Reménytelen szerelem 1. rész

Reménytelen szerelem

Helyzetem reménytelen, kár is ezen órákat gondolkodni. Beleszerettem a legjobb barátnőmbe, akinek történetesen van barátja egy felettébb jóképű barna hajú srác képében. Igen jól látod, kedves olvasó, ez nem éppen rózsás helyzet. Sőt rosszabb már nem is nagyon lehetne. Állítólag még a vak is látja, hogy élek halok az említett lányért, csak ő nem. Természetesen bárki kérdezi vagy kitérek a válaszadás elől, vagy csak egyszerűen letagadom. Ezt csináltam egészen idáig, ám olyannyira felőröl belül, hogy attól tartok már nem bírom sokáig.

–          Nem Maura, kizárt dolog, hogy én Franciaországba utazzak csak azért, mert a csapatunk végre bejutott az EB-re. Most komolyan, egy hónapja még a csapból is ez folyik, nincs kedvem balga méh módjára körüldöngicsélni a magyar focit, az nem én lennék.  – válaszoltam karba tett kézzel a világ legédesebb lányának, miközben elnyúlva feküdtem az ágyon a kollégiumi közös szobánkban.

–          Ne csináld Alex, életed legnagyobb élményét hagynád ki. Kérlek, kérlek, kérlek! – fogta könyörgőre és összekulcsolta apró kis kezeit, miközben nagyra nyitott könyörgő tekintettel nézett rám

–          Kizárt, soha. – feleltem hajthatatlanul

–          Mindenki jön az egyetemi sajtótól, nagyon nagy buli lenne. Most gondolj bele egy hét a haverokkal, távol a szürke mindennapoktól, valahol a gyönyörű francia hegyek között egy kis EB – faluban. Kérlek a kedvemért, gyere el. – nézett rám égszínkék őszinte szemekkel

–           Nem, ezt a nézést nem ér bevetni! – háborodtam fel, mert éreztem ezúttal is kudarcot vallok és beleegyezem, mint mindenbe, ami vele kapcsolatos.

–          Kérlek Alexis, megteszek bármit, kérhetsz tőlem akármit. – kérlelt továbbra is közben aranyosan mosolyogva

–          Akármit, hm, nem is rossz, ezt még fel fogom használni, de kezet rá, elmegyek veled. – egyeztem bele szemforgatva

–           Köszi, köszi, köszi! – ugrott egyből a nyakamba, sikongatva, mint egy kisgyerek, aki élete legjobb ajándékát kapta meg a születésnapjára.

–          Jaj, a nyakam!  Javíthatatlan vagy Maura! – nevettem el magam – minden hülyeségre ráveszel!

 

EB falu felé utazva

Maurának igaza volt, az iskolasajtótól szinte mindenki itt volt. Készítettem magamban egy listát, mi is vár rám, az elkövetkező egy hétben. Két busz, egy csomó ember, egy hosszú út, végignézni, ahogy Maura a barátjával smárol, miközben nekem darabokra hullik az önbecsülésem és borzalmas foci. Maura és barátja, Dave, az egyik busz legutolsó üléssorát foglalta le, bunkóság lett volna a másik buszt választani, így nem is tettem, de nem éreztem magamban elegendő lelki nyugalmat, ahhoz, hogy egész úton kettőjük beszélgetését hallgassam, tehát gyorsan behuppantam Mike mellé, majdnem a busz legelejében. Mike a második legjobb barátom, természetesen csak Maura után és napjait az én megkeserítésemmel tölti. Ki nem állhatja, hogy ennyi év után sem mondtam még el Maurának az igazat.

–          Most, de megnéztem volna Maura arcát! – horkantott fel karba tett kézzel

–          Hagyd már.

–          Megint rávett igaz? Nem is szereted a focit! – emelte magasra a szemeit

–          Írok egy jó cikket, végig szenvedek pár mérkőzést és ennyi volt.

–          Ezért jöttél el Franciaországba? Ja, várj nem. Te Maura miatt jöttél. – válaszolta meg a saját kérdését és a tenyerébe csapott.

–          Csönd már Mike! – ha továbbra is ezt mondogatod, attól függetlenül nem fog változni a dolog.

