Hogyan tovább 12.rész

12.rész

…

Egy ócska tréfa az élet,

egy gyorsan elillanó, homályos képlet.

Kép lett.

Pont, mint ő,

egy gyorsan elillanó, homályos, alaktalan nő.

A boldogság árnyéka,

talán, egyszer, ha jól tetszel,

egyszer, majd visszajő.

• Nem engedem! – nézett rám határozottan Kate, kissé eltolva magától, miközben szorosan markolta meg a vállamat
• Nem igazán van más választásom. Vagy beszélek vele vagy soha többet nem ölelgethetlek felhőtlen örömmel, anélkül, hogy félnem kellene bármitől. Most mi van? – kapom fel hirtelen a fejem, mikor a szájára tapasztaja a kezét és ijedt tekintettel pislog rám. – Jól vagy Kate? – lép életbe rögtön az aggodalmas ösztönöm és a barna kis kanapénk felé tolom, nehogy elájuljon.
• Uram isten. – suttogja elfehéredve
• Mond, már mi az! – emelem fel kissé a hangom, hiszen rettentően megijeszt a viselkedése
• A poloska. – suttogja még mindig erőtlenül
• Kate beszélj már érthetően! – összeráncolt szemöldökkel guggolok le elé és zárom a markomba remegő kezeit.
• A poloska bent volt a kocsidban. – jelenti ki mélyeket lélegezve
• Igen, de még mindig nem értem.
• Sarah, mi a kocsidban csináltuk.
• Ó. Jaj.
• Valaki végighallgatta, ahogy mi…
• Szexszelünk. – fejeztem be helyette a mondatott a számat rágva. Amire csak egy enyhe fejbólintás volt a válasz.
• Ez annyira..
• Beteg. – fejeztem be megint a mondatát
• Hagyd abba!
• Mit?
• A mondataim befejezését.
• Oké. – felelem sértetten, majd ismét az ablakhoz sétálok.
• Ne haragudj Sarah, én nem akartam ennyire nyers lenni. – szólalt meg pár perc után, majd újra megéreztem a derekamon az érintését.
• Beszélnem kell a bátyáddal. – mondtam továbbra is a tömeget bámulva. Megállíthatatlanul meneteltek a kitűzött céljuk felé. Nem néztek körbe. Csak robotok módjára ballagtak, a könyvmegnyitóra, a postára, az áruházba, haza.
• Miért akarsz beszélni vele?
• Mert félek, hogy ha nem teszem, kitalálsz majd egy olyan dolgot, amibe én belepusztulok, csak azért, hogy megvédj.
• Az a dolog már rég megfogant a fejemben Sarah. – jött az erőtlen suttogás a hátam mögül, mire egyből megperdültem
• Ugye még csak véletlenül se szeretnél elhagyni Kate? – néztem rá kemény tekintetem mögül. Nem válaszolt csak hátrébb lépett és a parkettát kezdte el bámulni.
• Minden racionális érv amellett szól, hogy egy időre külön kellene válnunk. Nézd a legfontosabb indok, hogy te biztonságban lennél, Krisz megnyugodna, hogy nem vagyunk együtt és békén hagyna végre.
• Basszus, ha nem hozom fel a témát, most nem lennék rendkívül ideges és viszonylog nyugalomban ülnénk a tv előtt.
• Ez hazugság te is tudod Sarah. Kérlek, gondolkodj racionálisan.
• Nem gondolkodok racionálisan Kate! – kiáltottam rá hangosan. Szeretlek a francba is, nem foglak elhagyni csak azért, mert megfenyegetett a bátyád, történt már rosszabb dolog is velem és azt is kibírtam. Krisz pont arra számít, hogy szét tud választani minket.
• Azt hiszem már megtette Sarah. – suttogta Kate zsebre dugott kézzel
• A fenéket, ne mond ezt. Múltkor egy csodás délutánt töltöttünk végre együtt. – érveltem kétségbeesetten
• Már az sem volt olyan Sarah. – lehelte a sugallatnál is halkabban
• Ezzel most mit akarsz mondani?
• Nem tudom, de útközben, amikor egyik kórteremből a másikba toltak téged megszakadt valami bennem.
• Ki nem mond, kérlek. – kértem akkora szomorúsággal a hangomban, hogy abba majdnem beleroppantam.
• Sarah, már nem szeretlek úgy, mint az elején. Szeretlek persze, de több lett az aggódás, mint a szerelem. Nem tudom mikor történt. Ez nem a te hibád. Én csak, már nem tudom, mit akarok, azt hiszem túl sok vagy nekem most. Azt hittem lefeküdtél a bátyámmal, aztán kiderült, hogy nem. Lecsuktad őt, amit meg is érdemelt. Aztán jött apám és én.. én… már tényleg nem tudom mit akarok. De most némi térre van szükségem, hogy realizáljam magamban, érzek e irántad egyáltalán valamit. Vagy csak imponált, hogy a páciensem, akit egykor betoltak a műtőmbe, kikezdett velem.

