          Óh, ugyan kérlek, micsoda kicsinyes megoldás lenne ez. – vigyorgom az orrom alatt

–          Hát, igen, tényleg az lenne. – helyesel összeszorított szájjal

–          Én a helyedben kimennék egy kis szünetet tartani, hosszú napunk lesz még. – felelem az ajtó irányába nézve

–          Szóval további kínzásokat eszeltél ki a számomra?

–          Azért ennyire nem vagy nagy szám, Nicole.

–          Hoho, micsoda éles nyelve van valakinek. – mordul fel morogva, majd minden további szó nélkül sétál ki a teremből

Csak pislogok pár percig, néma csendben. Nem értem, miért csináltam ezt vele, és azt sem, hogy miért élveztem annyira, de nem ez a megfelelő pillanat, hogy tetteimen töprengjek.  Már szállingóznak is vissza a terembe, én pedig szomorúan veszem tudomásul, hogy a kávémnak még további két óráig hanyagolnia kell a társaságomat.

Nicole nem néz rám, mikor besétál mellettem és helyet foglal az első padban. Ez furán érint, csak még nem tudom, mégis miért.

 

További másfél órán keresztül végig beszéltük a sportsérülések esettanát, kezelését. Minden fontos tudnivalót igyekeztem belezsúfolni a fejükbe, de nem igazán kaptam reális képet, hogy ebből vajon mennyi ragadt meg. Mindenesetre a kurzus záróvizsgáján erre fény fog derülni.

–          Na, srácok, megkegyelmezek nektek és nem megyünk ki az utolsó fél órában a parthoz, azt meghagyom jövő órára. Viszont kérnék egy önként jelentkezőt, aki vállalja, hogy stabil oldalfekvésbe rakhatom, illetve elmutogathatom rajta az újraélesztés lépéseit. – Nicole? – neked már úgyis megy mindkettő. – mosolygok rá kedvesen, hogy legalább egy kicsit jóvá tegyem a szemétkedésem.

Nem igazán azt a hatást érem el, mint amire számítottam. Csak mereven bámult rám és abszolút további cseszegetésnek vélte a békejobbom.

–          Essünk túl rajta. – szólal meg a világ összes komorságával a hangjában

Szó nélkül lefeküdt elém és igyekezett ellazítani az izmait minden mosoly nélkül, csak bámulta mereven a plafont.

Míg én a többieknek magyaráztam, ő egy centit se mozdult, csak egyre gyorsabban emelkedett a mellkasa, félő volt, hogy előttem kap szívrohamot, ha gyorsan nem végzek azzal, hogy bábuként használom.

–          Nyugalom nem harapok. – suttogtam halkan, hogy csak ő hallja, miközben gyengéden stabil oldalfekvésbe helyeztem

–          Nem vagyok nyugtalan. – morogta vissza ugyanolyan halkan

–          Aha, hát persze, gondolom, akkor csak a kávé mennyisége miatt fogsz mindjárt fibrillálni, no meg a kézremegés is a kávé számlájára írandó.

–          Ahogy mondod. – helyesel átnézve rajtam

Nem fűztem a válaszához kommentárt, csak enyhén megcsóváltam a fejem, majd folytattam a többeknek az újra élesztés fázisainak elméleti felvázolását. Mikor a végére értem, megkértem Nicoletet, hogy forduljon a hátára, majd összekulcsolt kézzel a mellkasára tettem a kezem, bemutatva, hogy hova kell mérsékelt erőt kifejteniük. Az első gondolatom, az volt, hogy milyen jó puha a pólója, a második, meg, hogy mégis mi a francért elemzem a helyzetet.

Nicole ökölbe szorította a kezét és egyre gyorsabban vette a levegőt.

–          Ugye, nem fogod eltörni a bordám. – lehelte ijedten

–          Dehogy fogom. – néztem rá megnyugtatóan. – Nem vagyok szadista, Nicole.

–          Aha. Ezt jó tudni. – suttogta kissé erőtlenül.

Nem értettem miért viselkedik ilyen furán, de nem volt időm ezen morfondírozni, mert a többek várták a folytatást.

