Te vagy az életem 1.rész – Nicole

Nicole

Az életben vagy azt csinálod, amit szeretsz vagy egy turistahajót vezetsz és nem vagy boldog. Ha az utóbbit teszed, abban a cipőben jársz, mint én.  Hawaiion élsz, a világ legfelkapottabb szigetén, van egy csomó barátod, te mégis olyan egyedül vagy, mint fűszál a Szahara sivatagjában. Hiába keresed az okokat, nem látsz túl a saját önsajnálatod bástyáin. Kívülről egy laza, nemtörődöm lánynak tűnsz, akinek mindene megvan a világon, menő szörfös pályafutása, egy jól kereső munkája az apja hajóján, de egy valami hiányzik. A boldogság. Ami csak akkor jön, ha egy húsz láb magas dühöngő hullámon egyedül állsz a deszkádon. De ez nem boldogság, hanem szabadság. Pokolian jó érzés, akkor, abban a pillanatban, aztán amikor vége van és kijössz a tengerből és maradsz ugyanaz a tervek nélküli, frusztrált szőke lány, aki az apja hajójából él és nem csinál semmi maradandót az életében. Nagy vonalakban ez lennék én, Nicole Harton, akit már csak az adrenalin tart életben. Vagy már lassan az sem.

Éreztem, ma nem szabad hajóra szállnunk, de Norton szeme előtt csak a bevétel lebegett, mint mindig. Apám Nortont bízta meg azzal, hogy több turista tegye a bakancsát a hajómra.  Pontosan tudta, ha ezt rám hagyja, egyetlen turistát sem csalogatok a fedélzetre. Tehát Norton minden két órában előadja magát a parton. Turisták után vadászik, míg én felkészítem a hajót. A cél pedig Hawaii szigeteinek, természetének bemutatása egy rövid sétahajózáson.

Az egyetlen mentsváram, hogy pokolian a szívemhez nőtt ez a hajó, imádom minden egyes  lakkozott deszkáját. Ha nem így lenne, már a síromon viríthatna a felirat: unalom általi halál.  Apámnak egyetlen dologért vagyok hálás,  hogy a hajó pénzügyeit nem az én nyakamba zúdította, hanem szintén Nortonéba. Aki, most is fülig érő mosollyal száguld a fedélzetre, hidegen hagyja utálatos szemforgatásom, csak felhúzza a bakancsát, lófarokba köti fekete hullámos haját, veszi  a kedvenc két mellényét, ami már alig jön rá az agyongyúrt bicepszére és teljes macsóságában megnyitja minden „kedves” turista előtt a hajómat. Én meg csak bámulom a rengeteg embert, ahogy tódulnak befelé, nem is sejtve, hogy hamarosan valószínűleg életük első nagy viharját élhetik át.

Az előrejelzés hatalmas szelet jósol. Én csak a számat rágva imádkozom, hogy ezúttal is sikerüljön hazakormányoznom apám hajóját. Rossz előérzettel, kiadom a három fős legénységnek a parancsot a horgony felhúzására. Norton nem sokkal később figyelmeztető pillantást küld felém: művigyort fel!

Testem minden porcikája érezte, hogy baj lesz. Amikor a kirándulók összekuporodva szoronganak a hajó hátuljában, az eső szakad és a szél ide-oda dobálja a hajót, már tudom, hogy a megérzésem megint nem hagyott cserben, az eszem azonban szokásához híven, igen.

Hirtelen sikítást hallok a hajó hátuljából.  A karomon minden pihém az égnek mered. Hátra kapom a fejem a kormánytól, de még csak a csobbanás hangját sem észlelem a hullámok zúgásától.

Imádom a dühöngő tenger hangjait, csak nem akkor, mikor egy kétségbeesett anya nézi, ahogy a fiát elsodorni készül egy hullám. Fogalmam sincs, honnan a lelki erő, hogy Norton kezébe nyomjam a kormányt, levessem a kabátomat, meg a bakancsomat és egy mentőövet lekapva a vízbe vessem magam. Hajt az adrenalin, az az adrenalin, ami napról-napra tart életben. Ilyenkor nem gondolkodom, a fejem  üres. Csak a cél számít. Igyekszem a kölyök után úszni, a hullámok engem sem kímélnek, de én már jó vagyok ebben. A számát sem tudom, hányszor sodort le a víz a deszkámról és lökött alá a mélybe. Fogalmam sincs, miért vagyok még életben, de az őrangyalom velem aztán nagyon nem járt jól.

Megragadom a fiú karját és felfelé rántom, hogy levegőhöz jusson, de már nincs magánál. Csak még egy kicsit tarts ki-suttogom. Meghúzom a mentőöv zsinórját. Két perc múlva mindketten nagyot csattanunk a fedélzet padlóján. Széttépem a kölyök mellkasán a pólót, megbizonyosodom róla, hogy tényleg nem lélegzik és teketóriázás nélkül megkezdem a szívmasszázst. Távolról hallom, hogy Jim, a legénység legfiatalabb tagja a parti mentőszolgálattal ordít a telefonban. Egy, kettő, három… harminc, befúj, egy, kettő, három… Nem hagyom abba, nem adom fel. Nem érhet így véget. Döbbent csend van, csak a szél süvít, miközben a hullámok még mindig ide-oda dobálják a hajót. Nem figyelek az időre, de a fiú mellkasa egyszer csak megemelkedik, ő  kinyitja mogyoróbarna szemét és félelemmel  néz rám.

Egy erős kéz tol odébb, meglepődve nézem, ahogy a parti vízimentő szolgálat két dolgozója egy oxigénmaszkot nyom a fiú szájára. Hogyan értek ilyen gyorsan ide és hogyan szálltak fel  viharban a hajóra? Kérdőn nézek Norton irányába, de lefoglalja, hogy  kikösse a hajót a kikötőbe. A kikötőbe? Mennyi ideje élesztem újra a fiút? Döbbenten dőlök a hajó oldalának és kissé frusztráltan nézek körbe magam körül. Valaki gyengéden megérinti a vállam. Dühösen söpröm le a kezét, azt hiszem valamelyik legénységi tag az. Engem aztán ne tapogasson senki!  Amikor odanézek, az egyik sárga ballonkabátos, vízimentős lány néz rám összeszorított ajkakkal. Látszik rajta, hogy legszívesebben elküldene melegebb éghajlatra,  kedvességet erőltetve szólal meg.