Ne nézz így kérlek. – figyelt felém apró, csodaszép, kék szemeivel, én pedig csak álltam kukán, mint akinek épp romba dől az élete. Valószínűleg pont az történt.

• Szóval csak ennyi? – rántottam meg a vállam, miközben beszívtam alsó ajkamat, nehogy kigördüljön az a feltörni készülő mély zokogás.

Nem itt.

Nem előtte.

• Sajnálom Sarah. Holnap dolgozom, akkor el tudsz jönni a cuccaidért. – motyogta még mindig a parkettát bámulva
• Most tényleg egy random beszélgetés közben szakítasz velem? – nézek rá döbbenten, leforrázva. Ezt a semmiből jövő, hirtelen változást nem tudta feldolgozni az agyam és csak kattogott szűntelen, de képtelen volt megfejteni a rejtvényt.
• Én sem így akartam, de felhoztad a témát, én pedig már napok óta készülök rá és…
• Napok óta? – tagolom lassan a szavakat, mintha elvették volna a józan eszemet és a szavak nem állnának össze egy komplett egésszé. Csak betűk, nincs bennük értelem. Nem jut el az agyamig a tudás, mely konkrétan kifejti, hogy Kate már nem szeret és napok óta kínlódik, hogyan mondja el.
• Sajnálom. Szeretlek. De nem úgy. Szeretem a vicceid, a humorod, de csak úgy, mint a legjobb barátom vicceit.
• Kate, ha van benned egy cseppnyi jóindulat inkább ne folytasd. – kértem faarccal sétálva az ajtó felé. Robotként húztam fel a cipőmet és vettem le a kocsikulcsomat az akasztóról. El sem jutottak a tudatomig Kate sorozatos sajnálomjai. Egyszerűen lefagyott a rendszer.

…

• Hogy érted azt, hogy szakított veled? – bámul rám Ben megdöbbenve, míg én csak bambán ülök az albérletünk padlóján, hátamat a falnak támasztva. Nem vagyok képes értelmesen gondolkodni, az agyam csak Kate fájó szavait pörgeti vissza, mintha elromlott volna a régi lejátszó. Pörögnek a filmkockák..”már nem szeretlek úgy”…én meg egy hatalmas vattába csomagolva nézem végig az egészet. Ben tovább faggat, egyszavas válaszaimtól azonban nem lesz okosabb. Olyan kérdéseket tesz fel, melyekre én sem tudom a választ. Mit tettem? Hol rontottam el? Hogyan tovább?
• Sarah? Most mi lesz? – jön a tanácstalan kérdés
• Fogalmam sincs. Ben, az egyik pillanatban még viszonylag nyugodtan beszélgettünk, hogy mi volt Eleanornál, aztán felvetettem, hogy elmegyek Kriszhez beszélek vele és ekkor Kate kibökte, hogy vége. Csak így. Egyszerűen csak ennyi volt. – rántottam meg a vállam és utat engedtem egy elszabadult, kósza könnycseppnek. – Azt mondta sok vagyok neki. – Nem bírtam tovább elsírtam magam. Az űr, ami a szívemben keletkezett, mintha fel akarta volna emészteni az egész lényemet. – És ezt meg is tudom érteni, lecsuktam a testvérét. Azt sem értettem, eddig hogy bírta ki velem. – Felismerhetetlen szövegáradat hagyta el a számat. Sírtam. Teljes elkeseredésben potyogtak a könnyeim. Ben magához akart vonni, de egyből ellöktem magamtól. Nem akartam többé egyetlen élő embert sem a közelembe engedni.

