Csak egy tánc volt IV.

4.rész

Eltelt egy újabb nap. Tisztán emlékszem a tegnapra. Tele voltam tervekkel, optimizmussal, érzésekkel. Ma szöges ellentéte vagyok a tegnapi önmagamnak. Búskomor. Béna. Balek.

Szonja már meg sem próbál kiigazodni rajtam. Előző nap velem örült az új terveknek, ma csak aggódva figyel a konyhából. Érzem, hogy bámul, hamarosan lyukat éget a tarkómra. De nem fordulok felé, csak bámulok ki az ablakon nem nézve senkit és semmit. Túl messze vagyok. Nem ragad már meg a sarki élelmiszerbolt neonfénnyel világító felirata. Ma nem hat rám semmi. Már Szonjára se figyelek, nem is hallom, ahogy a nevemen szólongat. Messze járok.

 

Pokoli meleg nyár volt 2013. július 12-e. Seattle utcái ilyenkor olyan kihaltak, mint Glamour napok után az üzletek kilencven százaléka. És én pont az ilyen időket imádtam. A tömeg nélküli utcákat, a csendet. Egy új fehér trikóban és egy terepszínű rövidnadrágban rohantam a tánctermem irányába. Az úton egyetlen autó sem járt. Mintha Seattle városát karantén alá vonták volna. Mindenki vagy nyaralt vagy esze ágában sem volt kimenni a 43 fokba. Meg sem fordult a fejemben, hogy körül kellene néznem, mielőtt a zebrára lépek, nem törődve a piros jelzéssel. Hiba volt. Szinte másodpercek törtrésze alatt zajlott le minden. Nagy csattanás, pár elfojtott halk szitkozódás. Egy szőke lány a biciklije alá temetve. No meg én, aki lemerevedve áll a zebrán, tátott szájjal. Sosem fogom elfelejteni ezt a jelenetet, oly sokszor felemlegettük, hogy lehetetlen is lenne. Franceska Ardant, született Avallon (Franciaország) 1994. március 3. éppen a kerékpárja alatt fekve küld el melegebb éghajlatra, válogatott szitkokat vágva a fejemhez. Esélyem sem volt, abban a pillanatban beleszerettem.

–  Hahó Alex? Itt vagy? – rázza meg a vállam Szonja erőteljesen. Kábultan pislogok rá. Kell pár perc, míg realizálom magamban, hogy nem 2013-at írunk, hogy nem nyár van és hogy Franceska Ardant sincs többé.

–  Itt – felelem halkan, minden lelkesedés hiányában.

–  Indulhatunk? – néz rám kérdőn.

–  Hova?

–  Most csak viccelsz velem, igaz? – kérdi nagyra nyitott barna szemekkel.

–  Nem, tényleg nem tudom, hova kellene mennünk – felelem összeráncolt homlokkal. Szinte kihallatszik, ahogy a fejemben hangosan kattognak a kereket és keresik az okokat, miért néz rám Szonja úgy, mintha a Marsról jöttem volna.

Sikertelenül. Tudom, hogy emlékeznem kellene valamire, de fogalmam sincsen mi az. Rémesen idegesítő. Mint amikor pontosan tudod, hogy hol található egy kérdésre a válasz, melyik oldal, melyik sor, melyik fejezet, de fogalmad sincsen mi van odaírva. Pont ilyen üres az én fejem is.

–  Leához megyünk. Gyógytornára – közli szárazon és már ragadja is meg a kerekesszékemet, hogy az ajtó felé toljon.

…

 

–  Szia! – mosolyog rám Lea. Vigyorgó tekintetében annyi érzelem van, hogy csak egy ijedt sziát rebegek. Csak biztatóan mosolyog tovább és felültet a vizsgálóasztalra.  

Ha le kellene írnom a termét, a barátságos szót használnám. Pasztell színek, mindenféle labdák és szivacsok. Egy apró íróasztal a sarokban, pár karton papír és egy hatalmas ablak egyből az ajtóval szemben. Világos terem, hatalmas hellyel. Nem úgy néz ki, mintha kínlódni járnának ide az emberek. Pedig van benne igazság.

Minden kísértetiesen úgy történik, mint a balesetet követő „tréning” után. Izzadok, mintha maratont futottam volna, pedig csak emelgetnem kell a lábamat, miközben Lea tartja a nagy részét.

Nem tudom mi ez az érzés, de nem tetszik. Megalázó? Reménytelen? Nincs is kedvem már folytatni. Legszívesebben itt hagynám az egészet és örökre eltűnnék. Fáj, feszít és egyedül még csak megemelni sem tudom. Lea, mintha pontosan tudná, mit játszom le fejben, összeráncolja a homlokát és leengedi a lábam.

