Macska egér, egyszer elér 10. rész

• Sarah18
• 2017. január 22. vasárnap

…

• Ébren vagy? – suttogta Sam nagyon halkan. Ágyban voltunk, ugyanabban a kis kék szobában, ahol nem sokkal ezelőtt, ideérkezésünkkor magamhoz tértem. A helyzet nem sokban változott: ugyanolyan ramatyul éreztem magam, mint akkor, csak most Sam nem az ágy mellett ült, hanem mellettem feküdt és gyengéden simogatta a halántékom.
• Igen. – feleltem csukott szemmel. De nem tudom, hogy most hol vagyok. – suttogtam gyengén
• Ezt, hogy érted? A bázison, a szobámban.
• Ez a valóság? – tettem fel a kérdést félve
• Oh, a francba Alex. Persze, hogy a valóság. Nyisd ki a szemed.
• Inkább nem.
• Kicsim, nyisd ki a szemed. Ígérem ez a valóság. – mondta Sam és éreztem, hogy közelebb húzódik hozzám, majd egy puszit lehel az arcomra
• Kicsim? – hümmögtem kételkedve, ilyet a fejemben soha nem mondanál.
• Még egy ok, hogy végre rám nézz. – mosolyodott el csendesen
• Nem lehet.
• Miért?
• Mert megint szédülni fogok és ha nem vigyázol lehánylak. – vigyorodtam el
• Ne hülyéskedj már. – méltatlankodott kuncogva
• Igenis mama. – suttogtam és az oldalamra gördültem, szembe vele, de a szememet továbbra sem nyitottam ki. Közelebb hajoltam hozzá, keresve a száját, de nem jártam sikerrel. Haragszol? – tettem fel a kérdést meglepődve
• Egyáltalán nem. 
• Akkor miért hajoltál el?
• Mert, nem nyitod ki a szemed.
• Most már jó? – kérdeztem kék szemeibe nézve
• Jól vagy?
• Tűrhetően. – feleltem végig futtatva az ujjamat puha kézfején a takaró alatt
• Azt hittem, ha idehozlak, nem fog semmi rossz történni veled. – mondta szomorúan grimasszal
• Sam, nem akarom, hogy állandóan miattam aggódj, nem egy őrangyalt akarok a személyedben.
• De, veszélybe sodrod magad és lennie kell valakinek az életedben, aki figyel rád, és felkanalaz, ha valami olyan történik. És félek, hogy egyszer nem jövök időben és nem tudlak kimenteni, újjáéleszteni vagy akármi.
• Én nem akarom, hogy emiatt aggódj. Hogy miattam érezd rosszul magad, vagy kerülj bajba. Az, hogy idehoztál már önmagában is bajkeverés.
• Dehogy az.
• De az. Mindketten tudjuk. Már az annak számít, hogy együtt vagyunk. Sajnálom.
• Mit? – horkantott fel mérgesen
• Hogy nem vagyok olyan erős, hogy azt mondjam, ennyi volt. Hülye vagyok.
• Attól tartok akkor mindketten hülyék vagyunk, mert ez a dolog nem csak rajtad áll. Most nem tudom, hogy a történtek miatt vagy ennyire elkenődve vagy… tényleg nem tudom.
• Azt hiszem ez egy ilyen nap lesz.
• Semmi baj. – mondta és egy gyengéd csókot lehelt a számra. Teljes testemben beleborzongtam az érintésébe. – Ezt bóknak veszem, suttogta a számba. Még mindig nagyon cuki, hogy zavarban vagy előttem.
• Szerintem nem az. Ciki, nem cuki. Eltévesztettél egy betűt.
• Dehogy tévesztettem, te mamlasz. – mondta és újabb csókot lopott tőlem – Pár perc után sikerült újra megszólalnom:
• Nem fognak keresni téged?
• Kik?
• Mondjuk anyukádék.
• Ő, nem hiszem, bár lehet, … azt mondtam ma megismer egy számomra fontos embert.
• Azt nem mondtad, hogy Karlt is elhoztad. – mondtam viccelődve, de a mosoly hamar lefagyott az arcomról, mikor rájöttem kiről beszél. Ugye nem? Saaaaam. Azt mondtad, hogy akkor mutatsz be, ha kész leszek rá.
• Ne haragudj, de meggondoltam magam. Még azelőtt szeretnélek bemutatni, mielőtt egy véletlen folytán kinyírod magadat.
• Ez nem viceeees. – nyivákoltam kétségbeesve
• Nem, ez tényleg nem az. Egyetértünk.
• Mikor?
• Ezt, most úgy kérdezted, mintha a kivégzésed idejét mondanám meg.
• Elég közel van hozzá az érzés. – mondtam nagyokat pihegve – Ezt figyeld! – suttogtam és a szívemre tettem a kezét.

