Csak egy tánc volt II.

2.Rész

 

8 órával később

 

– Először is, nincs szükségem kerítőnőre! – morgom becsapva magam mögött a bejárati ajtót, ami akkora dörrenéssel kattan a helyére, hogy félő, tokostól köt ki a földön.  – Másodszor, mit képzeltél? – Szonja vigyorogva néz a kanapéról, ahol a kedvenc sorozatát bámulja, popcornt rágcsálva.  

–  Na, hogy sikerült? – Boldogan ugrik fel, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.

–  Megmondtam neki, hogy keressen valaki mást – dobom le magam a bézs színű kanapénkra. Egy adag popcorn Szonja mellett köt ki, de felháborodott tekintete ezúttal nem a kanapén szana-széjjel szálló popcornra vonatkozik.

–  Elment az eszed? Bejöttök egymásnak, erre játszod a megkaphatatlant!

–  Miatta csinálom, talál ő jobbat is – egy vállrándítás után a szobámba megyek, de Szonja nem hagyja magát. Házisárkány üzemmódban, karba tett kézzel áll meg az ajtómban.

–  Milyen kis aranyos vagy! – ironizál felhúzott szemöldökkel. Mégis mit akarsz ezek után csinálni? Apácának állsz, és örökre monogámiát fogadsz?

–  Apácának ilyen előélettel már nem vesznek fel, de a monogámia nem hangzik rosszul.

– Franceska ennek nem örülne, szétrúgná a segged, hogy ennyire töketlen vagy és két év után sem keresed a boldogságot! – zárja le a témát durván. Akkorát csattan a háta mögött az ajtó, hogy még én is meglepődöm.

–  Franceska meghalt, szóval marhára nem fog semmit szétrúgni!

Idegesen járkálok fel alá a szobámban, de az érzés csak nem akar szűnni. Szonja feltépte a sebem, ami elmérgesedve adja tudtomra, hogy még mindig nem vagyok túl a történteken.  Érthető, kinek menne pikk-pakk a felejtés, ha mellette halna meg a barátnője egy autóbalesetben.

Abbahagyom a járkálás és inkább visszamegyek a műhelybe, megjavítani Lea kocsiját.

 

–  Még hogy én vagyok töketlen! – kiáltom dühösen, miközben teljes erőből Lea kocsijának oldalsó lemezét kalapálom. Az ütés erejétől végre megadja magát a lemez és hangos csörömpölés kíséretében vágódik le a kocsiról.

–  Kitölthetnéd inkább rajtam a dühödet, szegény kicsi kocsim helyett – hallom meg Lea hangját a hátam mögül, mire a kalapáccsal együtt ijedten perdülök meg.

–  Jó, jó, nem gondoltam komolyan! – emeli védekezően magasba a kezét, amint meglátja a kalapácsot.  

–  Mit keresel itt?

– Szonja felhívott, hogy felszívódtál, miután összevesztetek. Úgy gondoltam megkereslek és…

–  És? – karba tett kézzel, kíváncsian dőlök a kocsijának.

–  És tiszta vizet öntök a pohárba. Megtetszettél és meg akarlak ismerni. Tudom, hogy egyetlen alkalom még semmit nem dönt el, ezért akarlak elhívni valahova.

–  Lea, ne haragudj, de nem – rázom a fejem szomorúan. Nem vagyok olyan állapotban, se lelkileg, se testileg, hogy képes legyek egy értelmes kapcsolatra. Nem akarlak megbántani, szimpatikus vagy, éppen ezért mondok nemet.

–  Adj egy esélyt, eljössz velem, beszélgetünk, megiszunk valamit, ebben még semmi sincsen.

–  Nem lehet.

–  Miért? – tárja szét a kezét tanácstalanul. Közelebb lép én meg szorosabban simulok a kocsijának.

–  Nem akarlak megbántani.