–  Alex, szerintem beszélgessünk – szólal meg és egy széket húz maga alá, így pont szemmagasságba kerülünk.

–   Kihúztam a gyufát, doktornő? – kérdezem félvállról.

–  Ki bizony – feleli karba tett kézzel, pár lélegzetvételnyi néma csend után. – Fel akarsz épülni vagy sem? – teszi fel a végtelenül egyszerű kérdést.

–  Természetesen fel – forgatom a szemeimet bosszúsan, hogy érezze, már megint a nyilvánvaló kérdéseivel fáraszt.

–   Annak örülök, mert ebből a másfél órából az derült ki, hogy nem igazán rajongsz az ötletért.

–   Csak elfáradtam – rántom meg a vállam, egy nem érdekel grimasz kíséretében.

–  Rendben, ha te ennyire félvállról veszed, ezt az egészet, akkor én sem törődöm tovább a kéréseiddel – mondja indulatosan, ugyanolyan vállrándítás és grimasz kíséretében, majd közelebb hajol és megcsókol. Közben gyengéden simít végig a nyakamon, majd pár perc után hátra hajol. – Most mehetsz, mára végeztünk, este meg átmegyek – közli egyszerűen, majd mintha semmi sem történt volna, kitol a teremből, meg sem várva a válaszomat.

Meglepődve pislogok Szonja mellett az autóban. Lea nem totojázott, én pedig nem dolgoztam fel, mit is jelent ez számomra. Jó volt? Nyilvánvalóan igen rá a válasz. Olyan váratlanul ért, hogy lehetőségem sem volt visszacsókolni, csak hagytam magam és kiélveztem, hogy ott van velem, hozzám ér és… Úristen! Most meg miért vigyorgom?

Szonja értetlen tekintettél néz rám, de nem kérdez semmit. Jó kislány. Aztán észreveszem, hogy valami megváltozik Szonja viselkedésében. Rágja a szája szélét és idegesen pillantgat a műszerfalra felszerelt apró, fekete digitális órára.

–   Sietsz valahova? – érdeklődöm tőlem szokatlan kedvességgel, mire úgy néz, mintha megőrültem volna.

–   Ő, hogy őszinte legyek, igen – vágja rá, az utat figyelve.

–   Kinyögöd végre?

–   Egy óra múlva a nagymamámhoz kell utaznom és csak két nap múlva tudok vissza jönni – hadarja el gyorsan, majd esdekelve pillant rám.

–   Oké. Továbbra sem értem, miért bámulsz így.

–   Egyedül még nem tudsz boldogulni – jegyzi meg, mintha nem lennék tisztában vele.

–   Majd felhívok valakit, annyi ápoló hirdeti magát, hogy bele lehet fulladni. Csak találok olyat, aki nem gyilkol meg két este alatt.

–   Az a helyzet, hogy megkértem Márkot segítsen neked és igent mondott – darálta a szavakat olyan gyorsasággal, hogy majdnem követni sem tudtam.

–  Ugye, most csak szórakozol velem? – háborodok fel pár másodperc alatt és úgy nézek rá, mintha minimum a kedvenc játékomat vette volna el.

–  Nem gondoltam át, csak kicsúszott tegnap este a számon, Márk pedig egyből készségesen felajánlotta, hogy segít. Mégse mondhattam, hogy bocsi Márk, de kinyírjátok egymást – feleli Szonja az utat bámulva, miközben akkora energiával rágcsálja a körmét, hogy félő, mire hazaérünk, semmi nem marad az ujján.

Káromkodok, majd az ép lábammal, nem túl érett módon rúgok egyet Szonja jó öreg kocsijába.

…

–   Biztos meglesztek? – toporog Szonja idegesen az ajtónk küszöbén két bőrönddel a lábai előtt, miközben Márkkal óvatosan méregetjük egymást. Ő a konyhapultnak támaszkodva, én a tolószék biztonságában.

–   Menj már! – morgunk rá egyszerre, mire védekezően maga elé emeli a kezét és egy bocsit tátog felém, aztán már csukódik is a bejárati ajtó sárga kilincse..

Nem szólunk egymáshoz, csak meredten bámulunk. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ötletem sincs, miért vállalta ezt az egészet, de legalább ő sem érzi magát a legjobban, legalábbis ideges körbepillantgatása erről árulkodik.

–   Mit szoktál ilyenkor csinálni? – jön a tényleg ideges kérdés – Nem vagy éhes? – néz tanácstalanul a hűtőnk irányába. Csináljak valamit? – teszi fel az újabb kérdést.
Meglepődök a kedvességén és el is tátom a számat egy kicsit.

–   Hát ez nem lehet igaz – lehelem inkább csak magamnak.