Hiába Ben vigasztalásának, kedves szavainak, már nem jutottak el hozzám. Bementem a szobámba és mélyen bevackoltam magam a takaróm alá. Szerintem egyikünk sem gondolta, hogy egy héten keresztül ott is maradok.

Ben elhozta a cuccaimat Katetől, míg ő nem volt otthon. Én már képtelen lettem volna, újra átlépni annak a háznak az ajtaját, ahol annyira boldog voltam. Most meg annyira kétségbeesett, szomorú. Nem tudom, mit kezdjek az életemmel. A rémálmok visszatértek, felváltva rémiszt halálra a gyermekkorom és Krisz. De most egy új rémség is leselkedik rám.

Minduntalan azt álmodom, hogy Kate minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhagy. Aztán mikor izzadságban úszva magamhoz térek, rá kell jönnöm, az már nem álom. A valóság. Megtörtént esemény. Kate tényleg elhagyott. Csak így. Csak ilyen egyszerűen.

Ismerős a porba hullás érzése. Oly sokszor történt már meg velem, hogy most már, mint egy jó barát, úgy üdvözöl.

Nincs kedvem semmihez sem, nincs kedvem élni. Felkelni és dolgozni menni. Mi értelme ennek az egésznek? Mi értelme az életnek, ha úgyis az a vége, hogy a szíved visszavonhatatlanul darabokra törik? Kicsit mintha élvezném is, hogy csörög a telefon és nekem eszem ágában sincs felvenni, vagy megnézni ki hív. Hiábavaló próbálkozások sorozata. Pont mint az életem.

Mindennapos rutinom része, hogy kivánszorgok a konyhába valami ehetőt keresni, de ezúttal semmi sincs  a hűtőben. Üres. Teljesen üres. Pont, mint a szívem. Egy cetli vár a hűtő ajtaján, rajta Ben kacskaringós ronda betűivel. Menj le a kisboltba kajáért. Csak ennyi. Így akar rávenni, hogy végre kitegyem a lábam a házból.

Ócska próbálkozás, inkább visszafekszem aludni.

Edények hangos csapódására ébredek fel. Lehet nem is edények, inkább fedők. Rém idegesítő hangjuk van. Szétcincálják a megmaradt idegeid apró foszlányait, azzal, hogy bekúsznak a füledbe és szétverik a berendezést. Ben újabb ócska próbálkozása.

Nem reagálok rá, kicsit furdal is a kíváncsiság, mikor hagyja végre abba és hagy végre békén.

Kitartásával hegyeket lehetne mozgatni. Néztem az órát. Két pokoli hosszú órán keresztül csinálta a fedők akrobatikus csapkodását, mire olyan ideges lettem, hogy farmerba bújtattam elgémberedett lábaimat, felkaptam az első szerencsétlen pólót, ami a kezem ügyébe került és Ben nagy döbbenetére elviharzottam a konyha mellett, hogy hangos csattanással lendítsem be magam mögött a bejárati ajtó megkopott valóságát.

Kifelé menet még futtában ránéztem az órára, 5 órát mutatott. Az őrs felé vettem az irányt, hátha még benn van a főnök. Ideje megérdeklődni van e még munkahelyem vagy egy új után kell néznem. Ben csapkodása közben rájöttem, egy értékes hetet vesztegettem el az életemből, míg az önsajnálat egész kálváriáját megjártam. Most már elég volt. Nem azért vagyok életben, hogy otthon feküdjek, azon sopánkodva, miért hagyott el Kate.

