Testőr másként 5. rész

• Sarah18
• 2017. január 27. péntek

• Kezdhetem?
• Igen. 
• Jól csináltam? Lent a parton. – kérdezte fojtott hangon
• Sőt… – nyújtottam el a szót és játékosan megböktem az oldalát, mire felkuncogott.
• Ne már, kiejtesz a szerepemből. Kellő komolysággal, ha kérhetem. – mondta színpadiasan hátradőlve az ágyon
• Igen őrmester! – szalutáltam komolyságot erőltetve magamra
• Na, szóval mivel fogod csinálni? – hadarta gyorsan és erősebben szorította a fejére a párnát
• Nem értem a kérdést, és meg ne fujtsd magadat.
• Mármint, mivel fogsz kielégíteni? – suttogta és láttam, hogy már a nyaka is vörös a párna alatt
• Nyugi már nem kell ennyire zavarban lenned. Amúgy hát mivel csinálnám? Száj, ujjak.
• Száj? Hogy érted, hogy száj?
• Lea, te most viccelsz velem?
• Nem persze, hogy nem. Csak neked…izé…nincs…hogyishívjákod. – dadogta zavarban ki sem kandikálva a párna alól
• Hát nem, nekem nincs, ezt jól látod. – nevettem el magamat- De biztosíthatlak élvezni fogod. – röhögtem fel ismét
• Ne nevess már ki. – morogta alig hallhatóan
• Nem nevettelek ki, csak jól szórakozom. Mellesleg, mint már említettem ilyeneken kár gondolkodnod, ugyanis egy ujjal sem érek hozzád. – feleltem és a bőröndömhöz sétáltam, mivel még mindig nem vett rá a lélek, hogy kipakoljak belőle.
• Nem érsz hozzám egy ujjal sem, mégis arról beszélgetünk, hogy hogy… izé.. na arról és nemmellesleg a parton már hozzámértél.
• Sajnos nem adtál más választást. – néztem rá a vállam felett
• Ugye, most csak hülyéskedsz velem, húzta fel enyhén a szemöldökét ijedt pillantást küldve felém.
• Lehet, hogy igen lehet, hogy nem. – feleltem misztikus hangot erőltetve magamra
• Esküszöm, meggyilkollak és kint áslak el a homokban. – morogta kissé dühösen
• Az nem lesz jó, vagy akkor rakj rám köveket is, mint a zsidók a hallottiakra, tudod, akkor nem fújja el a szél a homokot a hullámról.
• Néha annyira nehezen állapítom meg, hogy most viccelsz, komolyan gondolod, amit mondasz vagy csak simán tapló vagy. – merengett a fenekemet fürkészve
• Ne bámuld a fenekem, és csak ebből a háromból választhatok, hogy melyik vagyok? – kérdeztem egy zoknit dobva felé
• Hé, nem bámultam semmit – háborodott fel szempillantás alatt, elkapta a zoknit és egy jól irányzott dobással felém hajította. Kár, hogy elszállt mellettem és az ajtónkon belépő Jimet találta szemközt.
• Aucs, ezt mért kaptam? – kérdezte meglepődve
• Mert nem kopogtál. – vágtam rá egyből
• Jaj, bocsi, teljesen elfelejtettem. – szabadkozott rögtön és kifelé kezdett el hátrálni
• Semmi baj, Jim gyere csak és bocsi a zokni miatt nem téged akartalak eltalálni. – mondta Mia dühös pillantást lövellve felém.
• Nem akarok zavarni, meg semmi ilyesmi, csak gondoltam szólok, hogy Jasmin hamarosan megérkezik.
• Jasmin? – kérdeztük egyszerre Leával, mire egy gyors mosolyt villantottunk egymásra
• Ez ijesztő volt. – nyugtázta Jim még kifelé menet – Igen, jön az esti vacsorára ő is. Apátok rendbe akarja hozni a kapcsolatát veletek. – fűzte még hozzá, majd behúzta maga mögött a faházikó ajtaját.
• Azzal már kicsit elkésett. – szúrta közbe Mia epésen
• Lehetnél megértőbb vele, elvégre mégiscsak az apád. – próbálkoztam kedvesen
• Hát hogyne, Jasminnak semmilye se lenne, ha anya nem hagyta volna ránk a nyaralóját. Belőlem se sok minden lett volna, ha a saját lábamra nem állok, és nem segítek Jasminnak. És hol volt mindeközben a mi drága jó apucikánk? Na, hol? – kérdezte gúnyosan
• Nem tudom. –feleltem komolyan
• Na, látod azt én se. De, hogy nem velünk volt az is holtbiztos. Hiába küldözgette a pénzét minden hónapban, nem neki kellett anya és apa nélkül felnőnie.
• Megértem Lea, hidd el, de ő legalább szeretné ezt jóvátenni, legalább egy esélyt adj neki.
• Adtam nem? Hiszen itt vagyok. – mondta kitárt karokkal – Csak ne várja, hogy elvisz egy pokoli drága nyaralásra és egyből az édes kislánya leszek. Mert ha így gondolja, hatalmasat téved. Ide általánosítás vagy oda, szeretetet nem lehet pénzért venni. Akár véded, akár nem.
• Nem védem, és tudom, hogy kétoldali ez a dolog. De itt vagy, adtál neki egy esélyt, szóval akár lehetnél….
• Lehetnék? Mi lehetnék?
• Egy árnyalatnyival kedvesebb. – nyögtem ki végre
• Jó.
• Jó? – lepődtem meg
• Rendben, kedvesebb leszek, de ez az esélye van semmi több. Most meg miért mosolyogsz ennyire? – nézett rám összeszorított szájjal
• Mert nagyon makacs vagy és el se hiszem, hogy meggyőztelek.
• Ki kell ábrándítsalak, nem győztél meg, csak..
• Csak megpuhítottalak. – mosolyogtam rá szelíden
• Ne is álmodj róla. Mibe fogadjunk, hogy katasztrófa lesz a vacsora.
• Ne legyél ennyire negatív. Lehet életed legszebb vacsorája lesz.
• Nagyon naiv vagy Alex Harper.
• Hát akkor viszont egy naiv Alex Harperbe vagy szerelmes.
• Egyetértünk.

