Macska egér, egyszer elér 12.rész

9 hónap múlva

–          Simon meg vannak a tervrajzok?

–          Viccelsz, én nem ismerek lehetetlent.

–          Ezzel én vitatkoznék, de inkább add ide.

–          Add ide? Hova tűnt a jómodorod?

–          Elvitte a rendszer, amikor kitalálta, hogy lebombázza Sam bunkerét.

–          Jól van na, nem kell ilyen agresszívnak lenni. – méltatlankodott az öcsém és a jelentősen megkopott asztalra szórta, a rendszer fő épületének tervrajzait.

–          Lássuk csak – dörzsöltem össze a tenyerem erősen gondolkodva.

–          Szóval mit találtál ki? Hogyan fogjuk felgyújtani ezt a retkes bázist? – kérdezte az öcsém, miközben egy késsel piszkálta a körmét.

–          Először is, tedd az le, mielőtt levágod az ujjadat, másodszor te a közelébe nem mész ennek az épületnek.

–          Ne már! Egyedül akarod felgyújtani? – pattant fel egyből a székéről, ami hangos puffanással landolt a háta mögötti betonpadlón

–          Nem, Kiara azt mondta segít nekem. – mondtam továbbra is a tervrajzot és egy ócska térképet bámulva.

–          Ez nem igazságos, mióta ide jöttél mindenben lekorlátozol. – morogta dühösen és duzzogva ült vissza a székére

–          Csak akkor, ha valami hülyeséget szeretnél csinálni, ami történetesen az életedbe kerülhetne.

–          Ja, mert az, hogy elmész felgyújtani a rendszer bázisát, az aztán nem öngyilkossági kísérlet.

–          Nem szájjal, segít nekem! – adtam ki az utasítást, egy így jártál barátom kacsintás után.

–          Nem vagy igazságos. – mondta a bajusza alatt

–          Nem is kell annak lennem, a nővéred vagyok, nem egy igazságosztó szájhős, öcsi.
Kitaláltam valamit, míg te morogtál. – mondtam a papírra mutatva.

–          Ne tartsd magadban. – szólalt meg gúnyos hangsúllyal

–          Idehívnád Kiarát?

–          Gondolom, sokat nem segítene, ha azt mondanám, te is meg tudod csinálni. – legyintett egyet a kezével, elordította magát a folyosón és a hatalmas hangár legalább tízszeresére erősítette fel a hangját.

–          Ha ezt nem hallja meg, akkor semmit sem. – forgattam a szemeimet mérgesen, Simon pedig csak vigyorgott az ajtóban elégedett arckifejezéssel.

–          Mi újság? – kérdezte egy vékony hang az ajtóból. Megtévesztő volt a hang, de ha valaki megismerte a forrást is, nem éppen a szerény, jámbor, félénk jelzőket használta volna az illetőre. Kiara maga volt, a makacsság, kezelhetetlenség, hűség és bajtársiasság mintaszobra. Mindenben a segítségemre volt az elmúlt 9 hónapban, bármit találtam is ki, ő már ott volt, hogy segítsen végrehajtani. Egészen kezdtem megkedvelni, annak ellenére, hogy mikor idejöttem sütött rólam a féltékenység. Kiara volt Sam barátnője még a kezdetek kezdetén. Mikor rájöttem, hogy nem egy hárpiával állok szemben rengeteg időt kezdtünk el együtt tölteni, órákat mesélt Samről, ami csökkentette a bennem keletkezett űrt, amit Sam távolléte okozott. Féltékenyégre amúgy sem volt okom, hiszen Kiara együtt volt egy nagyon komoly, programozó lánnyal, aki szintén itt a bázison ténykedett, annak érdekében, hogy a rendszer mielőbb feladja a harcot.

–          Szia Kiara – köszöntem nagyot, és viccesen egy nagy bummot mutattam a levegőbe. Babám, tudsz molotov koktélt csinálni?

–          Gyerekjáték Alexis, azt hittem valami nagyobb dolgot szeretnél tőlem kérni.

