Testőr másként 8. rész

Másnap Jim korán elment, egy szót sem szólva hozzám, búsan ballagott végig a folyosón. Laura is inkább a szótlanságot választotta, ami valljuk be, nála ritkaságszámba megy. Vakarcs is érezhette a levegőben vibráló szomorúságot, mert egész délelőtt egy kurta vakkantás sem hagyta el a száját. Aztán megjött Lea, aki olyan merev volt, mint egy betontömb. Nem szólt semmit, nem mosolygott, csak összeszorított fogakkal ült a kormány mögött, és meredten bámulta az utat, amivel az őrületbe kergetett, de ezt még csak véletlenül sem mondtam volna ki. 

Kocsiból ki, fürdőruha fel, irány a medence. Pléhpofával hallgatja, mit kellene majd a következő napokban csinálnia, minden egyes szót aprólékosan dolgoz fel és raktároz el, pedig nem lesz rá szüksége. Csak még nem tudja.

A víz alatt mozgatom a lábujjam, élvezem, hogy végre nem ólomtömbként viselkedve lóg a csípőmön és még a strandokra jellemző klórszag sem képes elrontani, ezt az aprócska örömöt. Egy őszes hajú hölgy fehér ruhában átszellemülten mutogatta a gyakorlat elemeit a medence szélén, mintha ő hinne benne, hogy működni fog. Pár segédje a vízben egyénre szabottan végezte el a bemutatott feladatokat, instrukciókkal látva el Leát, aki majd át fogja venni a helyét.

Sokkal kevésbé fájdalmas, mint a gyógytorna és már-már élvezem, ahogy Lea a feladatra összpontosít, én meg csak hagyom magam és vagy lebegek vagy megpróbálom mozgatni a lábam. Aztán vége lett az órának, de meghagyták, hogy még lehet maradni egy picit, ha fél óra múlva üres lesz a medence.

Nem sokan éltek a lehetőséggel, egy idős házaspáron, no meg rajtunk kívül. A medence szélébe kapaszkodva figyeltem Leát, aki másodpercenként váltogatta a dühös, pokolian dühös, aggódó és kétségbeesett arckifejezéseket, míg végül a pokolian dühös győzött.

–          Gyáva vagy! – mondta akkora méreggel a hangjában, hogy minimum ősrobbanást kellett volna előidéznie

–          Ezúttal miért? – rántottam meg a vállam lazán

–          Jim elmondott mindent, hogy kész, vége, ennyi volt. Feladtad!

Hátat fordítottam neki, majd nagyot sóhajtottam és újra az arcát kezdtem el bámulni.

–          Lea, kérlek, ne legyél rám dühös. Tudod, igazad volt, tényleg nincs célom vagy tervem. Semmim sincs.

–          Feladtad a francba is! – kiáltotta teljesen kikelve magából

–          Fel. – mondtam nyugodtan.

–          És mégis, hogy szeretnéd végrehajtani? – kérdezte teljes testében remegve az elfojtott indulattól.

–          Úgy, hogy ne legyen velem sok macera azután. – feleltem a vízfelszínt nyugodtan simogatva, pedig korántsem voltam nyugodt, pláne amikor Lea arcán legördült az első könnycsepp.

–          Egy rohadt, önző barom vagy Alex Harper! – vágta a fejemhez üvöltve. Megfordult egyáltalán a fejedben az, hogy mi lesz velünk, ha önkényesen úgy döntesz megölöd magad? Mi lesz Jimmel azután, hogy közölted vele véget vetsz az életednek? Belegondoltál egyetlen egy percig is, hogy mekkora sebet okozol neki? Ne ingasd a fejedet a francba is! Ne tegyél úgy, mintha valaki kényszerítene rá, hogy megtedd!

–          Kérlek szépen, ne kínozz tovább. – mondtam összeszorított fogakkal

–          Én kínozlak téged? Ugye most csak viccelsz? A legjobb még csak most jön! Alex Harper mi lesz velem, ha te meghalsz? Hm? Ne nézz így rám! Ne nézz úgy, mintha érdekelne!