 

4 órával később

• Ne haragudjatok, ezt a telefont el kell intéznem. – mondta Tomas bocsánatot kérve és gyorsan kiment az étteremből. Miközben Jasmin keze megállt a levegőben, Jim elhúzta a száját, Lea pedig az univerzum összes dühét gyűjtötte éppen a szemében.
• Bocsánat elment az étvágyam. – közölte Lea kimérten, letette az evőeszközt az asztalra és kifelé vette az irányt
• Én most jobb, ha megyek. – ugrottam egyből fel és Lea után indultam. Mikor fogsz végre elhívni randizni? – hallottam meg fél füllel Jasmin kérdését, mire Jim félrenyelt én pedig magamban mulattam egy jót.
• Lea várj meg. – kiáltottam kiérve az étteremből, de Lea már felszívódott és ötletem sem volt merre indulhatott. A levegő fülledt volt, a tenger lustán nyaldosta a partot, csak a fáklyák szolgáltattak némi fényt, ami inkább árnyékfestésnek felelt csak meg. Nyugodtan mentegőzhetek, hogy emiatt nem láttam rendesen, de igazat megvallva tény és való, hogy berozsdásodtam az utóbbi pár hónapban, így nem is meglepő, hogy minden előzetes reflex nélkül hagytam magamat fejbe vágni és elterültem a homokban, mint egy zsák krumpli.

Nem tudom, hány óra telhetett el, mikor észhez tértem egy régi raktárépületben találtam magamat. A legnagyobb meglepetés azonban csak akkor ért, mikor Tomast pillantottam meg mellettem ugyancsak megkötözve. Meglepődve pillantottam rá, ő azonban egyből megrázta a fejét és csendre intett. Ekkor lépett be egy számomra ismeretlen kigyúrt pasas és durván letépte Tomas szájáról a ragasztószalagot.