–          Nem is tévedtél nagyot. – nevettem fel -Kell egy bomba.

–          Milyen bomba?

–          Milyen van?

–          Ne hülyéskedj, pontosan tudom, hogy már egy konkrét terv van abban a kis sunyi fejedben.

–          Ne lopd el a szövegem. – szólalt meg Simon, fejét csóválva az ajtóban.

–          Olyan kell, ami repeszes és hatalmas kárt okoz. 

–          Ha jól értem azt szeretnéd, hogy ha felrobban, gyulladjon meg minden és apró kis repeszek szaladgáljanak szerte széjjel mindenhova.

–          A vesémbe látsz. Meg tudod csinálni?

–          Meg. – mondta az állát simogatva – Talált már el téged repesz? – nézett rám dús szemöldöke alól 

–          Nem, de gondolom, nem lehet túl kellemes.

–          Cseppet sem az, mar, mint a veszett fene és a legrosszabb benne, hogy nem halsz meg egyből, a-a, szépen lassan vérzel el, ha nem szedik ki belőled a kis rondaságokat.

–          Nyugalom, csak egyetlen ilyen kell, ami a fő fejesek szobájába megy, a többibe bőven elég a molotov koktél.

–          Rosszat sejtek. – szólt közbe ismét Simon

–          Tegyük fel, hogy sikerül megcsinálnom. Hogyan csempészed be? – szegezte nekem a kérdést Kiara

–          Mindhárman tudjuk, hogy oda csak egyféleképpen lehet bejutni srácok. – vontam meg a vállam

–          Alig 1 hónap múlva találkoznál Sammel és te most kockáztatod ezt, azzal, hogy odaállsz az épület elé és elfogatod magad. – sóhajtott egy mérgeset Kiara, majd járkálni kezdett a szobában. Jó ismét tegyük fel, hogy bejutsz, ott vagy egy cellában, hol a bomba és hogyan jutsz ki?

–          Szerinted téged csak egy aranyos bombácska összerakása miatt citáltalak ide? – villantottam rá száz wattos mosolyomat.

–          Ó basszus. – káromkodta el magát – Mit kell csinálnom? – kérdezte karba tett kézzel

–          A szellőzőkön fogsz bejönni, én ebben a szobában leszek, mert csak ez van megfelelően felszerelve, hogy egy helyben tartson engem és ezt ők is pontosan tudják- mutattam az asztalon lévő tervrajzra- Itt mászol be és itt nálam pedig le. Kioldozol és már surranunk is a szellőzőrendszeren keresztül, át kasul, ide ni – böktem a fő fejesen irodájára nagy lendülettel. Itt különválunk, én be fogom dobni a bombát 30 másodpercre állítva és amilyen gyorsan csak tudok iszkolok onnét. Ezalatt te már kifelé mászol ezen a szellőzőn keresztül és számításaim szerint, mire robbanunk, addigra mindketten már a bokrokban leszünk. Ekkor jönnek a többiek a molotov koktéljaikkal, szépen megszórják az épületet a jó és gyors égés érdekében. Aztán fuss, amerre látsz.

–          Ezt a tervet számos pontom romba lehet dönteni. – állapították meg egyszerre

–          Kiara, Simon, amennyiben jobb ötletetek van, kérlek, osszátok meg velem. De időben is passzoljon minden, mert ha késünk, a fő bunkerunk robban egy nagyot Sammel együtt.

–          Nem fog. – mondta Kiara megnyugtatásképpen – Rendben megcsináljuk, tette még hozzá beleegyező fejbiccentéssel. – Aztán reménykedünk benne, hogy mindenki kijut és eltereli a rendszer figyelmét arról a kis területről, ami gyanús nekik.

