Macska egér, egyszer elér 14. rész

–          Szerinted bent lesz Sam? – kérdeztem lihegve, levegő után kapkodva a hegy sziklás peremének támaszkodva.

–          Remélem. – mondta Nick aggódva nézve rám – Jól vagy?

–          Persze, csak nagyon magasra kellett mászni, nekem pedig néha rakoncátlankodik a szívem.  Mindig elcsodálkozom rajta, hogy el van rejtve az összes bázisunk.

–          Alapos munkát végeztek, mert én is alig találom a gombot. – mondta a hegy oldalát tapogatva egy rejtett gomb után kutatva. Á megvan! – kiáltott fel boldogan és már hallottuk is a csörlők egymáson elcsúszó fémes hangját, amint felfelé kezdtek emelni egy jó embernyi sziklát, bejutást biztosítva nekünk.

Nem telt bele két másodperc, még teljesen fel sem tárult a bejárat, de már pár fenyegető puskacső nézett velünk farkasszemet, majd mikor megbizonyosodtak róla, hogy nem az ellenség áll a kapuban, robbantásra készen, beengedtek bennünket. A második legnagyobb bázisok egyikében voltunk. Az állapotok csak egy arasznyival voltak jobbak, mint a kisebb faluk esetében. Itt nem volt senki a padlón és nem volt ordibálás sem.

–          Mi járatban? – kérdezte egy mosolygós férfi, aki Lucas néven mutatkozott be.

–          Alex körül szeretne nézni, hátha megtalálja, akit keres. – közölte Nick barátságosan

–          Csak nyugodtan, hallottunk már rólad Alex és köszönjük, amit értünk tettél. Ha végig mész ezen a hosszú folyosón a végén van a kórházi szárny. – igazított útba megértő arckifejezéssel

–          Köszönöm, de nem egyedül tettem. – feleltem fáradtan és a mutatott irányba indultam, Nicket magára hagyva.

Már nem igazán jutott el a tudatomig semmi sem, fáradt voltam és minden szembejövő arcban Samet véltem felfedezni. Kezdtem becsavarodni és elveszíteni a lényem feletti irányítást. Már rutinosan néztem be minden kórterembe, gyorsan elhúzva a függönyt, keresve a szőke hajat és a kék szemet, nem figyelve a fájdalomra, amivel minden alkalommal szembe találtam magamat. A kórház áporodott bűze járta át a termeket, pár kósza pillantástól eltekintve azonban senki sem méltatott figyelemre. Gondolom megszokott látvány lehetett egy családtagjai után kutató lány látványa az utóbbi időben. Fehér köpenyes orvosok és nővérek tették csendben a dolgukat, sérülteket tologattak, szikéket pakolgattak ide-oda. Az első részlegben nyoma sem volt Samnek, kezdtem egyre jobban kétségbe esni, hogy ezek után mihez kezdek, hol keressem tovább. Berontottam egy alig nyíló, elzárt részbe, nem törődve a futó léptekkel és figyelmeztető kiáltásokkal, amik a hátam mögül érkeztek. Nem tudnám megmagyarázni, de a lábaim maguktól vándoroltak egy elfüggönyözött kórházi ágy felé.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg elhúztam a függönyt, de a megkönnyebbülés leírhatatlan volt. Sam ott feküdt mindenféle berendezésre kötve, átvérezett kötésekkel, fal fehéren. Nem volt magánál, de a gép ütemes pittyogása mutatta, hogy a szíve egyenletes ver.

–          Kérem, itt nem tartózkodhat! – közölte két ápoló és már tolt is volna kifelé, ha meg nem vetem a lábaimat.

–          Ismerem Samet. Mi történt vele? – támadtam azonnal le őket

–          Ismeri? – kérdezték, majd tanácstalanul tekintettek egymásra

–          Igen.

–          A bázisból hozták, mint sokan másokat, mióta megműtöttük nincs magánál. Nagyon sok vért vesztett az operáció közben, nekünk pedig nincs birtokunkban elegendő mennyiség. Sajnálom, de ha nem kap vért, akkor attól tartok…

Nem fejezte be a mondatot, csak szomorú pillantást vetett rám, én meg csak lesokkolva, megkövülten bámultam rájuk. Nem veszíthetem el Samet. Csak ez az egy gondolat járt a fejemben.

–          Milyen vér kell neki? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve

–          A-s, Rh+  – mondták egyszerre a kórlapját tanulmányozva

–          Remek, akkor kössenek rá engem. – mondtam és nyújtottam is már a kezemet.

–          A-s vére van? – kérdezték döbbenten. Ilyent mi még soha nem csináltunk itt.

–          Akkor éppen ideje lesz elkezdeni, mert kifutunk az időből. – mondtam Samre nézve.

–          Hát rendben, de nagyon gyenge lesz utána és egy bizonyos mennyiségnél többet nem adhat, vagy maga is meghal. – mondta egyikőjük és már készítette is a kanült. Üljön le az ágy mellé, ne feszítse be a kezét, csak engedje, hogy kifollyon a vére. Irma rákötötted a kis hölgyre? – kérdezte társát, mire egy erélyes biccentés volt a válasz. Biztos benne, hogy ezt szeretné? – nézett rám ismét

–          Igen. Teljesen.

–          Akkor kezdjük. – közölte és éreztem, ahogy a tű mélyen a vénámba fúródik. Milyen operációja volt? – néztem Samre, figyelve szép egyenletes légzését.

–          A kartonján az áll, hogy megégett a bal oldala és törmeléket távolítottak el. Illetve belső vérzés gyanújával operálták meg, de azt nem írják, hogy volt e tényleges vérzés és hogy hol. Tudja, kedves itt minden a feje tetejére állt, az orvosaink alig alszanak, így érthető, hogy nem jegyeznek fel mindent.

–          Értem. – biccentettem megértően

–          Nekünk most rohannunk kell, de vissza fogunk jönni, ha elegendő mennyiséget adott a kishölgynek. Addig maradjon nyugodtan és beszéljen hozzá, sokan azzal kelnek, hogy hallottak minden szót, amit hozzájuk intéztek.  – érintette meg a vállamat bíztatóan, majd mindketten kimentek.

