Macska egér, egyszer elér 8.rész

…
– Mindig eléred, amit akarsz? – kérdeztem Samet, miközben ő kissé összehúzott szájjal koncentrált az útra. Figyelte a kamerákat, biccentett az őröknek, majd, amint elhagytuk a bázis területét elmosolyodott és válaszolt a kérdésemre.
– Ha rólad van szó, nem mindig. Van, hogy keresztülhúzod a számításaimat. Ne vigyorogj ilyen öntelten! – szólt rám nevetve, amint meglátta a diadalmas mosolyt szétterülni az arcomon.
– Igenis, kapitány! – szalutáltam komolyságot erőltetve az arcomra, nem sok sikerrel. Szóval merre viszel?
– Azt sajnos nem mondhatom meg. – felelte az útra meredve, csak a szája sarka rándult meg kissé, jelezve, hogy bizony nem lesz könnyű menet kihúznom belőle a haditervet.
– Az erdőn túl nincs az égvilágon semmi. – kötöttem tovább az ebet a karóhoz, várakozóan pillantgatva rá
– Nem húzol ki belőlem semmit Sherlock. –jelentette ki magabiztos mosollyal az arcán
– Akkor miről fogunk, hány órán keresztül is beszélni?
– Hány napon keresztül. – helyesbített rám kacsintva
– Miért hány napra engedtek el? – néztem rá döbbent tekintettel
– Miért kérdezel ennyi mindent?
– Miért nem válaszolsz egyikre sem? – vágtam vissza karba tett kézzel
– Miért van olyan érzésem, hogy nem fogsz békén hagyni?
– Mert rólam van szó. – vigyorodtam el
– Tusé. – lehelte szemforgatva
– Szóval?
– Mi szóval?
– Ne húzd az agyam! – zúgolódtam
– Jól van, na. Egy hónapra elengedtek.
– Hogy mi? Most csak viccelsz velem? Egy hónapra? Hogy az istenbe érted ezt el?
– Hé, ne vedd a szádra istent.
– A kérdésre még mindig nem válaszoltál.
– Legyen elég annyi, hogy meggyőző az érvelésem.
– Ha egy hónapra elengedtek, akkor az azt jelenti – számolgattam hangosan magamban – hogy hazaérkezünk és három nap múlva csoportok csatája? – tekintettem rá félénken, miközben felhúztam az anyósülésre a lábam és átöleltem őket.
– Pontosan. – felelte fél szemmel felém pillantva – Félsz? – kérdezte ferde mosollyal
– Igen. – válaszoltam egyszerre, amivel nemcsak őt, hanem magamat is rendesen megleptem
– Mitől félsz Alexis Ford? – nézett rám jót mulatva a hirtelen beállt zavaromon
– Utálom, ha így hívsz és nem vagy vicces.
– Miért, nem ez a neved?
– De, de te halott leszel pár másodpercen belül.
– Képes lennél megölni? – vigyorgott teli szájjal
– Elemedben vagy ma. – mondtam csatavesztetten hátra dőlve
– Csak kiélvezem a perceket. –végigsimított az egyik kezével a lábamon, mire jóleső borzongás futott végig az egész testemen. Észrevette és felvont szemöldökkel, jót derülve pillantott felém.
– Legalább a tested megismer már. – hangosan kacagott, miközben én igyekeztem elrejteni arcom paprikapirosságát.
– Nem fogok veled beszélgetni. – mondtam sértődötten
– Akkor hosszú utunk lesz.
– Az előfordulhat. – mondtam egy hatalmasat ásítva
– Fáradt vagy?
