Csak egy tánc volt III.rész

3.rész

– Ki vagy biztosítva és minden rendben? –  Csak egy halovány persze hagyja el a számat. Pár méter van már csak köztem és a meredek hegy alja között, mégis úgy érzem, mintha ezer mérföldre lenne a cél. Elfáradtam, fáj a lábam és utálom a makacsságom, ami elérte, hogy elkísérjem Leát sziklát mászni. Nem egyszer hangsúlyozta ki, hogy nem muszáj jönnöm, számára ez egy rutinmászás lesz. Anno nekem is annyi lett volna. Ép lábbal és szép élettel. De hajtott a vágy, hogy újra érezzem azt a felszabadult örömöt, hogy megcsináltam. Én kis naiv bele sem gondoltam, hogy két éve az aktív mozgás szikráját se mutattam és nem fogom bírni. Ez két óra mászás után elég nyilvánvaló tény lett. Remegett a lábam, az izzadság lavinaként zúdult végig a hátamon, akárhányszor lenéztem és láttam, hogy még mindig van pár méter a talajig. Lea két másodpercenként aggódva pillantott felém. Az elején még visszamosolyogtam, de mostanra már arra sem volt erőm, hogy felfelé fordítsam a fejem és figyeljem a kezem ügyébe kerülő kapaszkodókat, nem még válaszolni a keresztkérdéseire. Ez ahhoz a sajnálatos eseményhez vezetett, hogy elfelejtettem azt a fránya kis biztosító kapcsot belebújtatni a sziklafal oldalába.

Sikítok, amikor a lábam úgy dönt, lecsúszik a szikláról, testem pedig, mert miért is ne, utána iramodik.

Falfehér. Láttál már falfehér embert? Ne csak egy fehér embert képzelj el, akinek kifutott minden vér a testéből. Nem. Falfehéret. Teljesen falfehéret. Ha sikerült elképzelni, még akkor sem vagy a nyomában Lea fehérségének, közel sem. Amikor kinyitom a szemem, csak azon agyalok, hogy lehet valaki ennyire fehér. Ha nem lenne bőre, akár átlátszó is lehetne. Olyan a tekintete, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné a legféltettebb kincsét a világon. Ijesztő gondolat.

A hátamon fekve mosolygok rá, mintha semmi sem történt volna.

– Alex jól vagy? Hol fáj? – hadarja nyugtalanul Lea, miközben leoldja rólam a hevedert és tetőtől talpig végig tapogat.  Felnevetek, mire döbbent tekintettel, dermedten néz a szemembe.

– Bocs, vicces volt – fulladozom a visszafojtott nevetéstől.

–  Melyik része tetszett ennyire? Hogy elfelejtetted kibiztosítani magad vagy, hogy leestél a szikláról? – kérdezi dühtől villámló szemmel.

– Az, hogy megmotoztál. – Figyelemre sem méltatja a válaszomat, csak dühösen kifújja a levegőt és folytatja a megkezdett folyamatot. Amikor egyetlen csont érintésére se szisszenek fel, tanácstalanul guggol le mellém.

– Nem fáj a lábad?

– Nem – ingatom a fejem, enyhe öntelt szemmozgás után.

– Akkor hol fáj?

– Sehol sem Lea – nevetek ismét, amit szúrós pillantással jutalmaz.

– Tudtam, hogy nem szabadna velem jönnöd – sóhajt fel fáradtan. Még négy napom maradt az ultimátumból, erre kis híja, hogy ki nem nyírlak.

– Nem te csináltad.  

– Ha nemet mondok, akkor most otthon ülnél biztonságban.

– Pont úgy, mint az elmúlt két évben – jegyzem meg epésen.

– Biztos jól vagy?

– Itt fáj egy kicsit – motyogom, ő pedig közelebb hajolt hozzám.