–          Minden rendben van? Nem sérültél meg? Kérlek, gyere le a hajóról, úgy egyszerűbb lesz a vizsgálat.  

–          Kösz, inkább kihagyom, semmi bajom. –  Felpattanok, hogy átvegyem Norton helyét a kormánykeréknél.

Elhaladva mellette még hallom, ahogy dühösen fújja ki a levegőt.

Az orvosok abba a kategóriába tartoznak, amit nem minősítek sokra. Életem során túl sokkal találkoztam ahhoz, hogy ne állítsam ki nemes egyszerűséggel, nagyon kevés százalékukat hajtja igazán az emberek segítése.

Amikor anyukám rákos lett, azt hittem az orvosok megoldanak mindent és nem lesz semmi baj, aztán az évek során rá kellett jönnöm, pont annyira értenek a rákhoz, mint én az asztrofizikához. Puhatolóznak, érdeklődnek, kísérleteznek, de  halványlila gőzük sincsen, meddig mehetnek el vagy mi az a határ, aminek átlépésével egyenes utat engednek az embernek a menny csodás birodalmába. 

…

–          Ezúttal mi történt? – kérdi Wave a legjobb barátom, amint belépek a kertes házunk bejáratán.

Westside utca 42. Imádom minden egyes négyzetméterét, Wave és én két éve vásároltuk egy francia lánytól. A ház az apjáé volt, de úgy döntöttek visszaköltöznek Párizsba, mi pedig végre saját lábra állhattunk, már amennyire az anyagi helyzetünk engedte. Előtte apámnál éltem, de nem vagyok túl könnyű természet, éreztem, ha nem lépek, rövid időn belül becsavarodom. Illetve apám nem igazán nézte jó szemmel, hogy semmit sem csinálok, csak lányokat viszek fel a szobámba, hogy másnap reggel kiadjam az útjukat.

Nem tagadom, ha én lennék az ő helyében, már régestelen régen véget vetettem volna ennek. Nem vagyok jó ember, tisztában vagyok vele, ugyanakkor ez vagyok én, a lényem része a bunkóság, a nyers modor és minden egyéb. Most mondhatnám, hogy nem voltam mindig ilyen, de ez nyilvánvaló tény lenne, senki sem születik tervek nélküli, modortalan seggfejként.

Wave mindvégig kitartott mellettem, minden egyes rossz tulajdonságom ellenére. A mai napig nem vagyok képes felfogni, miért teszi ezt. Miért a barátom és miért támogat mindenben? Én már rég leléptem volna. Ő azonban maradt, maradt akkor is, amikor anyánál rákot diagnosztizáltak, maradt, amikor inni kezdtem, itt volt, amikor leszoktam róla és jelenleg is boldogít a százwattos mosolyával és tökéletesen megnyerő személyiségével.

Tíz éves koromban ismertem meg, amikor mellém ugratott egy hullámon, majd rosszul egyensúlyozott és mindkettőnket lerántott a deszkáról, aztán volt szíves lefejelni a szörfjét. Én kinevettem, ő vérig sértődött, azóta része az életemnek. Nem is sejtem, miért intézte úgy a sors, hogy mi találkozzunk, de ha egyszer módom lesz rá, tiszta szívből megköszönöm.

 

–          Honnan veszed, hogy történt valami? – kérdem lerúgva a bakancsomat az öreg mindjárt széteső telefonasztal mellé. Mindig mosolygok magamban, ahogy látom Wave arcán a sértettséget, mikor kritizálni merem a választását. Szerinte ez az izé, nem öreg, hanem egy nagyon értékes antik darab. Hát persze, még csak véletlenül sem egy ócskapiacról szedtük össze, á nem. 

–          Onnan, hogy Hawaiion gyorsabban terjednek a hírek, mint a börtönben, nem mellesleg csurom vizes vagy, így felteszem igaz a pletyka, miszerint egy kis csávó majdnem a vízbe fulladt sétahajókázás közben. – feleli lazán a konyhapultnak dőlve. Szőke rövid haját lófarokba fogta a feje tetején, mert hát, ha ő nem követné a divatot, az maga lenne a pokol, hogy az ő szavaival fogalmazzak. Keresztbe tett lábbal, kérdőn néz rám kék rövidnadrágban, meg egy egyszerű fehér pólóban.

–          Tudsz mindent haver. – rántom meg a vállam és folytatom a vizes ruháimtól való megszabadulást

–          Meg fogsz fázni, megint kockáztattad az életedet és attól tartok be fognak perelni. – mondja a homlokát idegesen vakargatva

–          Én is pontosan erre számítok, miután a kedves anyuka, nem hogy megköszönte volna, hogy kimentettem a fiát, hanem nekem állt, hogy még a gatyát is lepereli rólam.

–          Örülök, hogy nekem nem kell ott lennem, mikor ezt apádnak elmondod.

–          Figyu Wave, ezzel most nem segítesz. – vetem oda dühösen

–          Ne rám legyél mérges Nic. Én csak segíteni próbálok. Látott orvos?

–          Nem. Elhajtottam. Utálom az orvosokat. Nagyképű seggfejek.

–          Ez aztán a szép általánosítás. – méreget felhúzott szemöldökkel Wave

–          Jól vagyok. – tagolom neki idegesen. – Én, jól. Ez azonban nem mondható el a srácról, aki a vízbe esett.

–          Túlélte nem? – jön a döbbent kérdés

–          Túl. De legalább négy bordáját eltörtem közben. Mármost, ha azért nem ítélnek el, mert kivittem a hajót a viharjelzés ellenére, akkor majd ezért tutira. – sóhajtom a fürdő felé csörtetve, nem törődve Wave hangos káromkodásával.