–          Kár, hogy alatta terül el az egész fő bázisunk. – suttogta Simon halkan

–          Az bizony nagy kár. – mondtam a térképet bámulva. Igyekeztem elterelni a gondolataimat Samről és arról, hogy mennyire, kibírhatatlanul hiányzik nekem. Ezt csináltam 9 hónapja, tehát már viszonylag nagy gyakorlatom lett a dologban. Nyomd el a bánatodat minél mélyebbre és akkor nem fog fájni minden egyes nyamvadt percben. Ezt az elvet követtem és eddig tökéletes működött. Napközben. Az este pedig a kínszenvedés 50 árnyalatával köszöntött be általában. Hiányzott az illata, a dorgálása, akárhányszor valami hülyeséget készülök csinálni. Hiányzott, ahogy fáradtan ledobja a pólóját a padlóra és mellém bújik, majd mesél egy teljesen oda nem illő viccet. Már nem érzem azt a mindent beborító, átható érzést, hogy valakinek fontos vagy és akár még az életét is boldogan feláldozná érted. Nem kértem soha, de Sam gondolkodás nélkül megtette volna. Hiányzott, hogy valakinek én legyek a minden, amiért érdemes reggel felkelnie és végig csinálnia a fárasztó napot, abban a tudatban, hogy este viszontlát és ez ad erőt neki.

 Kiara értette meg legjobban a helyzetemet, hiszen neki is pontosan ilyen volt, mikor el kellett jönnie és el kellett felejtenie Samet. Mindig mondja nekem, hogy érdemes várni, hiszen ő sem számított rá, hogy itt találja meg a boldogságot. Mindig akkor talál rád, amikor a legkevésbé számítasz rá.

–          Ezt most meg kellene beszélned a mi fejeseinkkel is ugye tudod? – nézett rám Simon várakozóan

–          Tudom, de gyerekjáték lesz, hiszen megmentettem Nick életét, pár hónapra rá, hogy idejöttem. Jön eggyel és ezt mindenki tudja, pedig soha nem mondtam neki, hogy bármit is vissza kéne adnia.

–          Remek, még ő is asszisztálni fog a kivégzésedhez, hát mentem beszarok. –csapott egyet a levegőbe Simon

–          Hé, nyugodj le öcsi, felrobban, futunk és már itt is vagyok.

–          Persze, valami hasonlót mondtál, akkor is, amikor mentél „nem választani csoportot”

–          Ne legyél dühös rám, kérlek. Nem lesz jó úgy elválni, hogy morogsz és haragszol, pajti.

–          Persze, hogy nem. – felelte és bevágta maga mögött a vasrácsos ajtót.

–          Ne, legyél vele nagyon szigorú, sok mindenen ment át az utóbbi időben. – mondta Kiara, Simon után nézve

–          Tudom. Csak szemtelen és nem lehet féken tartani.

–          Vajon kire emlékeztet? – tette fel a kérdést ironikus hangnemben

Nick pontosan úgy cselekedett, ahogy azt megjósoltam és teljes vállszéleséggel állt ki az ötletem mellett, annak ellenére, hogy legfeljebb 1000 féle képpen sülhet el rosszul a történet.

Két nap kellett, míg Kiara és az okoskodó tárasai összerakják életük bombáját és a koktélokat. Addig én beszélgettem azzal a rengeteg fazonnal, akiket megismertem és mind egytől egyig, talpig becsületes emberek voltak. A rendszer egyre durvább eszközökkel igyekezett visszatartani a kitaszítottakat. Nagyon sok értesítést kaptunk, hogy egyes bázisainkat meglepték és zombik lettek belőlük. A rendszernek ez volt a legmegfelelőbb, hiszen bennünket támadtak leginkább ezek a … nem is tudom, hogyan fogalmazzak … mert nem emberek, valamik, amik húst esznek és a mi vérünkre fáj a foguk lények.

