Hogyan tovább 6.rész

6.RÉSZ

Két órával később

–          El sem hiszem, hogy hagytalak vezetni. – morogta Kate, miközben nagy nyögések közepette kiszállt jó öreg fekete Fordjából.

–          Nem, mintha lett volna más lehetőséged.  – feleltem feddő pillantásaira egy kacsintás kíséretében.

Bármennyire is hihetetlen, de minden pontosan ugyanott volt, ahova négy nappal ezelőtt kiszórtam. A kihúzható gurulós ágyam, a fél szekrényem és még rengeteg holmi hevert szerteszéjjel a járdán és egy árva lélek sem nyúlt hozzá, tette odébb vagy vitte magával a számomra sokat jelentő holmikat.

–          Ennek az esélye…

–          0. – fejeztem be Kate megkezdett mondatát.

–          Hát igen, vagyis nem sok. Biztos vagy benne, hogy semmi nem tűnt el? – kérdezte kétkedve

–          Minden ott van, ahova leraktam.

–          Bemehetek? – mutatott az ajtó irányába mosolyogva

–          Persze, miért ne mehetnél?

–          Hát, tudod, a te házad. – kalimpált össze-vissza zavarában

–          Menj már.  – nevettem el magam, miközben a csípőjét az ajtó irányába toltam

–          Hűha. – szaladt ki a száján, amint belépett az előszobába – Ez olyan…

–          Pókhálós, pókos, poros, piszkos… – soroltam

–          Kísérteties. De kíváncsi lettem volna, hogy hány p betűs szót tudsz még felsorolni, ami pont ide illik.

–          Kísérteties? Hm. – mondtam elgondolkodva

–          Mármint, nem úgy értettem, izé nem akartalak megbántani, én nem arra gondoltam, hogy …

–          Kaaateee – nyújtottam el figyelmeztetőleg a nevét. Inkább menj, nézz körül, addig én hozok valami szerszámot, amivel ki tudom feszegetni az ablakokat, mert rémesen sötét és büdös van itt.

…

–          Jesszus, mennyi pók – dünnyögtem magamban, miközben már a garázsból megszerzett feszítővassal igyekeztem az utolsó ablakot is kifeszegetni a helyéről, mire több száz pók igyekezett mindenfelé. – Uuu, hogy én mennyire utállak benneteket. – jelentettem ki megborzongva

Kate, még nem jött vissza a körülnézésből, ami felettébb nyugtalanított, így a keresésére indultam. Földszint pipa. Konyha pipa. Akkor csak az emeleten lehet. – morfondíroztam magamban és a csikorgó, jó öreg és poros lépcsőn bandukoltam felfelé. Régi szobám kellős közepén ült egy széken és egy ütött-kopott könyvet lapozgatott.

–          Na, mit találtál Sherlock? –amint kimondtam, rájöttem mit tart a kezében és egyből felszisszentem.

Mögé sétáltam, majd ránéztem arra a fényképalbumra, amit már annyi feléképpen igyekeztem elpusztítani, hogy meg sem tudnám számolni az ujjamon, de valami mindig megakadályozott benne.  Most elmerengve nézem a megsárgult lapokat, a régmúlt éveket, amik nagy részét inkább csak úgy kitörölném, mintha nem is létezett volna.

–          Ők, itt a szüleid? – kérdezte Kate komolyan, a papírra mutatva

–          Igen. – feleltem és fájdalmas grimasz ült ki az arcomra, amint megláttam őket. Őket, a házat, ahol meghaltak, ahol majdnem én is meghaltam. Szinte teljesen elfelejtettem a vonásaikat, az alakjuk a múlt szürke függönye mögé rejtőzött és az idő előrehaladtával folyamatosan csak halványodott.

Kate továbblapozott és mosolyra görbült a szája, amint meglátott a képen engem, kezemben a macskámmal, a macskám szájában pedig a hörcsögömmel. Éppen próbálom kiráncigálni Fricit a cica szájából, miközben mindhárman keservesen vonyítunk.

–          Hát, ezen végem van! – mosolygott széles vigyorral és csillogó szemekkel nézett rám

–          A vicc benne az, hogy sikerült. Elkezdtem sírni és Gerry, a macskám, abban a pillanatban elengedte Fricit.

–          Gerry? Most komolyan a Tom&Gerry-ből az egér nevét kapta meg a macskád?

–          Csak azt nem mond, hogy nincs humorérzékem! – feleltem, játékosan meglökve a vállát

–          Humorod? Neked csak az van. – jegyezte meg szemeit forgatva

A következő képen is én voltam, piros rövidnadrágban és egy fehér trikóban álltam az udvaron, egy hatalmas gördeszkával a kezemben, de mindössze csak 12 éves lehettem.