• Na, hagyj mutatkozzam be, Lea, én lennék apád volt munkatársa, Derek, akit durván átejtett. – mondta és behúzott egyet Tomasnak, csak úgy lazán lendületből. Mi Leának szólított? Gondoltam magamban és furán néztem Tomasra, aki esdeklő pillantást küldött felém, így egyből tudtam most Lea érdekében, én leszek Lea.
• Biztos meg lehetsz rémülve apuci kicsi lánya és fogalmad sincsen, mi a fene forog körülötted igaz? – nézett rám a férfi – Hát kisszívem most bizony apádat rajtad keresztül fogjuk megpuhítani. Amúgy meg kell állapítsam, nem is hasonlítotok egymásra. Na, mindegy a genetika nem az én asztalom. Szóval a helyzet az, hogy nekem kell egy bizonyos kód, amivel be tudok jutni a rendszerbe, hogy szépen átvegyem apád cége felett az irányítást, ami jogosan úgyis engem illetne. De, a bökkenő itt következik, azt a kódot csak szeretett édesapád tudja, és mint láthatod a helyzetből, nem igazán akarja elárulni. Sajna ezért kellett apuci kicsi nyuszikáját is idehozni, mert bizony apuci nagyon nehezen akarja beadni a derekát. Igaz Tomas? – nézett Tomasra és újból hallhattam a csattanást, ahogy az srác ökle Tomas arcához ér. Na, de most már elég is Tomika veréséből, mert a végén még nem tudja kinyögni azokat a szép kis számsorokat. Felelte és felém lépett. – Nos Tomas mi a kód? – kérdezte Derek mosolyogva

Tomas nem szólt egy szót sem, én pedig kaptam egy szép ütést arcomra, melynek lendületétől székestől-mindenestől a padlón kötöttem ki. – Még mindig magadnál vagy? – kérdezte Derek és felállított a székkel együtt. – Elég szívós a lányod öregem. – jegyezte meg elismerően majd újból behúzott egyet. Aztán még egyet, aztán még egyet. Már nem egészen voltam magamnál, minden mozaikos volt és szürke, hallottam, ahogy Tomas a távolban üvölt, hogy hagyd abba. Megmondod a kódot? – jött a kérdés, azonban válasz nem, így a következő ütés ismét padlóra küldött az eszméletem, pedig elvándorolt egy kedvesebb helyre.

Mikor ismét magamhoz tértem a vér fémes ízét éreztem a számban és minden csontom kegyelemért könyörgött. Sötét betonpadlós terem, sehol egy árva ablak, semmi fény csak a vaksötétség. Felnyögtem, mire mocorgás jött mellőlem.

• Alex magadhoz tértél? – jött a fojtott suttogás a sarokból
• Aha.– nyögtem rekedten, mivel nagyon nehezen vettem csak levegőt.
• Próbálj nyugodtan lélegezni, valószínűleg eltörött pár bordád. – mondta Tomas gyengéden
• Na, ne mond, erre magamtól is rájöttem. – közöltem epésen, de a megmozdulás hiba volt, mert a pokol kínja, a fájdalmamhoz képest semmi nem volt.
• Sajnálom. – suttogta alig hallhatóan – összetévesztettek Leával. De ha megmondom, hogy te nem Lea vagy, akkor…
• Tudom.– morogtam dühösen
• Ő ezt nem bírta volna ki bármennyire is erős lány. – szóval nagyon nagyon sajnálom, soha nem szabadott volna belekeverni ebbe titeket.
• Hát ezt jó látod. – mondtam dühösen. Hosszú csend telepedett ránk, ami pont olyan fojtogató volt, mint hogy alig kaptam levegőt. Tomas? – kérdeztem kissé reményvesztetten.
• Tessék Alex.
• Kijutunk innen élve?
• Őszintén? Fogalmam sincs, de nem áltatlak hiú reményekkel.
• Miért nem mondod meg azt a rohadt kódot? – dühödtem fel szempillantás alatt
• Ne haragudj, de nem tehetem.
• Szóval nem izgat, hogy kinyírnak minket.
• Nem erről van szó. – mentegetőzött egyből
• Ja, várjunk csak, ó de bolond voltam, téged, nem nyírnak ki, mert csak te tudod a kódot, azt a rohadt életbe, csak engem.

Nem válaszolt rá semmit, de a mély hallgatás pont elég válasz volt.

• Dögölj meg Tomas, Leának igaza volt. Nem érdemled meg, hogy foglalkozzon veled.
• Oh, Alex, azt hiszed nekem ez olyan rohadtul egyszerű? Ha valaha kikerülök innen, nekem kell belenéznem Lea szemébe és közölni vele, hogy miattam halt meg a lány, akibe beleszeretett. Szerinted én ezt akartam. Hát kurvára nem, azt akartam, hogy végre boldog legyen és vele tölthessek egy kis időt, hogy rájöjjön, nem vagyok annyira rossz apa.
• Tomas? Mondhatok valamit?
• Persze.
• Rossz apa vagy.