 

…

–          Szia Lola, a szokásosat kérném! – mondom a pult mögött álló barna lánynak. Megvolt.

Willow reggelizője a legjobb hely arra, hogy apámat is szembesítsem a történtekkel.

 Egy hetet sem kellett várnom, már jött is az idézés a bíróságtól. Eddig húztam-halasztottam, de ma van a nagy nap, amikor a bíróság dönt, így jobbnak láttam, apámat is beavatni a helyzet nagyszerűségébe, hátha rosszul sül el a dolog, aminek valljuk be igazán nagy a valószínűsége.

Joga van tudni, elvégre az ő hajója.

Megszokott, kissé szomorkás arckifejezésével lép be az étterembe, a szemével engem keres, miután megpillant, rendel ő is és kényelmesen elhelyezkedik velem szemben az egyik boxban. Kék inget visel, egy barna bársony rövidnadrággal. Igyekszem nem arra koncentrálni, hogy mindkettőt anya vette neki, még évekkel ezelőtt.  

–          Szia, Nicole. – szólal meg pár percnyi üvegablak bámulás után. Utálom, ha a teljes nevemen szólítanak, de valahogy az ő szájából egészen máshogy hat, így ezúttal eltekintek a kötözködéstől és csak simán üdvözlöm.

–          Szia, apa.

Lola ekkor vidám mosoly kíséretében elénk rakja a reggelinket. Tükörtojás és bacon mustárral, majd egy véletlennek tűnő mozdulat során megérinti a vállamat és már sétál is vissza a pult mögé.

Apám csak egy enyhe mindentudó mosolyt enged meg magának, hogy mégis jelezze, pontosan tudja, hogy a pultos lány is a listán van. Nekem ég az arcom rendesen, míg ő kiszórakozza magát, aztán nagy sóhajtással fog neki a reggelijének.

Sosem voltunk beszédes viszonyban, ami nem azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk egymáshoz pokolian, csak éppen mindkettőnknek anya volt a mindene, az a személy, akivel bármit meg lehet beszélni. Amikor elment igazság szerint két kölyköt hagyott magára, két kétségbeesett kölyköt, akik képtelenek normálisan beszélgetni egymással.

–          Szóval ma tudjuk meg, mi sül ki ebből az egészből. – szólal meg két rágcsálás között, mire én félrenyelem a narancslevemet.

–          Tudsz róla? – kérdezem döbbent szájtátás kíséretében, miután kiköhögtem magam

–          Az én lányom, az én hajóm. Ha nem tudnék róla, az elég nagy baj lenne. Bár nyilván nem tőled tudok róla, de legalább tisztában vagyok a történtekkel. Nicole, ott hagyhattad volna a fogad, de gondolom ez téged, cseppet sem hoz lázba. Ügyvéd?  – kérdez vissza a hozzám intézett leghosszabb mondata után.

–          Van. – közlöm vállrándítással

–          Megvolt? – jön a felvont szemöldökös kérdés

–          Mi? Nem! Apa, basszus, ne már. – háborodok fel azonnal és az asztalra dobom a törlőkendőt, amit eddig a kezemben gyűrögettem.

–          Még. – forgatja a szemeit a tükörtojását majszolva

–          Értékelném, ha a magánéletem nem lenne a reggeli beszélgetésünk témája.

–          Ha az lenne, itt lennénk fél évig. – jegyzi meg apám szarkasztikus hangsúllyal

–          Na, én mentem. – mondom dühösen, az asztalra dobom a reggelim árát,  majd az ajtó irányába masírozom.

–          Csak ügyesen a bíróságon! – kiált utánam nevetve

Csak tudnám mi a fene olyan vicces abban, hogy a lányát lecsukni készülnek. Morgok magamban, majd biccentek egyet Lola felé és már pattanok is be a régi furgonomba.

A mi viszonyunk már csak ilyen marad, én örökké dühöngeni fogok, ő pedig örökké üldöz a mindentudó nevetésével.

…

Karával egy órával a megbeszélt bírósági ülés előtt találkozunk. Kék blézert és hozzá illő nadrágot visel egy fehér blúzzal, tisztára úgy néz ki, mint egy ügyvéd. Mondjuk az is, szóval nagyon nem tér el a tipikus viselettől. Ezúttal én sem pólóban és farmerban jelenek meg, mint úgy általában mindenhol. Fekete blézerezem alá azonban nem voltam képes nem fehér, fekete háromszög mintás egyszerű pólót felvenni.

Barátságos mosollyal fogad és egy üres tárgyalóterembe vezet. Karát, Wave szerezte nekem. Együtt dolgoztak még a régi időkben egy helyi, kis hotelban, nem messze a parttól, így a régi barátság okán örömmel állt a szolgálatomra.  Tetszett nekem, nincs is mit magyarázni, gyönyörű lány volt a maga 25 évével, szőke hajával és zöld szemével. Viszont az belerondított a képbe, hogy apám máris a listára tette, pedig nekem még csak meg sem fordult a fejemben, hogy lefeküdjek vele.

Jó, ez hazugság volt, de akkor sem voltam elragadtatva apám hozzáállásától.

Gondolataimból Kara rázott fel, mikor kedvesen megköszörülte a torkát és kérdőn nézett rám.

–          Fogalmad sincsen miről beszéltem az elmúlt öt percben, igaz?

–          Sajnálom, elkalandoztak a gondolataim. – vigyorogtam rá kedvesen

–          Akarom tudni hol jártál?

–          Szerintem nem igazán. – mosolygok rá sejtelmes vigyor kíséretében, mire egy mindentudó pillantást kapok válaszul.

–          Szóval, bent én beszélek, te pedig megpróbálsz nem dühbe gurulni, rendben? Nagyon eltökélt ügyvéddel állunk szemben, de szerintem a bíró is érzi, hogy ez az ügy teljesen felesleges, elvégre megmentetted a kölyök életét.