–          Hát nem. De mikor fogsz már lépni végre? Mond meg neki, hogy szereted vagy találj magadnak egy lányt már! Tiszta rossz nézni, ahogy kínlódsz. – suttogta fojtott hangon, nehogy meghallja valaki a busz rengeteg utazója közül.

Nem válaszoltam rá semmit, inkább kiválasztottam a kedvenc zeném listáját és elzártam magamat a külvilágtól. Így tettem ahányszor kezdett elhatalmasodni rajtam a depresszió. Az a fekete rohadék, ami életem minden percében rágja a szívemet és taszít egyre lejjebb, komorrá és szürkévé téve mindent és mindenkit körülöttem. Bárcsak sikerülne örökre elűznöm.

–          Alexis. Alexis! Átalszod az egész utat. Hogy tudsz ennyit szunyálni? – hallottam meg Maura hangját magam mellett, amint óvatosan kihúzta a fülemből a fülhallgatót. Nézz már körül, pár perc és megérkezünk. Figyeld mekkora hegyek! Úristen, de szép. – kiáltotta miután szokásához híven összeborzolta a hajamat.

–          Hu, tényleg!  – morogtam amint magamhoz tértem az alvásból.

A busz egy nagyon meredek, kanyargós peremen vitt minket egyre feljebb a hegy oldalában kialakított veszélyesen kinéző úton. Kinézve az ablakon, láttam a hegyes, szürke, ormótlan sziklákat és az alatta elterülő feneketlen mélységet, a sűrűn zöldellő fenyőkkel együtt. Vastag pára lebegett a völgy felett, amely beborította szürke felvonót, mely a hegy teteje felé imbolygott magányosan szemlélve az alatta fekvő varázslatos tájat.   

–          Megérkeztünk. – jelentette ki mellettem Mike tíz perc múlva fellélegezve és kifelé tolt a buszból. Több emeletes apartmanokházak előtt találtuk magunkat, olyan volt, mint egy lakópark tele rengeteg fa házikóval. Egyszerű, de otthonosnak nevezhető környéken. Hét ágra sütött a nap, a madarak fülsiketítő csivitelése és Maura fülig érő mosolya valahogy olyan idillivé tették, ezt az egész szürreális pillanatot, hogy akarva akaratlan nekem is mosolyra görbült a szám.

–          Na, ugye mondtam, hogy tetszeni fog. – szólalt meg mellettem büszkén – Velem leszel egy szobában, remélem nem gond. – lökött meg kicsit a vállával, majd huncutul kacsintott egyet

–          Ő, izé és Dave? – néztem rá felvont szemöldökkel

–          Ő a srácokkal akart lenni.

–          Seggfej.  – gondoltam magamban. Ha lenne egy ilyen gyönyörű barátnőm, életem minden percét vele akarnám tölteni, nem pedig az „intelligens” barátaimmal. Persze ezt nem kötöttem Maura orrára, inkább örültem a sorsnak, hogy így alakultak a dolgok.

 

Közben Mike somfordált oda hozzám a legfájdalmasabb kifejezéssel, amit valaha láttam tőle.

–          Találd ki, kivel kell egy faházban aludnom? – kérdezte elkeseredve, görnyedt testtartással, világfájdalmas tekintettel

–          Na, kivel?

–          Dave-vel és három haverjával.  – tátogta a szavakat grimaszolva, nehogy Maura meghallja.

–          Őszinte részvétem. – veregettem vállon és elnevettem magam. –  Biztos élvezni fogod az estig tartó élménybeszámolóit, melyek 90%-a dugásról és a piálásról szól.

–          Te kivel alszol? – nézett rám kiskutyaszemekkel, hátha felajánlom, hogy nálam aludhat.

Csak egy bamba vigyorra húztam az ajkamat, amit egyből szemforgatással jutalmazott.

–          Te bezzeg Maurával alszol! – elégedetlenkedett morogva és egy hatalmasat rúgott a cipője előtt tétlenkedő kavicsba.

–          Tudom, a sors igazságtalan. – vigyorogtam rá és a recepció irányába indultam Maura után.

–          Cseszd meg, Alexis! – kiáltotta utánam dühösen  

Pár órával később

 

–          Képzeld, van egy nagy fehér sátor az apartmanok háta mögött, ott van egy hatalmas kivetítő, egy büfé meg az egész ilyen klubhelyiség szerűen van kialakítva. Kanapé, székek meg minden ilyennel. – áradozott lelkesen Maura a szobába toppanva, miközben én az első nap sajtóvázlatát olvasgattam.