–   Most mi a franc van, meg is némultál? – végre önmagához hű beszólás következik, így megnyugszom egy kicsit.

–   Megijedtem, hogy ilyen udvarias leszel végig, de hála istennek még mindig tapló vagy.

–   Jól van Alex, lehetek tapló is, de megígértem Szonjának, hogy nem nyírjuk ki egymást, szóval ehhez te is kellesz.

Biccentek egy aprót, hogy rajtam ne múljon.

–   Szóval kérsz valami kaját? Úgy hallottam csak reggelit ettél.

–   Nem kösz, megvagyok.

–   Oké. Akkor mihez van kedved?

–   Figyi, Márk, értékelem, hogy próbálkozol, viszont ami nem megy, azt ne próbálgasd ennyire, nem kell bébiszitterkedned.

–   Tudtam, hogy nem fogod megkönnyíteni a dolgomat, Alex. Kurvára semmit nem változtál.

–   Többet, mint azt gondolnád – vágok vissza karba tett kézzel.

Ránt egyet a vállán és a kanapéra dobja magát a távirányító után kutatva. Ha kell valami szólj, én itt leszek – mondja rám sem nézve.

 

2 órával később

 

–   Hozzám ne érj! – kiáltom dühösen és dobásra emelem az asztalról felkapott tálat.

–   Most úgy gondoltad két napig nem fogsz fürödni? – tárja szét a karját és felém lép egyet, mire már lendül is a kezem. Gyorsan lehúzza a fejét, hogy a tányérnak utat engedjen. Hatalmas csörömpölés hallatszik, ahogy ezernyi darabra törik a padlón. – Fürödnöd kell! – ordít rám elveszítve a kontrollt.

–   Biztos vagyok benne, hogy te nem fogod levenni rólam a gatyámat!

–   Te le tudod venni? – morog rám dühösen.

–   Le!

–   Remek! Akkor beemellek a kádba és ennyi.

Káromkodok és hátrébb hajtom a tolószék kerekeit, hogy a lehető legtávolabb kerüljek tőle.

–   Ide figyelj, megígértem Szonjának, hogy segítek az esti mosakodásban is, mert egyedül nem tudsz belemászni a kádba. Szóval nem igazán értem, mi a francért problémázol!

– Te soha nem fogsz engem ruha nélkül látni pajtás! – vágom oda karba tett kézzel.

Márk megelégelte az egész szituációt és idegesen indult meg felém, amikor kitárult a bejárati ajtó és Lea kérdő tekintetének kereszttűzében, mindketten elvörösödve merevedünk le.

–   Mi folyik itt? – kérdezi összehúzott szemöldökkel nézve a tányér hajdani darabjaira, Márk ideges arcára, és a kezemben lévő lendítésre emelt újabb tányérra.

–   Alex, nem engedi, hogy levegyem a gatyáját.

–   Hogy mi? –kapja fel a fejét Lea is hitetlenkedve, már-már döbbenten nézve Márkra.

–   Ja. Mármint nem úgy –  helyesbít Márk szempillantás alatt. Nem akar fürödni, mert én aztán nem láthatom őt meztelenül, mintha engem annyira kibaszottul érdekelne – fújtat dühösen és járkálni kezd.

–   Nyugodj meg Márk, majd én intézem – mosolyodik el Lea és becsukja maga után az ajtót. Nyugodtan haza mehetsz, itt maradok Alexszel – mondja miközben kibújik fekete sportdzsekijéből.

–   Veled fogok fürödni? – nézek rá döbbenten.

–   Kölyök, ugye nem állsz neki válogatni? – kérdezi Márk unottan és már nyúl is a kabátjáért.

–   Hé, hova mész! – egyenesedek ki ültömben.

–   Haza. Vagy mégis velem fürdesz? – néz rám kérdőn, én meg csak kapkodom a fejem Lea és Márk között.

–   A bőség zavara, mi? – veti oda foghegyről. –   Még ma, ha lehet – mondja ásítást mímelve.

–  Szia, Márk! – mondja Lea ellenkezést nem tűrő hangon és azzal a lendülettel már tolja is kifelé az ajtón, majd a kanapé szélére ül és kérdőn néz a kezemben szorongatott tányérra. –  Én is kapok?

–   Nem!– vágom rá egyből. Nem akarlak bántani.

–  Helyes, mert én nem leszek olyan kíméletes, mint Márk volt. Nem nézem el senkinek, ha tányért vagdos hozzám – feleli jelentőségteljesen rám pillantva, majd a seprű felé indul.

–  Önvédelem volt.

–  Inkább pánikreakció. Ego avagy önteltség?

–   Áucs – morgom karba tett kézzel.

–   Mondd, hogy legalább nem Szonja kedvencét vágtad hozzá.

–   Nem. Azt nem értem el.