Pár percig csak csendben bámultam, ahogy aprókat szuszogva egyenletesen fújja ki a levegőt. Samtől teljesen helyzetidegen volt, hogy a hátán fekve lehunyt szemmel békésen feküdjön. Mindig a hasán szokott aludni, úgy hogy a végtagjai szerte széjjel hevernek az ágy teljes felületén. A takarójára hajtottam a fejemet és megfogtam a kezét, annyira jó volt újra érezni az illatát és a bőre érintését, hogy majdnem elfelejtkeztem a kezemből kiinduló mérhetetlen fájdalomról. A vér villámsebesen száguldott a kanülön keresztül Sam testébe és nem voltam benne biztos, hogy ennek biztosan így kell e történnie, de nem kiabáltam az ápolók után, úgyis elég dolguk van anélkül is.

–          Tudtam, hogy megtalállak. – suttogtam halkan – Nekem már radarom van hozzád. Tarts ki, mert ha nem teszed, nem is tudom, mit csinálok veled. Annyi mondanivalóm van, annyi mindent kell még megbeszélnünk, annyit kell még veszekednünk, szóval fel ne merészeld feladni. Most az egyszer imádkozom, azért, hogy tényleg gyógyhatású vérem legyen, mert neked most aztán nagyon jól jönne.

Tudod, azon gondolkodtam vajon én is ilyen fáradtan nézhetek e ki, mint te. Remélem nem, mert így legalább tudlak, majd vele szekálni.

Sam én nem tudok nélküled élni, szóval légy szíves térj magadhoz. Kettőnk közül neked volt mindig elegendő energiád mindenhez, te vagy az erősebb, szóval ne kéresd magad. Ha feldobod a bocskort, én nem viszek virágot a sírodra. – mondtam viccesen – Nem mintha bárkinek állítanátok. – fűztem hozzá szomorúan.

 Emlékszel, amikor kint tartottál edzést én meg egy darázs elől a csalán közé menekültem, ami össze-vissza csipdesett mindenhol? Nagyon fájtak a hólyagok, te meg egész este az ágyam mellett ültél valami büdös kenőccsel a kezedben. Nem tudom, ez most, hogy jutott eszembe és azt sem értem, miért dumálok hülyeségeket.

Egyszer kiskoromban elvesztettem a kedvenc macskámat a városban, azt hittem megszakad a szívem, nagyon hiányzott nekem, de ha te most nem kelsz fel erről a csetreszről, amin fekszel, azt hiszem át kell értékelnem, a hiány fogalmát.

Nem tudok nélküled élni, nem akarok és nem is érdemes.

Hibáztam, amikor elmentem. Most nézz rám, össze-vissza beszélek mindent, csaponganak a gondolataim és már összpontosítani sem tudok rendesen. Nagyon fáradt vagyok Sam és fázom is. – suttogtam az ágyára hajtott fejjel. – Szóval ideje lenne felébredned.

Arra eszmélten, hogy lecsúsztam a székről és hangosat koppant a fejem a kórterem padlóján. Aztán csak feküdtem mozdulatlanul, bámulva egy rendkívül érdekes foltot a padlón, miközben a vérem gyorsan száguldott Sam testébe. Nem tudtam mozogni és minden homályosan mozaikos volt. Fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, mióta kimentek a nővérek, csak azzal foglalkoztam, hogy nagyon fázom és furcsa alakok rohangálnak körülöttem. De tökéletesen biztos voltam benne, hogy Sam életben van és mintha távolról a hangját is hallottam volna. De a hideg mindent elnyomott, én pedig hagytam magamat, mert úgyis csak képzelődők és mindez egy rossz álom semmi több.

–          Basszus térj már magadhoz! – hallottam egy ismerős hang morgását az ágyam mellett. Kinyitottam a szemem, aztán csak bután bámultam az ágyamnál álló kék szemű lányt pár percig.

–          Alexis, megijesztesz, ne bámulj már így! Tudod, ki vagyok, ugye? Tudod, Mia, Sam húga. Rémlik valami?

–          Mi történt? – nyögtem ki egy biccentés után

–          Hát, majdnem meghaltál, de ez nem újdonság. A nővérek rontották el az egészet, mert nem mentek időben kivenni a kanült a kezedből. Így Samnek pont elég volt a véred, de neked meg így túl kevés maradt. Aztán rájöttek, hogy a te véred nem egészen átlagos, így nem futkosott senki sem pótvérért neked, mert úgyis újra termelődik egy idő után. –hadarta levegővétel nélkül Mia

–          Hm, micsoda törődés. – morogtam szem forgatva. Sam? – kérdeztem várakozóan

–          Kicsit felzaklattad. Nem lehet könnyű megemészteni, hogy mikor felébredsz egy kórházi ágyon, a barátnőd a földön fekszik, hullafehéren és látod, ahogy megy ki belőle az élet.

–          Magához tért Sam? Már itt sem vagyok! – mondtam izgatottan és felpattantam volna az ágyról, ha nem szédülök meg rémesen.

–          A francba Alex. Nem mehetsz még sehova, a saját magad és Sam érdekében is. Mindkettőtöknek pihennie kell. Nem hiszlek el benneteket. Sam ugyanezt csinálta fél órája, „oda kell mennem, Mia engedj már el” – utánozta Sam hangját, kifigurázva a beszédstílusát.

–          Mond már el, hogy van! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled. – néztem rá dühösen

–          Jól van, nyugi már! Sokkal jobban van, a tegnaphoz képest, amikor a halál szélén egyensúlyozott. Viszont még szokja a véredet és néha nagyon felgyorsul a szíve, néha meg nagyon lassú lesz, de amúgy semmi baja, tekintve, hogy gyógyító a véred, amit egyelőre még senki sem dolgozott fel szerintem. Hosszú folyamat lesz, míg az egész testében a saját vére fog keringeni, de…. ja. – zárta rövidre ott toporzékolva az ágyam előtt

–          Most mivan? – kérdeztem, nem értve miért toporog az ágyam előtt zavarban

–          Izé. Köszönöm, hogy megmentetted az életét. Majdnem kifutottunk az időből. – mondta a linóleumpadlót bámulva

–          Azért tettem, mert önző vagyok és nem tudok nélküle élni. – vágtam rá érzelemmentes hangon

–          Az engem nem érdekel, miért tetted, nekem csak az számít, hogy él a nővérem, Alex.

–          Mikor láthatom végre? – kérdeztem türelmetlenül.

–          Még pihenettek kell, senkinek nem tenne jót, ha infarktust kapna a másiktól. Na, de behívom Nicket is, mert legalább nyolcvanszor leizzadt, mire sikerült stabil állapotba hozni téged. Utána mindent elmesélek, hogyan kötöttünk ki itt. – mondta és nagy lendülettel már kis is viharzott az ajtón.