–  Akkor vázolom a helyzetet, adsz nekem egy hetet, hogy megismerjelek. Mondjuk ez még korántsem elég semmire, de legalább adsz egy esélyt nekem, meg magadnak is. Megpróbáljuk jól érezni magunkat, minden elvárás nélkül. Ha egy hét után még mindig azon a véleményen vagy, hogy nem szeretnél tőlem semmit, akkor békén hagylak.

 

–  Rendben.

–  Hogy érted, hogy rendben? – kérdezi meglepetten, határozott fellépése két perc alatt illant el.

–  Úgy, hogy beleegyezem. Legyen, menjünk!

–  Véged lesz – jelenti be magabiztos mosollyal. Akkor áll az egy hét?

 

Bólintok egy nagyot, mire hangosat reccsen a nyakam. Ijedten néz az irányomba, odakapom a kezem hangos auzás kíséretében.

 

–  Jól vagy? –kezét az enyémre teszi. – Hadd nézzem meg, gyógytornásznak tanultam.

–  Ezt nem is tudtam! Miért nem mondtad?

–  Kifutsz a világból, ha akkor mondom el, amikor Márk a lábadra ejtett.

–  Okos lány – nyögöm, miközben a nyakamat masszírozza.  

Nem tudom, hogy az érintésétől gyengültem el vagy csak fáradt voltam, de teljesen ellazultam. Aztán bekúszott a gondolat, hogy egy teljesen idegen lány masszírozza a nyakam, akiről semmit sem tudok. Még magamat sem ismerem igazán, a baleset utáni lényem kész rejtvény lett. Nekem kellene felajánlanom a randi kérdést vagy ő javasol valamit? Mit kéne mondanom? Tanácstalanul nézek rá.

–  Bármennyire is vicces, ahogy magadban megbeszéled a dolgokat, már fáj nézni a kínlódásod. Bármi is az, engedd el! Mennem kell, de mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk valahova?

–  Hova?

–  Szereted az állatokat?

–  Attól függ, milyen állatról van szó.

–  Állatkertre gondoltam, de a válasz után, már nem vagyok biztos benne.

–  Ó, jó az állatkert. Rendben lesz – szabadkozom zavarban. Mulat egy jót és a garázs kijárata felé indul. Négykor nálad? – Bamba bámulás kíséretében biccentek igent.

…

 

Leáról álmodtam. Megijesztett. Mi van velem, hogy egy idegen lányról álmodom, miközben Franci még csak 2 éve halt meg. A bűntudat türelmetlenül kopogtat. Beengedem, ő pedig a sírhoz kísér.

Lehajtott fejjel ácsorgom a szürke gránittömb előtt.

Az emberek azt hiszik, szerettük sírjánál lehetnek a legközelebb hozzájuk. Badarság. Ha meghalok, biztos nem a síromnál töltöm az időmet.

Leülök a fűbe, a sírboltnak dőlök, felhúzom a lábam és átkarolom.

Nagy slamasztikában hagytál Franci. Ha találkozunk, kinyírlak ezért. Bár jobban meggondolva, még egyszer talán nem kellene. Nézd meg, mi lett belőlem, hangosan beszélek a sírodnál. Mennyire nevetnél ezen. Te mindig tudtad, mit kell tenni. Te hordtad a nadrágot, bármennyire nehéz volt akkor beismernem. Pokolian hiányzol. Suttogom magam elé bámulva.

Nélküled olyanok a napok, mint… semmilyenek. Néha azon kapom magam, ha történik valami vicces futok haza elmesélni. Aztán rájövök, mekkora idióta vagyok… mert te már nem vársz otthon. Minden megváltozott. Képzelem, hogy nézel most rám. Mint akinek elmentek otthonról.  

Van egy lány.

Most mindentudó mosollyal közölnéd, hogy mindig van egy lány és mindig is lesz egy lány. Állandóan ezt mondogattad. Az idegeimre mentél vele. Igazad lett, tényleg van egy lány.

Úgy érzem, megcsallak. Nem vagyok normális, de vigasztal a tudat, hogy sohasem voltam.