A helyzet hónapról hónapra lett egyre rosszabb. Kevés élelmet találtunk, a fő bázisról be kellett szűntetni az ellátmányt kiszállítását, hiszen egyre jobban odafigyeltek arra a kis talpalatnyi felületre, ahol az épület állt.  Samék veszélyben voltak és ezt ők is pontosan tudták, így megszakadt minden kapcsolat velük. 3 hónapja lehetőségem lett volna beszélni Sammel, mert sikerült befogni azt a rádiófrekvenciát, amit ők is használnak és a rendszer nem ismeri, de nemet mondtam. Hallhattam a hangját és ez magában is pokoli megterhelés volt. Tudni, hogy ott van a vonal túlsó végén, de nem érhetsz hozzá. Ha beszéltem volna vele még rosszabb lett volna, így is több hétig magamba zárkózva éldegéltem, mert nem voltam képes senkivel sem normális beszélgetést kialakítani, mindig csak Sam járt az eszemben és az sem túlzottan segített, hogy Kiara elmondta, hogy végig csak rólam kérdezősködött.

Igyekeztem felejteni és ebben nagy segítséget nyújtottak azok az emberek, akikkel megismerkedtem. Kiderült, hogy azt a nagy böhöm embert, akivel, első alkalommal találkoztam, kenyérre lehet kenni és nála viccesebb lény, csak egy létezik a földön. Rájöttem, hogy ez a rengeteg ember, mind a bizonytalanságot választotta a behódolás helyett és ez erővel, energiával látott el. Tudtam számukra is eljön még a felhőtlen boldogság. Napról-napra adtak egymásnak egy nagyon fontos dolgot. Reményt. Reményt, hogy ők is megérdemlik az életet és ez nekem is végtelenül sokat segített. Megmutatták, hogyan lehet boldog az ember, egy földbe épített hangárban.

2 nap múlva

–          Nem létezik, hogy nem félsz. – suttogta Kiara a bokorban. A rendszer épülete sötéten magasodott fölénk, mi pedig kuporogtunk, mint a nyulak vadászszezon idején. Idefele jövet, majdnem túl korán kaptak el, de még idejében be tudtam surranni egy betontörmelék mögé. Semmi boldogság nem volt az utcákon, csak a kihalt csend és a nyomasztó felelem. Láttuk az embereket a félig összedőlt házaikban bujkálni, még kinézni is féltek, hátha a rendszer katonái lesznek azok és értük jönnek. Eszesek, művészetért rajongók, katonák, mind mehet a kukába, egyek vagyunk, ezt sosem lett volna szabad elfelejteni.

–          De félek, de jobban félek attól, hogy soha többet nem látom Samet, azért mert lebombázták a bázist és ő ott hagyta a fogát. Szóval, ha le akarsz beszélni erről, akkor nem fog menni, meg az időzítés sem a legjobb. – suttogtam és egy puszit nyomtam az arcára – nesze, búcsú puszi, ha nem találkoznánk többet.

–          Idióta vagy. – morogta vissza

–          Te meg trágár módon beszélsz. – vágtam vissza vigyorogva

–          Gyere majd értem. – mondtam nagyot sóhajtva és kiléptem a bokrok árnyékából.

Minden a terv szerint haladt, engem bevágtam egy cellába nagy röhögés közepette és közölték itt rohadok meg, amíg a fejesek be nem fejezik az értekezletet. Aztán pedig kampec. Kiara 10 percen belül már pisszegett is és úgy ment minden, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.  Egyetlen apró hibától eltekintve. A bomba előbb robbant és a jobb kezembe apró repeszek fúródtak. Nem volt időm sajnálkozni a történteken, mert azonnal bekapcsolt a riasztó és már hallottam is, ahogy a srácok dobálják be az ablakokat a molotov koktélokkal. Kímélve a jobb kezemet, ahol a kis repeszkék már házibulit rendeztek, másztam végig a szellőztető rendszeren, majd kirúgtam a csőrendszert lezáró rácsot és hangos puffanással értem földet az épület túloldalán. Kiara már ott várt rám, felrántott a földről és beugrottunk egy fekete kocsiba. Időm sem volt felszisszenni, mert teljes sebességgel száguldottunk hazafele, miközben Nick és a többiek egyszerre igyekeztek szót érteni, kiabálva, mutogatva és miegymás.