• Loke, hogy maga megint milyen jó formában van. – nézett fel Jack a keretes szemüvege mögül. Egy halom papírmunka kedves társaságában üldögélt a jól megszokott székében az őrs egy sarki irodájában. Olyan volt, mint egy téli bundás maci, aki éppen álomra akarja hajtani a fejét a papírkupacok felett.
• Jack, a szarkazmus inkább az én asztalom. – feleltem és lehuppantam az íróasztalával szembeni vadonatúj karosszékre. – Van még állásom Jack? – tértem rögtön a lényegre, köntörfalazás nélkül. Fürkésző tekintettel vizslatott végig, majd nagy sóhajtással letette a fekete tintás tollat a kezéből, hogy újabb sóhajtás kíséretében hátra dőljön a székében.
• Sarah, lehet, hogy nem munkát kellene neked adnom, hanem egy jó kis rehabilitációs intézmény nevét és elérhetőségét tőlünk jó messze, mondjuk Hawaiin. De én olyan régóta ismerlek, hogy meg sem fordul ilyen a fejemben. Úgysem mennél sehova. Szóval mit akarsz, milyen munkát adjak? Papírmunka itt, beépülsz egy egységünkhöz Irakban vagy rábizonyítod Krisz Rostonra Eleanor Koriet balesetét, hogy soha többé ne tegye ki a lábát abból a tetves börtönből.
• Jack, ugye tudod, hogy ez már erősen magánéletű bevetés lenne. – jegyeztem meg a körmömet rágva. Idegesítő tulajdonságom, melyről eddig nem sikerült leszoknom. Még Kate mellett sem.
• Azt hallottam már nem vagy együtt a húgával.
• Az mondjuk igaz. – biccentettem összehúzott szemöldökkel
• Szóval mi lesz Loke?
• Hogyan bizonyítsam rá Kriszre ezt az egészet?
• Nem azért kapod a szép kis fizetésed, hogy én mondjam meg, hogyan oldj meg egy ügyet Sarah. De javaslom a gyorsabbikból intézd, mert Krisz kérvényezte a szabadlábra helyezését a jó magaviseletére hivatkozva.
• Az a rohadék gyerekeket ölt meg és alig ül 5 hónapja. – morgás kíséretében adtam hangot mélységes felháborodásomnak és indulatosan ugrottam fel Jack kényelmes foteléből.
• Szabadlábra nem is fogják helyezni, viszont háziőrizetet lehet, hogy ki tud magának csikarni.
• Mégis hogy, mikor gyakorlatilag életfogytiglanit kapott?
• Ha van pénzed Sarah életfogytiglani háziőrizetet is elérhetsz. Ennek a gyereknek pedig annyi pénz van a segge alatt, amennyit még a világ nem látott.
• Jól fogok szórakozni. – jegyeztem meg epésen és enyhén remegő kézzel a kilincs után nyúltam
• Azt nem kétlem. Várj még egy pillanatot Sarah! – szólalt meg Jack és nagy lendülettel kezdett turkálni az íróasztala fiókjában. Tessék, keresd meg az őrsorvost. Lejárt a nyugalmi időd, amit várni kell két gyógyszeres kezelés között és elvileg már kaphatsz altatót. Elvileg. Lehet, hogy nem jársz szerencsével a drogos ügy miatt, de egy próbát megér. Ahogy elnézem, nagyobb szükséged van azokra a bogyókra, mint bármi másra jelenleg.
• Kösz Jack. – kommentáltam, mintha nem érdekelne a téma, de azért megkaparintottam a kezében lógó kis papírfecnit. Az egyetlen esélyemet az alvásra.

…

-Nem! Szó sem lehet róla. Annyi kokain vagy mifene volt az ereidben, hogy megtagadok minden gyógyszeres kezelést még a következő életedben is. – vetette el Tom első kézből az altató gondolatát.

Tom a 26. éve felé közeledő, lelkes friss diplomásként került hozzánk az őrse és már két éve keseríti meg az életemet. Azóta semmit nem változott, keretes szemüvege mögül még mindig bölcs bagoly módjára mutogat össze-vissza.

• Ne már Tom. Szükségem van arra a bogyóra. – méltatlankodok kissé idegesen. Szóra sem méltat, csak az ajtó felé mutat, hogy kívül tágasabb. Az ideges, dühös lány taktikája nem jött be, muszáj kitalálnom valami mást, hogy végre beadja a derekát. – Hogy van Luce? – kérdezem a mit sem sejtő Tomot
• Ó, köszönöm szépen, hogy kérded. Luceval jövő hónapban házasodunk.
• Sok boldogságot. – vigyorgom, miközben a telefonja felé tévedt a kezem.
• Még mindig abban a sarki gyógyszertárban dolgozik? – érdeklődöm kíváncsiságot színlelve. Tudom, hogy a pokolra kerülök emiatt, utálom is magam, de nagyon kell az az altató.
• Persze, jó kis helye van ott. Miért kérded?

