Macska egér, egyszer elér 13. rész

…

Nem igazán tudom, hogyan lehetne megfogalmazni, azt az érzést, ami akkor töltött el, mikor Kiara elém állt és remegő szájszéllel, kezeit idegesen tördelve közölte, hogy a bázisunkat porig bombázták. Pár percig csak nyitogattam a számat kidülledt szemekkel, aztán éreztem, hogy a vérnyomásom emelkedni kezd, majd pedig rémes zuhanásnak indul. Kiara egyből utánam kapott ugyan, de a pánik ettől függetlenül nem tűnt el, inkább elhatalmasodott rajtam. Furcsa és ijesztő érzés, amikor az agyad pillanatok törtrésze alatt gyártja a rosszabbnál rosszabb kimenetelű történéseket, melyek mindegyike Sam halálával végződik.

–          Sam? – kérdezte elcsukló hangon

–          Nem tudom, Alexis. – sóhajtotta Kiara szomorú pillantást lövellve felém, miközben mellém guggolt a padkára, a hangár oldalában felállított asztalok mellett.  – Fogalmam sincs, ki maradt életben és ki nem. Csak annyit tudok, hogy akik életben maradtak szerte széjjel menekültek különböző kisebb bázisainkra. Sokakat ki tudtak menteni a  törmelék alól, de kevés idejük volt, mert jöttek a rendszer katonái. Odaveszett minden.

–          Mikor indulunk? – pattantam fel hirtelen a betonpadkáról, ahova lezuttyantam pár pillanattal ezelőtt.

–          Hova?

–          Hát a kisebb bázisainkra, azt mondtad oda menekült, aki él.

–          Alexis, rengeteg kis bázisunk van arrafele. Nem járhatod végig mindegyiket.

–          Miért ne járhatnám? – néztem rá összehúzott szemöldökkel

–          Mert az veszélyes, a rendszer most még a légy mozgását is figyeli azon a környéken. Lebuknál te is, meg a kisbázis is. Nem lehet. – suttogta lehajtott fejjel

–          Márpedig én útnak indulok Kiara. Majd óvatos leszek, de én nem tudok karba tett kézzel ülni, abban a tudatban, hogy fogalmam sincsen mi történt Sammel, hogy él e vagy…

–          Alex, nem lehet. Nekünk most kell elfoglalni a rendszer épületeit, mert pont arra számítanak, hogy megyünk segíteni a túlélőknek, de nem tehetjük ezt, mert akkor levadásznak bennünket kisbázisról, bázisra, ellátmányfaluról, ellátmányfalura.

–          Ide figyelj Kiara – szólaltam meg kemény tekintettel nézve rá. Megértem, tényleg, hogy most ezt kell tennetek, de ha Nina lenne Sam helyében, te mit tennél? Képes lennél tovább folytatni a háborút a rendszerrel?

–          Mérlegelném a helyzetet, és ha meg kell tennem valamit, ami biztos győzelemhez vezet, akkor igen, Alex. Nem mennék Nina után, hanem letarolnám a rendszert.

–          Látod Kiara, ebben különbözünk egymástól rettentően. Mert én nem tudok Sam nélkül élni, elvesztené az élet az értelmét. Akkor már mindegy lenne, hogy megnyerjük e a rendszerrel folytatott háborút vagy sem, mindegy lenne, mert már nem lenne ott Sam. – magyaráztam össze- vissza mutogatva a kezeimmel- Ebben ez egy évben, amit veletek töltöttem egy valami kristályosodott ki bennem. Tudod, amolyan megvilágosodás. Nem voltam boldog Sammel a fő bázison, mert úgy éreztem nincs jövőnk. Most Sam nélkül még annyira se vagyok boldog, utáltam minden percet, amit nélküle kell eltöltenem, mert nem az számít, hogy hol vagy, csak az, hogy azzal lehetsz, akivel az egész életedet le tudnád élni. Ezt akkor nem tudtam, kerestem, hogy lehetek még boldogabb és, hogy lehet biztos jövőnk Sammel, de arra nem jöttem rá, hogy az tökmindegy hol van, ha Sam ott van mellettem. És most arra kérsz, hogy ne menjek Sam után? Hogy menjek háborúzni, egy olyan célért, amelytől sohasem leszek olyan boldog, mint Sam mellett? Nem Kiara. Én nem megyek. Hiszem, hogy Sam életben van.