–   Az egyetlen szerencse – nevet fel visszafogottan. Most komolyan, Alex? Egy tányért? Mi lett volna, ha eltalálod? – néz rám feddőn Lea. Eddig tudta megállni, hogy idegesen rám ne förmedjen.  

–   Touchdown – vigyorgok és az asztalra teszem a másik tányért.

–   Nem vicces. Baj is történhetett volna.

–   Nyugi egy haja szála sem görbült.

–   Nem neki – néz rám Lea kifürkészhetetlen pillantással. Majd kidobja a szilánkokat a kukába és ismét a kanapé oldalára ül.

–   Meg tudom magamat védeni.

–   Ebben én nem vagyok olyan biztos, szerintem nem sok kellett volna hozzá, hogy elveszítse a maradék önkontrollját is.

–   Erre most mit mondhatnék? – nézek rá kitárt karokkal.

–   Semmit, gyere, megfürdünk – mondja és már tol is a fürdő felé.

Egyre jobban kedvelem, még a problémáit is úgy oldja meg, mint én… sehogy.

–   Én nem szeretnék – nyögök fel kislányosan kapaszkodva a tolószékem bőrborításába.

–   Nem kérdeztem Alex – szólal meg Lea ellentmondást nem tűrő hangon.

–   Szóval nekem nincsen beleszólásom?

–   De nincs ám! – vigyorog és a pólóm már a kezében is van.

Csak pislogok rá és érzem, hogy szépen lassan vörösödik az arcom. Először nem figyel rám, csak az övemmel babrál, aztán mikor végre rám pillant, elneveti magát.

–  Zavarban vagy? – mosolyog önfeledten.

Nem válaszolok, csak igent intek a fejemmel.

–   Miért?

–   Mit miért?

–   Miért vagy zavarban?

–   Mondd Lea, te teljesen hülye vagy?

–   Alex! – néz rám figyelmeztetőleg. – Nem kell undoknak lenned, csak egyszerűen válaszolj!

–   A gatyámat készülsz lehúzni és egy melltartóban ülök előtted. Erre te megkérdezed, miért vagyok zavarban – forgatom a szemem és eltakarom az arcom. Gyengéden lefejti a kezemet az arcomról és egy puszit nyom rá.

–   Ne nézz úgy, mint akit ölni visznek.

–   Pedig úgy érzem magam.

–   Drámakirálynő vagy – leheli egy újabb puszi után.

Alig pislogok kettőt már nincs is rajtam semmi és Lea már emel is a kádba. A nyakába kapaszkodom, mellem a pólójához ér, de csak összeszorítom a fogamat és hagyom magam.

–   Fáj? – kérdezi pár centire a számtól.

Nem válaszolok, csak a fejemmel intek két gyors nemet.

–   Elvitte a cica a nyelvedet?

Ismét nem válaszolok, csak a fejemet ingatom. Mosolyra húzza a száját, majd mikor közelebb hajolok egy csókért, elhajol.

–  A-A. Most fürdünk – vigyorog kislányosan, belerak a vízbe, majd a fürdőkád peremének dől, háttal nekem. – Mire vársz Alex?

–   Semmire.

–   Akkor fürödj már, az isten szerelmére, mert megfázol.

–   Igenis anya! Azt értékelem ugyan, hogy nyíltan nem leskelődsz. Kár, hogy szemben veled, pont van egy tükör – jegyzem meg, mire egyből másik irányba fordul. Hallom szaggatott légzését, amit a nevetése mögé rejt és utálom, hogy vasak vannak a lábamban. Ha nem lennének már rég kihasználtam volna a helyzetet. Bár ha belegondolok, akkor ez valószínűleg nem így alakult volna.

–   Aranyos tetkó – jegyzi meg pár perc néma csend után – Hé, ezt miért kaptam? – méltatlankodik, miközben egy zsebkendővel törölgeti magáról a vizet.

–   Úgy volt, hogy nem leskelődsz!

–   Odatévedt a tekintetem.

–   A combomra? Milyen érdekes – grimaszolok és ismét lefröcskölöm.

–   Csupa víz lett a pólóm – nevet fel és nyíltan néz rám.  Nem hatja meg, hogy semmi sincs rajtam.  

–   Találsz az emeleten a szobámban.

–   Biztos nem gond?

–  Ha gond lenne, nem mondtam volna. Addig én leeresztem a vizet és megtörölközöm – teszem hozzá, amint kifelé indul.

–   Menni fog egyedül?

–   Tudom, hogy nagyon szeretnéd, hogy ne menjen egyedül, de ki kell ábrándítsalak.– vigyorgom öntelten.

–   Rendben. Kiálts, ha kellek, de úgyis sietek! – hadarja és már hallottam is a lépcsőn felviharzó lépteit.