– Közelebb – suttogom a fülébe, mire kérdőn néz rám. Kihasználva tanácstalanságát a szájához hajolok. Váratlanul érte és vissza sem csókolt. Csak akkor kapa észbe, amikor a gallérjánál fogva húzom közelebb. Kiélvezek mindegy egyes apró érintést. Két év hosszú idő. Egyre hevesebben csókol, puha és nedves az ajka.

Zihálva válunk szét, mindketten meglepetten pislogva, mintha fogalmunk sem lenne, mi történt köztünk.

– Hát…ez nagyon… intenzív volt – suttogja kifulladva.

– Úristen mennyi időt elpazaroltam! – kapok ijedten a fejemhez, Lea szemében pedig megbántottság csillan.

– Nem veled, hanem csók nélkül – felelem izgatottan, majd felpattanok Lea mellől és a kocsija felé indulok. Nem hallom, hogy utánam jönne, ezért kérdőn fordulok felé. Ugyanott ül és meglepődve bámul.

– Ne nézz rám így!

– Miért, hogy nézek rád? – Tanácstalanul vakarja meg a homlokát, majd újra szoros lófarokba köti a haját.

– Mintha most szálltam volna ki egy elhagyott temetőben, egy fél évszázada nem használt kriptából.

– Találó hasonlat, bár a jelenlegi helyzetben inkább csak azt mondanám meg vagyok döbbenve. Te mindent megúszol élve?

– Minden azért én sem – felelem szomorkás mosollyal.

…

– Hogy vagy? – jön Szonja kérdése a kórházi ágyam mellől, ahol a jobb oldalamon összekuporodva fekszem a térdemet ölelve. Fejem mélyen belesüpped a párnába. Túl nehéz, már tartani sem bírom. Lüktető hullámokban jön a fájdalom, belenyilall a lábamba, aztán kezdődik a levegő után kapkodás.

Három órával ezelőtt beszáguldott velem a mentőautó a kórház már jól ismert világába. Csak egy rossz lépés volt, semmi más. Vizes volt a konyhapadló, én pedig nagyot vágódva érkeztem meg a jobb lábamra. Innentől csak halvány emlékfoszlányaim vannak, a fájdalmon kívül semmire sem tudtam koncentrálni. Hallottam Szonja hangját, ahogy mentőt hív, és próbálja felvázolni a történteket. A padlón fetrengve már tudtam, hogy elmozdulhatott a vas a lábamban. A röntgen leletem pedig alá is támasztotta ezt. Egy jó adag fájdalomcsillapítót kaptam, amitől ugyan enyhültek a fájdalmaim, de korántsem szűntek meg. Csak egy betontömbként fekszem az oldalamon, várva a műtőre, ami három óra elteltével sem szabad. A rosszabb pillanatokban teljesen magamnál vagyok és figyelem Szonja pokolian ideges, aggódó tekintetét. Néha csak a fájdalom lüktetését hallom a fülemben.  De ez jó volt, mert tudtam, hogy utána jön a jól ismert homályos massza, amikor nem hallok és nem érzek semmit sem.

…

 

– Nem kéne itt lenned – mondom reszelős hangon a mellettem ülő árnyéknak.

– Neked sem – feleli és végig simít az arcomon.

– Ezt osztotta a gép – nem nyitom ki a szemem, csak fekszem az oldalamon kinyújtott jobb lábbal. Túl vagyok a műtéten, érzem, hogy már minden a helyén van. Nem akarok végignézni magamon, nem akarom látni, azt a rohadt kerekesszéket a sarokban. Csak még pár percig szeretném magamat abban a hitben ringatni, hogy erőfeszítés nélkül tudok megint talpra állni. Csak pár percig szeretném még azt gondolni, hogy nem kell újból több hónapot gyógytornára járnom, hogy ismét talpra álljak. Nem kérek sokat, csak még pár rövid percet.

– Hogy érzed magad? – jön az újabb felesleges kérdés.

– Még mindig nem kéne itt lenned.

– Még mindig nem érdekel.

– Szonja hívott fel?

– Igen. Jöttem egyből, de nem voltál magadnál. Rengeteg időnek tűnt, míg végre kitoltak a műtőből.