–          És mi van, ha nincs életben Alexis? – fordította el a fejét Kiara, nem nézve a szemembe, jobb lábával egy apró kavicsot rugdalva

–          Akkor nem tudom, hogy fogok tovább élni, de ha meg sem próbálom megkeresni, akkor utálni fogom magamat egész hátralévő életemben. Nem tudsz meggyőzni Kiara, más lettem, lehet sznobság ilyet mondani, de megváltozott az értékrendem.

–          Tényleg nagyon megváltoztál. – bólintott egy nagyot, büszke tekintettel nézve rám – Amikor ide jöttél, egy „mindenbe azonnal beleugrok, ami veszélyes” lány voltál. Nem igazán érdekelt a felelősség és kerested a boldogságot, amit a rendszer kiűzésében találtál meg. Most meg? Egy olyan lányt látok, aki kész bármit megtenni a szeretteiért és ugyan még csinál meggondolatlan dolgokat, de azt a csak a hatalmas szíve miatt. Talpraesett lettél kölyök, szóval utadra engedlek. Tankolok a dzsippbe és elküldöm veled Nicket.

–          Boldogulok egyedül is.

–          Tudom, de Sam soha nem bocsátaná meg nekem, ha útközben történne veled valami.

–          Én, nagyon örülök, hogy megismertelek Kiara. – sóhajtottam egy nagyot és komoly tekintettel néztem a szemeibe, mire félmosolyra húzta a szája szélét.

–          Ez elején nem így gondoltad mi? – ugratott kedvesen

–          Bohó voltam, fiatal, no meg féltékeny.

–          Nincs mire, kölyök, vigyázz magadra és remélem, még látjuk egymást. – mondta és búcsúzóul megöleltük egymást. – Add át Samantának, hogy üdvözlöm. – tette még hozzá a válla felett és eltűnt a garázsok bejáratánál, hogy előkészítse életem legnehezebb útjára a dzsipet.

Nekem is volt még egy hatalmas feladatom, mielőtt útnak indulok mégpedig, keménynek látszani Simon előtt, annak ellenére, hogy belül egyre jobban kétségbe vagyok esve és elmagyarázni neki, hogy mennem kell.

Nem értette meg, hogy is érthette volna, ha még soha az életében nem szeretett úgy valakit, mint én Szamantát.

–          Ez akkora baromság, mint a fene Al. – vágta a fejemhez dühösen, majd idegesen járkálni kezdett a hangár közepén, ahol pár perccel ezelőtt megtaláltam. Páran furcsa oldalpillantást vetettek felénk, de senki nem jött közelebb, hogy megkérdezze, mi a gond, inkább folytatták a mindennapi rutinjukat. Mivel mindenki különböző posztokba volt beosztva, nem tehették meg, hogy leálljanak tátott szájjal bámulni egy készülődő vulkánkitörés kezdetét.

–          Simon, meg kell értened, hogy vannak az életben olyan dolgok, amiért érdemes harcolni és vannak olyanok, amikért élni érdemes.

–          De, ha megdöntjük a rendszert, akkor elértük mindkettő célt. Basszus már megint mész bele a semmibe Alexis, fogalmad sincs merre van az a lány.

–          Tényleg nincs, pont ezért fogom megkeresni.

–          Ez hülyeség. Elveszítjük a csatát, csak azért, mert te makacsul a fejedbe vettél valamit. – kiáltotta dühösen

–          Képzeld magadat az én helyembe, legalább egy pillanatra öcsi.