–          U, erre emlékszem, apa vette nekem, hogy bosszantsa anyát, én meg persze abban az egy órában voltam a világ legboldogabb gyereke, egészen addig, amíg meg nem indultam a domb oldalán és le nem nyúztam a térdemről az összes bőrt. – meséltem Katenek mosolyogva

–          Jellemző! – ingatta a fejét és rám kacsintott

–          Ezt nem is hallottam meg.  – reagáltam fejingatással a csipkelődésre

Majd fordított egyet a sárga lapokon és a mosoly egy az egyben lehervadt az arcomról. Azon a képen is én voltam, de változott a helyszín, változtak az emberek és megváltoztam én is. Még tökéletesen lehetett látni a piros varasodó hegeket kikanyarodni a hátamról, nem is beszélve az arcomról, melyen az ütésnyomok még mindig pontosan kivehetőek voltak.  Nagymama mellett álltam komor képpel, aki mosolyogva ölelt át engem és a kezemben görcsösen szorongatott macskuszt. Szüleim halála után pár hónappal születhetett a kép.

–          Emlékszem a kép készülése után rettenetesen összevesztem a nagyival. Mindent a fejéhez vágtam, összepakoltam, a macskát a hónom alá vettem és otthagytam az egészet. Aztán nem telt bele két óra már a veranda lépcsőjén ültem és szomorúan néztem a semmibe. Nagyi csak leült mellém és bejelentette, hogy kész a palacsinta. – mondtam, miközben ugyanúgy néztem a semmibe, mint azon a napon.

–          Sara…– mondta ki a nevemet lassan Kate és megfogta a kezemet. Én gyengéden eltoltam magamtól és leültem az ablak ütött kopott párkányára.

–          Nyugodtan nézd csak végig, ha gondolod, hozd el magaddal. – feleltem kibámulva az ablakon

–          Miért vannak égésnyomok a többi képen? – kérdezte Kate végigsimítva a lapok szegélyén.

–          Mert megégett. – feleltem elmosolyodva.

–          Megégett? – nézett rám kétkedve

–          Igen. Volt egy korszak, amikor minden vágyam volt megsemmisíteni az egészet, hogy soha többé ne kelljen rá emlékezni. Majdnem átmentem rajta fűnyíróval, de nagymama megakadályozta. Aztán kitettem vihar előtt a párkányra, nagyi észrevette és behozta. Majd elegem lett és megkérdeztem tőle, mi a francnak menti meg ezt a szart állandóan. De, tényleg ezekkel a szavakkal.  „Mert azt akarom, hogy az emlékeidben úgy éljenek, mint ezeken a képeken, boldogan, ne pedig úgy, ahogy utoljára láttad őket.„– felelte. Mire közöltem vele, hogy én nem akarok rájuk emlékezni, semmire nem akarok emlékezni és a sarokba dobtam az albumot. Pár nap telt el, amikor újrapróbálkoztam. Meggyújtottam a szemetest, és amikor már nagy lángokban égett beledobtam.  Tudtam, hogy nagyi az ablakból figyel, de ezúttal nem avatkozott közbe. Belehajítottam, vártam egy picit, majd, mint a villám belém hasított a felismerés… azonnal a tűzbe nyúltam és kikaptam a könyvet. Nagymama kijött, bekötötte a kezem, miközben én még mindig a forró könyvet szorongattam és megkérdezte, hogy miért vettem ki.

–          Mit válaszoltál? – érdeklődött két figyelmes tekintettel

–          Azt, hogy, ha ez most elég, én végleg emlékek nélkül maradok. El fogom felejteni a vonásaikat, a mosolyukat, elfelejtem a közösen együtt töltött időt. Elfeledem, hogy valaha boldog voltam, velük. Nem őket akarom elfelejteni, csak azt az egy napot, ami mindent tönkretett.  Ő meg erre, csak annyit felelt, hogy tudtam, hogy rá fogsz jönni, és hogy ne aggódjak boldog életem lesz. Megesketett, hogy ha úgy érzem igazán boldog az életem, kopogjak be ezen az ajtón és akkor ő lesz a világ legszerencsésebb embere. De ő úgy ment el, hogy én nem kopogtam, pedig lehetett volna sokkal rosszabb életem is és nem adtam meg neki, azt a boldogságot, hogy úgy menjen el, hogy tudja, velem minden rendben van. Szemét vagyok mi? – kérdeztem Katet szipogva a könnyeimen keresztül

–          Sara, dehogy vagy szemét. – mondta, majd egyből hozzám sietett és a karjaiba vont

–          Ha számít valamit, én most már úgy, de úgy bekopognék, de már nincs rá lehetőségem. – zokogtam a vállára hajtott fejjel

–          Hidd el, ő odafent pontosan tudja ezt. És ő a legbüszkébb rád, hogy nem adtad fel és még mindig keresed a boldogságot. – suttogta megnyugtatóan, továbbra is a karjai között tartva, míg a zokogásom csendes szipogássá halkult. 

–          Már nem keresem – feleltem – már megtaláltam – suttogtam, miközben a szemébe néztem

–          Jaj, te kis buta. – mosolyodott el, majd nyomott egy puszit az arcomra és egy csókot a számra. Gyere, menjünk haza, zárjunk be, mára ennyi bőven elég volt, megint kimerültél.