–          Pedig érdekel. – suttogtam erőtlenül. Ez az egy dolog érdekelt eddig is, mert Jim előbb-utóbb feldolgozza, ott van neki Jasmin, akivel boldog lehet. Túl lesz rajtam egy idővel. Az egyetlen ok, ami még ebben az örömtelen szürke világban tart az te vagy Lea. – mondtam lassan, nagyon halkan ejtve ki a szavakat. Már csak neked kell elengednek és végre mehetek. Érts meg, csak egy picit tedd félre a saját gondolataidat. Nem kérek többet csak egy lélegzetvételnyi időt. – kértem összekulcsolt kezekkel.  Képzeld el, hogy maratont futsz, izzadsz, vízért áhítozol, a lábaid remegnek, a tüdőd majd szétszakad, a szíved villámgyorsan pumpálja a vért az ereidbe. Te csak futsz tovább és már látod is a célt, látod a kiáltozó tömeget, mintha egy pillanatra éreznéd is a jéghideg víz frissítő ízét a szádban. Mindenhol zászlók, ugráló emberek, boldog kiáltások, a rajtnál pedig ott áll az az ember, akit mindenkinél jobban szeretsz. Már alig várod, hogy a karodba zárd, körbe pörgesd, miközben ő vidáman nevet rád. Aztán a lábad egyszer csak gyökeret ver, nem mozdul többé, hiába próbálsz szabadulni, a lábadat az univerzum a betonhoz ragasztotta. Hiába integet a nézőtér, hiába vár a szerelem a célnál, mert te már nem tudsz megmozdulni. Először pánikba esel, de hiába rángatod, próbálkozol, küzdesz az a láb, bizony nem mozdul. Mintha egy siket embernek ordítanál, hogy ne menjen az útra, mert elüti a sárga autó. A tömeg pedig nem is látja, hogy baj van, fel sem tűnik nekik, egy üvegfal keletkezik közötted és az emberek között. Nem akarnak hallani hiába kiabálsz, te pedig egy idő után beletörődsz, hogy soha többé nem is fognak.

–          Ez nem igaz. – ellenkezik erősen Lea, nem mi nem hallunk téged, hanem te nem hallasz minket. – Mi a fenének beszélünk erről? Alex, mozog a lábujjad, ami tudod mit jelent, hogy némi munkával mozogni fog a többi is, aztán pedig az egész lábad. Csak idő kell neki.

–          Nem. – ráztam meg a fejem – Már nincs értelme.

–          Mi az, hogy nincs értelme? – ordított rám dühösen – Az életed nem elég érték?

–          Nem erről van szó, de én…

–          Csináld miattam! – a francba is Alex, csináld miattam, mert ha te elmész, én beledöglöm.

–          Én már nem tudlak boldoggá tenni Lea. Nekem már nem megy. Nem tudom, hogy kell boldognak lenni, annyira idegen cselekedet lett a mosolygás, hogy fogalmam sincsen, hogyan varázsoljam rá az arcomra. Elfelejtettem milyen érzés járni, hogy milyen érzés futni.

–          Majd rájössz újra. Ha nem zártál volna ki az életedből, már minden más lehetne.

–          Próbállak megkímélni.

–          Nem sikerül.

–          Nem, mert folyton próbálkozol. De én nem akarom, hogy ezt csináld, engedj már el végre! – kiáltottam kétségbeesetten. – Önző vagy! – mondtam volna még pár nem szép dolgot, azonban a keze nagyot csattant az arcomon. Aztán minden egyéb szó nélkül nekem esett, ütött ahol ért, én pedig próbáltam lefogni, de lássuk be kapaszkodni, védekezni és lefogni a karját, lehetetlen feladat, pláne ha egyszerre kellene véghezvinni. – Lea nyugodj le! – kiáltottam, mikor végre sikerült kitámasztanom magam az ép lábammal és elkapnom a karját.

Ellökött magától és lihegve, dühösen nézett rám. Gyorsan elkaptam a medence szélét, nehogy elmerüljek, majd meglepett és dühös pillantást küldtem felé.