– Picit. – mormogtam álmosan
– Hosszú volt az éjszaka? – kérdezte incselkedve
– Témánál vagyunk. – közöltem csukott szemmel hátra dőlve az ülésen
– Mondtam, hogy kigyógyítalak a… nem is tudom milyen nevet adjak neki. – morfondírozott az állát vakargatva
– Aha. – hümmögtem már félálomba
– Legyen, mondjuk, „zavarban vagyok a csajom előtt, ha szexről van szó” betegség
– Ez túl hosszú. – suttogtam félálomban – És nem vagyok zavar…

– Alex, ébren vagy, Alex ébredj fel. – hallottam meg Sam suttogását, miközben gyengéden simogatta az arcomat. – Kissé mindig a frászt hozod rám, amikor napokat vagy képes aludni. – mormogta inkább magának, semmint nekem
Mikor kinyitottam a szemem, Sam állt az ajtó mellett és próbált felébreszteni, majd mikor rájött, hogy már megtörtént a dolog, lusta vigyorra húzta a száját. Gyengéden ragadta meg a kezem és szinte úgy rángatott ki a kocsiból, annyira sietett. Majd rágni kezdte a körmét, amiből már pontosan sejtettem, hogy az elkövetkező percek nem lesz az ínyemre.
– Na, figyelj, a következő résznek annyira nem fogsz örülni, de muszáj lesz megtenned. – nézett rám idegesen kissé toporzékolva
– Hol vagyunk Sam? – néztem körül kissé beparázva, mikor megláttam, hogy a semmi közepén vagyunk
– Az erdőn túl. – felelte bátorító mosoly kíséretében
– Sam, ugye tudod, hogy itt nincs az égvilágon semmi.
– Több, van, mintsem azt gondolnád. – mondta mosolyogva – Be kellene ezt venned. – mondta bánatosan és egy zöld pirulát mutatott fel.
– Ez mi? – néztem rá megrémülve és hátráltam pár lépést
– Nyugi, csak egy kicsit elkábulsz tőle. Szükséges rossz.
– Most csak viccelsz velem, igaz? – tudakoltam most már teljesen megrémülve
– Ne nézz úgy rám, mintha megőrültem volna, kérlek. – mondta nyugodtan és közelebb araszolt hozzám, mintha bekerítendő vad lennék.
– Nem, úgy nézek rád, mintha elment volna a józan eszed. És lám elment. – mondtam még távolabb hátrálva.
– Figyelj Alex. Én már elhoztalak idáig, mert bíztam benned. Visszafordulni nem fogok, mert fontos dolgot kell átadnom valakinek. Szóval könyörögve kérlek, vedd be ezt a szart és már mehetünk is.
– Amikor utoljára ezt mondta valaki, akit szeretek, majdnem otthagytam a fogam. – mondtam remegve
– Soha, nem tudnálak bántani. – mondta szomorkásan
– Kérlek, ne kérd, hogy azt vegyem be. – válaszoltam a könnyeimmel küszködve
– Nincs más lehetőség. – mondta az univerzum összes szomorúságával a hangjában – Kicsit elkábulsz tőle és ennyi.
– Nem bízol meg bennem?
– Nem erről van szó, csak ez az előírás. De, ha már itt tartunk te se bennem, ezek szerint.
– Végül is, az tényleg ugyanaz, hogy nem veszek be valami zöld izét. – morogtam dühösen aztán a mondat vége belém fulladt. Sam szemei kikerekedtek és hangos „ne bántsd” kiáltással vetődött felém. Sajnos már késő volt. Valami csattant a fejemen és én, mint egy zsák krumpli, jobbra dőltem a sötétség jól ismert ködébe.

Alex, Alexis ébredj fel. Hallasz engem? – jött a kérdés Samtől, olyan fejfájás kíséretében, amit senkinek nem kívánok. Szédültem és mintha egy komplett méhraj zsongott volna a fejemben úgy éreztem magam.
– Adj neki még egy kis oxigént. Az átállás mindig elég nehéz. – hallottam egy ismeretlen női hangot.
– Igen pláne, ha jól kupán vágod egy vasbottal, Mia. – szólalt meg dühösen Sam. Ki volt akadva, nem kellett látnom, ahhoz, hogy tudjam, éreztem.