…

 

–   Ne nézz így! –   szólok rá a kád széléről.

–  Hogy szálltál ki? – kérdezi karba tett kézzel. A kedvenc fekete pólómat vette fel és irtózatosan szexin nézett ki benne. Én csak vigyorogtam rá, mint az idióták. –Jól vagy? – kérdezi félig megemelt szemöldöke alól.

–   Izé…persze…a másik lábam még jó és kapaszkodni is tudok, szóval felültem.

–   Oké és most mennyire fáj a lábad? – teszi karba a kezét.

–   Hányas skálán? – vigyorgok, mintha valami jó viccet mondtam volna.

Válaszra sem méltat, csak dühösen összeszorítja az ajkait.

–   Feltételezem, nem szeretnél visszaülni? – mutat a tolószék irányába.

–   Ha nem muszáj inkább nem, beugrálok a kanapéra – jelentem ki és a jó lábamra állva nézek rá, hogy menjen már odébb az ajtóból, de egy centit sem mozdul. Csak megcsóválja a fejét és egy, azt már nem, mondat után, az ölébe kap.

Egy apró sikkantás hagyja el a számat, majd a nyakába kapaszkodom.

–   Nyugi, nem doblak le – súgja bele a fülembe.

–   Nem vagy normális – közlöm, amint gyengéden a kanapéra rak.

–   Neked viszont jó az illatod – mosolyodik el egy kacsintás után.

–   Lea, ne, kérlek – felelem lehajtott fejjel. Megbeszéltük, hogy nekem most ez nem menne.

–  Én pedig azt mondtam, hogy nem érdekel. Ha téged hidegen hagy a gyógytorna, akkor nekem sem kell betartanom a kérésed, szóval pont fifti-fiftiben vagyunk – rántja meg a vállát pont úgy, mint én a termében.

–   Ezt nem igazán teheted.

–   Óh, nem? Ki mondja?

–   Én.

–   Igen? És miért?

–   Mert etikátlan.

–   Etikátlan? – kérdez vissza sértetten.

–  Az mennyire volt etikátlan, hogy nem engedtél be a kórtermedbe, vagy az, hogy fel akarod adni, vagy hogy megdobáltad Márkot tányérral? Ezek mennyire etikátlanok, Alex? Nem mondasz semmit? – néz rám kérdőn, pontosan tudja, hogy sarokba vagyok szorítva. És mennyire voltál etikátlan az előbb?  – bólogat, miközben ő is a kanapéra ül, kissé túlságosan is közel.

–   Milyen előbb? – kérdezek vissza, nem sejtve, hogy saját magam alatt ásom a gödröt.

–   Ó kiment a fejedből? De kár – nyújtja el a szavakat drámaian, tökéletesen játszva a sértettet. Akkor, amikor meg akartál csókolni a fürdőben. Alexis Hartmann, az mennyire volt etikátlan? – kérdezi várakozóan nézve rám.

–   Megőrjítesz – morgom dühösen.

–   Akkor legalább feleannyira átérzed a helyzetemet.

–   Lea?

–   Hm?

–   Én, nem akartalak megbántani – nézek mélyen a szemébe.

–  Tudom, de valahogy mindig sikerül valami olyat mondanod, amivel kibillentesz a lelki egyensúlyomból.

–   Talán, ha nem próbálkoznál ennyire nálam – morgom szemforgatva.

–  Látod pont erről beszélek. Megint kezdek dühös lenni rád – fonja karba a kezét és a megbántott csillogás a szemében nem szűnik.

 

Csak egy ötlet jut az eszembe, ezért megragadom a fekete póló nyakát és magamhoz rántom Leát. Meglepődik, érezni, hogy nem számított rá, de egy futó vigyor után visszacsókol. Nem rémlik mikor dőltünk hátra, vagy mikor került lovaglóülésbe rám, csak az ajkaira koncentráltam, meg a nyelvére. Nem győztem közelebb húzni magamhoz, érezni akartam mindenhol, annyi év után végre lángra gyúltam és fogalmam sem volt, hogyan vessek véget neki. És nem is akartam.

Óvatos volt, éreztem, hogy figyel minden apró rezdülésemre, de engem nem az én rezdüléseim érdekeltek, hanem ő. A pólója alá futtattam az ujjaimat, megérintve a melltartója pántját, pár másodperc múlva már a jobb kezemmel dobtam félre a fekete anyagot és gyorsan kibújtattam a pólóból. Mindenét érinteni akartam, apró csókokat hinteni mellkasa összes négyzet-centiméterére. Rajtam a fürdés után már úgysem volt melltartó, így gond nélkül markolta meg a melleimet, hangos nyögésre késztetve ezzel.