Erőltetetten felnevetett, majd felállt a padlóról. – Most már tudom, miért szertett beléd a lányom. Olyan vagy, mint ő, ami a szívén az a száján.

• Adsz valami jótanácsot? – kérdezte zsebre dugott kézzel
• Mivel kapcsolatban?
• Hogy szedjem össze Leát miután szétesett.
• Dögölj meg!
• Ezt már hallottam. Hidd el nem éppen így terveztem én se.
• Lea a közeledbe sem fog menni, vagy laposra ver. Tudod elég szánalmas ember vagy Tomas.

Egy kód miatt bárki életét feláldozod. Ha problémával kerülsz szembe, megfutamodsz.

• Te erről semmit sem tudsz, két lányt kellett volna egyesegyedül felnevelnem. Azt hiszed pokoli egyszerű lett volna?
• Bizonyára nem, de te meg sem próbáltad, csak fogadtál egy dajkát és elhúztál a munkába. Ahogy hallom lenyúltál pár embert, megszereztél pár céget és nesze neked van pénzed, de az égvilágon senki sem szeret. Na, megérte?

Nem szólt semmit csak a falnak támaszkodva lecsúszott a földre. Nem sokkal később csapódott az ajtó és két jó erőben lévő pasi felrángatott bennünket a földről, hogy a raktárba vigyen. Kiszaladt belőlem minden levegő minden egyes lépésnél, pláne akkor, amikor a földre dobtak bennünket. Tomast megkötözték, engem nem, belátták, hogy innen én már úgysem tudok menekülni ilyen állapotban.

• Bevallom azt hittem, ennyi idő múlva már kinyögöd a kódot Tomas. – mondta Derek lassan sétálva, kezében pedig egy vasbotot pörgetett. Tomassal egyből egymásra néztünk, nekem a rémület, neki enyhe megbánás csillogott a szemében. – Jól látjátok ez bizony nem lesz túl kellemes menet. Higgyétek el, nekem sem esik jól rommá törni valaki lábát, de ha nem beszélsz Tomikám, bizony kénytelen leszek drasztikus, durva eszközökhöz folyamodni. Lea azt is bevallom, apád nem egészen szerethet, ha ezt elbírja nézni, de nem ez én tisztem ezt eldönteni, mindösszesen csak megállapítok pár tényt. Szóval Tomas a kód?
• Dögölj meg Derek. – suttogta Tomas belefáradtan és eltakarta a szemét

Derek megvonta a vállát és felém sétált, hiába kúsztam a földön, hiába hánytam el magam az a vasbot lecsapott a lábamra. Nem is az érzés a legborzasztóbb az egészben, mert akkor már nem érzel semmit a sokk miatt, hanem ahogy hallod, hogy a csontod törik, az a reccsenő hang és feszítés a lábadban, az a legrosszabb, utána jön csak a fájdalom. Elájultam, ugyan nem volt olyan szerencsén, hogy egyből, de utána pár percre rá, felmondta a testem a szolgálatot. Éreztem, ahogy eláraszt a vér, ahogy a csontdarabkák ide-oda tolódnak a kiömlő vérben. Éreztem, hogy kezd hideg lenni. Pokoli hideg, semmi az északi sarki hideg ehhez az érzéshez képest. Fájdalmas belegondolni, hogy itt fetrengsz a saját véredben, pedig lehetett volna egy gyönyörű életed egy gyönyörű lánnyal. Beléd hasít ez a fájdalom, hogy soha többet nem látod és egyszerűen minden annyira, de annyira megváltozik, eltűnnek a színek, eltűnik a boldogság, eltűnik az életed. Rájössz, hogy semmit nem tettél le az asztalra, ami maradandó lenne és az utókor fel tudná használni. Előbb-utóbb elfelejtenek, Lea ugyan mindig emlékezni fog arra a pillanatra, amikor megtudta, hogy kész ennyi volt az életem, de még fiatal, újra szerelmes lesz és ő is elfelejt majd. Az egyetlen bosszantó dolog az egészben az ez a fura szürke akármi, ami körülvesz. Vattaszerű, lágyan körül ölelő felhő, bár ha jobban belegondolok nem is olyan bosszantó, inkább nyugtató. Néha ugyan az agyam legesleghátsó szegletében felrémlik valamicske az élni akarás szikrájából, de már olyan kis gyengén világít, hogy alig látni. Ha feltenné valaki a kérdést, hogy akarok e élni, már nem feltétlen vágnám rá rögtön a választ hogy, hogyne. Néha nem figyelek, és mintha kikapcsolna az agyam egy rövid időre, olyan ez, mint amikor elfelejtesz valamit, és keresed, hogy mi volt az, csak nálam ez valahogy hosszabb ideig tart és sose jövök rá, mit is keresek valójában. Aztán megint elfelejtem, elfelejtem min is gondolkodtam, csak a puha felhőcskék állandóak, semmi más. Már nem rémlik semmi, hogy hogy kerültem ide, néha beugrik, hogy hívnak, de nem vennék rá mérget, hogy az az én nevem. Fura néha egy lány képe is megjelenik, aranyos szőke fürtjei vannak, általában szomorú, a szemei sírnak és olyan bágyadt kétségbeesés árad belőle, így hát hálás vagyok, ha köddé foszlik pár szempillantás után. Azért be kell valljam, néha nagyon fusztrál, hogy csak úgy vagyok és nem tudom, hogy mi is ez, aztán akkora fájdalomhullám jön, hogy rögtön ki is kapcsolok és elfelejtek mindent, utána pedig megint kereshetem min is gondolkodtam el. Mostanában elkezdtem hangokat is hallani, egy lány hangja, kellemes csak sok benne a gyötrelem vagy nem is tudom.