 

Gyorsan elkerekedtek a szemei, majd félve nézett rám.

• Ugye nem fogsz, szívinfarktust kapni?
• Nem, hiszem.
• Nem lesz olyan vészes. Ne aggódj. Kedvesek lesznek.
• Tudják, hogy együtt vagyunk?
• Mostanra szerintem már igen. Mia biztosan a tudtukra adta, hogy mi történt és hogy ki vagy.
• Ennek, most örüljek vagy inkább ne?
• Hát, ez azt hiszem délután eldől.
• Addig mit csinálunk? – egyeztem bele egy nagy sóhajtás kíséretében
• Hát, eredetileg azt terveztem, hogy lesz egy kiképzés órád, de lehet, hogy csak simán körbevezetlek mindenhol, aztán pihenünk.
• Az utóbbit támogatom. Szerintem kezdjük a pihenéssel. Vagy a pihenés extrákkal.
• Mit értesz extra alatt? – nézett rám kérdőn, mintha nem értené miről beszélek
• Hát, tudod, azt.
• Mit? – kislányos pillantás, félmosoly és önelégült arc.
• Hát, ez nem igaz. Már megint kezded.
• Mond ki, gyerünk. Nincs kegyelem. – nevette el magát
• Azt hittem, ma nem kínozol. – morogtam csalódottan és a párnába fúrtam az orrom
• Igazad van, nem is kéne semmit sem csinálnunk tekintettel a tegnapi napodra.
• Ne már. – morogtam továbbra is a párnába – Addig úgysem fogsz békén hagyni, amíg el nem mondom mi volt szóval, előtte mond el mi is ez a gép.
• Mia nem említette? – pillantott rám enyhén összehúzott szemöldöke alól
• De, azt, hogy oda visz, ahova szeretném, ha erősen gondolok rá. És említette, hogy néha oda visz, amit érzünk és nem oda, amit gondolunk. Vagy valami ilyesmi.
• Igen így is fogalmazhatunk. Pár évvel ezelőtt építette egy alapító, hogy vissza tudjon emlékezni a kinti emlékeire, életére. Aztán tovább fejlesztette, hogy a fejében megjelenő idilli kép is ugyanolyan valóságos legyen, mint a múlt apró emlékei, amik megjelennek.
• Tehát minden, ami egy fejben csak megjelenhet.
• Bármi, múlt vagy kívánt jövő, jelen elmásítva, bármi, az elme határai végtelenek.
• Ha beszippant egy emlék, hogy lehet kilépni belőle? – kérdeztem közben a falat bámultam elmeredve
• Önuralom és gyakorlás. Valamint nem árt, ha túltetted magadat a dolgon, mert ha nem akkor hiába is próbálkozol.
• Mennyit láttál?
• Miért kérdezed? – fordult felém fürkésző tekintettel
• Tudni akarom, mit gondolsz róla. Hogy néztem ki kívülről?
• Rettegtél, éreztem, hogy nagyon félsz, de nem akartál szabadulni, csak hagytad volna, hogy újra megtörténjen, ami aztán meg is történt, mert nem téptem le időben a fejedről a fejhallgatót.
• De akartam.
• Csak a végén, amúgy elfogadtad, beletörődtél.
• Nem ez lenne a lényeg? – kérdeztem kissé indulatosan – Túltettem magam a dolgon.
• Nem mindegy, hogy beletörődtél vagy túltetted magad rajta.
• Szamanta, hagyd abba. Fogalmad sincsen milyen érzés. – mondtam dühösen és kikeltem az ágyból, majd mogorva arckifejezéssel kezdtem el átöltözni.

Frusztráltan ült fel az ágyban és karba tett kézzel figyelte, mit is csinálok.

• Hova mész? – kérdezte ijedten, mikor az ajtó irányába indultam
• Járok egyet. – feleltem, majd becsuktam az ajtót magam mögött.