 

Hiba volt egyedül hagynia, mikor csináltam én valaha azt, amit mondtak nekem? Soha! Most őszintén ki tudná megállni, hogy több mint egy év után, ne induljon a világ legaranyosabb lánya irányába, amennyiben tudja, hogy melyik kórteremben fekszik. Őrültség lenne várni, semmi nem változna. Se én se ő nem kap infarktust, miért is kapna?  Bíztattam magamat és szédülve ugyan, de elbotorkáltam az ajtóig. Felkaptam a ruháimat a székről, mert eszem ágában sem volt egy ronda kórházi köpenyben futkározni a folyosón és már úton is voltam Sam irányába.

Elég bizarr dolog egy ismeretlen bázison a barátaid elől bujkálni, de történt már rosszabb dolog is velem.

Nem értem rá különösebben ezen filózni, csak Samet akartam látni végre. Törődtem is ilyenkor, azzal, hogy zsong a fejem és szédülök. Szépen a folyosói korlátba kapaszkodva araszoltam a már ismert kórházi rész irányába. A megdöbbenés csak akkor érkezett, amikor Sam ágya üres volt. Én meg csak álltam bambán a félig összegyűrt takaró előtt.

–          Megnőtt a hajad! – jött a csodálkozó hang a hátam mögül, én pedig a világ összes boldogságával fordultam hátra. Sam egy infúziós állványnak támaszkodva, falfehér arccal mosolygott vissza rám. Azonnal hozzá araszoltam és segítettem neki visszamászni az ágyába. Most, hogy végre itt volt és mondhattam volna neki bármit, nem jött ki semmi hang a számból. Csak néztem rá boldogan, csillogó szemekkel.  – Szólalj már meg Alex, kezded a frászt hozni rám. – mondta Sam aggódó tekintettel.

–          Szia!- köszöntem félmosolyt villantva rá

–          Egy év után, csak annyit mondasz, hogy szia?

–          Mert a megnőtt a hajad, sokkal jobb volt mi? – ugrattam a keze után nyúlva

–          Feküdj mellém!

–          Kihúznám a kezedből a kanült.

–          Vigyázok. – mondta, én pedig komoly tekintettel ráztam a fejed. – Alexis Ford, mikor lettél te ennyire felelősségteljes, komor és merev? – nézett rám karba tett kézzel

–          Húzz odébb! – morogtam viccelve és mellé telepedtem vigyázva az összes kis csőre, ami hozzá volt erősítve. Szorosan hozzám fészkelte magát és gyengéden simított végig az arcomon.

–          Ne tegyem? – kérdezte a kezére mutatva – Ne érjek hozzád?

–          De. – suttogtam vissza én is fáradtan

–          Ronda lettem? – nézett rám szomorúan

–          Mi? Miről beszélsz? – ráztam meg a fejem

–          Nem érsz hozzám és olyan fura vagy. – mondta szemlesütve

–          Basszus Sam, félek, ha hozzád érek, darabokra hullassz. Olyan vagy, mint egy megrepedt porcelán, ami bármelyik percben porrá változhat. Én meg mindenről híres vagyok csak a gyengédségemről nem.

–          Ez butaság. Nem megyek sehova Alex. Én már nélküled soha az életben nem mozdulok sehova. Igenis gyengéd vagy és nem hullok én sehova, annál erősebb fából faragtak – felelte én pedig sután végigsimítottam az arcán, gyengéd csókot leheltem a homlokára.

–          Úristen, de hiányoztál. –suttogtam

–          Ugye, ugye kellett neked elmenned. – búgta fáradtan. Pokolian hiányoztál. És amikor beszélhettünk volna, te elmentél a rádió közeléből, én meg azt hittem ennyi vége, szakítottunk.

–          Ha beszéltünk volna, soha nem lett volna elég akaraterőm, hogy maradjak a fenekemen és ne rohanjak ész nélkül hozzád. Abba azt hittem belepusztulok. Te Kiarával beszéltél én meg reményesztettem ültem a szobámban.

–          Akkor nem sokon múlt, hogy utánad nem indultam. Nagyon haragudtam rád. – mondta Sam összeszorított ajkakkal, komolyan a szemembe nézve

–          Örülök, hogy nem jöttél utánam.

–          Miért? – kapta fel a fejét megijedve

–          Mert akkor soha nem jöttem volna rá, hogy mennyire szeretlek.

–          Annyira szeretlek. – súgta az ajkamtól pár centire

–          Szeretlek. – feleltem komolyan és végre egy év után újra érezhettem az ajkait.

–          Abba kell hagynunk. – lihegtem pár centire a szájától. Mindketten kapkodva vettük a levegőt, olyan szorosan egymáshoz simulva, amennyire csak lehetséges volt.

–          Lehet. – mondta Sam és a jobb kezével az állam alá nyúlva irányította vissza ajkamat az övére.

–          Emelkedik a pulzusod. – súgtam két csók között.

–          Csodálkozol? – kérdezte, majd játékosan az ajkamba harapott

–          Pihenned kéne.

–          Sok minden kéne. De most, hogy itt vagy nem egészen ezen jár az eszem.

–          Elhiheted, hogy nekem sem, de nem egy kórházi ágyon foglak … – nem fejeztem be a mondatot, mert megláttam Sam csillogóan nevetős szemét, és nem tudtam hova rejteni arcom pirosságát.

–          Nem egy kórházi ágyon fogsz… mit is csinálni? – nézett rám huncut mosoly kíséretében

–          Az agyamra mész. – forgattam a szemeimet bosszúsan

–          Viszonylag korán elértem. – nevetett fel kuncogva

–          Mond el inkább mit csináltál abban az egy évben, amíg nem élvezhetted megismételhetetlen személyem társaságát.

–          De kis humoros valaki. – mondta fejcsóválva aztán hosszan elgondolkodva nézett rám

–          Nem sok minden Al. Javarészt dolgoztam, ellátmányokat szállítottunk és igyekeztem megtalálni a boldogságot azokon a napokon is, amikor nem vagy velem, nem sok sikerrel. Nem tudtam, hogy örülhetnék bárminek is, ha nem vagy itt velem, így lefoglaltam magam egy halom munkával. Aztán jött a bomba, ami még több tennivalót adott.

–          Elmeséled, hogy történt?