– Nem szeretném, ha itt maradnál.

– Miért? – kérdezi sértett hangon.

– Mert nem akarom, hogy asszisztálj, ehhez az egészhez.

– Nem fogok elmenni – jelenti ki makacsul és érzem, hogy hátrébb hajol.

– Én pedig nem szeretném, ha ezt az egészet végig néznéd.

– Mire gondolsz, Alex?

– Nem akarom, hogy végig nézd, ahogy belekerülök abba a rohadásba ott a sarokban. Nem akarom, hogy lásd, ahogy erőlködöm, hogy lábra tudjak ismét állni – nyitom ki dühösen a szemem bele Lea kőkemény, megrendíthetetlen tekintetébe.

Hiba volt, tudtam, hogy maradni fog.

– Egy hét ultimátumot kaptam, amiből 3 alkalom volt csak meg. Sajnálom, de engem nem érdekel, hogy az ágyadban, kerekesszékben, vagy a kocsimban ülsz e.

– Hát ez remek – felelem a plafont bámulva.

– Szerintem is.

– Irónia volt.

– Tudom.

Hiába voltam vele undok, hiába nem szóltam hozzá egy kukkot sem, itt maradt. Kezdetben fürkésző tekintettel nézegetett, majd amikor tudatosult benne, hogy bizony hallgatásba burkolództam, elővett egy könyvet a táskájából és kényelmesen elhelyezkedve olvasni kezdett. Pontosan tudta, hogy az őrületbe kerget ezzel, de legalább addig sem gondoltam a fájdalomra, a jövőre, a gyógytornára és életem csúfos alakulására. Egészen addig, míg már tényleg kibírhatatlan volt az érzés. Csak lüktetett és lüktetett. Elvette minden épeszű gondolatomat.

Belesüppedek a párnába és erősen fókuszálok, hogy nyeljen el végre. Csak egy kis időre. Mondjuk örökre.

De nem történik semmi.

Lea néha-néha felnéz a könyvéből, de minden érzelem nélkül tér vissza a betűk birodalmába, amint megkeményítem az arcom és tüntetően a plafonra szegezem a tekintetem.

Alig várom már, hogy elmenjen. A könnycseppek annyira kikívánkoznak, hogy alig bírom tartóztatni őket. Fáj a lábam és sírni akarok, de amíg itt ül mellettem, képtelen vagyok rá.

– Nem szeretnél végre haza menni? – kérdezem két sóhajtás között.

– Nem – válaszolja a világ összes nyugalmával a hangjában és még csak fel sem néz a könyvéből.

Kínlódom tovább és figyelem az ágyammal szemben a fehér falióra piros mutatóját, ahogy örökkévalóságnak tűnő idő után rándul egyet jobbra. Aztán feladom és kicsordul egy könnycsepp.

Aztán még egy.

Lea azonnal  észreveszi és nagy sóhajtással dobja a könyvet barna kopott hátizsákjába.

– Alex?

– Mondjad!– vetem oda letörölve pár könnycseppet és az ellentétes irányba fordítom a fejem, hogy még csak véletlenül se kelljen a szemébe néznem. Annyi sajnálatot láttam már az évek során az emberek szemében tükröződni, hogy képtelen lennék ugyanezt Leáéban viszontlátni.

Maga felé fordítja az arcomat, végig simít elgyötört ábrázatomon, majd ijedten nyúl a nyakam alá. A homlokomhoz ér, mintha lázat mérne, aztán minden egyéb szó nélkül kiviharzik a kórteremből. Pár másodperc múlva egy nővér kíséretében tér vissza, aki nem szól semmit, csak egy lázmérőt dug a számba. A dolgok összemosódnak, nem fogom már fel, mi a valóság és mi a láz játéka. Hagyom, inkább elalszom.

– Még mindig itt vagy? – horkantok fel undokul, mikor felébredek és meglátom, hogy Lea ugyanolyan testhelyzetben ül az ágyam mellett, mint legutóbb.

– A helyes megfogalmazás a megint – javít ki csípősen.