–          Aha. Izgi lehet. – feleltem félvállról a képernyőt bámulva

–          Alexis. Van valami baj? – kérdezte Maura aggódva nézve rám.

–          Nem, nincs semmi. – füllentettem faarccal.

–          Ugye nem itt fenn fogsz ülni egész végig?

–          Nem, cikket is kell írnom, ahhoz pedig menni kell. Egy csomó programot csináltak nekünk. Lóbáltam meg a kezemben lévő prospektust.

–          Én már a buszon elolvastam. Jut eszembe miért nem mellém ültél le?

–          Nem akartalak zavarni titeket meg néha Mikének is kell a társaság. /kezdek belejönni a hazudozásba/- állapítottam meg magamban, megveregetve a vállam.

–          Nem zavartál volna, tudod jól, mellesleg Mikének egy telefon kell és ő elvan vagy 100 évig.

Lejössz este? Most lesz az első mérkőzés, de a buszról, ami odavisz a stadionhoz már lemaradtunk, szóval csak a kivetítő maradt.

–          Lenn a sátorban? – kérdezem vissza elég kevés lelkesedéssel

–          Igen, de ne akard ennyire.

–          Sajnálom, lemegyek veled, ha szeretnéd. – néztem rá mosolyogva

–          Vegyél fel valamit, mert elég hideg van már itt ilyenkor. – vigyorgott rám kacsintva

–          Javíthatatlan vagy. – sóhajtottam fel szemforgatva

–          Bagoly mondja verébnek. – vágott vissza és egy puszit nyomott az arcomra.

Mikor kiugrált a szobából, a mosoly lefagyott az arcomról, helyét pedig valami elképzelhetetlen csalódással vegyes kétségbeesés vette át.

Beleszerettem. Nagyon nagyon nagyon.  Hogy ebből hogyan fogok kimászni? Halványlila gőzöm sincs róla, de fájni fog ezt már szinte most borítékolni lehetne.

…

Már megint beadtam a derekam, morogtam az orrom alatt, miközben a jéghideg esti levegőben baktattam a sátor irányába, amit csak körülbelül tudtam, merre is keressek. A kabátom átázott a szemerkélő esőtől, a fekete tornacipőm pedig kangos cuppanásokkal adta tudtomra, hogy hasonló helyzetbe fog kerülni.  Fogalmam sem volt, hol is botorkálok éppen ebben a borzasztó sötétségben, de ez furcsamód nem borított ki, ahogy azt általában tette volna egy hasonló helyzet. Ez a nyugodtság azonban már nem volt rám jellemző, amikor valaki megérintette a könyököm.

A vérnyomásom másodpercek alatt emelkedett a fellegek fölé és akkorát ugrottam, hogy bármelyik magasugró világbajnok megirigyelhette volna.

–          Jaj, ne haragudj nem akartalak megijeszteni. – szabadkozott egy kedves hang a sötétségből – Jól vagy?

–          Persze, csak most kaptam szívinfarktust, de semmi bajom – feleltem kissé csípős hangnemben

–          Uh, összefutottam Miss. Pesszimizmussal, remek, a mai nap már nem is lehetne jobb.  Amúgy csak közölni akartam, hogy ha le akarsz esni a hegyoldalról, akkor jó irányba haladsz. – mondta mérhetetlenül hivatalosan és eltűnt volna a sötétben, ha utána nem szaladok.

 

Megérintettem a kabátja ujját, ő pedig hangos sóhajtással fordult felém, jelezve, terhére vagyok és nincs kedve hozzám.

–          Kezdhetnénk elölről?  Alex Harper vagyok és szeretném megköszönni, hogy nem hagytál leesni a szikláról, semmit nem látni ebben a sötétségben.

 

Egy lámpa hirtelen felgyulladt a fejünk felett, mire mindketten összerezzentünk.

Karakteres arc, mélyen ülő vakító zöld szemek, hosszú fekete göndör haj gazdája nézett rám megenyhült arccal.

 

–          Eleanor Tram vagyok és bocsánatkérés elfogadva – mondta egy mosoly kíséretében, majd kezet nyújtott.  Nem jó nap?