–          Nem sok mesélnivaló van ezen. Amikor jött volna  a bomba felgyújtottad a fő épületet, így adtál nekünk plusz három napot. Sokakat likvidálni tudtunk, gondosan elhelyeztük őket a különböző bázisokon, de nem sikerült mindenkit. Nagyon jól jött a föld alatti kiépített hálózat. Aztán három napra rá pont Benért indultam vissza, mert persze hogy nem ment el az első turnussal, amikor becsapódott az első rakéta. Ott sérültem meg. Rám esett a szikla oldalának törmeléke. Azt hittem ott halok meg, de…de Thomas kihúzott.

–          Thomas? – kérdeztem kifejezéstelen arccal

–          Igen. Ha nem teszi meg valószínűleg ott halok meg.

–          Örülök, hogy résen volt. Nem hittem, hogy Thomas fogja megmenteni a legfontosabb személyt az életemben.

–          Még a végén elpirulok.

–          Dehogy. Kezdünk nyálasak lenni.

–          Én nem bánom. – vont vállat mosolyogva – Tőled valahogy másképp hangzik.

–          Hm, ha te mondod. – mosolyogtam rá grimaszolva, mire kuncogva hajolt közelebb, hogy egy csókot adjon.

 

–          Basszus, tudtam, hogy itt talállak. – lihegte Mia levegő után kapkodva az ajtóban, mi pedig úgy rebbentünk szét, mintha nem tudná az egész tábor, hogy együtt vagyunk. – Miért van az, hogy meghagytam, hogy hagyjátok békén egymást, erre két másodpercen belül, már egy ágyban fekszetek? Alex húzz a helyedre! – mondta dühösen, csípőre tett kézzel, még mindig az ajtóban toporogva

–          Nyugi húgi, még a végén meggyullad a hajad, ha ennyire felizgulsz. – szólalt meg Sam mosolyogva és rám kacsintott.

–          Majd adok én neked felizgulást! – kiáltotta Mia, egyre dühösebben, vörösödő fejjel.

–          Azt majd én elintézem. – mondtam csintalan vigyor kíséretében. Sam fejcsóválva nevette el magát az ágyon, Mia pedig úgy nézett rám, mint aki bármelyik percben nekem ugorhat.

–          Na, ide figyeljetek, ti kis humorzsákok. Két retkes nappal ezelőtt még te meghalni készültél – mutatott Sam felé, harapósra váltva a figurát – azelőtt pedig a világ összes fájdalmával a szemedben járkáltál a folyosókon, senkihez sem szólva egy kukkot sem. Te pedig Alexis vasszobor módjára besétáltál minden érzelem nélkül ebbe a koszfészekbe, és egy órán belül, majdnem itt hagytad a fogadat. – mutatott ingerülten az ágy melletti fehér padlóra. Most pedig, amikor az idegrendszerem a végét járja, mert mindkettőtökre kéne vigyáznom, szartok rám, és vígan lejtitek a poénokat az ágyból. Tudjátok mit? Olyan leszek, mint a sas és magasról szarok rátok. Na szevasztok! – mondta ingerülten és a háta mögött ácsorgó Nicket majdnem fellökve viharzott ki a kórteremből, maga után olyan igényesen bevágva az ajtót, hogy az majdnem kiesett a tokjából.

–          Ez meg mi volt? – nézett Nick, Mia után tanácstalanul vakargatva a feje búbját

–          Miát kihoztuk a béketűrésből. – mondtam arra a helyre meredve, ahol az előbb még ő toporgott.

–          Az nekem is feltűnt csajok. Alex, maradj itt, kerítek neked egy ágyat, mert úgysem mész vissza a másik szárnyba. Mindjárt jövök. – Két másodpercen belül már tolta is maga előtt és Sam ágya mellé kormányozta az ideiglenes fekvőhelyemet. – Én csak annyit kérek, hogy mássz erre át és ne öljétek meg egymást. Holnap mindenképpen benézek, tekintve hogy most nem engem akartok hallgatni. – kacsintva hagyta el a szobát.

–          Egyezzünk meg abban, hogy most még itt maradsz, de ha álmosak leszünk átmászol, rendben? – vetette fel az ötletet Sam

–          A szabályokat megszegő énedet én eddig miért nem ismertem?

–          Csak azt ismerted. Minden létező szabályt megszegtem azzal, hogy beléd szerettem, leléptünk és nem mentünk vissza a bázisra.

–          Jogos. – mondtam lecsukott szemmel fekve a párnáján. Élveztem, hogy Sam illat leng körül és érzés minden egyes lélegzetvételét.

–          Annyi mindent kellene megbeszélnünk, hogy most hirtelen nem is tudom, hol kezdjük.

–          Ott, hogy pihenned kéne. – mondtam felhúzott orral

–          Elárulod, mikor lettél te ennyire komoly?

–          Akkor, amikor az összes bázist végig járva kerestelek a sebesültek között.

–          Bárcsak kitörölhetném a fejedből a képeket, de nincs ilyen képességem. – szomorúan simított végig az arcomon és egy puha csókolt lehet az ajkamra – Szeretnél mesélni róla?

–          Nem, nem akarok semmit sem érezni. – suttogtam

–          Az nem fog menni.

–          Már, hogy ne menne.

–          Ha mellettem vagy nem lehetsz kőszobor.

–          Rendben, de akkor te sem lehetsz szomorú.

–          Az más.

–          Miért lenne más?

–          Mert azért voltam szomorú, mert elhagytál, aztán nem beszéltél velem, aztán majdnem megölt a kétségbeesés, amikor megtudtam, hogy lebombáztad a rendszer fő épületét, aztán mi is megkaptuk a nekünk küldött ajándékot, egy hatalmas bomba képében.

–          Kérlek szépen, mond, hogy mindenki túlélte a családodból. – rezzentem össze idegesen. Eszembe jutott, hogy nem csak Sam létezik a világon, neki is megvan a saját családja.

–          Mindenki életben van a családomból, de ez nem mondható el a bázis számos tagjáról. Ben is meghalt, tudod, vele találkoztál a rendelőben. Magára hagyta a feleségét és a pici fiát. Az a pici kölyök apa nélkül fog felnőni és soha nem fogja tudni, milyen remek ember volt az apja. Annyian meghaltak Alex – suttogta lehajtott fejjel.  

–          Sajnálom Sam. Ne sírj. – kérleltem letörölve egy eltévedt könnycseppet az arcáról. Aggódva néztem a monitorra, ahol Sam megemelkedett pulzusszáma idegen magasságokba szökkent fel. Kérlek szépen, nyugodj meg! – mondtam egy csókot lehelve a szájára.