Csak kérdőn pislogok rá. Fogalmam sincs miről beszél. Az órára pillantok. Fél négyet mutat. Valami nem stimmel. Mikor utoljára néztem rá, háromnegyed hat volt.

– Sokat aludtál. Engem Szonja hazaküldött, ő pedig itt maradt veled. Most dolgozik – szólal meg rövid mondatokban.

– Te miért nem dolgozol?

– Te miért vagy ennyire bunkó?

– Triviális kérdéseket miért raksz fel? – kérdezem karba tett kézzel.

– Ezt én is kérdezhetném – vág vissza szintén karba tett kézzel. Tudod, azt hittem te nem olyan lány vagy, aki könnyen feladja – rántja meg a vállát lazán, majd megigazítja a felgyűrődött, kék pólójának ujját.

– Nem adtam fel semmit.

– Pedig nagyon úgy tűnik – feleli félvállról, mintha korántsem izgatná a dolog. Az őrületbe kerget vele.

– Nem adtam fel! – ismétlem meg kissé ingerültebben. – Most úgysem tudnék semmit csinálni.

– Oh, tényleg? – kérdezi elnyújtottan, annyi gúnyolódással a hangjában, amitől kissé megrökönyödöm.

– Igen. Legalább egy hónap, míg beforr a lábamon a műtét ejtette vágás. Aztán további mi ttudom én hány hónap, míg keresek egy gyógytornászt és újra talpra állítom magam. Szóval nem sietek sehova.

– Ezt értem. De a kérdésemre még mindig nem kaptam választ.

– Milyen kérdésre?

– Hogy miért vagy velem bunkó.

– Mert nem akarom, hogy végig nézd ezeket az elcseszett, drámai snitteket, az életem halvány megnyilvánulásait, erre te még mindig itt ülsz az ágyam mellett és nem hagysz békén.

– Aucs. Bocs, hogy aggódom miattad – emeli fel a kezét dühösen.

– Nem szeretném, hogy aggódj. Nem akarok senki szemében szánalmat látni. Érted?

– A francba is, Alex! Aggódom érted, nem pedig szánlak – dől hátra ingerülten Lea.

– Al Nortonnak hívnak. Autóbalesetem volt. Ott sérült meg a lábam és ott vesztettem el a világ legtökéletesebb lányát. A barátnőmet, a szerelmemet, a páromat. Én vezettem, ő meghalt, én túléltem. Két évig nem tudtam lábra állni. Műtét műtét után. Ennyi járt. Ez jár. Most kezdődik minden elölről Lea. Szóval kérlek szépen, hagyjál békén! Egyetlen ember asszisztálhatja végig ezt az egészet és az Szonja. Egyetlen embernek vagyok képes megengedni, hogy ilyenkor a közelemben legyen. Kérve kérlek, menj el!

– Miért csókoltál meg? – néz rám fejcsóválva, olyan fájdalmas arckifejezéssel, hogy attól tartok örökre bevésődik az emlékezetembe. Nem reagál  a monológomra, csak lazán nekem szegezi a kérdést. Mintha cseppet sem izgatná, ki vagyok valójában. Mintha ezt eddig is tudta volna.

– Nem tudom.

– Nem tudod, miért csókoltál meg? – vonja fel enyhén a szemöldökét.

– Nem – ingatom a fejem megerősítve az állítását.

– Nem tudok kiigazodni rajtad Alex. Egyszer úgy csókolsz meg, mintha én lennék életed szerelme, aztán olyan boldog képpel ugrálsz a kocsimhoz, hogy alig bírom visszafogni magamat. A másik pillanatban elüldözöl magadtól és látni sem szeretnél. Nem értelek- hajol hátra nagyot sóhajtva. 

– Komplikált.

– Ennyi? Csak ennyit mondasz?

– Nézd Lea, én nem akarok kapcsolatot. Most nem. Most, hogy itt ülök ebben a lehangoló rettentően ronda, zöld kórteremben, új vassakkal a lábamban. Most nem – csóválom a fejem szomorúan.