–   Szólj, ha fájna a lábad, rendben? – sóhajtja két csók között a számba.

– Óh, nyughass már! – morgok fel hangosan és visszateszem az ajkát az enyémre. Követelőzően csókol, én pedig az övével babrálok, de nem tudom levenni róla. Lemászik rólam, de nem hagyja abba a csókot, csak gyorsan kioldja a nadrágját és a földre dobja, majd visszamászik rám. A keze épp utat keres a melegítőmben, amikor hangos berregés hallatszik és a telefonom teljes hangerőn csörög a dohányzóasztalon.  

–  Fel kéne venned – motyogja az ajkamat csókolva.

–   Kizárt! – vágom rá és a szája után hajolok. Felnevet, elhajol és elveszi az asztalról a telefonom, hogy a kezembe nyomja. Szonja neve nagy betűkkel villog a kijelzőn egy vállalhatatlan kép társaságában.

– A francba – lehelem, el akarom hajítani a telefont, de Lea nevetve megakadályoz és megnyomja a zöld hívásfogadás jelet.  – Most felvetted? – méltatlankodom, miközben Lea igent int a fejével és a fotelból egy puha takarót terít magára, majd azzal együtt fekszik félig rám. Felnyögök, mire Szonja döbbent hangja hallatszik a vonal túlsó végén.

–   Ti meg mi a büdös fenét csináltok?

–   Semmit – szólalok meg rekedt hangon, majd észlelem, hogy ez így nem lesz a legjobb és megköszörülöm a torkom. – Izé, semmit. Mi újság Szonja?

–   Alex Hartmann, mi a franc történik ott? – jön az újabb ideges kérdés.

–   Nem akarok beleszólni, de szerintem közöld, hogy nem Márkkal vagy, mielőtt szívinfarktust kap – suttogja Lea, miközben apró csókokat hint a nyakamra.

–   Ja, izé, Lea átugrott és segített, izé…

–   Fürödni – fejezi be a mondatot Lea nevetve.

–   Óh, te jó ég, én meg azt hittem épp Márkkal szexelsz – jött a megkönnyebbült sóhaj a vonal túlsó végéről.

–   Mi van? – kérdezek vissza döbbenten.

Lea a nyakamba folytja a nevetését és átöleli meztelen derekam.

–   Csitt! –szólok rá mosolyogva.

–   Nem mondtam semmit – mondja Szonja.

–  Ja, nem neked mondtam. Te most tényleg azt hitted, hogy mi Márkkal… – kérdezem egy oktávval hangosabban, mint kellene.

–   Hát tisztára olyan volt a hangod, mintha épp megzavartam volna valamit és Márkot hagytam ott, szóval jogosan tört ki rajtam a hepaj. Már nyilvánvaló, hogy Leával szexeltek épp, szóval megnyugodtam.

–   Mi? Mi nem…

–   Szerintem nem győzöd meg Al, suttogja Lea továbbra is a nyakamba.

–   Hallgass Leára, Alex – szólal meg Szonja nevetve.

–   Óh, te jó ég! – morgok hangosan.

–  Na, gyorsan elhadarom, hogy tudjátok folytatni a nem szexet –  röhög fennhangon Szonja. –    A mama jól van, birtokba vette az új házat, és konkrétan mindent, de kurvára mindent – suttogja halkan –   át akar festeni, szóval lehet, pár napot még maradnom kell, de nem aggódom most már– nevet fel a saját viccén.

–   Én megölöm! – mondom szemforgatva Leának, mire egy dehogy ölöd a válasz, egy puha csók után.

–   Tudod adni a telefont Leának? – jön a kérdés a túloldalról.

–   Nem – vágom rá egyből. –  Nincs itt.

Lea nevetve nyúl a telefonért, elhajtom a kezét és nemet mondok neki is.

–   Hazamegyek! – fenyeget meg, mire egyből a kezébe nyomom a telefont. Hangos nevetés bukik ki a száján, amit igyekszik visszafojtani és barátságos hangon szól bele a mobilomba.

–   Szia Szonja! Aha, hú köszi, jó hogy mondod azt majdnem elfelejtettük. Köszi! Meglesz! Puszillak én is, vigyázok rá, ne aggódj. Én is. Szia.

Hallgatom a hangját, minden egyes szóra szemforgatással reagálva. Rémesen idegesítő, hogy nem hallottam, mit mond Szonja.

–   Ki fognak esni a szemeid egyszer – közli, amint kinyomja a telefont és a kezembe adja.

–   Mit mondott? – kérdezem és a fotelba dobva a készüléket.

–   Hogy hülye vagy, mert nem vetted be a gyógyszereid, néz rám bosszúsan és már ugrik is ki mellőlem. Egy szál bugyiban sétál a konyhaszekrényhez, a legfelső polcról levesz két dobozt, hogy egy-egy pirulával és egy pohár vízzel térjen vissza a kanapéhoz.