Szorosan hozzám bújt, a mellkasomra hajtotta a fejét halkan szipogva. Vigyázva simítottam végig szőke félhosszúra nyírt haján nehogy fájdalmat okozzak neki.

–          Szerepet cseréltünk, most te vagy az erős, én meg akinek darabos az élete.

–          Szerintem egyformán mozaikos élettel rendelkezünk, de ezen is túl leszünk, most már itt vagyok és te is itt vagy és bármennyire is nyálasan hangzik, akkor sem engedlek el, ha beledöglöm.

–          Tudod, mennyire örülök, hogy most itt vagy, nem pedig mentél megdönteni a rendszert.

–          Tudtam, hogy jönnöm kell. Éreztem, hogy bajban vagy.

–          Ez vicces.

–          Miért?

–          Én ezt a robbantásod előtti nap éreztem, hogy valami történni fog veled. Nem tudom megmagyarázni, csak úgy éreztem.

–          Te meg a megérzéseid. – pöcköltem meg viccesen egy kósza hajtincsét figyelve a kötéseire. Nem szólt pár percig semmit, csak szaggatottabban kezdett el levegőt venni.

–          Sam? Mi az? Hol fáj? – ugrottam egyből fel az ágyról és gyengéden párnára tettem a fejét.

–          Nyugalom Alex, csak semmi pánik. – mondta lehunyt szemekkel, furán véve a levegőt

–          Sam, az isten szerelmére, mit érzel?

–          Ugye, milyen idegtépő fordított helyzetben lenni. – jegyezte meg viccelődve

–          Ne hülyéskedj már. – morogtam dorgálóan

–          Semmit bajom, csak a véred… néha olyan, mintha ralit rendezne az ereimben és folyamatosan a szalagkorlátnak ütközne.

–          Ismerem az érzést.

–          Még jó, a te véred. Hogy jutott eszedbe, hogy vért adj nekem? Tudtad, hogy meggyógyít?

–          Fogalmam sem volt róla, csak két ápoló közölte, hogy A-s a véred és ez megegyezik az enyémmel, így kézenfekvő volt, mit kell tennem. Arra azonban nem számítottam, hogy elalszom melletted, a nővérek meg szarnak a fejemre.

–          Borzasztóan megijedtem, amikor megébredtem és itt feküdtél, falfehéren kiterülve és a berohanó orvos azt mondta semmi pulzusod.

–          Túl ijedős vagy.

–          Te meg túl hülye. – mondta megsértődve

–          Szerintem jól megleszünk egymással. – vigyorodtam el, miközben a saját ágyamra hajtottam a fejem

–          Végre valamiben egyetértünk. –suttogta Sam álmos hangon, fejét a párnájába fúrva

…

Láttad már fehérnek a szürkét? Én igen. Egy gőzmozdony ráérősen pöfékelt előttem, én pedig a peron egy simára lakkozott barna padján kényelmesen dőltem hátra. A szokásostól eltérően meglehetősen sokan voltak kint. Várták, hogy felszállhassanak a vonatra. Nem mintha tudnám, mi számít szokásosnak. Furcsa volt minden, mintha több évszázaddal ezelőtt-re ugrottam volna az időben.  Hol a fenében vagyok? Kérdeztem magamtól bágyadtan. Idegeskedés nélkül kerestem egy táblát, útmutatásért kutatva.

–          Szia Alexis! – köszönt Simon egy nagyot és lehuppant mellém a padra.  

–          Szevasz öcsi, de jó, hogy itt vagy, hol a fenében vagyunk? – kérdeztem összeborzolva a haját, amire a megszokottól eltérően csak egy nyugodt mosollyal reagált.

–          Hát tény, hogy választhattál volna, jobb helyszínt is, de megteszi.

–          Ezt hogy érted? – értetlenkedtem

–          Tudod azt te pontosan Alex. – mondta bölcsen bólogatva

–          Fogalmam sincs miről beszélsz. – közöltem lassan tagolva a szavakat. Furcsa szomorúság lett úrra rajtam és valami kongó üresség kezdett növekedni a mellkasomban, de az okára még nem sikerült rájönnöm.

–          Már nem sok időnk van Al, hamarosan fel kell szállnom a vonatra.

–          Miért hova mész? – néztem rá bambán, nem értve a dolgot

Nem szólt semmit, csak lágyan elmosolyodva pillantott rám.

–          Bárcsak több időnk lett volna. – összekulcsolt kézzel fáradtan dőlt hátra

–          Miért mondod ezt? – kérdeztem sírásra görbült szájjal. Nem értettem miért jött rám a sírás, nem értettem semmit, így hát visszanyomtam a könnyeket, oda ahonnan jöttek és kérdőn tekintettem az öcsémre.

–          Nem lesz ez így jó Alex. Ki kell adnod magadból vagy örökké kísérteni fog. Ki kell használnod az utolsó lehetőséget.

–          Miről beszélsz, milyen utolsó lehetőség?

–          El kell búcsúznod tőlem.

–          De nem mész sehova. – mondtam eleresztve egy könnycseppet

–          De bizony megyek.

–          Megállítalak.

–          Nem tudsz.

–          Utánad megyek.

–          Majd egyszer biztos, de még nincs itt az ideje.

–          Most ugye nem azt akarod mondani, hogy örökre elmész? – néztem rá döbbenten

–          Mond ki Alexis! Sokkal könnyebb lesz, ha elfogadod.

–          Meghaltál?

–          Tudod rá a választ.

–          Meghaltál. – suttogtam és az ajkamba harapva próbáltam nyelni a könnyeimet.

–          Ne tartsd vissza, egyszer úgyis feltörnek. – nézett rám szeretetteljesen – Ennek ez a rendje Al. Mindenki elmegy egyszer.

–          Ez csak egy rossz álom. – ráztam a fejemet tiltakozóan

–          Kérlek, ne akarj felébredni, mert többször nem tudok már eljönni. – kérlelt bánatosan oldalra billentett fejjel

–          Ez most annyira abszurd. Mi ez a vonat? Most komolyan erre szállsz fel, hogy örökre elutazz? – ez de…. nem fejeztem be a mondatot csak lehajtott fejjel kiengedtem két további könnycseppet.

–          Mindig is szerettem utazni, a sors fura fintora, hogy pont ezt a helyet választottad.

–          Én nem választottam. – suttogtam a szívemre tett kézzel

–          Dehogyisnem. – mondta Simon megértően.