–  Ezt felfogtam Alex, jelenleg, mint barát ülök itt melletted.

–  Nem veled van problémám, félre ne értsd. Nagyon bírlak, csak most egyedül akarok maradni és nem szeretném, ha bárki is szánakozna rajtam. Addig nem, amíg nem raktam rendbe a belső kis összetört valóságomat. Mert jelenleg én képtelen vagyok kezelni bármilyen szánakozást, aggódást, szeretet kimutatást. Úgy érzem kifogytam az érzelmekből. Nem tudom viszonozni, amit adsz. És így nem lennék képes bárkivel is együtt lenni. Kiégtem.

Semleges arccal bólint egyet. Szőke tincsei elszabadulva lengedeznek az arca előtt. – Gondolom, most akkor nem szeretnéd, hogy maradjak.

– Ne utálj, de most maradnál egy kicsit és beszélgetnénk valami teljesen bagatell dologról, aminek semmi köze az életemhez vagy ahhoz a rohadt kerekesszékhez?

– Tényleg nehéz rajtad kiigazodni – mondja grimaszolva, majd kotorászni kezd a kórházi székre akasztott táskájában.

– Mit keresel?

– Az életkedvedet, de lehet otthon hagytam.

Váratlanul bukik ki belőlem a nevetés, mire mindketten meglepődünk. Lea nagyra nyitott szemmel figyel, én pedig a szám elé kapom a kezem, mintha a nevetés ebben a helyzetben nem lenne illendő. De megtettem, Lea pedig nyugalmat erőltet az arcára és diadalmas félmosoly kíséretében dől hátra a már sokat emlegetett székben.

…

 

Nem tudom ki felelős a sorsokért. Úgy képzelem, hogy egy földég érő ősz szakállú öregember ül egy régi még Neumann János féle hatalmas számítógép előtt és véletlenszerűen kattintgat különböző emberekre. „Hopsz te most találkozol vele” Aztán, ha megunja, összekuszálja a dolgokat. „Hopsz, te most kórházba kerülsz” Hopsz te most szerelmes leszel … hm.. kibe is? … mondjuk belé.. KATT. Csak ennyi. Tudom kicsit túl sok fantáziával rendelkezem, de nem tudok jobbat kitalálni. Mégis, hogy lehetséges az, hogy két sors keresztezi egymást? Miért mentem el aznap Márknak segíteni, miért pont Lea volt az oktató, miért pont én vezettem aznap? Miért szerettem bele Leába?

Igyekeztem.  A jó isten legyen a megmondhatója, hogy én nagyon igyekeztem, hogy semmit ne érezzek iránta. De mégis hogyan lehetséges semmit nem érezni egy olyan lány iránt, aki minden áldott nap bejön hozzád a kórházba, megnevettet, egy kis boldogságot varázsol az ódon falak penészszaga közé? Hogy vagyok képes rámosolyogni, mikor egy undorító fekete kerekesszékben ülök, a jobb lábam meg csak lóg, mintha kivette volna a szabadságát és nyaralni ment volna Hawaiire, azzal az üzenettel, hogy ember most ezt a pár hónapot old már meg nélkülem.

Magamra sem ismerek a jelenlétében. Vigyorgok és kimászom az önsajnálat erős hullámaiból, hogy végig hallgassam milyen napja volt, Márk miket bénáz táncóra közben, vagy hogy mekkorát esett egy punk fiú a metrón, mert ő fasza gyerek és nem kapaszkodik. Mindezt olyan intenzitással meséli, hogy lehetetlen nem mellette ülni a metrón és vele együtt nézni a punk srácot.