Leának hívják. Eleanor, de a Leát szereti. Táncol és sokat mosolyog. Rengeteget. Nem tudom, mi történik.

Bárcsak bántanál, bárcsak bosszút állnál Franceska! Sokkal jobb lenne, mint ezzel a mázsás bűntudattal létezni napról napra. Én öltelek meg és ez a tudat erősebb bárminél. Lassan emészt fel, alattomosan mászik elő, hogy teljes erejéből marjon belém.  

Válasz nem érkezik, csak a szél lengeti meg felettem a lustán terpeszkedő tölgyfát. Minden békés, sehol egy felhő, semmi nem jelzi, hogy itt fekszel. Semmi. Csak egy kőtömb. Ennyi. Ennyit kapunk, amint vége lesz mindennek. Miért nem te vezettél? Miért hagytad, hogy én vezessek? Messze viszi a szél a kiáltásomat. Bele a térbe, a légüres semmibe. Bárcsak te élted volna túl. Neked sokkal könnyebben ment volna ez az egész. Te tudtál bánni az emberekkel, én bezzeg csak hallgatok és hümmögök akárhányszor a húgod felhív. Nem tudom, miért teszi, leellenőriz, hogy nem öltem-e meg magam? Néha azt kívánom, bár ne hívna. Újra beszélnem kell rólad és sokkal elviselhetetlenebb lesz a hiányod. Mellbe vág és a földhöz csap. Kínoz.  Nem könnyű túljutni rajtad, bármennyire pofonegyszerűnek tűnik odafentről.

Nem vagyok normális, dünnyögöm egy hosszú sóhaj után. Leporolom a nadrágom, zsebre dugom a kezem és a vasrácsos temetőkapu árnyékából még visszapillantva két szót suttogok a levegőbe.

Még jövök.

 

…

–  Mi a kedvenc állatod? – kérdezi Lea, miközben egy marék állateledelt nyújt egy szebb időket is élt tevének. A vedlő állat, korát meghazudtoló képességgel veti magát a kinyújtott kar irányába. Megdobban a szívem a hirtelen mozdulattól, de Lea keze épségben marad. A hangos és nyálas csámcsogástól elszakadva Lea felé pillantok.

–  A macska.

–  Mármint melyik a kedvenc állatkerti állatod? – helyesbít odébb húzva a tevétől, aki csámcsogását követően meredten bámul. Ijesztő, amikor egy állatkerti teve szúr ki magának. Fröcskölve csámcsog, olyan nézéssel, mintha te lennél a következő áldozata, akit felzabál.

–  Ja, hogy az. Ő, a gyűrűsfarkú makik – csapok a levegőbe, amikor meglátom a mértani pontossággal kialakított majomsimogatót. Megfogom Lea kezét és magam után húzom. 

–  Miért pont a makik? – gyorsan pillant körbe, szemében megfejthetetlen félelemmel. Elhelyezkedik a padon, lábát maga alá húzza és felém fordul.

– Nem is tudom, csak aranyosak, a hosszú farkukkal és puha bundájukkal. Figyelj, kezdődik a hadművelet – intek a majmok irányába.

Az egyik majom egy gyors szökelléssel Lea vállán landol. Lea megrökönyödve néz rám, levegőt sem vesz, csak megmerevedve bámul.

–  Ne kapkodj, akkor belefekszik az öledbe.  – Lehunyt szemmel lassan szuszog mellettem. – Te félsz a majmoktól? – döbbenek le hirtelen, mikor világossá válik, miért nem mozdul meg.

–  Nem vicces.

–  Add a kezed!

–  Nem.

–  Bízz bennem! Add a kezed! – Pár percnyi lassú vívódás után még szorosabban hunyja be a szemét, de a tenyerembe teszi kezét. – Nagyon puha – suttogja átszellemült hangon simogatva a majmot. Már nyoma sincsen a kezdeti félelemnek, tartása lassan ernyed el, légzése halkul, vonásai rendeződnek.  