–          Az pedig részletkérdés, hogy közben majdnem megöltem.

–          De nem ölted meg – csak a kórházi jelentés szerint – eltörted három bordáját, amit azért túl lehet élni.

–          Törték már el a bordádat, Kara? – kérdezek vissza komolyan

–          Nem. – jön az ugyanolyan komoly válasz. Neked igen?

–          Igen.

–          Ne haragudj, nem akartam érzéketlennek tűnni, biztos nagyon fájt a srácnak, viszont mindenkivel előfordul ilyesmi, még a mentősöknél is történik néha ilyen. Nem a te hibád Nic. Te megmentetted az életét.

–          Ezt mondd el majd, kérlek, az anyukájának is.

–          Meg fogom tenni. – bólint komolyan

–          Tudjuk, ki lesz a tanújuk?

–          Tudjuk.

–          És el is árulod, Kara? – nézek rá mosolyogva

–          Az egyik vízimentő, aki kint volt nálatok a hajón.

–          Óh, te jó ég. – mormogom a kezembe temetett arccal

–          Mi az, Nic? Jól vagy? – kérdezi és gyengéden megérinti a karomat

–          Persze. – abban a pillanatban már pontosan tudtam, hogy a lány lesz az a hajóról. Nem elég hogy utálom az orvosokat, most megkaptam őt a nyakamba. Remek. Ő aztán nem fog mellettünk érvelni, az olyan holtbiztos, mint hogy itt ülök. – morfondíroztam magamban Kara kérdő tekintetétek kereszttűzében.

–          Ha végeztünk, nincs kedved velem vacsorázni? – kérdezem hirtelen, teljesen eltérve az eredeti témától

–          Nem vagyok meleg Nic.

–          Nem is a kezedet kértem meg.

–          Nem randizom ügyfelekkel. – jön a mosolygós újabb visszautasítás

–          De jó! Akkor már nem is leszek az ügyfeled. – karba teszem a kezem és lazán hátra dőlök a székemben

–          Ha elítélnek, akkor igen. – ejt meg egy alattomos beszólást

–          Óh, hát köszönöm, Ügyvédnő, tudtam, hogy Ön, aztán minden helyzetből ki fog húzni.

–          Ne szívd mellre, minden rendben lesz. – mondja, miközben katonás sorrendbe rendezi az iratait

–          Szóval eljössz velem? – kérdezek vissza, mikor kifelé indulunk a teremből

–          Sose adod fel?

–          Sose. – suttogom a fülébe, mikor elmegyek mellette a tárgyalótermünk felé.

…

Az a leírhatatlan düh, ami már a tárgyalás első percétől kezdve lappangott bennem hirtelen minden előjel nélkül tört a felszínre. Nem tudtam uralkodni magamon, egyszerűen elvesztettem a kontrollt.

Egy órán keresztül nem hallgattam mást, csak hogy veszélybe sodortam egy 14 éves fiú életét, kivittem a hajót viharjelzés ellenére a tengerre, ráadásul még el is törtem három bordáját. Jól tudtam, hogy igen, ez mind megtörtént és hibás vagyok. Igyekeztem nem figyelembe venni a vádakat, de lehetetlen volt, hiszen tudtam, hogy igazak. Az összes.

Elszakadt a cérnám, pedig még nem is került sor a tanú beszédére. A szőke lány ott ült leghátul és cseppet sem bizalomgerjesztő tekintettel nézett végig rajtam, amikor egy órával ezelőtt beléptem a tárgyalóba.

Begőzöltem, felpattantam és kifelé vettem az irányt. Menekültem, mindig ezt tettem, ha éreztem, hogy hoppá, ég a házam. Döbbent csend fogadta a kirohanásomat. Még mielőtt bevághattam volna a hátam mögött a tárgyalóterem ajtaját, hallottam Kara eltökélt hangját, ahogy időt kér, mintha csak egy sima focimeccsen lenne.

Nem vágytam másra csak, hogy fogjam a szörfdeszkámat és messzire ússzak be a tengerbe. Még mielőtt kiérhettem volna az épületből, magam mögött hagyva mindent és mindenkit, egy határozott kéz ragadta meg a könyökömet, hogy ijedten el is engedje, amint dühösen felé perdültem.

–          Ha most elmész, elveszíted a pert. – közölte cseppet sem barátságos hangnemben a vízimentős lány

–          És akkor mi van? – nézek rá flegmán

–          Legalább két év letöltendő, ami egyáltalán nem jogos, csupán egy hisztériás kirohanás miatt, szerintem nem éri meg. – vágja nekem vállrándítva

–          Te nem tanú vagy véletlenül?

–          De.

–          Akkor rosszul csinálod, amit csinálsz.

–          A ti tanútok vagyok. Rosszul került fel a papírra, amit kiküldtek. – feleli karba tett kézzel, felhúzott szemöldökkel, majd hátrál két lépést és várja, hogy erre mit reagálok.

–          Ilyen előfordulhat?

–          A jelen szituációt tekintve, nagyon úgy fest.

Csak tátogtam, mint a partra vetett hal és nem szóltam egy kukkot sem.

–          Nic, mi a fene folyik itt? – siet felénk Kara idegesen

–          Semmi. – feleli a vízimentős csaj és már indul is befelé, rám bízva, hogy melyik utat választom, menekülök és börtönbe megyek vagy visszavánszorgom a terembe.

–          Most komolyan, mi folyik itt? – néz rám Kara továbbra is kérdőn

–          Csak kijöttem levegőt szívni. – rántok vállat feldúltan

–          Eszedbe ne jusson lelépni. – morog rám villámló tekintettel

–          Nyugalom, még csak meg sem fordult a fejemben. – lehelem zsebre dugott kézzel, majd újból a tárgyaló felé veszem az irányt. Jöjjön, aminek jönnie kell alapon.