–          Nagyon fáj? – nézett rám Nick a visszapillantóból, mikor megelégelte az ordibálást.

–          Dehogy. Olyan, mintha egy életlen kenyérvágó késsel akarnád levakarni a csontomról a bőrt. – mondtam a kezem fölé hajolva, enyhén ringatva magam felette, miközben úgy remegtem, mint a nyárfalevél hurrikán idején.

–          Siess Nick! – szólalt meg Kiara mellőlem. – Minél tovább vannak a kezében a darabok annál mélyebbre fúródnak.

–          Jó munkát végeztél Kiara, ha ez ugyanannyira fáj nekik, mint, ahogy most nekem, akkor nagyon , de nagyon eltereli a figyelmüket a bázisról meg a robbogatásról.

–          Itthon vagyunk! – fékezett egy nagyot Nick és már ugrott is ki a kocsiból, kétszer majdnem hasra esve, hogy kisegítsen és a szegényesen berendezett kezelőbe vigyen.

–          Mi történt? – rohant oda Simon egyből aggódva és mindenkit félrelökve furakodott közelebb hozzám

–          Nyugi jól vagyok. – mondtam vigyort erőltetve az arcomra, pedig legszívesebben egyfolytában káromkodtam volna a fájdalomtól

–          Kölyök, menj most odébb, ki kell szedni a kezéből a repeszdarabokat. – mondta Nick és már tolta is odébb Simont. Kiara villámgyorsan előrefutott előkészíteni a kezelőt és mire odaértünk, már gumikesztyűben állt egy rögtönzött csipesszel a kezében.

–          Nagyon szexi vagy így, kár, hogy simán elmennél egy horrorfilmbe, azzal az izével a kezedben.

–          Srácok fogjátok le a kezét. – mondta nem reagálva a gúnyolódásomra és már jött is közelebb

–          Basszus, hogy én mennyire utálom ezt. – mondtam enyhén remegő hangon, a csipeszre meredve

–          Ez fájni fog. – közölte Kiara a tényt és már ki is szemelte az első aranyos, kis darabot

–          Ó, baszdmeg! – káromkodtam egy hatalmasat, mikor kiszabta a húsomból az első áldozatot

–          Nem lesz egyszerű menet, úgy érzem, tekintve, hogy ez még csak az első volt. – állapította meg Nick rémülten

–          Pofa be! – förmedtünk rá egyszerre Kiarával

A 6. repeszdarab után, már kezdtem kifogyni a rondábbnál rondább káromkodásokból, a 12 után pedig, már üvölteni sem volt erőm. Csak mélyeket lélegeztem és szorítottam az ágy oldalát teljes erőmből.

–          Már csak egy van Alex, maradj még itt, aztán pihenhetsz. – szólt hozzám gyengéd hangon Kiara

–          Pedig már gondolkodtam, hogy sétálni megyek. – mondtam ironikus hangnemben, szemeimet forgatva.

A többiek se néztek már a kezemre, valószínűleg az ő gyomruk se vette már be a látványt.

–          Édes istenem, ha Sam ezt meglátja, engem nyársra feszítve süt meg. – fohászkodott halkan Nick, a fehér falat bámulva

–          Majd mondjátok el, mekkora kárt okoztunk a rendszernek. – leheltem fáradtan és lehunytam a szemem, a sötétség pedig ólomként nehezedett rám.