–  Szerintem kedvel téged. –  Résnyire nyitja a szemét, majd tátott szájjal néz az ölébe.

 Döbbent pillantásától nevetni támad kedvem.

 – Úristen, mindjárt megtámad egy almával az anyukája! – mondja és megragadja a kezem. Remegő kézzel néz a lába előtt álló idősebb szőrgombóc irányába. Az alma szép ívet ír le, de korántsem Lea irányába. Hangosat koppan a kismaki fején, hogy további koppanások kíséretében érjen földet a padunk mellett. A kismajom azonnal kiugrik Lea öléből és visítva menekül az anyukája elől.  

Lea csak tátott szájjal bámulja az események gyors pergését, kezemet teljes erőből szorongatva.

–  Lea?

–  Hm?

–  Azt hiszem, el fogod törni a kezem.

–  Ne haragudj, észre sem vettem, hogy még mindig…

–  Semmi baj – kifelé tolom a helyről. Darabos a járása, meg-megáll, hogy bocsánatot kérve tovább sétáljon mellettem. Szőke haja lófarokban lobog utána. A történtekbe veszett tekintete nem akarja befogadni a jelen pillanatait.

–  Bocsi, lefagytam – fújja ki a levegőt, miután tudatosul benne, hogy kiértünk „az oroszlán barlangjából.”

–  Neked mi a kedvenc állatod? – kérdezem kíváncsian.

–  Az oroszlán, meg a tigris.

–  Hé, azt mondtad a macska nem állatkerti állat.

–  Hát, a sima macska nem is.

–  Az oroszlán is macska.

–  Most csak viccelsz ugye?

–  Persze. 

–  Játszunk, mit tennél ha… játékot. Szólal meg mellettem Lea, miközben egy eldugott kis parkban a fűre telepedünk. Elmélyülten bámuljuk a bárányfelhőket és úgy alapvetően nem csinálunk semmit, csak élvezzük, hogy élünk, vagyunk, létezünk.

–  Azt, hogy kell játszani?

–  Felteszek egy kérdést: mit tennél, ha megállna a mozgólépcső, te pedig válaszolsz, és szintén felteszel, egy, mint tennél ha… kérdést. ­–  Egy fűszálat simogat a fejem mellett. Úgy tesz, mintha teljesen véletlen esett volna pont arra a fűszálra a választása.

–  Leülnék és megvárnám, míg újra működőképes lesz.

–  De komolyan válaszolj rájuk!

–  Mit tennél, ha … kiderülne, hogy egy heted van hátra – felteszem a kérdésem és az oldalamra fordulok. Túl közel vagyunk, de egyikünk sem hátrál.

–  Azt hiszem, a szeretteimmel lennék. Elbúcsúznék mindenkitől. Minden napot különlegessé tennék, valami szokatlan dologgal. Legalábbis, azt hiszem. Te mit tennél?

–  A játék nem engedélyezi a visszakérdezést. –  Morog egyet, majd megrántja a vállát. Végig simít sötétkék pólóján, majd elgondolkodva vonja össze a szemöldökét.

–  Mit tennél, ha egy fiú szerelemet vallana neked?

–  Megmondanám neki, hogy a lányok érdekelnek. – Mit tennél, ha fel kellene adni, amit a legjobban szeretsz a világon? – hadarom el a kérdést, majd csukott szemmel dőlök a hátra, kezemet a fejem alá téve. Érzem magamon a pillantását, szinte hallom, ahogy forognak a fogaskerekek az agyában.

–  Azt hiszem, keresnék valami mást, ami érdekel. Ami annyira érdekel, hogy úgy érezzem, érdemes miatta dolgoznom és minden reggel felkelnem – feleli komoly hangon. Nyoma sincs a kezdeti könnyed légkörnek. Valami megváltozott. Nagyot sóhajt és felteszi a kérdését: Mit tennél, ha meghalna az a személy, akibe szerelmes vagy?