 

Az apró kis kirohanásom ellenére is megnyertem a pert és semmilyen szabadságvesztést sem szabtak ki rám. Szóbeli bocsánatkérés ellenében szabadon távozhattam a bíróság területéről.  Habár ez korántsem az én érdemem volt. A mentőszolgálatos lány húzott ki a csávából ismét, kórházi leletekkel bizonyította, hogy megmentettem a fiú életét. A bordatörést pedig általánosan elkövetett hibaként említette. Nem tudom, hogy tényleg így gondolta e vagy csak ezt érezte helyesnek, de abban a pillanatban nagyon hálás voltam érte.

Nem igazán értettem miért villant meg a szemében a félelem, mikor a fiú anyjához léptem, de annyira nem érdekelt, hogy utánakérdezzek. Letudtam a bocsánatkérést, amit senki nem érzett jogosnak rajtuk kívül és minden további szó nélkül kifelé indultam.

Szó nélkül szerettem volna elmenni mellette, de valami fura sugallat hatására megtorpantam, magamban vívódtam pár percig, vajon megköszönjem-e vagy csak simán menjek már haza.

Nem szóltunk semmit, csak némán bámultunk egymás szemébe, míg őt egy fekete hajú srác odébb nem húzta.

Az ajtóból még visszapillantottam rá, de már a srác kezét szorongatta, így egy vállrándítással elintéztem a dolgot és Kara után indultam.

 

…

Két hét telt el a hajós eset óta, de még mindig magamat vádoltam a történtekért. Nem mondtam senkinek csak hagytam, hogy csendben belülről emésszen. Azóta nem kötöttünk ki a hajóval, Norton rosszallásának ellenére. Nem voltam képes a fedélzetre lépni, abban a tudatban, hogy az a fiú meg is halhatott volna aznap. Wave sem szólt semmit, pontosan tudta, hogy amíg nem adom ki magamból az önvádat, valamilyen düh formájában, addig nem lesz nyugtom. Tehát nem reagált szentbeszéddel, mikor a szörfdeszkámat magamhoz véve, szakadó esőben a part felé indultam.

Átöltöztem a furgonomban a neoprén belebújósomba, majd a meseszerű hullámok felé vettem az irányt. Senki nem volt a parton, mindenki biztos távolságból nézte a tenger dühöngő hullámait. Csodálkoztam, hogy három szörfösön kívül senki más nem jött ki, hogy kiélje szenvedélyét. Gondolom a parti viharjelző vészes villogása nem hozta meg a kedvüket.  

 

Erre vártam már két hete, hogy jöjjön végre egy vihar és újra átélhessem azt a felfoghatatlan szabadságot a hullámok hátán, amik szó nélkül oldoznak fel minden tetted alól. Nem értettem mi van velem mostanában, még a szokásosnál is kedvetlenebb voltam, marcangoltam magam, pedig semmi értelme nem volt. Annyira vágytam valakire, aki azt mondja, hogy nem a te hibád, hogy semmi nem a te hibád. De nem mondta ezt senki. Csak csendben nézték, ahogy egy ideig Kara oldalán, majd pár nap után nélküle ülök a sarki halsütödében.

Igen, Kara végül beadta a derekát és eljött velem vacsorázni, onnan pedig egyenes út vezetett a hálószobám csendes birodalmába. Nem is sejtette, hogy velem aztán nem fogja meg az isten lábát, de erre nagyon rövid időn belül rájött. Amúgy sem lett volna hosszú kapcsolat, tekintve, hogy ő aztán nagyon, de nagyon nem volt leszbikus. Az, hogy lefeküdt egy lánnyal, aki tetszett neki még nem jelent semmit. Ez legalábbis könnyen kikövetkeztető volt, tekintve, hogy nem sokkal később egy férfi oldalán tűnt fel a városban.

 

De ekkor én már nem gondoltam Karára, csak élveztem, ahogy lebukom a deszkámmal a víz alá, majd pár pillanat múlva már egy hullám hátán egyensúlyozok. Tudnom kellett volna, hogy ideje abbahagyni, amikor másfél óra után, két percen belül, már másodszorra rántott le a hullám, én pedig másodszorra is nagy lendülettel vágódtam a deszkámra.

Harmadszorra már nem sikerült elkapni a szélét, még felnyögni sem volt időm, olyan gyorsan kerültem a víz alá. Aztán jött a számolás, egy perc a víz alatt, két perc a víz alatt, három perc a víz alatt, itt már kezdesz félni és az utolsó lendülettel felfelé lököd magad, reménykedve, hogy sikerül.

Mikor végre levegőhöz jutottam, úgy éreztem szétszakad a tüdőm. Az, hogy több liternyi vizet nyeltem már nem igazán érdekelt, csak igyekeztem minél előbb a partra kerülni. A deszkámat elvitte a víz, a vállam pedig pokolian kezdett fájni és éreztem, hogy nem tudom mozgatni a bal kezem. Fogalmam sincs, hogyan kerültem ki, de akkora örömmel töltött el, amikor a hideg homokhoz ért az arcom, hogy az elmondhatatlan.

Nincs annál furább, mikor az eufória tetőpontján egyedül röhögsz a parton, miután majdnem belefulladtál a tengerbe.

Csak feküdtem lazán, a jobb oldalamon és élveztem, hogy végre kapok levegőt. Nem sokkal később kezdett nagyon hideg lenni, így jobbnak láttam feltápászkodni és a furgonom felé indulni. Bemásztam vezetőülésre, maximumra állítottam a fűtést és lassan kormányra hajtottam a fejem. Ebben a helyzetben nyomott el az álom.

 

Arra eszméltem, hogy valaki gyengéden megérinti a nyakamat, majd a bal karomat próbálja megemelni. Egyből felkaptam a fejem és felszisszenve durván löktem el az idegen kezet.

A vízimentős lány nézett rám furán méregetve.