–   Elfelejtettem – rántok vállat, mire egy komor, feddő pillantást kapok jutalmul. – Ugye tudod, hogy nincs rajtad semmi?

–   Ne tégy úgy, mintha zavarna Al – mondja vigyorogva. – Kapd be! Mármint a bogyókat – teszi hozzá nevetve. – Jajj, ne nézz úgy, mintha most vették volna el a fagyidat, Alexis. Vedd fel inkább a pólódat, mert megfázol.

–   Nem bújsz vissza? – kérdezem szomorkásan, beesett vállakkal.

–   Nem. Megyünk fel aludni – feleli mosolyogva. –Tizenegy óra, aludnod kell és a lábad is fáj.

–   Ezt meg honnan veszed? – tárom szét a kezem méltatlankodva.

–   Onnan, hogy mikor felkeltem, szépen sunyiban odébb raktad, grimaszolva, majd igyekezve leplezni a konyha irányába sandítottál, hogy még csak véletlenül se vegyem észre. Szóval nem, nem ez a legjobb alkalom.

–   Te mindent látsz?

–   Mindent azért nem – feleli és a homlokát vakargatva kezdi el keresni a gatyáját.

–   Ha mindenáron öltözni akarsz, legalább egy sortot vegyél fel vagy melegítőt. Nem aludhatsz farmerban.

–   Nem hoztam sortot.

–   Annak a felsőnek, alsója is van – felelem és szomorúan ugyan, de belebújok a felsőmbe én is. Nagy lendületet véve állok a bal lábamra. Közelebb ugrik és átöleli a derekam.

–   Mi lesz, ha egyszer véletlen a jobb lábadra ugrasz rá? – néz rám mérgesen.

–  Az nagyon fog fájni – bólogatok a nyaka köré font karral.

–  Ne csináld, jó? Nem akarsz újra kórházba menni, ugye?

–  Nem.

–  Akkor, kérlek, ne.

–  Oké.

–  Ígérd meg, hogy ha fel szeretnél állni, nekem szólsz.

–  Ígérem.

–  Megy ez nekünk – mosolyodik el egy röpke pillanatra, majd az ajkamra néz, én pedig közelebb hajolok hozzá. – Ó, nem-nem nem térítesz el, megyünk aludni az emeletre!

–  Ünneprontó – suttogom a fülébe, majd gyengéden megharapom a fülcimpáját, ahogy visz fel a lépcsőn.

–  Ledoblak, ha nem viselkedsz.

–  Ne fenyegess, mert beárullak Szonjának.

–  Aha, cseppet sem viselkednél gyerekesen – mondja, amint letesz az ágyamra, majd kacsintva az ajtó irányába indul. Hangosan felhördülök, mire nevetés tör ki belőle. – Bezárom a bejárati ajtót, lekapcsolom lent a villanyt, majd feljövök, felveszem a nadrágod, becsukom az ajtót és melléd bújok. Szóval ne nyögj itt nekem. Jó lesz? – néz rám fejcsóválva, letörölhetetlen vigyorral az arcán.

–  Pontosan ezt akartam hallani. Siess! – kiáltok le hozzá, amint hallom, hogy elhagyja a lépcsőfordulót.

Nevetése betölti a teret és alattomosan kúszik fel a szobámba, engem is mosolygásra késztetve.

–  Meg is vagyok – szólal meg, amint becsukja maga mögött az ajtót. Elaludtál? – suttogja halkan.

–  Nem, szóval nem kell suttognod.

–  Akkor jó.

Hallom, ahogy a szekrényemben matat a vaksötétben, majd egy halk megvan után, már érzem is, ahogy az ágyam bal oldalára telepszik és a takaró alá ugrik.

–  Fázol? – kérdezem közelebb araszolva hozzá.

–  Már nem – suttogja, mikor észleli, hogy két lélegzetvételnyire se vagyok tőle. – Ennyit a „nekem ez nem megy”-ről – jegyzi meg miután egy csókot adok neki.

–   Nem mondasz semmit? – kérdezi pár perc néma csend után.

–  Nem tudom, mit mondhatnék. Szerintem feltűnt, hogy fogalmam sincs, mit akarok. Illetve most a jelen pillanatban tudom, mit akarok, de nem tudom, ez milyen következményeket von maga után.

–  Ha elmondod, mit szeretnél most, akkor megpróbálok válaszolni a következményekre – feleli komolyan.

–  Szerintem nyilvánvaló, mit akarok – suttogom a szájába.

–  Nagyon jó következménye is lehet ennek, vagy lehet elég szomorú is. Attól függ, mit választasz, hogyan állsz hozzá.