–          Nem jó év. – feleltem mosolyogva és megszorítottam a felém nyújtott kezét.

–          Olyan nincs, hogy rossz év. Csak rossz megközelítés.  – felelte egy fának támaszkodva.

–          Attól függ, honnan nézzük. – mondtam félmosollyal az arcomon. Sajtósokkal jöttél?

–          Nem, médiás vagyok. Te akkor kizárásos alapon a sajtósokkal, mert nálunk még egyszer sem láttalak.

–          Pontosan. – biccentettem megerősítve az állítását

–          Szóval, miért rossz év?

–          Ez egy végtelenül hosszú történet, melynek középpontjában a szerelem áll. Szóval komplikált.

–          Átérzem, a szerelem nem mindig jó érzés. Pláne, ha nem viszonozzák. – mondta megértően

–          Ó, ne is hozd elő. – legyintettem zsebre dugott kézzel, te is a kivetítő felé jössz? – kérdeztem ballra mutatva a kezemmel.

–          Igen, csak nem arra kell menni, amerre mutattad. – nevetett fel, majd ellökte magát a fától és intett, hogy kövessem. 

–          Nem tájékozódom túl jól a sötétben. Mondjuk napközben sem.

–          Tudod, ha nem jöttél volna utánam, most azt gondolnám, hogy egy reménytelenül pesszimista, bunkó ember vagy, ehhez képest elég vicces vagy.

–          Ezt most bóknak vegyem?

–          Természetesen. – vigyorgott rám széles mosollyal

–          Örülök, hogy ezt mondod, nem szívesen álltam volna neki gödröt ásni.

–          Minek? – nézett vissza kérdőn

–          A sírodnak.

–          Ezt túltoltad. – kuncogott felmutatva a középső ujját

–          Előfordul. – rántottam meg a vállam zsebre dugott kézzel

–          Mindjárt ott vagyunk, ma dolgozol?

–          Úgy érted, hogy kell e figyelnem arra  a borzalmas, unalmas, semmi értelme meccsre, ami mindjárt kezdődik. Igen sajnos kell. – morogtam a háta mögött baktatva a sötétben

–          Ezek szerint nem hoz lázba a foci. – állapította meg hátra-hátra pillantva

–          Nem az én szakterületem, de ha menni kell, hát menni kell. Nem az ember választja az cikket, a cikk választja őt.

–          Ez most zavaros.

–          Nekem is. – jegyeztem meg egy mosoly kíséretében. Elnevette magát és a háta mögé mutatott.

–          Itt is lennénk. Én ma nem dolgozom, mert nem tudtunk lemenni a mérkőzésre, de neked jó munkát kívánok. Még úgyis összefutunk, szóval esetleg, ha van kedved, majd igyunk meg valamit.

–          Köszi, abszolút benne vagyok. – mosolyogtam rá. Ha nem követek el harakirit magamon ez után, akkor remélem, minél előbb látjuk egymást.

–          Harakiri? – nézett rám felhúzott szemöldöke alól

–          Rituális öngyilkosság, mondjuk a japán szamurájoknál van csak, de ez részletkérdés.

–          Vicces vagy. – csóválta meg a fejét mosolyogva.  Kitartást! – mondta búcsút intve és belépett a sátorba.

 

Hol vagytok már basszus! Morogtam az orrom alatt, miközben egy halom ember között préseltem magamat a kivetítő irányába. Hiába néztem jobbra-balra se Miket se Maurát nem láttam sehol se. Viszont egy csomó ittasan ugráló, hangosan magyarázó embert annál inkább. Komor hangulatom akkor érte el a tetőfokát, amikor egy nagydarab pasi a lábaimon végigcsörtetve sétált a kivetítő irányába és tudomásul sem vette, hogy végiggyalogolt rajtam. Már készültem megragadni a kezét, hogy lyukat beszélve a hasába elküldjem a pi*ába, de egy kar lágyan átölelve terelt a másik irányba.

–          Nyugi tigris, ma nincs vacsi. – ordította át a tömeg zaját Maura és egy viszonylag nyugisabb rész felé kormányozott, ahonnan már láttam is Mike és pár sajtós integetését.

–          Lemaradtál a kezdő rúgásról. – mondta Mike, mikor helyet foglaltam mellette. Maura a másik oldalamra huppant le és összeráncolt homlokkal nézett rám, mikor meghallotta válaszomat.