–          Ne marcangolj már. – mondtam könnyáztatta szemmel a szívemre nézve

–          Sajnálom. – szólalt meg Simon. Az ő arcán is egy könnycsepp gördült végig. – Mindjárt mennem kell, szóval, amit még el szeretnél mondani, azt gyorsan tedd meg.

–          Mégis mi a fenét lehet mondani ilyenkor? Te mit mondanál nekem, ha én jöttem volna el hozzád álmodban elbúcsúzni.

–          Nem tudom. Szerintem én fel sem fogtam volna, hogy utoljára látlak.

–          Basszus ez nem igazság. – zokogtam fel ott a peron közepén, a könnyem és a nyálam is szabad útnak indult. Sírva néztem a testvéremre, akit életemben utoljára látok.

–          Tudom, hogy nem az. De én most felszállok a lehetőségek vonatára és repülök a boldogságba.

–          Jaj, de idilli. – ciccegtem a könnyemet törölgetve gúnyos hangon

–          Kár a gőzért, úgy is tudom, hogy ettől megnyugodtál, hogy biztos helyre megyek.

–          Sajnálom. – suttogtam hangosan felzokogva – Sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor felnősz, hogy nem osztozhattam minden örömödben, sajnálom, hogy nem élhetsz tovább. Nagyon szeretlek Simon. – annyira könnyes volt a szemem, hogy már alig láttam ki rajta.

–          Én is szeretlek Alexis. Szerettem minden egyes hülye viccedet, és sajnálom, hogy akkor, ott a bázison beszéltünk élőben utoljára. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, hogy rendesen elbúcsúzzunk.

–          Bárcsak magammal vittelek volna.

–          A végzetedet soha nem kerülheted el.

–          Nagyon fogsz hiányozni. Mindenkinek. Anyának, Roxinak és mindenkinek, de legfőképpen nekem, mert én tudom a legjobban mi lakozott abban az okos kis buksidban.

–          Átadnád nekik, hogy szeretem őket?

–          Átadom. – mondtam remegő szájszéllel. Az órájára pillantott és lassan felemelkedett a padról

–          Indulnom kell.

Lassan keltem fel, húzva az utolsó pillanat idejét.

–          Vigyázz magadra Alexis, rendben? Ne utáld a világot annyira, ne utáld a rendszert, ne utáld apát se, csak jót akart, de elvakult lett és a legfontosabb Alexis, hogy ne utáld önmagadat. Meg fogod találni a megnyugvást és éljetek boldogan Sammel. Örülj majd minden napnak, örülj az apró dolgoknak és éld meg helyettem is száz százalékban az életet.

–          Igyekszem, öcsi, igyekszem. – bólogattam a könnyeimet törölve  

–          Szeretlek.

–          Én is szeretlek. – zokogtam utoljára zárva a karjaimba – Majd megyek. – mondtam a vonat felé intve

–          Ne siess még. De én várni foglak, ha jössz. – mondta csillogó szemekkel és felszállt a vonatra, ami hangos pöfékelés kíséretében kisiklott a peronról. Magával vitte a családjának integető Bent, a szomszéd kedves nénit és a lelkesen integető kisöcsémet. Örökre.

…

Sírva ébredtem, Sam egyből mellettem termett és végighallgatta az összefüggéstelen motyogásomat a vonatról, a ködről és Simonról. Én meg csak zokogva szorítottam át a derekát. Olyan érzés volt, mintha kitéptek volna valamit a szívedből és a hely fenyegetően, dühösen akarna az életedre törni. Tudtam, hogy Simon nincs többé, mégis reménykedtem egyfajta csodában. De aztán jött a sürgöny, hogy a rendszert sikerült megdönteni és többé senki sem tartozik egyik csoportba sem. Elkezdték a zombik likvidálását és újra szabad lehet mindenki. Csak én ültem elkeseredetten immár a számomra kijelölt szobába, mert pontosan tudtam, hogy Simon életét vesztette a csatában. A sürgöny után három nappal megjelent Kiara a bázison, hogy személyesen adja át sajnálatát és megerősítse, hogy Simon meghalt. Nekem adta az egyetlen dolgot, ami maradt belőle. A karkötőjét. Ez elmúlt 24 órában a plafont bámulva és a karkötőt szorongatva feküdtem az ágyamon. Sam szinte minden idejét mellettem töltötte, szépen felépült és próbált szóra bírni, nem sok sikerrel. A két kezemen meg tudom, számolni, hány szót szóltam az utóbbi egy hétben. Napról napra elkeseredettebben nézett rám, elvitt sétálni, de csak magamba merülve araszoltam mellette. Egyik nap Jocelyn is benézett, immár civil ruhában, de alig ismertem meg és egy kósza szia-n kívül mást nem bírtam kinyögni. Mintha észre sem venném a környezetem, csak a bennem lakozó sötétséget figyeltem percről-percre. Aludni akartam. Aludni akartam este, aludni akartam reggel, aludni akartam a nap minden percében. Végig pörgettem az összes emlékem, ami Simonnal kapcsolatos. Este álomba sírtam magamat, Sam mellett, reggel pedig eszem ágában sem volt felkelni.

 

Sam, Mia és Jocelyn az ajtóm előtt veszekednek. Próbálják kitalálni, hogyan tovább. Én nem bírom tovább. Hallom, ahogy Sam kimondja a mondatot és beront a szobába. Bágyadtan nézek a szemébe, de ő nem néz rám vissza, csak a vállára kap, én pedig minden ellenkezés nélkül lógok rajta. Nem figyelem merre visz. Egy ajtó hangosat csapódik mögöttünk, aztán fura borzongás fut végig a testemen, ami arra kényszerít, hogy kinyissam a szemem. Sam a medence szélén áll, nem habozik, csak elenged. Felsikoltok és rémülten Sam után kapok. Odébb áll, én pedig hangos csobbanással érkezem a hideg vízbe. Ellenkezés nélkül süllyedek le az aljára, lebegve. Érzem, ahogy a tüdőmből kiszalad az összes levegő és fájdalmasan feszíteni kezd. Simont látom a szemeim előtt, ahogy azt tátogja ússz már.

Valami átszakadt bennem, olyan volt mintha egész eddig valamiféle hártyán szemlélném a világot. Az utolsó energiámmal csapkodni kezdek és felfelé lököm magam. Csapkodva, fuldokolva, hatalmas sóhajtással érek fel a vízfelszínre. Sam a medence szélén guggol és látom, hogy minden egyes pillanat egy kínszenvedés volt számára. Ekkor jövök rá, hogy már megint mit tettem vele. Sápadt tekintettel, várakozóan néz rám. Rettentő sokat fogyott, kilátszanak a csontjai. Villan egyet a szeme, amikor meglátja, hogy a medence széle felé vergődőm, de nem nyúl értem.