Pedig én nem metrózom. Én a ronda otromba kerekű székben üldögélek és nézek ki a kórház ablakán egy parkra, ami akár zöld és szép is lehetne, de nem az. Jön az ősz. Hullanak a levelek, fúj a szél és esik az eső. Minden reggel szertartásosan nézem végig, ahogy a kórház kertész legénye, nyakig begombolt lyukas kabátjában ütemes mozdulatokkal gereblyézi az aláhullott sárga, barna, megfakult leveleket. Aztán általában beesik Szonja, még az ebéd előtt, hogy egészségi állapotom után érdeklődjön. Hiába kértem tőle, hogy ne ez legyen minden áldott nap az első kérdése. De hajthatatlan. Aztán lepakolja az újságot, amit a metrón nyomtak a kezébe, én pedig unalmas óráimban azt olvasgatom. Sosincs benne semmi érdemleges, mégis rutinná vált a mozdulatsor. Először elolvassuk a viccet, majd megfejtjük a rejtvényt, megnézegetjük a képeket és már mehet is kukába. Ezután következik a napom második legjobb periódusa. Az öreg Alzheimeres néni és vak kutyájának produkciója az udvaron. Esküszöm ilyen szórakoztató előadást még a világ nem látott. A néni, aki egyébként szintén a kórház szolgáltatásait élvezi, minden ebéd után kiül a vak kutyájával az udvaron magányosan terpeszkedő barna padra egy kék labdával. Aztán kezdődik a show. Eldobja a kutyának a labdát, ami engedelmeskedve suhan át a fél udvaron, hogy halk puffanással érkezzen meg egy árva bokor ágai közé. Kár, hogy az égvilágon senki nem rohan csaholva a labda után. A néni pedig pár perc üldögélés után elfelejti, hogy eldobta volna a labdát. Szerintem azt is rendre elfelejti, hogy az a kutya vak. Öreges mozdulattokkal felnyomja magát a padról és keresni kezdi a labdát, mert hát arra emlékszik, hogy volt valaha egy laszti.

Pár sikertelen perc után odazarándokol az ügyeletes nővérkéhez, aki éppen a fa tövében nyomja el a cigarettáját, majd nagyot fúj a levegőbe. Nem mintha ettől kevésbé lehetne érezni azt a piszkosul büdös csikkszagot. Segítőkészen minden áldott nap közli a nénivel, hogy a kutyája vak és hogy az előbb dobta be a bozótosba a labdát. Elhúzott szájjal nézem végig, ahogy a néni tágra nyitott szemekkel szomorúan néz a kutyára, megölelgeti, pityereg két sort majd a labda után indul a bokrokhoz. Lehajol felveszi, leül.

 Majd ismét eldobja. És a folyamat kezdődik elölről.

Először mókásnak gondoltam az alzheimeres öreg hölgyet, mert mondhatsz neki bármit ő elhiszi. Úgysem fog rá emlékezni pár perc múlva. Mondhatod neki azt, hogy híres balerina volt, vagy hogy előző héten a Bahamákon nyaralt. Ő annyira boldog lesz abban a pár percben, mint senki más a földön. Boldoggá teheted pusztán néhány kósza mondattal. Aztán elfelejti.

Tévedtem.

Ez mégsem olyan mókás dolog. Elfelejteni a szeretteidet és egy vak kutyának dobálni minden egyes délután a labdát. Ez cseppet sem mókás dolog, sokkal inkább lehangoló. Sokszor látom a nénit az ebédlőben. Miután megette az ebédjét újra visszaáll a sorba, mert halványlila gőze sincs róla, hogy már túl van az étkezésen. Folyamatosan egy nővér van vele. Mindig, minden pillanatban. Fogalmam sincs, hogy lehet így élni.

Csak egyetlen furcsa, ám rendkívül aggasztó pillanatom kötődik hozzá: Lea egyik nap velem ebédelt, mert hát kajaidőben mégse léphetett csak úgy le enni valamit a sarki gyorsbüfében. Az túl embertelen lett volna az ő felfogása szerint, így inkább merő baráti szolidaritásból együtt gurultunk a menza felé. Illetve én gurultam, ő pedig rám-rám sandítva vigyorgó fejjel sétált mellettem.