–          Ha még egyszer megütsz, esküszöm, nem állok jót magamért. – szűri ki a fogai között a szavakat

–          Talán nem kéne random autókat nyitogatni, és felkelteni az embert. – morgom álmos hangon, majd ismét felszisszenek, mikor rájövök, hogy pokolian fáj a vállam

–          Megtalálta a parti őrség a deszkádat, minket pedig kivezényeltek megkeresni téged.

–          Honnan tudták, hogy az az én deszkám? – kérdezem, mintha ez lenne a legfontosabb kérdés a világon

–          Rajta volt a neved. – mondja a vörös furgonajtónak támaszkodva. – Azt hitték megfulladtál. – jegyzi meg fürkésző tekintettel, majd idegesen megigazítja piros mentős pólóját.

 Kissé olyan érzésem volt, mintha a fejembe látna. Megijesztett vele.

–          Semmi bajom. – rántom meg a jobb vállam, mire ismét összerezzenek a fájdalomtól

–          Kiugrott a vállad. – közli semleges arccal a tényt

–          Tudom.

–          Vissza kéne rakni.

–          Tudom.

–          Visszarakjam? – kérdezi felvont szemöldökkel

–          Megoldom, köszi. – felelem a kormányt markolva. Pokolian fájt minden levegővétel és nem vágytam másra, csak hogy végre elmenjen, én pedig folytathassam az alvást.

–          Mondd, te mindig ilyen vagy?

–          Milyen vagyok? – nézek rá kihívóan

–          Seggfej. – veti oda szárazon

–          Nem.

–          Remek, akkor csak engem tisztelsz meg vele.

–          És te mindenkire ilyen megvetően nézel? – dobom vissza a labdát

–          Nem.

–          Akkor csak velem vagy ilyen, most már értem. Illetve nem, de mindegy. – közlöm, majd a jobb kezemmel be akarom húzni a furgonajtót, de nem engedi. – Vissza kell rakni a válladat.

–          Mint említettem megoldom. – tagolom semleges arccal

–          Ha rosszul rakod vissza sokkal jobban fog fájni, mint most. Márpedig pontosan tudom, hogy most is eléggé fáj.

–          Most nem értem miért vagy még itt. – mondom nagy sóhajtással

Nem számítottam rá, hogy egy hirtelen mozdulattal megragadja a karomat és felfelé rántja.

A vállam hatalmasat kattan, beszorítom a levegőt, de kár megijednem, a fájdalom pont olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy érkezett. A kormányra dőlök és igyekszem egyenletesen venni a levegőt. A lány fellép a furgonomra, kézbe kapja a kezemet és gyengéden a csuklómra simítja az ujját.

–          Rendben van a pulzusom. – felelem halkan

–          Nem kell megköszönnöd. – mondja szinte tajtékozva a dühtől, majd elengedi a kezem – Rendben leszel?

–          Eddig is rendben voltam.

–          Ja, hát persze. Ne aludj el megint, nem túl jó környék. – mondja, mintha teljesen hidegen hagynám és már hallom is távolodó lépteinek zaját.

 

…

 

–          Változtatnod kell! Ez így nem mehet tovább. – szólal meg Wave, amint kiszállok a furgonomból és fáradtan a bejárati ajtó felé indulok. Egy régi papucsban, zöld rövidnadrágban, meg egy hosszú ujjú pólóban áll az ajtónk küszöbén. Éljen a kiszámíthatatlan időjárás, meg Wave fura ízlése.

–          Mégis mit? – kérdezek vissza, mintha nem érteném, miről beszél

–          Addig csinálod, míg egyszer ott fogod hagyni a fogadat.

–          Honnan tudsz te mindenről? – háborodok fel és elviharzok mellette, be egyenesen a felső emeleti szobámba. Nem adja fel, jön utánam rendíthetetlenül.

–          Nem hoztad haza a deszkádat, így felteszem elsodorta a hullám, mikor leestél róla.

–          Csak tudnám, hogy veszel észre mindig mindent.  –morgok az orrom alatt és belebújok fekete farmeromba. Megnyugtatott a gondolat, hogy legalább a vállamról nem szerzett tudomást. Nem értem, miért érintene ennyire kellemetlenül, ha el kellene mondanom, hogy megint kiugrott a vállam és szokásomhoz híven egy igazi seggfej voltam a vízimentős lánnyal. Azt sem igazán tudom, miért zavar ez ennyire engem. Miért vagyok vajon ekkora bunkó vele? Rengeteg kérdés, nagyon kevés válasz.

Wave még mindig az ajtómban áll és tanácstalanul néz rám. Ő nem tudja, mihez kezdjen velem, én nem tudom, mihez kezdjek önmagammal. Patthelyzet.

–          Muszáj tenned valamit.

–          Mégis mit?

–          Mit tudom én, Nic. Tanítsd meg a lenti srácokat szörfölni, menj vissza dolgozni és tarts ki végre valaki mellett és lehetőleg ne lépj le három nap után.

–          Szóval arra kérsz, hogy tanítsam meg őket meghalni? – döbbenek le

–          Nem azt mondtam, hogy a tíz éves fiúkat vidd ki a 20 láb magas hullámaidra, csak azt mondom, hogy engem is megtanítottál, megmentve attól, hogy a második kanyarban belefulladjak a tengerbe. Láttad te már a srácokat a parton? Annyi vizet nyelnek a próbálkozásaik során, hogy még csodálom, hogy nem adták fel az egészet.

–          Wave, majdnem kinyírtam egy kis srácot két hete, szerinted, hogy reagálnak majd a családok, mikor megtudják, hogy én tanítom szörfölni a gyereküket?

–          Akkor csináld legálisan. – csap a térdére, amint megfogan a gondolat az agyában. – Csináld meg a képzést! Legyél oktató! Jövő héten indul egy kurzus, csak rajtad áll belevágsz e.

 

…

 

Végül belevágtam, nem tudom, hogy önmagamért vagy csak Wave miatt, de jelentkeztem a kurzusra. Az első nap  úgy éreztem magam, mint a középiskola első napján, senkit nem ismertem, alig találtam meg a város ezen részét és eszméletlenül frusztrált voltam.  Ültem a padban, mint egy kisiskolás és semleges arccal bámultam, azt a sok, fiatalnál fiatalabb srácot, akik kísértetiesen hasonló helyzetben voltak, mint én.