–          Basszus, de hideg. – morgom mérgesen. Majd felnyomom magam a vízből és a medence szélére ülök.

Jocelyn és Mia kifejezéstelen arccal néznek Samre, ő pedig ugyanígy vissza rájuk.

–          Oké, felfogtam. Megértettem a leckét. Méltóztattok végre megszólalni? – néztem rájuk dühösen

Sam enyhén jobbra döntött fejjel, fürkészően nézett rám, míg Mia és Jocelyn csak bambultak tovább.

–          Őket nem dobod bele a vízbe? – kérdeztem Samet hátrafelé mutatva

Továbbra sem szólalt meg csak enyhén szétnyílt ajkakkal nézett rám. Nekem pedig megakadt rajta a szemem és egy hirtelen ötlettől vezérelve, magamhoz rántottam, hogy megcsókoljam.

A hátam mögül hangos felhördülés jött, ami valószínűleg Miából és Jocelynből származhatott.

–          Nem hittem volna, hogy bejön Sam eszement ötlete. – mondta Mia tátott szájjal

–          Szóval a te ölteted volt? – kérdeztem lassú mosolyra húzva az ajkamat, amin még éreztem Sam nyelvének érintését.

–          Ha ezt tudom, már régestelen régen megtettem volna. – motyogja a szemeimbe nézve. Pár percig csak csendben fürkésszük egymást, aztán Sam elmosolyodik, mert megtalálta a szememben, amit keresett. Az életet. Az élni akarást.

–          Elfáradtam. – suttogtam lehunyva a szememet és a vállának dőltem. Mintha kicsit összerezzent volna, de segített felállni.

–          Mit szeretnél, hova vigyelek?

–          Kezdetnek megteszi egy ágy. – feleltem sóhajtva

–          Rendben. –mondta kicsit dühösen és elsasszéztunk Mia és Jocelyn mellett, akik nem értették, hogy most mi is történik.

–          Hova mész? – kérdeztem Samet az egyik sarkon, amikor a rossz irányba fordult

–          Visszaviszlek a szobádba, hogy alhass. Nem ezt akartad?

–          Én a te ágyadra gondoltam. – mondtam enyhén balra döntött fejjel, várakozóan

–          Az enyémre? – mondta döbbenten

–          Aha és azt hiszem arra kell menni. – mutattam a sarok másik oldala felé

–          Te emlékszel rá, hogy hol a szobám?

–          Igen, azt hiszem négy nappal ezelőtt akartál átvinni oda.

–          Csak akartalak, mert te útközben csapkodni kezdtél és rohamot kaptál.

–          Rémlik valami ilyesmi. Sajnálom. – mondtam a cipőfűzőmet bámulva

–          Semmi baj, depressziós voltál. – mondta fürkésző tekintettel

–          Tudom, de most már igyekszem. Csak nagyon álmos lettem és félő, hogy itt alszom el, ha nem indulunk útnak.

–          Már megyünk is. – felelte és a szobája felé indult. Kényelmesen elfészkeltem magamat a Sam illatú párnák között és majdnem elnyomott az álom, de Sam az ajtó felé startolt.

–          Hova mész? – kérdeztem felpillantva rá

–          Ő, hagylak aludni. – mondta a kilincsre tett kézzel

–          Lemaradtam valamiről? – kérdeztem felülve az ágyán

–          Hát így is fogalmazhatunk. – nézett rám komolyan. Három hétnyi bamba bámulásról maradtál le.

–          Basszus. – suttogtam, majd gondterhelten vakartam meg a fejem. Ennyire szar volt a helyzet?

–          Ugye most csak viccelsz velem? – nézett rám dühösen

–          Ne haragudj, Sam. Minden olyan gyorsan történt. Időm sem volt feldolgozni semmit. Én csak … én csak… bezárkóztam.

–          Kint hagyva engem. – mondta lehajtott fejjel

–          Sajnálom. Tényleg sajnálom és borzalmas lelkiismert furdalásom van, hogy megint ezt tettem veled.

–          Aludj, most Alex. Pár óra múlva visszajövök.

–          Sam?

–          Hm?

–          Nem maradnál itt velem?

–          Azt szeretnéd, hogy veled maradjak?

Nagyon biccentve néztem rá és az enyhén felvont szemöldökére.

–          Bocs, de nekem nem megy ilyen gyorsan az átállás tekintve, hogy fél órája még zombiként feküdtél az ágyadban.

–          Oh. – nyögtem csalódottan, de azért megértően bólintottam egyet.  – És ha csak 10 percet kérek?

–          Rendben. –sóhajtott egy nagyot és mellém bújt.

–          Átölelhetlek? – kérdeztem bizonytalanul

–          Ez most olyan, mintha most elölről kezdenénk az egészet. – mondta miközben közelebb húzott magához.

–          Nem, ez most olyan, hogy elszúrtam és próbálom jóvátenni. – feleltem a nyaka hajlatába hajtva a fejem

–          Értékelem a próbálkozásokat. – mondta egy halvány mosoly kíséretében

–          Ez az egyetlen szerencsém. – feleltem komolyan és szorosan átölelve hunytam le a szemeim

 

Pár napig csak kerülgettük egymást, próbálkoztunk, építkeztünk és szép lassan kezdtük egymást újra közel engedni a szívünkhöz. Mia és Jocelyn is boldogan szemlélte a fejlődést. Sammel újra hosszan beszélgettünk és ugrattuk egymást, néha csókot váltva, néha csak lustán fekve egymás mellett. Hagytuk, hogy újra visszaálljon a régi helyzet köztünk. Közben Kiara aktívan végezte a tisztogatást és szervezte az építkezéseket, melyekbe mindenki szállást kaphatott. Aki szeretett volna saját házba mehetett, aki nem választhatta Nina tervezésével épülteket. Úgy nézett ki minden a legnagyobb rendben halad. Kate és Karl is előkerült, megtépázva ugyan, de boldogan. Jack és Mia egy apró kertes házba költöztek és igyekeztek segíteni mindenben, amiben csak kellett. Sam húga, Mia és Jocelyn kezdtek feltűnően sok időt együtt tölteni, amit én enyhén ferde szemmel néztem.