–          Hát az nem megy, meg nem is akarom. – tette karba a kezét, jelezve, hogy ő aztán nem változtat az álláspontján.

–          Emlékszel, amikor legelőször eljöttem hozzád. Azt mondtad, hogy embereket fogok ölni katonaként. – mondtam csalódottan nézve rá – most te teszed ezt, míg én elmegyek Samet keresni.

–          Valakiknek meg kell halnia, hogy valakik élhessenek.

–          Kár, hogy így gondolod, de én nem tudlak megváltoztatni, mindössze, csak annyit szeretnék, hogy ne haraggal váljunk el.

–          Hogyan akadályozzam meg, hogy elmenj? – morogta nem reagálva arra, amit mondtam – mégse lyukaszthatom ki az összes autó kerekét.

–          Simon, ha kell én még gyalog is útnak indulok.

–          A francba is, ha meg akarsz halni, mert levadásznak a rendszer katonái, hát legyen, nem az én dolgom. – mondta dühösen legyintve és minden búcsú nélkül hagyott ott a hangár kellős közepén. Én pedig nem tehettem semmit, csak néztem, ahogy egyre távolodik a háta és reménykedtem, hogy nem ez volt életünk utolsó beszélgetése.

…

–          3 óra múlva érünk az egyik bázis közelébe, el fogom rejteni a kocsit ott valahova a bokros részben, majd onnan gyalog közelítjük meg az épület hátsó bejáratát, mert figyelhetnek minden mozgásban lévő autót, még eddig is veszélyes eljönni, de nem sétálhatunk 2 fegyverrel több ezer kilométert. – mondta Nick összeszorított szemöldökkel az útra koncentrálva.

–          Nem kellett volna velem jönnöd. – feleltem kibámulva az ablakon

–          Dehogynem, felváltva vezetve tovább eljutunk.

–          Szóval nem bízol benne, hogy ezen a bázison van Sam?

–          Túl messze van a hely, kötve hiszem, hogy idáig eljöttek volna, de biztos, ami biztos.

Az idő ólomszárnyú betonbagolyként vánszorgott és percről percre egyre idegesebb lettem, hogy csak ilyen lassan tudunk haladni. Már letettük a kocsit és láttuk is az épületet, amelynek alaksorában van a bázis, de míg meg nem bizonyosodunk arról, hogy senki sincs a közelben, addig nem mozdulhattunk. További 1 órát vesztettünk el a körbenézésre, de egy árva lélek sem mutatkozott.

–          Befelé. – mondta hirtelen Nick és villámgyorsan megindult az ajtó irányába.  

Két másodperc sem telt el, már bent is voltunk. Rendkívül jól el volt rejtve a hely, ha egyedül jövök beletellett volna pár órába, míg megtalálom a bejáratot és átfurakszom magam a különböző torlaszokon. A bejáratnál két tagbaszakadt, komor őr megismerve bennünket akadékoskodás nélkül tovább engedett, de ami belépve fogadott bennünket, arra egyikőnk sem számított. Mindenhol bekötött végtagú emberek jajveszékeltek az apró termekben, míg a többiek igyekeztek őket csendre inteni és ellátni a sérüléseiket. Az az átható vasas vérszag és valami egészen fura kesernyés, émelygős szag terjengett a levegőben. Mindketten az orrunk elé kaptuk a kezünket és igyekeztünk nem rosszul lenni. Borzalmas körülmények uralkodtak, elfogytak az ágyak, az emberek a koszos földön fetrengtek a fájdalomtól, mi pedig csak ledöbbenve bámultuk a szemünk elé terülő poklot.

–          Nick! – kiáltotta egy vékony női hang a folyosó végéből és egyből felénk indult.

–          Amanda. – kiáltotta Nick is meglepődve és a karjai közé szorította a vékony, vörös hajú, szeplős lányt.