 

Nem figyeltem mennyi idő telhetett el, mióta Samet magára hagytam a szobánkban, de egyszer csak Miát pillantottam meg tőlem pár lépésnyire, amint furcsa arckifejezéssel bámul rám.

Egy kiszögellésben álldogáltam, alattam pedig a teljes kiképzőterem terült el, medencéstől, boxzsákostól együtt.

Egymásra néztünk, én elmosolyodtam, ő pedig megnyugodva ugrált közelebb hozzám.

• Nem tudtam, hogy haragszol e és nem mertem közelebb jönni. – mondta egy ölelés után
• Dehogy haragszom, nem tudhattad mi lesz a végkifejlet. – vontam meg a vállam
• Akkor is sajnálom. – szomorkásan csillogó szemekkel nézett rám
• Bocsánatkérés elfogadva.
• Köszi. Ugrándozott kettőt-hármat, majd alaposan végigmért. Vihar a paradicsomban?
• Aj, ne is mond. – emeltem az ég felé a tekintetem
• Fogadjunk a tegnapi miatt. – mondta a korlátnak támaszkodva, ami megakadályozta, hogy valaki megcsússzon a perem szélén és a kiképzőterem padlóján loccsanjon szét.
• Részben. – szólaltam meg pár pillanat után. Amúgy baromi veszélyes ez a kiszögellés ahol vagyunk, simán át lehet bukfencezni …oda le…– mutattam a korlát irányába. Minek csinálták ezt ide?
• Lelátó, innen tudod nézni a kiképzéseket. Sokat lehet tanulni belőle.
• Abból, hogy verik laposra a lenti illetőt vagy hogyan esik le erről a falmászó otrombaságról bele a medencébe. Erősen kétlem.
• Samnek még lesz dolga veled Alex. – nevette el magát Mia – Nézd, azt a fekete srácot ott lent. Figyeld a karját. Mit látsz?
• A karját. Védekezik a trikós sráccal szemben.
• Akkor nézd még egy kicsit.
• Nem balkezes igaz? – kérdeztem elmélyülten összpontosítva
• De nem ám.
• Akkor miért azzal üt?
• Fáj neki és ezt fogja kihasználni mindjárt Tom.
• Áj, ez nem fair. – hördültem fel, mikor az említett Tomunk kicsavarta a srác kezét.
• Hát, ha valakivel összeakadsz az sem lesz az. Na, ezért érdemes ide feljönni, sokat tanulhatsz belőle, ki milyen hibát vét, kinek mi a gyengesége és még sok más. Ne néz ennyire leesett állal, itt nőttem fel, legalább ehhez értek. – mondta mosolyogva-

Szóval, min szólakozott össze az álompár? Ja, amúgy nem kell válaszolni, ha nem szeretnél, csak általában felteszem azokat a kérdéseket, amik izgatnak és Szamanta amúgyis mindig rejtélyekkel teli nővérke marad.

• Olyat mondott, amit nem gondoltam igaznak.
• Gondoltál? Múlt időben?
• Igen. 
• Szóval igaz volt.
• Aha, nagyonis. Mindig igaza van, én meg ideges leszek, ha átlát rajtam.
• Megértem, megnyílni nehéz, pláne olyannak, akit szeretsz, mert azt hiszed, a hibáid majd elrettentik attól, hogy tovább szeressen. De ide hallgass, ha Szamanta szeret téged, márpedig a vak is látja, hogy igen, akkor mondhatsz vagy tehetsz akármit, ő akkor is ott lesz.
• Most már ennyire biztos vagy benne, hogy együtt vagyunk és szerelmes belém? – pillantottam Miára a szemem sarkából.
• Annyira nyilvánvaló, mint még soha más. – vigyorodott el, miközben a termet pásztázta a szemével – Nézd ki van ott. – mondta középre mutatva, ahol éppen Sam kezdett el nagy erővel püfölni egy boxzsákot.
• Azt hiszem kicsit ideges. – nyugtáztam szemforgatva a látványt
• Kicsit? – mióta ismerem azóta nem láttam, hogy így vezetné le a feszültséget, pedig voltak zűrök az életében.
• Kihoztam a béketűrésből megint. – mondtam kissé szomorkásan
• Megint?
• Mostanában elég sokszor. De van egy ötletem, el tudod magyarázni merre lakik az anyukátok? – néztem rá kérdőn
• Persze, de én akkor sietek is haza, erről a műsorról nem akarok lemaradni. – kacsintott rám és már ott sem volt.