Időről időre rám pillantottak. Szívből utáltam, mikor ezt csinálták az emberek. Amint megnyersz pár szörfverseny, soha nem tudsz többé szépen meglapulni a tömegben. Olyan kicsire össze szerettem volna húzni magam, hogy még csak ki se látszak a padból, de ezt nem tehettem meg. Megígértem Wavenek, hogy végre a sarkamra állok és igyekszem nem alpárian bunkó lenni az egész univerzummal. Tudom. Nagy fába vágtam a fejszémet.

Egész idő alatt imádkoztam, hogy ne valamelyik ismerősöm tartsa az órát, komolyan, azt már nem bírtam volna elviselni, ha még az oktató is ismer. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, mikor a terembe egy laza, fekete hajú lány lépett be. Máris kedveltem, tekintve, hogy se nem volt az ismerősöm, se nem feküdtem le vele és látszólag olyannyira heteró volt, mint a föld 80%-a.

Abszolúte megnyugodtam, már kezdtem azt gondolni, hogy ezen a szigeten minden lány meleg és már az összes megvolt. Nagy karrier, gratulálok Nicole. Gondoltam magamban, majd figyelmet erőltettem magamra és belevágtam életem kalandjába.

 

…

–          Miért olyan az arcod, mintha citromba haraptál volna? – kérdezte Rudi, Wave barátja, mikor a tizedik kurzusom után hazaértem és hangos nyögéssel a kanapé puha huzatjába temettem az arcom.

–          Mert a következő öt óra elsősegélynyújtási alapismeret lesz. – válaszolok a párnába nyomott fejjel.

Wave hangosan nevet fel a tűzhely mellől, ahol éppen az ínycsiklandozó illatból ítélve palacsintát süt.

–          Fel a fejjel kölyök, legalább ezek után senki nem vádolhat meg, hogy minden egyéb szakképesítés nélkül nyírtad ki a fiát. – feleli továbbra is nevetve. Rudi is csatlakozik hozzá, én csupán egy szép íves mozdulattal emelem meg a középső ujjamat feléjük.

–          Ne durcizz, kérsz palacsintát? – kérdi Rudi, miután a kanapéhoz sétált és rávágott egyet a seggemre, egy, a keze ügyébe kerülő fakanállal.

–          Héé! – mordulunk fel egyszerre Wavevel.

–          A pasid seggét csapkodd Rudi. – morgom és egy párnát dobok felé

–          Te ne dobáld a párnát, te pedig ne molesztáld a lakótársamat. – mutogat Wave fenyegetően a sütő mellől. – Olyanok vagytok, mint a gyerekek!

–          Lakótárs, mi? – forgatom a szemem kedvesen, majd egy félmosollyal az arcomon, az ajtó felé indulok.

–          Hova, hova? – néznek rám mindketten várakozóan

–          Visszaszerzem a deszkámat, elvileg a vízimentősöknél van.

–          Jó sokáig várattad azt a deszkát. – állapítja meg Wave, majd minden további kommentár nélkül fordul a palacsintái felé.  

 

Néha olyan érzésem van, mintha Wave örökké tudná, hogy mi jár a fejemben. Csak tudnám, hogy csinálja. – Morfondírozom magamban, majd agyalás helyett inkább szaporábban szedem a lábaimat.

…

–          Jó napot! Nicole Harton vagyok és a szörfdeszkámért jöttem. – hadarom el a vízimentő recepcióján tartózkodó idős, szemüveges néninek.

–          Hogy mondja, kedveském? – kérdez vissza mosolygósan

–          Nicole Harton vagyok és a szörfdeszkámért jöttem. A parti szolgálat elvileg megtalálta a tengerben.

–          Hogyan, aranyom? Mi van a tengerben? – néz rám értetlenül, én pedig magamban háromszor elátkozom az összes idős, recepciós nénit. De ezúttal egyetlen gúnyos megjegyzést sem engedek meg magamnak, csupán közelebb lépek és mosolyt erőltetve az arcomra elismétlem.

–          Nicole Harton vagyok és a deszkámért jöttem.

–          Milyen deszkáért szívem?

–          Hát én itt kapok szívrohamot. – mormogom az orrom alatt és feltalálva magamat, előkapom a telefonomat és bepötyögöm a szöveget. A néni mosolyogva olvassa el, majd nevetve csap a homlokára.

–          Ó, igen, tudom már miről beszél, szíveskedjen felmenni az első emeletre az ottani recepción tudják útbaigazítani. És kedveském? – szól utánam, mikor megindulok a lépcső irányába. – Máskor nyugodtan írja le először, a beszédhiba ma már teljesen elfogadott.

–          Nem vagyok beszédhibás, néni. – mondom felhúzott szemöldökkel

–          Hogyan, szívem?

–          Idegrohamot fogok kapni. – morgom és a lépcső irányába indulok.

 

Újabb recepció, újabb néni. Előre érzem, hogy itt sem úszom meg szárazon.

–          Jó napot kívánok! Nicole Harton vagyok és a szörfdeszkámért jöttem.

–          Jó napot kívánok! Ön hány éves?

–          24. – mondom nem értve, hogy ez, mégis hogyan jött ide

–          Az én unokám is 24 éves, de ő nem szokott szörfözni, egyetemre jár, közgazdász lesz belőle. – bólogat lelkesen az idős hölgy.

–          Ennek nagyon örülök, de megmondaná, merre kell mennem, ha vissza szeretném kapni a szörfdeszkámat?

–          Jaj, de siet a kis hölgy. Az én unokám is mindig lót-fut. Sosem képes maradni a hétvégére, pedig mindig a kedvencét főzöm neki és még pakolok is. Szegénykém olyan vékony, attól tartok nem eszik rendesen az egyetemen. 