Két nap múlva már talpon voltam, természetesen nyakig betekert kézzel, de legalább nem ágynyugalomra kárhoztatva.  Nem abból a fából faragtak, hogy képes lennék napokig az ágyat nyomni, hacsak nem alvásról van szó. Simon már az első kanyarban boldogan visítva újságolta, hogy a fejesek közül 3 meghalt, a fő épületük pedig szénné égett. Én mégsem voltam boldog. Tudtam, hogy az ő haláluk az én kezemen szárad. Bármennyire is rossz emberek voltak, akkor sem ezt a halált érdemelték volna. Senki nem érdemli meg, hogy meggyilkolják, még akkor sem, ha sokkal rosszabb dolgot vitt véghez. Akármennyire is megpróbáltam nem embernek tekinteni őket, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy hibáztam. Nem beszéltem senkinek róla, hogy gyilkosnak tartom magam, csak szépen estéről-estére álomba sírtam magam, miközben nappal a fél kitaszított világ dicsőítette az ötletemet. Pedig nem voltam más, mint egy kétségbeesett lány, akinek éjjel visszatérnek kísérteni azok az emberek, akiket megölt.

–          Szia Fordi! – min agyalsz, huppant le mellém Simon a padra, ami az ételosztó kis fülke előtt állt.

–          Semmin, csak bambulok. – hazudtam egy hatalmasat – Van valami új hír?

–          Semmi extra, csak megnövelték a portyázó katonák számát. – szóval nehezebb dolga van az átjáró futároknak.

–          Kiara útnak indult?

–          Le vagy maradva, már meg is érkezett.

–          Tényleg? Igazad van, lemaradtam.

–          Tiszta fura vagy mostanában, mintha nem is itt lennél. – közölte karba tett kézzel az öcsém

–          Pedig itt vagyok kölyök. – feleltem a hangár elkerített része felé nézve, ahol pár fiatal éppen ütötte egymást.

–          Várod már a találkozást Sammel? – húzta fel a szemöldökét

–          Nagyon. Mit is tudsz te erről? – néztem rá fél szemmel

–          Csak annyit, hogy meglehetősen sokat emlegeted azt a lányt, és így egy idő után leesett, hogy nem csak azért, mert a tanárod volt. De figyu, nekem semmi bajom sincs ezzel, Kiara meg Nina is tök jól megvannak, szóval őket is meg téged is elfogadlak.

–          Sajnálom, hogy nem mondtam el, hanem rá kellett jönnöd.

–          Gondolom, nem lehet egyszerű elmondani. – mondta vállrándítva

–          Hát semmiképp sem egy könnyű móka.  

–          Anyáék, hogy fogadták? – kérdezte kíváncsian

–          Jobban, mint amire számítottam.

–          Ben nem kapott hülyét? – kérdezte nevetve

–          Hát egy misét megért volna, az az arc, amit akkor villantott, mikor meglátott bennünket. Jobban le volt döbbenve, mint mikor rájött, hogy eltörted a kerékpárja vázát és valamilyen ragasztóval rögzítetted, ő pedig belefejelt a betonba.

–          Ú, az kemény volt.

–          A beton. Ja biztos. – vigyorodtam el

–          Nem arra értettem. – mondta nevetve

–          Hát egy 6 éves lány apjaként, én se szívesen fejeltem volna le a betonjárdát.

–          Tényleg múltkor találkoztál Roxival?

–          Igen. Életrevaló és szemtelen.

–          Még szerencse, hogy az anyja génjeit örökölte nem Benét. – jegyezte Simon felhorkantva

–          Én is ezt, mondtam.

–          Mit válaszolt rá?

–          Hogy seggfej vagyok.

–          Jellemző rá.

–          Jaja, tőle tanultad a szép beszédedet.

–          Nem is igaz. Tőled. Amikor szedte ki Kiara a kezedből a repeszeket, akkor is elhintettél pár cifrábbat.

–          Mit jelent az hogy…

–          Ki ne mond, meg nem magyarázom. – pattantam fel hirtelen és már ott sem voltam, de a nevetése hangját még utánam hozta a levegő.

…

Két hét telt el az eset óta és a rendszer semmilyen megtorlást nem hajtott végre, ami felettébb aggasztó volt. Minden percben az járt az eszünkben, hogy vajon, hogyan vágnak vissza, kik fognak meghalni. Aztán egy héttel a Sammel történő találkozásom előtt jött a hír: a fő bázist lebombázták, az életem pedig másodpercek alatt hullott apró darabokra.