–          Mit kerestek itt? – nézett aztán rám kérdőn

–          Szamanta Blackkel nem találkoztál itt? – kérdezte Nick a lényegre térve

–          Biztos, hogy nincs itt, már felvettünk mindenki adatait és nem volt közöttük. Blacket keresitek?

–          Igen. – feleltem szomorúan körbe nézve

–          Sajnálom, de itt biztos nincs és rendkívül veszélyes, amit csináltok. –tette még hozzá fejcsóválva

–          Hagyd, Amanda, úgysem beszélsz le bennünket róla. – felelte Nick

–      Honnan ismeritek egymást? – kérdeztem érdeklődve, miközben igyekeztem elterelni a figyelmem a hátunk mögül érkező jajveszékelésről.

–     Együtt akartunk orvosnak tanulni még anno, aztán az élet máshova sodort bennünket. – felelte Amanda szomorú pillantást küldve Nick felé

–      Pontosan. – helyeselt Nick, szomorúan bólogatva

–          Jaj, ne haragudj, de modortalan vagyok. Amanda Renpzi vagyok. – nyújtotta felém hirtelen a kezét a vörös hajú lány. – Tényleg ne haragudj, csak nagyon szétszórt vagyok mostanában, itt mindenki alig alszik valamit és túl vannak feszítve az idegeink.

–          Alexis Ford vagyok és semmi baj.  – feleltem elfogadva a felém nyújtott jobbját

–          Tudom, ki vagy. Te bombáztad le a főépületet, időt nyerve a bázisunknak. Akarom mondani a volt bázisunknak.

–          Időt nyerve? – kérdeztem vissza furcsállva a mondatát

–          Igen. Tudták, hogy támadni fog a rendszer, ezért a menekülő útvonalon megkezdték a hely kiürítését. Sok ember életét mentetted meg ezzel, így sokan megismerték a nevedet.

–          De még mindig kevesebbet, mint ahányan meghaltak. – feleltem suttogva

–          Sajnálom. – mondta ő is szomorúan

–          Mennünk kell. – szólalt meg Nick félbe szakítva a beszélgetésünket

–          Menjetek, azonban ha lehetőséget van rá, mondjátok meg a bázisoknak, hogy kellenek ellátmányok vagy a sebesültek is hasonló sorsra jutnak, mint a fő bázis emberei.

–          Meglátom, mit tehetek. – válaszolt Nick – De nem ígérhetek semmit. – ráncolta össze gondterhelten a szemöldökét.

–          Tudom, Nick. Örülök, hogy láttalak, remélem, még látjuk egymást. – búcsúzott Amanda szomorúan ránk pillantva

–          Hasonlóképpen. – mondtam búcsút intve a kezemmel

–          Vigyázz magadra. – suttogta Nick megölelve Amandát és már úton is voltunk kifelé.

Senki nem szólt egy árva szót sem, míg el nem értük a gondosan elbújtatott fekete terepjárónkat. De utána sem akaródzott egyikünk sem beszélgetésben elegyedni. Én csendben ültem az anyósülésen, Nick pedig teljes figyelmével az útra és a környező házakra koncentrált.

–          Mi volt az a szag? – kérdeztem pár óra elteltével

–          Szerintem pontosan tudod, mi volt az. – mondta komoran Nick

–          Ó, te jó ég. – sóhajtottam egy hatalmasat, a kezembe temetett arccal. – Hullaszag.

–          Talált, kölyök. Láttam már csúnya dolgokat a 40 évem alatt, de ez semmihez sem fogható.

–          Láttad, milyen körülmények voltak ott? – kérdeztem még mindig a kezeim takarása alatt

–          Nehéz lett volna nem észrevenni. Ha nem kapnak ellátmányt, nagyon sokan meg fognak halni ott.

–          Az ellátmányosok éjjel dolgoznak mostanában, de így csak nagyon keveset tudnak szállítani. Semmi esélyük, hogy kapnak valamit. – feleltem reményvesztetten

–          Tudom és ezt ők is tudják.