Két dolog villan be: 1. ő tudja. 2. még mindig nem tudom rá a választ.

Nem szólalok meg. Csendben várom, mit lép. Kérdez mást vagy hallgat és megvárja, míg válaszolok a kérdésre.

Vár.

–  Nem tudom, mit lehet olyankor tenni – felelem hosszú idő múlva. – Lehet egyáltalán tenni bármit? Akkor sem lenne könnyebb, ha előre tudnánk.

–  Ne haragudj, nem akartam olyat kérdezni, amivel megölöm a hangulatot.

–  Nem ölted meg, csak nehéz kérdést tettél fel – felelem megpróbálva leplezni, hogy betalált a kérdésével. – Holnap kész lesz a kocsid.

–  Akkor be kéne mennem érte?

–  Nagyon úgy fest.

–  Köszönöm.

–  Megrántom a vállam és egy laza szívesennel válaszolok. –  Hogy sikerült összetörni?

–  Szarvas jön, kormány félreránt, aztán árok. Ne nézz így, nem mentem sokkal, így semmi baj nem történt.

–  A kocsidon kívül, tehát nem szenvedett kárt semmi.

–  Ahogy mondod.

–  Mennem kellene vagy nem végzek a melóval – szólalok meg hirtelen.

–  Rendben. – Látom az arcán, hogy meglepődött. Beharapja a szája szélét.  – Akkor holnap bemegyek a kocsimért.

Biccentek és indulni készülök.

–  Al?

–  Tessék.

–  Mondtam valamit?

–  Mivel kapcsolatban?

–  Fagyos lett a levegő, te pedig menni készülsz. Ez eléggé árulkodó.

–  Semmi rosszat nem mondtál – elgondolkozom közben a válaszom igazságán és nem vagyok benne biztos, hogy a legőszintébb feleletet adtam. – Holnap látlak?

–  Szeretnél vagy csak udvarias vagy?

–  Csak udvarias vagyok.

–  Ne ijesztgess!

–  Semmi pénzért sem. Akkor holnap.

–  Most magadat győzködöd?

–  Nem, miért?

–  Kissé sokszor mondod el a holnapot – vigyorog rám kihívóan.

–  Zavar? – vágok vissza.

–  Kapok búcsúcsókot? – kérdezi magabiztosan.

–  Nem – mondom ugyanolyan magabiztossággal.

–  Ugye most csak játszol? – néz rám megszeppenve.

–  Persze, de hogy ne keseredj el, kapsz valami mást. Előrántom a névjegykártyámat a zsebemből és a kezébe nyomom.

–  Most viccelsz velem?  Névjegykártya?

–  Most már tudod a számomat, ha esetleg fel akarnál hívni – mondom vigyorogva.

–  Miért nem hívsz fel te?

–  Mert én nem tudok kommunikálni. Pláne nem telefonban.

–  Mert, ha én hívlak, akkor tudsz?

–  Akkor nem agyalok előtte órákat, hogy hívhatlak e.

–  Te tiszta hülye vagy!

–  Akkor holnap.

Egy szemforgatást kapok válaszul egy megkésett búcsúintés után.

 

…

 

Ismered azt a bosszantó pillanatot, amikor csörög a telefonod a konyhaasztalon és rohansz, mint az őrültek, mert pontosan tudod, hogy az ő hangja vár, ha sikerül felvenned.  Aztán akkorát esel a fényesre csiszolt küszöbben, hogy bármelyik műugró tátott szájjal nézné. Pont, mint Szonja a kanapéról, kezében a legújabb könyvszerzeményével.

Vigyorogva szólok bele a telefonba, mintha nem most nyaltam volna fel a konyhapadlót.

–  Helló.

–  Szia, Alex – jön a nevetés a kagyló túlsó feléről.

–  Mit nevetsz? – kérdezem a szobám felé sietve, Szonja döbbent bámulása elől.  