– Honnan tudtam volna, hogy veled van? Kiabáltatok és nem éppen, úgy nézett ki, mint aki békés hangulatában van. Azt hittem, követett téged és elárulja a titkunkat.
– Már megint rengeteg krimit néztél szerintem. – szűrte ki a szavakat Szamanta
– Jól van, ne haragudj, sajnálom, hányszor mondjam még el. Amúgy ki ez a lány?
– Ez a lány perceken belül kinyír téged, szóval én a helyedben menekülőre fognám. – szólaltam meg rekedt hangom, megfogtam az ágykeretet és igyekeztem ülő helyzetbe tornázni magam.
– Lassan, csak lassan Alex. – intett nyugalomra Sam és átkarolta a vállam, nehogy fejjel előre bukjak.
– Elég tökös csaj vagy Alex. – szólalt meg a háttérben egy fekete hajú vékony lány. Csak mosolygott és hirtelen mintha káprázna a szemem, a mosoly, az a nézés, még maga a fejtartás is, annyira, de annyira ismerős volt. Aztán mikor Samre pillantottam leesett a kétforintos. Csak tátogtam pár percig, majd egyik lányról a másikra kaptam a tekintetem.
– Ő nem csak tökös, de még okos is. Hm, mik vannak. – Mondtam Szami, hogy ne kockáztassuk meg, hogy veled megyek. Ha ő egyből rájött mások is rájöttek volna.
– Ugye ez most csak valami rossz vicc, amit csinálsz Szamanta. – néztem rá döbbenten
Nem válaszolt csak megrázta a fejét.
– Nem viccel, tényleg a testvére vagyok. A nevem Mia Black és ha jól saccolom kb. annyi éves vagyok, mint te. 20 igaz? – kérdezte és felém nyújtotta a kezét
– Igen, annyi. – válaszoltam miután elfogadtam a felém nyújtott jobbot.
– Bocsi, hogy kupán vágtalak, nem volt szándékos. – mondta ugyanazzal a mosollyal, amivel Sam szokott bocsánatot kérni
Én csak ültem ott tanácstalanul, nem tudtam hol vagyok, csak egy kék szoba vett körül, néhol Samről egy két kiskori fotó, pár rajz, de sehol egy ablak, csak egy barna ajtó, no meg Sam átható pillantása. Ennyi volt, amit még képesek voltak az amúgy is tompa érzékszerveim felfogni.
– Szami, azt hiszem kissé lesokkoltuk Alexet. – jegyezte meg Mia még mindig vigyorogva
Egyikőnk sem válaszolt csak meredten bámultunk egymásra, az idő megszűnt, a kérdések kavarogtak. Kék szemében egy apró arany folt jelent meg, feszülten figyelte minden apró mozdulatomat, mindig gondosan összekötött szőke haja, most szanaszéjjel élte az életét.
– Azt hiszem, én most megyek, ti meg beszéljétek meg a dolgokat. Ó Szami, ha kihozod Alexet, előtte mondj el neki mindent, nem igazán venné ki magát jól, ha mindenkire ilyen sandán bámulna. – nevette el magát, majd az ajtó irányába ugrándozott. Ó, majdnem elfelejtettem anya már tűkön ül, szóval ne várakoztasd ennyit. Elvégre mégiscsak 2 éve nem láttunk. – kacsintott egy nagyot és már kint is volt a szobából
– Ezt nem így terveztem. – szólalt meg pár percnyi mély csönd után Sam
– Ha rólam van szó, semmi sem a terv szerint halad nem?
Apró mosoly suhant át az arcán, de tényleg csak egy pár másodperces, a gondatlan szemlélő észre se vett volna.
– Szóval nem tervezted, hogy Mia fejbe vág egy bottal, igaz? Akkor, hogy tervezted?
– Úgy, hogy nem alszol el egy napot a kocsiba és még ott beavatlak a dolgokba. Így te simán beveszed a zöld pirulát, ami 5 percre kicsit kiüt. Aztán mikor felébredsz, bemutatlak a családomnak.