–          Nick?

–          Hm?

–          Hova….hova teszik a…

–          Nem akarod tudni a választ, kölyök. – vágta rá egyből fejcsóválva

–          Nem égethetik el őket. – mondtam kibámulva az ablakon – azonnal észrevenné a rendszer és el sem áshatják őket, mivel egy emeletes ház alaksorában vannak.

–          Mondom, hogy nem akarod tudni. – felelte Nick kissé ingerülten

–          Nick.

–          Nem mondom el. Túl fiatal vagy és nem tudnál aludni az éjjel.

–          Mikor érünk a következőhöz faluhoz?  – kérdeztem karba tett kézzel, mereven nézve magam elé

–          8 óra múlva. Ha ott sem lesz Sam, akkor közelebb megyünk az erdőhöz és körül nézünk az ottani bázisokon, ott három van, ha ott sem járunk szerencsével, délkelet felé utazunk, a hegy háta mögött két kisebb falunk van beépítve a kövekbe, a hegy mellett pedig még egy.

–          Taposs a gázra, ki fogunk futni az időből. – feleltem lehajtott fejjel.

…

Egy napja indultunk útnak, már végig jártunk 5 istenverte bázist, melyek egyikében sem volt nyoma Samnek, azonban egyre több sebesült haldoklott. Minél közelebb voltunk a fő bázis romjaihoz, annál több haldoklót találtunk a bázisainkon. Az állapotok leírhatatlanok, kosz, alvadt vér, sikolyok. Óráról órára egyre jobban keményítem meg magamat, minél nagyobb a nyomor annál érzéketlenebbnek leszek. Próbálom elterelni a gondolataimat azokról az arcokról, akik mellett el kellett sétálnom, mikor Samet kerestem. Egyesével kellett a szemükbe néznem, hátha egyszer Sam tekint rám vissza valahonnan. Látnom kellett a segélykérő pillantásokat, azt a gyötrelmet, ami az arcukról sugárzott az őrült fájdalom képében.

További két falut látogattunk végig, de azokban sem jártunk sikerrel. Az utóbbinál viszont sok dolgot nem értettem, de Nick komor ábrázatából ítélve inkább nem kérdeztem semmit. Az erdő földjébe épített bunkerben, mikor beléptünk, mindenki azt hitte ellátmány jött és egyből futottak, hogy hoztunk e jeget. Mi meg csak csóváltuk a fejünket búsan. Nicknél akkor szakadt el a cérna, mikor hozzánk fordult egy srác, azzal a kérdéssel, hogy tudunk e darálót javítani. Fél órán keresztül öklendezett, én pedig nem értettem mi a baja. Két hányás között kinyögte, hogy gyorsan nézzem végig az embereket, bár pontosan tudja, hogy nincs itt Sam, amit fogalmam sincs, honnan vett, de nem tettem fel keresztkérdéseket csak útnak indultam.

Igaza lett, mert Sam tényleg nem volt közöttük. Egyetlen egy bázis maradt, ami a régi erőd közelében van és még lehetséges célként szerepel a menekülési útvonalak listáján. Kétségbe voltam esve, fáradt voltam és nem akartam mást, csak végre megtalálni Samet. Alig aludtunk, alig ettünk, mióta elhagytuk az utolsó kisbázist, és egyre jobban hagyott el a remény, hogy valaha élve látom Samet.

–          Még hány óra, míg odaérünk? – kérdeztem fejemet a műszerfalra döntve

–          2 óra múlva lerakom a kocsit, onnan még 2 óra gyaloglás. Túl közel vagyunk a fő bázis maradványaihoz, hogy megkockáztassam a kocsival történő tovább utazást. – felelte Nick még mindig falfehér arccal

Kevesebb, mint két óra múlva leraktuk az autót, mert Nick katonai helikoptert pillantott meg az égen és gyalog indultunk tovább, bujkálva, néhol hason csúszva, hogy véletlenül se szúrjanak ki bennünket. Menetelés közben még mindig, azon morfondíroztam mi a fenének kellhet jég és daráló egy földalatti bunkerbe. Aztán leesett. Ledobtam a puskámat és egy fának támaszkodva adtam ki a gyomrom tartalmát.