Halkan huppanok le az ágyam mellé, hátamat a felhőkék falhoz támasztva.

–  Viccesen mondtad a hellót.

–  Miért, hogy mondtam?

–  Mondtál a végére egy h betűt, úgy, mint hellóh. Á te jobban csinálod!

–  Örülök, hogy kielemzel – ingatom a fejem.  

–  Tetszett. –  ­Én nem tudom, mit mondjak, ő pedig nem szólal meg.

–  Most kínozol, igaz? – döbbenek rá.

–  Dehogy, csak kíváncsi voltam mit fogsz mondani. Valami hasonlóra számítottam.

–  De, hát nem is mondtam semmit.

–  Vág ez eszed, mint a tompa kiskanál.

–  Veszélyben van az életed.

–  Az jó.

–  Már, hogy lenne jó?

–  Tényleg nem, de mi mást mondhatnék?

–  Jogos – állapítom meg bölcsen. – Nem tudok telefonálni.

–  Ezt, hogy érted? Letegyük?

–  Nem. Dehogyis. Mármint, nem tudom, mit mondjak.

–  Amit élőben mondanál.

–  De az nem ugyanaz, azt a helyzet hozza. Így személytelenebb, nem látom a reakciódat.

–  És ez ennyire zavar?

–  Igen. Kicsit.

–  Akkor chateljünk inkább?

–  Akkor még a hangodat se hallom. Semmi nem jön át, telefonban legalább hallom, ha értetted a viccet.

–  Ugye, tudod, hogy csak egy poén volt.

–  Mondom, hogy nem megy ez nekem.

–  Mi a kedvenc zenéd?

–  Ez most nagyon témába vágott.

–  Ne reklamálj Alex, csak válaszolj és tegyél fel te is egy kérdést – közli vicces hangon mérgelődve, hogy érezzem, nem gondolja komolyan.

–  Mármint most jelenleg, ebben a pillanatban vagy úgy általánosságban?

–  Az életet is ennyire túlbonyolítod?

–  Nem tudom, lehet, Szonját kéne megkérdezned.

–  Jelenleg, per pillanat, ebben a másodpercben mi a kedvenc dalod Alex Hartmann – szavalja el fennkölt hangon, amire lehetetlen nem nevetéssel reagálni.

–  Néztem nemrég egy mesét, A halott menyasszonyt. Volt benne egy szám, ami nagyon tetszett.

–  Micsoda mesecím!

–  Ne reklamálj Lea.

–  Mi a címe?

–  Ráguglizol?

–  Szeretnék.

–  Ez a perc, úgy fáj.

–  Miért, mit mondtam?

–  Lea, ez a szám címe.

–  Ja, bocs – nagyot nevet, majd hallom a billentyűzet ritmikus dobolását a háttérben.

–  „A gyertya lángja” is tetszik.

Pár perc csend.

–  Ott vagy?

–  Meghallgattam őket.

–  És mi az ítélet? – kérdezem érdeklődve és fel-le járkálok a szobámban.

–  Fülbemászó.

–  Nálad?

–  Mi?

–  Fülbemászó van nálad?

–  Alex, ne hülyülj, a dal fülbemászó.

–  Nem. A dal egy dal, nem lehet fülbemászó, az egy állat.

–  Nehéz eset vagy.

–  Most csak büszkén mosolygok.

–  Sejtettem.

–  Tetszett?

–  Igen, de jobban meg kell ismerjelek, hogy megértsem, mit jelent ez számodra.

–  Sok sikert Scherlock.

–  Nem gondoltam volna, hogy szereted a musicaleket, meg a hasonló zenéket.

–  Pedig de. Zseniálisak. A Rómeó és Júlia valami olyasmit ad, ami megismételhetetlen. Minden egyes előadás valami mást nyújt, egyik sem ugyanaz.

–  Látod senki sem az, aminek látszik.

–  Bölcs gondolat.

–  Ugye?

–  Ne éld bele magad, majd elmúlik.