Idegesen beletúrok a hajamba és hatalmasat sóhajtok.

–          Ez mind nagyon érdekes, de hol tudom átvenni a deszkámat? – kérdezem most már idegesen. Az idős hölgy csak pislog rám, mintha lefagyott volna a rendszer.

–          Ó a francba. –káromkodok és a második emelet felé indulok.

–          Hölgyem oda nem mehet fel! – jön a replikázás a hátam mögül és már hallom is, ahogy a néni nagy robajjal csörtet utánam. Félve pillantok hátra és látom, hogy ütésre emelt esernyőt tart a kezében. Nem vagyok képes megállni, elnevetem magam, de azért a biztonság kedvéért gyorsabban szedem a lábaimat. Az első szembejövő ajtón ugrom be és lihegve, nevetőgörcsöt kapva dőlök az ajtónak.

 

Diszkrét köhintést hallok a hátam mögül, mire lever a víz és csigalassúsággal fordulok meg. A vízimentős lány ül az íróasztal mögött és kérdő tekintettel néz rám, keresztbe tett lábakkal, lazán hátra dőlve.

–          ŐŐŐ. – tátogok meglepetten

–          Ő?

–          Izé, ne haragudj, csak a nénik… – dadogom, még mindig zavarban, de nem tudom befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban, valaki nagy lendülettel betöri az ajtót, én pedig a sarokba repülök az ajtó nekem csapódó erejétől.

–          Mit csinálsz Frederic? – ugrik fel egyből a lány és már jön is felém, hogy segítsen

–          Azt mondta Márta néni, hogy egy betörő zárkózott be hozzád. – néz a férfi döbbent tekintettel rám, ahogy nevetve szedegetem le magamról a fadarabokat.

–          Nicole, jól vagy? – kérdezi a lány és hozzám akar érni kedvesen, de hirtelen inkább meggondolja magát és lazán odébb tesz két fadarabot. Nem érti miért nevetek.

Én sem értem igazából.

–          Semmi bajom. – sóhajtok és talpra állok. – Neked viszont kell, majd egy új ajtó, szóval, izé, sajnálom. – nyögöm ki, a kezeimet tördelve

–          Mit? – kérdezi döbbenten, egy enyhe, de tényleg nagyon enyhe félmosollyal a szája szegletében

–          Az ajtódat. Ha van idegrendszerem a második nénihez és ha lenne agya a társadnak, most még lenne ajtód.

Frederic enyhén hátrahőkölt a válaszom hallatán, a lány arcáról pedig minden jóindulat tovatűnt.

–          Tisztában vagyunk a recepciósaink korával, szokásaival és természetével. – Miben segíthetek? – kérdi hivatalos hangon

–          A deszkámért jöttem.

–          Óh, hát persze. A deszka. – bólint szórakozottan, majd a kijárat felé indul. – Kérlek, gyere le velem az alagsorba, ott tároljuk, a… – és megakad a mondatban.

–          A tengerben talált deszkákat, amiknek az esetek 90%-ában nem lesz a gazdájuk. Nyugi. Pontosan tudom.

–          Oké. – bólint összeszorított fogakkal. Ismét láttam megcsillanni a szemében azt a furcsa, lenéző, gyűlölködő pillantást, de hamar úrrá lett rajta, amint Frederic megköszörülte a torkát.

–          Akkor én nem is zavarok. Ne haragudj Nicole, hogy rád törtem az ajtót. – néz rám kedvesen, biccent egyet és már ott sincs. Nem vette túlságosan magára a megjegyzésemet, ami határozottan megnyugvással töltött el.

–          Biztos jól vagy? – kérdezi meg újra a vízimentős lány, amikor meglátja, hogy végig simítok a bal kezemen, lefelé menet az alagsorba.

–          Egészen biztos. – felelem a lépcsőket fixírozva  

–          Szeretnék bocsánatot kérni. – szólal meg pár perc néma csend után

–          Te kérsz tőlem bocsánatot? – döbbenek le és egy pillanatra még a számat is nyitva felejtem

Elneveti magát. Én meg csak bámulom, mint az idióták. Soha nem nevetett még a jelenlétemben, soha még csak mosolyra sem húzta a száját.

–          Jól vagy? – kérdezi hirtelen összerántva a szemöldökét

–          Ja, igen, persze. – habogok és fogalmam sincs, mi történik velem. – Csak azt akartam mondani, hogy nem neked kellene bocsánatot kérni. – hadarom a cipőm orrát bámulva.

–          Itt a deszkád. – feleli semleges arccal.

–          Köszi. – mondom kedvesen, amin én magam is meglepődöm. – Szóval bocsi. Mármint, hogy seggfej voltam, minden alkalommal.

–          Hát ja, az voltál. – rántja meg a vállát tényközlően

Nem szólok rá semmit, nem gurulok dühbe, és még csak egy gúnyos megjegyzést sem füzök hozzá. Egyszerűen csak elmosolyodom és felfelé indulok a lépcsőn. Érzem, hogy meglepődött, de ő sem fűz hozzá semmit.

–          Akkor, jó… – hatásszünet, keresi a szavakat- szörfözést. – nyögi ki végül keserű szájízzel, mikor megállunk az irodája előtt

–          Köszi, ő, izé, megkérdezhetem, hogy hívnak, csak mert kezd kellemetlen lenni, hogy fogalmam sincsen, kivel beszélek.

–          Joana vagyok.

–          Csak simán Joana?

–          Igen. – biccent enyhe vigyorral a szája szélén

–          Akkor csak simán Joana, örülök, hogy találkoztunk és visszakaptam a deszkám.

–          Nincs mit, viszont legközelebb jobban vigyázz rá. Majdnem belefulladt a tengerbe. – közli nyomatékos pillantással, majd a kiszakadt ajtós irodája felé indul. Én meg csak csóválom pár percig a fejem, majd észbe kapok, hogy még mindig egy helyben toporgok és inkább a kijárat felé indulok.