 

Nagy sóhajtás kíséretében indultam a lépcső irányába, pontosan oda ahol Sam minden erejével ütötte azt a szerencsétlen boxzsákot. Nem jeleztem, hogy ott vagyok, nem érintettem meg, csak egy ütése után gyorsan a zsák elé álltam és imádkoztam, hogy Sam időben kapcsoljon és ne vágjon szemközt teljes erejéből.

• Basszus Alex. – káromkodta el magát, majd lihegve a térdére támaszkodott – Most nagyon, de nagyon kevesen múlt, hogy be nem húztam egy hatalmasat.
• Éreztem. – feleltem komolyan, majd megragadtam a kezét és az ajtó irányába húztam
• Mit csinálsz Alex? – meglepődött, de hagyta magát kifelé vezetni
• Sétálunk egyet. – válaszoltam továbbra sem engedve el a mancsát

 

 

Magamban mondogattam az útvonalat, amit Mia volt szíves a tudtomra adni. Kész zsákutca ez az egész – morogtam félhangosan, mire Szamanta kérdőn tekintett rám összeráncolt szemöldöke alól. Piac, konyha, lakhelyiségek, bal kanyar, még egyszer ballra, háromszor jobbra, el a nagy üvegház mellett, majd élesen kétszer jobbra.

 

Megálltam egy világoskék barna tornácos faházikó előtt. Enyhén elmosolyodtam, mikor megláttam, az „Örülünk, ha betérsz hozzánk” felirat alatt, Sam kiskori képét, három másik kisgyerekkép mellett. Kizárásos alapon nem lehetnek mások, mint a tesói.

 

• Cuki képek. – jegyeztem meg rákacsintva
• Ó, most azt fogod csinálni, amit gondolok? – kérdezte meglepődve
• Ha arra, gondolsz, hogy becsöngetek a házatokba, hogy bemutass a családodnak hivatalosan, akkor igen.

Nem válaszolt semmit, csak mindentudó fülig érő mosollyal állt mellettem, míg én kábé úgy leizzadtam, mint egy 200 km es maraton után.

Nem kell csengetni, felelte majd belépett a házba maga után húzva engem, aki útközbe legalább harmincszor megbánta, hogy kitalálta ezt az egészet.

• Anya ő itt Alex, Alex, ő pedig az édesanyám. – mondta Sam egy szőke hölgynek, aki meleg mosolyt küldött felém, majd megölelt és két puszit nyomott az arcomra. Én meg csak álltam ott kissé megrökönyödve, nem találtam a szavakat csak egy halk jó napotra futotta.  Mia egy viktoriánus kori faragott csigalépcső korlátját támasztotta és úgy vigyorgott, mint aki most tudta meg, hogy rengeteg pénzt nyert.
• Szóval te vagy az a különleges lány, akiről már annyit hallottam. – mondta, majd a konyhába invitált bennünket Sam anyukája
• Hát lehet, hogy rólam volt szó, de a különlegességgel nem érted egyet. – mondtam mosolyogva, miközben mindenki az asztalhoz ült.
• Felelte Sam kacsintva, majd mögém futtatta a kezét és közelebb húzott magához.
• Jobban érzed már magadat? Mia említette, hogy nem voltál jól. – érdeklődött Sam anyukája kedves mosollyal az arcán
• Köszönöm, már jobban vagyok. – feleltem, nem tudva, hogy most Mia elmondta, hogy mitől voltam rosszul vagy mennyire van beavatva a történtekbe. Ezért inkább csak mosolyogtam és bólogattam.
• Biztos a levegő az oka, kell pár nap míg megszokja az ember, de nem árulok el nagy titkot, hogy nem ez fog a legjobban hiányozni, 3-4 nap múlva.
• Anya, ne már. – méltatlankodott Sam bosszúsan.

Kérdőn néztem Samre, de csak egy fejcsóválást kaptam válaszul. Miától pedig egy megértő vállvonogatást.

• Mesélj Alex, mi a véleményed a bázisról? – kérdezte, miközben finom illatú levest mert ki a tányérjainkba.
• Nem sok részén jártam még, de amit láttam belőle az felfoghatatlan. Mindez a föld alatt, úgy hogy senki sem tud róla valahol a nem is tudom hol. – mondtam felkapva a fejem, mikor eszembe jutott ez az aprócska részlet.
• Hát nem tett jót, Mia fejbecsapása – vágta rá Sam terelve a témát, majd egy puszit nyomott a homlokomra, Mia felé pedig egy gyilkos pillantást küldött. Ó csak elhúzta a száját és egy bocsit tátogott felém, majd rám kacsintott.