– Ez lett volna a kevésbé rázós eseménysorrend. – mondtam várakozóan pillantva rá.
– Nekem könnyebb úgy, ha kérdezel. – mondta lehajtott fejjel és elhelyezkedett velem szemben az ágyon törökülésben.
– Ezek szerint nem halt meg a családod és nincsenek is más csoportokban.
– Nem, nem haltak meg. A családom nagy része itt él, rajtam és az öcsémen kívül. Ő az eszét, én az erőmet választottam.
– Nem értem, ez most, akkor ők, nem választottak? Te miért választottál?
– Tudom, hogy ez most sok információ lesz, de próbáld megérteni az én szemszögemből is, oké?
Biccentettem egyet és vártam a folytatást.
– Szóval, nem akartunk választani, mert ez az egész, ahogy van hülyeség, miért legyen csak harc és csak ész? A családunk már az elején nem értett ezzel egyet, így hát puhatolózni kezdtünk, ki lenne benne, hogy keressünk egy helyet, ahol elbújhatunk, míg valaki megdönti a rendszert. Meglepően sokan voltak, akik készek szembeszállni a rendszerrel. Így megépítettük ezt a helyet. Majd körbevezetlek, lényegében egy része a föld alatt húzódik, egy része, főleg a lakószárnyak, egy hegybe vannak beleépítve és minden más a hegy mögött van, ahova nem merészkedik az égvilágon senki, mert azt hiszik, szörnyek lakják. Amúgy több ezer kilóméterre van mindentől, és már azelőtt is romok voltak csak itt, mielőtt mi ideköltöztünk.
– Egy komplett erődítményt építettetek a földbe, meg egy hegybe? – néztem rá úgy, mintha minden józan esze elment volna
– Ne nézz így – mosolyodott el – nem úgy kell elképzelni, hogy egyik napról a másikra épült fel ez az egész. Én maximum 3 éves lehettem, amikor mi ideköltöztünk.
– Miért mentél el? – kérdeztem nem értve a dolgot
– Úgy ismersz, mint aki el tud ülni a fenekén? – mondta vállrándítva- Mellesleg valakinek kívülről is kell figyelnie a történéseket, mikor jönnek rá, hogy van egy mindennél nagyobb kitaszított tábor és mielőbb szólni, az itt rekedteknek, hogy pucolni kell.
– Ha te is velük vagy, akkor miért voltál annyire ideges, hogy az öcsém után indultam?
– Mert terjesztenek egy baktériumot. Ha megtalálnak egy ilyen tábort, az első dolog, hogy beadják mindenkinek. Van, aki már akkor meghal, amikor megkapja, van, aki teljesen mutálódik tőle. Velük már találkoztál, amikor kivitellek terepre benneteket, te meg levetetted magadat a hídról.
– Ők olyanok voltak? – kérdeztem döbbenten
– Igen. Ezért ijedtem meg, mikor megtudtam, hogy egyedül útnak indultál. Gőzöm nem volt vajon, milyen táborra találsz. Túlélőkére vagy szörnyekére.
– Úristen, nyögtem hátra dőlve az ágyon és eltakartam a szememet.
– Tudom, hogy ez így most nagyon sok egyszerre. – mondta végig simítva a lábamon
– Miért nem mondtad el korábban?
– Ez még így is nagyon rizikós volt. Félre ne érts, nem azért, mert nem bízok benned, hanem azért, mert bárki kihallgathatott volna bennünket. Az a bázis tele van besúgókkal, kamerákkal meg poloskákkal.
– Most nem tudom, hogy mit gondolja, olyan zavaros minden. Meg mi ez a hang? – mutattam körbe frusztráltan.
– Tudom, elég idegesítő, de majd megszokod, hidd el pár nap múlva már fel sem fog tűnni, hogy zúg a szellőztetőrendszer. Most a lakókörletbe vagyunk, mélyen a hegy gyomrában.