Elvettem a telefonját a fehér asztalról, mire döbbent tekintettel nézett rám. Vicces volt látni, ahogy olyan fehérré változik, mint a köpenye.

• Gondolom, ha bemegyek, hogy Tom küldött egy erős altatóért, nem fog nemet mondani. – vigyorgom még mindig bájos mosollyal
• Sarah, ne csináld. Ezzel csak magadnak ártasz. Nálad már sokkal könnyebben kialakul függőség, aztán ha túltolod ennek a szarnak a szedését, jön az izomgyengeség, ingerlékenység, nyugtalanság, légzéskihagyás, majd kóma. Azt már ismered ugye? A hallucinációt meg ne is említsem. Rosszabb esetre pedig úgy leszedálod magad, hogy egy hétig csak zombi üzemmódban leszel.
• Nem vagyok hülye Tom, pontosan tudom, mennyit kell bevenni, ahhoz, hogy végre végig aludjam az estét.
• Egyetlen egy dobozzal kapsz. Semmi többel. – mondta mérgesen sétálva a vitrinhez
• Az egy hétre sem elég Tom. – limbálom a telefonját a kezemben. Luce szerintem adna három hónapra is.
• Te teljesen meg vagy húzatva? Tudod mennyi hatóanyag az? Meg akarsz halni vagy mi van veled? – tért ki a hitéből idegesen kalimpálva a kezeivel. Ha nem részesíteném totális előnyben a gyengébbik nemet, még azt mondanám Tom egészen magával ragadó, sármos emberke. A maga elesettségével tökéletesen ki tudná szedni a lányokat a bugyijukból.
• Nem áll szándékomban, csak végre végig akarom aludni az éjszakát. – felelem az ajtófélfának dőlve
• Remek vagy, megzsarolod az őrsorvost. Mi lesz a következő Sarah? Bankot rabolsz? Rendőrként?
• Nem dramatizáld túl Tom.
• A világért se. – veti oda mérgesen majd kirak másfél hónapra elegendő altatót az asztalra. – Csak közlöm az egész őrs egész adagja van most itt előtted, ennyit tudok adni. Többet nem kapsz.
• Megteszi. – rántom meg a vállam és a kezébe nyomom az előbb még erősen szorongatott mobilját.
• Aggódom érted, ugye tudod? – mér végig fürkésző tekintettel, amit megkaparintotta szeme második fényét.
• Nem akarok köcsög lenni Tom, de az aggódó emberek listája nálam már elég hosszú és eddig is utáltam őket, szóval te inkább ne állj be a sorba.
• Pedig kezdesz az lenni Sarah, nyoma sincs annak a felszabadult, mindig viccelődő lánynak, aki egykoron voltál.
• Változnak az idők Tom. – vonok vállat ismét és egy jól irányzott mozdulattal behajtom magam mögött a rendelője ajtaját.