–          Hála istennek. – morogtam karba tett kézzel a vetítőre nézve. Azt sem tudom, melyikek vagyunk mi. – jegyeztem meg továbbra is morogva

–          A fehérek. – felelt Viki, Mike mellől bámulva a kivetítőt. Ő volt a sajtósok vezetője, ő osztotta ki, hogy ki melyik cikket írja, miről ír és milyen stílusban. Határozottan bírtam őt, a talpraesettsége és a korrekt vezetésmódja miatt. Azt hiszem az érzés kölcsönös volt, mert egy kacsintás után megjegyezte, hogy erről a meccsről nem kell beszámolót küldenem. Először rázódjak bele Franciaország csodás világába és a foci felejthetetlen fordulataiba, aztán írjak egy pokoli jó cikket. Mindig jókat írsz, szóval ez sem fogja meghaladni a képességeidet. – tette még hozzá, mire Mike és Maura is hangos huhogásba kezdett, kifejezve féltékenységüket és jelezve, hogy ez mekkora bók volt.

–          Csend legyen és figyelni! – nevettem el magam, majd Maura mögé nyújtottam a kezem. Ősi trükk, de bejött, mert Maura fejét a kezemre hajtva nézte tovább a meccset.

–          Saját magadat kínzod! – súgta Mike dühösen a fülembe. Inkább igyál! – mondta és egy korsó sört gurított elém.

–          Mazochista vagyok és kösz. – azzal a lendülettel meghúztam az elém tett nedűt. Élveztem, hogy Maura a közelemben van és érezhetem tusfürdőjének zöldalma illatát. Vigyorogtam, mint a cigánygyerek búcsú idején és nem törődtem azzal, hogy saját magam alatt ásom a mérhetetlenül nagyra nőtt gödröt.

40 perc múlva mindenki ugrálva örvendezett, mert érezték, hogy ez a meccs a mi markunkban van. Én meglepődtem ezen egy kicsit, de különösebb érzelem nélkül vettem tudomásul. Gondoltam egy fecske úgysem csinál nyarat.

Hatalmas üdvrivalgás fogadta, hogy az említett meccset megnyertük és Dave is ugrálva közeledett Maura felé, hogy felkapva mellőlem megpörgesse a levegőben.

–          Gyorsan váltsd le ezt az arcot, mert lerí róla, hogy mindjárt megölöd Davet, de ha ez nem következne be, akkor felrobbansz. – rázta meg a kezem Mike és kifelé vonszolt a sátorból.

–          Nem tudok mit csinálni! – rontottam neki, kiérve a sátorból

–          Pedig ideje lesz! Mert már Maura is furán néz rád és tőlem kérdezi meg minden egyes hülye percben, hogy mi van mostanában veled, mert olyan vagy néha, mint a mosott szar, máskor meg madarat lehetne veled fogatni.

–          Nem tehetek róla. Szeretem. – mondtam kínlódva

–          Dehogy szereted, azt a lányt szereted, akit a fejedben gyártottál magadnak. Csak azt nem veszed észre, hogy az nagyon nem Maura.

–          Ez nem igaz.

–          De és ideje lenne felfognod, hogy Maura heteró, vagy ha ez nem megy, akkor legalább mond el neki, hogy érzel iránta, vagy ha ez sem megy, keress végre magadnak valakit. Csinos vagy az istenért, csak nem lehet olyan nehéz. – nézett rám ingerülten

–          Te könnyen beszélsz. – vetettem oda foghegyről

–          Hátra persze, hogy könnyen. Nekem mindig könnyebb az életem. Mindenki élete könnyű, csak a tiéd pokolian nehéz mi? Ideje kiszállnod az önsajnálat tengeréből és talpra állni. – jegyezte meg csípőre tett kézzel.

–          Mi folyik itt? – nézett ránk Maura az sátor fehér szövetes ajtajából.

–          Semmi. – vágtam rá egyből.

–          Oké. – mondta összeszorított ajkakkal, jelezve, hogy erre még vissza fogunk térni. Csak azt akartam mondani, hogy este ne várj meg. – tette hozzá csillogó szemekkel

Odamorogtam egy okést és Mikeval együtt visszafele indultunk a faházak irányába.