– Óh, istenem. – fogtam meg a fejem reményvesztetten – Mit fogok látni, ha kimegyek a szobából?
– Egy hatalmas nyüzsgő várost, rengeteg emberrel. Évről-évre csak növekszik a létszám, így folyamatosan bővíteni is kell, de az elég macerás, pláne úgy, hogy a rendszer ne vegyen észre belőle semmit. Most az egyik szobámban vagy, ha kilépsz az ajtón egy hosszú folyósó fog következni, jobbról-balról ajtókkal. Olyan, mint egy hatalmas hotel, szobákkal. Aztán jön a lépcső, amiből rengeteg van nálunk. Feltűnő lenne, ha mindenki a lifteket használná, mert akkor sokkal több energiára, áramra lenne szükségünk, az meg előbb-utóbb szemet szúrna a rendszernek.
– Mesélj a családodról. – mondtam furán mosolyogva
– Várj, mi volt ez az arc?
– Nem értem miről beszélsz, mondtam somolyogva.
– Na, nem most jöttem le a falvédőről. – zúgolódott Sam
– Csak az jutott eszembe, hogy amikor én mutattalak be anyunak, utána bezártak a szobámba. És amikor te hozol ide…
– A testvérem fejbe vág egy vasbottal. –fejezte be helyettem a megkezdett gondolatot nevetve. Hiszel a sorsban?
– Ő, mit értesz sorsban. Ez egy szimpla véletlen.
– Biztos vagy benne?
– Nem, de ez most lényegtelen. – mondtam felülve az ágyon. Szóval akkor van egy öcsid a tudóspalántáknál és van egy húgod itt.
– Ahogy mondod. Még van egy bátyám itt, bár még nem futottam össze vele, meg van anya. Apa kint van valahol a nagyvilágban. Mindig ahhoz a táborhoz utazik, ahova éppen szükséges.
– Hogy csinálja, hogy soha nem kapják el?
– Tőle örököltem az érvelő tehetségem. – válaszolt Sam egy mosoly kíséretében
– Ó, akkor mindent értek. – feleltem – Nőtt egy búb a fejemen. – nyögtem, amint a fejemhez érintettem a kezem és körül tapogattam az érzékeny területet.
– Tegyünk rá jeget? – kérdezte Sam aggódva
– Nem, inkább vezess körbe! – kértem lágyan
– Biztos jó ötlet? Nem lesz ez egy kicsit sok?
– Majd kiderül, nem? Amúgy a családod tudja, hogy te… izé, hogy… őő
– Most nem tudom eldönteni, hogy nincs oxigéned vagy csak zavarban vagy. – mondta kissé oldalra döntött fejjel, miközben figyelte minden rezdülésem
– ŐŐŐ.
– Ó, zavarban vagy! – ütötte össze a tenyerét nevetve. – Az jó.
– Az jó?
– Hát jobb, mintha nem lenne oxigéned. Az átállás mindig nehéz, pár óra és nagyon akarni fogod a kinti levegőt, az elég nehéz lesz.
– Szóval? – Próbáltam visszaterelni a beszélgetést a feltett kérdés felé.
– Hát van, aki tudja és van, aki nem. Bár ez rossz fogalmazás. Mindenki tudja, de nem mindenki fogadja el. – helyesbített vállvonogatva
– És ki…
– A bátyám nem, apa már kezdi. A többiek már elfogadták.
– És tudják, hogy mi…izéél..őőő
– Alexis, mond már ki! – szólt rám nevetve – Nem létezik, hogy nem tudod kimondani.
– Tudják, hogy együtt vagyunk? – nyögtem ki pár perc néma csönd után
– Ez aztán a diplomatikus megfogalmazás. – nézett az ég felé kitárt karokkal – Szerintem Mia sejti, a többieknek most foglak bemutatni.
– Most rögtön?
– Hát szerintem jobb előbb, mint soha.
– Az úgy van, hogy jobb később, mint soha.
– Nem baj, átalakítottam. – válaszolt nevetve – Tudod mire jöttem rá?