–          Hagyd már őket. Csak boldogok. – szólt hozzám egy délután Sam a  kerti pokrócáról nézve rám. Bikinifelsőben és egy kék rövidnadrágban lustán elnyúlt a vakító napsütésben. A régi bázis kertjében ücsörögtünk. Ez volt akkor is a kedvenc helyünk, amikor még az aktív kiképzés zajlott. Most az épületek átalakítás alatt vannak. Lakóházak, boltok vagy szabadidőközpontok lesznek belőlük.

–          Tudom, tudom, csak Jocelyn, egész eddig pasikkal volt.

–          És?

–          Mi és? Most meg a húgoddal kavar. – morogtam mellé telepedve egy lenge fehér felsőben és a kedvenc sortomban.

–          És ez miért baj? – kérdezte maga mellé húzva

–          Semmiért ,csak…

–          Semmi csak. Ne parázz már mindenért. Élj végre. – mondta megpöckölve a fejemet

–          Aucs. – mondtam mintha nagyon fájt volna. Le akarok veled feküdni. – szólaltam meg hirtelen pár perc csend után

–          Izé? Mi? – nézett rám Sam bambán

–          Tudod mióta nem, hmm tudod. – mondtam kissé elpirulva

Hangos nevetésben tört ki, én pedig még jobban elvörösödtem.

–          Most komolyan? Azt hittem ebből már kigyógyultál.

–          Nevess csak. – morogtam karba tett kézzel

–          Szóval mit szeretnél? – nézett rám mosolyogva

–          Tudod, te azt jól.

–          Nem igazán. Részleteznéd?

–          Le szeretnék veled feküdni, mert minden egyes este egy kínszenvedés megállni, hogy ne ugorjak rád. – mondtam dacosan a szemébe nézve

Vigyorgott pár percig, majd csendesebben szólalt meg.

–          Miért nem mondtad?

–          Mert nem tudtam, hogy akarod e. Sosem adtad jelét, hogy akarnád.

–          Mert te sem adtad jelét, hogy szexelni akarsz. Honnan találtam volna mégis ki, hogy te is szeretnéd? Esténként pár csók után elfordultál aludni. – nézett rám tanácstalanul

–          Persze, mert annyira felhúztál, hogy majdnem szétrobbantam. – morogtam szemforgatva

–          Hát azt kell mondjam, én is. Szépek vagyunk mondhatom.

–          Te is? Úgy érted, te is….

–          Igen Alex. Már hetek óta meg akarlak dönteni. – viccelődött lelkesen

–          Nagyon vicces. – jöttem zavarba ismét, de azért a nevetésemet nem sikerült elnyomni. – Van valami nagyon fontos elintézni valód?

–          Most?

–          Aha

–          Nem tudok rólad. – nézett rám várakozóan

–          Akkor gyere! – mondtam karon ragadva és felrántottam a plédről.

 

A régi lakrészünk felé vettük az irányt. Senki nem tartózkodott az épületben, így gond nélkül smároltam le a folyosón.

–          Nem vagy te egy kicsit heves? – nevetett fel, amikor az ágyra nyomtam, a kezeit pedig a feje fölé szorítottam

–          Lehet, de téged lehetetlen másképpen lefogni.

–          Ha nem akarnám, nem tehetnéd meg.

–          Ó, szóval akarod? – néztem rá önelégült vigyorral

–          Mindennél jobban! – súgta a fülembe, majd az ajkamhoz hajolt.

…

–          Nem találom felsőm. – mondtam a takaró körül matatva

–          És miért is van rá szükséged? – kérdezte Sam az ágyból vigyorogva egy szál semmiben

–          Így mégse mehetek le kajáért. – mutattam végig magamon

–          Engem nem zavar. – rántotta meg a vállát

–          Hát akkor oké. Úgyis akartam találkozni Nikivel. – mondtam és az ajtó irányába indultam. Pontosan tudtam, hogy erre harapni fog.

–          Héééé. Hogy mondtad? Alexis, jössz vissza, de azonnal! – kiáltotta, majd egyből felpattant az ágyból és bevágta előttem az ajtót. Nem vagy normális! – közölte és az ágyra dobott, majd felettem foglalt helyet lovaglóülésben. Most komolyan kimentél volna meztelenül?

–          Dehogyis. – nevettem el magam, csak ugratni akartalak

–          Bejött, mert most féltékeny lettem. – morogta az ajkamtól pár centire.

–          Nincs kire, bébi. – mondtam egy csókot nyomva az arcára.

–          Vennem kéne kék festéket. – mondta mosolyogva nézve rám

–          Minek az neked? – kérdeztem mit sem sejtve

–          Festenem kell.

–          Most nem értelek. – mondtam összeráncolt szemöldökkel.

–          Van neked egy meglepetésem.

–          Most végképp nem értelek. – grimaszoltam morcosan

–          Bent van a fürdőben.

Legördült rólam, hogy lehetőségem legyen a fürdő irányába menni. Óvatosan hallgatóztam a fürdőszoba ajtaján, mert a sunyi mosolya sok mindent elárult és tudtam valami nagy dobásra készül.

–          Menj már be! – nevette el magát

Nagy sóhajtás kíséretében résnyire nyitottam az ajtót és csak a fejemet dugtam be, hogy körül kémleljek. Látszólag semmi az égvilágon nem változott. A fehér kád magányosan állt, rajta az összes cuccunkkal.  Kérdőn néztem vissza Samre, mire csak egy befelé mutatás volt a válasza.

Két percig ácsorogtam a fürdő közepén, mire feltűnt egy apró fotó a mosdó szélére illesztve. Egy kiköpött olyan kertes ház állt a képen, mint amit a szimulációba láttam. Csak tátott szájjal bámultam a képet. Fordítsd meg! – jött kintről az instrukció és én így is tettem. „ A vörös kandúr a ház tartozéka, neked csak egy dolog van: igent mondani.” Állt a kép hátulján Sam ferde gyönyörű betűivel.

Szájtátva, ledöbbenve sétáltam ki a Samhez kezemben az apró kis fotóval. Várakozóan nézett rám, már-már idegesen.

–          Szóval?

–          Igen. – vigyorodtam el és hangos sikítással a nyakába ugrottam. Igen, igen, igen. – ismételtem minden egy szó után egy csókot nyomva a szájára. Szeretlek. – suttogtam, amikor kifogytam a szuszból.

–          Én is szeretlek, Alexis Ford. – mondta komolyan a szemembe nézve.

 

-Vége-