–  Szóval rajtam múlik?

–  Eddig is rajtad múlt, Alex. Már régestelen régen felraktalak volna a konyhapultra, ha nem érdekelne, hogy mi van veled, mit hogyan élsz meg és mit érzel.

–  Felraktál volna a konyhapultra? – nevetem el magam, egyrészt azért mert tetszik a gondolat, másrészt mert húzni akarom az időt.

–  Fel. Rettentően dögös vagy és nem tudok magamon uralkodni, az előbb sem tudtam.

–  Akkor, miért is hagytuk abba? – kérdezem és közelebb húzom a csípőjét.

–  Mert aludnod kell – feleli és leveszi az odatévedt kezem a fenekéről.

–  Ez nagyon nem ér! – felelem csalódottan. Felhúzol aztán meg hoppon hagysz.

–  Ne haragudj, tényleg az én hibám volt. De holnap mennünk kell gyógytornára és pihenned kell, mellesleg nem akarom, hogy elhamarkodottan ugorj bele valamibe, amiről előtte jelentetted ki, hogy neked nem megy.

–  Szerintem elég nagylány vagyok már, ennek megítélésében, Lea.

–  Ez igaz. De szerintem fogalmad sincsen, mit akarsz tőlem, azon kívül, hogy most lefeküdnél velem.

–  Szóval te nem akarod? – kérdezem egy árnyalatnyival hátrébb húzódva.

–  De, Alex, le akarok veled feküdni, de mindezt úgy akarom, hogy másnap reggel ne bánd meg. Azt akarom, hogy azért vigyorogj rám, mert tényleg velem akarsz lenni. Nem csak egy egyéjszakás kalandot akarok. Én ebből már kinőttem.

–  Rendben – mondom csendesen.

–  Ez most mit jelent?

–  Hát, hogy rendben, megértettem.

–  Most tényleg tanácstalan vagyok, ez nálad, mit jelent? Okék vagyunk vagy menjek le a kanapéra?

–  Eleanor.

–  Hm? – hümmög vissza tétován.

–  Rakd takarékra magadat és aludj.

–  Szóval maradhatok, de tartsuk meg a három lépés távolságot?

–  A francba is Lea! – nevetek fel és magamhoz rántom ismét. Forrón csókolom meg, nem úgy, mint lent, a kanapén, hanem úgy, hogy érezze, hogy komolyan gondolom és csak őt akarom. – Nem kell lemenned a kanapéra – felelem miután lihegve szétválunk.

–  Oké, viszont, ha így folytatod nem tudok uralkodni magamon.

–  Akkor aludjunk, mert nekem sem megy túl jól.

–  Jó éjszakát, Alex! – suttogja pár centire tőlem. Érzem, ahogy apró orrocskáján át távozik a levegő, beleborzongok, és arra gondolok, hogy nekem most már visszavonhatatlanul végem van.

 

Másnap reggel előbb ébredek Leánál és csendben nézem, ahogy tőlem két centire békésen szuszog. Bármeddig el tudnám nézni, de korog a hasam és a mosdót is meg kellene látogatnom, így gyengéden lefejtem a kezét a derekamról és kisurranok. Bal lábbal ugrálok a földszinti mosdó felé, a lehető legkisebb zajt csapva magam. Tudom, hogy Lea ezért minimum felképel, de nincs szívem felébreszteni.

Fél óra múlva megjelenik a konyhaajtóban összehúzott szemöldökkel.

–  Szia Alex! – köszön karba tett kézzel, mérgesen.

Én csak lazán hátra fordulok a bárszéken, amit a gáztűzhely elé tettem és folytatom tovább a tojássütést.

–  Szia Lea! Egy vagy két tojást kérsz? – kérdezem elővéve legaranyosabb tekintetemet.

–  Ez rám nem hat – morogja továbbra is karba tett kézzel és mellém sétál, hogy kérdő tekintete elől, ne tudjak elfordulni.

Lazán kikapcsolom a gázt és a pólójánál fogva húzom magamhoz. Ismét meglepődik, pedig már igazán hozzászokhatna. Egyből a nyelvét keresem, finoman szívja be az ajkam, majd vigyorogva elhajolok.

–  Hát ez nem igaz! – morogja és hirtelen felkap a székről. Nagy lendülettel a konyhapultra rak, az egyik keze a mellemen a másikkal az állam alá nyúl. Von magához, mintha nem tudna nélkülem lélegezni. A pólója alatt simítok végig a hátán, érzem, ahogy megborzong, majd nevetve a vállamba temeti az arcát.

–  Nagyon jól haladunk, a nem csinálunk semmit egymással haditervben – nevetek fel én is és kiveszem a kezem a pólója alól.