–  Mi?

–  A bók nyomán támadt kellemes érzés.

–  Őrült vagy – kuncog fel. Úgy érzem magam, mint a kamaszok az első flörtölés közben.

–  Az őrültet és a zsenit csak egy hajszál választja el.

–  Mindenre van egy elmés megjegyzésed?

–  A hülyeségem határai végtelenek.

–  Megnyugtató.

–  Ez irónia volt?

–  Az hát.

Most rajtam volt a sor, hogy felnevessek.

–  Mit szeretsz még?

–  Miért kérded?

–  Gyűjtöm az ötleteket, hova hívjalak el holnap. Valami olyan kell, ami tetszik neked és rájössz micsoda intelligens, okos és szép vagyok, valamint milyen kifinomult humorral rendelkezem

Ismét nevetés bukik ki a számon.

–  Ez elég nehéz lesz.

–  Ne legyél hangulatgyilkos!

– Miért más gyilkos lehetek?

–  Nem.

–   Miért.

–  Mert nem ások veled hullát.

–  Megtennéd?

–  Csak, hogy meggyőzzelek. Bármit!

–  És még én vagyok az őrült – jegyzem meg szemforgatva.

–  Az őrültet csak egy hajszál választja el a zsenitől.

–  Nem fair dolog más szövegét lopni.  

–  Ki volt az? Megverjem?

–  Javíthatatlan vagy.

–  Ha a javíthatatlan alatt, megismételhetetlent értesz, akibe bele tudsz szeretni, akkor boldogan vállalom.

–  Javíthatatlan, mint nincsen olyan eszköz a világon, amivel jómodort és komolyságot lehetne beléd csempészni.

–  Ez már sokkal kevésbé izgalmas – morgolódik szomorkás hangon.

–  Miért akarod, hogy beléd szeressek?  

–  Mert önző vagyok és minden nap látni akarom a mosolyodat, a morgolódásod és hogy zavarban vagy, hogy megbeszéled magadban a dolgokat.

–  A szerelmet nem lehet erőltetni Lea, ez nem valami olyan dolog, amit rá tudsz ragasztani a másikra – mondom halk fojtott hangon.

–  Ne rontsd el a flörtölős telefonbeszélgetésünk Alex.

–  A flörtölős beszélgetésünk?  

–  Igen – szinte látom, ahogy vigyorog a vonal túlsó végén.

–  Egyedül élsz? – kérdezem egy foltot bámulva a szőnyegen.

–  Van egy élettársam, két szeretőm és már házas is vagyok. Mind a négyen együtt élünk.

–  Borzalmas vicceid vannak.

–  Nem vicceltem.

–  Az még rosszabb.

–  A te vicceid is ilyenek.

–  Szerintem ezért beszélgetek még veled. Feldobnak a hülye viccek.

–  Elkapjalak?

–  Szerintem le kéne tennünk.

–  Miért?

–  Sok lesz a számlád és nincs konkrét témája a beszélgetésünknek.

–  Szóval te azt szereted, ha van egy konkrét téma, ha minden a megtervezett mederben halad és minden vagy fekete vagy fehér?

–  Azt hiszem igen, ez megnyugtat – válaszolok eltöprengve. Szeretem, ha nem történik semmi váratlan.

–  Az baj Alex.

–  Miért? – húztam fel enyhén a szemöldököm.

–  Mert én szürke vagyok.

Nem válaszolok, csak hallgatom a légzését, ahogy nyugodtan fújja ki a levegőt.

–  Spontán vagy?

–  Mondhatni. Nem szeretem a határidőket, az előre lefektetett szabályokat, a jövő fekete vagy fehér terveit, nem szeretek tervezni, előre meghatározni hogyan fogok élni, mit fogok csinálni. Az az adott pillanat függvénye. A többi csak kötöttség, határvonal, amit nem lehet átlépni és idegességet szül. Jaj, kifutok a határidőből, amit saját magamnak szabtam meg, most mi lesz – hevesen beszél. Elgondolkodom, vajon én is ennyire szabad voltam a baleset előtt. Vagy mindig a csigaházamban éltem? – Nagyon elhallgattál – állapítja meg furcsa hangsúllyal a vonal végén

–  Gondolkodtam.