3 hét múlva

• Ezt mind te csináltad 2 hét alatt? – néz körbe Ben csodálkozva nagymamám volt házában.
• Aha, letéptem azt az ócska málló tapétát, vettem különböző színű festékeket, kikevertem és most itt tartok. – mutattam körbe a frissen festett pasztell mokka színű nappaliban
• Meg áthordtad a garázsba a lomokat és nekiestél az udvarnak.
• Ne nézz így, dühlevezetésnek tökéletes. Mellesleg a kidőlt tölgyfával még nem bírtam, el kell kérni Krisztől a láncfűrészt.
• A te kezedbe láncfűrész? Viccelsz?
• Kac-kac. – forgattam a szemeim fejcsóválva
• Miért nem engeded, hogy segítsünk? Kijövünk a fiúkkal műszak után és két hónap múlva olyan kis házad lesz, hogy öröm nézni.
• Tényleg köszi Ben, de ez olyan feladat, amit nekem kell megoldani és a padlás közelébe sem mentem eddig. Szóval eltart még ez egy darabig. Hamarosan vége a nyárnak, addig végezni akarok a festéssel, aztán jöhetnek a fabútorok, a méricskélés, mi hova fér, mihez van pénzem, mit kell csináltatnom stb.
• Az egészet átalakítod? – kérdezi egy furcsa félmosoly kíséretében. Mintha büszkeséget látnék megcsillanni a szemében, de csak pár lélegzetvételig tart.
• Az egészet. Nem akarok örökké úgy belépni ezen az ajtón, hogy arcul csap a múltam összes darabja. Inkább új történetet írok. Új falak, új élet.
• Most el sem tudod képzelni mennyire szeretlek. – vigyorog Ben megállíthatatlanul
• Állítsd le magad nagyfiú, még a végén Alice féltékeny lesz. – vigyorgok én is visszafogottan, még nem megy olyan könnyen ez a mosolygás dolog, de dolgozom az ügyön.
• Alice? Alice jelenleg csak a sorozatára féltékeny, hogy képes valaki munka után több órán át egy sorozatot bámulni, ahelyett, hogy kiélvezné a nyár utolsó sugarait és sétálna velem a parkban.
• Vihar a paradicsomban? – nézek hátra felvont szemöldökkel és megragadom az első kezem ügyébe kerülő ecsetet, hogy újabb réteget vigyek fel a nappalai falára.
• Áh, csak a szokásos, beszélnem kell vele, mert ez így nem a legjobb.
• Beszélj. Néma gyereknek az anyja se érti a szavát.
• Most meglepődtem.
• Miért? – kérdezek vissza a létráról
• Nem hittem volna, hogy ismersz akár egy közmondást is.
• Hogy ez mekkora poén volt. – felelem a lehető legtöbb iróniával, amire csak képes vagyok
• Valamelyik nap beszélt Katevel. – említi meg Ben, mintha semmi különös nem történt volna, mintha csak azt közölné. Hé, esni fog!
• Igen? – kérdezek vissza pont annyira semlegesen, mint amennyire ő közölte a tényt.
• Tudod, mégiscsak egy helyen dolgoznak, Alice adminisztratív állást vállalt a kórházban és összefutottak.
• Aha.
• Sokat kérdezett.
• Alice?
• Ne legyél hülye. Kate sokat kérdezett RÓLAD. – hangsúlyozta ki a nevem jelentőségteljesen
• Oké. Mit csináljak vele? – kérdezem, miközben erőteljes mozdulatokkal festem a falat
• Csak érdekes, hogy valakit már nem szeretsz, de minden érdeklődő kérdésed felé irányul. – jegyzi meg Ben, majd észlelve szófukarságomat gyorsan el is köszönt.

Sóhajtva döntöm a falnak a homlokom, majd nagyot káromkodva veszem tudomásul, hogy még nem száradt meg.

…

• No, lám, lám Sarah. Látom elég érthető voltam. Olyannyira, hogy Kate immár a szinglik táborát erősíti. Látod mire képes egy kis fenyegetés? – hallom meg Krisz nevetését. Öntelten dől hátra a kihallgatóban. Kezein akkora bilincsekkel, hogy egy katonai repülőt le lehetne láncolni velük.
• Szia Krisz, stylistet váltottál, jól áll a narancssárga. – mutatok lazán a börtöni ruházatára, majd ugyanolyan lazasággal, mint ő, lehuppanok a szürke asztal túloldalán magányosan álldogáló székbe.
• Kár, hogy a humorod még a régi…
• Krisz nem azért vagy itt, hogy bájcsevegjünk – vágtam a szavába és komolyan kezdtem vizsgálgatni az ábrázatát. Nem mondanám, hogy nem viselte meg a börtön, bármennyire is titkolta sugárzott róla, hogy ujjong, hogy végre kijöhetett onnan. – Szóval mit csináltál harmadik hó nyolcadikán 2016-ban?
• Most csak viccelsz ugye? Mégis honnan tudnám? – rántotta meg a vállát a szokásos arrogancia kíséretében
• Szóval semmi alibid sincs? Oké. – nyugtáztam egy kimért mosollyal
• Mi? Már hogy ne lenne.
• Hallgatlak.
• Otthon voltam.
• Egyedül?
• Igen.
• Szóval senki sem volt veled.
• Nem. 
• Ergo nincs alibid. Remek. Jobb, mint képzeltem. – dörzsöltem össze a tenyerem
• Ha kikerülök innen, most már így is úgy is megtalállak Sarah Loke. – suttogta ellenségesen
• Soha nem kerülsz ki innen, Krisz. – nyugtattam meg mosolyogva
• Pedig úgy fest. Holnap lesz a tárgyalásom. De bizonyára ezt te is tudod.
• Mit tudsz Eleanor Korietről?
• Hogy hasonló sorsra fogsz jutni. – vágja hozzám groteszk vigyor kíséretében
• Ki vezette az autót Krisz?
• Semmit nem szedsz ki belőlem.
• Az apád vezette az autót? – kérdezem faarccal
• Tudni akarod ki vezette az autót Sarah? Kate volt. – röhögte el magát
• Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, tudom, ki vezette az autót Krisz? Ki akarnál szabadulni a börtönből? Na, mi az, elvitte a cica a nyelvedet? Most már nem nevetsz Krisz? – csak bámult minden szó nélkül. Mikor észlelte, hogy menni készülök őrjöngve rángatta a láncait én pedig mosolyogva sétáltam ki a teremből.