–          30 kompressziós nyomás után kettő befújást kell végezni…gyengéden hátra hajtod a bajbajutott fejét – mondom, miközben Nicen mutatom a technikát- befogod az orrát és két befújást végzel a száján keresztül, majd figyeled a mellkas emelkedését, amennyiben nem történik meg, folytatod az elejéről.  – vázoltam fel egyszerűen fogalmazva

–          Le is fogsz smárolni? – kérdezi pimaszul, mikor játékosan befogom az orrát és a száján kell levegőt vennie.

–          Csak szeretnéd. – suttogom vissza szem-forgatva. – Remélem mindent megjegyeztetek, mert a következő órán a parti bábun fogjátok megmutatni. – közlöm a többieknek, majd ismételten az órára mutatok, jelezve, hogy mára végeztünk.

–          Nicole, köszönöm a segítséget. – nézek felé zsebre dugott kézzel. Már ülő helyzetbe tolta magát. Jófejségből a kezemet nyújtom, hogy segítsek felállni, de ő inkább anélkül tolja fel magát.

–          Nincs mit. – mondja mosoly nélkül. A táskája felé indul és már menni is készül. – Szeretnél még valamit? – néz rám kérdőn, mikor látja, hogy fürkésző tekintettel bámulom.

Megcsóválom a fejem, miközben egy halk nemet mondok. Biccent egyet és már megy is kifelé.

 

Soha nem hittem abban, hogy léteznek olyan emberek, akikkel már találkoztál az életed során. Nem pont a mostaniban, hanem már sokkal régebben. Nem hiszek egy vallásban sem, ennélfogva a reinkarnáció sem áll túlzottan közel hozzám.  Most mégis úgy érzem, hogy én valahonnan már ismerem ezt a lányt. Nicole Harton berobbant az életembe azon a viharos napon és azóta képtelen vagyok kiverni a fejemből. Napról-napra biztosabb vagyok benne, hogy én ismerem őt, nem ilyennek, mint amit most alakít, hanem valami egészen másként. Egyszerűen felfoghatatlan az az érzés, mikor a közelemben van. Egyszerre dühít fel és leszek mérges az egész univerzumra és egyszerre leszek pokolian jókedvű. Néha úgy megcsapkodnám, hogy térjen már végre magához és legyen az az ember, akit én megismertem. Aztán rájövök, hogy nem is ismerem. Fogalmam sincs ki ő valójában, honnan is tudhatnám, hiszen alsóhangon is csak négyszer találkoztunk. Ilyenkor összezavarodom és ugyanilyen tanácstalanul ülök, mint most a tanári asztalnál. Hatalmas dühöt érzek iránta, amiért elpazarolja a csodálatos, lehetőségekkel teli életét, arra, hogy egy komor, barátságtalan lány legyen, akit semmi nem érdekel, a csajokon kívül.

Hirtelen eszmélek fel a gondolataimból. Rájövök, hogy nekem semmi közöm sincsen Nicole Hartonhoz és az életéhez. Csak egy átlagos szörfös a partról, aki pont annyira kiszámíthatatlan, mint Jackson volt anno. Mély bánatot érzek. Az okára nem találok magyarázatot. Csak egyet tudok, utána kell néznem a lélekvándorlásnak és beszélnem kell Nicollal.

De egyelőre az is megteszi, ha elmondom mindezt Fredericnek. Valakinek tudnia kell róla, hogy megbolondultam.

 

…

–          Lássuk csak, jól értem-e. – Frederic elnyúlva fekszik kétszobás panellakásának legkényelmesebb kanapéján és elmélyülten vakargatja éppen kiserkent szakállát. Én törökülésben ülök az egyik fotelben és figyelem az összes érzelmet, ami az arcán átfut. Rágcsálom a körmömet, miközben várom az ítéletet. Frederic figyelmeztető pillantást küld felém, hogy azonnal hagyjam abba, majd hangosat sóhajt, felpattan a kanapéról és megfontolt léptekkel járkálni kezd a barna kockás szőnyegen. Idegességemben szőke hajamat tördelem az ujjaim között, mire végre megszólal.