–          Ez meg mi a franc… – volt, akartam volna mondani, de nem volt rá alkalmam, mert a szája az én számon landolt. Erősen rántott magához és gyengéden csókolt meg. Az érzés, ahogy a pillangók életre kelnek a gyomrodban, a vér az agyadba tódul, te pedig csak élvezed, ahogy csókolnak. Megvan az érzés? Ezt szorozd meg egymillióval és még akkor sem azt érzed, amit én abban a pillanatban éreztem. Ugyanúgy csókol, ahogy pár hónappal ezelőtt tette azt, csak most sokkal intenzívebb az érzés, annyi minden van ebben a csókban, hogy azt lehetetlen szavakba önteni. Gyengéden érinti meg az arcom, szorosan hozzám simul, hogy megtartson, én pedig átölelem és azt kívánom, bár örökké tartana a pillanat. Annyi hónap után most az egyszer akarok valamit, azt hogy ne hagyja abba. De a pillanatok mindig megtörnek, akár akarjuk akár nem. A sors sosem kérdezni meg tőlünk, hogy mit szeretnénk, kár, de azt hiszem ez így van rendjén.

–          Basszus… ez… – dadogtam zavartan a csillogást bámulva a szemében. Olyan régen láttam már ezt a tekintetet, hogy most még csak reagálni se volt erőm semmire.

–          El kell mondanom valamit. – mondta Lea komoran

–          Lea, túl gyors vagy, nem bírlak követni, én még csak ott tartok, hogy megcsókoltál.

–          Rákos vagyok.

Döbbenten bámulok rá tátott szájjal. Csak tátogok és nem találom a szavakat. Mintha fejbe vágtak volna vaskalapáccsal és éppen hullana darabokra az élet. De nem ez történt. Sajnos nem.  Eltűnt a düh a szeméből, már csak a félelem maradt benne.

–          Milyen rák? Mióta tudod, mikor jöttél rá, hányas stádium? – kérdeztem össze-vissza idegesen gesztikulálva

–          Nyugi Alex. Menjünk ki és elmondom. – felelte és kisegített a vízből, felöltöztünk, majd kocsiba tett és a kormány mögé ült.

–          Nemrég elmentem az orvosomhoz, mert észleltem egy furi kis csomót a mellemben. Megvizsgált és elküldött ultrahangra, aztán mammográfia és amikor az kimutatta, hogy rákgyanús vagyok beutalt biopsziára, ami pedig pozitív lett. Nem terjedt át még sehova, szóval viszonylag korán elcsípték.

–          Ó te jó ég. De hogyan alakult ki? Vagy ez mégis, hogy jön?

–          Anya. – válaszolta komoran, miközben meredten bámulta a kormányt. Anya rákos volt, abba halt bele, valószínű örökölhettem.

–          Ezt sosem mondtad. Most hogyan tovább? – kérdeztem együttérzéssel

–          Nem kérdezted. Nem választottam a masztektómiát, az anyán sem segített, csak tönkretette a maradék életét.  Mondtam az orvosnak, hogy a melleim maradnak és lumpektómiát javasolt.

–          Ami azt jelenti, hogy?

–          Csak a rákos sejtet távolítják el. Kiírta a műtétem jövő hétre, ha ez megtörtént sugárkezelést kapok, aztán ha nem érünk el vele jó eredményt jöhet még a kemo is.

–          Miért nem mondtad korábban?

–          Most csak szivatsz ugye? Kizártál az életedből és még számon kérsz, hogy miért nem mondtad? Mondjuk, mert eléggé lefoglalt, hogy hogyan vetsz véget ez életednek.

–          Sajnálom, nem így gondoltam.

–          Azt hitted egyszerűbb lesz megölnöd magad? 

–          Nem.  Lea én, most, ez így, … – sóhajtottam egy nagyot és a kezembe temettem az arcom

–          Váratlan volt, igaz?

–          Igen.

–          Pont annyira, mint amikor megtudtam Jimtől, hogy végezni akarsz mindennel.