–          Nagyon kedves voltál vele. – mondta gúnyosan, miközben egy zsebkendőt kotort ki a zsebéből és hangos orrfújás kíséretében tüsszentett egyet.

–          Egészségedre.

–          Kösz.

–          Rám soha nem fog, így nézni, mint az előbb. – sóhajtottam egy hatalmasat

–          Majd más fog. Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel.

–          De ha nekem az a szekér kell.

–          Túl makacs vagy. Nézz meg más lányokat is. Nem lehetsz örökké egyedül.

–          Apácának állok inkább.

–          Két perc után lángolna a kolostor. – fűzte hozzá Mike nevetve

–          Van benne valami. – mosolyodtam el fejcsóválva

–          De nézd a jó oldalát, ma este legalább Dave társaságát nem kell elviselnem. Látod, mindennek van jó oldala.

–          Ez nekem nem tudom, miért jó, de ha te mondod. – rántottam vállat és egy intés után a saját szobám felé indultam.

 

Másnap bal lábbal keltem és még a szokásosnál is mogorvább voltam minden létező emberrel. Még Mike is visszavonulót fújt, amikor meglátta az arcomat és szó nélkül tűrte, hogy melléje huppanjak a buszon. Maura nélkül ébredni nem tartozott a kedvenc élményeim közé, pláne abban a tudatban, hogy az éjjelt Davevel töltötte.

Két perc múlva már a főúton zötykölődtünk Nizza irányába. Az apartmanházak Puy-Saint-Vincent-ban voltak, gyakorlatilag az Alpok szívében, így ha egy kis jóidőt szerettünk volna lejjebb kellett utaznunk a Ligur-tenger partjára, Nizzába. Az első nap programja Nizza pár nevezetessége és a tengerpart meglátogatása volt. Alig vártam, hogy a strandon fekve élvezhessem a napsütést, távol minden zavaró beszélgetéstől.

 Nem akartam senkivel sem kommunikálni, csak azt akartam, hogy hagyjon békén egy kicsit a világ, Maurát is beleértve. De főleg őt. Haragudtam rá, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót, ugyanakkor lestem minden egyes mozdulatát, hátha szüksége van valamire. De a reggeli után rám sem pillantott. Nem csodálom, hiszen nem túl kedvesen közöltem vele, hogy menjen már odébb, mikor megállt az ajtóban. Csak pislogott rám, nem értve ezúttal, miért van olyan kedvem, mintha oldalba rúgtak volna.

Az óváros kacskaringós utcáin haladva kezdtem, egyre jobban érezni magamat, mindig elvarázsolnak a különböző kultúrák mesterremekei. A barokk, reneszánsz és szárd építészet magával ragadó stílusa valahogy képes elfeledtetni velem minden gondomat. A Saint-Nicolas ortodox orosz katedrális mellett az ember gyakorlatilag porszemnek érezheti magát és ilyenkor a gondok is valahogy ugyanolyan picivé zsugorodnak.

Elmélázva néztem körbe a Cours Saleya piacának közepén, az a sok szín, illat és érzés, ami elárasztott szinte felfoghatatlan volt.  Ábrándozásomból egy nekem csapódó test billentett ki, amely magával sodort a halas stand kellős közepébe. A bódé azonnal engedett a testsúlyunknak és hangos reccsenés után beborított minket. Az árusok hangos nevetéssel reagáltak, nem úgy, mint a magyar piacokon, ahol egy ilyen esésre konkrétan a rendőrséget hívják, portékakárosítás miatt és őrizetbe vesznek.

Egy hangos káromkodás után, igyekeztem felkászálódni a rettentő büdös halak közül, de megcsúsztam és újra a hátsómra érkeztem.

–          Hát ezt nem hiszem el! – kiáltottam egy halat odébb rakva – Szoktál te a lábad elé nézni? – kérdeztem dühösen a testtől, ami nagy lendülettel sodort el pár másodperccel ezelőtt.– Miért mindig velem történik ilyen. – mérgelődtem, mikor a test gazdája felém fordult.

–          Ne haragudj, véletlen volt, nem hiszem, hogy direkt mentem neked, szóval visszavehetnél egy kicsit az arcodból. – mondta felém fordulva Eleanor

Pár perc néma csend követte a kirohanásunkat, míg mindketten feldolgoztuk, hogy ismerjük egymást, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.