Ma határozottan hideg van, nem olyan kellemes a köd és foszladozni kezd először nagyon megrémültem, zuhantam a semmibe, hiába kapálództam semmi fogódzót nem találtam. Aztán megéreztem a testemet, nem tudtam mozogni, éreztem, hogy fekszem, hiába erőlködtem nem tudtam kinyitni a szemem, olyan rémület fogott el, ami eddig soha. Valaki fogta a kezem, de nem szólt egy szót sem, így nem sejtettem ki az. Már tudtam ki vagyok, csak azt nem hol és miért fekszem itt magatehetetlenül. Ép elme a test börtönében, borzalmas érzés. A mellettem lévő gépből az egyenletes pittyegés furcsa sípolássá változott. Olyan merev lett a testem, mint egy kifeszített íj, hangos csörömpölés körülöttem, egy éles szúrás a kezemben, aztán lassult a szívverésem és kevésbé éreztem magam egy hűtőkamrába zárva. Majd a jól ismert sötétség újra randizni hívott.

Újra magamnál voltam, erőlködtem, hátha ezúttal sikerül kinyitni a szemem. Ami máskor magától értetődő energiával ment most szinte minden erőmet felemésztette, de végül engedett a szorításnak. Olyan vakító fény jött be az ablakon és árasztotta el a szobát, hogy egyből inkább visszacsuktam a szemem. Kiégett a retinám, nagyon fájt a fény, de újból megpróbálkoztam. Egy kórteremben voltam. De mit keresek én egy kórházban? Kerestem az elmémben a magyarázatot, aztán megláttam az ágyam mellett ugyanazt a szőke lányt. Ledöbbenve tekintett rám én meg csak pislogtam, meg akartam szólalni, de rájöttem, hogy lélegeztetőn vagyok, egyből pánikba estem, miért vagyok én lélegeztető gépen. Mi az isten történt velem? Aztán minden szépen lassan a tudatomba kúszott, hogy ki vagyok, hogy mi történt és hogy a szőke lány az ágyam mellett nem más, mint Lea.

Lea egyből a nővérhívóra csapott a karjával mire legalább öt nővér futott be és kezdett el egyszerre beszélni, aztán ugyanennyi orvos. Majd egy végre feleszmélt és közelebb jött, belevilágított a szemembe, figyelte a reflexeim. Nyomogatta a körmöm, ami már eléggé fájdalmas volt, de elrántani nem voltam képes.

• Pislogjon egyet, ha hall engem. – mondta az orvos, én pedig tettem a dolgomat. Lea megkönnyebbült mosolyra húzta a száját. Tudja, hol van? – jött az kérdés. Újabb pislogás. Tudja mi történt? Újabb pislogás Lea felé. Remek. – hangzott az elégedett válasz. Ne ijedjen meg Alex, ez teljesen normális reakció, hogy nem tud mozogni, még egy darabig nem is ajánlatos. A lélegeztetőről levesszük, de valószínűleg nem fog tudni beszélni sem. Ez most elég kemény lesz önnek, de tartson ki, mi azért vagyunk, hogy segítsünk magának.