Szinte alig ült le, már pattant is fel, hogy felsegítse az említett néninket a kopott zöld színű étkezőszékről. Sejtésem sincs miről folyhatott az eszmecsere, de kezdtek gyanússá válni, mikor másodpercenként felém pillantgatva bólogattak és hangosan nevetgéltek, mintha ezer éve ismernék egymást. Mint két régi barátnő a baba-mama klubban. „Jé te is terhes vagy? Én is. Micsoda egybeesés, oly régen találkoztunk már”

Én meg csak figyeltem őket az étkező frissen lakkozott szintén ocsmány zöld asztala mögül.

Visszatérve Lea vigyorgott, mint a tejbetök, de az istenért sem akarta elárulni, mit mondott neki a néni.

Azóta az a vén szatyor, mindig úgy néz rám, mintha pontosan a fejembe látna, Leának pedig mindig küld egy zavart, de barátságos mosolyt. Mintha emlékezne. Pedig ez lehetetlen. Bár az igaz, hogy Leát lehetetlen elfelejteni, de a néni az ő állapotában, hogy is emlékezhetne? Érthetetlen, felfoghatatlan dolog.

Mindenesetre ezt én már sosem fogom megtudni. Ugyanis Lea ugrándozva jelenti be, hogy hazamehetek és egy hét múlva megkezdődik a kínok-kínja vagy leánykori nevén, gyógytorna.

Már a hanghordozásából tudom, hogy kitalált valamit. Lehetetlen nem látni a gödröcskéiből, hogy élete alakítására készül. Nem kell csalódnom, elő is ránt egy fehér papírt a kabátja zsebéből és boldogan lengeti meg előttem, amint kibújt fekete csősapkájából és kiszabadította szőke haját a fogság alól.

– Szóval mit hoztál nekem? – kérdezem félmosollyal, miután megnyomom az off gombot a távirányítón, hogy örök némaságra ítéljem a falra ferdén felszerelt ósdi tévét.

– Találtam neked gyógytornászt és az orvosod is áldását adta rá – vigyorog fülig érő mosollyal.

– Jaj, de jó! – szólalok meg a lelkesedés csíráját is elfojtva.

– Azért ne örülj ennyire – rázza meg a fejét egy grimasz kíséretében, miközben szélesre tárja az ablakomat, hagyva beáramolni a kinti hideg, ködös időt.

– Kinek fogom tönkretenni az életét?

– Nekem – vigyorog, mintha élete viccét sütötte volna el.

– Most csak viccelsz? – bámulok tátott szájjal kecses alakja felé.

– Sose tenném.

– És beleegyezett az orvosom, hogy egy barát végezze a rehabilitációmat?

– Nem volt könnyű dolgom, de végül beadta a derekát.

– Édes istenem! – sóhajtok fel színpadiasan és a tenyerembe temetem az arcomat. A fehér kórházi takaró engedelmesen csúszik le a kezemről, hogy félig lelógva végezze az ágy és a fehér, hipó szagot árasztó padló között. – Csináltál már valaha ilyet?

– Arra szeretnél választ kapni, hogy kezeltem e már egy  mérhetetlenül depressziós, szarkasztikus tulajdonságok garmadával rendelkező, jelenleg tolószékben ülő lányt, akinek fogalma sincsen milyen cuki képet vág ebben a pillanatban? Alex, kezeltem én már ennél a kombinációnál sokkal rosszabbat is – feleli Lea teljesen nyugodtan, karba tett kézzel az ágyam végében ácsorogva.

– Erre inkább nem reagálok, csak egy valamit árulj még el. Sikerülni fog vagy sem?

– Most ez éppen olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy egy hónap múlva délben esni fog-e az eső. – tárja szét a karját összevont szemöldökkel. Fogalmam sincs Alex, ez kettőnkön múlik. Rengeteg óra után fogom tudni neked csak megmondani, hogy haladunk, mennyi az esély rá, hogy talpra állsz. Nem fogok zsákbamacskát árulni, pontosan tudod, hogy engem nem abból a fából faragtak. Igyekezni fogok, hogy sikerüljön, de ide főleg te kellesz, a te kitartásodra lesz szükség. A te lelkierőd kell, hogy ne add fel, akkor sem, ha nem megy elsőre, másodikra vagy harmadikra.