– Nem, de úgyis elmondod. – feleltem szemforgatva
– Mióta ideértünk nem csókoltál meg.
– Még szokom, hogy szabad. – vágtam ki magam mosolyogva
– Van ennek bármi köze a zöld pirulához? – kérdezte komoran. Néha annyira fájó volt látni, ahogy a mosolygást, ez a furcsa kifejezés vette át az arcán, ilyenkor nem is csillogott vakító kéken a szeme, hanem szinte opálos színre váltott és valahogy olyan távolinak tűnt, olyan elérhetetlennek. Nem szerettem ezt az érzést, ezt a nézést.
– Tudom, hogy van közé hozzá Alex, kezdem kiismerni minden egyes porcikádat.
– Az nem túl jó.
– Miért mondod ezt? – kérdezte szomorkásan, felvont szemöldökkel
– A végén még olyan dolgokra bukkansz, amikre nem akarsz, vagy nem tetszene.
– Megnyugtatlak, olyan nem lesz. Rosszabb vagy, mint egy titkos, ógörög nyelven íródott, 5000 éve eltűnt könyv. Mindig más oldaladat mutatod meg.
– Mondja ezt az, aki 24 órán belül, elhozott egy teljesen titkos helyre, és kiderült, hogy van családja.
– Hát mindenki tartogat meglepetéseket, nemde? – mosolygott és felpattant az ágyról – A kérdésre azonban nem válaszoltál, szóval majd, ha tudsz rá válaszolni, akkor kérlek, mond el.

Nem válaszoltam erre sem, csak egy apró biccentésre futotta.

– Hova mész?
– Körbevezetlek. Nem azt szeretted volna?
– De.

Hosszú folyósó, puha vörös színű futószőnyeg, majd egy éles jobb kanyar és rengetek lépcső. Nem tudtam, merre nézzek, jobbra vagy balra? Mindenhol képek, festmények, gyerekrajzok.
– Most figyelj, Alexis Ford. – kiáltotta Sam és kinyitotta a lépcső alján az ajtót.
Hatalmas tér tárult elénk, a hegy kellős közepében voltunk, láttam a szürke, fekete sziklába vájt hatalmas teret, a nyüzsgő sokaságot, rengeteg gyereket fogócskázni és játszani. Nyugodtak voltak, olyan régen nem láttam már, hogy valakik ennyire felhőtlenül tudtak volna kergetőzni, egyszerűen nem voltak gondjaik, mint valami mesevilág. Jobb oldalon egy komplett piac terült el, mindenféle árusok kínálták portékáikat a járókelőknek. Nem tudtam, mi olyan furcsa mindebben, aztán rájöttem a nevetés volt az. Sokan nevettek, boldogok voltak, nyoma sem volt az elnyomásnak vagy terrornak.
– Ez itt amolyan piacként funkcionál nálunk. Bár itt szoktuk tartani a beszédeket is és minden közérdekű közleményt. Riadókat és miegymást.
– Vannak riadók? – maradt tátva a szám
– Persze, hogy vannak, fel kell készülni mindenre. Na, szóval akkor ez a közös tér, itt lehet edzeni, játékgépezni, ergo itt csinálhatsz mindent, amit nem a szobádban akarsz. Olyan, mint nálunk a nappali csak az kicsit kisebb.
– Ja, kicsit. – nyugtáztam, amikor egy hasonlóan óriási kőterembe értünk. Van itt minden, jobbról lesz az edzőterem ott foglak kiképezni mindenféle extrával fel van szerelve, tényleg elalélsz, ha meglátod, de inkább először az orvosit mutatom meg, ott úgyis többet vagy.
– Haha, mekkora poén volt. – mondtam némi iróniával a hangomban
– Szamanta! – hallottunk egy hatalmas kiáltást a hátunk mögül, mire én kissé összerezzentem, Samnek pedig felcsillantak a szemei.