…

• Hogy a pokolba vagy ennyire magabiztos? – néz rám kétkedve Ben, miközben mellettem sétál az irodánk irányába
• Tudom ki ment direkt neki Eleanor kocsijának, azon az éjszakán.
• Ki?
• Tony Kidman.

Lemerevedve bámult rám, tátott szájjal.

• És mégis, hogy fogod rábizonyítani? Van bizonyítékod? Egyáltalán honnan vetted ezt az infót? Van róla fogalmad Tony Kidman mekkora alvilági figura? Megint valami olyanba tenyerelsz bele, amibe nem kéne. Hogy akarod lecsukni Tony Kidmant?
• Eszem ágában sincs lecsukni Tonyt, Ben. – mosolygok felé és szélesre tárom az irodánk ajtaját, hogy mindketten könnyen befurakodjunk rajta.
• Fejtsd ki, nem értem. – rázza a fejét értetlenül
• Tony és Krisz a kezdet kezdetén együtt dolgoztak a drogkartelles ügyön. Tony szerezte a szállítmányt, de összebalhéztak valami kis csekélységen. Tony nem bízott Eleanorban és Krisz tudtára adta. Természetesen ebből nagy engedd el a hajam lett, a végére pedig Eleanor lelepleződött. Ekkor Krisz cselhez folyamodott. Elhitette Tonyval mennyire megrázta ez a dolog és megkérte, hogy ő vezesse azon az éjszakán azt az autót. A hülye Tonyja belement, arra azonban nem számított, hogy Krisz az egész ügyet, gázolásostól mindenestől a nyakába akarja varrni. De megtörtént, így Tonynak távoznia kellett a maffia szárnyai alatt az alvilágba. Eltűnt. Minden nyom nélkül felszívódott. Krisz pedig boldogan tapsikolhatott a sikerének.

Viszont Tony nem a megbocsájtásáról híres emberek közé tartozik. Beígért Krisznek egy végső búcsút, ami hamarosan meg is fog történni. Amint Krisz holnap elnyeri a házi őrizeti jogot.

• Ezt, hogy fenébe derítetted ki egy hónap alatt? – néz rám Ben, mintha földönkívüli lennék, és épp elfoglalnám a kedvenc bolygóját.
• Emlékszel arra a két csávóra, aki Krisz kérésére megvert? Az egyiket nem sikerült elkapni ugyebár. A sors úgy hozta, hogy egy ferde éjszaka alkalmával a sikátorban, hát nem egymásba botlottunk! – tártam szét a karom melodramatikusán.
• Úristen, csak mond, hogy nem verted agyon. – kap a fejéhez Ben és ijedten rogy le a forgószékébe
• Nem mondom, hogy nem görbült egy haja szála se, de életben van.
• Megnyugtató a gondolat. – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Hogy képzelted el a holnapot? – kérdezi karba tett kézzel, mint, aki még mindig nem bízik a sikeremben.
• A terv szerint kiengedik Kriszt, aki bizonyára, legalábbis remélem a lakására kéri az őrizetet, ahol már Tony fogja várni. Az egyezségünk szerint megvárom, míg Tony lerendezi a búcsúját, aztán bemegyek Kriszhez és újra jöhet a rács mögött élem le az életemet második felvonása, mivel illegális fegyver lesz nála.
• Ne ilyen gyorsan Sarah. Honnan veszed, hogy van illegális fegyvere?
• Minden ilyen figurának van fegyvere Ben, pláne ha az előbb közöltem vele, hogy ne örüljön annyira, hogy kiengedik. Ha nincs is jelenleg a lakásban, biztos vagyok benne, hogy holnap már birtokában lesz egynek.
• Édes istenem. – fogja meg a fejét Ben. Mi lesz, ha megöli Kriszt?
• Benne van az egyezségben, hogy nem teheti. Ha megteszi, azonnal elmondok mindent a főnöknek és már adjuk is ki a körözést ellene és addig nem nyugszom, míg meg nem találom.
• Te alkut kötöttél a maffiával?
• Mondhatni.
• Te jó ég. Erre az ügyre rámegy az életed.
• Már ráment Ben. – jegyzem meg vállrándítva és a szép halom papírmunkára sandítok az asztalomon.