 

Csak összeszorított ajkakkal bólintottam egy nagyot, majd pár perc néma csend után megkérdeztem mikor kezdjük, mire enyhe mosolyra húzta a száját és gyengéden a tudtomra adta, hogy még legalább két hétig rakjam takarékra magam.

 

Két hét egy örökkévalóságnak tűnő időnek ígérkezett. A kórházból hazaérve hirtelen nem tudtam mit kezdjek magammal, megszűnt a mindennapi rutin. Már nem láthattam a felkelő nap első sugarait a kórházi ablakból, már nem nézhettem az alzheimeres nénit meg a vak kutyáját az udvaron. Hirtelen kihúzták a lábam alól a talajt, a biztos fogódzót, azt a pár eseményt, ami fix dologként szerepelt életem monoton ritmusában.

Rendkívül nehezen viseltem, hogy pillanatról pillanatra segítségre szorulok. Hiába ugrott Szonja készségesen minden egyes apró rezdülésemre, pont ez zavart össze a leginkább. Olyan kicsinek és haszontalannak éreztem magam. Nem nyújtottam semmi többletet, amitől jobbá, élhetőbbé lehetne tenni a világot. Aztán rájöttem egy felettébb nyugtalanító dologra. Eddig sem tettem semmi ilyesmit. Pedig viszonylag egészséges is voltam.

Rengeteg gondolkodási időm volt, és egyre jobban körvonalazódott előttem, hogy mióta megtörtént a balesetem, az égvilágon nem tettem semmit azért, hogy változzon bármi is. Nyilván nem lettem volna képes világmegváltó cselekedetek véghezvitelére, de régen legalább a társadalom némi javára szolgáltam, azzal, hogy hip-hoppot tanítottam és egy javítóintézet elkallódott gyerekeinek tanítottam táncot, tornát és mindent, ami a testmozgáshoz kapcsolódik. De ez már olyan régen volt.

Franceska halálát követően nem tettem az égvilágon semmit, annak érdekében, hogy mások élete jobb legyen, illetve, hogy az én életem megváltozzon. Csak sajnáltam Frant, magamat, az életemet, a táncot, a lábamat és úgy egybevetve mindent, ami hozzám kapcsolódik. Közben a legfontosabb dolgot felejtettem el. Éni. Elfelejtettem, hogyan kell élni, boldognak lenni, boldoggá tenni valaki mást. Mosolyt csalni az arcára pár apró kedvességgel.

 

Furcsa, hogy az ember akkor jön rá mennyi minden klassz volt az életében, mikor elveszik azt tőle. Elképzelhetetlenül jó dolog volt járni, futni. Élvezni az életet. Boldognak lenni.

Valami megváltozott. Azt hiszem én voltam az. Terveket kezdtem el gyártani. Évek óta csak sodródtam az árral, nem törődve merre is visz. Most viszont elkezdtem a jövőmön gondolkodni. Mit fogok csinálni, ha Lea segítségével újra talpra állok? Azt hiszem visszamegyek a javítóintézetbe, bár nagy valószínűséggel táncot már nem taníthatok, de ez még nem jelenti azt, hogy semmi mást sem. Lehet, hogy nem egy milliókat kereső állás, de nekem nincs is ilyenre szükségem. A szüleim minden hónapban utalnak a számlámra, annak ellenére, hogy soha többé nem állok szóba velük és sohasem kellett a pénzük. De ez egy rendkívül hosszú és kínos történet.

Vagy akár utazgathatnék is. Elvégre hasznos dolgokra is el lehetne költeni a szüleim töméntelen mennyiségű pénzét. Mondjuk építeni Afrikában egy iskolát a kis kölyköknek. Annyi mindent lehetne csinálni. Tele vagyok tervekkel, gondolatokkal és érzésekkel. Túl fogok csordulni.