Erőtlenül bólintottam és kézen fogva sétáltunk le a kocsihoz.

Egész úton egy kósza szó nem hagyta el a számat, csak gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon.

–          Aggódom – szűrte ki a szavakat Kate a fogai közül

–          Miért? – kérdeztem érzelemmentes hangon

–          Mert nem szólsz egy kukkot se, csak szoborszerű merevséggel bámulsz ki magadból. – nézett rám a szeme sarkából, majd mikor nem kapott választ teljes figyelmét az útnak szentelte

–          Mit mondjak? – kérdeztem fejemet felé fordítva

–          Mondjuk, hogy min gondolkodtál. – felelte, de nem nézett rám

Csend. Nem szólaltam meg, csak lassan szedtem össze a gondolataim, hogy most mi a fenét mondjak.

–          Az igazat. – hangzott Kate válasza, pedig nem mondtam az égvilágon semmit.

–          Nagyon nem jó, hogy ennyire kiismertél.  – nyögtem fejemet jobbra-balra ingatva

–          Kénytelen voltam, mert te beszélsz a világon a legnehezebben arról, hogy mi zajlik a csinos kis fejedben. 

–          Ebben van valami. – jegyeztem meg. – Gondolkodtam. Gondolkodtam, hogy mennyi minden lehetőség elúszott az életemben. Rengeteg dolog veszett el aznap. És mi maradt utána? Csak egy album, tele megsárgult fekete szélű képekkel, mely akár egy igazi album is lehetne, tele boldog emlékekkel, de ez nem egy olyan album. Nem olyan, mint minden egyes család megszokott albuma, mert ezek a fényképek, nem boldog érzéseket hoznak elő.

Mintha a sors is ezt akarná alátámasztani, megszólalt a rádióban James Blunt – Good Bye My Lover című száma, amitől nem éppen lesz az embernek jókedve. Habár én nem a szerelmet veszítettem el, hanem minden mást ezenkívül, tehát végül is azt is. Mert ha nincs család, nincs boldogság, nincsenek barátok, nincsenek szerelmek sem. Egy ideig csak a semmi marad. Jó hosszú ideig.

–          Szóval tudni akarod, mi zajlik a fejemben? Kate, erre ne kérj, mert ha ténylegesen tudnád, mi zajlik ebben itt. – mutattam a buksim irányába. Beutálnál egy pszichiátriai intézetbe, ahonnan soha nem engednének ki. – néztem rá teljesen komolyan

–          Ezzel egyáltalán nem értek egyet Sara Loke. Tudod, nálad összetettebb egyéniséggel még soha az életben nem találkoztam. Megpróbálsz az álarcod mögé bújni és rémesen berezelsz, ha valaki átlát rajtad.  Pedig nem kellene, nem sok ember van, akit közel engedsz magadhoz és ezt meg is értem miért, de hagyj fel vele, mert nem érdemes csinálni, amit jelenleg csinálsz. Felőrlöd magad. Szerepeket játszol, hogy te erős vagy és simán kibírod érzések nélkül, de lásd be ez nem igaz. Ugyanolyan érző lélek vagy, mint bárki más a világon. Igen tény és való nem alakult az életed, úgy ahogy azt mindenki elképzeli magának, de ez nem ok arra, hogy ezentúl minden létező embert ellökj magadtól. – kezdett bele Kate, miközben leparkolt a háza előtti feljáróra

–          Nem is mindenkit lökök el. – helyezkedtem védekező állásba.

Nem szólt semmit, csak enyhén megemelt szemöldökkel és félmosollyal nézett rám.

–          Jól van, igazad van. – tártam szét idegesen a karom – de mégis mit tehetnék? Ez. Nekem. Nehéz. Hard. Schwer. Hogyan mondjam még? – néztem rá kétségbeesetten

–          Tudom. És azt is tudom, hogy valóságos csoda, hogy nekem ezt elmondod és beavatsz. Mert ebből tudom, hogy megbízol bennem. Csak mond el máskor is, ha valami bánt, zavar vagy nyomaszt. Én csak akkor tudok segíteni.

–          A múlton már nem lehet segíteni.

–          Azon nem, de el kell döntened, hogy a múltban akarsz élni vagy a jelenben.

–          Én veled akarok élni, azt nem lehet? – pillantottam rá azzal a „úristen ezt én most kimondtam?” nézéssel.

–          Meglátom, mit tehetünk az ügyben. – nézett rám szelíd mosollyal, majd egy csókot nyomott a számra. Gyere, mert mindjárt itt alszol el az ülésben.

–          Ilyenkor mindig úgy utálom, hogy a negyediken laksz. – néztem rá világfájdalmas tekintettel

Nem reagált rá, csak kipattant a kocsiból és mosolyogva nézte végig, ahogy durcásan kikecmergek, életem talán legnehezebb beszélgetése után.

De csak talán volt a legnehezebb.