–          Lea. – kérlek

–          Mire kérsz Alex? Hogy ne vágjam a fejedhez, hogy most egy gyökér vagy? Hogy szükségem van rád, de te feladtad? Tudod mit, belefáradtam. Több hónapon át gyötrődtem, mit tettem, hogy száműztél, aztán megtudtam, hogy öngyilkos akarsz lenni, most meg azt, hogy rákos vagyok és valószínűleg hasonló sorsra jutok, mint anyukám. Betelt a pohár Alex. Akár önző vagyok, akár nem, akár nyomást gyakorlok rád, akár nem, ha megölöd magad, engem nyugodtan beutalhattok a zárt osztályra, hogy ott végezzen velem a rák, mert én már összeroppantam.

–          Nem fogsz meghalni Lea. – feleltem megérintve a kezét – Ne add fel, a statisztikák neked kedveznek.

–          Hallod magadat, ugye? – nézett rám szomorúan

–          Nem hagylak egyedül. – mondtam lehajtott fejjel – Én..

–          Te?

–          Én nem tudlak itt hagyni.

–          Szóval van egy okod, juhé. – mondta bánatos-ironikus hangsúllyal

–          Mindketten tudjuk, hogy eddig is volt, ha nem lett volna, már nem ülnék a rozoga kocsidban.

–          Hé, az a rozoga kocsi cipeli a segged. – mosolyodott el egy pillanatra

–          Veled akarok menni, amikor lesz a műtéted.

–          Nem örülök neki. Utálom, ha körül állják a betegágyam, ha épp mocskosul érzem magam.

–          Nem is állni fogok. – villantottam rá egy félmosolyt, mire furán nézett rám – Mi az?

–          Ez erősen hasonlított a régi Alexre.

–          Menj a fenébe. – morogtam karba tett kézzel, mélységes sértődöttséget színlelve

–          Alex?

–          Hm?

–          Én félek. Anya borzalmas állapotban volt a kemo után, alatt meg közben is. Nagyon kicsi voltam, de én annyira emlékszem az elkínzott arcára. Ahogy csak gubbaszt a tolószékben, én…

–          Tudom, hogy félsz, de nyugodj meg, minden rendben lesz. Segítek és túl leszünk rajta.

–          Miért most már szóba állsz velem?

–          Igen.

–          Akkor kénytelen leszel talpra állni, hogy átadd nekem a helyed.

–          Ne butáskodj Lea, mert ez nem vicces.

–          Nem, de attól még igaz. – felelte és sebességbe tette az autót.

Akkor hallani sem akartam róla, hogy egyszer talán helyet cserélhetünk, de sajnos Leának igaza volt, mint mindenben. Végig néztem, ahogy teljesen legyengül a kemoterápiától, ahogy szép lassan kinyírták a sejtjeit, a jókkal együtt mindegyiket. Aztán én láthattam meg először, ahogy teljes arcával mosolyogva, ugrál ki a kórházból egy fehér papírlappal, melyen az állt, hogy a kis dögök eltűntek a melléből. Vigyorgott, ugrált és 1,5 év után végre az a Lea volt, akibe én nagyon beleszerettem.

Erre az időre már járókerettel sántikáltam ki a hűtőig, ugyan még mindig lassan, de legalább a saját lábamon csoszoghattam, ami leírhatatlan boldogsággal töltött el. Az ezt követő 4 év úgy suhant el, mint a beosztott pénteken a munkahelyéről. Viszont annyi minden történt velünk ezalatt, amihez nincs elegendő papírlap és karakter, hogy szavakba lehetne önteni. Lea rákjának időszakában olyan közel kerültünk egymáshoz, amit valószínűleg bárki lehetetlennek titulált volna. Ez a kapocs Lea rákja után is megmaradt, nem mentünk egymás nélkül sehova. Ezután mindent így meséltünk mindenkinek, hogy Lea rákja előtt, Lea rákja után, ez lett a mérföldkő az életünkben. Hozzám költözött az összes fura holmijával együtt, én pedig boldogan vigyorogtam Vakarccsal együtt a kerti hintaszékünkben, miközben ő a virágágyásával bíbelődött és fél percenként a tudtomra adta, hogy rohadtul nem veszni hasznomat. Jasmin végül feleségül vetette magát Jimmel, ne nevess, tényleg így volt. Azóta mondogatja Jim, hogy magától is elvette volna feleségül, mi pedig hozzátesszük, hogy kb. olyan 52 év múlva biztosan így lett volna.