Sam anyukája felnevetett látva a lányai arckifejezését. – Ne haragudj Alex, bizonyára nem direkt törnek a lányaim az életedre.

• Ez nem vicces anya. – mondtam Sam mérgelődve
• Már kezd meg sem kottyanni. – válaszoltam félmosollyal az arcomon.
• Sziasztok! – jött egy hangos köszönés az ajtó irányából. Majd valaki ledobta a cuccait, lerúgta a cipőjét és besurrant a konyhába. Mich volt az, Sam bátyja, biccentett felém, majd megölelte az édesanyját és helyet foglalt az asztalfőn. – Farkaséhes vagyok. – mondta és már kapott is a merítőkanál után.
• Van olyan, amikor nem? – forgatta a szemét Sam és játékos kihívással nézett bátyjára.
• A tékozló lány hazatér és már kezdi is a piszkálódást? – morgott vissza Michael tettetett rosszallással a hangjában. – Hogy tetszik a hely Alex? – nézett rám a tányérja mögül
• Szegény lány, hagyjátok már, mindenki ugyanazt kérdezi tőle. – forgatta Mia a szemét mérgesen és karba tett kézzel dőlt hátra a székén.
• Köszi, klassz hely, még mindig nehéz felfogni, hogy ez tényleg létezik, nem csak valami fura álom az egész.
• Még van vele munka, de eddig tényleg egész jól haladunk.
• Szóval te is építő vagy? – kérdeztem kíváncsian
• Valami olyasmi, én tervezem meg és mérem fel, merre tudunk tovább terjeszkedni, anélkül, hogy megneszelné a rendszer, valakinek tartania kell a frontot, míg apa a kintiekkel foglalkozik.
• Hu, az nem semmi.
• Milyen katonának lenni?
• Még nem vagyok felavatva. Szóval gyakorlatilag még nem vagyok az. De elsősorban nem katonaként tekintek magamra.
• Itt vagy, ezt mindjárt gondoltam. – felelte mosolyogva

 

Féltem. Nem is, inkább rettegtem, attól hogy találkoznom kell Szamanta családjával. Most mégis itt ülve közöttük, valami teljesen furcsa boldogság és megnyugvás járta át a testem egy pillanatra. Nem ítélkeztek, nem bántották egymást, családként egy egyszerű délutánt töltöttek együtt. Jó érzés volt részese lenni egy ilyen élménynek. Annyira boldogok voltak, pedig számos okuk lett volna a szomorúságra, a föld alatt élnek, bujkálniuk kell, állandó félelemben kell létezniük, ők mégis mosolyognak, ugratják egymást és önfeledten nevetnek. Én mégis szomorú voltam, bár nem is a szomorú a megfelelő szó erre, inkább az irigység, mert tudtam az én családom már soha nem fog, egy átlagos délután együtt enni az asztalnál. Mi nem szekáljuk többé szét a másikat, nem szólunk, ha rossz helyre rakja le a cipőjét vagy  nem mos kezet evés előtt. Ezek már csak emlékek maradnak, egy nagyon rövid gyerekkor mélyen eltemetett emlékei. Tehát teljesen feleslegesen irigykedem most Samre és az életére, mert nem helyes, amit érzek. Örülnöm kellene, hogy egy ilyen csodálatos lány szeret engem. Ehelyett pörgetem a régi emlékképeket a buksimban és alig várom, hogy vége legyen a vacsorának, feszült vagyok és rettentően fáj a fejem. Sam pedig olyan fejet vág, mintha hallaná az összes gondolatom és furcsa fürkésző tekintettel néz rám, miközben egy mindennapi témáról beszélget a testvéreivel.

Nem túlzás azt mondanom, hogy én örültem a legjobban, amikor Sam elköszönni készült. Már féltem, hogy szétrobban a fejem és az agyam apró darabkáival terítem be a konyhaasztalt. Félretéve a morbiditást, szívesen felhúztam volna már a nyúlcipőt. Félre ne értsétek, nem azért mert nem volt rendkívül szimpatikus Szamanta családja, pont ellenkezőleg, ennyire megnyerő családdal már nagyon régen akadtam össze. Csak túl hasonlított a régi életemhez, hasonlított az én családomhoz, és ez fájt, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy nem vagyok képes visszarepülni a múltba vagy megváltoztatni azt.