A meglepetés azonban csak akkor érkezett, amikor Sam az illető nyakába ugrott és pörögtek párat. Bevallom pár másodperc alatt lettem féltékeny, arra az izmos pasira, aki a karjai között tartotta, azt a lányt, akiért bármit megtennék. Megnyerő mosoly, sármos arc, izmos test, ehhez képest én labdába sem rúghattam volna.
– Gyere Michael, hadd mutassam be Alexet. – mondta Sam és felém terelte a srácot
– Alex, ő lenne itt Michael a bátyám, Mich ő pedig Alex.
– Ó, hogy a bátyád?
– Igen.
– Örülök, hogy megismerhetlek. – mondta Mich sármos mosollyal az arcán, amit nem igazán értettem, de Sam nagyon is.
– Mich, hátrébb az agarakkal, ő már foglalt. – szegezte le Sam és mellém lépett.
– Ó, hogy ti, izé, oké, ezer bocsánat. – szabadkozott még valamit, aztán sürgős dolga akadt és már ott sem volt.
– Hát ez gyors volt. – meredtem utána meglepetten
– Ő ilyen. Még szokja a dolgot. De nézd a jó oldalát.
– És mi lenne az?
– Nem ütött le.
– Hát, köszi, most megkönnyebbültem.
– Gyere, elmegyünk anyuhoz. – mondta és megindult előre, de én egy tapodtat sem mozdultam
– Mi az? – nézett rám kérdőn
– Ő, mi van, ha anyukád még nem heverte ki az előző barátnődet? – kérdeztem a fejemet vakargatva
– Thomas, pasi volt és kiheverte biztosíthatlak, előtte lévő leányzót is, szóval emiatt ne aggódj. – felelte karba tett kézzel és félmosoly kíséretében
– Volt előtte egy lány? – húztam össze a szemem
– Ezt, majd máskor, jó? – kérte és a kezem után nyúlt
– Hé, nekem még le kell fogynom legalább 5 kilót, be kell festenem a hajtövemet, és el kell végeznem egy „hogyan toleráljuk az anyósunkat élő egyenesben” gyorstalpalót.

Nagyot nevetett, majd mikor újra levegőhöz jutott sóhajtva szólalt meg.

– Nem is vagy kövér, nem is fested a hajadat és honnan szedted ezeket?
– Olvastam valahol. Nem emlékszem, de nagyon jogosak. Nem lehetne úgy, hogy te elmész anyukádhoz, én pedig körülnézek? És, ha felkészültem lelkiekben, akkor mutatsz csak be. – pillantottam rá esdekelve
– Mindig kitalálsz valamit. – mondta a fejét ingatva. De legyen. – egyezett bele, mikor meglátta az arckifejezésem. De több haladék nincs.
– Rendben, megegyeztünk. – bólogattam boldogan
– Majd megkereslek és ne ölesd meg magad jó? Hajlamos vagy rá.
– Nem vicces, ez sem, mellesleg, hogyan fogsz megtalálni?
– Nekem már radarom van hozzád. Csak okosan. – mondta és közelebb araszolt hozzám
– Ez most olyan volt, mintha az 5 éves gyereked lennék, akit a játszótéren hagysz. – mondtam sértődötten
– Hát nem is hinnéd mennyi a hasonlóság. – mondta mosolyogva
– Hééé. – háborodtam fel és éppen el akartam fordulni, amikor a kezem után kapott.
– Szóval, amikor a bázison vagyunk, mindig meg akarsz csókolni, de amikor szabadna, akkor nem teszed? Érdekes hozzáállás. – fejtette ki mondókáját, miközben a csuklómat cirógatta.
– Félő, hogy nem bírnék magammal és nem igazán vetne rád jó fényt, ha mindenki végignézni, ahogy mi… izé…
– Na, kezdődik. – röhögte el magát, majd egy futó puszit lehelt a homlokomra. Mennem kell, ne ölesd meg magadat. – hangzott az intelem és már haladt is a lakóépületek irányába.