–          Jég és daráló. – nyögtem két hányás között, a fába kapaszkodva

–          Nyugalom Alex. Ne gondolj rá, próbáld elfelejteni. – suttogta Nick a hátamra tett kézzel

Arra egyikünk sem számított, hogy az egyik pillanatban még hányok, a másikban pedig már a rendszer katonái fognak ránk fegyvert.

–          Fel a kezekkel! – kiáltotta egy férfi és három másik társával együtt ránk szegezték a puskáikat. Talpig feketébe voltak öltözve, mindegyiken védősisak díszelgett, amitől lehetetlen volt megállapítani, ki van a sisak alatt, hány éves vagy, hogy melyik pillanatban dönt úgy, hogy meghúzza a ravaszt.

–          Baszdmeg, káromkodtam el magam és ismét a fának dőltem, nem mintha bármi is jött volna ki belőlem.

–          Ne lőj! – hangzott egy ismerős hang a sisak alól

Nem sok mindent értettem már a lezajlott beszélgetésből, mert négykézláb térdelve öklendeztem tovább. Arra eszméltem, hogy az egyik katona mellém térdel, és hátra fogja hosszú szőke hajamat.

–          Alex, nyugodj meg, már az égvilágon semmi nem jön ki belőled. – mondta suttogva, mire én azonnal oldalra néztem.

Jocelyn nézett rám vissza komoly pillantással.

–          Jocelyn?

–          Örülök, hogy még megismersz Al. – mosolyodott el szomorkásan. Azonnal magamhoz öleltem, mire Nick nevetését hallottam meg a hátam mögül.

–          Alexis, nem létezik, hogy neked ekkora szerencséd van.

–          Mindig is mákos volt, hallottam meg Mia hangját, aki Jack mellől pillantott rám vigyorogva.

–          Szerintem én ezt még nem fogtam fel. – tátogtam Jo mellett megszeppenve – Ti most le fogtok tartóztatni minket? – néztem rájuk kérdőn, mire mindhárman hangos röhögésben törtek ki

–          Igen Al, több mint egy éve nem láttunk és most le fogunk tartóztatni. Hát te teljesen hülye vagy. – mondta Jocelyn

–          Viszont biztonságosabb helyre kellene mennünk, 5 percre van a sátrunk, gyertek, megbeszélhetnénk kivel mi történt és útnak engedünk titeket. – felelte Jack óvatosan körbe pillantva

…

–          Először is, miért hánytál egy bokorba? – kérdezte Mia felhúzott szemöldökkel, egy barna kis sámlin ülve

–          Nem akarod tudni. – feleltem a szám elé emelt kézzel

–          Azért igazán elmondhatnád. – szólt közbe Jo.

–          Majd én elmondom. – mondta szomorúan Jack. Megbízom bennetek, a franc se tudja miért. – legyintett lemondóan, majd választ nem várva folytatta – Lebombáztátok a fő bázisunkat, a menekülő útvonalon keresztül a sebesültek a kisebb faluinkba mennek, hogy a nagytöbbség a pokoli ellátás miatt ott halljon meg, de mivel a legtöbb a föld alatt van, azért nem tudjuk se elégetni, se elásni őket, mert akkor rájönnétek, hol vagyunk. Erre kellenek a darálók, tárolóüvegek és jég. Az arcotokból ítélve összeraktátok a képet.

Pont, amikor ránk találtatok, akkor jött rá Alex, miért kell ez a kettő egy földalatti bunkerbe.