Az ember azt gondolja, ha teljes erőbedobással a munkába veti magát, este, ha hazamegy kevésbé fogja magát szarul érezni. Aztán jön a kiábrándító valóság, mert az életed, ami egy szarkupaccá változott az utóbbi időben, szépen megvár otthon, és amint átléped a frissen csiszolt küszöbötöket a nyakadba szakad.

Hiába sopánkodsz, hiába uralkodik el rajtad az önsajnálat, hiába akarsz kivergődni belőle, mert ez nem megoldás, a múltad akkor is ott fog ólálkodni, mint valami sunyi féreg. Ha lankad a figyelmed szépen bekúszik az agyadba és jól beléd harap. Elég morbid dolog, de az élet nem csak játék és mese.

Kate nélkül nem éreztem magam boldognak, minden sarkon őt pillantottam meg. Végül rá kellett jönnöm, hogy képzelődöm.

 Az altató kifejtette áldásos hatását és úgy aludtam végig az éjszakákat, mintha csak nekem teremtették volna őket.

Olyan szépet álmodtam. Katevel voltunk, boldogan nevettünk a tv előtt, valami elcsépelt poénon. Átjárt a pillanat varázsa, aztán megszólalt az ébresztő és további fél óra kellett, míg kibőgtem magam, mert a valóság annyira arcul csapott, hogy hirtelen minden levegő távozott belőlem.

Kate hiánya már-már elviselhetetlen volt. Hogy lehetséges valakit ennyire szeretni? Hogy hiányozhat valaki, aki a szemedbe mondta, hogy már nem szeret, már túl sok vagy neki. Ki találta ki a szerelemet és miért érezzük magunkat ennyire pocsékol, ha vége szakad?

Vajon mindenkinél ilyen érzés? Szinte minden reggel fancsali képpel állok a tükör előtt, mikor megérzem a fogkrém csípését a számban. Az ő fogkréme sosem csípett. Minden egyes reggel, már az első adandó alkalommal ő jut eszembe. Néha azt kívánom, bárcsak örökre elfelejteném őt. Aztán egyből visszakozok, mert az is jobb, ha ennyire pokolian fáj, annál, ha meg sem történt volna. Beteges dolog, de néha még a nevetését is hallom. Ilyenkor szorosan behunyom a szemem és próbálom minél hosszabbra nyújtani a pillanatot. De tovaszáll. Mint minden pillanat.

Lassan több mint egy hónapja, hogy nem láttam, nem hallottam a hangját, néha elgondolkozok azon vajon tényleg valóság volt, vagy csak egy ócska tréfa.

Még tíz perc és megszólal az ébresztőóra idegesítő visítása. Ezúttal nem hatott az altató, csak még nyugtalanabb lettem tőle. Fekszem az ágyban, a félhomályban. A sötétítőn beszűrődő fények szürke alakokat festenek a fehér falra. Mindjárt megszólal és kezdődik Krisz tárgyalása, aztán jövök én. Jön életem dobása. Ben szemének büszke csillogásából ítélve, ha nekem ez sikerül aranyba foglalja a nevem és bekeretezteti a fényképem.

Izgulok, ideges vagyok. Reménykedem, hogy Tony nem veti el a sulykot és életben hagyja Kriszt. Szép lenne, ha nem. Nemcsak lecsuktam Kate bátyját, de még meg is ölettem. Egy bimbózó kapcsolata tragikus utolsó utáni felvonása lenne.