–          Én hiszek ebben.

–          Ennyi? Elintézed egy kurta mondattal? – rivallok rá, hátra dobva magamat a fotelban

–          Én hiszek benne, hogy előző életedből ismered azt a lányt. Már csak az a kérdés, mit fogsz kezdeni ezzel az érzéssel. 

–          Mégis mit kezdhetnék? – hajtam le csüggedten a fejemet

Frederic újra helyet foglal a kanapén és nyugodtan kulcsolja össze hasán az ujjait.

–          Akarsz segíteni Nicolenak?

–          Miért kéne segítenem?

–          Mondjuk, mert szemmel láthatóan fogalma sincsen, hogy kell újra élni? – veti fel a kérdést egy csettintés után

–          Hogy tudnék ebben segíteni neki?

–          Hát valahogy úgy kellene, hogy közben ne szeressen beléd, mert mint hallottam, nagy szoknyapecér hírében áll.

Elvörösödöm és nyakig húzom a kinyúlt pólómat.

–          Várjunk csak. – néz rám egy sunyi félmosollyal – Te, még csak véletlenül sem érdeklődsz iránta úgy, igaz Joana.

–          Persze, hogy nem. –vágom rá, akkora vehemenciával, amivel valószínűleg pont az ellenkezőjét támasztom alá. – Háromszor beszéltem vele. Még csak nem is ismerem. Ráadásul lány, Frederic, érted? Lány. – hangsúlyozom ki hisztériás hangon, mire Fred védekezően magasba emeli a kezeit

–          Most magadat győzködöd?

–          Nem. Mi? Dehogyis. – kiáltom idegesen túrva bele a hajamba.

–          Oké. Értem. Nem érdekel. Világos. – tagolja lassan, mintha egy óvodással beszélne, akinek perceken belül hisztirohama lesz. Nem is állunk olyan messze a dologtól – Szóval, mit fogsz tenni?

–          Fogalmam sincs. Az se jó, ha odaállok elé és közlöm, hogy előző életemben ismertem. Az sem a legmegfelelőbb, ha többet keresem a társaságát, mert még a végén félreérti és közeledésnek véli. Hogy tehetnék így bármit is? – szomorú szemekkel nézek Fred felé. Csendben igazgatja fekete rövidnadrágját és pontosan olyan tanácstalanul néz vissza, mint ahogy én tettem azt.

–          Nem tudom Jo, de rosszat sejtek a lánnyal kapcsolatban. Látod ez most az én megérzésem, pedig én nem is ismertem soha.

–          Nem kell nagy tudás hozzá, drága barátom, tekintve, hogy a karikák a szeme alatt, mint a Kaszpi- tenger átmérője. – jegyzem meg szarkasztikusan, a szememet forgatva

–          Szép hasonlat. – feleli kezét összekulcsolva a tarkóján

–          Mit tudsz róla?

–          Hogy meghalt az édesanyja pár éve.

–          Igen, ezt már én is tudom. Anya mesélte. Láttad valaha azelőtt?

–          Rémlik valami, még kiskölyök volt, én meg olyan 23 lehettem. Várjál, hány éves most?

–          24, azt hiszem

–          Na, akkor 12 volt, mikor megnyerte azt a nagy szörfversenyt, amit a szomszéd faluban rendeztek. Most gondolj bele, 12 évesen megnyerte. Durva. Tudom róla, hogy onnantól kezdve csak a vízben létezett. Egyik barátom szintén nagy szörfös volt, mikor kimentem hozzá csövezni, ugyanazzal a társasággal lógott, mint Nicole. Onnan volt ismerős a lány. De régen nagyon más volt. Legalábbis emlékeim szerint állandóan vigyorgott és cukkolták egymást valami szőke sráccal.

–          Wave Meclinnel. – jegyzem meg a körmömet piszkálva megint

–          Jobban képben vagy, mint én. – mosolyodik el felvont szemöldökkel

–          Szintén anyától tudom.

–          Más nem rémlik róla. – rázza meg a fejét, váll rándítva

–          Ez nem sok infó. – morgom a gondolataimba mélyedve