Mosolyogtam, bólogattam, válaszoltam, ha kérdeztek, belül pedig bíztattam magam, hogy mindjárt vége, mindjárt vége, a te ötleted volt, kibírod, kibírod. Samért megteszed.

Fogalmam sincs, mi okozza ezt a pokoli fejfájást, kicsit olyan, mintha nem is én lennék a saját testemben, mintha nem én lennék féltékeny, hanem valaki más. Kezdtem szétcsúszni, de fogalmam sem volt, hogy miért. Valami rettentően kezdett hiányozni, de nem tudtam, hogy mi az. Mint amikor hosszú útra készültök, százszor átnézitek a táskát, hogy biztosan benne van e minden és félúton eszetekbe jut, hogy mi maradt otthon, ugyanez az egész lényegedet áthasító érzés járt át, csak képtelen voltam megfejteni, mi az, ami hiányzik.

• Lélegezz mélyeket. – jött az instrukció Samtől. Nem is vettem észre, mikor értünk ki az utcára és merre jöttünk, csak húzott maga után nagy sebeséggel. Apró mozaikdarabosan kezdtem el látni mindent, mire a pánikszintem is megemelkedni látszott, hallottam, ahogy Sam a lelkemre köti, hogy el ne ájuljak, majd csapódik pár ajtó, nekem meg valamit a számra nyomnak. Vegyél mély levegőket, hallom Sam és valaki más hangját magam mellől.
• Meglepően sokáig bírta. Első nap jelentkeznie kellett volna a tüneteknek. – mondta egy férfihang

Nem telt bele pár perc tisztulni kezdett a látásom. Egy kórházi rendelőt láttam magam körül, hát persze, mi mást. Sam az ágyam mellett vigyorgott rám, én pedig odébb csúsztattam a lélegeztető maszkot.

• Szóval a levegő hiányzott. – mondtam nagyokat szippantva
• Jobban mondva a kinti levegő. – egészített ki. – Tedd vissza, még kell, mert még mindig halott sápadt vagy.
• Nem értettem mi bajod lehet vacsora közben, aztán amikor kifelé menet elkezdted furcsán venni a levegőt, egyből leesett. Itt más a levegő és aki nem ebben nőtt fel, pár napig fura dolgokat érez, lát, vagy nem kap levegőt.
• Pár napig? – kérdeztem vissza tágra nyitott szemmel.
• Igen, de ne aggódj, te szívós vagy rövidebb idő is elég lesz. Már kezded visszanyerni a színed. Elárulod mit éreztél?
• NEM.– vágtam rá egyből
• Hangulatromboló vagy, eddig számos furcsa esettel találkoztam, és mind rettentő izgalmas dolgokról számolt be azzal kapcsolatban, hogy mit látott vagy érzett.
• Hát nekem nem tetszett ez az érzés.
• Azt nem mondtam, hogy nekik tetszett. – mondta és mellém pattant az ágyba
• Ki volt az a srác, akinek hallottam a hangját?
• Itt dolgozik a kórházi részben. Együtt nőtünk fel és még mindig ugyanolyan jó fej, mint régen.
• Kezdhetek féltékeny lenni? – húztam fel a szemöldököm
• Tőlem kezdhetsz, de alaptalan ugyanis van felesége. – lökte meg gyengéden a vállam

Szóval mi a véleményed a családomról?

• Nem öltek meg, szóval bírom őket.
• Rettentő vicces vagy. – közölte ironikusan szemforgatás kíséretében
• Tényleg bírom őket, megnyerő családod van. – feleltem mosolyogva
• Csak?
• Mi csak?
• Tudod te azt jól, láttam az arcodat vacsi közben. Hol jártál?
• Otthon. – mondtam vágyakozással a hangomban.
• Oh, mindent értek. Összehasonlítottad a te családodat az enyémmel.
• Mi? Nem. – vágtam rá egyből.

Nem szólt semmit csak egy gyengéd puszit nyomott az arcomra, mikor hirtelen pokoli hangos sziréna kezdett el pittyegni. Sam pedig rugóként ugrott ki az ágyból.