–          Uram isten. – lehelte Mia a szája elé szorított kézzel

–          Ez borzalmas. – fűzte hozzá Jo szörnyülködve

–          Az, de nem pont mi voltunk a bombázók. – szólt közbe Jack sértetten. Mi csak bábuk vagyunk a rendszer kezében, akik ha élni akarnak, engedelmeskednek. Elmaradt a csoportok csatája – mondta szomorkás mosollyal pillantva rám- kivezényeltek bennünket kóborló falukat keresni, mikor pedig ti se jöttetek vissza Sammel, nyilvánvaló volt, hogy megléptetek. Átvizsgáltak bennünket, mivel mindketten a mi fekete csoportunkba tartoztatok, ráadásul Sam volt a vezetőnk, szóval esélyes volt, hogy azt hiszik, nyakig benne vagyunk a trutyitokban. Karl és Katere is egyből rájöttek és megölték volna őket, ha nem lépnek meg időben. Szóval most hárman maradtunk. – mutatott Jack lazán Miára és Jocelynre.

–          És hova menekültek? – kérdeztem, miközben Jocelyn vállán pihentettem a fejemet

–          Fogalmunk sincs – felelte Mia széttárt karokkal – csak reménykedni tudunk, hogy valami biztos helyre és még mindig életben vannak.

–          Ti mit kerestetek erre? Nagyon veszélyes most kint császkálni ezen a környéken. – szólalt meg Jo, majd megpiszkálta a hajamat, hogy szólaljak meg már végre

–          Samet keressük. – mondtam mélységes gyötrelemmel a hangomban. – Ő is a bázison volt, amikor jöttek a bombázók.

–          Basszus. – jött mindenhonnan az érzelmes megnyilvánulás

–          Már rengeteg tábort körbejártunk, de eddig nem találtuk meg. – szólalt meg Nick – Már csak egy maradt, ami a közelben van.

–          Hány órányira van? – kérdezte Mia kedvesen, mire Nick egyből szemöldökét ráncolta – Nyugi csak azért kérdezem, mert egy darabig el tudunk vinni benneteket kocsival, a kutya nem venne észre benneteket, ha katonai autóval utaztok. Aztán ha úgy érzitek, közel vagyunk, mi már ott sem vagyunk. Nem akarunk letarolni benneteket. Ennek a rendszernek már leáldozott. Erre egyre több katona jött rá, amikor Alex felrobbantotta a fő épületünket és repeszes lett három nagyfejes, akik bele is haltak a sérülésbe.

–          Ismerik ám a nevedet Al. – vigyorgott közbe Jack.

–          Haha, de vicces. – ciccegtem értve a beszólást – Elfogadjuk az ajánlatot, mert már végét járjuk az energiaraktárunknak. – mondtam fáradtan sóhajtva

–          Akkor útra fel. – ugrott fel Mia a kis fa sámlijáról és már indult is a koromfekete katonai kocsijuk irányába

…

–          Utálom, hogy megint búcsúznunk kell. – mondta búsan Jocelyn

–          Akárcsak én. – feleltem megölelve őt

–          Megváltoztál ám. – súgta a fülembe kedvesen – És ez alatt nem azt értem, hogy megnőtt a hajad.

–          Szerintem mindenki. – mondtam puszit nyomva az arcára.

–          A saját érdekedben remélem, hogy megtalálod Samet. – suttogta szomorúan

–          Miért mondod ezt? Persze, hogy meg akarom találni, mindennél jobban szeretem.

–          Mert csak ő lesz képes arra, hogy felolvasszon téged.

–          Ennyire rossz a helyzetem? – próbáltam elviccelni a dolgot

–          Azt, hogy ezt viccel próbálod elütni, még jobban megerősíti az állításom. Kérlek, ha végre legyőzitek a rendszert, keress meg, mert rettentően hiányzik a barátnőm.

–          Megkereslek Jocelyn. – feleltem szorosan megölelve, míg ő egy könnycseppet törölt le az arcáról.