Én könyvírásba kezdtem, Lea pedig elvégezte az óvónőképzőt. Leírhatatlanul boldogok voltunk, még akkor is mikor Lea egy csomó gyerekkel árasztotta el a kertünket és bemutatóórát tartott nekik, amit én rendre végig morogtam. Senkinek nem mertem volna bevallani, de titkon igenis tetszett a látvány, ahogy Lea egy halom kölyök között, született pedagógusként rohangál le és fel. Az állapotom folyamatosan egyre jobb és jobb lett, de rengeteg évembe került, amíg végre a saját lábamra tudtam állni és elhagyhattam Lea tolószékét.

8 éven át olyan életem volt, amit a mások áloméletnek neveznek. Boldog voltam azzal az emberrel, akit teljes szívemből szerettem, Lea segítségével még utazgattam is, végig ültem a legjobb barátom esküvőjét és minden kerek volt az életemben. Aztán jött a bumm, ami tönkretett mindent, ami után újra fel kellett állnom a földről, csak most már Lea nélkül.

Nem csak én szerettem Leát és a humorát piszkosul, hanem azok a rohadékok is, akik daganatnak hívják magukat. Igen, bizony, Lea rákja kiújult és ott volt mindenhol, az agyában, a tüdőjében, májában, mellében, szinte mindenhol. Igaza lett, helyet cseréltünk, ő került a székbe. Hányszor, de hányszor elsütötte ezt a viccet, amit csak ő gondolt viccnek. Nem kért a kemoból, amit én csak nagyon nehezen tudtam megérteni. Azt mondta bármennyi maradt is az életéből, azt nem csövekre kötve szeretné leélni, hanem otthon, a virágjaival, az öreg Vakarccsal és velem. Azt hittem belepusztulok az érzésbe, hogy nem lesz itt, nem lesz kit ugratnom, mesélnem az olcsó vicceim.

Halála előtt két órával együtt feküdtünk az ágyunkban, ő akkor már nagyon rosszul volt és már menni szeretett volna, de fordult a kocka és most én nem hagytam. Tudod, megtanítottál arra, hogy kell tolószékben élni és boldog lenni, de arra nem, hogy kell nélküled életben maradni. Suttogtam halkan a fülébe, mire utoljára felnevetett, és közölte, ha idő előtt utána megyek, soha, de tényleg, soha többet nem jön a közelembe. Nem volt békés az elválás, hogy is lehetne az? Te, hogy búcsúznál el életed szerelmétől, mi lenne az utolsó, amit mondanál neki? Én annyi mindent szerettem volna még mesélni neki, de nem jött ki semmi az égvilágon. Nem akartam, hogy vége legyen, annyira boldog voltam előtte, hogy fel sem fogtam, hogy az már a múlté. Tudtam, hogy félt, éreztem abból, ahogy rám nézett, ahogy megfogta a kezem, de erős maradt.

Nem is sejtem melyikünknek fájt jobban Lea halála, nekem vagy Jasminnek, de mindkettőnket földhöz vágott a hiánya. Nagyon nehéz volt nélküle élni, a dolgai között tenni mindezt, pedig egyenesen lehetetlen és még nehezebb volt a döntés, hogy eladom a házunk és tiszta lapot nyitok. További két évembe telt rendbe rakni meggyepált lelki világomat, megírnom életem könyvét és némi érzelmet kimutatnom a csillogó szemű rendezőnek, aki filmet csinált a könyvemből. Végül csak sikerült. Ismét szerelmes voltam, de ez a szerelem más volt, soha még csak meg sem közelítette, azt, amit Lea iránt éreztem és érzek a mai napig is. Szerelem ez is, csak kisebb lánggal ég. Lea jó ember volt, és ha én fele annyira leszek erős, mint ő volt, már megnyertem életem csatáját.

Vége