–  Ez alapvetően meglepő.

–  Te mindig viccelsz mindennel? – kérdezem és érzem, ahogy a mosoly újra visszatér az arcomra.

–  Nem, csak akkor, ha bizonytalan vagyok és nem tudom, mit kellene tennem.

–  Most nem tudod?

–  Tudni, tudom, csak azt nem, hogy engeded-e.

–  Engedjem?

–  A randik után kiderül – válaszolja komolyan.

–  Igen – nyugtázom bólintva. Szóval hova megyünk holnap?

–  Még nem tudom, majd spontánul előhozakodom vele, amikor megyek a kocsimért.

Fújok egyet a levegőbe a spontán szó hallatán, de nem adom meg neki az örömöt. Pontosan tudom, hogy direkt csinálja. –  Akkor várlak.

–  Vársz?

–  Igen.

–  Ezt most udvariasságból mondtad vagy tényleg vársz?

–  Minden szavam mögé felépítesz egy egész históriát – motyogom zavartan.

–  A kérdésre továbbra sem válaszoltál.

–  Várlak. Tényleg várlak. Nem vagyok udvarias.

–  Renben. De az vagy.

Hangosan horkantok fel, Szonja nevetése pedig behallatszik a szobába.

–  Eleanor Daner, tiszta szívemből várlak és megöl a kíváncsiság, mit találsz ki holnapra – felelem egyszuszra.

–  Ez szép kerek volt – nevet bele a telefonba.

–  Szia, Lea! – köszönök el kedvesen, miközben úgy vigyorgok a telefonba, mintha egy életnyi boldogságot nyertem volna.

Lehet, hogy így van.

 

…

 

–  Annyira vicces, hogy semmi kapcsolatot nem akarsz. Monogámiát fogadsz, zárdába vonulsz és a boldogság csíráját is halálra ítéled. Most mégis úgy nevetgéltél a telefonban, mint a tizenöt éves kamasz lányok, akik életük első szerelmével beszélgetnek, úgy olvadozva, mint nutella a negyven fokban. –  Szonja magas hangon reklamál, míg én a nyitott hűtőajtó előtt állok kaja után kutatva.

–  Ezt fogalmaztad egész idő alatt? Jót tesz neked ez az író szakkör, amire jelentkeztél.

–  Nem jelentkeztem még.

–  Akkor csak simán hülye vagy – vágom rá, öntelt vigyor kíséretében.

–  Köszi! – leteszi a könyvét a fehér, magas fényű asztallapra és mindentudó pszichiátermosoly kíséretében helyet foglal velem szemben a konyhaszéken.

–  Ebbe a játékba nem megyek bele! – közlöm egy adag müzlit tömve a számba.

–  Mik a terveid Eleanorral?

–  Semmi közöd hozzá Szonja – felelem barátságtalanul, de két év együtt élés után már meg sem kottyan neki.

–  Legalább nyitsz az emberek felé és nem nullától huszonnégy óráig a kocsikat bűvölöd.

–  Kösz.

–  Alex, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de Franceska nagyon boldog lenne, hogy két év után végre randizol.

–  Eltaláltad, tényleg nem akarok róla beszélni.

–  Kérlek, ne törd össze Lea szívét közben. Tudom, hogy ultimátumot kapott, de ne felejtsd el, hogy ő is érző lény, neki is van múltja, ami cseppet sem könnyebben feldolgozható, mint a tiéd  – mondja és menne is be a szobájába.

–  Hé, állj meg! – szólok rá hirtelen.  Hogy érted azt, hogy zűrös a múltja?

–  Tőlem nem tudod meg! – legyint és becsukja a hálószobája ajtaját.